14. Egy emlékezetes nap

2012-ben egy decemberi reggelen nem sokkal 9 óra után az evangéliumot hirdettem néhány testvérrel, amikor egy rendőrautó állt meg előttünk. Egy rendőr, anélkül, hogy bármiféle igazolványt felmutatott volna, hátra csavarta a karomat, és betuszkolt az autójába. Egy másik nővért és egy testvért is beültettek az autóba. Hevesen vert a szívem, és nem tudtam, mi a rendőrség terve velem. Azt gondoltam magamban: „Mi lesz, ha nem tudom elviselni a kínzást, júdássá leszek, és elárulom Istent?” Sietve Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy óvja meg a szívemet, és megfogadtam, hogy inkább meghalok, minthogy júdássá váljak, és eláruljam a testvéreimet. Az imádság után már nem voltam annyira nyugtalan.

Amikor a rendőrőrsre értünk, elkülönítettek, és egyesével kérdeztek ki minket. Az egyik rendőr szigorúan faggatott: „Ki a vezetőd? Hol laksz?” Azt feleltem: „Nem tudom, ki a vezető. Nem szegtem meg semmilyen törvényt, miért tartóztattak le?” A rendőrök hangosan felnevettek, és azt mondták: „Mit tudsz te a törvényről? Kaptál engedélyt a központi kormányzattól az evangélium terjesztésére? Áldását adta a Vallási Ügyek Hivatala a dologra? Illegális hittérítést végeztél, és megzavartad a közrendet. A Vallási Ügyek Hivatalába kellene küldenünk téged, hogy ők foglalkozzanak veled!” Egy másik rendőr azt mondta: „Ha hajlandó vagy együttműködni velünk, elengedünk.” Én egyszerűen rájuk sem hederítettem. Ekkor az egyik rendőr, aki a bejáratnál állt, berohant a szobába, és erőteljesen belerúgott a jobb lábikrámba. Annyira fájt, hogy azt hittem, eltörtek a csontjaim. Akkorát rúgott belém, hogy a földre zuhant, a többi rendőr pedig nevetni kezdett. Ő felállt, és rajtam töltötte ki a dühét úgy, hogy pofon vágott. Akkorát ütött, hogy csillagokat láttam, és úgy megszédültem, hogy majdnem elestem. Nemsokára az arcom jobb oldala elkezdett feldagadni. Ezután ismét keményen rátaposott a jobb lábikrámra, és a szoba egyik sarkába rúgott. Majd dühösen arra készülődött, hogy derékon rúg. Nagyon meg voltam ijedve. Mi lesz, ha belém rúg, és megsérül a derekam? Elsírtam magam. Erre néhány másik rendőr visszafogta őt. Egy másik rendőr kedvesebb hangnemben így szólt hozzám: „Figyelj ide, kedves! Nem akarunk így bánni veled. Csak annyit kell tenned, hogy megmondod a címedet, és elengedünk.” Azt gondoltam magamban: „A szüleim mindketten hisznek Istenben, és kötelességeket végeznek. Ha megmondom nekik a címemet, a szüleim is belekeverednek ebbe. Ha a testvérek épp nálunk tartanának összejövetelt, és mindannyiukat letartóztatják, az az én bűnöm lesz.” Így nem mondtam semmit. Ekkor az egyik rendőr elküldte a többieket, mert négyszemközt akart velem beszélni. Azt kérdezte: „Ki akarsz kerülni innen? Ha igen, csak mondd meg nekünk a címedet! Vagy együtt is működhetsz velünk, és lehetsz az informátorunk. Férkőzz be az egyház legfelsőbb köreibe a kedvünkért, és majd összedolgozunk. Ha beleegyezel, elengedünk.” Amikor látta, hogy rá se hederítek, mintha egy másik ötlete támadt volna, és azt mondta: „Csak mi ketten vagyunk most itt. Tudom, hogy valószínűleg nem tudsz más tagokat szemtől szembe megmutatni, de én el tudom rejteni a személyazonosságodat. Az autómmal elindulunk az úton, te ülsz a kocsiban, és csak annyit kell tenned, hogy rámutatsz valamelyik testvéredre. Ha mutatsz egy másik tagot, akire kicserélhetünk, téged el fogunk engedni. Mit szólsz hozzá?” A rendőr csúnya arcát látva undor környékezett. Azt gondoltam magamban: „Lehet, hogy itt csak mi ketten vagyunk, de Isten Lelke minden dolgot átvizsgál. Más embereket becsaphatsz, de Istent soha nem csaphatod be. Ha azt hiszed, hogy informátor leszek, hogy elárulom a testvéreimet, és cserbenhagyom Istent, akkor rosszul gondolod.” Határozottan így válaszoltam: „Nem ismerek senkit!” Ezután így fenyegetett: „Valakit védeni próbálsz? A szüleid is hisznek Istenben? Az emberek, akiket veled együtt letartóztattunk, már mindent elmondtak rólad. Mindent tudunk rólad, amire szükségünk van. Most lehetőséget adok, hogy tisztázd magad. Ha semmit sem mondasz nekünk, akkor közel sem lesz könnyű dolgod a börtönben. Arra kényszerítenek majd, hogy erős paprikás vizet igyál, bambuszpálcikákkal fogják elszorítani az ujjaidat, tűt szúrnak a körmöd alá, bambusznyársat dugnak a füledbe, és megmondják a többi rabnak, hogy zaklassanak téged. Maga lesz a pokol!” A hallottaktól végigfutott a hideg a hátamon, és borzasztóan megrémülten. Azt gondoltam magamban: „Tényleg elárultak volna? Vajon megsüketülök, ha a rendőrök tényleg bambusznyársat szúrnak a fülembe? Elszorítani az ujjaimat bambuszpálcikákkal, tűt szúrni a körmöm alá – az ujjak nagyon érzékenyek, ezek a dolgok biztos hihetetlenül fájdalmasak! Ha börtönbe küldenének és megkínoznának, vajon egy ilyen sovány, fiatal lány, mint én, tényleg kibírná mindezt? Vagy ott halnék meg? Csak húszéves vagyok, még csak most kezdődik az életem. Még nem akarok meghalni! Talán csak mondhatnék nekik valami csip-csup dolgot, hogy eleget tegyek a követeléseiknek.” Ezen a ponton nyugtalanság fogott el, és a szívem mélyén világosan tudtam: „Az, hogy letartóztattak és üldöznek, egy próbatétel a számomra. Ha csak egy apróságot mondok el nekik, biztos, hogy további kérdéseket tesznek fel. Ha ennyire kegyetlenek egy ilyen fiatal lányhoz, mint amilyen én vagyok, ki tudja, milyen embertelenek lesznek a többi testvérrel! Nem csaphatom be a lelkiismeretemet, és nem gondolhatok csak saját magamra. Nem válhatok a Sátán szolgájává, és nem árulhatom el Istent. Nem számít, hogy a többi testvér elárult-e vagy sem, nekem szilárdan meg kell állnom. Még ha ez azzal is jár, hogy börtönbe kerülök és megkínoznak, akkor sem árulhatom el Istent.”

Ezután akárhogy is vallattak, mindenre azt mondtam, hogy nem tudom. Az egyik rendőr annyira dühbe jött, hogy az asztalra csapott, és így kiáltott: „Azt hiszem, keményebb módszerhez kell folyamodnunk!” Ezután egy másik rendőr megbilincselt, megragadta a hajamat, és erőteljesen meghúzta. Aztán három-négy másik rendőr is rám támadt, és elkezdtek ütlegelni és rugdosni. Különösen a lábikrámat rugdosták, és a fejemet, a gyomromat és a derekamat ütlegelték. Az egyik rendőr úgy hasba vágott, hogy összegömbölyödtem a szoba sarkában, és sírni kezdtem. Az egyikük azt kérdezte: „Szóval beszélsz?” Rámeredtem. Egy másik rendőr megfogott a grabancomnál, a fejemet beleverte a falba és egy fémszekrénybe, majd fojtogatni kezdett. Annyira fájt, hogy alig kaptam levegőt. A mellettem álló rendőr csak akkor szólt neki, hogy hagyja abba, amikor már úgy tűnt, hogy mindjárt megfulladok. Levegő után kapkodva rogytam a földre. Arra gondoltam, hogy a társadalmunkban a rendőrség nem meri üldözni a gonosz embereket, de ha rólunk, hívő emberekről van szó, akkor gátlás nélkül megkínoznak, megvernek, vagy akár meg is ölnek bennünket. A szívem mélyén így kiáltottam fel: „Van egyáltalán igazság ezen a világon? Hogy nevezhetik magukat »népi rendőrségének«?” Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza, amelynek címe „A sötétségben lévőknek fel kell emelkedniük”:

1  Ez a föld több ezer éve a mocsok földje. Kibírhatatlanul szennyes, tele nyomorúsággal, mindenütt szabadon portyáznak a kísértetek, becsapva és megtévesztve az embereket, alaptalanul vádaskodva, kegyetlenül és aljasul, tiporva ezt a kísértetvárost és holttestekkel tele hagyva azt hátra; az enyészet bűze lepi el a földet és járja át a levegőt, és szigorú őrizet alatt áll. Ki láthatja az egeken túli világot? Az ördög gúzsba köti az ember egész testét, fátylat borít mindkét szemére, és szorosan lepecsételi az ajkait. Az ördögök királya több ezer éve tombol, mind a mai napig, amikor még mindig éberen figyeli a kísértetvárost, mintha az a démonok bevehetetlen palotája lenne; ez az őrkutyafalka közben haragos szemekkel néz, mélyen rettegve attól, hogy Isten meglepetésszerűen rajtuk üt, eltörli mindannyiukat, és nem marad többé békés, boldog hely számukra. Hogyan láthatta volna valaha Istent egy ilyen kísértetváros népe? Élvezték valaha Isten kedvességét és szeretetreméltóságát? Hogyan érthetnék meg az emberi világ dolgait? Ki képes közülük megérteni Isten buzgó szándékait?

2  Miért gördít ilyen áthatolhatatlan akadályt Isten munkája elé? Miért téveszti meg Isten népét különféle trükkökkel? Hol az igazi szabadság, hol vannak a törvényes jogok és érdekek? Hol a tisztesség? Hol a vigasztalás? Hol a melegség? Miért sző csalárd terveket, hogy csőbe húzza Isten népét? Miért fojtja el erőszakkal Isten eljövetelét? Miért zaklatja Istent, amíg már nincs hova lehajtania a fejét? Mindenki szeme láttára elvetitek Isten érkezését és elutasítjátok Isten barátságát. Miért vagytok ilyen lelkiismeretlenek? Hajlandóak vagytok tűrni az igazságtalanságokat egy ilyen sötét társadalomban?

[...]

Forrás: Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)

A múltban nem láttam tisztán a KKP-t. A KKP azt állította tankönyveiben, hogy támogatja a vallásszabadságot, így kérdés nélkül hittem neki, sőt, még a dicséretét is zengtem. Csak azután láttam meg a KKP igazi arcát, miután üldözni kezdett. Hogy megtévessze az embereket, a KKP azt állítja, hogy támogatja a vallásszabadságot, de valójában hevesen ellenáll Istennek, és üldözi a keresztényeket. Mindenható Isten eljött, hogy kifejezze az igazságot, és megmentse az embereket attól, hogy a Sátán megrontsa és kínozza őket, és kiterjessze rájuk sötét befolyását. És azért is jött, hogy a helyes útra vezessen minket az életben. Ez egy hihetetlen dolog, de a KKP üldöz minket, és arra utasítja a rendőröket, hogy kifejezetten az istenhívőket tartóztassák le, és velük kegyetlenkedjenek. A KKP tényleg gonosz! Egy Istent gyűlölő, Istennek ellenálló démon!

Később egy fél órára megbilincseltek a jobb karomat a vállam fölött hátra csavarva és a bal karomat hátulról felrántva, és így kellett guggolnom vagy térdelnem. Amikor nem térdeltem le, két rendőr megragadta a karomat, egy harmadik pedig a térdével behajlította a lábamat, így kényszerítettek térdre. A végkimerülésig kínoztak, és a földön térdeltem a fallal szemben. Arra gondoltam, hogy nem egykönnyen fognak elengedni, ha nem kapnak tőlem valamilyen információt az egyházról. Még csak két órája voltam ott bent, de már egész testemben a végkimerülésig megkínoztak. Azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi kínzást tartogatnak még nekem, és hogy képes leszek-e elviselni. Úgy éreztem magam, mint egy kisbárány, aki hirtelen egy farkasfalka elé került, akik bármikor felfalhatják. Nagyon feldúlt voltam, és nagyon féltem. Folyamatosan Istenhez imádkoztam a szívem mélyén: „Édes Istenem! Nagyon gyengének érzem magam a szívemben. Nem tudom, meddig tudok még kitartani. Ó, Istenem! Ez a helyzet a Te engedélyeddel jött létre, de nem értem, mi a szándékod. Kérlek, vezess!” Ebben a pillanatban eszembe jutott Isten szavainak egy sora: „Csak a hiteden belülről leszel képes meglátni Istent, és amikor van hited, Isten tökéletessé fog tenni téged” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Hirtelen minden világos lett. Isten azt remélte, hogy az üldöztetés és a megpróbáltatások közepette is megtartom a Belé vetett hitemet. „A megpróbáltatások megkövetelik a hitet” című himnuszt énekeltem magamban:

1  A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, vagy negatívitás van bennük, vagy nincsenek tisztában Isten szándékával, vagy a gyakorlathoz vezető útjukkal. De összességében legyen hited Isten munkájában, Jóbhoz hasonlóan nem szabad megtagadnod Istent. Bár Jób gyenge volt és megátkozta saját születése napját, nem tagadta, hogy minden dolgot, amit az emberek születésük után birtokolnak, Jahve adományozott, és Jahve az Egyetlen, aki mindezt el is veszi. Bármilyen próbatételen kellett is átmennie, ő megtartotta ezt a hitet.

2  A te tapasztalatod szerint, függetlenül attól, hogy milyen finomításon mész keresztül Isten szavai által, amit Isten az emberiségtől megkövetel – röviden szólva –, az a hitük és az Istent szerető szívük. Azzal, hogy így dolgozik, az emberek hitét, szeretetét és elhatározását tökéletesíti. Isten a tökéletesítés munkáját végzi az embereken, és ők nem látják, nem képesek tapintani; ilyen körülmények között szükség van a hitedre. Az emberek hitére akkor van szükség, amikor valami nem látható szabad szemmel, és a te hitedre akkor van szükség, amikor nem tudod elengedni a saját elképzeléseidet. Amikor nincs tisztánlátásod Isten munkájáról, akkor az az elvárás veled szemben, hogy legyen hited, határozott álláspontod, és állj meg szilárdan a bizonyságtételedben. Amikor Jób eljutott erre a pontra, Isten megjelent neki és beszélt hozzá. Vagyis csak a hiteden belülről leszel képes meglátni Istent, és amikor van hited, Isten tökéletessé fog tenni téged.

Forrás: Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük

Miután elénekeltem magamban a himnuszt, könnyek borították el az arcomat. Jób megpróbáltatásaira gondoltam, aki elveszítette a gyermekeit és minden vagyonát, az egész testét fekélyek borították be, és rendkívüli fizikai és érzelmi szenvedést élt át. Amikor Jób ezekkel a megpróbáltatásokkal szembesült, eleinte nem értette Isten szándékát, hihetetlenül gyötrődött, és fel volt dúlva, de istenfélő szíve volt. Nem üldözte a rablókat, és nem panaszkodott. Először Isten elé járult, imádkozott Hozzá, és kereste Őt. Végül azt mondta: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:20), így téve harsogó bizonyságot. Ezen keresztül ráébredtem Isten szándékára. Isten arra használja ezeket a helyzeteket, hogy tökéletesítse a hitemet. Tanulnom kell Jób történetéből, hinnem kell Istenben, imádkoznom kell Hozzá, és Rá kell bíznom magam, hogy szilárdan megálljak a tanúságtételemben.

Miután több mint tíz percig térdelésre kényszerítettek, a rendőrök megparancsolták, hogy álljak fel. Egy magas rendőr a hajamnál fogva felhúzott úgy, hogy épp csak a lábujjaim érintették a földet. Olyan fájdalmat éreztem, mintha a fejbőröm levált volna a koponyámról. Ezután a cipőjével elkezdte dörzsölni és nyomkodni a bal lábujjaimat, és teljes súlyával ránehezedett a rüsztömre. Ez annyira fájt, hogy azt gondoltam, a lábfejemben eltörhettek a csontok, így odébb löktem őt. Látta, hogy mennyire fáj, így újra rálépett a rüsztömre. A lábaim remegni kezdtek, és automatikusan leguggoltam, de ő felhúzott, a falra támasztotta a kezemet, és tovább állt a lábfejemen. Ekkor gondoltam először arra, hogy inkább meghalnék, minthogy ezt a fájdalmat kelljen elviselnem. Csak akkor hagyta végül abba, amikor a bal lábam egy roppanó hangot adott. Azt gondoltam, hogy összetörtek a csontok a lábfejemben, de igazából minden rendben volt. Tudtam, hogy Isten törődik velem, és megóv engem. Szívből jövő köszönetet mondtam Istennek. Aztán bejött egy huszonévesnek tűnő rendőr, és csábosan megkérdezte tőlem: „Hány éves vagy? Van barátod? Ha nem akarsz beszélni, úgy is jó. De minél hamarabb beszélsz, annál hamarabb engedünk el. És éjjel majd meglátogatlak.” Azután egész közel jött hozzám, és azt mondta: „Mit gondolsz, miféle dolgokat csinál egy fiú és egy lány egyedül egy üres szobában?” Sok más nagyon mocskos és illetlen dolgot is mondott. Ekkor egy rendőrnő lépett be, és jeges mosollyal azt mondta: „Ha nem beszél a lány, csak tépd le róla a ruháit, és állítsd ki meztelenül egy zsúfolt kereszteződésbe egy táblával a nyakában, hogy mindenki láthassa. Utána posztold a meztelen képeit az interneten, és majd meglátjuk, hogy mer-e még a nyilvánosság előtt mutatkozni. Egy életre megszégyenül!” Miközben a rendőrnő beszélt, levette a bilincsemet, és elkezdte lehámozni rólam a tollkabátomat. Nagyon féltem. Azt gondoltam, hogy talán lesz benne valami együttérzés irántam, mint egy másik nő iránt, de kiderült, hogy pont olyan gonosz, mint a férfi rendőrök. Egy másik rendőr elkezdte simogatni a derekamat, és azt mondta: „Nagyon szép az alakod.” A többi rendőr mind kéjes nevetésben tört ki. A nevetésük hangja olyan volt, mintha egyenesen a pokolból jött volna. Annyira megijedtem, hogy majdnem sírva fakadtam, és azt gondoltam: „Ezek a rendőrök bármire képesek. Ha tényleg letépnék rólam az összes ruhát, hogy élhetnék tovább ilyen szégyenben? Jobb lenne meghalni, mint ilyen megaláztatásban élni.” Láttam, hogy az ablakon, ami az asztal előtt volt, nincs védőkorlát, és arra gondoltam, hogy kiugrok. Amikor észrevették, hogy arra gondolok, hogy kiugrok, bezárták az ablakot, én pedig belevertem a fejemet a falba olyan erősen, ahogy csak tudtam. Az egyik rendőr odaszorított a falhoz, hogy ne tudjak megmozdulni. Dühösen azt kiáltotta: „Meg akarsz halni? Ilyen könnyen nem úszhatod meg! Pokollá fogom tenni az életedet!” Meg akartam halni, de nem hagyták. Rettenetes kínok között vergődtem. És ekkor jutott eszembe Isten szavainak himnusza, melynek címe: „Törekedjetek arra, hogy szeressétek Istent, bármilyen nagy is a szenvedésetek”. „Eezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Istenről. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, utolsó leheletig hűségesnek kell lennetek Istenhez, és ki kell szolgáltatnotok magatokat Isten vezénylésének; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Megértettem Isten szándékát. Isten azt akarta, hogy azért éljek, hogy tanúskodjak Róla. Aki szereti Istent, nem viselkedik úgy, hogy egy kis szenvedés után már meg is akar halni. A gyáva, haszontalan emberek viselkednek így. Tovább kellett élnem! Ha tényleg minden ruhámtól megfosztanának, és közszemlére tennének, az azt bizonyítja, hogy üldözik a keresztényeket. Miután erre gondoltam, már nem akartam meghalni. Ekkor egy Hszie nevű rendőr kéjes pillantást vetett rám, és azt mondta: „Elég tetszetős a kinézeted. Csak húszéves vagy, mi? Még nincs barátod? Szeretném látni, hogy szűz vagy-e.” Miközben beszélt, közelebb húzódott, hozzám simult, megérintette az arcomat és az államat. Megijedtem, és ellöktem magamtól. Hátra tántorodott, és nekiütközött az asztal szélének, amire elöntötte a düh, odaszaladt hozzám, és a falhoz szorította a karomat. Az arcomat és a nyakamat csókolgatta. Ez annyira feldúlt, hogy felsikoltottam. A jelenlévő rendőrök közül néhányan torkuk szakadtából nevettek. Hogy megvédjem magam az erőszaktól, megrúgtam, és nem engedtem, hogy a közelembe jöjjön. Egy másik rendőr elkezdett fotókat készíteni rólam a gépével. Azt mondta: „Hogy mersz megütni egy rendőrt?” Teljesen feldühített. Ők mindannyian összefogtak ellenem, mégis engem próbálnak megvádolni azzal, hogy megütöttem őket? Ez nem az igazság kifordítása volt? De az is megfordult a fejemben: „Ha ellenszegülök, és lefényképeznek, ki tudják posztolni a képet az internetre, és fel tudják használni, hogy lejárassák és bemocskolják az egyházat. Nem fogja ez megalázni Istent?” Nem akartam, hogy bármi is legyen a kezükben az egyház ellen, ezért vissza kellett fojtanom a könnyeimet, és csendben tűrnöm a kötekedésüket. Végül nem tudták elkészíteni azt a képet, amit akartak, ezért elmentek.

Hszie rendőr megkért egy másik férfi rendőrt, hogy bilincseljen meg, és szorítsa a karomat a falhoz. Hszie rálépett a lábamra, lehúzta a kabátom zipzárját, és elkezdte fogdosni a hátamat és a derekamat. A kezem és a lábam is le volt szorítva, így nem tudtam ellenszegülni. Annyira feldúlt voltam, hogy elkezdtem zokogni. Hszie rendőr csak akkor hagyta végre abba, amikor bejött a barátnője. Egy kicsivel később Hszie rendőr visszajött, és rám vetette magát, mint egy megszállott. Ekkor senki más nem volt a helyiségben. Szorosan összeszorította a lábaimat, átkarolt, és mindenhol fogdosott. Még a nadrágomat is levette. Nagyon féltem, és szorosan fogtam az övemet. Ő vadul pofon ütött, és én felkiáltottam. Ő a kezével befogta a számat és az orromat. Nem kaptam levegőt, és minél jobban küzdöttem, annál jobban elgyengültem. Pontosan ilyennek láttam a tévében, ahogy az erőszaktevők az áldozataikkal bánnak. Hihetetlenül féltem, és reményvesztett voltam. Hszie rendőr dühösen és elkeseredetten kiabált: „Sikíts! Sikíts olyan hangosan, ahogy akarsz! Lássuk, hogy eljön-e az Istened megmenteni!” Nagyon dühössé tett a szégyentelensége és gonoszsága. Sietve Istenhez imádkoztam: „Édes Istenem! Nem akarom, hogy a Sátán eltiporjon. Kérlek, ments meg, kérlek, ments meg!” Ahogy sürgető könyörgésemet intéztem Istenhez, Hszie rendőr elengedte az orromat és a számat, én pedig mély levegőt vettem. Egyből felsikoltottam, amit a szomszéd helyiségben több rendőr is meghallott, és átjöttek. Hszie csak ekkor engedett el. A földre roskadtam, visszagondolva, hogy mi is történt. Ha Isten nem óvott volna meg, Hszie megerőszakolt volna. Szívbéli köszönetet mondtam Istennek.

Azon a napon délben hét vagy nyolc rendőr jött be. Amikor nem működtem velük együtt, az őrsparancsnok odajött hozzám, és megcsavarta a fülemet, miközben a nyakamba csípett. Nagyon fájt, ezért behúztam a nyakam. Kinevetett, és azt mondta: „Behúzod a nyakad, mint egy teknős, mi?” A többiek is kivették a részüket a gúnyolódásból. Körbeálltak, és elkezdtek lökdösni, mint egy labdát. Két rendőr kihasználta az alkalmat, és még a mellembe és derekamba is belecsípett. Micsoda vademberek voltak! Dühösen csikorgattam a fogaimat, és szerettem volna visszavágni! Ha nem én magam éltem volna át mindezt, soha nem hittem volna el, hogy ez a „népi rendőrség”, amelyről a tankönyvek és tévéadások azt állítják, hogy „az embereket szolgálja”, és „az igazságért harcol”. Nem bírtam tovább, és rájuk ripakodtam: „Vajon az igazi férfiak zaklatnának egy fiatal lányt?” Ahogy ezt kimondtam, abbahagyták. Egy kicsivel később az egyik rendőr fegyvert tartott a homlokomhoz, és így fenyegetett: „Most azonnal lelőhetnélek! Amikor elkapunk titeket, istenhívőket, következmények nélkül megölhetünk titetket. Most azonnal lelőhetnénk téged. Ha meghalsz, csak kiviszünk, és elföldelünk! Ha szeretnél valamit mondani utoljára, most mondd!” Miközben beszélt, tett egy töltényt a fegyverbe. Amikor láttam, hogy nem viccel, annyira megijedtem, hogy remegni kezdett a lábam. Azt gondoltam magamban: „Tényleg ilyen fiatalon ér véget az életem? Olyan szerencsés voltam, hogy találkozhattam Istennel, aki eljött, hogy megmentse az emberiséget, de most mindjárt meghalok, mielőtt tanúja lehetnék annak, hogy a királyság evangéliuma az egész világon elterjed, és mielőtt meg tudnám változtatni a romlott beállítottságomat? Ezt nehéz elviselni.” És ekkor arra gondoltam, amit az Úr Jézus mondott: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). A nagy vörös sárkány csak a hús-vér testemet tudja elpusztítatni és megkínozni, a lelkemet nem tudja lerombolni. Csak egy papírtigris. A felszínen félelmetesnek tűnik, de nem számít, mennyire őrjöng, mindig Isten kezében van. Semmit sem merne tenni velem Isten engedélye nélkül. Arra gondoltam, hogy Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért, amikor arra törekedett, hogy szeresse Istent. Amikor keresztre feszítették, így imádkozott Istenhez: „Ó, Istenem! Elérkezett a Te időd; elérkezett az idő, amelyet Te előkészítettél számomra. Meg kell feszülnöm Érted, ezt a tanúságot meg kell tennem Melletted, és remélem, hogy szeretetem meg tud felelni a Te követelményeidnek, és tisztábbá tud válni. Ma az, hogy meghalhatok Érted, és a keresztre szögezhetnek Érted, vigasztaló és megnyugtató számomra, mert semmi sem kielégítőbb nekem, mint hogy keresztre feszíttethetek Érted, és teljesíthetem a Te kívánságaidat, Neked adhatom magam és felajánlhatom Neked az életemet” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Péter imádsága nagyon megvilágosító volt a számomra. Sokkal közelebb éreztem magam Istenhez, és már nem féltem a haláltól. Arra gondoltam, hogy Isten egészen azóta megóvott engem, amióta letartóztattak, és amikor a Sátán megkísértett, Isten szavai voltak azok, amik rávezettek, hogy átlássak a cselszövésen. Amikor gyenge voltam, Isten adott nekem hitet és erőt, és amikor veszélyben voltam, Isten óvott meg, nehogy eltiporjon a Sátán. Péter alá tudta magát vetni Istennek, és fejjel lefelé keresztre feszítették őt Istenért. Bennem nem volt meg Péter érettsége, de hajlandó voltam példaképemként tekinteni rá. Megtiszteltetés lenne számomra, ha ma meghalhatnék Istenért. Mélyen meghatott Isten szeretete, és magamban így imádkoztam Hozzá: „Ó, Istenem! Olyan sokkal tartozom neked. Életemben soha nem törekedtem komolyan az igazságra, és nem igyekeztem szeretni Téged. Ha valaha is lesz egy következő életem, akkor is hinni fogok Benned, követni foglak, és viszonozni fogom a szeretetedet!” Néhány rendőr látta, hogy sírok, és azt gondolván, hogy félek, azt mondták: „Ez az utolsó esélyed. Ha akarsz mondani valamit búcsúzóul, most beszélj!” Én azt mondtam: „Egyszer mindenki meghal. Én azért halok most meg, mert az igazság miatt üldöznek, így semmit sem bántam meg.” Miután ezt elmondtam, behunytam a szemem, és vártam, hogy elsüljön a fegyver. A rendőr olyan dühös lett, hogy remegni kezdett a keze, és azt mondta: „Kérésed parancs!” Azt mondta, hogy fordítsam oldalra a fejem, majd a haléntékomra irányította a fegyvert, és leadott pár lövést, de mégsem haltam meg. Ekkor rájöttem, hogy előzőleg kivette a töltényt. Egy másik rendőr rácsapott az asztalra, és azt mondta: „Azt hiszed, hős vagy, vagy mi? Nem számít, mit teszünk veled, úgy tűnik, semmi sem működik!” Megbökdösték a halántékomat, fejbe vágtak a pisztollyal, és azt mondták: „Gyerünk, sírj! Miért nem sírsz?” Az egyik himnuszra gondoltam, ami azt mondja: „Bár fejem hullhat és vérem folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg.” Korábban, amikor a kínzásaikkal és fenyegetéseikkel szembesültem, csak sírtam és sírtam, hogy megpróbáljam elnyerni az együttérzésüket. Egyáltalán nem bíztam Istenben. Megalázkodtam a Sátán előtt, és hiányzott belőlem az elszántság. Nem alázhattam meg többé Istent a gerinctelenségemmel. Így felszárítottam a könnyeimet, ökölbe szorítottam a kezem, és elhatároztam, hogy a végsőkig harcolok a Sátán ellen! Elénekeltem magamban a „Szeretném látni Isten dicsőségének napját” című himnuszt: „Isten megbízásaival a szívemben, sosem borulok térdre a Sátán előtt. Bár fejem hullhat és vérem folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg. Harsogó tanúságot teszek Isten mellett, és megalázom az ördögöket és a Sátánt. A fájdalmat és a nehézségeket Isten rendelte el előre, és én hűséges leszek, és alávetem Neki magam mindhalálig. Soha többé nem ríkatom meg Istent, s soha többé nem aggasztom Őt. Istennek ajánlom a szeretetemet és a hűségemet, és teljesítem a küldetésemet, hogy dicsőítsem Őt” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket).

Néhány rendőr észrevette, hogy szorosan ökölbe szorítom a kezemet, és izzó haraggal azt mondták: „Ez a lány makacsabb, mint egy öszvér!” Amikor láttam, hogy a rendőrök frusztráltak, és kifogytak az ötletekből, akkor tudtam, hogy sikerült megalázni és legyőzni a démonoknak és sátánoknak ezt a hordáját. Igazán megértettem, hogy Isten mire gondolt, amikor azt mondta: „Amikor az emberek készek feláldozni életüket, minden jelentéktelenné válik, és senki sem tud felülkerekedni rajtuk. Mi lehetne fontosabb az életnél? Így a Sátán képtelen lesz arra, hogy tovább munkálkodjon az emberekben, semmit sem tehet az emberrel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 36. fejezet). Az ember Achilles-sarka a halálfélelme. Az ördögi Sátán ismerte az én Achilles-sarkamat, és felhasználta arra, hogy megfenyegessen, és eltántorítson attól, hogy higgyek Istenben és kövessem Őt. De Isten a Sátán cselszövéseire alapozva gyakorolja a bölcsességét. Amikor átadtam az életemet Istennek, a Sátán erőtlenné vált, elbukott, és meg lett alázva.

Délben pár rendőr elment enni, míg hárman ottmaradtak, hogy megfigyeljenek. Az egyik rendőr odajött hozzám, és egy negédes mosolyt magára erőltetve megkérdezte: „Miért nem sírsz?” Azt feleltem: „Nincs miért sírnom.” Mire ő: „Ha nem sírsz, majd kapsz valamit, amitől sírni fogsz!” Miközben beszélt, felvett egy fekete üveget. Szétfeszítette a szememet, és a vegyszert a számba és a szemembe fújta, miközben egy másik rendőr a karomnál és a fejemnél fogva leszorított. Egyből elkezdett szúrni és könnyezni a szemem, és nem tudtam nyitva tartani. A vegyszer fájdalmasan csípte az arcom, és a torkom is kapart a lenyelt vegyszertől. Annyira fájt, hogy még beszélni sem bírtam, és folyton köpnöm kellett. Azzal is fenyegetett, hogy ez egyfajta méreg, és fél órán belül meg fog ölni. A harmadik rendőr megragadott a bilincsemnél fogva, és egy másik szobába vitt. Ekkorra már ki tudtam nyitni egy kicsit a szemem, így még több vegyszert fújt rám. Aztán hozzábilincseltek a többi testvérhez, akikkel együtt tartóztattak le, a ventilátort a legmagasabb fokozatra állították, és kinyitották az összes ablakot és az ajtót. Az ott lévő rendőr nagykabátot viselt, és egy hősugárzó melegítette a lábát. Szívből felnevetett, és azt mondta: „Jó meleg, mi?” A tél derekán jártunk, és a kezem és lábam hamar jéghideg lett. Ekkor meghallottam, hogy az egyik nővér dobolni kezd a lábával, és halkan énekelni kezd egy dalt. Figyelmesen hallgattam, és rájöttem, hogy egy Istent dicsőítő himnuszt énekel. Én is elkezdtem dobolni a lábammal a ritmusra. Ahogy énekeltem, éreztem, hogy visszatér az erőm, és arra gondoltam: „Nem számít, hogyan kínoznak ezek az ördögök, én ettől függetlenül folytatom. Még ha ez a halálomat is jelenti, akkor is szilárdan meg fogok állni a tanúságtételemben, hogy eleget tegyek Istennek!” Meglepetésemre délután három körül elengedtek minket. Kiderült, hogy ez alatt az idő alatt annyi testvért tartóztattak le, hogy nem maradt hely a fogvatartási központban vagy a börtönben. Amikor rájöttek, hogy nem tudnak semmilyen értékes információt kiszedni belőlünk, egyszerűen elengedtek minket. Én azonban tudtam, hogy ez Isten irgalma. Ő adott nekünk kiutat. A szívemben köszönetet mondtam Istennek.

Amikor a KKP letartóztatott és üldözött, a hús-vér testem egy kicsit szenvedett, és meg lettem alázva, de igazán felismertem a KKP gonosz lényegét. Világosan láttam, hogy a KKP csak egy Istent gyűlölő és Istennek ellenálló démon. Amíg a nagy vörös sárkány hatalmon van, addig a Sátán is hatalmon van, és minden emberrel kegyetlenkedik, és megrontja őket. A szívem mélyén elutasítottam a nagy vörös sárkányt, fellázadtam ellene, és vártam azt a napot, amikor Krisztus és az igazságosság hatalomra kerül. Reméltem, hogy Krisztus királysága hamarosan megvalósul, és még jobban hittem abban, hogy a végsőkig követem Istent!