Hogyan kell törekedni az igazságra? (21.)

A közelmúltban a lelkiismerettel és a józan ésszel kapcsolatos néhány megnyilvánulásról beszélgettünk, amelyek az emberi mivolt hiányát jelzik, igaz? (Igen.) Pár negatív példa felsorolásával lelepleztük az emberi mivoltukban lelkiismerettel és józan ésszel nem rendelkező emberek egyes megnyilvánulásait. Nos, az e negatív példákról történő beszélgetés révén megtudtátok, hogy a lelkiismerettel és józan ésszel bíró embereknek milyen megnyilvánulásokkal kell bírniuk az életükben? (Azáltal, hogy Isten beszélgetett a lelkiismerettel és józan ésszel nem rendelkező emberek egyes megnyilvánulásairól, megértettem, hogy a normális emberi mivolttal bíró emberekben lennie kellene szégyenérzetnek, és hogy amikor dolgok történnek velük, képesnek kellene lenniük racionálisan gondolkodni azokról és racionálisan megközelíteni őket.) Kinek van még hozzáfűzni valója? (Isten közlésén keresztül megértettem, hogy a nem emberi lények a hajthatatlanság és a csökönyösség megnyilvánulásaival rendelkeznek, míg a normális emberi mivolttal bíró emberek képesek megkülönböztetni a helyeset a helytelentől és tudják, hogy mi helytálló és mi nem helytálló; el tudják fogadni a pozitív dolgokat, valamint viszonylag objektív és racionális módon szemlélik az embereket, eseményeket és dolgokat. Mi több, van bennük szégyenérzet; amikor valami rosszat tesznek, képesek a hibáikat beismerni, azonnal helyesbíteni őket és bűnbánatot tartani.) Egyszerűen fogalmazva, lényegében ezekre a dolgokra korlátozódik. A lelkiismerettel és józan ésszel rendelkezők egyrészt képesek helytállóan kezelni az embereket, eseményeket és dolgokat, és képesek az embereket, eseményeket és dolgokat objektíven értékelni és szemlélni is. Másrészt van bennük szégyenérzet is, és a lelkiismeretük és a józan eszük szerint teszik a dolgokat. Mivel lelkiismeretről és józan észről beszélünk, beszéljünk arról a konkrét sajátosságról, amellyel az embereknek a lelkiismeretükben bírniuk kellene, és amelyet az embereknek tanúsítaniuk kellene. Korábban elmondtuk, hogy a lelkiismerettel bíró emberek két tulajdonsággal rendelkeznek: az egyik a gerincesség, a másik pedig a kedvesség. Nevezetesen, azon kívül, hogy képes megkülönböztetni a helyeset a helytelentől, valamint tudja, hogy mi helytálló és mi nem helytálló, egy olyan ember, akiben megvan a lelkiismeret és a józan ész attribútuma és sajátossága, legalábbis gerinces és kedves illető. Ennek a gerincességnek és kedvességnek vannak részletei. Nem arra utal, hogy valaki külsőleg eléggé egyenesnek látszik, vagy úgy tűnik, hogy nem gonosz, nem vesz részt semmi olyan viselkedésben, ami nyilvánvalóan gonoszság elkövetésének vagy rossz dolgok megtételének számít – nem ezekre a külsődleges megnyilvánulásokra vonatkozik, amelyekre az emberek az elképzeléseikben gondolnak. Inkább olyan megnyilvánulások meglétét jelenti, amelyek konkrét helyzetekben összhangban állnak a gerincesség és a kedvesség lényegével.

Először beszéljünk a gerincességről és a kedvességről. A lelkiismeretben foglalt elsődleges megnyilvánulás a gerincesség és a kedvesség. Nézzük meg ezt először a magatartás szempontjából. Abból, hogy valaki miként viseli magát, hogyan lehet megmondani, hogy az illető gerinces és kedves? A lelkiismeretes embereknek általában van egy határuk a magatartásukat illetően; ez azt jelenti, hogy a szívükben van egy mérce arra vonatkozóan, hogy miként viselik magukat. Amikor például másokkal érintkeznek, nem használják ki őket. Ez egy magatartási norma? (Igen.) Egy alapvető magatartási norma az, hogy nem használunk ki másokat, amikor velük érintkezünk. A lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező embereknek van egy határuk abban, hogy miként viselik magukat, kezelik a dolgokat és érintkeznek másokkal, nevezetesen, hogy nem használják ki az embereket. Akár szegény, akár gazdag emberrel érintkeznek, nem használják ki őt. Így gondolják: „Mások pénze az övék. Bármilyen szegény is vagyok, nem használhatom ki őket.” Ha pénzszűkében vannak vagy segítségre van szükségük, még ha azt látják is, hogy valaki más vagyonos, semmiképp sem fogják kihasználni az illetőt. Ha valaki segít nekik, meg fogják találni a módját, hogy visszafizessék neki, és biztos, hogy nem hagyják majd annyiban. Ha például valaki meghívja őket egy ételre, keresni fogják az alkalmat, hogy viszonzásul ők is meghívják az illetőt, vagy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy segítsenek, amikor a másik szükséget szenved. Úgy hiszik, hogy csak akkor lehet nyugodt a szívük, ha így viselik magukat. Látod, nem azt jelenti ez, hogy az embernek határai vannak a magatartását illetően? (De igen.) Ez egy magatartási norma is. A lelkiismerettel bíró emberek képesek ezt elérni. Ha pénzzel vagy szívességgel tartoznak valakinek, a szívükben folyton unszolást éreznek, és állandóan keresni fogják a lehetőségeket, hogy visszafizessék az illetőnek. Viszonozhatják neki pénzzel vagy anyagi dolgokkal, illetve a legjobb tudásuk szerint segíthetnek, amikor az illető valamilyen nehézséggel találkozik. A szívükben csak így tudnak békében lenni és nem érezni adósnak magukat. Ha nem adódik alkalmuk arra, hogy viszonozzák az illetőnek vagy nem képesek törleszteni neki, örökké az adósának fogják érezni magukat. Amikor találkoznak az illetővel, mindig úgy fogják érezni, hogy nem képesek a szemébe nézni, és nem tudnak majd nyugodt lélekkel enni és aludni. A súly csak akkor kerül le a vállukról és a szívük csak akkor nyugszik majd meg, amikor befejezték a törlesztést az illetőnek. Csak az ilyen embereknek van lelkiismeretük, józan eszük és szégyenérzetük. Ha ilyen emberrel érintkezel, biztos, hogy soha semmivel nem fog tartozni neked, és nem leszel folyton a hitelezője. Nem a lelkiismeret meglétének a megnyilvánulása ez? (De igen.) Az, hogy nem használnak ki másokat, az a határ, amellyel az efféle emberek a magatartásukat illetően rendelkeznek, és ez a magatartásuk alapelvének is nevezhető. Egyszerűen így kell viselkedniük; ha nem teszik, nyugtalan lesz a szívük és folyton önvádat éreznek majd. Vajon a lelkiismeret gerincességének vagy kedvességének a megnyilvánulása ez? (Ez gerincesség.) A gerincesség itt egy kicsit kiemelkedőbb. Van benne kedvesség is? (Kedvesség is van benne – nem kívánnak kihasználni másokat, és nem kívánnak kárt vagy veszteséget okozni másoknak.) Abban, hogy az emberek nem kívánnak veszteséget másoknak, benne van a kedvesség egy eleme. Nos, van a magatartásuk ezen alapelvének bármi köze a személyiségükhöz? (Nincs.) Van bármi köze ahhoz, hogy a családjuk vagy a társadalom mit tanított nekik? (Nincs.) Van bármi köze ahhoz, hogy szegények vagy gazdagok? (Nincs.) Van bármi köze az éleslátásukhoz? (Nincs.) Csak egy dolog fontos, mégpedig, hogy a lelkiismeretükhöz és a józan eszükhöz, valamint a besorolásukhoz van köze. Csak azért viselkednek így, mert az emberi mivoltukon belül rendelkeznek a gerincesség és a kedvesség sajátságával, valamint megvan bennük az emberi mivolt lelkiismerete és józan esze. Nem emberi nevelés eredménye. Még ha a szülők tényleg tanítják is a gyermekeiket, csak néhány magatartási doktrínát tudnak megtanítani nekik – a szülők nem tudják megváltoztatni a gyermekeik természetlényegét, és teljességgel képtelenek rávenni a gyermekeiket arra, hogy a lelkiismeret és a józan ész alapján tegyék a dolgokat. Ez a magatartási alapelv tehát alapvetően az emberi mivoltukból ered. Az, hogy a magatartásukat illetően van ilyen alapelvük és határuk, nem egy másik ember hatásának az eredménye; teljes egészében a saját természetlényegükből, valamint a lelkiismeretükből és a józan eszükből fakad. Ezért, ha valakiben megvan a gerincesség és a kedvesség tulajdonsága, akkor a mindennapi életében és a magatartása, valamint a dolgok kezelése során az, hogy szegény vagy gazdag, hogy van rálátása vagy nincs, hogy a személyisége gyors és hatékony, vagy lassú és megfontolt, ingerlékeny vagy szelíd – ezek egyike sem fontos. Mi fontos? Az, hogy van határa a magaviseletére vonatkozóan; van határa vagy egy alapelve a magaviseletére vonatkozóan, vagyis nem használ ki másokat. Ez a „nem használ ki másokat” azt jelenti, hogy nem kíván kihasználni másokat és soha nem is használ ki másokat. Ez a magaviseleti határ és alapelv az emberi mivoltából fakad; az emberi mivolta sajátságai miatt keletkezik. Ezért a tény, miszerint ilyen magatartási alapelve van, elválaszthatatlanul összefügg a lelkiismeretével, valamint az emberi mivoltához tartozó gerincességgel és kedvességgel. Nevezetesen, egy ember magatartásában csak akkor lesz meg az az alapelv, hogy nem használ ki másokat, ha az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága; ez az alapelv az emberi mivoltában meglévő gerincesség és kedvesség sajátságaiból származik. Mondjátok meg Nekem, amellett, hogy gerincesek és kedvesek, az emberi mivolt sajátságaival bíró emberekben van szégyenérzés és szégyenérzet? (Igen.) Inkább ők maguk szenvednek veszteséget, mint hogy kihasználjanak másokat. Ha kihasználnak valakit, mindig úgy érzik majd, hogy tartoznak neki valamivel. Amikor csak találkoznak az illetővel, alacsonyabb rendű embernek fogják érezni magukat; a szívükben nyugtalankodni és bizonytalankodni fognak, és mindig keresni akarják majd a lehetőséget, hogy jóvá tegyék a dolgokat. Ha pénzt kérnek kölcsön valaki mástól és még nem teljesen fizették vissza, a szívük nyugtalankodni fog. Még ha valaki akaratlanul is hozza fel az ügyet, az arcuk égni fog, zavarban lesznek, sőt nem lesz nyugtuk. Ha valaki egy kicsit élesebben beszél erről az ügyről, azt kívánják majd, hogy bárcsak elnyelné őket a föld, és tényleg túlságosan szégyenkeznek ahhoz, hogy bárkinek a szemébe nézzenek. A szégyenérzet megnyilvánulásai ezek? (Igen.) Ezek mind olyan megnyilvánulások, amelyeket az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek tanúsítanak a lelkiismeretük késztetésére. Ha egy ilyen ember pénzzel vagy szívességgel tartozik, nyugtalan a szíve, mintha valami szégyenletes dolgot tett volna. Gyakran érzi úgy, hogy kárhoztatja a lelkiismerete, és minden erejével azon van, hogy visszafizesse a másik félnek. Vannak, akik több munkahelyen is dolgoznak; egyesek eladják a legkedvesebb vagyontárgyaikat; vannak, akik a családi vagyont számolják fel; sőt egyesek megbetegszenek, de nem hajlandók orvosra költeni a pénzt – inkább ők maguk elszenvedik a szegénységet és viselik a kimerültséget, hogy pénzt takarítsanak meg és gyorsan visszafizessék az adósságaikat. Vannak, akik ezt nem értik, és ezt mondják: „Ha bárki más annyit keresne, mint te, már rég vett volna autót és házat. Te az összes pénzedet az adósságaid megfizetésére használod fel, neked pedig nehéz életed van – nem túlságosan ostoba dolog ez? Ha nem tudod visszafizetni a pénzt, akkor egyszerűen ne fizesd vissza.” Ők azonban erre gondolnak: „Hogy viselkedhetnék így? Ha így viselném magam, az olyan lelkiismeretlen lenne – vajon még akkor is ember lennék? Mások pénzét költeni arra, hogy jó életem legyen – különbözik ez bármiben attól, hogy az ember szennyes pénzt költ? Nyugodt lenne a lelkiismeretem? Oly megvetendő és mocskos dolog igényt tartani arra, ami másoké! Nem könnyen keresték meg a pénzüket. Már azzal is óriási szívességet tettek nekem, hogy akkor kölcsönadtak, és végtelenül hálás vagyok érte; gyorsan vissza kell adnom nekik. Abban, ahogyan viseli magát, cselekedjen az ember lelkiismeretesen és legyen szavahihető; az ember csak akkor lehet nyugodt, ha a saját maga által megkeresett pénzt költi. Az, hogy az ember nem használ ki másokat és nem tartozik az embereknek, a magatartás legalapvetőbb határa.” Látod, a lelkiismerettel bíró emberek rendelkeznek a dolgok végzésére vonatkozó legalapvetőbb, helytálló alapelvvel. Bár még mindig nagy a távolság a magatartásukra vonatkozóan felállított céljaik és az igazságalapelvek között, ami a magatartást illeti, az efféle ember magatartási alapelve, miszerint nem használ ki másokat, kellően megmutatja, hogy az emberi mivoltában rendelkezik a gerincesség és a kedvesség sajátságaival. Amikor mások kihasználásának vagy az adósságnak a kérdéséről van szó, akkor abból a magatartási alapelvből, amelyről ezek az emberek beszélnek, kiderül, hogy ők viszonylag gerincesek és kedvesek. Nem élnek elferdített érveléssel és nem cselekednek észszerűtlenül. Ezt mondják: „Az az illető segítő kezet nyújtott és kölcsönadott nekem, amikor a legnehezebb időket éltem át; ez már egy hatalmas szívesség volt. Ha vissza tudom fizetni azt a pénzt, azonnal meg kell tennem.” Nem a gerinces viselkedés megnyilvánulása ez? (De igen.) Az illetőnek legalább igazságos a lelkülete, az emberi mivolta pedig nem gonosz. Eközben a gonosz emberek miként gondolkodnak? „Ki mondta, hogy adj nekem kölcsön annak idején? Hát nem tehetted volna meg, hogy egyszerűen nem adod oda nekem? Hajlandó voltál kölcsönadni. Ha nem akarom visszafizetni, nem fogom. Arra fogom használni a pénzedet, hogy üzleteljek és nagy nyereséget termeljek; neked úgyis van felesleges pénzed. Ezen kívül, ha egyszer az én kezemben van a pénz, akkor az enyém, és úgy költhetem el, ahogy csak akarom. Az, hogy visszafizetem-e, a hangulatomtól függ. Amikor van pénzem, visszafizetem neked, ha jó kedvem van – váratlan nyereségnek foghatod fel. Ha nem fizetem vissza neked, nem tehetsz semmit ezzel kapcsolatban; nem írtam neked tartozáselismerő nyilatkozatot, úgyhogy még ha be is perelsz, nem fogsz nyerni.” Ez gonosz emberek mentalitása. Hát nem észszerűtlen? (De igen.) Az, ahogyan a gonosz emberek gondolkodnak, szöges ellentettje annak, ahogyan a gerinces emberek gondolkodnak. A gerinces emberek gondolkodása nagyon becsületes. A nem hívők szavaival élve ők megértőek és értelmesek, minden szempontból tekintettel vannak másokra, és értékelik a ragaszkodást és az igazságosságot, az észszerűséget és az emberi mivoltot. Nem cselekednek észszerűtlenül, és nem élnek elferdített érveléssel. Ez gerincesség. És hogy gondolkodnak a gerinces emberek? „Nem könnyen keresték meg a pénzüket. Még ha sok pénzük van is, az az övék, nem arra való, hogy te használd. Az, hogy kölcsönadták neked, szívesség volt; ha egyszer tartozol valakinek valamivel, adósságot vállaltál, és akkor felelősséged és kötelezettséged visszafizetni azt.” Látod, nem becsületes módon gondolkodnak? Nem értelmesek? Nem megértőek és észszerűek? (De azok.) Ez a gerincesség megnyilvánulása. Ha valakinek az emberi mivoltában megvan a gerincesség sajátsága, így fog gondolkodni. Megértő, észszerű és értelmes lesz – ez az emberi mivolt meglétének a megnyilvánulása. Az emberi mivolt hiányának a megnyilvánulása az, amikor valaki gonosz ember módjára viselkedik: észszerűtlenül cselekszik, nem hajlandó belátni, őrjöng, parancsolgató és hatalmaskodó, folyton elferdített érveléssel él, még az emberi mivolt okfejtését sem érti meg, és egyáltalán nem képes megértő és értelmes lenni, ezáltal pedig az igazság gyakorlásának szintjére még kevésbé ér fel. Azok az emberek, akiknek az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, megértőek és észszerűek; az általuk mondott dolgok nagyon méltányosak és észszerűek, van bennük emberség, és megállják a helyüket. Csak az ilyen emberekben vannak meg az igazság elfogadásához szükséges feltételek. Isten szavai hallatán csak az emberi mivolt efféle sajátságaival bíró emberek érzik így: „Isten szavai annyira helyesek, valóban ez az igazság! Az embereknek így kellene viselniük magukat. Az embereknek határt kellene szabniuk a magatartásukra vonatkozóan. A lelkiismerettel és józan ésszel bíró embereknek így kellene bánniuk másokkal, és így kellene viselniük magukat és kezelniük az ügyeket. Isten szavai annyira helyesek!” Látod, a gerincesség és a kedvesség sajátsága az emberi mivoltukban megadja nekik az igazság elfogadásához szükséges alapfeltételeket, lehetővé téve számukra, hogy „áment” mondjanak és elfogadják az igazságot, miután hallották azt, anélkül, hogy ellenállnának neki, taszítaná őket vagy visszautasítanák azt. Érzik, hogy Isten szavai helyesek, teljességgel igazodnak a normális emberi mivolt szükségleteihez, képesek kielégíteni az emberek szívében fennálló igényeket és azt, amivel a normális emberi mivolttal bíró embereknek rendelkezniük kellene, és hogy csak az igazság képes kielégíteni őket és lehetővé tenni, hogy fejlődjön az emberi mivoltuk. Ezért csak azok az emberek tudják szomjazni az igazságot és képesek tudni, hogy Isten szavai az igazság, amikor hallják azokat, majd képesek elfogadni az igazságot a szívükben és gyakorolni az igazságot, ha egyszer megértik, akiknek az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága.

Abban a magatartási alapelvben, miszerint nem használ ki másokat, az ember egyértelműen a gerincesség, a kedvesség és a szégyenérzet sajátságait tanúsítja. Természetesen azonfelül, hogy nem tartoznak szívességgel vagy pénzzel, a lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberekben a többiek ki nem használásának egy másik megnyilvánulása is megmutatkozik, nevezetesen, hogy amikor mások kihasználják őket és veszteséget szenvednek, nem vetik azt a szemükre, és időnként még kérés nélkül is képesek odaadni dolgokat másoknak. Ha valaki folyamatosan felhozza nekik az adóssága visszafizetésének ügyét, ezek az emberek kínosan érzik magukat: „Folyton felhozod ezt, mintha nyomást gyakorolnék rád, hogy fizesd vissza az adósságodat. Az igazat megvallva, soha nem állt szándékomban ezt tenni. Visszafizetheted bármikor, amikor van pénzed; ha nincs pénzed és örökre tartozol nekem, az is rendben van. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy ne fizess nekem, nem fogom követelni tőled a törlesztést. Ha vissza tudod fizetni, tégy úgy; ha nem, akkor jótékonysági adományként kezelem majd.” Látod, ilyen megnyilvánulás és ilyen magatartási határ is van bennük. Tegyük fel, hogy valaki kölcsönkér tőlük valamit, ami számukra nagyon fontos és amit nagyra becsülnek. Még ha nem is nagyon tehetősek, amikor a másik azt mondja, hogy kölcsön akarja venni, erre gondolnak: „Biztosan nehéz helyzetben van, ha kölcsön akar kérni tőlem valamit, úgyhogy oda kell adnom neki.” Tegyük fel például, hogy mozgalmas mezőgazdasági időszakban valaki kölcsönkéri a járművüket. Nekik maguknak is szükségük van a járműre, és ha kölcsönadják a másik embernek, a saját munkájuk késik majd. Ám mivel az emberi mivoltuk tekintetében kedvesek, mégis kölcsönadják, és csak annyit mondanak az illetőnek, hogy gyorsan vigye vissza, ha már nem használja. Az illető pár nappal később visszaviszi a járművet, ám az sérült és nem javították meg, így saját maguknak kell megjavítaniuk. Egy kicsit bosszankodnak, de nem túl mérgesek, és magukban erre gondolnak: „Felejtsük el, szomszédok vagyunk és állandóan találkozunk; nem fogom a szemére vetni.” Ilyen nagylelkűek abban, ahogyan az emberekkel bánnak; még akkor sem csinálnak nagy ügyet belőle, amikor veszteség éri őket. Bár mindenki ugyanúgy emberi lény, az embereknek eltérő alapelveik és határaik vannak a magatartásukat illetően. Egyesek tudnak jótékonyan adni, míg mások nem tudják ezt megtenni, hanem még ki is akarnak használni másokat. Bár ez a fajta viszonylag gerinces és kedves ember kissé bosszankodik, miután veszteséget szenved, nem keveredik vitába a másik féllel, nem is veszekszik vele vagy követel kártérítést, egyszerűen ilyen béketűrést gyakorol. Ha el kell mennie valamit elintézni és kölcsönkéri valakinek a járművét, a használat után lemossa azt és feltölti az üzemanyagtartályt. Amikor visszaadja a tulajdonosnak, semmilyen sérülés nincs a járművön, a tulajdonosnak pedig az adott járműtípusra vonatkozó legmagasabb napi bérleti díjat fizeti. Nem fogja azt éreztetni az illetővel, hogy kihasználták őt. Szerinte ezt kell tennie. Egyesek ezt kérdik: „Az efféle embert vajon csak a saját büszkesége érdekli?” Ami a romlott emberiség tagjait illeti, hányan képesek eljutni erre a szintre pusztán a büszkeségük kedvéért? A nem hívők gyakran kérdik: „Mennyit ér az ember büszkesége?” és „Mennyit ér a lelkiismeret?” Senki sem kapná elő a pénztárcáját csak a látszat fenntartása kedvéért, vagy azért, hogy másokkal elhitesse, hogy van lelkiismerete és emberi mivolta. Az anyagi dolgok és a pénz mindenki számára fontosabb, mint maga az élet. Az emberek képesek arra, hogy valami kedves, tiszteletteljes, illetve kétszínű és hízelgő dolgot mondjanak a látszat fenntartása kedvéért, de az embernek nem könnyű ténylegesen megválnia a pénzétől, hogy segítsen másokat – nagyon kevesen képesek ezt megtenni. Ezt csak azok tudják elérni, akiknek az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága. Az ilyen emberek ezen alapelv szerint teszik a dolgukat: „Inkább elszenvedek egy kis veszteséget, mint hogy kihasználjalak téged.” Ha nem így tesznek, a szívükben rossz érzés van emiatt. Gyakorta, amikor ez a fajta ember kölcsönvesz valamit, nemcsak hogy nem használja ki a kölcsönadót, hanem időnként végül még rá is fizet a saját zsebéből. Amikor például kölcsönveszi valakinek a járművét, megtankolja és lemossa, végül pedig az adott járműtípusra vonatkozó legmagasabb napi bérleti díjjal ellentételezi a tulajdonost. Így számolva vajon nem jön ki drágábbra ez, mintha egyszerűen ő maga kibérelt volna egy járművet? (De igen.) Amikor visszaviszi a járművet, és a tulajdonos alaposan megnézi és párszor átvizsgálja, a kölcsönző személy belül nyugtalankodik, aggódik, hogy a tulajdonos esetleg kiszúr néhány pontot, ahol a jármű megsérült, és kártérítést kér. Az ellenőrzést követően a tulajdonos végül azt mondja, hogy nincsenek problémák, teljesen elégedett, és azt is megemlíti, hogy az illető a jövőben bármikor kölcsönveheti a járművet, amikor akarja. Ezek az emberek csak ekkor könnyebbülnek meg a szívükben, és gondolják: „Ó, bízik bennem; csak ennyit akartam hallani!” Látod, mit keres abban, ahogyan viseli magát? Nem azt keresi, hogy kihasználjon másokat; csak arra törekszik, hogy szavahihetően viselje magát, és mások ne nézzék le őt. Mondjátok meg Nekem, képes az ember így viselkedni azért, mert a büszkeségével törődik, mert gyáva, mert szegény és nincsenek ambíciói, vagy mert attól tart, hogy lenézik? Ezek egyike miatt sem. A másokkal folytatott interakciók legalapvetőbb alapelve, amellyel egy lelkiismerettel bíró ember rendelkezik, az, hogy nem használ ki másokat. Amit keres, az a lelki béke. Még ha őt magát veszteség éri is, vagy az élete nehézzé válik miatta, nem hibáztat másokat, és nem igyekszik elszámolni velük. Csak arra törekszik, hogy a saját lelkiismerete szerint cselekedjen, és hogy senkinek ne tartozzon semmivel. Bármit is csinál, úgy érzi, hogy úgy kell cselekednie, hogy ne érezzen bűntudatot, hogy a lelkiismerete ne vádolja, és hogy ne használjon ki senkit; semmi olyat nem tesz, ami miatt adósa maradna embereknek és arra adna okot, hogy az emberek kritizálják őt a háta mögött. Nem azért tud így viselkedni, mert szegény vagy mert gyenge a jelleme, még kevésbé azért, mert hiú; sokkal inkább az emberi mivoltának sajátságai – a gerincesség és a kedvesség – azok, amik ezekre a dolgokra késztetik őt. Különösen akkor viselkedik rendkívül kedves és gerinces módon, amikor arról van szó, hogy ne használjon ki másokat a velük való érintkezés során.

Tegyük fel, hogy valakinek pénzügyi nehézségei vannak, és amikor kapcsolatba kerül egy jómódú emberrel, az illető jótékonyságból ad neki pár dolgot, amelyekre otthon már nincs szüksége. Az elfogadó személy magában erre gondol: „A tény, hogy ideadta nekem ezeket a dolgokat, azt jelenti, hogy nem néz le engem; szívességet tett nekem. Nos, hogyan viszonozzam neki? Csúcsminőségű ajándékokat nem engedhetek meg magamnak – nincs egyebem, mint a földből származó friss zöldségek és a szabadtartású tyúkjaink tojásai. Lehet, hogy nem tartja sokra ezeket a dolgokat, de nekünk, szegény embereknek ezek a legjobb, a legszebb dolgaink, amelyeket fel tudunk kínálni. Adok neki valamennyit, hogy belekóstolhasson valami frissbe; ez a hálám jele is egyben.” A jómódú fél valójában olyasmiket adott neki, amelyekre neki magának már nincs szüksége, az, aki kapta, viszont képes volt helytállóan felfogni az ügyet. Nem ezt mondta: „Olyasmiket adtál nekem, amiket már nem használsz és amikkel nem törődsz – hát nem egyszerűen félresöpörtél, mint egy koldust? Akkor is nekem adtad volna ezeket a dolgokat, ha használtad volna őket? Miért nem a birtokodban lévő szép dolgokat adtad nekem?” Egy lelkiismerettel és józan ésszel valóban rendelkező ember nem így gondolkodna. Ő egyszerűen erre gondolna: „A tény, miszerint nekem adta ezeket a dolgokat, azt jelenti, hogy nem néz le engem.” Még ha mások tesznek is kellemetlen megjegyzéseket és belül egy kissé feldúlt, akkor is képes helytállóan kezelni az ügyet, és nem próbál a saját ügye mellett érvelni; ráadásul képes olyasmiket adni viszonzásul a jótevőjének, amiket a birtokában lévő legszebb dolgoknak tart, a saját családi helyzete és pénzügyi lehetőségei szerint. Látod, az alapelve a másokkal való érintkezést és bánásmódot illetően az, hogy nem használja ki őket. Bár ez az alapelv nem tűnik figyelemre méltónak és egy közhely, amihez a legtöbb ember már hozzászokott, nem mindenki képes betartani, és nem is mindenki tekinti a legalapvetőbb magatartási alapelvnek – még kevésbé olyasvalami, amit mindenki értékel. A valóban gerinces és kedves emberek nagyra értékelik, ha nem tartoznak embereknek és nem használják ki őket, amikor társulnak vagy érintkeznek velük. Függetlenül attól, hogy kényelmes életet élveznek vagy szegénységet szenvednek, a magatartásukban és az ügykezelésükben a lelki békét és a lelkiismeretük vádjaitól való szabadságot keresik. Csak az ilyen emberek igyekeznek azon, hogy így viseljék magukat. Függetlenül attól, hogy milyen korszakban vagy társadalmi környezetben élnek, vagy milyen emberi csoport tagjai, azok, akik így tudják viselni magukat, azért tesznek így, mert az emberi mivoltukban megvan a gerincesség, a kedvesség és a szégyenérzet sajátsága. Ezzel ellentétben, ha valakinek az emberi mivoltában nincsenek meg ezek a sajátságok, nem lesz határa a magatartására vonatkozóan, és még ha van is, nem fogja tudni fenntartani. Mi az oka annak, hogy nem tud egy határt fenntartani a magatartását illetően? Főként az, hogy az emberi mivoltában nincsenek meg a gerincesség, a kedvesség és a szégyenérzet e sajátságai. Egyesek ezt kérdik: „Az ilyen emberek időnként nem tudnak fenntartani némi határt a magatartásukat illetően?” Bizonyos körülmények között tudnak. Esetenként igenis úgy tűnik, hogy képesek határt tartani; ezek különleges körülmények. Van, amikor sikerül nem kihasználniuk másokat vagy nem az adósuknak lenni, mert a körülmények nem megfelelőek, vagy mert nem találják a megfelelő alkalmat. Ha például kölcsönkérnek dolgokat vagy pénzt, és nem adják vissza, annak lesznek következményei: viselni fogják a közvélemény kárhoztatását vagy jogilag felelősségre vonják őket, az emberek kritizálni fogják őket a hátuk mögött, sőt, az is lehet, hogy nem maradhatnak a falujukban, a településükön vagy a közösségükben. Csak azért nem teszik meg, mert rákényszerülnek és nincs más választásuk; a tehetetlenségükből fakadóan törlesztenek vonakodva a jótevőjüknek, illetve tartózkodnak átmenetileg attól, hogy kihasználják őt. Az ilyen ember azonban, aki nem képes tartani egy határt a magatartását illetően, soha nem proaktívan tesz így, mivel az emberi mivoltában egyszerűen nincsenek meg az afféle sajátságok, mint a gerincesség, a kedvesség és a szégyenérzet. Ezzel szemben az olyan ember, aki valóban képes tartózkodni mások kihasználásától, proaktívan cselekszik így, és ez olyasmi, amit ösztönösen tár fel, vagy saját maga szabta ezt az alapelvet és határt a magatartására vonatkozóan. A tény, miszerint van egy ilyen magatartási alapelve, nyilvánvalóan egy természetes megnyilatkozás, amely a lelkiismeretéből és a józan eszéből fakad, ez a természetes megnyilatkozás pedig teljességében azon alapszik, hogy rendelkezik a gerincesség és a kedvesség sajátságaival; sem mások nem befolyásolják, sem a környezete nem kényszeríti. Egyszerűen olyasmi, amit ösztönösen felfed, amire az emberi mivoltának szüksége van, és amire a belső világának szüksége van. Ez megfelelő alap ahhoz, hogy azt mondjuk: ennek az embertípusnak az emberi mivoltában veleszületett módon megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága. Ha nem így viselkedik, azt nem fogja tudni összeegyeztetni a lelkiismeretével és belül nyugtalankodni fog; túlságosan szégyellni fogja magát ahhoz, hogy éljen, és túl megalázottnak érzi magát ahhoz, hogy mások szeme elé kerüljön. Következésképp nagyon természetes módon viseli így magát. Mondjátok meg Nekem, szerintetek fontos ez a magatartási alapelv, miszerint nem használunk ki másokat? (Igen.) Másoknak a ki nem használása igen jelentéktelen magatartási alapelvnek tűnik, ám egy fontos jelző, amely tükrözi, hogy valakinek milyen sajátságai vannak az emberi mivoltában. Nem így van? (De igen.)

Azok az emberek, akik nem használnak ki másokat, egy másféle megnyilvánulást is tanúsítanak. Tegyük fel például, hogy egy viszonylag jómódú személy felajánl nekik valamit, ami számára felesleges vagy elfekvőben van nála. Mivel úgy érzik, hogy nem használhatnak ki másokat anélkül, hogy valamit adnának viszonzásul, és senkinek sem akarnak szívességgel tartozni, ezt mondják: „Jelenleg nem igazán van szükségem rá, de köszönöm a kedvességedet.” Szerinted mohók az emberek? Amikor az emberek szép dolgokat látnak, azok tetszenek nekik és élvezni akarják őket? Mindenkinek tetszenek és mindenki élvezni akarja őket, ám vannak különbségek az emberek között. A legtöbb ember például szeret márkás számítógépeket használni, amelyek jó minőségűek, gyorsak és éles a kijelzőjük. Vannak, akiknek nincs pénzük és nem tudnak megengedni maguknak egy ilyet, ezért folyton ki akarnak használni másokat. Amikor azt látják, hogy valaki márkás számítógépet használ, gyakran kölcsönkérik, és akár a tulajdonos engedélye nélkül is használják vagy olyankor, amikor a tulajdonos nincs ott. Amikor a tulajdonosnak szüksége van rá, még kifogásokkal is élnek, és ráveszik a tulajdonost, hogy inkább az ő számítógépüket használja. A tulajdonosnak, látván, hogy egyszerűen továbbra is használni fogják és nem fogják visszaadni, nincs más választása, mint hogy vegyen egy másikat. Egyszerűen így elbitorolják az eredeti tulajdonos számítógépét, a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Van emberi mivolta egy ilyen személynek? Van lelkiismerete? (Nincs.) Gerinces és kedves ember? (Nem.) Egy gerinces és kedves ember semmiképp nem tenne ilyesmit. Tegyük fel, hogy valaki más vesz egy új számítógépet és látván, hogy ez a gerinces és kedves ember egy lassú számítógépet használ, felajánlja neki az ő régi gépét. A gerinces és kedves ember úgy érzi, hogy kihasználás lenne, ha elfogadná, és visszautasítja. A másik illető azt mondja, hogy csak fizessen neki érte pár tucat jüant, ám a gerinces ember tudja, hogy ez nyilvánvalóan jótékonyság, és úgy érzi, hogy nem használhatja ki. Ezért azon gondolkodik, hogy miként takaríthatna meg pénzt, és rájön, hogy még ha meg is takarít pár száz jüant, hogy megvegye, az is azt jelentené, hogy nyomott áron vásárolja meg. Ha a másik személy visszautasítja a pénzt, akkor nem fogadja el az ajánlatot; biztos, hogy nem fog alamizsnát elfogadni. Mondjátok meg Nekem, makacs az illető? A nem hívők azt mondják, hogy az efféle ember makacs és rendíthetetlen, de az emberi mivolt sajátságai szempontjából épp a kompromisszumra való hajlandóság e hiányában tükröződik egy erény. Milyen erény? Az illető úgy hiszi, hogy a körülményektől függetlenül fenn kell tartania a magatartására vonatkozó alapelveket és határokat; csak ekkor lehet meg a lelki békéje és érezheti magát kiegyensúlyozottnak. Úgy érzi, hogy ha kihasználna másokat, az tisztességtelen lenne, és nem lenne képes rávenni magát, hogy szembenézzen velük, és hogy ha mások dolgait használná, az nyugtalanítaná, az arca felforrósodna, és belül kényelmetlenül érezné magát. Egyesek ezt mondják: „De a másik ember hajlandó megengedni neki, hogy használja.” Az, hogy a másik ember hajlandó, vajon azt jelenti, hogy az nem lenne az illető kihasználása? Még ha a másik ember hajlandó is, az akkor is az ő kihasználása lenne. A kihasználás mindig kihasználás; a másik ember hajlandósága miatt nem változik a természete – a lényeg ugyanaz marad. Az említett illető erre gondol: „Egy ilyen jó számítógépet venni pár tucat jüanért nyilvánvalóan az illető kihasználása lenne. Ezt semmiképp nem tudom elfogadni. Ha elegendő pénzt spórolok, megveszem. Ha nem sikerül, akkor használom a saját régi gépemet, egyszerűen a lelki békéért.” Látod, nem a magatartására vonatkozó határ ez? (De igen.) Bármilyen körülmények között fenn tudja tartani ezt a határt. Valaki adni akar neki valami nagyszerűt, esélye van szert tenni egy ilyen remek dologra – ahogyan a nem hívők látják ezt: „Bolond vagy, ha nem veszed el. Kár lenne nem kihasználni!” Ő azonban nem így gondolja. Azt hiszi, hogy ez nem ostobaság, és hogy nem csaphatja be saját magát – a kihasználás bizony kihasználás. Úgy véli, hogy ha mégis kihasználná, a szíve nyugtalan lenne, nem tudna kényelmesen élni, és rosszul érezné magát a számítógép használata során, valamint, hogy nem viselheti így magát. Látod, nem fogja átlépni ezt a magatartását illető határvonalat – nem azt jelenti ez, hogy dolgozik benne a lelkiismeret? (De igen.) Az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, a lelkiismerete pedig betölti a szerepét, ezért képes fenntartani ezt a határt. Nevezetesen, annak oka, amiért képes fenntartani ezt a határt, az, hogy a lelkiismerete állandóan működik, tudatossággal tölti el, és érezteti vele, hogy „Azt tenni helytelen, azt tenni nem helyénvaló – nem tehetem meg.” A lelkiismerete állandóan figyelmezteti, korlátozza és szabályozza őt, lehetővé téve számára, hogy fenntartson egy határt a magaviseletét illetően. Végül lehet, hogy megengedheti magának, hogy megvegye a felajánlott dolgot, majd használja, vagy az is lehet, hogy soha nem engedheti meg, és valaki más fogja használni, és nem bántja a dolog ebben az esetben. Ebben az ügyben az illető legalább a magatartására vonatkozó határt és alapelvet fenntartotta. Egy, az emberi mivolt sajátságaival rendelkező egyén alapelveket és határokat szab a magatartására vonatkozóan, és ezeket állandóan fenntartja. Még ha az érdekeit érintő helyzettel találkozik is, és ekkor kísértést érez, a lelkiismerete állandóan figyelmeztetni és fékezni fogja. Végül, még ha mások szerint sérültek is az illető érdekei, vagy valaki más használta ki a lehetőséget, és az illető egy pillanatig egy kicsit talán feldúltnak vagy elégedetlennek érzi is magát, a lelkiismerete működésének köszönhetően gyorsan megnyugszik majd a szíve. Így fog elmélkedni: „Mindig jobb nem kihasználni másokat. Legalább megvan a lelki nyugalmam és nem érzem, hogy vádolna a lelkiismeretem.” Ezt keresi. Ez az a szerep, amit a lelkiismeret betölt az emberekben: állandóan szabályozza és fékezi őket, lehetővé téve számukra, hogy helyes döntéseket hozzanak. Az ember lelkiismerete állandóan fékezni, szabályozni és helyesbíteni fogja a viselkedését a saját érdekeivel, moralitásával, sőt akár egyes kísértésekkel szemben. Az esetek túlnyomó többségében végül az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek azt választják majd, hogy lemondanak a saját érdekeikről, hogy békét és nyugalmat nyerjenek a lelkiismeretük számára. Különleges körülmények között ezek közül az emberek közül néhányan időnként át is lépik a lelkiismeretük határát, ám ezt önvád és nyugtalanság követi a lelkiismeretükben; olyanok is vannak, akik akár életük végéig magukon viselik ezt a nyugtalanságot és bűntudatot. Ez a lelkiismeret működése. Nevezetesen, az emberi mivoltukban a gerincesség és a kedvesség sajátságaival bíró emberek alkalmanként elkövetnek hibákat, és bizonyos körülmények között az emberi mivoltuk határát is átlépik és megszegik a maguk számára felállított magatartási alapelveket. Ennek azonban az a következménye, hogy szenvedni fognak a lelkiismeret-furdalásuktól. Ha nem találnak alkalmat arra, hogy ezt jóvátegyék, vagy a körülményeik nem engedik, belső váddal, nyugtalansággal, önmarcangolással és bűntudattal fognak élni. Ezek normális megnyilvánulások, amelyekkel egy lelkiismerettel és józan ésszel, valamint az emberi mivoltán belül a gerincesség és a kedvesség sajátságaival bíró ember minden körülmények között bír.

A gerincesség és kedvesség sajátságaival bíró emberek e megnyilvánulásai az emberi mivolt szempontjából viszonylag átlagosak és mindennaposak, nem magasztosak vagy természetfelettiek, sem épp nemesek, és az ember szemében csupán azt jelentik, hogy valakiben van egy kis tisztesség, és némi méltósággal él. Isten szemében azonban becses az, hogy ezek az emberek megélik az emberi mivoltban foglalt gerincesség és kedvesség sajátságait. Mivel ez az emberiség nagyra becsüli az elvetemültséget, és senki sem törődik a lelkiismerettel és a józan ésszel, a társadalomban kiközösítik a gerinces és kedves embereket. Az általuk követett és megélt magatartási alapelveket a társadalom tömegei kigúnyolják, megvetik és elítélik. Hogyan gúnyolják őket az emberek? (Az emberek azt mondják, hogy bolondok, merevek és nehézfejűek.) Pontosan így van. A normális emberi mivolttal bíró embereket ebben a társadalomban a többiek gúnyolják, kinevetik, megvetik és elítélik; nem tudják elnyerni mások elismerését, sem helyeslését. Ha egy embercsoportban mindig ragaszkodsz a magatartási alapelveidhez, igen kimerítő életet élsz. Mindennap, függetlenül attól, hogy mivel találkozol, úgy érzed, hogy valami fojtogat és dühít, és így töprengsz: „Mi a baj azzal, hogy így viselem magam? Miért gúnyolnak a többiek? Az emberek folyton ezt kérdik: »Mit ér a lelkiismeret?« A lelkiismeret a legbecsesebb dolog. Ember egyáltalán valaki, akinek nincs lelkiismerete?” A hozzád hasonló emberek gúny és kiközösítés tárgyai a nem hívők bármely csoportjában; senki nem ismer el téged és senki sem áll melléd. Te gerinces vagy és alapelvekhez ragaszkodsz a magatartásodban, az emberek pedig ezt kérdik: „Vajon az alapelvekhez való ragaszkodás pénzre váltható? Elnyered a magasabb rangú emberek elismerését azzal, hogy alapelvekhez ragaszkodsz? Vajon mindenki el fog ismerni téged, ha alapelvekhez ragaszkodsz? Ha ebben a társadalomban alapelvekhez ragaszkodsz, a legnagyobb bolond vagy a környéken; el fognak nyomni, és végül nem tudsz majd megélni!” Így hát eltöprengsz: „Mi a baj azzal, hogy alapelvekhez ragaszkodom? Miért van az, hogy gúnyolnak, kiközösítenek és elnyomnak azért, mert gerinces és kedves ember vagyok?” Végül arra a következtetésre jutsz, hogy az emberek velejükig romlottak, hogy nincs köztük egyetlen jó sem, hogy mind ördögök és Sátánok! Azt mondod, hogy tiszta lelkiismerettel viseled magad, hogy méltóságteljes és gerinces módon akarod viselni magad, mindent szabályszerűen akarsz intézni, és a saját képességeidre akarsz támaszkodni a megélhetéshez anélkül, hogy bármi elvetemült dologhoz folyamodnál, ám azzal, hogy így viseled magad, ki leszel téve annak, hogy a társadalomban elnyomjanak; az emberek már egy kis mesterkedéssel is el tudnak bánni veled. Legyenek bármilyen képességeid, kiközösítenek és elnyomnak. Úgy érzed, hogy ebben az emberi világban nincs tere annak, hogy az ember megvédje az igazát, és hogy így élni túlságosan fojtogató. Ezek között az emberek között élni nem olyan, mintha egy hatalmas festődézsában, hanem olyan, mintha egy húsdarálóban lennél – élve halálra őrölnek. Még ha nem is őrölnek halálra, meghalsz a kimerültségtől, a testi és lelki fáradtság állapotában életed minden egyes napján szembemész az akaratoddal; minden szó, amit mondasz, és minden dolog, amit teszel, a saját akaratod elárulása. Még egy ilyen állandó kötéltánc mellett is gúnyolnak, hogy bolond és merev vagy, hogy olyan vagy, aki nem tud ajándékokat adni a feletteseinek, és nem tud kapcsolatokat építeni a kollégáival. Te az alapján az alapelv alapján viseled magad, hogy nem használsz ki másokat, mások azonban minden lehetséges eszközzel megpróbálnak kihasználni téged, és még csak el sem tudod kerülni. Végül nagyon sok munkát végzel majd, ám a feletted állók nem vesznek észre, és minden elismerést mások aratnak le. Miután hinni kezdesz Istenben, látod, hogy Isten házában méltányosság van, hogy Isten igazságos, és hogy még ha egyesek igazságtalanul viselkednek is, Isten szavaiban igazság van, Isten szavaiban igazságosság van, Isten természete igazságos, és Isten házában az igazság és az igazságosság uralkodik. Így szólsz: „Tehát a jó emberek gyarapodhatnak Isten házában. Megnyithatom a szívemet és kimondhatom az összes szót, amelyet magamban tartottam. Minden erősségemet és tehetségemet latba vethetem. Isten házában élni valóban békés és örömteli; soha többé nem fognak elnyomni és kiközösíteni más emberek. Oly csodálatos dolog Istenben hinni és Isten házába jönni! Ha nem hinnék Istenben, két lábon járó hullaként élnék, és minél tovább élnék, annál kimerültebbnek és elgyötörtebbnek érezném magam; nem tudnék irányt találni az életben, a szívem elhomályosulna, és nem tudnám meglátni a fényt vagy a jövőt. Ez igazán fájdalmas lenne!” Mielőtt az ilyen emberek hinni kezdenek Istenben és elnyerik az igazságot, úgy érzik, hogy nincs útjuk az életben, és hogy a jövőjük zord és fénytelen. Miután több kedvezőtlen fordulatot és kudarcot elszenvednek és sok nehézséget megtapasztalnak, nemcsak az életüket vonják kétségbe, hanem még inkább úgy érzik, hogy az életnek nincs értelme. Úgy érzik, hogy még a halál is jobb lenne, mint az élet ilyen emberek között, mint egy ilyen világban élni! Az emberek még csak annyira boldogan sem élnek, mint a madarak az égen, és annyira szabadon sem, mint a halak a tengerben – a madarak legalább csiripelhetnek, amikor akarnak, akadályok nélkül repülhetnek az égen, és meglehet a saját érintetlen földdarabkájuk. Az ebben a világban élő embereknek még csak az őszinte beszédhez való joguk és a szabadságuk sincs meg; minden egyes napon álarcot viselve élnek, és csak olyasmiket mondhatnak, amiket nem akarnak mondani, ellenkezve azzal, amit valóban éreznek belül – nincs más választásuk, mint hogy ilyesmiket mondjanak, ám undorodnak, amint megteszik. Miért kell az életnek ilyen nehéznek lennie? Az efféle emberek undorodnak, amikor a környezetükben élők arcát nézik, szívükben az iszony és a gyűlölet érzésével, ám nem tudják kikerülni vagy elkerülni őket, és továbbra is elegyedniük kell velük. Időnként eljátszanak a gondolattal, hogy csak így elevickélnek, hogy fenntartsák magukat és eltartsák a családjukat, de akkor sem tudnak beletörődni ebbe. Úgy érzik, hogy az embereknek törekedniük kell valami jelentőségteljes dologra az életben, hogy meg kell élniük az emberi hasonlatosságot, igazat kell mondaniuk és be kell tartaniuk egy határt magatartásukat illetően, és hogy ez a legkevesebb, amit az embereknek el kellene érniük. Úgy érzik, hogy ha valaki még ezt sem tudja elérni, akkor nem ember. Ám járható út nélkül tehetetlenek, és csak zavarodott és kába módon evickélhetnek át az életen, épphogy boldogulva. Különösen akkor gyötrődnek belül hevesen, amikor nehézségekkel találkoznak és a szakadék szélén állnak: „Miért élünk? Csak hogy hazudozzunk minden egyes nap, és hogy ezekkel az emberekkel elegyedjünk, akik még csak nem is emlékeztetnek emberi lényre, és csak evickélünk a halált várva? Mivel előbb-utóbb úgyis meghalok, ahelyett, hogy a halált várva tengődnék, inkább most meghalhatnék és hamarabb megszabadulnék ettől az egésztől.” Bár az emberek meg akarnak szabadulni mindettől, igen ritka, hogy valaki tenni is mer érte; aggódnak, hogy ha így halnak meg, nem tudnak majd számot adni erről a szüleiknek és a szeretteiknek, és kételyek is rejlenek a szívükben: „Valóban szabaddá tesz, ha így halok meg? Ha valóban szabaddá tesz, az jó lenne, de ha nem, az még rosszabb lenne.” Így küzdenek hát az emberek a fájdalomban. Egyszerűen ilyen szánalmasak azok, akik nem nyerték el az igazságot. Az emberek úgy érzik, hogy mindig van remény és valami, amit lehet örömmel várni az életben, a szívük mélyén azonban érzik, hogy ezek a dolgok egyre homályosabbá és távolabbivá válnak. Minél homályosabbnak és távolibbnak érzik az emberek ezeket a dolgokat, annál inkább küzdenek és szenvednek a szívükben. Az ilyen emberek mind remélik, hogy fenntartják a lelkiismeretük határát és a magatartási alapelveiket, és nem élnek az akaratukkal ellenkező módon. Nem támasztanak szigorú követelményeket magukkal szemben, sem túl nagy célokat nem tűznek ki az életükben – nem törekednek nagy vagyonra és magas rangra, csak arra, hogy lelki békében éljenek. Ám még ezeket az egyszerű alapelveket és a magatartásukat illető egyszerű határt sem tudják tartani, ezért két lábon járó hullákként élnek minden egyes nap, és nagyon kimerültnek érzik magukat. Ez a kimerültség nem fizikai fáradtság, nem is betegség okozta fájdalom, hanem a test és a lélek kimerültsége. Ez a kimerültség a szívük elcsüggedése által kiváltott nehézségérzet; sziklaként nehezedik a szívükre, belül fojtogatja őket és fájdalmat okoz nekik. Aztán azonban továbbra is szembe kell nézniük az élettel és mindenféle emberrel, eseménnyel és dologgal, ezért egyszerűen nap nap után nekigyürkőznek és tovább csinálják, nehézség közepette töltve el a napjaikat, rendkívül fájdalmas életet élve. Vannak, akik el akarnak menni, hogy megnézzenek egy pekingi operát. Látják, hogy a pekingi opera összes cselekménye arról szól, hogy a főhős élete nehéz, és teli van zökkenőkkel és kudarcokkal, a színész pedig így kiált fel a végén: „Micsoda szenvedés…” – és azok, akiknek fájdalom van a szívében, azonosulnak vele. Miért azonosulnak vele? Azért, mert az előadó azt mondja ki, ami a szívükben van. Ha a lelkiismereted szerint élsz, nem könnyű ebben a világban élni, és nem vezet sehová; falakba fogsz ütközni, kudarcokat szenvedsz el és lépten-nyomon gyötörni fognak. Ha megpróbálsz rossz ember, gonosz ember vagy elvetemült ember lenni, jól boldogulsz majd, bárhová is mész, és nem ütközöl nehézségekbe. Ha gerinces és kedves ember vagy, és az emberi mivoltodban megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, akkor még ha be is szennyeződik a gerincességed és a kedvességed, vagy akár még folt is esik rajtuk és lesznek bennük tisztátalanságok, miután különféle dolgokat tapasztalsz meg a társadalomban, a gerincesség és a kedvesség sajátsága az emberi mivoltodban soha nem fog megváltozni, és senki sem lesz képes változtatni rajtuk. Még ha többé nem is mersz igazat mondani, vagy nem mered fenntartani a magatartásodra vonatkozó alapelveket és határokat, a szíved mélyén arra fogsz vágyakozni, hogy igazat mondj, hogy fenntartsd a magatartási alapelveidet, hogy megőrizd a lelkiismereted határvonalát, és hogy elnyerd a belső béke és nyugalom érzését.

Miután ez a fajta gerinces és kedves ember hinni kezd Istenben, Isten háza – a gyülekezet – a tisztaság és a nyugalom helye számára, valamint az a hely, ahol a szíve békére és felszabadulásra találhat. Persze az is elmondható, hogy az a hely, ahol az életbeli célkitűzései megvalósítására törekedhet, és az a hely, ami képessé teszi arra, hogy meglássa a fényt az életében és többé ne érezze elveszettnek magát azt illetően, hogy miként kellene irányítania a magatartását. Egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember számára tehát Isten háza az ő igazi otthona. Ez az otthon nem a hús-vér testi vagy anyagi értelemben vett otthon; inkább egy biztonságos hely, ahol hihet Istenben és alávetheti magát Neki egy egyszerű, pőre és nyílt szívvel. Biztonságos menedéknek is nevezhető. Hogy szól a mondás? Isten háza egy kikötő, ahol az emberi mivolt sajátságaival rendelkező gerinces és kedves emberek lehorgonyozhatnak. Vagyis ez az, ahol horgonyt vethetnek; nem kell többé lótniuk-futniuk, és képesek elfogadni az igazságot és megtalálni az irányukat és az útjukat az életben, hogy a szívük elégedett legyen. Tehát egy igaz emberi lény csak akkor érez igazi szívbéli elégedettséget, amikor Isten házába jön; egy lelkiismerettel és józan ésszel bíró ember csak akkor érzi úgy, hogy megtalálta az igazi otthonát, egy helyet, ahol a szíve békére és nyugalomra tehet szert, amikor visszatér Isten házába és visszatér a Teremtő elé. Bár a magatartására vonatkozó célkitűzései és a magatartási alapelvei igencsak messze vannak az igazság gyakorlásától, legalább úgy érzi, hogy Isten házában és a gyülekezetben a szíve békét és vigaszt nyert. Ez az a különbség, amelyet ez a fajta ember érez az Isten házában és a világban való lét között; ez a különbség a szívében van. Ezért amikor ez a fajta ember Isten házába jön, a szíve vigaszt és békét nyer; úgy érzi, hogy csak Isten háza az a hely, ahol követheti az irányát az életben, és az a környezet is, amelyre a leginkább szüksége van, valamint persze az a hely, amely után sóvárog. Szeret itt lenni, és hajlandó efféle környezetben élni és viselni magát; természetesen a személyes kívánsága az, hogy így tegyen. E személyes kívánsága szempontjából Isten házának környezete, a mód, ahogyan Isten munkálkodik, Isten emberekkel szemben támasztott követelményei és minden más aspektus már elegendő ahhoz, hogy kielégítse az emberi mivolta szükségleteit, ezért nyugodt lélekkel törekszik az igazságra és gyakorol Isten követelményei szerint. Így aztán az, hogy egy ember képes-e az igazságra törekedni, teljességgel az emberi mivoltától függ. Csak akkor képes elcsendesedni, hogy hallgassa, elfogadja Isten szavait és alávesse magát azoknak; csak akkor képes elcsendesedni, hogy az igazságra törekedjen és megfelelő teremtett lény legyen, ha az emberi mivoltában megvan a kedvesség és a gerincesség sajátsága, ha szereti a méltányosságot és az igazságosságot, ha szeret Isten házába jönni és belső békére és nyugalomra lelni, vagy ha a szíve teljes vigaszra talált, miután Isten házába jött és Isten elé járult. Nevezetesen, csak azon alapfeltételek mellett van az embernek lehetősége az igazságra törekedni, ha Isten házának környezetébe jön és a szíve vigaszra lel, az igazság megértése a kiteljesedés érzését hozza a szívének, valamint megvalósulnak azok az életbeli vágyakozásai és céljai, amelyekre törekszik. Ez azoknak a jellegzetes megnyilvánulása, akikben megvannak az emberi mivolt sajátságai. Természetesen amikor az igazságra való törekvésről van szó, nagyon fontos az, hogy valakiben megvannak-e az emberi mivolt sajátságai. Ha valakiben nincsenek meg az emberi mivolt sajátságai, akkor ő alapvetően nem felel meg az igazságra való törekvés feltételeinek.

Beszéljünk most az emberek emberi mivoltában meglévő gerincesség és kedvesség egyéb megnyilvánulásairól. Az imént beszéltem arról, hogy azok az emberek, akiknek az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, hogyan fektetnek le egy alapelvet a másokkal való kapcsolataikra és interakcióikra, valamint arra vonatkozóan, hogy miként viselik magukat és intézik az ügyeiket – nem használva ki másokat. Ez természetesen a magatartásukra vonatkozó határ is. Amellett, hogy nem használ ki másokat, az ilyen típusú embernek egy másik megnyilvánulása is van: hajlandó együttérezni másokkal és segíteni másoknak, és adni is hajlandó nekik. Az ilyen emberek mások szemében egy kicsit ostobák – túlságosan jószívűek, könnyedén megbíznak másokban és megszánnak másokat, és annak ellenére, hogy ők maguk nem jómódúak, szeretnek adni másoknak. Szeretnek kiállni az igazságtalanság ellen; amikor azt látják, hogy valaki nehézségekkel néz szembe, nem nézik tétlenül és nem tesznek úgy, mintha nem látnák, hanem proaktívan segíteni próbálnak. Még ha nincs is meg a képességük arra, hogy segítsenek, akkor is jók a szándékaik. Amikor azt látják, hogy valaki nehézségekkel néz szembe, úgy érzik, hogy ha nem nyújtanak segítő kezet, azt nem tudnák összeegyeztetni a lelkiismeretükkel. Még ha a másik ember nem is kér segítséget, akkor is úgy érzik, hogy segíteniük kell neki. Miután a másik ember megkapja a segítségüket, csupán megköszöni és annyiban hagyja, a gerinces és kedves ember azonban nem bánja; később, amikor valaki más valóban nehézségekkel néz szembe, ugyanúgy segíteni fog neki. Ez az emberek számára egy kicsit tudatlannak vagy ostobának tűnik; mások azt tanácsolják neki, hogy hagyjon fel a jótettekkel, és azt mondják, hogy legalább a hálát vívja ki, amikor segít az embereknek. Ennek hallatán elgondolkodik: „Hálát kell kivívnunk azzal, hogy segítünk az embereknek? Mennyi erőfeszítésbe kerül segédkezet nyújtani? Miért kell ilyen nyakatekertté tenni a dolgokat?” Ő pontosan ennyire egyszerű, simán hajlandó segíteni másoknak. Mondd meg Nekem, szerinted van bármi köze az ember emberi mivoltához annak, hogy hajlandó segíteni másoknak? (Igen.) Valóban nem keres semmiféle ellentételezést. Van ezen a világon bárki, aki vágyaktól és igényektől mentes? (Nincs.) Akkor hogyan tud ez a fajta ember segíteni másoknak anélkül, hogy bármit is várna cserébe? A legtöbb ember számára melyek azok a különleges körülmények, amelyeknek fenn kell állniuk, vagy milyennek kell lennie a kapcsolatuknak valakivel ahhoz, hogy segítsenek az illetőnek? Az egyik a legszorosabb kapcsolatfajta – a vérrokonság. Emellett az illetőnek, akinek segítenek, rátermettnek kell lennie, vagy kell származnia valamilyen előnynek abból, hogy segítenek neki, amiből nekik csak hasznuk származik és nincs semmilyen hátulütője. Csak ezek a lehetséges forgatókönyvek. E forgatókönyveken kívül ki segítene másoknak ok nélkül? Pontosan fogalmazva, ingyen nem segítenek másoknak; valamilyen haszonnak származnia kell belőle. Még ha azonnali haszon nincs is, valamilyen hosszú távúnak akkor is lennie kell. Bárhogy is legyen, csak akkor segítenek, ha nyerhetnek valamit belőle. Nos, ami azokat az embereket illeti, akik hajlandóak segíteni másoknak, félretéve azt, hogy mennyi segítséget adnak, vagy hogy van-e bármilyen értéke annak a dolognak, amivel segítenek – hogy az valami jelentős vagy valami hétköznapi dolog –, honnan ered a hajlandóságuk, hogy segítsenek másoknak? Van köze az emberi mivoltukhoz? (Igen.) Az emberi mivolt mely aspektusához kapcsolódik? (A kedvességhez.) A kedvességhez van köze; amikor az emberek emberi mivoltában megvan a kedvesség sajátsága, hajlandóak segíteni másoknak. Tegyük fel például, hogy látják, amint egy testvér negatívvá és gyengévé válik. Ami azt illeti, ők maguk nem gyülekezetvezetők és csak hétköznapi kapcsolatuk van ezzel a testvérrel, amikor azonban azt látják, hogy negatív és gyenge, az felzaklatja őket és teher nehezedik a szívükre. Nem lesz jó érzésük, ha nem segítenek, és erre gondolnak: „Bár a saját érettségem sem nagy és nem értek sok igazságot, akkor is jó dolog számomra, ha megpróbálom teljesíteni a kötelezettségeimet. Lehet, hogy miután meghallgatja, amit mondok, képes lesz elgondolkodni önmagán és nem lesz többé negatív – hát nem lenne jó?” Ezért, ha valaki negatívvá és gyengévé válik – hacsak nem marad észrevétlen előttük –, amint ez feltűnik nekik, keresik az alkalmat, hogy beszélgessenek az illetővel. Ha ők maguk nem tudnak világosan beszélni, keresnek egy szakaszt Isten szavaiból, hogy beszélgessenek róla velük. Röviden: a buzdítás, az útmutatás és Isten szavai felolvasásának együttese révén az illető végül megérti Isten szándékait, többé nem negatív és normálisan tudja végezni a kötelességét, ami az elégedettség érzésével ajándékozza meg a kedves embert. Egyszerűen nem bírja elviselni, hogy azt lássa, amint az emberek negatívak és lazsálnak, vagy fájdalmuk van és szenvednek; egyszerűen meg akarja vigasztalni és támogatni akarja őket. Ha a másik ember továbbra is negatív, úgy érzi, hogy eleget kell tennie a felelősségének. Amikor a tanácsának és az útmutatásának köszönhetően az illető nem negatív többé, belül nagy boldogságot érez, és úgy érzi, hogy igen jó dolog így viselnie magát. Nem keres semmilyen hasznot; egyszerűen arról van szó, hogy amikor tud valakinek segíteni, ha nem tenné meg, az nyugtalanítaná és nyomasztaná a lelkiismeretét. Mondjátok meg Nekem, szerintetek az emberi mivolt sajátságainak megnyilvánulása és feltárulása ez a lelkiismeret-furdalás és ez a nyugtalanság? (Igen.)

Vannak, akik hajlamosak együttérezni másokkal. Az emberi mivolt bizonyos szemszögéből nézve ez természetesen emberi gyengeség is lehet, ugyanis időnként talán gonosz emberekkel is együttéreznek és segítenek nekik, ám nem tudnak változtatni ezen a gyengeségen. Miután egy gonosz embernek segítenek, a gonosz ember talpra áll és gyarapodik, de továbbra is lenézi és semmibe veszi őket. Ez belül felzaklatja őket, és ezt kérdik: „Miért ilyen az illető? Amikor még rosszul ment neki és a segítségemet kérte, én együttéreztem vele és segítettem neki – ám most, hogy sikeres és jó élete van, semmibe vesz engem.” A szívükben nem értik ezt; nem látják át a gonosz emberek lényegét. Egy kis idő múlva, ha egy másik gonosz ember kéri a segítségüket, lehet, hogy még mindig együttéreznek vele, de először megnézik, hogy gonosz-e az illető. Ha nem annyira utálatos és elég szánalomra méltó, még mindig együtt fognak érezni vele. Amikor azt látják, hogy vannak testvérek, akik teljes munkaidőben végzik a kötelességüket, ám a családjuk szegény és nehézségekkel néznek szembe az életben, erre gondolnak: „Annak ellenére képes mégis végezni a kötelességét, hogy ilyen szegény – nos, ő aztán jó ember! Magam gazdagságban élek; ha nem segítek neki, úgy fogom érezni, hogy cserben hagytam őt. Adnom kell neki és ki kell segítenem, hogy vehessen pár ruhát és a mindennapi élethez szükséges dolgot.” Látod, ő jószívű; amikor azt látja, hogy az emberek nehézségeket élnek át, akaratlanul is együttérez velük és segít nekik. Mindenütt vannak jó emberek, gonosz emberek és tudatlan emberek is. A jó emberek tudnak adni és segíteni másoknak, a gonosz emberek mindenféle gonosz dolgot képesek megtenni, a különféle tudatlan embereket pedig mások mindig használják és parancsolgatnak nekik, és mindenféle ostobaságot képesek csinálni; különböző mértékben tudatlanok. Röviden, mindenféle ember létezik. Az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek hajlamosak arra, hogy együttérezzenek másokkal. Mindig szánalomra méltónak látnak másokat, mindig meglátják, mi szánalomra méltó az emberekben, és mindig meglátják, ha az emberek együttérzést érdemelnek; a lelkiismeretükben van egyfajta szelídség. Nevezetesen, amikor azt látják, hogy valaki nehézségekkel néz szembe, fájdalmas helyzetekkel találkozik, vagy gonosz emberek packáznak vele, illetve igazságtalan bánásmódban részesül, belül felháborodnak és együttéreznek az ilyen emberekkel; mindig együttérző a szívük. Ami azt illeti, lehet, hogy a saját körülményeik sem sokkal jobbak, mint másokéi, és az is lehet, hogy nem kevésbé packáznak velük, ám mivel az emberi mivoltukban ott a kedvesség, soha nem tudják megállni, hogy ne érezzenek együtt másokkal. Amikor az emberek nehézségekkel kerülnek szembe vagy fájdalomtól szenvednek, nem állnak tétlenül és nem veszik semmibe őket. A társadalmi környezettől befolyásolva időnként – látván, hogy az emberek csak magukkal törődnek, míg embertársukról nem vesznek tudomást – tartózkodni akarnak majd attól, hogy segítsenek az embereknek, de sosem sikerül nekik; amikor meglátnak egy szegény embert, aki nem tud ételhez jutni, miután gondolatban meghányják-vetik, végül mégis segítenek neki. Tegyük fel például, hogy valakit leterít egy súlyos megfázás – köhög, tüsszög és magas láza van. Vannak, akik félnek, hogy elkapják, ezért messze elkerülik. A jószívű emberek azonban nem tudják megállni, hogy ne törődjenek vele: „Megfáztál; vettél be gyógyszert?” Ha az illetőnek nincs pénze gyógyszerre, a saját pénzükből fogják megvenni neki. Látod, amikor egy jószívű ember azt látja, hogy valaki beteg és szenved, nem nézi tétlenül. Vagyis, amikor az emberek nehézségekkel állnak szemben, amikor szenvedéssel vagy szorult helyzetekkel szembesülnek, az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek mindig érzékelik ezt, és mindig képesek felismerni, hogy segítségre van szükségük. Ugyanabban a környezetben élnek, mint mindenki más, ám különösen érzékenyek azokra a dolgokra, amelyeket mások nem képesek érezni. Miért van ez? Csak arról van szó, hogy az emberek szíve nem ugyanolyan. Az emberségességet nélkülöző emberek nem érdeklődnek, mások bármekkora fájdalmat is élnek át, mintha nem tudnák érzékelni. Azok, akikben pedig van emberségesség, mivel az emberi mivoltuk sajátságai között ott a kedvesség eleme, sosem tudják megállni, hogy együttérezzenek a környezetükben azokkal, akik fájdalmat és nehézségeket élnek át, majd a lelkiismeretüktől vezetve segítő kezet nyújtanak – még ha próbálnád, akkor sem tudnád megállítani őket. Nem úgy teszik ezt, hogy elvárják másoktól: emlékezzenek a kedvességükre, és nem is abban a reményben, hogy nagyra fogják becsülni az emberi mivoltukat és a jellemüket; egyszerűen megvan bennük a hajlandóság erre, és a belső tartás érzését kelti bennük az, hogy megteszik. Ezek az emberi mivolt sajátságaiból fakadó gondolatok és viselkedésformák; senki sem tudja megváltoztatni és senki sem tudja korlátozni őket. Az általuk tett dolgok, illetve azok a módok, ahogyan viselik magukat, valamint az alapelvek, amelyek szerint így tesznek, pusztán a normális emberi mivolt természetes megnyilatkozásai. Az emberi mivolt e természetes megnyilatkozásai teljességgel a szívükből jönnek. Készségesen viselkednek így; senki sem utasítja őket rá, és nem haszonra pályáznak. Egyszerűen hajlandóak rá, és csak az adja meg nekik a lelki nyugalmat, ha efféle dolgokat tesznek; ha nem teszik meg őket, belül nyugtalankodnak. Még amikor gonosz emberrel találkoznak is, aki nehézségekkel néz szembe, tudják, hogy gonosz embereknek nem kellene segíteniük, de közben erre gondolnak: „Kezdek kegyetlenné válni?” Még ha nem is segítenek ennek a gonosz embernek, az együttérzésük változatlan marad, és egy arra alkalmas környezetben és a megfelelő emberekkel természetes módon ismét megmutatkozik. Ez az emberi mivolt egy sajátsága. Az emberi mivolt sajátságai veleszületettek, és természetesen bármikor és bárhol meg is mutatkozhatnak, nagyon természetesek, nagyon tiszták és nagyon egyszerűek. Ezért amikor valakinek az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, az nem abból fakad, amit a szülei vagy a társadalom tanított neki, nem is valamilyen környezet befolyásolja; ezek az ember emberi mivoltának eredendő sajátságai.

Vannak, akik szeretnek adni. Szerinted gazdagnak is kell lenniük azoknak, akik szeretnek adni? Olyan embereknek kell lenniük, akik már az élet számos viharát átvészelték és kiábrándultak a halandó világból? Olyan embereknek kell lenniük, akik a világ összes gazdagságát és pompáját kiélvezték – és mindezen átláttak –, és oda jutottak, hogy közömbösen tekintenek az anyagi dolgok élvezetére? Olyan embereknek kell lenniük, akiknek a személyisége viszonylag gondtalan és nagylelkű? Nem, nem kell ilyeneknek lenniük. Az emberi mivoltukban a gerincesség és a kedvesség sajátságával bíró emberek között van egy olyan típusú ember, aki különösen szerény életet él. Ha evés közben leejt egy rizsszemet, fel kell vennie és meg kell ennie, képtelen elviselni annak a gondolatát, hogy elpazarolja. Fog- és arcmosás közben csak egy kevés vizet használ. Amikor a ruhái elkopnak, képtelen eldobni őket; kimossa és továbbra is hordja őket. Amikor dolgokat vásárol, gondosan tervez és költségvetést készít, olcsó dolgokat vásárol, amennyiben a minőségük elfogadható. Az, hogy ez a fajta ember ilyen takarékos, vajon azt jelenti, hogy fukar? (Nem.) Ez a fajta ember különösen takarékos akkor, amikor róla van szó, ám nem fukar, amikor másokról. Amikor például azt látja, hogy valaki nehéz életet él, ad neki pár dolgot a sajátjai közül, például ruhákat vagy készülékeket. Egyesek ezt kérdik: „Az illető valamiféle jótékonykodó nincstelen?” Nem erről van szó – egyszerűen úgy érzi, hogy mások igen szánni valók, ezért mindig segíteni akar nekik. Valójában ő maga nem tehetős vagy vagyonos, és nem számít semmire, amikor segítséget nyújt másoknak. Egyszerűen ilyen az emberi mivolta; szeret segíteni másoknak, és ez az alapelve is arra vonatkozóan, ahogyan viseli magát. Ez is az emberi mivolt sajátsága? (Igen.) Az ilyen ember alapelve a másokkal való bánásmódot illetően az, hogy segít, amikor segítenie kell, és együttérez, amikor együtt kell éreznie. Amikor mások nehézségekkel néznek szembe, fel fogja ajánlani a szeretetét és gyakorlati lépéseket tesz, hogy segítsen nekik; amikor mások hiányt szenvednek valamiben, odaadja nekik a saját dolgait. Az emberi mivolta sajátságaiban mindig megvan ez a hajlandóság; mindig fel tudnak merülni benne ezek a gondolatok, vagy mindig képes érezni a körülötte lévők fájdalmát, akiknek segítségre és együttérzésre van szükségük. A lelkiismeret munkálkodik benne? (Igen.) Az emberi mivolt e sajátságát nem a személyiség határozza meg, hanem a lelkiismeret működésének köszönhető. Ezért van ilyen mentalitása – vagy rendelkezik az emberi mivolt e sajátságával –, hogy hajlandó segíteni másoknak. Amikor az embereknek segítségre van szükségük és megkérik őt, nemcsak hogy együttérez, hanem őszintén segít is; még ha ez el is veszi valamennyi idejét és oda is kell adnia pár dolgot nekik, hajlandó erre. Ez a hajlandóság legalábbis az ember emberi mivoltában meglévő kedvességen alapszik. Ha valakinek az emberi mivoltában nincs kedvesség, akkor egyrészt nem lesz meg benne a szubjektív hajlandóság arra, hogy segítsen másoknak, másrészt pedig nem fog együttérezni, amikor segítséget kérnek tőle, sem őszintén nem fog segíteni az embereknek. Ha valakiben nincs meg ez az őszinteség, csak ímmel-ámmal fog cselekedni és felületes lesz veled. Kelletlenül tesz egy keveset a látszat vagy az udvariasság kedvéért, vagy mert valamilyen érdeke hajtja; attól tartva, hogy máskülönben egy nap majd esetleg a te parancsnokságod alá kerül, illetve hogy egy napon hasznára lehetsz – számtalan ok miatt képes megbékélni azzal, hogy segítsen neked. Egy olyasvalaki azonban, akinek az emberi mivoltában valóban megvan a kedvesség sajátsága, nem passzív azt illetően, ahogyan segít az embereknek, és persze még kevésbé vonakodik vagy kelletlen, hanem ez a hajlandóság eredendően megvan az emberi mivolta sajátságaiban. Készségesen, őszintén és proaktívan segít másoknak. Tegyük fel például, hogy valamiben szükséged van a segítségére. Amikor a segítségét kéred, nagyon együttérez veled, és nagyon lelkesen, őszintén és készségesen fog segíteni neked. Lehet, hogy azt bízod rá, hogy intézzen el valamit neked, vagy hogy adjon tovább egy üzenetet számodra, illetve az is lehet, hogy szükséged van valamilyen cikkre – függetlenül attól, hogy milyen segítségre van szükséged tőle, röviden: őszintén, buzgón, komolyan és felelősséggel fogja kezelni ezt az ügyet.

Azok az emberek, akiknek az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, nagyon komolyak és felelősségteljesek, amikor mások rájuk bízzák a dolgok intézését. Ha például egy ilyen ember bemegy a városba, hogy elintézzen valamit, és valaki más megkéri, hogy segítsen neki megvenni valamilyen gyógyszert, így töpreng, miközben megveszi: „Vajon nyugati gyógyszert vagy kínai gyógyszert vegyek? A nyugati gyógyszer gyorsan hat, de irritálja a gyomrot. Lehet, hogy lesznek mellékhatásai, ha beveszi? Ebben az esetben megkérdezem, hogy van-e olyan kínai gyógyszer, amely viszonylag hatásos és nem irritálja a gyomrot.” Látod, nagyon alaposan fontolóra veszi a dolgokat. Amikor valaki, aki felelősségteljes és megvan benne a kedvesség sajátsága, beleegyezik, hogy segít egy másik embernek elintézni valamit, őszinte, komoly és felelősségteljes módon fog segíteni kiválasztani neki a számára szükséges dolgokat. Lehet, hogy a saját ügyei intézése során, vagy amikor magának vesz dolgokat, nem olyan komoly, egyszerűen megvesz bármit, ami jónak tűnik, ám amikor mások számára intéz dolgokat, különösen figyelmes és különösen felelősségteljes. Magában erre gondol: „Mivel az illető rám bízta ezt az ügyet, az azt jelenti, hogy nagyra tart engem; megfelelően kell gondoskodnom a dolgairól. Ráadásul ez egyáltalán nem bonyolult. Olyan könnyű, mint a kisujjamat mozdítani. Gondoskodnom kell róla, hogy elégedett legyen azzal, amit csinálok. Ám nem tudom, hogy milyen gyógyszer a megfelelő számára, és sietnie kell a gyógyszer megvásárlásával, hogy kezelje a betegségét, ezért veszek neki egy keveset mind a kínai, mind a nyugati gyógyszerből.” Miután megvásárolja a gyógyszert és visszaviszi, a másik illető azt a gyógyszert választja, amelyikre épp szüksége van. Látod, az illető beleteszi a szívét abba, amit csinál, és komolyan csinálja, ezért az ügy intézése igen kifogástalanul zajlik. Ám egy olyan ember esetében, aki felelőtlen és akiben nincs meg a kedvesség sajátsága, ha megkéred, hogy segítsen gyógyszert vásárolni, ő is bele fog egyezni, ám miután elmegy a gyógyszertárba, véletlenszerűen vesz valamilyen, a betegségre megfelelő gyógyszert, majd visszajön. Megkérdezed, hogy naponta mennyit kell bevenni belőle, és hogy van-e valamilyen ellenjavallat, ő pedig ezt mondja: „Nem tudom. Olvasd el te magad a használati útmutatót. Végül is én elmentem és megvettem neked a gyógyszert.” Végezetül kiderül, hogy az általa vásárolt nyugati gyógyszert allergiára hajlamos emberek nem szedhetik, te pedig épp az vagy. Így hát hiába vette meg a gyógyszert, végül neked kell elmenned, hogy vegyél egy másfélét. Az illető nem intézte el az ügyet, és most még szívességgel is tartozol neki. Boldog vagy belül? (Nem.) Hogyan intéződött ez az ügy? Nem intézték jól. Rossz emberre bíztad; nem találtad meg a megfelelő embert. Keresned kell valakit, akiben megvannak az emberi mivolt sajátságai. Ha nehéz ilyen embert találni, akkor amikor megbízol valakit, hogy segítsen gyógyszert vásárolni, egy kicsit több utasítással kell ellátnod és világosan el kell magyaráznod a dolgokat. Ha nem adtál neki utasításokat, és az illető, akit megbíztál, olyasvalaki, akinek nincs emberi mivolta, akkor biztosan nem fogja jól intézni ezt az ügyet; a pénzkidobásról nem is beszélve, még szívességgel is tartozni fogsz neki. Ha találsz valakit, akiben van emberi mivolt, minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy elintézze ezt neked. Mivel őszinte a szíve és képes felelősséget vállalni, valamint az emberi mivoltában megvan a kedvesség sajátsága, amikor ügyeket intéz neked, gondodat tudja viselni és figyelembe veszi az érdekeidet, és jutányos áron vásárolja meg a számodra szükséges dolgokat. Ezzel szemben az emberi mivolt sajátságait nélkülöző ember csak ímmel-ámmal fog cselekedni és felületes lesz veled, amikor valamit intéz neked. Hatásosan beszél, ám amikor az ügyet intézi, egyáltalán nem fog az árról kérdezni, sem szétnézni nem fog; egyszerűen véletlenszerűen vesz majd valamit neked. Ha nem hasonlítod össze ezt a kétféle embert, úgy tűnik, mintha mindkettő el tudna intézni dolgokat. Az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek azonban elégedetté tudnak tenni, amikor valamit intéznek számodra. Bennük megvannak az emberi mivolt megnyilvánulásai; képesek kielégíteni az igényeidet és figyelembe venni az érdekeidet. Megvan bennük ez a fajta őszinteség. Ez azt bizonyítja, hogy kedvesek, igazi emberi lények, és méltók arra, hogy megbízd őket. Azonban, ha egy, az emberi mivolt sajátságait nélkülöző embert bízol meg azzal, hogy intézzen el valamit, nem fogja jól elintézni. Még ha esetenként elfogadhatóan is intézi a dolgokat, nem őszintén teszi – csak épp mázlid van. Ezt mondod: „Jó volt az a gyógyszer. Nem sokkal utána, hogy bevettem, jobban lettem.” Rendben lett volna, ha nem mondtad volna ezt, ám most, hogy ezt mondtad neki, nagyobbra nő a hála, amivel tartozol neki. Nyilvánvaló, hogy magának ment elintézni valamit, mégis ezt kell mondania neked: „Látod? Csak miattad tettem egy külön utat.” Szívességet fog kérni tőled, te pedig egész életedben nem fogod tudni majd viszonozni neki ezt a kis szívességet; lényegében egy gonosz démon hálójába kerültél. Ugyanakkor, egy emberi mivolttal bíró ember nem fog szívességeket kérni tőled, függetlenül attól, hogy milyen jól intézett el számodra valamit. Amikor kifejezed neki a háládat, így szól: „Nem volt semmi különös. Útba esett.” Látod, ő csak igazat mond. Valójában ő máris remek munkát végzett, és sokat segített neked. Az is lehet, hogy még a hozzád legközelebb álló emberek sem bánnak így veled, ám az emberi mivolt sajátságaival bíró ember olyasmit is képes megtenni, amit még a szeretteid sem. Igen jól intézi az ügyet, és nem vár semmit cserébe. Mindig úgy érzed, hogy tartozol neki egy szívességgel, ezért időről időre adsz neki egy kis gyümölcsöt vagy valami mást, és mindig eszedben tartod őt, amikor valami jó dolog felbukkan. Ő azonban nem valami jelentőségteljes dologként gondol erre, és úgy érzi, hogy az, hogy segített neked valamit megcsinálni, gyakorlatilag nem igényelt erőfeszítést a részéről, és teljesen normális dolog, hogy megtette. Azt is mondja neked, hogy ha a jövőben bármiben segítségre lesz szükséged, akkor is segíteni fog. Látod, hát nincsenek különbségek az emberek között? (De vannak.) Hadd mondjam el neked, hogy az emberi mivolttal bíró emberekben megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, és függetlenül attól, hogy mikor, az ilyen típusú emberek a legmegbízhatóbbak. Csak az efféle emberek szavahihetőek, mivel határt szabnak a cselekedeteiknek. Az ok, amiért határt szabnak a cselekedeteiknek az, hogy megvannak bennük az emberi mivolt afféle sajátságai, mint a gerincesség és a kedvesség.

Amikor olyan emberekről van szó, akikben nincsenek meg az emberi mivolt sajátságai, még ha olyasvalaki is az illető, akit soha nem sértettél meg, amennyiben olyasmit csinálsz, ami érinti az érdekeit, keresni fogja az alkalmat, hogy bosszút álljon rajtad. Ezzel szemben, ha olyasvalakiről van szó, akiben megvannak az emberi mivolt sajátságai, még ha korábban meg is bántottad őt, vagy akár megsértetted az érdekeit, biztos, hogy nem fog gyűlölni téged vagy bosszút állni rajtad. Még ha egy kicsit rosszul is viszonyul hozzád, amikor veled beszél, vagy egy kissé nyersen is hangoznak a szavai, illetve megleckéztet egy kicsit, ezek az emberi mivoltból eredő normális megnyilvánulások – biztos, hogy nem fog vég nélkül azzal próbálkozni, hogy bosszút álljon, és nem fog örökké gyűlölni téged, mint ahogyan egy gonosz ember tenné. Mi ennek az alapja? Az a határ az alapja, amelyet a magatartására vonatkozóan szab. Pontosan azért nem fogja soha átlépni a magatartására vonatkozó határt, mert van lelkiismerete és józan esze, valamint az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága. Ha bárki megsérti, még ha bosszút is akar állni, a lelkiismerete semmiképp sem fogja megengedni neki. Ha dühösnek érzi magát, csak mond pár mérges szót, hogy egy kicsit levezesse a haragját, és ennyi – biztosan nem fog tenni semmit, hogy bosszút álljon. Ez egy emberi mivolttal bíró ember sajátsága. Látod, egyesek még akkor is gyötörni akarnak másokat, amikor nem lettek megsértve; versengeni és harcolni akarnak velük, folyton azon töprengve, hogy miként mesterkedjenek ellenük a hátuk mögött. Ez is az emberi mivolt sajátsága – az a sajátság, amelyikkel a gonosz démonok és gonosz ördögök bírnak az emberi mivoltukban. Ezzel szemben egy olyan ember, aki az emberi mivoltában a gerincesség és a kedvesség sajátságával bír, nem tudja rávenni magát, hogy gyötörjön másokat. Ha ilyesmit tenne, a lelkiismerete szemrehányást tenne neki és megfegyelmezné. Még ha Isten nem is fegyelmezi, a Szentlélek nem is tesz neki szemrehányást, és a testvérek nem is tesznek neki szemrehányást, a lelkiismerete kordában tartja őt. Amikor valakit a lelkiismerete korlátoz, nem esik túlzásba a cselekedeteiben, és van határa azt illetően, amit csinál. Még ha meg is sérted, meg is bántod vagy akár olyasmit teszel, ami túl messzire megy, nem akarja majd lerendezni veled. A legrosszabb esetben egyszerűen csak kerülni fog és figyelmen kívül hagy, és nem fog veled társulni, érintkezni vagy dolgozni, de semmiképp sem fog ártani neked vagy megpróbálni kicsinálni téged; nem fog mesterkedni ellened a hátad mögött és nem fog taktikához folyamodni, hogy tőrbe csaljon – biztos, hogy nem fog ilyesmit tenni. Nézzétek meg, hogy a környezetetekben lévők közül kik ilyen típusú emberek – ezek a legkiválóbb jellemű jó emberek. Teljesen nyugodt lehetsz, amikor velük érintkezel. Még ha annyira meg is bántod őket, hogy teljesen letaglózódnak, legfeljebb belül gyűlölni fognak téged, soha többé nem akarnak foglalkozni veled, és soha nem akarnak barátkozni veled, de nem fognak mesterkedni ellened, és arra sem keresik az alkalmat, hogy bosszút álljanak rajtad, azt pedig még kevésbé mondják majd, hogy: „A bosszú hidegen tálalva a legjobb.” Ez valódi gerincesség és kedvesség. Az ennek elérésére való képességet semmiképp sem lehet színlelni; ez az emberi mivolt igaz sajátsága. Csak az emberi mivolt sajátságaival rendelkező embernek lesznek meg a helytálló alapelvei és határai a magatartására vonatkozóan. Amikor vele érintkezel vagy kapcsolatba kerülsz, láthatod majd ezeket a viselkedésformákat és megnyilvánulásokat benne, valamint láthatod az emberi mivoltának ezeket a természetes megnyilatkozásait.

Mivel az emberek besorolása eltérő, a különféle dolgokra adott reakcióik is eltérőek. Látod, amikor azok a gonosz emberek, azok az ördögökből reinkarnálódottak kihasználnak másokat, mi a reakciójuk, ha valaki leleplezi őket? Ezt fogják kérdezni: „Ki nem használ ki másokat? Hát nem azért vannak az előnyök, hogy kihasználjuk őket? Mi a baj egy kis előnyszerzéssel? Hát nem bolond és szamár vagy, ha van egy előny, amit kihasználhatsz, és nem használod ki?” Ez egy bandita logikája. A szívében nincs lelkiismereti tudatosság, nincs szégyenérzet és nincs szégyenérzés. Mivel nincs lelkiismerete, nincs mércéje ahhoz, hogy felmérje mások kihasználásának problémáját. Az ő alapelve az, hogy az előnyök arra vannak, hogy megragadják őket, ha pedig egyszer megragadtad őket, akkor a tieid. Ha nem ragadnád meg, az pazarlás lenne, és bolond lennél miatta. Hát nem egy bandita logikája ez? És vajon az állatokból reinkarnálódottak hogyan látják mások kihasználásának kérdését? Ha azt mondod nekik, hogy az, amit csinálnak, kihasználás, és hogy nem jó dolog kihasználni másokat és nem jó dolog tartozni nekik valamivel, mit gondolnak? „Ez a haszon engem illet. Nem tartozom neki semmivel, ha kihasználom. Mi a baj a kihasználással? Az egy készség, hogy az ember ki tud használni másokat; ha nincs meg ez a készséged, rajta fogsz veszteni.” Ez egy gazember logikája. Neki nincs határa, nincs szégyenérzete, nincs szégyenérzése, a lelkiismerete pedig még kevésbé szólal meg. Semminek a megítéléséhez nincs mércéje. Még ha el is mondod neki, hogy mi a helytálló mérce, ő nem tekinti azt mércének és nem tudja, hogy ez a mérce helytálló. Nincs meg benne egy normális ember racionalitása, és nem tudja megkülönböztetni a helytállót a nem helytállótól. Az egész napot homályban tölti; semmilyen általad mondott dolog nem tud világosságot vagy megértést hozni számára. Ő csupán egy zavaros fejű ember. A lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberekben azonban megvannak az emberi mivolt sajátságai. Ha akaratlanul kihasználnak valakit és felhívod a figyelmüket erre, az belül felzaklatja őket és elpirulnak: „Kihasználtam az illetőt? Hogyhogy nem vettem észre? És hogy valaki másnak kell rámutatnia – milyen kínos!” Ezt fogják mondani: „Akármennyire is kihasználtam őt, azt hiánytalanul vissza kell fizetnem neki – még némi kamatot is hozzáadhatnék.” Meg kell találniuk a módját, hogy mentsék a helyzetet. Nem akarnak olyan hírnévvel rendelkezni, miszerint szeretnek kihasználni másokat. Ha így lenne, teljesen megszégyenítve éreznék magukat. Ezért, ha egyszer valaki ténylegesen felhívja a figyelmet a problémájukra, nem fogják megpróbálni mentegetni magukat – nem fogják azt mondani: „Én nem használtam ki őt, és nem is akartam.” Nem fogják ezt a fajta gazember-logikát használni, hogy vitatkozzanak és mentegessék magukat. Mivel megvan bennük a gerincesség eleme, ha egyszer valaki felhozza a dolgot, helytállóan szembenéznek vele, minden lehetségest megtesznek, hogy jóvátegyék és kárpótolják a másik felet, és soha többé nem tesznek ilyesmit; ha mégis megteszik, arcul ütik magukat. Érzik, hogy megalázó az, ha valaki leleplezi a tettüket, és ha az emberek most a hátuk mögött kritizálják és szemtől szemben szapulják őket. Sehová sem tudják elrejteni a szégyenüket, és azt kívánják, bárcsak találnának egy üreget a földben, amelybe bekúszhatnak; jobb szeretnék, ha egész életükben nem történt volna ilyesmi. Mivel van lelkiismeretük, a szívükben szégyent éreznek, miután kihasználtak másokat. Túlságosan kínosan érzik magukat ahhoz, hogy önigazolást keressenek, érzik, hogy túlságosan szégyenteljes az, amit tettek, ezért elakad a szavuk és nincs mit mondaniuk a védelmükben; csak kárpótolni akarják a másik felet. Az ilyen emberek különböznek a gonosz emberektől és az ördögöktől. Függetlenül attól, hogy az ördögök mennyire szégyenteljes dolgokat tesznek, ők nem éreznek szégyent. Amikor az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek efféle dolgokról hallanak, azonnal elpirulnak: „Oly sokan tudnak róla; milyen megalázó!” Zavarban vannak és teljesen megszégyenítve érzik magukat, valamint különösképp zaklatottak és nyugtalanok a szívükben. Látod, a különböző osztályokba sorolt emberek a szívük mélyén eltérő nézeteket vallanak és eltérő hozzáállásokat tanúsítanak egyazon probléma esetében. Az emberi mivoltuk sajátságait illető különbségek miatt a különféle emberek másként állnak ugyanahhoz a problémához. Ha valaki érez szégyent, az azt bizonyítja, hogy van szégyenérzete is, ami pedig annak bizonyítéka, hogy megvannak benne az emberi mivolt sajátságai. Ezzel szemben, ha valakiben nincs szégyenérzet, és miután gonosz cselekedeteket követett el és szégyenteljes dolgokat csinált, megpróbál a saját védelmére kelni, sőt nem hajlandó beismerni azt, amit tett, és játssza a hülyét, az az emberi mivolt sajátságai nélkül való személy. Az emberi mivolt sajátságaival nem rendelkezők legalábbis nem gerinces és nem kedves emberek; nincs emberi mivoltuk és józan eszük, és méltatlanok arra, hogy embernek nevezzék őket. Amikor gonosz emberek és ördögök rossz dolgokat tesznek és gonosz cselekedeteket követnek el, az ellenségeik pedig ujjal mutogatnak rájuk és sértésekkel bombázzák őket, ők is azonnal sértegetik a másik felet, és ezt tökéletesen indokoltnak érzik. Sőt, minden lehetséges dolgot megtesznek, hogy igazolják és védjék magukat, elferdített érveket mondanak ki, mintha az valójában logikus érvelés lenne, merészen jártatják a szájukat és szünet nélkül beszélnek – egyszerűen érzéketlenek a józan ésszel szemben és a végtelenségig szégyentelenek! Ami az állatokból reinkarnálódott embereket illeti, amikor ők használnak ki másokat és emiatt kritizálják őket, belül úgy érzik, hogy igazságtalanul bántak velük, és ők is minden lehetséges dolgot megtesznek, hogy kifogásokkal és indokokkal álljanak elő. Az önigazolás során szintén pereg a nyelvük és csak mondják és mondják, és a gonosz emberekhez hasonlóan bennük sincs szégyenérzés. Mivel lelkiismereti tudatosság nélküli állatok, akik az egész napot homályban töltik és semmilyen kérdésben nem képesek megkülönböztetni a helyeset a helytelentől, így nincs bennük tudatosság, amikor ilyesmiről van szó; néhány megtévesztő kifogással próbálják elsimítani, amit tettek, majd úgy érzik, hogy el van intézve. Nem hiszik azt, hogy ez a magatartásukkal kapcsolatos probléma; azt hiszik, hogy amíg elegendő kifogással és indokkal szolgálnak, addig kibújhatnak a felelősség alól, és senki sem fog tudni arról, amit tettek. Becsapják saját magukat, erre gondolva: „Már el is múlt. Soha nem tettem olyasmit, soha nem követtem el azt a hibát. Ne gondoljátok, hogy rossz ember vagyok. Én aztán nem vagyok olyan ember, aki kihasznál másokat. Nézzétek, milyen jószívű és kedves vagyok, és mennyire megértek másokat!” Látod, ez olyasvalaki, aki zavaros fejű. Csak az emberi mivolt sajátságaival rendelkező emberek érzékenyek különösképp az efféle problémákra, amelyek a méltóságot érintik. Még ha senki nem is tudja, hogy mit tettek, ha ők maguk felismerik, belül nyugtalankodni fognak és bűnösnek érzik magukat, sőt úgy érzik, mintha az emberek figyelnék őket. Ha az őket viszonylag jól ismerő néhány ember tényleg rá is jön, hogy mit tettek, még nyugtalanabbá válnak, és túlságosan szégyellni fogják magukat ahhoz, hogy megpróbáljanak önigazolást keresni. Mindent meg fognak tenni, amit csak lehet, hogy gyorsan jóvátegyék, és soha többé nem tesznek ilyesmit, mivel túlságosan kínosnak találják! Ezek a három osztályba sorolt emberek eltérő megnyilvánulásai ugyanabban a kérdésben.

Az imént említettük, hogy az emberi mivolt sajátságaival rendelkező embereknek általában vannak alapelveik arra vonatkozóan, ahogyan másokkal bánnak. Amikor beszámolnak vagy információval szolgálnak valakinek a helyzetéről, vagy amikor valakit felmérnek, képesek őt a gerinces és kedves emberi mivoltuk szerint szemlélni és kezelni. Még ha nem is értik az igazságot, akkor is vannak bizonyos alapvető határaik. Egy átlagos embert például így fognak értékelni: „Nem tett semmi rosszat. Tisztességes életet él. Egy hétköznapi ember a világon, és jámbor embernek tekinthető.” Látod, helytállóan ítélik meg az átlagembert, a saját lelkiismeretük szerint. Még azokat is képesek helytállóan kezelni és megítélni, akik a múltban megsértették, megbántották vagy sértették az érdekeiket. Ez még inkább felfedi a gerincesség és a kedvesség sajátságát ezeknek az embereknek az emberi mivoltában. Nevezetesen, ők helytállóan tudják megítélni az átlagembert – ha jó, jó, ha pedig nem jó, akkor pedig annak nevezik. Ha arra kérik őket, hogy hazudjanak, nem képesek megtenni; úgy érzik, hogy az akaratuk ellen való lenne így tenni. Egyszerűen azt mondják, ami van, és nevükön nevezik a dolgokat. Azokkal szemben is ezen alapelv szerint tudnak viselkedni, akik megsértették őket. Még ha van is valaki, akit nem kedvelnek vagy aki taszítja őket, ha jelenteniük kell az illetőről vagy értékelést kell adniuk róla, inkább nem foglalnak állást, és ezt mondják: „Attól tartok, hogy az illetőről adott értékelésem nem lenne objektív, mert személyes sérelmeim vannak vele szemben és neheztelek rá, ezért tartózkodom. Mérjétek fel őt mindenki más értékelése alapján.” Ez az, amit az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek alapvetően el tudnak érni. Különösen amikor még egy státusszal rendelkező ember is képes méltányosan bánni másokkal, az még inkább felfedi az emberi mivolta sajátságait. Igazán az tudja világosan megláttatni másokkal, hogy az emberi mivoltában megvan-e a gerincesség és a kedvesség sajátsága, hogy miként bánik az emberekkel, amikor státusszal bír. Amikor valakinek nincs státusza, úgy tűnik, hogy képes méltányosan bánni az emberekkel és viszonylag objektíven értékeli őket. Lehet, hogy ez önmagában semmit sem jelez – amikor státusza van, akkor nézd meg, miként bánik azokkal, akik megsértették vagy megbántották őt, és miként bánik azokkal, akik korábban kizárták vagy akár szándékosan elnyomták őt. Mivel azoknak az embereknek, akik valóban rendelkeznek az emberi mivolt sajátságaival, az emberi mivoltában benne van a gerincesség és a kedvesség, amikor státusszal bírnak, képesek helytállóan bánni azokkal, akik megsértették, megbántották, vagy akár szándékosan elnyomták őket a múltban. Lehetséges, hogy amikor nem értik az igazságot, nem tudnak teljes pontossággal az igazságalapelvek szerint bánni az emberekkel, ám nekik is megvannak a saját határaik és alapelveik az emberekkel való bánásmódjukra vonatkozóan. Ha például a gyülekezetben a többi testvér egy bizonyos egyént választ jelöltnek vagy vezetőnek, és úgy esik, hogy az illető olyasvalaki, aki korábban megsértette őket, biztos, hogy nem fognak szándékosan beleavatkozni a választásba vagy akadályozni azt, amikor azt látják, hogy a testvérek mind azt mondják, hogy az illető nem rossz és megváltozott. Lehet, hogy személy szerint nem nagyon kedvelik az illetőt, ha azonban Isten háza használja őt, a testvérek pedig megválasztják, akkor szabályszerűen fogják kezelni a dolgokat és alapelvek szerint fognak cselekedni olyan körülmények között, amikor még nem teljesen látták át az illetőt. Semmiképp sem fognak igazságtalanul bánni az illetővel azért, mert személyes sérelmeik vannak vele szemben, és nem is fognak szándékosan packázni vele vagy nem fogják gyötörni őt. A romlott beállítottságaik vagy az emberi mivoltuk gyengesége miatt alkalmanként – bizonyos körülmények között – lehet, hogy szóban piszkálni fogják olyasmikkel, amiket nem kellene mondani, mivel mindenkinek vannak romlott beállítottságai, és senki sem hibátlan. Ugyanakkor képesek betartani alapvető alapelveket; nevezetesen, nem fognak rászállni olyan emberekre, akikkel ellenséges viszonyban vannak, nem fogják elnyomni őket és nem fognak bosszút állni rajtuk csak azért, mert ők maguk státusszal rendelkeznek. Ha ez olykor-olykor elő is fordul, a lelkiismeretük később vádolni fogja őket, ezt mondván: „Helytelen volt, hogy ezt tetted. Most, hogy státuszod van, arra használtad a hatalmat, amelyet birtokolsz, hogy bosszút állj azokon az embereken – ez nem helyénvaló!” Ők pedig el fognak gondolkodni magukon, a lelkiismeretük vádolni fogja őket, és ennek tetejébe a józan eszük vissza fogja tartani őket attól, hogy elnyomjanak másokat és bosszút álljanak, valamint szabályozni fogja a viselkedésüket, állandóan emlékeztetve őket: „Ez nem helyénvaló.” Így mértéktartóak lesznek a beszédükben, és a cselekedeteikben sem fognak túlzásba esni. Ez a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek néhány alapvető megnyilvánulása azt illetően, ahogyan másokkal bánnak. Még ha átmenetileg igenis a kedvük szerint akarnak cselekedni, hogy célba vegyék azokat az embereket, akikre neheztelnek, vagy akik a múltban ártottak nekik, és még ha mások teljességgel észszerűnek is találnák azt, hogy most bosszút állnak, akkor is mértéktartóak abban, amit tesznek, és van egy határ, amelyet biztosan nem fognak átlépni. Ha át tudnák lépni ezt a határt és eszeveszetten bosszút tudnának állni, nem olyan emberek lennének, akiknek az emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága. Épp azért, mert megvannak bennük az emberi mivolt gyengeségei és normális emberi mivoltban élnek, ők is éreznek gyűlöletet és haragot azok iránt, akik bántották őket, és ők is bosszút akarnak állni. Ám mivel az emberi mivoltukban megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, és mert a lelkiismeretük és a józan eszük fékezi és szabályozza őket, amikor bosszút akarnak állni valakin, a lelkiismeretük szemrehányást tesz nekik, a józan eszük pedig szabályozza őket, és magukban erre gondolnak: „Felejtsd el. Ez nem lenne helyénvaló. Nem igazán bántott engem az, amit korábban tett, és még ha most bosszút is állok rajta, az nem old meg semmilyen problémát.” Racionális eszközökkel gyakorolnak ellenőrzést és fékezik magukat, miközben meg is győzik magukat és rá is veszik magukat dolgokra. Ha ezen felül még néhány igazságot is értenek, akkor a viselkedésük e tekintetben még jobbá válik, és még inkább meg fog felelni az igazságalapelveknek. Röviden: amikor arról van szó, hogy miként bánnak másokkal, időről időre felfedik majd a gerincesség és a kedvesség sajátságát az emberi mivoltukban, és gyakran fednek fel olyan gondolatokat és viselkedésformákat, amelyeket az emberi mivolt sajátságai vezérelnek. Amit gyakran hallasz tőlük, az a következő: „Felejtsd el. Ha lesüllyedek az ő szintjére, vajon nem épp olyan leszek, mint ő? Mellesleg, ami történt, az már a múlté. Mindannyian felnőttek vagyunk – van bármi értelme ennek a szemet szemért, fogat fogért felfogásnak?” Lesznek az emberi mivolt sajátságaiból eredő gondolataik és nézeteik, amelyek megfékezik őket. Persze arról is szó van, hogy a lelkiismeretük és a józan eszük útmutatása hatására felmerülő gondolataik és nézeteik folyamatosan szabályozzák, fékezik, irányítják és megzabolázzák a szavaikat és a tetteiket. A józan ész határait átlépő gondolataik, hogy bosszút álljanak másokon, később egyre inkább elhalványulnak a szívükben. A lelkiismeret és a józan ész állandó helyesbítése mellett, amihez társul az igazságra való törekvés és az, hogy a korral egyre érettebbé válnak, az emberi mivoltukban a gerincességhez és a kedvességhez hasonló sajátságokkal bíró emberek gondolatai és tettei – miközben ezek az emberek az igazságra törekednek – egyre inkább pozitív irányba hajlanak, egyre inkább megfelelnek az igazságalapelveknek és egyre inkább szabályozás alá kerülnek. Nevezetesen, e folyamat révén az emberek fokozatosan elengedik a gyűlöletet, elengedik a sérelmeket, valamint elengedik a saját szűklátókörű gondolkodásuk szülte különféle személyes problémáikat. Ha valakit csak a lelkiismeret és a józan ész vezérel és fékez meg, akkor egyszerűen csak a gyűlöletet és a sérelmeket tudja elengedni, és egyszerűen annyit tud mondani, hogy: „Felejtsd el, ez már a múlté.” Ha azonban valaki képes az igazságra törekedni és megérteni az igazságot, nem áll meg ott, hogy egyszerűen elengedi a dolgokat és hagyja, hogy a dolgok elmúljanak és ezzel vége legyen, hanem képes lesz az igazságalapelveket alkalmazni, és a lelkiismerettől és a józan észtől vezérelve képes lesz helytállóbban élni, az Isten által tanított módon kezelni ezeket a problémákat és bánni azokkal, akikkel szemben különféle sérelmei voltak. Ezért az ember csak akkor tud fokozatosan belépni az igazságvalóságba és eljutni oda, hogy az igazságalapelvek szerint gyakoroljon, ha megvannak az alapelvei a másokkal való bánásmódot illetően, és ezen az alapzaton az igazságot is megérti.

Az alapelveket, amelyek szerint a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek bánnak másokkal, az emberi mivoltukban meglévő gerincesség és kedvesség sajátsága tartja féken. Ezért azoknak az embereknek, akiknek az emberi mivoltában nincs meg a gerincesség és a kedvesség e sajátsága, nincsenek alapelveik a másokkal való bánásmódot illetően. Látod, amikor valakinek nincs státusza, és bárki megbántja vagy lenézi őt, és nem tud bosszút állni, nagyon szelídnek látszik, mintha igen nagylelkűen viselné magát, te pedig azt érezheted, hogy az illető elég jó, és soha nem fogod látni, amint bárkin is bosszút áll, aki megsértette őt, ebből azonban nem lehet megállapítani, hogy valójában milyen tulajdonságai is vannak az emberi mivoltának. Azt kell megnézned, hogy miként bánik az emberekkel – hogy képes-e méltányosan bánni az emberekkel, hogy képes-e a lelkiismeret és a józan ész szerint bánni azokkal, akik a múltban megsértették, és hogy lehetnek-e alapelvei az emberekkel való bánásmódra vonatkozóan – olyankor, amikor státusszal rendelkezik, ellenőrzése alatt tartja a beszélgetéseket és döntéshozatali jogkörrel bír. Ez megmondja neked, valójában hová is kell sorolni az illetőt. Az emberi mivolt sajátságait nélkülöző emberek tettetik, hogy nagyon jól viselik magukat, amikor nincs státuszuk. Amikor meghaladja a képességüket az, hogy bosszút álljanak másokon, nem merik megkísérelni, ám a szívükben minden csekélységre emlékeznek. Az elméjük teli van gyűlölettel, teli bosszúval és teli az emberek gyötrését és az ellenük való mesterkedést célzó módszerekkel. Megvárják, amíg eljön az ő idejük, és keresni fogják az alkalmakat a bosszúra, várva, hogy meglássák a bukását azoknak, akik a múltban megsértették őket. Ha egyszer van státuszuk, és amint megszilárdították ezt a státuszt, teljesen másként állnak azokhoz, akik a múltban megsértették őket, vagy akikkel nézeteltérésük van, mint ahogyan azok állnának, akiknek van lelkiismeretük és józan eszük. Egyszerűen muszáj bosszút állniuk, és törni fogják a fejüket, hogy hogyan tegyék meg. Semmiképp sem engedik el a gyűlöletüket, és egyetlen sérelmüket sem fogják elengedni. Egyáltalán nem lesznek olyanok, mint az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek, akik ezt mondanák: „Felejtsd el. Oly sok év eltelt. Jól megvagyok, és nem igazán bántott az, amit az illető tett. Mellesleg, mit érnék a bosszúval?” Ők aztán biztosan nem fogják azt mondani, hogy „felejtsd el”; a szívükben számon fogják tartani. Amikor státuszuk lesz, így szólnak: „Azt hitted, megfeledkeztem a gyűlöletemről? Korábban megsértettél, megbántottál és elnyomtál – azt hitted, ez már régi történet? Lehetetlen! Most van státuszom; a dolgok mások, mint azelőtt – hogy ne állnék bosszút rajtad? Fel fogom használni a kezemben lévő hatalmat, hogy megmutassam, mire vagyok képes, hogy a tudtodra adjam: nem vagyok hétköznapi ember!” A belső világuk gyűlölettel teli, az elméjük pedig teli van azokkal a módszerekkel, amelyekkel bosszút állhatnak és győzelemre fordíthatják a vereséget, és ezt megpróbálják úgy csinálni, hogy senki el ne felejtse, milyen félelmetesek is ők, és az emberek többé ne packázzanak velük, mint annak előtte, hanem féljenek tőlük. Látod, hát nem különbözik ez a fajta ember egy olyantól, akiben megvannak az emberi mivolt sajátságai? (De igen.) Mit forgat folyamatosan a fejében? „Majd én megmutatom neked, milyen félelmetes vagyok. Megmutatom neked, hogy velem nem lehet packázni. Gondoskodom róla, hogy megrémülj, valahányszor meglátsz, és elintézem, hogy soha többé ne merj ujjat húzni velem!” Mondjátok meg Nekem, szerintetek képes ezen elgondolások szerint cselekedni? (Igen.) Biztosan képes. A szíve gyűlölettel van tele, sőt a besorolása szerint ő egy ördög, és nincs mércéje, ami szerint felbecsülhetné, hogy helyes-e vagy helytelen így gondolkodni. Amikor így gondolkodik, nincs lelkiismerete és józan esze, hogy megfékezze – semmi sem képes fékezni vagy szabályozni őt. Miközben állandóan ezek az elvetemült, ádáz dolgok duzzadnak benne és elárasztják őt, folyamatosan mesterkedik is és keresi az alkalmakat, hogy megtegye, amit akar. Most már van státusza – végre eljött számára a lehetőség. Mondjátok meg Nekem, szerintetek meg fog enyhülni? Egyáltalán nem fog megenyhülni. Meg fogja ragadni ezt az alkalmat, és kihasználja a hatalmat, amely most a kezében van, hogy az összes gondolatát megvalósítsa, és elérje, hogy az ellenségei és azok, akik a múltban megbántották, féljenek tőle, megmutatva mindegyiküknek, hogy milyen hozzáértő és ügyes is, hogy ezek az emberek mind csodálják a szívük mélyén, és státusszal bírjon a szívükben. A következő dolog, amit tenni fog, az, hogy kínos helyzetbe hozza ezeket az embereket, valamint szavakkal és tettekkel elnyomja őket és rájuk száll. Megnézi, ki sértette meg a múltban, és eltöpreng: „A lehető legzordabb és legveszélyesebb helyre kell elküldenem, hogy hirdesse az evangéliumot. Ha nem akar menni, majd megmetszem. Ha ezután sem megy, majd lejáratom és kiűzöm! És bárki, aki szót emel a védelmében, ugyanígy jár majd!” Vannak, akik megsértették a múltban, most pedig vezetőnek választották őket, de még így is az alárendeltjei. Így töpreng: „Milyen prédikációt tartsak, hogy teljesen leromboljam a tekintélyüket? Ha jól viselkednek és mindenben rám hallgatnak, tiszta lappal indítok velük. Ha azonban engedetlenek, visszataszítónak találnak és elégedetlenek velem, sőt még jelenteni is akarják a problémáimat, meg kell mutatnom nekik, ki van nyeregben! Mindent el fogok követni, hogy rávegyem a testvéreket, hogy eltávolítsák és elbocsássák őket, és elintézzem, hogy soha ne tudják megfordítani a helyzetet! Elküldöm őket egy gazdaságba, hogy a földet műveljék vagy disznót tenyésszenek. Ha akkor sem hallgatnak, megtalálom számukra a legveszélyesebb helyet, hogy oda menjenek és ott végezzék a kötelességüket, ahol a rendőrség bármikor letartóztathatja őket!” Már az is nagyon súlyos, ha valakiben felmerülnek ilyen gondolatok; ez már a határok átlépése. Az, hogy képes így gondolkodni, már bizonyítja, hogy nem igazán van lelkiismerete és józan esze. Ha pedig ténylegesen meg is tudja tenni ezeket a dolgokat, akkor azon felül, hogy nincs lelkiismerete és józan esze, egy démoni természet eleme is megvan benne. A szívéből nemcsak hogy hiányzik az emberi mivolt, hanem démoni természetet is rejt. Hát nem ördög az illető? Amikor egy efféle embernek nincs státusza, igen jól álcázza magát és elvisel dolgokat. Mestere lett annak, hogy „rőzsén aludjon és epét nyalogasson”. Tanult az alábbi szólásokból: „A bosszú hidegen tálalva a legédesebb”, „Amíg élsz, remélsz”, és „Egy miniszterelnök szíve elég nagy ahhoz, hogy hajózni lehessen benne”. Mostanáig álcázta magát, de végül felfedte az igazi arcát. Miféle hitvány alak ez? Ő nem ember, ő egy ördög. Rajta, nézd csak meg, kik azok, akik jól viselkednek, amikor nincs státuszuk, ám amint megkapják, rögtön más embernek tűnnek. Sietve érdeklődnek bárkinek a hollétéről és helyzetéről, aki megsértette őket, és tudakolják, hogy épp milyen kötelességeket végez. Aztán keresik a lehetőségeket, hogy ujjat húzzanak ezekkel az emberekkel és felfújják a problémáikat, addig zaklatva ezeket az embereket, amíg engedelmessé nem válnak és meg nem adják magukat nekik, amikor is úgy hiszik, hogy sikerült jól végezni a gyülekezet munkáját. Az efféle emberek gonosz démonok, és gyorsan el kell bocsátani őket. Ha nem bocsátják el őket, a többiekkel együtt fogsz szenvedni – előbb-utóbb rád is rád fognak szállni.

Milyen embert kell gyülekezetvezetőnek választani? Egyrészt terhet kell viselnie a kötelessége végzéséért, és megfelelő képességgel kell bírnia. Másrészt az emberi mivolta legyen gerinces és kedves, és tudjon méltányosan bánni az emberekkel. Amikor nem volt státusza, ami azt illeti, volt néhány testvér, aki megsértette őt vagy nem jött ki vele, ám miután vezető lett belőle, helytállóan tud bánni ezekkel az emberekkel, előlépteti őket, amikor elő kell léptetni, és használja őket, amikor használni kell. Egyesek ezt mondják neki: „Az az ember korábban rosszat mondott rólad” – ő azonban el tudja engedni ezt. Isten házának munkáját helyezi előtérbe, és így szól: „Isten házának most szüksége van emberekre. Ha az illető alkalmas ennek a kötelességnek a végzésére, használnunk kell őt.” Bárki is próbál viszályt szítani, nem hat rá. Még ha arról az emberről van is szó, aki a legrosszabbul bánt vele, ha az illető megfelel Isten házának az emberek használatára vonatkozó alapelveinek, a vezető szükség szerint használni fogja őt. Félretéve azt, hogy ez az ember tekintettel van-e Isten szándékaira vagy hogy milyen a képessége, illetve, hogy jól tudja-e végezni a munkát, csak az emberek besorolását tekintve ő mindenképpen egy valódi emberi lény. Képes méltányosan bánni az emberekkel, különösen azokkal, akik nem jöttek ki vele, vagy akik elnyomták, bántották, sőt akár sértegették őt vagy packáztak vele a múltban – mindegyikükkel képes helytállóan és méltányosan bánni. Ez elegendő ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy az illető kellőképp gerinces és kedves; megfelel az alapelveknek és eleget tesz azoknak az Isten általi tökéletességre jutás feltételeinek. Vannak, akik ezt kérdezik: „Akkor ez az ember olyasvalaki, aki az igazságra törekszik? Ha nem törekszik az igazságra, vajon nem lenne képtelen így bánni az emberekkel?” Helytálló ez? Mondjátok meg Nekem, még ha valaki nem is törekszik az igazságra, amennyiben az emberi mivoltában természetszerűleg megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, képes lesz vajon arra, hogy legyen az emberekkel való bánásmódra vonatkozó alapelve? (Igen.) Amikor státusza van, képes lesz elengedni a személyes sérelmeket, nem felróni az embereknek a múltbéli hibákat és nem a személyes sérelmei alapján bánni az emberekkel? Képes lesz elérni ezt. Ha még ezt sem tudod elérni, hogyan remélheted egyáltalán, hogy gyakorold az igazságot és alávesd magad Isten szavainak? Ha még ez is meghaladja a képességeidet, nem vagy gerinces és kedves ember; azt is mondhatni, hogy nem olyan ember vagy, akiben megvannak az emberi mivolt sajátságai – nem vagy emberi lény. Ha nem vagy emberi lény és nincs lelkiismereted és józan eszed, milyen alapon próbálkozol azzal, hogy az igazságra törekedj? Ha nem felelsz meg azoknak az alapvető feltételeknek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy alávesd magad Isten szavainak és az igazságra törekedj, nem nyerheted el az igazságot, és nem vagy méltó arra, hogy embernek nevezzenek. Szeretheted vajon az igazságot, ha nem tudsz méltányosan bánni az emberekkel? Tudod gyakorolni Isten szavait? Ha még a jelentéktelen személyes sérelmeket sem tudod elengedni, és képes vagy bosszút állni bárkin, aki árt neked, vagy aki korábban megsértett, és még csak a lelkiismeret és a józan ész mércéi sincsenek meg benned, képes leszel vajon gyakorolni Isten szavait? Kizárt dolog! Ezért vezetőválasztáskor először azt nézd meg, hogy egy ember miként bánik másokkal; ez az egyik mércéje annak, hogy valakiben megvannak-e az emberi mivolt sajátságai. Nevezetesen, függetlenül attól, hogy ki sértette meg a múltban, nem neheztel és soha nem állt bosszút senkin, és ugyanaz marad, még azután is, hogy státuszt szerzett. Lehet, hogy fölényeskedni fog, lesz benne egy kis státusz iránti vágy, vagy élvezni fogja a státusz előnyeit, ám szükség szerint használja azokat, akik a múltban megsértették, és érintkezik velük, ahogyan kell – lehet, hogy a szíve mélyén emlékszik arra a neheztelésre, ám semmilyen megtorló lépést nem tesz. Ez olyasmi, amit az emberi mivolt sajátságait nélkülöző ember nem tud elérni; a fenevadak nem tudják elérni, az ördögök pedig még kevésbé. Csak a lelkiismerettel bíró emberek képesek elérni. Amikor lelkiismeretes emberek tesznek valamit, a lelkiismeretük figyelmezteti őket és belülről szabályozza a viselkedésüket, a józan eszük pedig fékezi az indulataikat és a hevességüket; és még inkább fékezi és szabályozza az irracionális gondolataikat és viselkedésformáikat. Akkor sem fognak olyasmit tenni, amivel bosszút állnak másokon, ha státusszal rendelkeznek. Ez nyilvánvaló jele annak, hogy valakiben megvannak az emberi mivolt sajátságai. Nézzétek meg az embereket magatok körül – aki ilyen, az igazi ember. Lehet, hogy a képessége átlagos, nem magasan képzett és még igen fiatal; az is lehet, hogy kívülről nem tűnik oly lelkesnek, és nem tűnik úgy sem, hogy olyan nagyon törekedne, és az is lehet, hogy nem fog az igazságra törekedni a jövőben – de egy ilyen ember legalább megbízható számodra, nem igaz? (De igen.)

Most, hogy befejeztük a beszélgetést a gerinces és kedves emberek megnyilvánulásairól a másokkal való bánásmód tekintetében, beszéljünk arról, hogy milyen konkrét megnyilvánulásai és jellemzői vannak az ilyen típusú embernek, amikor helytelen dolgot tesz és vétkeket követ el. Romlott emberi lényekként, ha az emberi mivoltukban megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, akkor amikor valami helytelen dolgot tesznek – függetlenül attól, hogy tudatában lehetnek-e vagy sem, el fognak gondolkodni a saját szavaikon és tetteiken, és meg fogják vizsgálni azokat. Ha ártottak valakinek vagy valaki negatív visszajelzést vagy negatív értékelést ad róluk, meg fogják vizsgálni magukat: „Mely szavaim voltak helytelenek? Mit tettem rosszul? Volt bármilyen szándékom, amikor beszéltem? Célba vettem az illetőt? Valóban az én hibám, hogy rossz következményeket idéztem elő a számára? Túlságosan érzékeny az illető, vagy én nem voltam elég körültekintő a mérlegelésemben és nem megfelelően válogattam meg a szavaimat akkor?” Gyakran tartanak önvizsgálatot, és alázatos magatartást tanúsítanak. Ez a hozzáállás a gerincességükből és a kedvességükből, és persze a racionalitásukból is fakad. Ez egy aspektus. Továbbá, ha az önvizsgálat során felfedezik, hogy vannak problémáik, vagy ha mások rámutatnak a problémáikra, az lesújtja őket és egy pillanatra megáll a szívük: „Helytelenül jártam el ebben? Nem úgy kellett volna csinálnom? Akkoriban nem szándékosan tettem, és nem volt semmilyen szándékom.” Bizonyos különleges körülmények között, vagy bizonyos különleges dolgok tekintetében romlott emberi lényekként a büszkeségük megőrzése érdekében talán ezt mondják: „Nem szándékosan és nem szándékkal tettem” – ám belül bűnösnek érzik magukat. Ha az állandó önvizsgálat és önmagán való gondolkodás folyamata során rájönnek, hogy valóban helytelen dolgot tettek, ismét nyugtalankodni fognak, úgy érzik, hogy nem úgy kellett volna csinálniuk; megbánást éreznek és le lesznek sújtva, és megpróbálják megtalálni a módját, hogy jóvátegyék, amit tettek, vagy keresik a lehetőségeket, hogy korrigálják azt, sőt proaktívan elnézést kérnek és beismerik a hibájukat. Amint rájönnek, hogy valami helytelen dolgot tettek, az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek először a szorongás fájdalmát érzik a szívükben, elpirulnak és a fejük lüktetni fog; ezek a lelkiismeretből eredő normális reakciók. Mi az alapja ezeknek a normális reakcióknak? Az, hogy egy ember emberi mivoltában megvan a gerincesség, a kedvesség és a racionalitás sajátsága. Nem azért vannak ilyen megnyilvánulásaik, mert meg akarják őrizni a büszkeségüket, és nem is azért, mert kínos helyzetbe hozták magukat vagy mások lenézik őket, hanem mert bűnösnek érzik magukat és szemrehányást tesznek maguknak, amiért valami rosszat tettek, és úgy érzik, hogy nem úgy kellett volna tenniük. Ez egy olyan hozzáállás, hogy beismerik a hibáikat, valamint olyan reakció, amely a lelkiismeret-furdalásukból és a racionalitásuk működéséből fakad. Reagálni fognak; semmiképp sem lesznek teljesen érzéketlenek, sem szégyentelenül nem fognak azzal próbálkozni, hogy vitatkozzanak és önigazolást keressenek, sem a felelősség alóli kibújás módjait nem keresik, hanem proaktív beismeréssel és elfogadással állnak a dologhoz, és úgy, hogy hajlandóak vállalni a felelősséget. Mivel az ilyen típusú ember emberi mivoltában megvan a gerincesség és a kedvesség sajátsága, nagyon nyilvánvaló a szégyenérzése. Ha valami kicsit is helytelen dolgot tesz, abban a pillanatban, hogy valaki rámutat, képtelen lesz elrejteni a szégyenét. Ha egy kicsit is vitatkozna, ezt érezné: „Nyilvánvalóan az én saját hibám, ő pedig már világosan elmagyarázta, akkor minek is vitatkozom?” Rögtön elismeri a hibáját, teljesen megszégyenülve érzi magát, és azt kívánja, hogy nyelje el a föld. Vajon ezek a lelkiismeret és a józan ész hatásai? (Igen.) Ha sok ember tud arról, hogy mit tett, akkor még inkább túlságosan szégyellni fogja magát ahhoz, hogy mutatkozzon, és azon lesz, hogy megtalálja a módját, hogy jóvátegye és korrigálja azt, amit tett. Nevezetesen, miután egy lelkiismerettel és józan ésszel bíró ember valami helytelen dolgot tesz, az az alapvető hozzáállása, hogy beismeri a hibáját; képes elfogadni ezt a tényt, és van szégyenérzése. Sőt, nem arról van szó, hogy csupán beismeri a hibáját és ezzel annyiban hagyja; annak is megpróbálja megtalálni a módját, hogy jóvátegye. Mivel van lelkiismerete, beleadja a szívét abba, amit csinál; a szívén viseli, amikor valamilyen helyzettel találja szemben magát, és komolyan és felelősen kezeli a helyzetet, elmerül a szóban forgó problémáról való elmélkedésben és komolyan veszi azt, ahelyett, hogy felületes lenne, ímmel-ámmal cselekedne vagy még inkább, hogy lerázná a felelősséget. Képes felelősséget vállalni, őszintén és teljes szívéből elfogadni a hibáját, majd felelősségteljesen beszélni és cselekedni, azon igyekezve, hogy minimalizálja a veszteséget. Egyáltalán nem olyan, mint az ördögök fajtájához tartozó emberek, akik azonnal dühbe gurulnak, amint valaki kritikával illeti őket azért, mert valami helytelen dolgot tettek, akik minden lehetséges módot kitalálnak, hogy kibújjanak a felelősség alól és lerázzák azt, akik minden eszközzel azon vannak, hogy áthárítsák a felelősséget, és akik egy szent képében tetszelegnek, aki soha nem cselekszik helytelenül. Ami az állatokból reinkarnálódottakat illeti, még inkább az a helyzet, hogy nem tudják, mi helytálló és mi nem helytálló bármiben, amit csinálnak. Ha rámutatsz, hogy valamit helytelenül csináltak, elismerik, ha azonban megkérdezed, hogy hol hibáztak, ezt mondják: „Nem tudom, de mivel azt mondod, hogy hibáztam, hát hibáztam.” Mégis, amikor ismét ilyesmivel találkoznak, akkor is ugyanúgy fogják csinálni. Függetlenül attól, hogy hány helytelen vagy gonosz dolgot tesznek vagy hány romlott beállítottságot fednek fel, végül mindig ugyanahhoz a pár sorhoz térnek vissza: „Mit csináltam rosszul? Helytelenül tettem, hogy oly sok éven át szenvedtem és árat fizettem? Képes lennék ilyen sokat szenvedni, ha nem hinnék Istenben és nem lenne lelkiismeretem és józan eszem?” Az állatokból reinkarnálódottak együgyűek, folyton ugyanahhoz a pár sorhoz térnek vissza. Az ördögfajzat emberek azonban sokkal ravaszabbak az állatokból reinkarnálódottaknál; ők különféle eszközökhöz és módszerekhez folyamodnak, hogy gonoszságot kövessenek el és félrevezessék az embereket, és egyeseket, akiknek kicsi az érettségük és akiknek nincs tisztánlátásuk, valóban meg is lehet téveszteni. Dióhéjban, az ördögök semmiképp sem fogják beismerni, ha valami helytelen dolgot tesznek. Nemcsak azt nem ismerik be, hogy romlott beállítottságokkal rendelkező emberek, hanem ráadásul azt akarják, hogy az emberek azt higgyék, hogy ők szentek és sérthetetlenek, makulátlan emberek, akik soha nem vétenek hibát. Függetlenül attól, hogy milyen helytelen dolgot tesznek, mindig kinyilvánítják, hogy miért tették, és mindig igyekeznek önigazolást keresni. Végezetül kinyilvánítják, hogy ők képtelenek helytelenül cselekedni, és még ha valamit helytelenül is tesznek, annak megvan az oka, hogy ők nem olyan emberek, akiknek romlott beállítottságaik vannak, hogy ők soha semmilyen helytelen dolgot nem fognak tenni, és hogy egyszerűen szentek és hibátlan emberek. Az emberi mivoltukban lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek azonban mások. Mivel gerinces emberek, akik nem elvetemültek és csalárdak, ha azt mondod, hogy valami helytelen dolgot tettek, még ha nem is tették meg, vagy annak semmi köze hozzájuk, elsőre akkor is hajlandóak elfogadni. Amikor mások megkérdik tőlük: „Bolond vagy? Ha elfogadod, felelősséget kell viselned”, azt mondják, hogy nekik is részük volt abban, ami történt; ők is benne voltak. Képesek elfogadni; becsületes és gerinces a hozzáállásuk. Esetenként ők is ki akarnak majd bújni a felelősség alól, ám aztán így elmélkednek: „Miért kellene kibújni a felelősség alól valami olyasmi miatt, aminek a megtörténte mindenki számára nyilvánvaló? Ráadásul Isten átvizsgálja az emberek szíve legmélyét. Ha érintett vagy abban, ami történt, Isten nem fogja engedni, hogy megúszd. Isten előtt minden ember csupasz, és minden cselekedetük és tettük nyilvánvaló. Talán sikerül elmenekülnöd Isten elől? Ezért az előírásoknak megfelelően kell kezelni ezt az ügyet; annak kell viselnie a felelősséget, akit illet. Ha hibás vagyok ebben az ügyben, viselni fogom a felelősséget. Hajlandó vagyok elfogadni a büntetést, és hajlandó vagyok elfogadni a metszést is. Bárhogyan is bánik velem Isten háza, elfogadom; végül is én döntöttem úgy, hogy helytelenül cselekszem.” Látod, amikor helytelen dolgot tesznek és metszéssel néznek szembe, egyrészt elfogadóan állnak hozzá; másrészt képesek helytállóan felfogni a dolgot. Egy másik szempontból pedig, mivel ez a fajta ember elmélyül a helyzetről való töprengésben és az önmagáról való gondolkodásban, miután hibát követ el, amikor ismét ugyanilyen dologgal találkozik, gondolkodni fog azon, hogy miként kerülje el a hibázást. Mivel van benne szégyenérzés és törődik a büszkeségével, képes megbánni, amikor helytelen dolgot tesz.

A nem hívők gyakran mondják: „Az ember képes egy szeméttelepen élni anélkül, hogy arra gondolna, hogy az bűzlik.” Ami a lelkiismeretet és a józan észt nélkülöző embereket illeti, még ha százszor is elkövetik ugyanazt a helytelen dolgot, nem éreznek szégyent és nincs bűntudatuk. Nem emberek! Ha valaki emberi lény, miután egyszer-kétszer megcsinálja ugyanazt a helytelen dolgot, így fogja érezni: „Most aztán tényleg elszúrtam. Mikor változom már meg végre?” Aggódni és szorongani kezd, és Isten elé járul, hogy imádkozzon és megvallja a bűneit. Még azon is el fog tűnődni, hogy nem menthetetlen-e vajon – ilyen tévképzete lesz. Mivel törődik a büszkeségével és van benne szégyenérzés, így érzi: „Most már többször elkövettem ezt a hibát; vajon Isten háza foglalkozni fog velem? Isten lemondott rólam? Túlságosan szégyellem magam ahhoz, hogy Isten megmentsen!” Függetlenül attól, hogy milyen félreértései vannak Istennel kapcsolatban, röviden: miután helytelen dolgot tesz, ez a fajta ember biztosan szerez némi tapasztalatot és levonja a tanulságot, és minden lehetséges módon megpróbálja majd jóvátenni és orvosolni a hibáit, azon igyekezve, hogy ne kövesse el őket újra. Magában erre gondol: „Nem arra törekszem, hogy másoknak eleget tegyek, de legalább önmagammal békében kell lennem. Csak akkor tudok számot adni Istennek az Ő jelenlétében, ha önmagammal békében vagyok. Ha még önmagammal sem vagyok békében, hogy venném a bátorságot, hogy Isten színe elé kerüljek?” Ha valakinek ilyen gondolatai vannak, azt biztosan az emberi mivoltában meglévő lelkiismeret és józan ész sajátsága vezérli. Ha nincsenek ilyen gondolataid, újra meg újra el fogod követni ugyanazokat a hibákat, sőt, nem fogod akarni meghallgatni vagy elfogadni, amit mások mondanak; sőt, az is lehet, hogy soha nem lesz bűnbánó hozzáállásod, és soha nem fogod akarni beismerni a tényeket vagy beismerni a hibáidat, a felelősségvállalásról nem is beszélve. Aztán ott vannak azok is, akik gyűlölik azt, aki rámutat a hibáikra; harcolnak vele, megnehezítik a dolgát, sőt támadják és bosszút állnak rajta. Ezeken az embereken nem lehet segíteni; ezek az emberi mivolt sajátságai nélkül való emberek. Ugyanakkor azok, akikben igenis megvannak az emberi mivolt sajátságai, biztosan nem fognak így viselkedni. Miután egyszer-kétszer elkövetik ugyanazt a hibát, eltöprengenek: „Miért van az, hogy még mindig képes vagyok elkövetni ezt a hibát?” Képesek az igazságot keresni ennek megoldása érdekében. Szerinted ez olyan hozzáállás, ami irányváltást jelez? (Igen.) Az, hogy az ember képes elgondolkodni önmagán, amikor hibázik, és hajlandó orvosolni a hibáit – ez egy irányváltást jelző hozzáállás. Nos akkor, milyen emberekben van meg az a hozzáállás, hogy irányt váltsanak? Nem olyan hozzáállás ez, ami csak olyan emberekben merülhet fel, akiknek az emberi mivoltában megvan a lelkiismeret és a józan ész sajátsága? (De igen.) Ha az emberekben nincs meg az emberi mivolthoz tartozó lelkiismeret és józan ész, irányt váltanak majd vajon? (Nem.) Fognak megbánást érezni és gyűlölni magukat? (Nem.) Szívükre veszik majd a helytelen dolgokat, amelyeket tettek, és a vétkeket, amelyeket elkövettek? Biztosan nem, ugye? Hogy pontosak legyünk, a lelkiismeret nélküli embereknek nincs szívük, ezért nem fogják beleadni a szívüket abba, amit csinálnak, és azt sem fogják a szívükre venni, ha valami helytelen dolgot tesznek. Mivel nincs szívük, nem fognak elgondolkodni önmagukon és az igazságot sem fogják elfogadni; nincs meg ez az adottságuk. Csak a lelkiismerettel bíró emberek képesek komolyan és teljes szívvel kezelni az ügyet, a szívükre venni a dolgot, majd bűntudatot és megbánást érezni, amikor azt hallják másoktól, hogy valamit helytelenül csináltak. Csak a bűntudat és a megbánás alapján tudnak irányt váltani, és csak akkor lehet meg a lehetőségük, hogy alávessék magukat Isten szavainak, valamint Isten szavai és az igazságalapelvek szerint gyakoroljanak és viseljék magukat, amikor irányt váltanak. A lelkiismeret nélküli emberek azonban soha nem éreznek bűntudatot vagy megbánást; soha nem veszik a szívükre, bármilyen helytelen dolgot csinálnak is. Függetlenül attól, hogy mások hogyan leplezik le a problémáikat, nem veszik azt komolyan és úgy tesznek, mintha nem hallanák azokat. Mivel nincs lelkiismeretük, nem fogják komolyan, teljes szívükkel kezelni az ügyet, sem teljes szívvel nem fognak elmélkedni és elgondolkodni rajta. Anélkül, hogy a szívüket beleadnák abba, hogy elgondolkodjanak önmagukon, nem fognak megbánást vagy bűntudatot érezni, megbánás és bűntudat nélkül pedig nem fognak irányt váltani. Ez esetben az efféle ember számára teljességgel lehetetlen, hogy elfogadja az igazságot és alávesse magát Isten szavainak; egyszerűen olyan emberek ezek, akiknek végképp semmi reményük az üdvösség elérésére. Emberi nézőpontból ezért nem arról van szó, hogy Isten nem menti meg ezeket az embereket, akikben nincsenek meg az emberi mivolt sajátságai, hanem inkább arról, hogy mivel valaki nem rendelkezik az emberi mivolt sajátságaival – ami az üdvösség elérésének alapfeltétele –, ezért nem tudja elfogadni az igazságot és alávetni magát annak, amivel gyakorlatilag nullára csökken a reménye az üdvösség elérésére. Ezt szem előtt tartva, közvetlen kapcsolat van az emberi mivolt sajátságainak birtoklása és az üdvösség elérése között; ez pontosan így van. Ha nem rendelkezel az emberi mivolt sajátságaival, még azt sem fogod beismerni, ha valami helytelen dolgot teszel, nem is veszed a szívedre, nem kezeled átgondoltan, nem elmélkedsz rajta komolyan, nem érzel bűntudatot és megbánást, majd nem orvosolod és nem változtatsz rajta. Ha egy olyan egyszerű dolog esetében, mint a hibázás, nem tudsz irányt váltani, akkor még kevésbé leszel képes irányt váltani olyankor, amikor romlott beállítottságok felfedéséről van szó. Mivel a romlott beállítottságok szöges ellentétben állnak Istennel, a természetük és a lényegük tekintetében a romlott beállítottságok sokkal súlyosabbak, mint valami helytelen dolgot elkövetni. Ha nem sikerül megismerned a romlott beállítottságaidat és nem keresed az igazságot, hogy eloszlasd őket, akkor igen nehéz lesz megszüntetni a romlott beállítottságaidat. Mivel a romlott beállítottságok eredendően mélyen gyökereznek, ha nem az igazságra törekvő ember vagy, nem lesz módod a romlott beállítottságaid eloszlatására, következésképp pedig nem lesz módod változást elérni az életfelfogásodban. Ebben az esetben az üdvösség elérése nem nehéz kérdés lesz számodra, hanem lehetetlen dolog. Ezért az ember hozzáállása és reakciója azt követően, hogy helytelen dolgot tesz vagy vétket követ el, közvetlenül annak függvénye, hogy rendelkezik-e az emberi mivolt sajátságaival. Ezt nagyon fontos tisztán látni.

Nézzétek meg az embereket magatok körül és ismerjétek fel, hogy miután helytelen dolgot tettek, proaktívan beismerik és elfogadják-e azt, hogy éreznek-e megbánást és zaklatottak-e, és hogy egy idő után irányt váltanak-e – vagyis, hogy irányt váltanak-e a gondolataik, a hozzáállásaik és a viselkedésformáik tekintetében. Ha nem váltanak irányt, akkor száz százalék, hogy nem emberek. Ha az ember Isten szavainak evése és ivása, a Szentlélek megvilágosítása, a környezetének a befolyása vagy a testvérek segítsége révén – bármilyen módon is vált irányt – becsületesen viszonyul az igazság elfogadásához a szívében, egyre kevesebb önigazolást keres – egészen odáig, hogy teljesen leáll vele – és a szavaiból és a tetteiből ítélve megbánást és felindulást érez a korábban elkövetett hibájával kapcsolatban, valamint lehetőséget akar találni arra, hogy jóvátegye, akkor ő olyan személy, akinek van reménye az üdvösség elérésére; ebben az emberben megvannak az emberi mivolt sajátságai. Vannak azonban olyanok, akik nem veszik a szívükre, miután hibát követnek el. Soha nem beszélnek az általuk elkövetett hibáról, és nem is ismerik be a hibájukat, nem boncolgatják magukat és nem zaklatottak. Úgy tűnik, hogy egyáltalán nem áll szándékukban irányt váltani; érzéketlenek és nehéz felfogásúak, könnyelmű derűben töltik az egész napot, és egyáltalán nem érzik úgy, hogy hibáztak. Még ha be is ismerik, csupán könnyedén átsiklanak rajta és annyiban hagyják. Szégyentelen gazemberekhez hasonlóan az egyik pillanatban beismerik a hibáikat, a következőben pedig hibáznak, és egyfolytában beismerik a hibáikat, amint elkövetik őket. Olyan, mintha viccelnének vagy szórakoznának; nem veszik komolyan az ügyet. Gyerekjátékként, procedúraként és formaságként kezelik ahelyett, hogy elfogadnák a történteket és a szívük mélyéből megváltoznának. Miféle alak az ilyen? Nem emberi lény. Nem tudja, miként viselje magát, és nem tudja azt sem, hogy milyen utat válasszon a magatartásához. Nem érti ezeket a dolgokat; nagyon egyszerűnek és felszínesnek látja őket. Miután valami helytelen dolgot tesz, még ha akkor nem is mond semmit, folyton azon gondolkodik, hogy miként keressen önigazolást és mossa tisztára a nevét a későbbiekben. Az összejövetelek nyújtotta alkalmat vagy azokat az időket kihasználva, amikor mindenki felhozza az ügyet, mindig mindenkinek a tudtára akarja adni és meg akarja értetni velük azokat a dolgokat, amelyeket a saját védelmében el akar mondani – hogy akkor épp mit gondolt és miként cselekedett, hogy a szándékai jók voltak, hogy a céljai helyesek voltak, hogy nem tett ő semmi helytelen dolgot. Nemcsak hogy megbánást nem érez a hibái és a vétkei miatt, de be sem akarja ismerni őket, sőt ki akar bújni és mentesülni akar a felelősség alól abban a reményben, hogy mindenki előtt megmenti a róla kialakult képet. Bár jól hangzik, amikor az ilyen emberek beszélnek, az összes területen tanúsított megnyilvánulásaikból ítélve nem ismerik be és nem fogadják el a tényt, miszerint hibát követtek el. Nos, akkor szerinted irányt váltanak majd? Nem fognak. Időről időre felhozzák a dolgot, és még el is kell mesélniük mindenkinek, aki nem tud róla. Miután elmesélik, minden lehetséges módját kitalálják, hogy jól szerepeljenek, amikor más dolgokat csinálnak, helyreállítandó abban az előző ügyben csorbát szenvedett hírnevüket, hogy megnyerjék az embereket. Amint egy ideje már jól viselkednek és mindenki megfeledkezett arról, amit korábban tettek, ismét azon kezdenek gondolkodni, hogy felmagasztalják magukat és tanúságot tegyenek önmaguk mellett. Állandóan azt számolgatják, hogy mennyi mindent értek el Isten házának, hány jó dolgot tettek Isten házáért és mennyi veszteségtől óvták meg Isten házát. Egyszerűen nem áll szándékukban irányt váltani; nincs bennük szégyenérzet. Amikor a szégyenérzetet nélkülöző emberek hibákat vétenek és vétkeket követnek el, nemcsak hogy nem váltanak irányt, hanem még rosszabbá válnak. Magukban ezt gondolják: „Ki az, aki még sosem hibázott? Az a hiba, amit korábban elkövettem, lényegében semmi volt. És mellesleg nem is én voltam az egyetlen, aki benne volt. De ezt nem mondhatom. Meg kell mutatnom mindenkinek, hogy elfogadható a teljesítményem és hogy bűnbánóan állok hozzá, majd aztán teszek pár jó dolgot, amivel jóváteszem, hogy mindenkinek a figyelmét eltereljem és egy kicsit megnyerjem őket – ez be fog jönni, nem igaz?” A szívükben nem hiszik, hogy Isten mindent átvizsgál. Mások előtt akarják csinálni ezeket a dolgokat; azt hiszik, hogy Isten nem látja, mit gondolnak a szívükben – számukra csupán egy doktrína az, hogy Isten átvizsgálja az emberek szívének legmélyét. Nem tudják, hogy Isten vizsgálódik, és nem ismerik el és nem hiszik, hogy Isten képes átvizsgálni az emberek szívének legmélyét, ezért minden, amit tesznek, másoknak szóló látszat. Mélyen legbelül hajthatatlanok és ellenállók. Ellenállnak az igazságnak, ellenállnak a tények elfogadásának, ellenállnak annak, hogy beismerjék a hibáikat, és még inkább ellenállnak annak, hogy irányt váltsanak. Nem váltanak irányt – ez vajon nem problémát jelez? Függetlenül attól, hogy mekkora hibákat vétenek vagy mekkora vétkeket követnek el, nem váltanak irányt. Pont olyanok, mint Pál, aki szembeszállt Istennel, Isten pedig azonnal lesújtott rá, ő mégis azt hitte, hogy elég jó. Ez a fajta ember így gondolkodik: „Ha sürgölődöm és feláldozom magam, és sok embert megnyerek és sok gyümölcsöt termek az evangélium hirdetéséből, hozzájárulásokat teszek, hogy vezekeljek a bűneimért, akkor Istennek koronát kell adnia nekem. A korona a hozzám hasonló embereket illeti. Ha én nem kapok koronát, akkor ki fog? Mi olyan nagy dolog abban, ha az ember hibázik? Amennyiben hajlandó vagyok orvosolni a helyzetet, miután szembeszálltam Istennel, addig az rendben van. Ha csak többet hirdetem az evangéliumot a jövőben, Isten nem fog emlékezni a vétkeimre.” Látod, hogyan viszonyul Istenhez? Hogyan viszonyul az igazsághoz? Ez az emberi mivoltot nélkülöző hozzáállás; ez egy ördög hozzáállása. Isten szavait, az igazságot vagy a helyes utat az életben soha nem olyasminek tekinti, amit választania kell és amire törekednie kellene. Soha nem állt szándékában irányt váltani, és biztos, hogy soha nem fog fejet hajtani és nem fogja megvallani a bűneit, és a hibáit sem fogja soha beismerni és nem fogja elismerni a vereséget. A szótárában a „kudarc” és a „hiba” szó nem létezik, a „vétek” szóról nem is beszélve, így hát ez a fajta ember nem fog bűnbánatot tartani. Akkor szerinted az ilyen típusú embernek van lelkiismerete és józan esze? Az emberi mivoltában megvan a gerincesség, a kedvesség sajátsága és a szégyen érzése? (Nincs.) Egyáltalán nincs. Függetlenül attól, hogy mekkora vétket követett el, még ha közvetlenül a szeme előtt állnak is a tények, nem érez bűntudatot a szívében. Ez ijesztő! Ha olyasvalaki vagy, akinek van lelkiismerete, biztosan bűntudatod lesz majd, ha valami helytelen dolgot teszel és vétket követsz el. Ha tényleg súlyos hibát vétesz és veszteségeket okozol Isten házának, akkora bánatot fogsz érezni, hogy azt kívánod, bárcsak halott lennél, átkozni fogod magad és úgy fogod érezni, nem vagy méltó arra, hogy Isten színe előtt élj; a Pálhoz hasonló emberekben azonban nincs efféle megbánás. Isten házában gyakorta látjuk, hogy egyesek állandó szemrehányást éreznek a szívükben, miután egyetlen hazugság elhagyta a szájukat vagy egyetlen olyan dolgot tettek, ami megszegi az alapelveket, és csak azt követően érzik úgy, hogy nagy kő esett le a szívükről, miután mások előtt beismerik a hibájukat. Elég sok az ilyen ember. Függetlenül attól, hogy milyen hibákat követnek el, képesek elgondolkodni magukon, és ezzel egyidejűleg képesek ezt figyelmeztetésnek venni és arra inteni magukat, hogy ne kövessék el ismét ugyanazt a hibát. Ha valaki törődik a büszkeségével, van szégyenérzete és ezen felül van józan esze, túlságosan szégyelli magát ahhoz, hogy önigazolással próbálkozzon vagy kibújjon a felelősség alól és másokat okoljon, amikor helytelen dolgot csinál. Ehelyett hajlandó felelősséget vállalni, időről időre bűnösnek és zaklatottnak érzi magát, majd irányt vált. Vannak, akik szégyenkeznek, amikor helytelen dolgot csinálnak és vétkeket követnek el, túlságosan szégyellik magukat ahhoz, hogy Isten és a testvérek színe elé kerüljenek, míg az emberi mivolt sajátságait nélkülözőknek nincsenek ilyen érzéseik. Látod, bár mind a kétféle ember emberi lény, egyesek, ha a hátuk mögött az a szóbeszéd terjed, hogy összejöttek valakivel – és ez lehet, hogy csak olyasmi, ami futólag megfordult a fejükben –, amint meghallják, hogy néhányan erről beszélnek, teljesen megszégyenítve érzik és túlságosan szégyellik magukat ahhoz, hogy bárki szeme elé kerüljenek. A szégyenérzettel bíró embereknek ilyen megnyilvánulásaik lesznek. Ugyanakkor egyesek azt sem bánják, ha az ágyban kapják rajta őket valakivel: „Mi rosszat tettem én? Hát nem csak hancúroztam egyet a szénában? Mi olyan nagy ügy ebben? Nem általános jelenség ez manapság?” Látod, ez nyilvánvalóan más, nem igaz? Ha az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek pusztán meghallják, hogy mások róluk beszélnek, annyira szégyellik magukat és oly szomorúak, hogy képtelenek enni és túlságosan szégyellnek mutatkozni, úgy érzik, hogy képtelenek tovább élni, míg egyeseket az sem érdekli, ha egy másik emberrel rajtakapják őket az ágyban. Az emberek egyszerűen különböznek egymástól; ha valakiben nincs szégyenérzet, akkor nem ember. Elnyerhetik az igazságot a szégyenérzetet nélkülöző emberek? A lelkiismeret és a józan ész nélkül való emberek nem szeretik az igazságot. Ez azért van, mert ők nem gyűlölik a bűnt, az elvetemült dolgokat és a negatív dolgokat. Ezenfelül nincs szégyenérzetük, amikor valami helytelen dolgot tesznek, és pimaszul igyekeznek kibújni a felelősség alól. Következésképp az efféle ember soha nem fog proaktívan Isten elé járulni, hogy elfogadja Isten szavainak ítéletét és fenyítését, nem fogja proaktívan beismerni a romlottságát és készségesen alávetni magát az igazságnak; nincs ilyen igénye, szükségtelennek tartja, és úgy véli, hogy neki nincs erre szüksége. Ami azonban azokat illeti, akiknek valóban van lelkiismeretük és józan eszük – mivel a magatartásukra vonatkozó alapelveik és határaik minden szempontból éreztetik velük, hogy az, amire szükségük van, Isten szavai és Isten emberekkel szemben támasztott követelményei, ők hajlandóak Isten szavai szerint gyakorolni; ha nem teszik, belül nyugtalankodnak. Ha hallják és értik Isten követelményeit, ám nem azok szerint cselekednek, egy tekintetben úgy érzik, hogy a testvérek szemmel tartják őket, egy másik, fontosabb tekintetben pedig úgy érzik, hogy Isten titokban figyeli őket, és hogy nem tudnak elszökni az átvizsgálása elől, bárhová is mennek. Így gondolják: „Bármit mondasz, Isten tud róla. Ha valami helytelen dolgot teszel, ám nem ismered be, nem érzel megbánást, nem veszed a szívedre, nem orvosolod és egyáltalán nem váltasz irányt, Isten hogyan fog erre tekinteni?” Ez a kérdés – „Isten hogyan fog erre tekinteni?” – egyrészt az Istenbe vetett hitükből és abból származik, hogy elismerik Istent, másrészt pedig főként a lelkiismeretük és a józan eszük működéséből ered. Tehát végső soron az ember lelkiismerete és józan esze határozza meg az emberi mivolta szükségleteit, az utat, amelyen jár, és még inkább az alapelveit és a hozzáállását mindenféle dologhoz. Természetesen ezek azt is meghatározzák, hogy valaki ráléphet-e az igazságra való törekvés útjára, és még nagyobb mértékben meghatározzák, hogy valaki végül elérheti-e az üdvösséget.

A mai beszélgetés tartalma egészében az élet különféle apró-cseprő dolgairól szólt, amelyek magukban foglalják az ember emberi mivoltát, érintik azt, hogy valaki szeret-e kihasználni másokat abban, ahogyan viseli magát és a dolgokat kezeli, hogy valaki melegszívű-e és hajlandó-e segíteni másoknak és együttérezni velük, hogy hajlandó-e adni, és hogy milyen alapelvek szerint bánik másokkal, valamint, hogy milyenek az ember hozzáállásai és nézőpontjai, amikor valami helytelen dolgot csinál. Bár ezek apróságok az életben, az emberi mivolt néhány igen jelentéktelen megnyilvánulása az emberek mindennapi életében, a színfalak mögött az ember emberi mivoltának a sajátságait tükrözik. A lelkiismerettől és a józan észtől vezérelve az emberi mivolt sajátságaival bíró emberek tartani fogják az alapvető erkölcsi határokat, míg az emberi mivolt sajátságait nélkülöző emberek egyszerűen nem értik, hogy mi az emberi mivolt határa és melyek a magatartás alapelvei. Ezért az, hogy valakinek van-e lelkiismerete és józan esze, meghatározza az utat, amelyen jár. Azt is mondhatjuk, hogy meghatározza egy ember jövőjét és rendeltetési helyét – ez egyszerűen így van. Rendben, mára fejezzük be itt a beszélgetésünket. Viszlát!

2024. május 18.