18. Veszélyes helyzetben is ragaszkodom a kötelességemhez
2023 júliusában egy napon, miután hazamentem egy összejövetelről, egy nővér sietve odajött hozzám, és elmondta, hogy egy Csiu Ling nevű, általános ügyekért felelős diakónust és egy gyülekezetvezetőt letartóztattak. Azt is a lelkemre kötötte, hogy legyek rendkívül óvatos, amikor összejövetelekre megyek. Eléggé megijedtem, és arra gondoltam: „Rendszeresen járok Csiu Linggel összejövetelekre, és gyakran meglátogatom az otthonában. Lehet, hogy a rendőrség már felfigyelt rám? Két évvel ezelőtt feljelentettek, amiért hiszek Istenben, és a rendőrség akkor videófelvételt készített rólam. Ha most letartóztatnak, az már visszaesésnek számít, és ha nem is ölnek meg, biztosan súlyos sérüléseket okoznak nekem.” Nem sokkal később jött egy másik gyülekezetvezető, és azt mondta, hogy ő fogja kezelni az utóhatásokat. Megkért, hogy öntözzem és támogassam az újonnan érkezetteket, hogy szilárdan meg tudjanak állni az üldöztetés és nyomorúság idején. Amikor ezt a feladatot adta, hirtelen pánik fogott el, és arra gondoltam: „Ilyen veszélyes helyzetben nem az oroszlán szájába lök engem?” Az elmémben egymás után villantak fel a képek testvérekről, akik mindenféle kínzást szenvednek el. Aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „A rendőrségnek van rólam egy videófelvétele. Amint a kezükbe kerülök, biztosan nem fognak kímélni. Ha nem bírom ki a kínzást, és júdássá válok, nemcsak hogy nem nyerem el az üdvösséget, de a pokolban fogok bűnhődni. Akkor minden, amit az évek alatt a hitben tettem, a családomról és a karrieremről való lemondás, az önfeláldozásom, a szenvedéseim, az áldozataim – nem vesznek mind kárba?” Mindezt felismerve legszívesebben csak elbújtam volna a vendéglátó házban, és nem mentem volna ki. Úgy tűnt számomra, hogy ez lenne a biztonságosabb. Azonban rájöttem, hogy ez a gondolkodásmód helytelen: nem lenne önző dolog tőlem, hogyha egy ilyen kritikus pillanatban félős és gyáva lennék, és csak a saját érdekeimet védeném? A vezető a veszélyt kockáztatva kezeli az utóhatásokat – ha ő is olyan lenne, mint én, és a veszély legkisebb jelére is visszahúzódna, akkor ki intézné az utóhatásokat? Ezt felismerve, bár bátortalan voltam és féltem, mégis elfogadtam a feladatot.
Másnap dél körül azt hallottam, hogy egy vendéglátó nővért és a húgát letartóztatta a rendőrség. Arra gondoltam: „Nemrég még velük voltam egy összejövetelen, és most letartóztatták őket. Ha elmegyek itthonról, engem is letartóztatnak?” Nagyon vívódtam: ha elhagyom a házat, engem is letartóztathatnak, de ha a házban maradok, a többi testvér nem fog tudomást szerezni a két nővér letartóztatásáról. Ha nem értesítem őket azonnal, őket is a letartóztatás veszélye fogja fenyegetni. Ezt felismerve úgy döntöttem, hogy elmegyek és tájékoztatom őket a történtekről, megkérem őket, hogy átmenetileg függesszék fel az összejöveteleket, és rejtsék el Isten szavának könyveit. Miután visszatértem, arra gondoltam: „Semmi esetre sem mehetek el többé. Egyszerűen túl veszélyes!” Meglepetésemre aznap kora este Vang Bin testvér jött hozzám, és elmondta, hogy a vezetők eredetileg az ő házában terveztek összejövetelt a munka megbeszélésére, de a feleségét épp letartóztatták, ő pedig a falon átugorva menekült el. Vang testvér azt mondta, azonnal szólnunk kell a vezetőknek, hogy ne menjenek a házába. Még jobban megijedtem, pánikba estem, és megroggyantak a lábaim. Arra gondoltam: „Ha a rendőrség követett és figyel téged, amint kimegyek, biztosan letartóztatnak! Azok a rendőrök rendkívül ádázak és kegyetlenek Isten választott népével, és engem is köröznek. Ha letartóztatnak és agyonvernek, soha többé nem láthatom a férjemet és a gyermekemet!” De Vang Binen kívül, aki épphogy megmenekült a rendőrök elől, csak egy idős nővér volt elérhető. Az a nővér már majdnem 80 éves volt, és nem mozgott valami jól. Ráadásul már sötétedett, így nekem kellett elvinnem a levelet a vezetőknek. Sietve imádkoztam Istenhez, és akkor eszembe jutott Isten szavainak egy részlete, amit korábban olvastam: „Az emberek hűtlensége abban nyilvánul meg, ahogy mindig saját magukat védik, teknőchöz hasonlóan visszahúzódnak a páncéljukba, amikor csak szembesülnek valamivel, és várnak, amíg elmúlik a dolog, mielőtt újból kidugják a fejüket. Bármivel is találkoznak, mindig tojáshéjon járnak, tele vannak szorongással, aggodalommal és rossz előérzettel, képtelenek felállni és megvédeni az egyház munkáját. Mi itt a probléma? Nem a hit hiánya vajon? Nincs valódi hited Istenben, nem hiszed, hogy Isten minden dolog felett szuverén, és nem hiszed, hogy az életed és mindened Isten kezében van. Nem hiszed, amit Isten mond: »Isten engedélye nélkül a Sátán egyetlen szőrszálat sem mer megmozdítani a testeden.« A saját szemeidre hagyatkozva ítéled meg a tényeket, a saját számításaid alapján ítéled meg a dolgokat, mindig önmagadat védelmezve. [...] Miért nincs valódi hit Istenben? Vajon azért, mert az emberek tapasztalatai túlságosan sekélyesek és nem tudnak átlátni ezeken a dolgokon, vagy azért, mert túl keveset értenek meg az igazságból? Mi az oka? Van valami köze az emberek romlott beállítottságaihoz? Azért van, mert az emberek túlságosan furfangosak? (Igen.) Nem számít, hány dolgot tapasztalnak meg, nem számít, hány tényt tárnak eléjük, nem hiszik, hogy ez Isten munkája, vagy hogy az ember sorsa Isten kezében van. Ez egy szempont. Egy másik végzetes probléma az, hogy az emberek túl sokat törődnek önmagukkal. Nem hajlandóak semmilyen árat megfizetni, vagy bármilyen áldozatot hozni Istenért, az Ő munkájáért, Isten házának érdekeiért, az Ő nevéért vagy az Ő dicsőségéért. Nem hajlandóak semmi olyat tenni, ami akár a legkisebb veszéllyel is jár. Az emberek túl sokat törődnek magukkal! A haláltól, a megaláztatástól, vagy az attól való félelmük miatt, hogy a gonosz emberek csapdába ejtik őket, vagy bármiféle kínos helyzetbe kerülnek, az emberek messzire mennek azért, hogy megőrizzék a saját testüket, igyekezve megakadályozni, hogy belépjenek bármilyen veszélyes helyzetbe. Egy szempontból ez a viselkedés azt mutatja, hogy az emberek mind túlságosan fortélyosak, míg egy más szempontból felfedi, hogy saját magukat akarják fenntartani, és önzőek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten ítélő és leleplező szavai elevenembe vágtak. Nagyon szégyelltem magam: pontosan úgy viselkedtem, ahogyan azt Isten leírta. Amikor nem volt veszély és minden simán ment, mindig azt hangoztattam, hogy Isten szuverenitást gyakorol mindenek felett, Ő irányít mindent, az ember sorsa az Ő kezében van, és bármilyen nehéz is a helyzet, megfelelően kell végeznünk a kötelességünket, és szilárdan meg kell állnunk a bizonyságtételünkben Isten mellett. Most már láttam, hogy csak jelmondatokat ismételgettem, csupán egy vágyakozás volt részemről, hogy jól végezzem a kötelességemet, és eleget tegyek Istennek. A vezetőket fenyegette a letartóztatás veszélye, és Vang Bin megkért, hogy vigyek el nekik egy levelet – bárki, akiben van egy cseppnyi emberi mivolt, a gyülekezet érdekeit nézve azonnal elvitte volna a levelet, de én önző és csalárd voltam, és csak a saját biztonságommal törődtem. Nem akartam elmenni, mert attól féltem, hogy ha elviszem a levelet, követni fognak és letartóztatnak; aggódtam amiatt, hogy ha letartóztatnak, meg fognak kínozni. Ebben a veszélyes pillanatban a legcsekélyebb mértékben sem gondoltam Isten házának érdekeire és a testvéreim biztonságára. Ragaszkodtam az élethez, és féltem a haláltól; egyszerűen bármit megtettem, ami a túléléshez szükséges volt. Méltatlan voltam rá, hogy hívőnek nevezzenek! Ezt felismerve nem haboztam tovább, és a robogómmal azonnal elvittem a levelet a vezetőknek. Miután megkapták a levelet, a vezetők nem mentek el Vang Bin házához.
A rendőrség folytatta a letartóztatásokat, és a testvéreket egymás után fogták el. A gyülekezetből a legtöbb testvér átmenetileg felfüggesztette az összejöveteleket, de volt még néhány újonnan érkezett, akiknek szükségük volt az én öntözésemre és támogatásomra. Kicsit vívódtam. A sok letartóztatás miatt az újonnan érkezettek nem tudnak összejövetelekre járni, így talán nem értik meg Isten szándékait, és bármikor elhagyhatják a gyülekezetet. De azt is hallottam, hogy a rendőrség arra kényszeríti a letartóztatott testvéreket, hogy képekről azonosítsák a társaikat. Azt mondták, aki három testvért azonosít, azt elengedik. Ha valaki eladna engem, nagyon veszélyes helyzetbe kerülnék. Amikor erre rájöttem, egy kicsit megijedtem. Akkor eszembe jutottak Isten szavai: „Amit az emberek meg tudnak valósítani, annak végrehajtásáért mindent meg kell tenniük; a többi Istenen múlik, hogy megtegye, hogy gyakorolja felette szuverenitását, valamint vezényelje és vezérelje. Ez az, ami miatt a legkevésbé aggódunk. Isten áll mögöttünk. Nemcsak a szívünkben van Isten, hanem valódi hitünk is van. Ez nem lelki támasz; valójában Isten a sötétben is ott van, és Ő az emberek mellett van, mindig jelen van velük. Amikor az emberek bármit tesznek, vagy bármilyen kötelességet végeznek, Ő figyel; Ő ott van, hogy bármikor és bárhol segítsen neked, megtartva és megóvva téged. Az embereknek az a dolguk, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek annak érdekében, hogy elvégezzék azt, amit el kell végezniük. Amint tudatára ébredsz – érzed a szívedben, látod Isten szavaiban, emlékeztetnek a körülötted lévő emberek, vagy bármilyen jelet vagy előjelet kapsz Istentől, ami információval lát el –, hogy ez olyasmi, amit meg kell tenned, hogy ez Isten megbízatása számodra, akkor eleget kell tenned a felelősségednek, és nem szabad tétlenül ülnöd vagy a pálya széléről figyelned” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (21.)). Isten szavai megvigasztaltak és bátorítottak. Hitet éreztem, és tudtam, hogy ez a veszélyes helyzet Isten próbája számomra. Isten minden szavamat és tettemet átvizsgálja, és bármennyit is szenvedjek, hűségesnek kell maradnom, és nem hagyhatom, hogy bármely személy, esemény vagy dolog akadályozzon. Isten a kősziklám, és nem számít, milyen veszélyes a külvilág, vagy milyen gonosz és őrjöngő a nagy vörös sárkány, mind Isten kezében van, és az Ő vezénylésének és szuverenitásának van alávetve. Minél kritikusabb és súlyosabb a helyzet, annál inkább megfelelően kell végeznem a kötelességemet, szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben Isten mellett, és meg kell szégyenítenem a Sátánt. Ezt felismerve álcáztam magam, és azonnal elmentem öntözni az újonnan érkezetteket.
Ezután a gyülekezetből egymás után több mint tíz testvért tartóztattak le, és már nem volt biztonságos vendéglátó otthon, ahol meghúzódhattam volna. Ahogy az utcán sétáltam, szomorúság fogott el, és patakzottak a könnyeim. Arra gondoltam: „Vajon mikor ér véget ez a bujdosó, vándorló élet? Néhány testvéremet letartóztatták, néhányat pedig eladtak. Már egyetlen vendéglátó otthon sem biztonságos, hová mehetnék most?” Csendben imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy nyisson nekem utat. Később eszembe jutott az Ő szavainak ez a részlete: „Mindenkor emlékezned kell rá, hogy Isten az emberekkel van, és csak imádkozniuk kell és keresniük Őt, ha nehézségeik vannak, és hogy Isten számára semmit sem nehéz megvalósítani. Meg kell lennie benned ennek a hitnek. Ha egyszer hiszed, hogy Isten szuverén mindenek felett, miért félsz még mindig, amikor ér valami, és miért érzed, hogy semmire sem támaszkodhatsz? Ez azt bizonyítja, hogy nem támaszkodsz Istenre. Ha nem Őt tekinted támaszodnak és Istenednek, akkor Ő nem az Istened” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai emlékeztettek rá, hogy Isten gyakorol szuverenitást mindenek felett, és amíg igazán Rá támaszkodunk, Ő vezetni fog minket. Ezt felismerve visszanyertem némi hitet. Séta közben tovább gondolkodtam, és hirtelen eszembe jutott, hogy egy idős nővér otthona még viszonylag biztonságos, így azonnal odaindultam. A nővér habozás nélkül befogadott. Ekkor éreztem át igazán, hogy Isten az ember megingathatatlan támasza, és csak az emberen múlik, hogy Rá támaszkodik-e, amikor nehézségekkel szembesül.
Egy nap, miután megöntöztem az újonnan érkezetteket, elmentem egy korábbi vendéglátó házba, hogy kérdezzek valamit. Meglepetésemre a vendéglátó nővér azt mondta, hogy a házát épp most kutatták át, és azonnal menjek el. Sietve eliszkoltam egy kis sikátoron keresztül. Aggódtam, hogy követnek, és a szívem a torkomban dobogott. Arra gondoltam: „A rendőrségnek már megvannak az adataim. Ha ezúttal a kezükbe kerülök, biztosan agyonvernek!” Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban megijedtem, és a szívem a torkomban dobogott. Folyamatosan imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Ha ezúttal a rendőrség kezére jutok, az a Te engedelmeddel történik. Kész vagyok alávetni magam. Kérlek, csak adj nekem hitet, erőt és akaratot a szenvedés elviseléséhez, hogy szilárdan meg tudjak állni a bizonyságtételemben Melletted, és meg tudjam szégyeníteni a Sátánt!” Imádkozás után eszembe jutottak Isten ezen szavai: „A halál kérdése ugyanolyan természetű, mint más kérdések. Nem az emberekre van bízva, hogy maguk döntsenek róla, még kevésbé változtatható meg az ember akaratával. A halál ugyanolyan, mint az élet bármely más fontos eseménye: teljes mértékben a Teremtő eleve elrendelése és szuverenitása alatt áll. Ha valaki könyörögne a halálért, nem biztos, hogy meghalna; ha könyörögne az életért, nem biztos, hogy élne. Mindez Isten szuverenitása és eleve elrendelése alatt áll, és mindez Isten hatalma, Isten igazságos természete, Isten szuverenitása és intézkedései alapján változik és dől el” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). „Haszontalan, ha mindössze szólamokat hangoztatsz azzal kapcsolatban, hogy mit akarsz megtenni Istenért, miként akarod teljesíteni a kötelességed, és mennyi áldozatot akarsz hozni, illetve mennyit akarsz fáradozni Istenért. Amikor szemben találod magad a valósággal, amikor az életed feláldozására kérnek, az, hogy panaszkodsz-e vajon az utolsó pillanatban, hogy készséges vagy-e, és hogy csakugyan aláveted-e magad – ez az érettséged próbája. Ha abban a pillanatban, amikor el akarják venni tőled az életed, nyugodt vagy, készséges, és panasz nélkül aláveted magad, ha úgy érzed, hogy a végsőkig teljesítetted a felelősségeidet, feladataidat és kötelességeidet, ha boldog és békés a szíved – ha így mész el, akkor Isten szemében egyáltalán nem is távoztál az élők sorából, hanem inkább egy másik birodalomban és egy másik formában élsz tovább. Nem tettél mást, csupán életformát váltottál. Semmiképpen nem vagy igazán halott. Az emberek így látják: »Ez az illető nagyon fiatalon halt meg, milyen kár!« Isten szemében viszont nem haltál meg, és nem jutottál szenvedésre. Helyette eltávoztál, hogy áldásokat élvezz és közelebb kerülj Istenhez. Mivel teremtett lényként Isten szemében már megfelelsz a mércének a kötelességed végzése tekintetében, elvégezted a kötelességed, Istennek nincs szüksége többé arra, hogy tovább végezd ezt a kötelességet a teremtett lények soraiban. Isten számára nem »elmenetel« az »elmeneteled«, hanem »elvitel«, »elhozatal« vagy »elvezetés«, és ez jó dolog” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles teljesíteni). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy az emberek élete és halála nem az ő választásukon múlik. Nem feltétlenül hal meg valaki csak azért, mert akar, és nem marad életben csak azért, mert tovább akar élni. Minden Isten szuverenitása és elrendelése alatt áll. Azt is megértettem, hogy Istennek örömére szolgál, hogy a teremtett lények képesek terjeszteni a Teremtő emberiséget megmentő evangéliumát, képesek eleget tenni a feladataiknak, és képesek teljesíteni a kötelességeiket, még egy olyan ellenséges környezetben is, amelyben a nagy vörös sárkány őrjöngve tartóztatja le a keresztényeket. Eszembe jutott, hogy a szentek az idők során feláldozták drága életüket, hogy terjesszék az Úr evangéliumát. Volt, akit halálra köveztek, volt, akit lovakkal vonszoltak halálra – mindenféle szörnyű halállal haltak meg. Lehet, hogy az emberek brutálisnak és tragikusnak tartják a halálukat, Isten szemében azonban értelmes és értékes. Ami engem illet, amikor veszélyes helyzettel szembesültem, féltem a haláltól, nagy becsben tartottam az életemet, és nem értettem, mi is valójában a halál, és mi a halál értelme. Ha egy nap tényleg a rendőrség kezére kerülnék, és a halálfélelem miatt elárulnám Istent és júdássá válnék, akkor örök időkre bűnös lennék, és a testem, lelkem és szellemem örök büntetést szenvedne el – az lenne az igazi halál. Bármilyen ádáz és kegyetlen is a nagy vörös sárkány, csak az ember testét tudja meggyötörni. Ha tényleg letartóztatna a rendőrség és agyonvernének, az igazságosságért szenvednék üldöztetést. Bár a testem elpusztulna, a lelkem továbbra is Isten kezében maradna. Ezt felismerve már nem féltem annyira a haláltól.
Akkor eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Isten irányítási munkája terjeszkedésének az időszakában Isten minden követője a maga kötelességét teljesíti, és időről-időre mind megtapasztalják a nagy vörös sárkány elnyomását és kegyetlen üldözését. Isten követésének az útja rögös, egyenetlen és szokatlanul nehéz. Aki több mint két-három éve követi már Istent, maga is bizonyosan megtapasztalta ezt. Az egyes emberek által teljesített kötelesség – legyen bár állandó kötelesség vagy ideiglenes megbízás – Isten szuverenitásából és rendeléseiből ered. Gyakran letartóztathatják az embereket, megzavarhatják és tönkre tehetik az egyház munkáját, és látható hiány adódhat a kötelességeket teljesítő – és különösen a jó képeséggel és szakmai tapasztalattal rendelkező – emberekből, akik kisebbségben vannak, de Isten vezetése, s az Ő hatalma és tekintélye miatt a legnehezebb időkből is kilábalt már Isten háza, és Isten házának minden munkája helyes mederbe került. Az embernek ez lehetetlennek tűnik, de Istennek semmit sem nehéz véghezvinne” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles teljesíteni). Isten szavain elmélkedve rendkívül kitisztultnak éreztem az elmém. Nem számít, milyen nehezek voltak a körülmények, Isten mindig lépésről lépésre átvezette rajtuk az embereket a hatalmával és az erejével. Például amikor Mózes kivezette az izraelitákat, előttük a Vörös-tenger feküdt, mögöttük pedig egy őket üldöző hadsereg – az emberek a saját elképzeléseik és képzelgéseik alapján azt hitték, hogy az izraeliták biztos halállal néznek szembe –, de Isten nem engedte, hogy a katonák ártsanak az izraelitáknak. Megparancsolta Mózesnek, hogy mutasson a botjával a Vörös-tengerre, és a vizek kettéváltak, felfedve egy száraz utat, amelyen az izraeliták átkelhettek a tengeren. Amikor a katonák megpróbáltak átkelni a tengeren, a vizek elborították a szárazföldet, és az egész sereget elnyelték. Ez megmutatja nekünk Isten mindenhatóságát, bölcsességét és csodás tetteit. Ha csak fél órával korábban mentem volna a nővérem házához, talán letartóztattak volna, de Isten csodás oltalma biztonságban és épségben tartott. Mindezt felismerve fogadalmat tettem Istennek, hogy ha megengedi, hogy a rendőrség elfogjon, hajlandó vagyok alávetni magam az Ő vezénylésének és elrendezésének. Ha agyonvernének, az az igazságosságért való üldöztetés lenne, és értelmes lenne. Mindezt megértve egészen békésnek éreztem magam. Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem követ, sietve felvettem a kapcsolatot a rejtett veszélynek kitett testvérekkel, és szóltam nekik, hogy bújjanak el.
Ezen a személyes tapasztalaton keresztül megláttam, hogy a KKP egy démon, amely elpusztítja az emberiséget, és bántalmazza azt. Egymás után tartóztatja le a testvéreket, és mindenféle aljas taktikát bevet – fenyegeti, ígéretekkel vesztegeti meg, kínozza és gyötri őket –, mindezt azért, hogy elárulják Istent, és eladják egymást. Ez átkozott és a gonoszság megtestesülése! Szívem mélyéből gyűlöltem és elutasítottam a KKP-t, és fellázadtam ellene. Sőt, még elszántabbá váltam abban a döntésemben, hogy mindvégig követem Istent. Bár egy kicsit szenvedtem és félelemmel és pánikkal küzdöttem e tapasztalat során, az, hogy ezen keresztülmentem, segített felismernem az önző, aljas sátáni természetemet, és lehetővé tette, hogy tanúja legyek Isten mindenhatóságának, szuverenitásának és csodás tetteinek. Ez több hitet adott nekem Istenben. Ezt a tapasztalatot soha nem fogom elfelejteni, és értékes élettapasztalatot nyújtott nekem.
