23. Gondolatok a felügyelet elutasításáról

Az elmúlt néhány évben a gyülekezetben a tisztogatási munkáért feleltem. Mivel már jó ideje ezt a kötelességet végeztem, és felfogtam néhány alapelvet, általában nem éreztem nagy nyomást a kötelességem miatt, és könnyedén el tudtam végezni a munkát. Öntudatlanul egyre inkább a saját szeszélyeim szerint, ráérősen végeztem a kötelességem. Nem sokkal később a vezetők átfogó vizsgálatot kértek, hogy azonosítsák azokat a személyeket, akiket ki kell takarítani. Átadtam a vezetőknek az azonosított személyek névsorát. Később gyakran kérdeztek a névsorban szereplő egyes személyekkel kapcsolatos részletekről, és arról, hogy mikor tudom befejezni a kitakarításhoz szükséges anyagok rendszerezését és így tovább. A vezetők felügyeletével és nyomon követésével szembesülve azt gondoltam: „Hát nem ezen dolgozom? Nem tétlenkedem. Nem bíztok bennem? Hogyan lehetne ilyen gyorsan kiegészíteni és ellenőrizni az információkat? Miért követtek nyomon ilyen szorosan? Nem adnátok egy kis szabadságot?” De aztán rájöttem, hogy ha nem sietek, és nem végzem el, a vezetők azt mondhatják, hogy nem vállalom a terhet, így nem volt más választásom, mint a lehető leggyorsabban ellenőrizni és kiegészíteni az információkat. Ezek után mindennap zsúfolásig megtöltöttem a napirendemet. Emiatt a kötelességem végzése közben úgy éreztem, hogy meg vagyok fékezve és el vagyok nyomva. Később, amikor jelentettem a munkámról, a vizsgálatomban nem adtam meg bizonyos személyek nevét. A vezetők azt hitték, már majdnem befejeztem a feladatot, és nem követték nyomon és nem felügyelték a munkámat olyan gyakran, mint korábban. Így elvesztettem a sürgősség érzetét. Néha délig halogattam, hogy a gyülekezetbe menjek kiegészíteni az anyagokat, pedig nyilvánvalóan már reggel is megtehettem volna. Nem volt világos tervem sem, ötletszerűen csináltam a dolgokat. Később a vezetők rájöttek, hogy nem jelentettem le néhány olyan személy nevét, akiket ki kellett volna takarítani. Megmetszettek, amiért önkényes voltam a kötelességemben, nem fogadtam el a felügyeletet, és egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. Akkoriban nagy ellenállást éreztem, azzal védekeztem magamban, hogy én csupán egy hiányos névsort adtam le, ami még nem jelenti azt, hogy nem dolgoztam rajta. Ráadásul nem késleltettem a kötelességemet.

Később Isten e szavait olvastam: „Az antikrisztusok megtiltják másoknak, hogy beavatkozzanak, kérdezősködjenek vagy felügyeljék őket a munkájukban. Bármilyen intézkedéseket is tesz Isten háza, hogy nyomon kövesse a munkájukat, vagy többet tudjon meg arról, vagy felügyelje azt, ők mindenféle technikát bevetnek, hogy meghiúsítsák és elutasítsák azokat. Például, ha a Fennvaló rábíz némelyekre egy projektet, eltelik egy idő anélkül, hogy bármi előrelépés történne. Nem mondják el a Fennvalónak, hogy dolgoznak-e rajta, vagy hogy hogyan halad a dolog, vagy hogy akadtak-e közben nehézségek vagy problémák. Nem adnak visszajelzést. A munka egy része sürgős és halaszthatatlan, ők mégis ímmel-ámmal csinálják, és sokáig húzzák az időt anélkül, hogy befejeznék a munkát. Így a Fennvalónak kérdezősködnie kell. Amikor a Fennvaló ezt teszi, ezek az emberek elviselhetetlenül kínosnak találják a kérdezősködést, és szívből ellenállnak neki: »Még csak tíz nap telt el, mióta rám lett bízva ez a munka. Még csak most kezdem kiismerni magam, és a Fennvaló máris kérdezősködik. Egyszerűen túl magasak az emberekkel szemben támasztott követelményei!« Már keresik is a hibákat a kérdezősködésben. Mi itt a probléma? Mondjátok meg Nekem, nem teljesen normális az, ha a Fennvaló kérdezősködik? Egyrészt szeretne többet megtudni a munka előrehaladásáról, valamint arról, hogy milyen nehézségeket kell még megoldani; másrészt pedig szeretne többet megtudni arról, hogy milyen képességűek azok az emberek, akiket megbízott ezzel a munkával, és hogy valóban képesek lesznek-e megoldani a problémákat és jól végezni a munkát. A Fennvaló úgy akarja megismerni a tényeket, ahogyan vannak, és legtöbbször ilyen körülmények között kérdezősködik. Vajon nem kellene ezt megtennie? A Fennvaló aggódik, hogy nem tudod, hogyan kell megoldani a problémákat, és nem tudod kezelni a munkát. Ezért kérdezősködik. Vannak, akik eléggé ellenállnak az ilyen kérdezősködésnek, és viszolyognak tőle. Nem akarják hagyni, hogy az emberek kérdezősködjenek, és amíg azok kérdezősködnek, addig ellenállnak és bizalmatlanok, és mindig azon töprengenek: »Miért kérdezősködnek folyton, és miért akarnak többet tudni? Talán nem bíznak bennem, és lenéznek? Ha nem bíznak bennem, akkor ne használjanak engem!« Soha nem értik meg a Fennvaló kérdezősködését és felügyeletét, hanem ellenállnak annak. Van-e az ilyen embereknek józan eszük? Miért nem engedik, hogy a Fennvaló kérdezősködjön és felügyelje őket? Mindemellett miért állnak ellen és dacolnak? Vajon mi itt a probléma? Nem érdekli őket, hogy a kötelességük végrehajtása hatékony-e, vagy akadályozza-e a munka előrehaladását. Amikor a kötelességüket végzik, nem keresik az igazságalapelveket, hanem azt teszik, amit csak akarnak. Nem törődnek a munka eredményeivel és hatékonyságával, és egyáltalán nem gondolnak Isten házának érdekeire, még kevésbé arra, hogy mi áll Isten szándékában, és mit követel meg Ő. Az ő gondolkodásuk a következő: »Megvannak a saját módszereim és szokásaim a kötelességem végzésére. Ne követelj tőlem túl sokat, és ne követelj túlságosan részletes dolgokat. Az éppen elég, hogy képes vagyok végezni a kötelességemet. Nem fáradhatok el túl nagyon, és nem szenvedhetek túl sokat.« Nem értik a Fennvaló kérdezősködését és próbálkozásait, hogy többet tudjon meg a munkájukról. Mi hiányzik az ő értetlenségükből? Nem az alávetettség hiányzik? Nem a felelősségérzet hiányzik? Nem a hűség? Ha valóban felelősségteljesen és hűségesen végeznék a kötelességüket, akkor vajon visszautasítanák a Fennvaló munkájukkal kapcsolatos kérdezősködését? (Nem.) Képesek lennének megérteni azt. Ha tényleg nem képesek megérteni, akkor csak egy lehetőség van: a kötelességüket hivatásuknak és megélhetésüknek látják, és tőkét kovácsolnak belőle, az általuk végzett kötelességet feltételnek és ütőkártyának tekintik, amellyel mindvégig jutalmat szerezhetnek. Csak egy kis presztízsmunkát végeznek, hogy megússzák a dolgot a Fennvalóval, anélkül, hogy egyáltalán megpróbálnák kötelességüknek és kötelezettségüknek tekinteni Isten megbízatását. Így amikor a Fennvaló kérdezősködik a munkájukról vagy felügyeli azt, ők viszolygó, ellenálló lelkiállapotba kerülnek. Nem így van? (De igen.) Honnan ered ez a probléma? Mi a lényege? Az, hogy helytelen a munkaprojekthez való hozzáállásuk. Csak a testi könnyebbségre és kényelemre, a saját státuszukra és büszkeségükre gondolnak ahelyett, hogy a munka hatékonyságára és Isten házának érdekeire gondolnának. Egyáltalán nem igyekeznek az igazságalapelvek szerint cselekedni” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Második rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok nem akarják hagyni, hogy mások felügyeljék a munkájukat. Amikor a vezetők ellenőrzik a munkájukat és érdeklődnek róla, ellenállást éreznek, és azt teszik, amit akarnak, nem törődve a munkájuk hatékonyságával. Magamon elgondolkodva rájöttem, hogy hasonló viselkedést tanúsítottam. Amikor a vezetők a munkám előrehaladásáról kérdeztek, nagy ellenállást éreztem, azt gondolván, hogy nem voltam tétlen, és hogy ők túlságosan erőltették a dolgot. Bár utána folytattam a munkát, ezt vonakodva tettem. Sőt, még meg is tévesztettem őket azzal, hogy nem jelentettem becsületesen a vizsgált személyekre vonatkozó részleteket, lehetetlenné téve a vezetők számára a munkám felügyeletét, hogy így a saját terveim szerint, kedvemre végezhessem a kötelességemet. Látszólag nem voltam tétlen, de a gépies, ráérős hozzáállásom közvetlenül befolyásolta a munka előrehaladását. Rájöttem, hogy hiányzott belőlem a felelősségtudat a kötelességemben, és nem voltam megbízható.

Később Isten e szavait olvastam: „Ha egy vezető felügyeli a munkádat, az jó dolog. Miért? Azért, mert az azt jelenti, hogy felelősséget vállal a gyülekezet munkájáért; ez a kötelessége, a felelőssége. Ha valaki képes eleget tenni ennek a felelősségnek, az azt bizonyítja, hogy kompetens vezető, hogy jó vezető. Ha teljes szabadságot és emberi jogokat kapnál, és azt tehetnéd, amit csak akarsz, követhetnéd a vágyaidat, és teljes szabadságot és demokráciát élveznél, a vezető pedig – bármit tettél és bárhogy tetted is – nem törődne vele, nem felügyelné, soha nem kérdezne ki téged, nem ellenőrizné a munkádat, nem szólalna fel, ha problémát talál, és csak hízelegne neked, vagy tárgyalna veled, akkor az vajon jó vezető lenne? Nyilvánvalóan nem. Az ilyen vezető árt neked. Eltűri a gonosz cselekedeteidet, megengedi, hogy szembemenj az alapelvekkel és úgy tégy, ahogy akarsz – a tüzes verem felé terelget téged. Ez nem egy felelős és megfelelő színvonalú vezető. Ha azonban egy vezető képes rendszeresen felügyelni téged, felismerni a problémákat a munkádban és haladéktalanul emlékeztetni vagy megdorgálni és leleplezni téged, valamint kellő időben kiigazítani és segíteni neked a kötelességed végzése terén felmerülő helytelen törekvéseiddel és elhajlásaiddal kapcsolatban, majd a felügyelete, dorgálása, ellátása és segítsége mellett megváltozik a kötelességedhez való rossz hozzáállásod, képes vagy elvetni egyes abszurd nézeteidet, fokozatosan megszűnnek a hevességből fakadó saját gondolataid és dolgaid, és képes vagy nyugodtan elfogadni a helyes és az igazságalapelvekkel összhangban lévő kijelentéseket és nézeteket, az nem előnyös vajon a számodra? Bizony óriási előnyei vannak!” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (7.)). Isten szavai segítettek megértenem, hogy a vezetők felelőssége a munka felügyelete és nyomon követése. Ez azt is jelzi, hogy felelősséget vállalnak a kötelességeikért, és céljuk, hogy jól végezzék a gyülekezet munkáját. A vezetők felügyeletének hatására azok, akiknek valóban van lelkiismeretük és józan eszük, gyakran elgondolkodnak magukon, és időben összefoglalják, illetve kijavítják a kötelességükben vétett hibákat és az eltéréseket, hogy jobb eredményeket érjenek el. Eszembe jutott, hogy amikor elkezdtem a tisztogatási munkát, egyáltalán nem értettem az alapelveket. Csak miután a testvérek többször közösséget vállaltak velem és segítettek, tudtam felfogni néhány alapelvet, és szert tenni némi tisztánlátásra a különböző emberek viselkedésével kapcsolatban. Különleges kiváltság volt számomra, hogy ezt a kötelességet végezhettem, és ez Isten kegyelme volt. A gyülekezet megbízott ezzel a feladattal, tehát fel kellett volna vállalnom ezt a kötelességet, és teljes szívemből és erőmből a tőlem telhető legjobbat kellett volna tennem a munka zökkenőmentes előrehaladása érdekében. Ez mutatja meg, hogy az embernek van lelkiismerete és józan esze. Én azonban csak a magam kényelmes tempójában végeztem a kötelességemet, és megelégedtem azzal, hogy van feladatom, anélkül, hogy a munka előrehaladásával törődtem volna. Még a vezetőket is megtévesztettem azzal, hogy nem jelentettem konkrét részleteket, hogy megakadályozzam őket a munkám ellenőrzésében és felügyeletében. Hogyan mondhatnám, hogy van lelkiismeretem vagy józan eszem, ha így végzem a kötelességemet? Folyamatosan kerültem a felügyeletet, és nem akartam, hogy megfékezzenek. Ez kényelmes volt a hús-vér testem számára, de késleltette a munkát, és vétkek elkövetésére késztetett. Hihetetlenül ostoba voltam!

Később Isten e szavait olvastam: „Mi is az a kötelesség? Isten által az embereknek adott megbízatás, Isten házának munkájához tartozik, valamint olyan felelősség és kötelezettség, amelyet Isten választott népe minden egyes tagjának viselnie kell. A kötelesség a karriered? Személyes családi ügy? Jogos-e az a kijelentés, hogy ha egyszer rád bíztak egy kötelességet, akkor ez a kötelesség a te személyes ügyeddé válik? Egyáltalán nem ez a helyzet. Hogyan kellene tehát végezned a kötelességedet? Úgy, hogy Isten követelményeinek, szavainak és mércéinek megfelelően cselekszel, és úgy, hogy viselkedésedet az igazságalapelvekre alapozod szubjektív emberi vágyak helyett. Egyesek azt mondják: »Ha egyszer már rám bíztak egy kötelességet, az nem az én dolgom? A kötelességem az én feladatom, és az, amivel megbíztak, nem az én dolgom? Ha a kötelességemet a saját dolgomként kezelem, nem azt jelenti, hogy megfelelően fogom csinálni? Vajon jól végezném, ha nem a saját dolgomként kezelném?« Helyesek vagy helytelenek ezek a szavak? Helytelenek; ellentétben állnak az igazsággal. A kötelesség nem a te személyes ügyed, hanem Isten ügye, Isten munkájának része, és úgy kell végezned, ahogy Isten kéri; csak akkor felelhetsz meg a mércének, ha a kötelességedet Istennek alávetett szívvel végzed. Ha mindig a saját elképzeléseid és képzelődéseid, valamint a saját hajlamaid szerint végzed a kötelességedet, akkor soha nem fogsz megfelelni a mércének. Ha mindig csak úgy végzed a kötelességedet, ahogyan szeretnéd, akkor nem végzed a kötelességedet, mert amit te csinálsz, az nem tartozik Isten irányításának körébe, nem Isten házának munkája; ehelyett a saját működésedet irányítod, a saját feladataidat végzed, és így Isten erről nem fog megemlékezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságalapelvek kutatásával végezheti jól a kötelességét). Isten szavaiból megértettem, hogy a kötelességek Istentől származnak; a teljesítésük minden Istent követő ember felelőssége és kötelezettsége. Ez nem olyan, mint a háztartási ügyek intézése, ahol az emberek azt tehetik, amit akarnak. Ehelyett keresniük kell az igazságot, és az alapelvek szerint kell végezniük a kötelességüket. Én a gyülekezet tisztogatási munkájáért feleltem. Isten azt követeli meg ebben a kötelességben, hogy a gyülekezetet a lehető leghamarabb megtisztítsuk az antikrisztusoktól, a gonosz emberektől és az álhívőktől, hogy a testvéreknek jó gyülekezeti életet biztosítsunk. Én azonban nem vettem figyelembe Isten szándékait. Nem gondolkodtam azon, hogyan végezhetném el ezt a munkát gyorsan az alapelvek szerint. Ehelyett mindennap arra gondoltam, hogy a hús-vér testem kényelmet élvezzen, és hogyan kerülhetném el a nehézségeket és a fáradtságot. Önkényesen, a magam kényelmes tempójában, sietség nélkül végeztem a kötelességemet. Azokat a feladatokat, amelyeket korábban is befejezhettem volna, nem siettettem, és nem voltam hajlandó többet tenni, még akkor sem, ha tudtam volna. Szándékosan eltitkoltam azon személyek névsorát, akik megfeleltek a kitakarítás kritériumainak. Megakadályoztam, hogy a vezetők megismerjék a munka konkrét előrehaladását, hogy ne tudjanak felügyelni, és hogy így ne legyek túl elfoglalt vagy fáradt. A testi kényelem kedvéért hazudtam és csaltam. Igazán méltatlan voltam erre a kötelességre!

Később elgondolkodtam magamon. Miért nem voltam hajlandó elfogadni a felügyeletet, és miért akartam mindig a magam módján csinálni a dolgokat? Később Isten e szavait olvastam: „Milyenek azok az emberek, akik a rendes munkájukkal foglalkoznak? Olyanok, akik egyszerű módon tekintenek az olyan alapvető szükségleteikre, mint az étel, a ruházat, a menedék és a közlekedés. Amíg ezek a dolgok megfelelnek a normális színvonalnak, az elég nekik. Jobban érdekli őket az életútjuk, a küldetésük emberi lényként, az életszemléletük és az értékeik. A nem ígéretes emberek min töprengenek egész nap? Állandóan azon töprengenek, hogyan lazsáljanak, hogyan trükközzenek, hogy kibújhassanak a felelősség alól, hogyan egyenek jókat és hogyan szórakozzanak, hogyan éljenek fizikai kényelemben és komfortban, anélkül, hogy a megfelelő dolgokat figyelembe vennék. Ezért elnyomottnak érzik magukat abban a keretben és környezetben, amelyben kötelességeiket végzik Isten házában. [...] Ezek az egyének, akik nem végzik a rendes munkájukat, és akik azt teszik, amit akarnak, nem kívánják ezeket a megfelelő dolgokat tenni. A végső cél, amit el akarnak érni azzal, hogy azt teszik, amit akarnak, az a fizikai kényelem, az élvezet és a könnyedség, valamint az, hogy ne korlátozzák őket, és ne érje őket semmilyen módon sérelem. Az, hogy eleget ehessenek abból, amiből csak akarnak, és azt csinálhassák, amit akarnak. Emberi mivoltuk minősége és belső törekvéseik miatt érzik magukat gyakran elnyomottnak. Akárhogyan is beszélgetsz velük az igazságról, nem fognak megváltozni, és az elnyomottságuk nem oldódik fel. Ők pontosan ilyen emberek; olyanok, akik nem végzik a rendes munkájukat. Bár a felszínen úgy tűnik, hogy nem követtek el nagy gonoszságot, vagy nem rossz emberek, és bár úgy tűnik, hogy csak nem tartották be az alapelveket és a szabályokat, a valóságban a természetlényegük az, hogy nem végzik a rendes munkájukat, és nem követik a helyes utat. Az ilyen emberekből hiányzik a normális emberi mivolt lelkiismerete és értelme, és nem képesek elérni a normális emberi mivolt intelligenciáját. Nem gondolkodnak, nem mérlegelnek és nem követik azokat a célokat, amelyeket a normális emberi mivolttal rendelkező embereknek követniük kellene, vagy azokat az életszemléleteket és létmódokat, amelyeket a normális emberi mivolttal rendelkező embereknek a magukévá kellene tenniük. Az elméjüket minden nap olyan gondolatok töltik meg, hogy hogyan találhatnának testi könnyedséget és örömöt. A gyülekezet életkörülményei között azonban nem tudják kielégíteni fizikai vágyaikat, ezért kényelmetlenül és elnyomottnak érzik magukat. Így jönnek létre bennük ezek az érzelmek. Mondjátok meg Nekem, az ilyen embereknek nem kimerítő az életük? (De igen.) Szánnivaló az életük? (Nem, nem szánnivaló.) Így van, nem kell szánni őket. Hogy finoman fogalmazzak, ezek azok az emberek, akik nem végzik a rendes munkájukat. A társadalomban kik azok az emberek, akik nem végzik a rendes munkájukat? A naplopók, a bolondok, a lógósok, a huligánok, a garázdálkodók és a léhűtők ilyen emberek. Nem akarnak új készségeket vagy képességeket elsajátítani, és nem akarnak komoly karriert befutni, vagy munkát találni, hogy megéljenek. Ők a társadalom naplopói és léhűtői. Beszivárognak a gyülekezetbe, és aztán a semmiért akarnak kapni valamit, és megszerezni az áldásokból a maguk részét. Opportunisták. Ezek az opportunisták soha nem hajlandók végrehajtani a kötelességeiket. Ha a dolgok egy kicsit is nem az ő szájuk íze szerint mennek, akkor elnyomottnak érzik magukat. Mindig szabadon akarnak élni, nem akarnak semmilyen munkát végezni, és mégis jó ételeket akarnak enni, szép ruhákat akarnak viselni, azt enni, amit csak akarnak, és akkor aludni, amikor csak akarnak. Azt gondolják, hogy amikor eljön egy ilyen nap, az biztosan csodálatos lesz. Nem akarnak elviselni egy kis nehézséget sem, és élvezettel teli életre vágynak. Ezek az emberek még az életet is fárasztónak találják; negatív érzelmek kötik gúzsba őket. Gyakran érzik magukat fáradtnak és zavarodottnak, mert nem tehetik azt, amit akarnak. Nem akarják a rendes munkájukat végezni, vagy a rendes ügyeiket intézni. Nem akarnak kitartani egy munka mellett, és azt folyamatosan, az elejétől a végéig elvégezni, saját szakmájuknak és kötelességüknek, kötelezettségüknek és felelősségüknek tekintve; nem akarják befejezni azt és eredményt elérni, vagy a lehető legjobb színvonalon elvégezni. Soha nem gondolkodtak így. Csak felületesen akarnak cselekedni, és a kötelességüket a megélhetés eszközeként akarják használni. Amikor egy kis nyomással vagy valamilyen ellenőrzéssel szembesülnek, vagy amikor egy kicsit magasabb mércét állítanak eléjük, vagy amikor egy kis felelősséget kell vállalniuk, kényelmetlenül és elnyomottnak érzik magukat. Ezek a negatív érzelmek születnek meg bennük, az élet kimerítőnek tűnik számukra, és nyomorultul érzik magukat. Az egyik alapvető oka annak, hogy kimerítőnek érzik az életet, az, hogy az ilyen emberekből hiányzik a józan ész. A józan eszük károsodott, az egész napot fantáziálgatással töltik, álomvilágban élnek, a fellegekben, mindig a legvadabb dolgokról képzelegve. Ezért nagyon nehéz feloldani az elnyomottságukat. Őket nem érdekli az igazság: álhívők. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy megkérjük őket, hogy hagyják el Isten házát, térjenek vissza a világba, és találják meg a saját helyüket, ahol kényelem és komfort várja őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavaiból láttam, hogy azok, akik a kedvük szerint végzik a kötelességüket, és nem a megfelelő munkával foglalkoznak, soha nem a helyes dolgokon gondolkodnak. Mindennap csak azon gondolkodnak, hogyan biztosítsák a hús-vér testüknek a kényelmet. Nem számít, hány éve végzik a kötelességüket, a hozzállásuk alapján folyton csak meg akarják úszni, nem különböznek a világi semmittevőktől és naplopóktól. Az ilyen emberek idegenkednek az igazságtól, és nem szeretik a pozitív dolgokat, ami tipikus álhívőkké teszi őket. Ha nem tartanak bűnbánatot, arra vannak ítélve, hogy felfedjék és kiiktassák őket. Régebben lenéztem a semmittevőket és naplopókat, azt gondolván, hogy ezek az emberek nem foglalkoznak megfelelő munkával, hanem csak céltalanul lézengenek. Most, hogy Isten szavaihoz hasonlítottam magam, láttam, hogy én is pont ilyen ember vagyok. Nem akartam, hogy felügyeljenek vagy sürgessenek a kötelességemben, csak szabadságra és kötetlenségre vágytam, és egyáltalán nem tanúsítottam felelősséget az elsődleges munkám iránt. Nem a megfelelő munkával foglalkoztam, és átadtam magam a kényelemnek. Volt bennem akár egy cseppnyi integritás vagy méltóság is? Bár látszólag végeztem némi munkát, nem voltam őszinte Istenhez, ravaszkodtam, és elhanyagoltam a kötelességemet, azt gondoltam, hogy Istent bolonddá téve megfelelhetek az elvárásoknak, hogy elnyerjem az Ő áldásait. Csak a jövőm és a rendeltetési helyem érdekében végeztem némi kötelességet. Hát nem voltam én egy közönséges opportunista? Isten mindent átvizsgál, és mindenki, aki nem őszinte a kötelességében, fel lesz fedve, és ki lesz iktatva. Én pedig abban a tévhitben éltem, hogy csalárd eszközökkel elnyerhetem Isten áldását. Hát nem voltam hihetetlenül ostoba? Miben különböztek az én megnyilvánulásaim azoknak az álhívőknek a megnyilvánulásaitól, akiket kitakarítottak? Ha így folytatom, tönkreteszem a saját sorsomat és rendeltetési helyemet. Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban féltem. Ezért bűneimet megbánva Istenhez imádkoztam, és hajlandó voltam keresni az igazságot, hogy megoldjam a problémáimat.

Később Isten e szavait olvastam: „Azok, akik igazán hisznek Istenben, mind olyan egyének, akik elvégzik a rendes munkájukat, mindannyian hajlandóak végrehajtani a kötelességeiket, képesek egy munkát elvállalni, és azt képességüknek és Isten háza előírásainak megfelelően jól elvégezni. Eleinte természetesen kihívást jelenthet az alkalmazkodás ehhez az élethez. Fizikailag és szellemileg kimerültnek érezheted magad. Ha azonban valóban megvan benned az elhatározás az együttműködéshez, valamint a hajlandóság, hogy normális és jó emberré válj, és elérd az üdvösséget, akkor fizetned kell egy kis árat, és engedned kell, hogy Isten megfegyelmezzen téged. Amikor késztetést érzel, hogy önfejű légy, akkor fel kell lázadnod ez ellen, és el kell engedned, fokozatosan csökkentve önfejűségedet és önző vágyaidat. Isten segítségét kell kérned a kritikus ügyekben, a kritikus időpontokban és a kritikus feladatokban. Ha megvan benned az elhatározás, akkor meg kell kérned Istent, hogy fenyítsen és fegyelmezzen meg, továbbá világosítson meg, hogy megérthesd az igazságot, így jobb eredményeket fogsz elérni. Ha valóban megvan benned az elhatározás, és imádkozol Istenhez az Ő jelenlétében, és könyörögsz Hozzá, Isten cselekedni fog. Meg fogja változtatni az állapotodat és a gondolataidat. Ha a Szentlélek egy kicsit munkálkodik, egy kicsit megmozgat téged, és egy kicsit megvilágosít, akkor a szíved meg fog változni, és az állapotod át fog alakulni. Amikor ez az átalakulás megtörténik, érezni fogod, hogy így élni nem jelent elnyomást. Elnyomott állapotod és érzelmeid átalakulnak és enyhülnek, illetve másmilyenek lesznek, mint azelőtt. Úgy fogod érezni, hogy így élni nem fárasztó. Élvezetet fogsz találni abban, hogy Isten házában végzed a kötelességedet. Úgy fogod érezni, hogy jó így élni, így viselkedni és így végezni a kötelességedet, elviselni a nehézségeket, megfizetni az árat, betartani a szabályokat és az alapelvek szerint tenni a dolgokat. Úgy fogod érezni, hogy a normális embereknek ilyen fajta életet kellene élniük. Amikor az igazság szerint élsz, és jól végzed a kötelességedet, úgy fogod érezni, hogy a szíved szilárd és békés, és az életednek van értelme” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az őszinte istenhívők a helyes munkával foglalkoznak, folyamatosan azon gondolkodnak, hogyan végezzék jól a kötelességüket, és hogyan érjék el a legjobb eredményeket. Hajlandóak szenvedni és árat fizetni, és el tudják fogadni mások felügyeletét. Gyakran elgondolkodnak a munkájukban lévő eltéréseken, és azonnal kijavítják a felfedezett problémákat. Azt is megértettem, hogy ha az ember többet törődik Isten házának munkájával, és a helyes dolgokat tartja szem előtt, akkor egy kis szenvedés miatt nem fogja magát elnyomottnak vagy korlátozottnak érezni. Valamennyi idővel később információkat gyűjtöttem egy gonosz emberről. Amikor a vezetők ezt megtudták, megkérdezték, mikorra tudom rendszerezni az anyagot. Azt gondoltam: „Ez a személy épp most került át a mi gyülekezetünkbe egy másikból. Néhány gonosz tettét illetően az előző gyülekezeténél kell érdeklődnöm és ellenőriznem, így nem lesz könnyű összeállítani. Ráadásul más anyagaim is vannak, amelyeket a lehető leghamarabb ki kell egészítenem. Úgy tűnik, a hús-vér testemnek ismét szenvednie kell.” Abban a pillanatban rájöttem, hogy megint a hús-vér testemmel törődöm. Visszagondolva arra, hogy korábban lelassítottam a munka előrehaladását, most már tudtam, hogy ezúttal nem késlekedhetek tovább. Ráadásul ez a személy viszályt szított, és elnyomta a testvéreket a gyülekezetben. A gyülekezetet a lehető leghamarabb meg kellett tisztítani ettől a személytől. Azonnal megbíztam a megfelelő embereket, hogy segítsenek megérteni és ellenőrizni az információkat. Hamarosan befejeztem az összes szükséges adat összegyűjtését. A gyülekezetben lévő testvérek 80%-ának beleegyezésével azt a gonosz embert kizárták a gyülekezetből. Amikor a kötelességemre összpontosítottam anélkül, hogy a saját hús-vér testemmel törődtem volna, rendíthetetlenséget éreztem magamban. Ettől kezdve, amikor a kötelességeimet végeztem, időben jelentettem a munkámat. Amikor a vezetők felügyelték és nyomon követték a munkámat, már nem éreztem ellenállást. Ehelyett a felügyeletükön keresztül felfedeztem a munkámban lévő eltéréseket, majd azonnal kijavítottam azokat. Például, amikor a munka lassú előrehaladásáról kérdeztek, az összefoglalónk alapján elgondolkodva rájöttem, hogy ez főként azért van, mert nem tudtam rangsorolni a fontosabb feladatokat. Így gyorsan elvégeztem a javítást. Amikor így gyakoroltam, már nem éreztem magam elnyomva, nem éreztem ellenállást. Ráadásul a kötelességem hatékonysága jelentősen javult, egy hónap alatt a rendszerezett anyagok mennyisége a korábbi kétszeresére nőtt. Tudom, hogy mindez Isten szavainak az eredménye, és mélyen hálás vagyok Istennek!