40. Béklyóban
2004-ben elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, és nem sokkal később feljelentettek az evangélium hirdetéséért. Azon a napon éppen a kórházban dolgoztam, és egy kollégám szólt, hogy a kórházigazgató keres. Bementem az igazgatói irodába, és megláttam, hogy két magas, egyenruhás rendőr áll ott. Azt mondták nekem: „Valaki feljelentette, hogy a Keleti Villámlásban hisz, és mindenfelé hirdeti az evangéliumot. A Keleti Villámlás a kemény, nemzeti szintű fellépés egyik kiemelt célpontja, a hívői pedig mind politikai bűnözők, akiket börtönbüntetésre fognak ítélni!” Azzal is megfenyegettek, hogy ha továbbra is hiszek Istenben, bármikor eltilthatnak a munkámtól, és lehet, hogy még akkor sem kapok fizetést, ha bemegyek dolgozni. Sőt, a férjem állása is veszélybe kerülne, illetve a fiam jogosultsága, hogy továbbtanuljon, katonai szolgálatot végezzen, vagy külföldre utazzon. Azt mondták, börtönbe zárnak, ha valaha is rajtakapnak, hogy prédikálok. Ez aggodalommal töltött el, és arra gondoltam: „A rendőrség nem fogja annyiban hagyni, ha nem adom fel a hitemet. Ha elveszítem az állásomat, és a férjem vállalkozása is kárt szenved, miből fogunk megélni? Ki fog gondoskodni a kisfiamról, ha letartóztatnak és börtönbe zárnak? Milyen csapnivaló anya lennék, ha a hitem miatt romlanának a fiam kilátásai!” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább gyötrődtem. Gyorsan Istenhez fohászkodtam, hogy óvja meg a szívemet. Abban a pillanatban eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból: „Attól a pillanattól kezdve, hogy sírva erre a világra jössz, megkezded felelősségeid teljesítését. Isten tervének és elrendelésének kedvéért töltöd be szerepedet, és megkezded életutadat. Bármi legyen is a háttered, és bármilyen út álljon is előtted, végső soron senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem képes irányítani a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett szuverén, képes ilyen munkára” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Elgondolkodtam Isten szavain, és akkor megértettem: minden ember sorsa Isten uralma alatt áll. Bármi is történjen a családunkkal, az Isten kezében van, és nem egyetlen ember döntésén múlik. Isten a Teremtő, és természetes és helyénvaló, ha az emberek hisznek Istenben, és imádják Őt. De most a rendőrök az én és a férjem munkáját, valamint a fiam jövőjét felhasználva fenyegettek, hogy az igaz út elhagyására és Isten elárulására kényszerítsenek. Milyen végtelenül aljas! Azon nyomban elhatároztam, hogy bárhogyan is alakuljon az életem, soha nem fogok kompromisszumot kötni a Sátánnal. A rendőrök ezután azt követelték, hogy jelentsem fel a testvéreimet, de ezt figyelmen kívül hagytam, és végül elmentek.
Ezután gyakran bejöttek a kórházba, hogy megkérdezzék, még mindig hiszek-e Istenben, és hirdetem-e az evangéliumot. Néha egy műtétet is félbe kellett szakítanom, bármilyen sürgős is volt az. Ez kezdett feldühíteni. Arra gondoltam, hogy semmi rosszat nem tettem, csak hiszek Istenben, és az igaz utat követem, akkor a rendőrség miért zaklat engem, és miért akadályoz abban, hogy békében végezzem a munkámat? Az, hogy folyamatosan nyomoztak utánam, nagy felfordulást okozott a kórházban. A kollégák veszélyes embernek tartottak. Néhányan a hátam mögött beszéltek rólam, mások pedig egyenesen megkérdezték: „Mit művelsz, hogy Istenben hiszel? Miért nyomoz utánad állandóan a rendőrség? A hited ránk szabadította a rendőrséget. Ez nagyon komoly dolog.” Az igazgató hozzáállása is megváltozott velem szemben. Korábban mindig nagyra becsült, de ez után az eset után valahányszor meglátott, megkérdezte: „Ugye nem voltál prédikálni?” Azt is mondta, hogy a telefonomat a nap 24 órájában tartsam bekapcsolva, hogy mindig elérhető legyek. Egyszer az igazgató ezt mondta nekem: „A rendőrség többször is itt járt az istenhited miatt. El kell hagynod a hitedet. A munkádat mindig jól végezted, és mindenki jó véleménnyel van rólad. Ne hagyd, hogy a hit tönkretegye a jövődet. Nem éri meg. Nekem is nagy gondot fog okozni főnökként, ha letartóztatnak téged, vagy valami még rosszabb történik.” Ebben az időszakban nyomorultul és lehangoltan éreztem magam, az igazgatóm állandó felügyelete alatt álltam, és el kellett viselnem a kollégáim gyanakvó tekintetét. Hitért és erőért imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy segítsen szilárdan megállnom ezek közt a megpróbáltatásokkal teli körülmények közt. Aztán elolvastam egy részletet Isten szavaiból. „A nagy vörös sárkány üldözi Istent, és Isten ellensége, ezért az emberek ezen a földön megaláztatásnak és üldöztetésnek vannak kitéve az Istenbe vetett hitük miatt, [...] Mivel ez egy olyan földön kezdődött el, amely ellenáll Istennek, Isten minden munkája óriási akadályokba ütközik, és sok szava nem teljesülhet be azonnal; így az emberek Isten szavainak eredményeképpen finomodnak, ami szintén a szenvedés része. Istennek rendkívül nehéz véghez vinnie munkáját a nagy vörös sárkány földjén – de Isten ezen a nehézségen keresztül végzi munkájának egy szakaszát, kinyilvánítva bölcsességét és csodálatos tetteit, felhasználva ezt a lehetőséget arra, hogy teljessé tegye ezt az embercsoportot” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavaiból megértettem az Ő szándékát. Kínát a kommunista párt kormányozza, és itt a legerősebb az Istennel szembeni ellenállás. A hívő embereket Kínában elkerülhetetlenül üldöztetés és megaláztatás éri, de Isten a kommunista párt általi üldözést eszközként használja a hitünk tökéletesítésére, ezáltal megteremtve a győztesek csoportját. Ilyen Isten bölcsessége. Mivel hittem Istenben, és az igaz úton jártam, a rendőrség zaklatott és megfigyelt, a kollégák és barátok részéről pedig megaláztatás és kritika ért. De a háttérben mindennek célja volt. Már nem éreztem magam olyan rosszul, miután ezt megértettem. Megfogadtam magamnak, hogy nem számít, a kommunista párt hogyan próbál üldözni és akadályozni, a végsőkig követni fogom Istent.
A férjem épp munkaügyben elutazott, és nem beszéltem neki a rendőrségi nyomozásról, mert nem akartam, hogy aggódjon. 2005 januárjában tért haza az útjáról, és megrémült, amikor megtudta, mi történt. Nagyon szigorúan közölte velem, hogy megtudta, a Mindenható Istenben hívők politikai bűnözők, akiket bármikor letartóztathatnak és bebörtönözhetnek, és a fogdában félholtra verhetik őket. Azt mondta, hogy a fiunk jövője és a rokonaink állása is kárt fog szenvedni, és arra kért, hogy ne higgyek tovább Mindenható Istenben. Arra gondoltam: „A férjem csak névleg hisz az Úrban. Valójában semmit sem ért. Normális, hogy vannak ilyen aggodalmai. A kommunista párt annyira üldöz minket, hívőket, még a családtagjainkat is célba veszi. Ki ne félne?” Arra is gondoltam, hogy a munkája miatt végig nem volt itthon, ami azt jelenti, hogy nem volt alkalmam bizonyságot tenni neki Mindenható Isten utolsó napokbeli munkájáról. Szükségünk volt erre a lehetőségre, hogy rendesen beszélgetni tudjunk, ezért sokat vállaltam vele közösséget, de egyáltalán nem figyelt. Egyszerűen elhessegette a dolgot, mondván, hogy jól mennek a dolgaink az életben, csak élveznünk kell az Úr Jézus kegyelmét, és nincs szükség az ítélet munkájának elfogadására. Attól félt, hogy a családunkat is belerángatják, ha engem letartóztatnak, ezért megpróbált megakadályozni abban, hogy higgyek Istenben. Ezután nagyon szigorú megfigyelés alatt tartott. Ha munka után nem értem időben haza, felhívott, hogy megkérdezze, hol vagyok, és sürgetett, hogy menjek haza, és nem járt el többé este a barátaival találkozni, ami nem volt rá jellemző. Ehelyett csak otthon ült, és engem figyelt. Amikor eljött az ideje, hogy összejövetelre menjek, mindig talált más dolgokat, amiket meg kellett tennem neki. Lényegében minden eszközzel megpróbált megakadályozni abban, hogy higgyek Istenben és végezzem a kötelességeimet. Kezdetben nagyon korlátozva éreztem magam, de később eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból: „Az Én bátorságomnak kell benned lennie, és kell, hogy legyenek elveid, amikor olyan rokonokkal kell szembenézned, akik nem hisznek. Az Én kedvemért azonban semmilyen sötét erőnek sem szabad engedned. Bízzál az Én bölcsességemben, hogy a tökéletes úton járj; ne engedd, hogy a Sátán ármánykodásai eredményesek legyenek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Ahogy Isten szavain töprengtem, megértettem, hogy a látszat szerint a férjem próbálja akadályozni az istenhitemet, de a háttérben a Sátán manipulálja és bomlasztja a dolgokat, cseleket vet be, hogy rávegyen Isten elárulására és megtagadására. Nem engedhettem a Sátánnak. Később kifogásokat találtam, hogy kibújjak a férjem felügyelete alól, és titokban jártam összejövetelekre és végeztem a kötelességeimet. Arra is kerestem a lehetőséget, hogy beszéljek a férjemmel, remélve, hogy nem fog félni a kommunista párt általi üldözéstől, és igyekszik majd megvizsgálni Mindenható Isten munkáját. De a férjem mindig kimentette magát, mondván, hogy akkor fog hinni, ha a papok és az apácák is hinni kezdenek. Azt is kérte, hogy ne járjak összejövetelekre, és ne hirdessem az evangéliumot, nehogy letartóztassanak és börtönbe zárjanak. Láttam, hogy a férjemet egyáltalán nem érdekli az igazság, sem az Úr eljövetelének fogadása, ezért nem beszéltem neki többet erről. Arra gondoltam: „Bármi is történjék, hinnem kell Istenben, és végeznem kell a kötelességemet. A férjem nem korlátozhat engem.”
Abban az évben holdújév után a férjem otthon maradt, hogy engem figyeljen, ahelyett, hogy ismét elutazott volna munkaügyben. Egy nap sírva térdre borult, és így könyörgött nekem: „Állandóan összejövetelekre jársz, és hirdeted az evangéliumot. Hogyan fogunk boldogulni a jövőben, ha téged letartóztatnak és börtönbe zárnak? Mi lesz ezzel a családdal, mi lesz a fiunkkal? Gondolnod kell a családunkra és a fiunk jövőjére.” Hogy őszinte legyek, az együtt töltött évek alatt soha nem láttam a férjemet sírni. Szörnyű érzés volt így látni, ahogy térden állva könyörög, és én is sírni kezdtem. Hogy megvigasztaljam, ezt mondtam: „Minden Isten kezében van. Azt, hogy letartóztatnak-e, és hogy mi történik a fiunkkal a jövőben, mind Isten rendeli el. A mi dolgunk az, hogy Istenre támaszkodjunk, és átéljük a helyzetet. Nem kell ezek miatt aggódnunk.” A férjem könnyes szemmel csóválta a fejét, és azt mondta: „A rendőrség már figyel téged. Előbb-utóbb le fognak tartóztatni, ha továbbra is így hiszel, és akkor minden tönkremegy.” Ilyen gyötrelmes állapotban látva a férjemet keserű sértettséget éreztem. Ez mind a kommunista párt műve! Azért hiszünk Istenben, és azért hirdetjük az evangéliumot, hogy az emberek elfogadhassák Isten utolsó napokbeli üdvösségét, és túléljék a katasztrófát. Ezzel életeket mentünk, és nincs ennél igazságosabb dolog, de a kommunista párt őrjöngve próbál minket akadályozni és bomlasztani. Nem mások, mint Istennel szembeszálló Sátánok és démonok! Isten szavai így szólnak: „A régiek ősapái? Szeretett vezetők? Mind szembeszállnak Istennel! Az ő beavatkozásuk miatt van a menny alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a gonoszság elleplezésére! [...] Miért gördít ilyen áthatolhatatlan akadályt Isten munkája elé? Miért téveszti meg Isten népét különféle trükkökkel? Hol az igazi szabadság, hol vannak a törvényes jogok és érdekek? Hol a tisztesség? Hol a vigasztalás? Hol a melegség? Miért sző csalárd terveket, hogy csőbe húzza Isten népét?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Látszólag a Kommunista Párt vallásszabadságot hirdet, de valójában elnyomja és letartóztatja a hívőket, és az emberek munkáját és családját használja fel arra, hogy rákényszerítse őket Isten megtagadására és elárulására. Végtelenül aljas! Ha nem lenne a Kommunista Párt üldözése, a dolgok soha nem fajultak volna idáig a férjem és köztem, és a férjem sem félne ennyire. Ahová csak elér a Kommunista Párt sötét keze, ott katasztrófát okoz. A férjem félt, és meg akarta védeni a munkáját és a családunkat, és ezért a Kommunista Pártot követte azzal, hogy a hitem feladására kényszerített. De én nem tettem, amit mondott. Meg kellett erősítenem a hitemet, és Istennel kellett tartanom.
Ezután a férjem sok, a Kommunista Párt által terjesztett, Mindenható Isten Egyházát rágalmazó hazugságot olvasott az interneten, és üzleti útjai helyett egyszerűen otthon maradt, és engem figyelt. Arról is mindenhol kérdezősködött, hogy a hitem révén kivel kerültem kapcsolatba, és kit hívtam. Még a telefontársasághoz is elment, hogy kinyomtattassa a hathónapos híváslistámat, majd egyenként kikérdezett a számokról. Hogy felügyeljen, minden nap elkísért a munkába és haza. Mindig a nyomomban volt, bárhová is mentem, és nem engedett egyedül kimenni a házból. Semmi szabadságom nem volt – mintha béklyóban lettem volna. Nem élhettem gyülekezeti életet, és nem végezhettem a kötelességemet. Emiatt nagyon rosszul éreztem magam, ezért kihasználtam a férjem figyelmetlenségét, hogy kiszökjek, és hirdessem az evangéliumot. Egyszer dühösen azt mondta: „Ha még akkor is kimész és prédikálsz, amikor állandóan rajtad tartom a szemem, akkor én már tényleg nem tehetek semmit. Most a Kommunista Párt uralkodik, és nem fogja engedni, hogy a hitedet kövesd. Ha így folytatod, előbb-utóbb letartóztatnak, és a család szétesik. Úgyhogy váljunk el! Ha elváltunk, abban hihetsz, amiben akarsz, anélkül, hogy a fiunknak vagy bárki másnak el kellene viselnie a következményeit.” Nem hittem a fülemnek, amikor azt hallottam, hogy válni akar. Nem tettem semmit, csak hittem Istenben. Hogy jutottunk idáig? Semmit sem számítottak az együtt töltött éveink? A gondolat, hogy a tökéletesen jó családomat a Kommunista Párt szétszakítja, szörnyen lesújtó volt. Ezt nem voltam képes elfogadni. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, kérlek, adj nekem hitet és erőt, hogy szilárdan megállhassak ezek közt a megpróbáltatásokkal teli körülmények közt!” Az imádság után eszembe jutott ez a részlet Isten szavaiból: „A munka ezen szakaszában a legnagyobb hitünkre és szeretetünkre van szükség, és előfordulhat, hogy a legkisebb figyelmetlenségtől is megbotlunk, mert a munkának e szakasza különbözik az összes előzőtől: Amit Isten tökéletesít, az az emberek hite, amely egyszerre láthatatlan és megfoghatatlan. Isten azt teszi, hogy a szavakat hitté, szeretetté és életté alakítja át. Az embereknek el kell jutniuk arra a pontra, ahol már több száz finomítást elszenvedtek, és nagyobb hittel bírnak, mint Jóbé, ami megköveteli tőlük, hogy hihetetlen szenvedést és mindenféle kínzást viseljenek el anélkül, hogy valaha is elhagynák Istent. Ha mindhalálig alávetik magukat, és nagy hitük van Istenben, akkor Isten munkájának ez a szakasza befejeződött” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (8.)). Elgondolkodtam Isten szavain, és akkor megértettem, hogy utolsó napokbeli munkájában Isten a szavait használja, és különféle próbatételeket és finomításokat, hogy tökéletesítse az emberek hitét és szeretetét. Arra gondoltam, ahogyan a Sátán megkísértette Jóbot. Jób egyik napról a másikra elvesztette a gyermekeit és a vagyonát, majd szörnyű kelések borították el. Ilyen nagy megpróbáltatások közepette Jób soha nem panaszkodott, hanem továbbra is Isten nevét dicsőítette. Minden megpróbáltatása során szilárdan megállt Isten melletti bizonyságtételében. Aztán magamra gondoltam. A családom széthullott a Kommunista Párt üldözése miatt, és én már panaszkodtam. Beláttam, hogy valóban csekély az érettségem, és egyáltalán nincs bizonyságtételem. Nagyon bűntudatos lettem, ezért imádkoztam Istenhez, megígérve, hogy még ha a férjem el is válik tőlem, nem fogok lemondani az igazságról a hús-vér test és a család kedvéért.
Néhány nappal később a férjem váratlanul bocsánatot kért tőlem, és azt mondta, hogy tévedett. Azt mondta, nem kellett volna említenie a válást, és csak a Kommunista Párt ádáz kényszere alatt tette. Kis idő múlva hirtelen azt mondta: „Ha nem tudlak meggyőzni, akkor csatlakozom hozzád a Mindenható Istenben való hitben.” Meglepett ez a hirtelen pálfordulás, de úgy éreztem, biztosan átgondolta, így ketten együtt olvastuk Isten szavát otthon. Egy héttel később arra kért, hogy vigyem el egy összejövetelre. Kicsit furcsának találtam a viselkedését, ezért nem egyeztem bele. Meglepetésemre ellenem fordult, és azt mondta: „Ha nem viszel el egy összejövetelre, többé nem hiszek.” Azt is mondta, hogy azért tette ezt, hogy rábírjon, hogy gondoljam meg magam. Csak ekkor jöttem rá, hogy a férjem csak tettette, hogy hisz Mindenható Istenben, és a célja az volt, hogy megtudja, hol tartjuk az összejöveteleinket, hogy jobban felügyelhessen és irányíthasson engem. Nem számítottam rá, hogy ilyen nevetséges dolgot tesz. Attól kezdve hidegháború volt közöttünk. Egy nap otthon olvastam Isten szavát, amikor a férjem dörömbölni kezdett az ajtón, és azt kiabálta: „Nem mehet ez így tovább.” Amikor kinyitottam az ajtót, őrült módjára berontott, és megragadta a nyakamat, miközben azt üvöltötte: „Miért kell neked Mindenható Istenben hinned? Tényleg fontosabb neked Ő, mint a család és a fiad?” Olyan erősen szorított, hogy fájt, és nem kaptam levegőt, ezért kétségbeesetten fohászkodtam Istenhez, hogy mentsen meg. Küzdöttem, és elengedett. Szörnyen feldúlt lettem a történtek miatt, és mélységesen elszomorodtam. Később elolvastam egy részletet Isten szavaiból: „Miért szereti a férj a feleségét? Miért szereti egy feleség a férjét? Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért dédelgetik a szülők a gyermekeiket? Valójában milyen szándékok rejlenek az emberekben? Nem az a szándékuk, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Ahogy Isten szavain töprengtem, megkérdeztem magamtól, hogy a férjem valóban szeret-e engem. Visszagondoltam a házasságunk éveire. A férjem mindenkinél jobban tudta, milyen áldozatokat hoztam a családunkért, és azt is tudta, hogy gyerekkorom óta hiszek az Úrban, és várom az Úr eljövetelét. De amikor elfogadtam az Urat, nem támogatott. Sőt, a Kommunista Párt oldalára állt velem szemben, válással fenyegetett, sőt, megpróbált megfojtani. Mindezt a saját érdekei védelmében. Még a legcsekélyebb tisztelet sem volt meg benne, aminek a férjet és a feleséget össze kellene kötnie. Hogyan lehetne ezt szeretetnek nevezni? Arra is gondoltam, hogy bár a férjem hitt az Úr Jézusban, ezt csak azért tette, hogy kegyelmet nyerjen. Egyáltalán nem várta az Úr eljövetelét. Annyira félt a Kommunista Párt általi letartóztatástól és a Sátán rezsimjétől, hogy nem fogadta el Isten utolsó napokbeli munkáját, amikor Isten eljött, hogy kifejezze az igazságot, és elvégezze az üdvösség munkáját. És a Kommunista Pártot követve próbált engem a hitem feladására kényszeríteni. Megértettem, hogy a férjem egyáltalán nem volt Isten igaz híve. Álhívő volt. Isten szavai így szólnak: „A hívők és a nem hívők összeegyeztethetetlenek, sőt, inkább szemben állnak egymással” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). A férjemmel egyáltalán nem ugyanazon az úton jártunk, így nem hagyhattam, hogy korlátozzon. Ezt követően a férjem még többször megfenyegetett válással, amikor látta, hogy nem fogom feladni a hitemet. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy valóban elveszítem a családomat, ezért mindennap imádkoztam Istenhez, kérve, hogy adjon útmutatást.
Egy nap megláttam egy részletet Isten szavaiból: „Normális emberként, és mint aki az Isten iránti szeretetre törekszik, az, hogy belépj a királyságba és Isten népének egyikévé válj, az igazi jövőd és egy olyan élet, amely a legnagyobb értékkel és jelentőséggel bír; senki sem áldottabb, mint te. Miért mondom ezt? Mert azok, akik nem hisznek Istenben, a testnek és a Sátánnak élnek, de ti ma Istennek éltek, és azért éltek, hogy Isten akaratát kövessétek. Ezért mondom, hogy a ti életetek a legnagyobb jelentőséggel bír. Csak az embereknek ez a csoportja, akiket Isten kiválasztott, képes a legnagyobb jelentőségű életet megélni, senki más a földön nem képes ilyen értékes és jelentőségteljes életet megélni, mint amilyen a tiétek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Ismerd meg Isten legújabb munkáját, és kövesd az Ő nyomdokait). Korábban azt gondoltam, hogy a boldog család, a férjemmel való szeretetteljes kapcsolat és az anyagi szükségleteim kielégítése jelenti a boldogságot, és hogy így élni értelmes. De most már tisztán láttam, hogy az úgynevezett házastársi szeretet törékeny. Ahogy mondani szokták: a férj és a feleség olyan, mint két madár az erdőben – ha jön a baj, mindegyik a maga útján repül. Régebben, amikor keményen dolgoztam a családomért és a férjemért, a férjem mélyen törődött velem, de most, hogy hívő lettem, úgy érezte, az, hogy a Kommunista Párt üldözi a hívőket, fenyegeti a saját érdekeit, ezért ellenem fordult, üldözni kezdett, és válást követelt. Őszintén szólva a házastársi „szeretetünk” csak egymás kihasználása volt. Hol van a boldogság egy ilyen életben? Arra gondoltam, hogyan felügyelt az előző hónapokban, és hogyan tiltotta meg, hogy összejövetelekre járjak, és a kötelességeimet végezzem. Nem találkozhattam a testvéreimmel, hogy közösséget vállaljunk az igazságról, nem volt békesség a szívemben, amikor otthon olvastam Isten szavát, és mindig ki kellett találnom, hogyan kezeljem a férjemet, amikor elmentem hirdetni az evangéliumot. Egyáltalán nem gyakorolhattam szabadon a hitemet, mintha egy láthatatlan kötéllel lennék megkötözve, ami kiszorítja belőlem az életet. Ha ez így menne tovább, az életem látná kárát, és elveszíteném a lehetőséget is, hogy elnyerjem az igazságot és az üdvösséget. Nem érte meg. Ekkor vált számomra egyre világosabbá, hogy a házastársi szeretettel teli családi élet nem az igazi boldogság. Csak úgy élhetek értelmes életet, ha az igazságra törekszem, és egy teremtett lény kötelességeit végzem. Eszembe jutottak az Úr Jézus szavai is: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám; és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám” (Máté 10:37-38). A korábbi korok szentjeire gondoltam, és arra, hogy Isten megbízatását teljesítve hogyan mondtak le az otthonukról és megélhetésükről, és szelték át az óceánokat, hogy hirdessék az evangéliumot, és bizonyságot tegyenek Istenről, szenvedést tűrve, sőt, még az életüket is feladva. Bizonyságtételük elnyerte Isten jóváhagyását. És most Isten kegyelmes volt hozzám, Maga elé hozott, hogy elnyerjem az utolsó napok üdvösségét. Ez egy soha vissza nem térő alkalom volt. Ha a férjem korlátozásai miatt nem tudnám megfelelően végezni a kötelességeimet, akkor egy szívtelen nyomorult lennék, méltatlan Isten előtt! Ezt felismerve esküt tettem, hogy úgy fogok tenni, mint a régi szentek: mindenről lemondok, Istent követem, és egy teremtett lény kötelességeit végzem. Így fogok értelmes életet élni.
Egy este hazaértem egy összejövetelről, és megdermedtem, amikor kinyitottam az ajtót. A hely tele volt emberekkel. Ott voltak a kollégáim, a férjem barátai és rokonai, és amint megláttak, mind egyszerre kezdtek beszélni, és próbáltak rávenni, hogy adjam fel a hitemet. Néhányan azt mondták, látták a hírekben, hogy a Kommunista Párt nemrégiben sok Mindenható Istenben hívőt tartóztatott le, és néhányukat legalább 10 évre ítélték. Mások azt mondták, nemcsak arról van szó, hogy letartóztatják és börtönbe zárják őket, hanem sok Mindenható Istenben hívőt megnyomorítanak vagy megölnek a fogdában, és a családjukat is belerángatják az ügybe. Néhányan a Kommunista Párt rágalmazó téveszméit és híreszteléseit is ismételgették az egyházról, mondván, hogy az Istenben hívők elhagyják a családjukat. Mindezt hallva nagyon dühös lettem. „Ha nem lenne a Kommunista Párt üldözése – gondoltam –, a családom nem ellenezne és támadna engem így. A Kommunista Párt elferdíti a tényeket, és pletykákat terjeszt, hogy azok az emberek, akik nem ismerik az igazságot, csatlakozzanak hozzá, hogy Istennel szembeszálljanak. Vele együtt Isten elítéli őket, és vele együtt végül elpusztulnak. Ez velejéig romlott gonoszság!” Megcáfoltam, amit mondtak, és azt feleltem nekik: „Ne beszéljetek ostobaságokat, ha nem értitek, mit jelent hinni! Miért ragaszkodom a hithez ezeknek a kockázatoknak az ellenére is? Azért, mert a Szabadító eljött, és sok igazságot fejezett ki, hogy megmentse az emberiséget a Sátán befolyásától, és megszabadítson minket a katasztrófától. Ez egy soha vissza nem térő lehetőség! De a Kommunista Párt nem engedi az istenhitet. Őrjöngve elnyomja és üldözi az Istenben hívő embereket, nagyon sokukat letartóztatja és börtönbe zárja. Oly sokan nem térhetnek haza, oly sokat megnyomorítottak és halálra vertek, és oly sok keresztény család esett szét. Nem a Kommunista Párt műve mindez? Nyilvánvalóan a Kommunista Párt üldözi a hívő embereket, és szakítja szét a keresztény családokat, de kiforgatják a dolgokat, és azt mondják, hogy az Istenben hívők elhagyják a családjukat. Ez nem az igazság kiforgatása? Ti nem gyűlölitek a KKP-t, de engem meg akartok akadályozni abban, hogy higgyek Istenben. Nem tudjátok megkülönböztetni a helyest a helytelentől? A hit útja az én saját választásom volt. Még ha börtönbe is kerülök, eltökéltem, hogy Mindenható Istent fogom követni.” Látták, hogy nem tudnak meggyőzni, és végül mindannyian elmentek. A férjem komoran azt mondta: „Úgy tűnik, senki sem tudja megváltoztatni a véleményedet, úgyhogy váljunk el. Hiszel Mindenható Istenben, ami azt jelenti, hogy az állam üldözni fog, és le fog tartóztatni. Amikor ez megtörténik, elveszíted az állásodat, a családodat és talán még az életedet is. De mi többiek életben akarunk maradni, ezért a válás az egyetlen út. A Kommunista Párt kilátástalan helyzetbe taszítja az embereket.” A szívem fájt ettől, de biztosan tudtam, hogy eljött a választás ideje. Én azt választottam, hogy hiszek Istenben, követem Őt, és az igazságra és az életre törekszem, míg a férjem azt választotta, hogy a Kommunista Pártot követi az állása és a jövője érdekében. Így külön utakon kellett folytatnunk. Abban az időben így imádkoztam Istenhez: „Istenem, bármi is történjék, a végsőkig követni foglak.” Másnap reggel a férjemmel elmentünk a Polgári Ügyek Hivatalába, hogy elindítsuk a válási eljárást, lezárva tizenkét évnyi házasságot. Azóta képes vagyok normálisan összejövetelekre járni és végezni a kötelességeimet, és nagyon nagy békességet érzek. Azt gondolom, egy teremtett lény kötelességeinek végzése az egyetlen módja annak, hogy értelmes életet éljen valaki.
