56. Válaszút
Egy földműves faluban születtem, és szegény családban nőttem fel. A szüleim egyszerű, jámbor földművesek voltak, akiket gyakran bántottak. Gyerekként megesküdtem, hogy ha felnövök, viszem valamire, és elérem, hogy a falubeliek másképp tekintsenek ránk, hogy ne nézzenek le és ne bántsanak többé. 11 éves koromban kezdtem harcművészetet tanulni, és bár fárasztó volt, és gyakran megsérültem, soha nem adtam fel, bármilyen nehéz is volt. Később, hogy vállalkozást indíthassak és kitűnhessek a tömegből, kölcsönöket vettem fel, ajándékokat adtam és kapcsolatokat építettem. 1999-ben végre sikerült bejegyeztetnem egy harcművészeti iskolát.
Az iskola a megnyitása után a szorgalmas vezetésem alatt virágzott, a nyereség pedig egyre csak nőtt. Elnyerte a helyiek elismerését, a szüleim pedig büszkék voltak rám, úgy érezték, hogy becsületet szereztem a családnak. A diákok és a szüleik hízelegtek nekem, a Városi Sportiroda és a polgármester pedig nagyra tartott, és mindenki csupa mosoly volt, amikor találkoztunk. Látva mindenki csodálatát, fontosnak és megbecsültnek éreztem magam, és a státusz iránti vágyam teljes mértékben kielégült. Annyira boldog voltam, úgy éreztem, végre révbe értem az életben. Sok társadalmi eseményen vettem részt, hogy az iskola biztos alapokon álljon; megvesztegettem különböző hivatalokat, és az ünnepek alatt ajándékokat küldtem a vezetőknek, hogy elismerő okleveleket adjanak, és népszerűsítsék az iskolát. Hogy a kedvükben járjak, számtalan dolgot mondtam és tettem, ami a meggyőződésemmel ellentétes volt, attól félve, hogy ha bármit rosszul csinálok egy hivatalnok előtt, az üzlet, a státusz és a hírnév, amiért oly keményen megdolgoztam, egy pillanat alatt semmivé válhat. Folyamatosan feszült voltam, és nem tudtam kikapcsolódni. Testileg és lelkileg is kimerítő volt – nehéz, fárasztó életmód. Akkoriban össze voltam zavarodva: a vállalkozásom sikeres volt, hírnevet és nyereséget is szereztem, akkor miért volt az életem mégis olyan nehéz és fárasztó?
Aztán 2012 májusában elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Amikor a Mindenható Isten Egyházából való testvérekkel összejöveteleken vettem részt és kommunikáltam velük, láttam, hogy ez egy megtévesztéstől mentes hely, ahol nincsenek hatalmi és pénzügyi ügyletek. Mindenki egyszerűen arra összpontosított, hogy az igazságra törekedjen. Amikor megmutatkozott a romlott beállítottságuk, képesek voltak megnyílni, és beszélgettek az önismeretükről, és az igazságot keresték a problémáik megoldásához. Ezt odakint a társadalomban nem láttam. Úgy éreztem, hogy a hit útja a helyes út az életben. Isten szavait olvasva megtudtam, hogy az utolsó napokban Isten megjutalmazza a jót és megbünteti a gonoszt. Csak azok, akik igazán hisznek Istenben és az igazságra törekszenek, kapják meg Isten gondoskodását és védelmét, és végül megmenekülnek és megtartatnak a nagy csapások során. Azok számára, akik nem hisznek és nem törekszenek az igazságra, nem számít, milyen jól vezetik a vállalkozásukat, vagy mennyi pénzt keresnek, a végén minden semmivé lesz, és nem lesz képes megmenteni a saját életüket sem. Miután mindezt megértettem, már nem összpontosítottam annyira az iskola fejlesztésére. Helyette, amikor volt egy kis szabadidőm, elmentem és megosztottam az evangéliumot.
A családom eleinte támogatta a hitemet. Később azonban a legidősebb fiam látta a hírekben, hogy a kormány elnyomja és letartóztatja a hívőket. Félve attól, hogy a hitem veszélyezteti az iskolát, a fiam ellenezni kezdte a hitemet, sőt azzal is megfenyegetett, hogy feljelent a rendőrségen. Egy kormánytisztviselő, akivel jó viszonyban voltam, szintén azt tanácsolta nekem: „Ebben az országban nem engedélyezett a hit. Adja fel! Ha letartóztatják, nemcsak elítélik, de az iskoláját is valószínűleg bezárják. Ez talán nem tenné tönkre a családját?” Azt mondtam neki, hogy a hitem az igaz út, és eltökélt szándékom, hogy a végsőkig megtartom. Amikor nem tudott meggyőzni, elmondott a feleségemnek néhány olyan hazugságot, amelyekkel a kommunista párt Mindenható Isten Egyházát rágalmazta. Azt is mondta, hogy a „Keleti Villámlásban” hívők a kormány elsődleges letartóztatási célpontjai, és hogy ez a családjuk későbbi generációit is hátrányosan érinti majd, a gyermekeik nem járhatnak majd egyetemre, nem léphetnek be a hadseregbe, és nem válhatnak kormánytisztviselőkké. Amikor a feleségem ezt meghallotta, megijedt, hogy a hitem rossz hatással lesz a gyermekeinkre. Hatalmas vitát kezdett velem, sőt a válással is megfenyegetett. Mindez annyira fájdalmas volt nekem! „A második fiam olyan jó állást talált, miután megszerezte a mesterdiplomáját. Ha az én hitem miatt elveszítené az állását, biztosan szembefordulna velem. Ráadásul az iskola, amiért olyan keményen dolgoztam, most virágzik. Ha Istenbe vetett hitem miatt bezárnák, akkor nem lett volna hiábavaló az a sok évnyi fáradozás? Mit gondolnának rólam a szomszédok?” Akkoriban nem volt étvágyam, és nem tudtam aludni. Annyira gyötrődtem, hogy még a hitem feladásának gondolata is megfordult a fejemben, de ugyanakkor tudtam, hogy a hit az egyetlen út az üdvösséghez, így nem tehettem meg, hogy nem hiszek.
Egy összejövetelen megnyíltam az állapotomról. A vezető Isten sok szaváról közösséget vállalt velem, többek között erről a szakaszról is: „Attól a pillanattól kezdve, hogy sírva erre a világra jössz, megkezded felelősségeid teljesítését. Isten tervének és elrendelésének kedvéért töltöd be szerepedet, és megkezded életutadat. Bármi legyen is a háttered, és bármilyen út álljon is előtted, végső soron senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem képes irányítani a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett szuverén, képes ilyen munkára” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). A nővér ezt közölte: „Mindannyiunk sorsa Isten kezében van. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszülettünk, mindent, amit ebben az életben megtapasztalunk, hogy milyen kudarcokkal és nehézségekkel kell szembenéznünk, Isten már előre elrendelt. Az, hogy most képesek vagyunk hinni és elfogadhatjuk Isten üdvösségét, szintén Ő rendelte el. Az a tény, hogy Kínában vagyunk, és ilyen elnyomást és nehézséget szenvedünk el a hitünkért, Isten engedélyével történik, és Ő ezt az elnyomást arra használja, hogy tökéletesítse Isten választott népének hitét és odaadását. Hogy letartóztatnak-e, bezárják-e az iskoládat, milyen jövő vár a gyermekeidre – mindez teljes mértékben Isten kezében van. Ezt egyetlen ember sem döntheti el, és nem a kormányé a végső szó.” Isten szavai és a vezetővel folytatott beszélgetés megvilágosító erejűek voltak számomra: „Valóban. Már leéltem az életem felét, és annyi mindent megtapasztaltam, és rájöttem, hogy valójában semmi sem volt az én irányításom alatt. Például, amikor katona voltam, keményen edzettem és jól teljesítettem. Tiszti rangra kellett volna emelkednem, de aztán valaki más igazságtalanul elvette a helyemet. Másrészt, amikor az iskolámat alapítottam, mindenféle nehézséggel szembesültem, de végül sikerült zökkenőmentesen beindítanom, és most is jól működik. Ezeket a sikereket és kudarcokat nem ember irányította.” Mindezeken elgondolkodva rájöttem, hogy mindent, amit az életben megtapasztalunk, Isten szuverenitása és elrendelése határoz meg, és nekünk nincs ebbe beleszólásunk. Hiába aggódtam amiatt, hogy letartóztatnak-e vagy sem. Isten ezt már régen eldöntötte, ezért mindent az Ő kezébe kellett adnom, és alá kellett vetnem magam az Ő vezénylésének és elrendezéseinek. A vezető ezután valami másról is beszélgetett velem: „Az igaz utat ősidők óta elnyomják. Minél inkább ez az igaz út, a Sátán erői annál brutálisabban üldözik. Hogyan törődhetne bele a Sátán abba, hogy Isten megmenti az embereket? Amikor az Úr Jézus eljött munkálkodni, a római kormány és a vallási világ őrülten ellenállt Neki és üldözte Őt, ahogyan a követőit is. Ma az igaz Istenben hiszünk, így elkerülhetetlen, hogy a sátáni kommunista párt rezsimje letartóztasson és üldözzön minket. Isten ezt az üldöztetést arra használja, hogy segítsen nekünk tisztánlátást nyerni, hogy világosan láthassuk a Párt démoni, istenellenes lényegét.”
Később Isten szavainak ezt a szakaszát olvastam: „Ez a föld több ezer éve a mocsok földje. Kibírhatatlanul szennyes, tele nyomorúsággal, mindenütt szabadon portyáznak a kísértetek, becsapva és megtévesztve az embereket, alaptalanul vádaskodva, kegyetlenül és aljasul, tiporva ezt a kísértetvárost és holttestekkel tele hagyva azt hátra; az enyészet bűze lepi el a földet és járja át a levegőt, és szigorú őrizet alatt áll. Ki láthatja az egeken túli világot? Az ördög gúzsba köti az ember egész testét, fátylat borít mindkét szemére, és szorosan lepecsételi az ajkait. Az ördögök királya több ezer éve tombol, mind a mai napig, amikor még mindig éberen figyeli a kísértetvárost, mintha az a démonok bevehetetlen palotája lenne; ez az őrkutyafalka közben haragos szemekkel néz, mélyen rettegve attól, hogy Isten meglepetésszerűen rajtuk üt, eltörli mindannyiukat, és nem marad többé békés, boldog hely számukra. Hogyan láthatta volna valaha Istent egy ilyen kísértetváros népe? Élvezték valaha Isten kedvességét és szeretetreméltóságát? Hogyan érthetnék meg az emberi világ dolgait? Ki képes közülük megérteni Isten buzgó szándékait? Nem csoda hát, hogy a megtestesült Isten teljesen rejtve marad. Egy ilyen sötét társadalomban, ahol a démonok könyörtelenek és embertelenek, az ördögök királya, aki szemrebbenés nélkül öl embereket, hogyan tűrhetné egy olyan Isten létezését, aki szeretetre méltó, jóságos és szent? Hogyan tapsolhatna és ujjonghatna Isten érkezésén? Ezek a talpnyalók! A jóságért gyűlölettel fizetnek, már régen ellenségként kezdték kezelni Istent, visszaélnek Istennel, rendkívül vadak, a legkevésbé sincsenek tekintettel Istenre, támadnak és fosztogatnak, minden lelkiismeretüket elvesztették, minden lelkiismerettel szembemennek, az ártatlanokat pedig kómába csábítják. A régiek ősapái? Szeretett vezetők? Mind szembeszállnak Istennel! Az ő beavatkozásuk miatt van a menny alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a gonoszság elleplezésére!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Isten szavai megmutatták nekem, hogy a kommunista párt egy ateista párt, Isten ellensége, amely nem tűri Isten létezését. Azt állítja, hogy engedélyezi a vallásszabadságot, de ez csak egy félrevezető hazugság. Attól fél, hogy ha az emberek hinni kezdenek, olvassák Isten szavait és megtudják az igazságot, akkor rájönnek, hogy a párt maga a Sátán, amely árt az embereknek, fellázadnak ellene, és elutasítják. Akkor az az ambíciója és célja, hogy örökre irányítsa az embereket, meghiúsul. Ezért, hogy megakadályozza, hogy az emberek higgyenek Istenben és kövessék Őt, őrülten letartóztatja és üldözi Isten választottait, és a médiát használja Mindenható Isten Egyházának befeketítésére és rágalmazására. Még a hívők családjait is megfenyegeti, ráveszi őket, hogy elnyomják a hívőket és szembeszálljanak velük, azzal a szándékkal, hogy a hívők feladják az igaz utat, elveszítsék Isten üdvösségét, és a párttal együtt a pokolban pusztuljanak el. A kommunista párt hihetetlenül aljas és gonosz! A családomat is félrevezette, és elnyomtak engem. Ha engedtem volna a családom elnyomásának, azzal csak a Sátán cselének esnék áldozatul. Nem hagyhattam, hogy megtévesszen. Nem számított, hogyan áll az utamba a családom, tudtam, hogy meg kell tartanom a hitemet, és folytatnom kell a kötelességem végzését.
Látva, hogy mennyire elszántan követem Istent, a legidősebb fiam fokozta az üldözésemet. Egy nap még az iskolából is kikergetett, épp a diákjaim szeme láttára. Dühösen kiabált rám: „A kormány nem engedélyezi a vallást, de te ragaszkodsz a hitedhez! Ha letartóztatnak, az egész családot belekeverik, még az én gyerekeimet is. Hogy lenne ez elfogadható? Ha meg akarod tartani a hitedet, el kell hagynod az iskolát, és ne rángass bele minket ebbe!” Egyszerűen nem hittem a fülemnek, hogy a saját fiam ilyen szívtelen dolgot tud mondani nekem, és kikerget, csak mert Istenben hiszek. Nagyon fájt. „Ha kirúgnak a saját iskolámból, az nem azt jelentené, hogy az egész életem véres verítékkel végzett munkája hiábavaló volt? Ki hívna engem »igazgatónak«, és ki nézne fel rám? Többé nem élvezhetném ezeket a dolgokat. Újra csak egy átlagos földműves lennék. Hogyan néznék a barátaim és ismerőseim szemébe?” Ezek a gondolatok elviselhetetlenül fájdalmasak voltak számomra. „Hová mennék, ha a fiam kirúgna? Nem lenne jobb egyszerűen csak hallgatni rá?” Miközben ezeken gondolkodtam, eszembe jutottak Isten szavai: „Ha az embereknek nincs bizalmuk, nem könnyű továbbmenniük ezen az úton. Most már mindenki láthatja, hogy Isten munkája a legkevésbé sem felel meg az emberek elképzeléseinek és képzelgéseinek. Isten annyi munkát végzett és annyi szót mondott, és bár az emberek talán elismerik, hogy e szavak az igazság, az Istennel kapcsolatos elképzelések mégis hajlamosak felbukkanni bennük. Ha az emberek szeretnék megérteni az igazságot és elnyerni azt, akkor kellő magabiztossággal és akaraterővel kell rendelkezniük ahhoz, hogy képesek legyenek kiállni amellett, amit már láttak, és amit tapasztalataikból nyertek. Bármit is tesz Isten az emberekben, nekik meg kell tartaniuk azt, amivel ők maguk rendelkeznek, őszintének kell lenniük Isten előtt, és mindvégig odaadónak kell maradniuk Iránta. Ez az emberiség kötelessége. Az embereknek fenn kell tartaniuk azt, amit meg kell tenniük” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Fenn kell tartanod Isten iránti hűségedet). „Ne bátortalanodj el, ne légy gyenge, és érthetővé teszem a dolgokat számodra. A királysághoz vezető út nem olyan sima; semmi sem olyan egyszerű! Ugye azt szeretnéd, hogy az áldások könnyen jöjjenek hozzád? Ma mindenkinek keserű próbákkal kell majd szembenéznie. Az ilyen próbatételek nélkül az Engem szerető szívetek nem fog megerősödni, és nem lesz bennetek igaz szeretet Irántam. Még ha ezek a próbatételek csupán jelentéktelen körülményekből is állnak, mindenkinek át kell mennie rajtuk; csak annyi a különbség, hogy a megpróbáltatások intenzitása változó lesz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 41. fejezet). Isten szavai segítettek megnyugodni. Igaz, az Istenbe vetett hit útja nem csupa diadalmenet. El kell viselnünk néhány nehézséget, és hit nélkül nehéz megmaradni az úton. Ha elcsüggednék, és meghátrálnék az elnyomás miatt, lenne vajon akkor hitem? Mielőtt hittem Istenben, amikor a világban küzdöttem éveken át, hogy előre jussak, az egy nehéz, fárasztó és reménytelen élet volt. Most pedig abban a szerencsében volt részem, hogy egy életre szóló lehetőséggel találkoztam: Isten eljött, hogy megmentse az emberiséget. Hogyan adhatnám fel csak úgy? Hogyan menthetne meg Isten, ha így tennék? Az Úr Jézus azt mondta: „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál?” (Máté 6:26). Isten teremti a madarakat, amelyek nem vetnek és nem aratnak, mégis megengedi nekik, hogy életben maradjanak. Most, hogy hiszek Istenben és végzem a kötelességemet, Isten utat fog nyitni nekem. Hittem, hogy ha a fiam kirúgna a házból, Isten vezetni fog engem, és nincs miért aggódnom. Ez a gondolat megújította a hitemet, és többé nem éreztem, hogy a fiam korlátoz engem. Látva, hogy kitartok a hitem mellett, a fiam dühösen az iskola bejárata felé lökött. Nem volt más választásom, mint magam mögött hagyni az iskolát, és egy időre a szüleim házába költözni.
Aznap este a helyzetemen gondolkodva nyomorultul éreztem magam. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem tudom, mi a szándékod ezzel. Tudom, hogy mivel hiszek Benned, a helyes úton járok, akkor miért bánik velem így a fiam? Kérlek, vezess engem, hogy megértsem a szándékodat.” Aztán eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza, amit néhány testvér megosztott velem: „Kívülről Isten embereken végzett munkájának minden lépése úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. Pedig a munka minden lépése és minden történés mögött egy-egy fogadás van, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és ezek megkövetelik, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten rajtatok végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – a hátterében csata dúl” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavain elmélkedve láttam, hogy a felszínen ez a probléma látszólag arról szólt, hogy a fiamat félrevezették a kommunista párt hazugságai, ezért nyomja el és akadályozza a hitemet, és rúg ki a saját iskolámból. Valójában azonban a Sátán zavarta meg, tévesztette meg és manipulálta a helyzetet, csak hogy lássa, mit választok: fenntartom-e a családi kapcsolataimat, megvédem-e a nevemet és a státuszomat, és elárulom-e Istent? Vagy elengedem ezeket a személyes érdekeket, és továbbra is követem Istent? A helyzetem azért aggasztott és zaklatott fel, mert hiányzott belőlem az igaz hit Istenben, és nem volt meg bennem az elszántság, hogy mindent feladjak Érte. A Sátán a gyenge pontjaimat vette célba – a hírnév és státusz iránti vágyamat, valamint a családom iránti aggodalmamat –, hogy rávegyen, áruljam el Istent, hagyjam el Őt. Aztán végül a Sátán tönkretenne és elnyelne engem. A Sátán annyira aljas és gonosz! Ennek megértése segített, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. Elhatároztam, hogy nem számít, mit tesz a családom, hogy megállítson, és milyen nehézségekkel kell szembenéznem később az életben, erős maradok a hitemben, és a végsőkig követem Istent, megalázva a Sátánt.
Mivel nem maradhattam sokáig a szüleim házában, vissza kellett mennem az iskolába. Miután visszatértem, továbbra is jártam az összejövetelekre, és megosztottam az evangéliumot. A legidősebb fiam és a felesége fokozták az elnyomást, amikor látták, hogy nem adom fel a hitemet. Gyakran mondtak nekem szörnyű dolgokat, átkoztak, és azt mondták, menjek el. Az iskolám pénzügyeit is átvették, egyetlen fillér nélkül hagyva engem. Gyakran mondtak bántó dolgokat, csak hogy felzaklassanak, és egy ideig folyamatosan dühös voltam és alig tudtam enni, így az egészségem rosszabbra fordult. Sétálás közben elsötétült a látásom, és többször majdnem elájultam. Gyomorhurutom lett, és esténként olyan fájdalmaim voltak, hogy csak úgy tudtam enyhíteni rajtuk, ha egy párnát szorítottam a hasamhoz. Amikor éjszaka nem tudtam aludni, kimentem az iskola udvarára, és néztem az edzőtermet, az irodákat, az étkezdét és a kollégiumokat. Az iskola látványa, amiért olyan keményen dolgoztam, nagyon nyomasztott. Elgondolkodtam, mennyi utat jártam be, hány embernek kellett a kedvében járnom, és mennyi mindent elszenvedtem, csak hogy megnyithassam ezt az iskolát. Most, hogy némi sikert értem el, a saját fiam veszi el tőlem. Ez volt az életem munkája. Most, ha meg akarnám tartani a hitemet, azt kockáztatnám, hogy mindent elveszítek. Így gondolkodni olyan volt, mintha kést döftek volna a szívembe. Abban az időben annyira gyenge voltam, hogy éjszakánként mindig titokban sírtam. Könnyek között imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, elveszítem ezt a vállalkozást, amit egész életemben építettem, és egyszerűen nem bírom elengedni. Kérlek, vezess engem, hogy felülkerekedjek ezen a helyzeten!”
A testvérek később megosztották velem Isten néhány szavát, amelyek utat mutattak a gyakorláshoz. Isten szavai így szólnak: „Most világosan kellene látnod, hogy Péter pontosan milyen utat járt be. Ha tisztán látod Péter útját, akkor biztos leszel a ma végzendő munkában, így nem fogsz panaszkodni, nem leszel negatív, és nem fogsz vágyakozni semmire. Meg kell tapasztalnod Péter akkori hangulatát: bánat sújtotta; nem kért már jövőt, sem áldást. Nem keresett hasznot, boldogságot, hírnevet, sem vagyont a világon; csak a lehető legértelmesebb életet próbálta élni, ami azt jelentette, hogy visszafizeti Isten szeretetét és Istennek szenteli azt, amit a legértékesebbnek tart. Ekkor elégedett lenne a szívében” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan ismerte meg Péter Jézust?). Az Isten szavain való elmélkedés felnyitotta a szememet. Annak idején Péter is elnyomást szenvedett el a családjától a hite miatt. A családja azt akarta, hogy nevet szerezzen magának és dicsőséget hozzon a családnak, de ő nem hagyta, hogy visszatartsák. Amikor az Úr Jézus elhívta, mindent feladott, hogy kövesse az Urat, és egy értelmes életre törekedjen. Péter tapasztalata megvilágosító erejű volt számomra. Péternek igaz hite volt Istenben, és képes volt mindent feladni, hogy kövesse Őt. Az igazságra törekedett, megismerte és megszerette Istent, és végül elnyerte Isten jóváhagyását. Én még csak rövid ideje voltam hívő, és felszínesen értettem az igazságot, de amikor arra gondoltam, micsoda nyomorúság volt a múltban a hírnevet, nyereséget és státuszt hajszolni, majd Péter Isten által jóváhagyott útját néztem, az valóban inspiráló volt számomra. Péter példáját akartam követni, elengedni a hírnevet, a nyereséget és a státuszt, és az igazságra törekedni. Később úgy döntöttem, hogy elhagyom az iskolát, és továbbra is gyakorlom a hitemet, és végzem a kötelességemet.
Néhány nappal később a régi katonatársaim nagyon dühösek lettek, amikor megtudták, hogy a fiam kirúgott az iskolából, és mindenféle ötlettel álltak elő, hogy hogyan szerezzem vissza. A barátok és a rokonok mind elítélték az igazságtalanságot, a falusi titkár pedig segített nekem egy hivatalos igazolással, amely tanúsította, hogy az iskolát egyedül én építettem fel, és senki másnak nincs benne részesedése. Mindezeket hallva arra gondoltam: „Most, ezzel az igazolással, ha a katonatársaim segítenek visszaszerezni az iskolát, visszanyerem minden elvesztett tekintélyemet.” Rájöttem, hogy újra feltámadt bennem a vágy a hírnév, a nyereség és a státusz hajszolására, ezért csendben imádkoztam Istenhez, kérve, hogy adjon erőt a test elleni lázadáshoz. Ima után Jób tapasztalata jutott eszembe. Minden vagyonát egyetlen éjszaka alatt elvették tőle, és bár ez hihetetlenül fájdalmas volt, nem a saját eszközeire támaszkodva próbálta visszaszerezni azt. Ehelyett imádkozott, és alávetette magát annak, amit Isten levezényelt és elrendezett. Az én vagyonom meg sem közelítette Jób gazdagságát, de ha ebben a helyzetben nem imádkozom és nem keresem Istent, hanem a magam erejéből akarom visszaszerezni, akkor hogyan mondhatnám egyáltalán, hogy alávetem magam Istennek? Ráadásul, ha visszaszerezném az iskolát, és egész nap azt kellene vezetnem, nem lenne energiám a hitemet gyakorolni és a kötelességemet végezni. Most, hogy a fiam elvette tőlem az iskolát, teljes szívvel gyakorolhattam a hitemet, és végezhettem a kötelességemet. Ez csodálatos dolog volt. Ettől a gondolattól a szívem egészen felderült. Rájöttem, hogy soha nem tudtam elengedni az iskolát, mert túlságosan mélyen romlott voltam, és túlságosan sokat törődtem a hírnévvel és a státusszal.
Később Isten szavainak ezt a szakaszát olvastam: „Az embert, aki ilyen mocskos földre született, jelentős mértékben megfertőzte a társadalom, a feudális etika kondicionálta, és »felsőoktatási intézményekben« részesült oktatásban. Az elmaradott gondolkodás, a romlott erkölcs, a lealjasult életszemlélet, a világi ügyekre vonatkozó megvetendő filozófia, a teljesen értéktelen lét, az alantas szokások és hétköznapi élet – mindezek súlyosan betolakodnak az ember szívébe, és súlyosan károsítják és támadják a lelkiismeretét. Ennek eredményeképpen az ember egyre távolabb kerül Istentől, és egyre inkább Ellene szegül. Az ember beállítottsága napról napra könyörtelenebbé válik, és nincs egyetlen ember sem, aki készségesen feladna bármit is Istenért, nincs egyetlen ember sem, aki készségesen alávetné magát Istennek, sőt, még kevésbé akad akár egyetlen ember is, aki készségesen keresné Isten megjelenését. Ehelyett a Sátán hatalma alatt az ember kedvére törekszik az élvezetekre, és szenvedélyesen rontja meg hús-vér testét a mocsárban. Még amikor hallják az igazságot, a sötétségben élőknek akkor sincs semmi kedvük gyakorolni azt, és nem hajlanak arra, hogy keressék Istent, még akkor sem, amikor látják, hogy Isten már megjelent. Hogy lehet egy ilyen züllött emberiségnek mozgástere az üdvösségre? Hogy élhetne egy ilyen dekadens emberiség a fényben?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Változatlan beállítottsággal rendelkezni annyi, mint ellenségeskedni Istennel). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Gyerekkorom óta a szüleim és a tanáraim olyan dolgokra tanítottak, mint „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, „a legnagyobb nehézségeket kell elviselnünk ahhoz, hogy a legnagyobb emberré váljunk”, „emelkedj a többiek fölé” és „öregbítsd őseid hírnevét”. Ezek a sátáni filozófiák mélyen a szívembe vésődtek, és eltorzult életszemléletet és értékrendet alakítottak ki bennem. Azt gondoltam, hogy az előrejutás, a másoknál jobbá válás, a hírnév és a státusz megszerzése az egyetlen módja annak, hogy jellemes és értékes életet éljek. Kész voltam bármilyen nehézséget elviselni, hogy nevet szerezzek magamnak. Amikor a harcművészeti iskolát vezettem, minden nap rendkívül fárasztó volt. A verítékemmel megkeresett pénzt arra használtam, hogy a kormánytisztviselők kedvében járjak, hízelegtem nekik és mézes-mázosan beszéltem velük, minden méltóság nélkül éltem. Az ünnepek előtt előre ajándékokat kellett küldenem a kormányzati vezetőknek, attól félve, hogy a legkisebb mulasztásért is bajba kerülök. A bonyolult személyes kapcsolatok fenntartása szellemileg és fizikailag is kimerítő volt, de mélyen benne ragadtam, és nem tudtam kivergődni belőle. A körülöttem lévő emberek a hírnév és a státusz megszerzése után gátlástalanul követtek el mindenféle gaztettet, korrupcióban és vesztegetésben vettek részt, prostituáltakhoz jártak és szerencsejátékot játszottak – nem voltak határaik. A Sátán pontosan így rontja meg és bántja az embereket. Az, hogy a fiam elvette az iskolát, amit a saját két kezemmel építettem, szintén annak volt köszönhető, hogy legyőzte őt a nyereség és a státusz csábítása. A nyereségért figyelmen kívül hagyta az apa és fia közötti szeretetet. Eszembe juttatta az ókori császári családokat, ahol a testvérek, apák és fiúk gyilkolták egymást a trónért. A Sátán téveszméi és ördögi szavai rontották meg az embereket annyira, hogy elvesztették minden emberi mivoltukat és józan eszüket. Ekkor láttam meg, hogy a hírnév és a státusz olyan béklyók, amelyekkel a Sátán megköti az emberiséget. Ha a Sátán filozófiái szerint élünk, hírnevet és státuszt hajszolva, csak egyre romlottabbá válunk, és az életünk egyre fájdalmasabb lesz. Isten nem akarta tovább nézni, ahogy a Sátán megront engem, és így, amikor mélyen a hírnév és a státusz mocsarában voltam, Isten szavai megmutatták nekem, hogy az igazságra való törekvés a helyes út, az egyetlen módja annak, hogy értelmes életet éljünk. A sátáni filozófiák megkötöztek és korlátoztak, így amikor elvesztettem a pénz, a hírnév és a státusz nyújtotta örömöket, nehezemre esett elengedni őket, és nyomorultul éreztem magam. Még pert is akartam indítani, hogy visszaszerezzem ezeket a dolgokat. Annyira ostoba voltam! Ha ezen az úton mentem volna tovább, csak hagytam volna, hogy a Sátán továbbra is ártson nekem, és végül vele együtt pusztultam volna el. Az Úr Jézus azt mondta: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (Máté 16:26). Igaz. Nem számít, mennyi pénze vagy hírneve van valakinek, azzal nem veheti meg az igazságot, sem az életet! Ma elvesztettem a vagyont, a hírnevet és a státuszt, amit életem nagy részében felépítettem, de ezen a tapasztalaton keresztül megtanultam, hogyan ártanak ezek a dolgok az embereknek, és milyen ijesztő következményekkel járhat a hajszolásuk. Megtanultam az igazságra való törekvés értelmét és értékét is, és képessé váltam arra, hogy elengedjem az anyagi javakat, hogy kövessem Istent, és végezzem a kötelességemet. Ez Isten nagy üdvössége számomra. Abban a pillanatban, amikor megértettem Isten szándékát, már nem akartam harcolni a fiammal, sem pereskedni vele. Csak azzal törődtem, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, megfelelően törekedjek az igazságra, és végezzem a kötelességemet.
Azóta az evangéliumot osztom meg a gyülekezetben, és végzem a kötelességemet. Bár már nem csodálnak mások, békésebbnek érzem magam, mint valaha, és minden napom teljes. A szívemben biztos vagyok abban, hogy hinni és követni Istent a legjobb választás és az élet legértelmesebb módja. Hála Istennek!
