47. Gondolatok a felületességről
2021 decemberében kezdtem el gyakorolni a videók ellenőrzését. Kezdetben teljes szívvel-lélekkel tanultam és gondolkodtam. Amikor valami zavaros dologba ütköztem, a velem együttműködő nővértől kerestem a megoldásokat. Ő is gyakran megbeszélte velem a videókon azonosított problémákat. Minden alkalommal összefoglaltam a hiányosságaimat és eltéréseimet, majd megpróbáltam megkeresni és megtanulni a vonatkozó alapelveket. Az alapelvekről szóló csoportos megbeszélések során figyelmesen meghallgattam mindenki közösségét, és alaposan átgondoltam azt, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Miután egy ideig így gyakoroltam, némi fejlődést értem el a szakmai készségeimben, és képes voltam kezelni néhány feladatot. Kezdtem elégedettnek érezni magam, azt hittem, hogy felfogtam néhány alapelvet. Ettől kezdve ritkán kezdeményeztem a tanulást. Amikor az alapelvekről beszélgettem és problémákat vitattam meg a csapat többi tagjával, már nem gondolkodtam olyan komolyan, mint korábban, és arra sem összpontosítottam, hogy összefoglaljam a munkában felmerülő problémákat. A kötelességem végzéséhez való hozzáállásom passzívvá vált.
Emlékszem, hogy egy bizonyos időszakban egyes testvérek járatlanok voltak a kötelességeikben, és sok probléma volt az általuk benyújtott videókkal. Beszélgetnem kellett velük, és egyenként válaszolnom nekik, hogy kezeljem ezeket a problémákat. Néhány fondorlatos gondolat merült fel bennem: „Ha minden egyes videót alaposan átnézek, és megkeresem a vonatkozó alapelveket, hogy beszéljek róluk, és válaszoljak a testvéreknek, az sok időt és erőfeszítést igényel. Mikor tudom befejezni ennyi videó feldolgozását? Talán csak rá kellene mutatnom röviden a problémákra, és hagynom, hogy a testvérek maguk találják ki, hogyan oldják meg a problémákat. Így sok fáradságot megspórolhatok.” Tehát én csupán rámutattam a videókban lévő problémákra, és jeleztem a módosítások általános irányát. Egy másik alkalommal ellenőriztem egy videót, és felfedeztem benne néhány problémát. De nem voltam biztos bennük, ezért megvitattam őket a velem együttműködő nővérrel. Ő azt mondta, hogy nem lát semmi problémát, de én még mindig kellemetlenül éreztem magam emiatt. Miután egy ideig töprengtem, még mindig nem voltam biztos benne, hogy ezek problémák-e. Aztán azt fontolgattam, hogy felületes leszek, gondolván: „Talán hagynom kéne az egészet úgy, ahogy van. A nővér jobban felfogja az alapelveket, mint én. Még ő is azt mondja, hogy rendben van, tehát nem lehet semmi gond. Nem kell több időt töltenem a fontolgatással. Különben is, ezt csak érzem. Mi van, ha tévedek ebben, és késleltetem a munkát?” Ezzel a gondolattal abbahagytam a töprengést és a válasz keresését. Aztán csak benyújtottam a videót úgy, ahogy volt. Néhány nappal később a felügyelőnk rámutatott, hogy van néhány probléma a videóval, és hogy ezeket ki kell javítani. Ezt követően a testvéreim egymás után jelentették, hogy negatívan érezték magukat, miután elolvasták a javaslatainkat. Úgy gondolták, hogy túl sok probléma volt az általuk készített videókban, és nem tudták, hogyan oldják meg azokat. Ezekkel a leleplezett problémákkal szembesülve teljesen tanácstalan voltam. Eszembe jutott azonban, hogy az embereket, eseményeket és dolgokat, amelyekkel mindenap találkozom, Isten rendezi el, és azok az Ő szuverenitása alatt állnak. A találkozás ezekkel a körülményekkel nem ok nélkül történt. Biztosan vannak tanulságok, amelyeket le kell vonnom, ezért imádkoztam Istenhez, és kértem az Ő útmutatását.
Egy áhítat során olvastam ezeket a részleteket Isten szavaiból: „A romlott beállítottságon belül van valami, amiért ilyen könnyelműen és felelőtlenül kezelik a dolgokat. Ez trehányság, amire az emberek gyakran hivatkoznak. Mindazt, amit tesznek, a »nagyjából jó« és az »eléggé megközelíti« szintjéig teszik; ez a »talán«, a »lehet« és az »ötből négy« hozzáállása; felületesen teszik a dolgokat, megelégszenek azzal, ha a minimumot megteszik, és megelégszenek azzal, hogy blöffölve elevickélnek; nem látják értelmét annak, hogy komolyan vegyék a dolgokat vagy aprólékosak legyenek, és még kevésbé látják értelmét annak, hogy keressék az igazságalapelveket. Ez talán nem olyasvalami, ami a romlott beállítottságon belül van? A normális emberi mivolt megnyilvánulása ez? Nem. Helyénvaló ezt arroganciának nevezni, és az is teljesen találó, ha léhaságnak nevezzük, de hogy tökéletesen megragadjuk, az egyetlen szó, ami megfelel, az a »trehány«. A legtöbb emberben megvan a trehányság, csak más-más mértékben. Mindenben felületesen és hanyagul akarnak eljárni, és minden cselekedetükben ott van a csalárdság fuvallata. Ha csak tudnak, átvernek másokat, a könnyebb utat választják, amikor csak tehetik, időt spórolnak, amikor csak tudnak. Azt gondolják magukban: »Amíg elkerülöm, hogy felfedjenek, és nem okozok problémát, illetve nem vonnak felelősségre, addig elboldogulok valahogy. Nem kell nagyon jó munkát végeznem, az túl nagy fáradozás!« Az ilyen emberek semmit sem tanulnak meg mesteri szinten, tanulmányaik során pedig nem igyekeznek, nem szenvednek és nem fizetik meg az árat. Csak a felszínét akarják érinteni egy témának, majd azt mondják magukról, hogy jártasak benne, azt hiszik, hogy mindent megtanultak, amit tudni kell, majd erre támaszkodnak, hogy elevickéljenek. Ez vajon nem az emberek egyfajta hozzáállása más emberekhez, eseményekhez és dolgokhoz? Jó hozzáállás ez? Nem. Egyszerűen szólva ez »elevickélés«. Az ilyen trehányság az egész romlott emberiségben megvan. Akiknek az emberi mivoltában megvan a trehányság, azt a szemléletet és hozzáállást képviselik, hogy bármit is tesznek, abban »elevickélnek«. Vajon képesek-e az ilyen emberek megfelelően tenni a kötelességüket? Nem. Képesek az alapelvek szerint tenni a dolgokat? Ez még valószínűtlenebb” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Második rész)). „Hogyan lehet megkülönböztetni a nemes és a közönséges embereket? Egyszerűen nézzük meg a kötelességekkel kapcsolatos hozzáállásukat és cselekedeteiket, és nézzük meg, hogyan kezelik a dolgokat és hogyan viselkednek, amikor problémák merülnek fel. Az integritással és méltósággal rendelkező emberek pedánsak, lelkiismeretesek és szorgalmasak a cselekedeteikben, és hajlandóak megfizetni az árat. Az integritás és méltóság nélküli emberek figyelmetlenek és felületesek a cselekedeteikben, mindig készek valami trükkre, mindig csak elevickélni akarnak. Bármilyen technikát is tanulmányoznak, nem tanulják szorgalmasan, képtelenek megtanulni, és bármennyi időt is töltenek annak tanulmányozásával, teljesen tudatlanok maradnak. Ezek gyenge jellemű emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Második rész)). „Ha csak tudnak, átvernek másokat”, „Az integritás és méltóság nélküli”, „gyenge jellemű” – Ezeknek a mondatoknak minden egyes szava a szívembe hatolt. Elgondolkodtam a kötelességem végzésekor tanúsított magatartásomon. Hát nem pontosan olyan volt a teljesítményem, mint amit Isten leleplezett? Amikor észrevettem, hogy sok a probléma a testvérek által készített videókkal, nem gondolkodtam azon, hogyan segítsek nekik megoldani ezeket a problémákat, és hogyan vezessem őket, hogy megértsék az igazságot, és bemenjenek az alapelvekbe. Ehelyett az volt az elsődleges szempontom, hogyan spóroljak meg némi fáradságot. Úgy gondoltam, hogy ha minden egyes videót alaposan ellenőriznék, és mindenre részletesen reagálnék, az túlságosan fáradságos lenne, és sok gondolkodást igényelne. Ezért csak röviden említettem a videókban szereplő problémákat, de nem vállaltam közösséget a testvérekkel az alapelvekről, és nem mutattam rá a gyakorlati megoldásokra. Emiatt a testvérek negatívan érezték magukat, miután elolvasták a javaslataimat. Vajon nem okoztam-e ezzel bomlasztást? A másik videó megtekintésekor, volt egy olyan érzésem, hogy van néhány probléma vele, de nem akartam alaposan átgondolni ezeket, mert nem voltam benne biztos. Sőt, kifogásokat is találtam magamnak, azt gondoltam, hogy a fontolgatás nem feltétlenül vezet eredményre. A nővér jobban felfogta az alapelveket, mint én, és ő is azt mondta, hogy a videó rendben van, tehát nem lehet vele semmi nagyobb probléma. Nem tettem igazán erőfeszítést a válasz keresésére, mielőtt levontam volna azt a következtetést, hogy a töprengés nem biztos, hogy eredményre vezet. Nem voltam egyszerűen megbízhatatlan, és nem csupán lazsáltam? Valóban nagyon csalárd voltam! Ez a hozzáállás a kötelességemhez éppen olyan volt, mint amit Isten leleplezett: „Amíg elkerülöm, hogy felfedjenek, és nem okozok problémát, illetve nem vonnak felelősségre, addig elboldogulok valahogy. Nem kell nagyon jó munkát végeznem, az túl nagy fáradozás!” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Második rész)). Ezek a szavak tökéletesen jellemeztek engem. Minden napomat robotpilótaként éltem. Megelégedtem azzal, hogy elkerüljem a fizikai megpróbáltatásokat, és valahogy boldoguljak. Soha nem gondoltam a testvéreim nehézségeire, sem arra, hogy a kötelességvégzésem így hatékony-e. Ha valamin át tudtam vergődni, akkor csak átvergődtem rajta, nem mutattam hűséget a kötelességem iránt. Ilyen hozzáállással teljesen megbízhatatlan voltam, olyan, mint akit Isten úgy jellemez, hogy „Az integritás és méltóság nélküli” és „gyenge jellemű emberek”. Ez egyáltalán nem volt túlzás. Mélységesen kétségbeestem és bűntudatom volt, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! A kötelességemhez való hozzáállásom túlságosan komolytalan és teljesen felelőtlen. Nem akarok többé ilyen alantas életet élni. Hajlandó vagyok fellázadni a hús-vér testem ellen, szorgalmas és komoly lenni, és áldozatot hozni, hogy jól végezzem a kötelességemet.”
Imádkozás után elolvastam Isten néhány szavát, és jobban megértettem az Ő követelményeit. Isten azt mondja: „Amikor kötelességet végez az ember, meg kell tanulnia lelkiismeretesnek, szigorúnak, aprólékosnak és felelősségteljesnek lenni, valamint szilárdan megalapozott módon végezni azt, vagyis egyik lábát mindig a másik elé letéve. Minden erejét be kell vetnie azért, hogy jól végezze azt a kötelességet, egészen addig, amíg elégedett nem lesz azzal, ahogyan elvégezte. Ha valaki nem érti az igazságot, keresse az alapelveket és cselekedjen azok, valamint Isten követelményei szerint; legyen hajlandó több erőfeszítést tenni azért, hogy jól végezze a kötelességét, és soha ne végezze azt felületes módon. Csakis akkor érezhet békét a szívében anélkül, hogy vádolná őt a lelkiismerete, ha így gyakorol” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten megköveteli tőlünk, hogy szilárd alapokkal rendelkezzünk a kötelességeinkben, lelkiismeretes és felelős magatartást tanúsítsunk mindenben, amit teszünk, keressük az igazságalapelveket, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Felismertem, hogy nem lehetek többé felületes. Isten követelményeit a gyakorlatba kellett ültetnem, gondosan ellenőrizve minden egyes videót, és részletes, alapelveken nyugvó útmutatást adva a problémákról. Bár ez egy kicsit több fizikai szenvedést és gondolkodást igényel majd, ha ez jobb eredményekhez vezet a kötelességemben, akkor megéri. Ezt követően, ahogy folytattam a testvéreim problémáinak vizsgálatát és megválaszolását, azon töprengtem, hogyan fejezzem ki magam, hogy a legjobb eredményeket érjem el. Ezt a megközelítést alkalmazva nem éreztem magam annyira fáradtnak, és mélyebben be tudtam menni az alapelvekbe. A súlyosan romlott beállítottságom és a testi kényelem iránti túlzott vágyam miatt azonban még mindig kísértést éreztem arra, hogy a könnyebb utat válasszam, és felületes legyek, amikor összetett problémákkal szembesültem.
Egyszer egy videó ellenőrzésekor észrevettem benne néhány problémát, amelynek kezelése kihívást jelentett. Ezt gondoltam: „Ha javaslatokat teszek, először tanulmányoznom és kutatnom kell, hogy áttörést érjek el. Ez fáradságos munka lesz. Már a gondolatától is megfájdul a fejem! Ha ennyi időt töltök vele, és mégsem jövök rá, nem lenne-e felesleges erőfeszítés? Hagyjuk ezt! Egyelőre más videókra koncentrálok, és majd később foglalkozom ezekkel a problémákkal, ha lesz időm.” Egy idő után a vezetőink észrevették, hogy a videós munkánk hatékonysága csökken, és újra ellenőrizték a testvérek által az elmúlt három hónapban benyújtott videókat. Azt találták, hogy elég sok videó maradt feldolgozatlanul, és hogy nem foglalkoztunk velük azonnal, illetve nem adtunk útmutatást a testvéreknek arra, hogy az alapelveknek megfelelően módosítsák azokat, ami jelentős késedelmet okozott a videós munkában. Ezt az eredményt látva megdöbbentem. Vajon mindez nem azért van, mert hanyagul és felületesen álltam hozzá a kötelességemhez? Nem tudom elmondani, mit éreztem. Olyan érzés volt, mintha egy kő nyomná a mellkasomat, amitől nem kapok levegőt. Később olvastam Isten szavainak ezt a részletét: „Rendkívül fontos, hogy miként kell kezelnetek Isten megbízatásait. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten rád bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és el kell fogadnod a büntetésedet. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek teljesítik a megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha könnyelműen kezeled Isten megbízatásait, az egy súlyos elárulása Istennek. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten e szavait olvasva éreztem Isten igazságos természetét. Ha laza hozzáállással közelítenék a kötelességemhez – mindig felületes és megbízhatatlan lennék, és lazsálnék –, az Isten súlyos elárulását jelezné, és akkor érdemtelenné válnék arra, hogy Isten színe előtt legyek, és megérdemelném az átkot és a büntetést. Megijedtem, úgy éreztem, hogy veszélyes helyzetben vagyok. Ha belegondolok, a gyülekezet abban a reményben intézte úgy, hogy videókat ellenőrizzek, hogy majd teljes szívemet és minden erőmet beleadom a munkába, és jól fogom végezni azt. De megbízhatatlan voltam a kötelességeimben, és kerestem a lazsálás módjait. Amikor olyan kérdésekkel találkoztam, amelyeket nem értettem és nem tudtam átlátni, elmulasztottam alaposan átgondolni azokat. Ehelyett, amikor olyan kérdésekkel szembesültem, amelyek jelentős erőfeszítést és gondolkodást igényeltek, úgy döntöttem, hogy megspórolom a fáradságot, és félreteszem a videókat, nem végeztem azonnal kutatást és vizsgálatot, és nem kerestem a vonatkozó alapelveket, hogy a csapat többi tagjának útmutatást nyújtsak. Nem tettem eleget a feladataimnak. Amit tettem, az teljes mértékben akadályozta a videós munkát. Visszagondolva arra, amikor kezdetben elvállaltam ezt a kötelességet, elhatároztam Isten előtt, hogy megbecsülöm a lehetőséget, hogy ezt a kötelességet végezhetem, és hűséges leszek, hogy viszonozzam Isten szeretetét. De most, ha csak el tudtam boldogulni valahogy, akkor minden felelősségérzet nélkül úgy tettem. Nem volt ez nyilvánvaló csalárdság Istennel szemben? Valóban cserbenhagytam Istent, és nem voltam megbízható! Ha erre gondoltam, bűntudatot és önvádat éreztem, és még inkább adósnak éreztem magam Istennel szemben. Sírva imádkoztam Istenhez: „Ó Istenem, a tetteim csak akadályozták és bomlasztották a munkát. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani, és kijavítani a kötelességemhez való hozzáállásomat. Kérlek, vezess engem!”
Később tűnődni kezdtem. Először jól akartam végezni a kötelességemet, de hogy lehet, hogy végül ilyen lettem? Miközben válaszokat kerestem, rábukkantam Isten szavainak ezekre a részleteire: „A lusta emberek semmit sem tudnak csinálni. Két szóval összefoglalva: hasznavehetetlen emberek; teljességgel haszontalanok. Nem számít, mennyire jó képessége van a lusta embereknek, az nem egyéb, mint puszta kirakat; még ha jó képességűek is, semmi haszna. Túlságosan lusták – tudják, hogy mit kellene tenniük, de nem teszik, és még ha tudják is, hogy probléma valami, nem keresik az igazságot a megoldása végett, és noha tudják, hogy milyen nehézségeket kellene elszenvedniük azért, hogy hatékony legyen a munka, mégsem hajlandóak ilyen érdemleges szenvedést elviselni – így aztán nem nyerhetnek el semmilyen igazságot, és nem végezhetnek valóságos munkát. Nem szeretnék elviselni azokat a nehézségeket, amelyeket viselniük kellene az embereknek; csak a kényelemben való elmerülést, az örömteli idők és a szabadidő élvezetét, valamint a szabad és nyugodt élet élvezetét ismerik. Hát nem hasznavehetetlenek? Azok az emberek, akik nem tudnak nehézséget elviselni, nem érdemlik meg az életet. Akik folyton csak parazitaként akarnak élni, lelkiismeret és józan ész nélkül valók; vadállatok, és az ilyen emberek még munkavégzésre is alkalmatlanok. Mivel nem tudnak nehézséget elviselni, még ha végeznek is munkát, nem képesek jól végezni azt, és ha el szeretnék nyerni az igazságot, erre még kevesebb remény van. Az, aki nem tud szenvedni és nem szereti az igazságot, hasznavehetetlen ember; még munkavégzésre sem alkalmas. Vadállat, és szemernyi emberi mivolt sincs benne. Az ilyen embereket ki kell iktatni; csakis ez felel meg Isten szándékainak” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). „Megelégszel azzal, hogy a Sátán befolyása alatt élsz, békességgel, örömmel és egy kis testi kényelemmel? Vajon nem vagy te a legalantasabb az emberek között? Senki sem ostobább azoknál, akik látták az üdvösséget, de nem törekszenek annak elnyerésére; ezek azok az emberek, akik átadják magukat a testnek, és a Sátánt élvezik. Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindent adtam nektek? Akkor miért nem nyertétek el? Mi okotok van panaszkodni? Vajon nem azért nem nyertetek el semmit, mert túlságosan szerelmesek vagytok a testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataitok? Nem azért, mert túlságosan ostobák vagytok? Ha képtelen vagy elnyerni ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? [...] Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem törekszel rá. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed szembenézni Istennel? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). A múltban soha nem azonosítottam magam olyan kifejezésekkel, mint „hasznavehetetlen” vagy „parazitak”, és még kevésbé képzeltem azt, hogy Isten szemében a viselkedésem egy két lábon járó hulláéhoz hasonlítható, és hogy nincs különbség köztem és a disznók és kutyák között. Ez a felismerés szívfacsaró és szomorú volt. De amit Isten szavai lelepleztek, az pontosan az én viselkedésem volt. A fizikai kényelem élvezetét tekintettem célomnak, mindig arra törekedtem, hogy könnyű és gondtalan életet éljek. Amikor olyan nehézségekkel szembesültem a kötelességemben, amelyek erőfeszítést és áldozathozatalt követeltek tőlem, ravaszkodtam, és lusta voltam. Vagy felületesen átszaladtam a videókon, hogy boldoguljak valahogy, vagy ügyet sem vetettem rájuk, és nem foglalkoztam velük, bármit megtettem, amivel megspóroltam a fáradságot. Nem tettem eleget a feladataimnak, és ez késedelmet okozott a munkában. Nem voltam-e pontosan egy semmirekellő és élősködő, aki csak mások nyakán él? Azért kerültem ebbe az állapotba, mert megmérgeztek és befolyásoltak az olyan sátáni mérgek, mint „rövid az élet, élvezd, amíg tudod”, „idd meg ma a mai nap borát” és „kényeztesd magad, amíg élsz”. Ezek a mérgező ideológiák arra ösztönöztek, hogy a fizikai kényelmet mindenek fölé helyezzem, csak arra ügyelve, hogy ne legyek kimerült és feszült. Az, hogy eleget tettem-e a feladataimnak és kötelezettségeimnek, vagy hogy Isten helyesli-e, ahogyan a kötelességemet végrehajtom, egyáltalán nem érdekelt. Az ilyen mérgek szerint élve egyre önzőbbé és elfajzottabbá váltam, minden elszántságot nélkülözve, hogy pozitív dolgokra törekedjek. Bár ez a szemlélet megkönnyítette az életemet, nem eredményezett fejlődést vagy hasznot. Inkább akadályozta a munkát, ami vétkezéshez vezetett. A fizikai kényelemben való elmerülés egyenlő önmagam tönkretételével!
Később kiválasztottak csapatvezetőnek. Akkoriban két nővér éppen elkezdte gyakorolni a videókészítést. Amellett, hogy magam is készítettem videókat, nekem kellett irányítanom a nővérek munkáját és szerveznem a csoport teljes munkáját. Néha látva, hogy egyes videókban a problémák bonyolultak, ismét a rövidebb utakra gondoltam. Ezt gondoltam: „Ha minden egyes problémához megkeresem az alapelveket, és eltűnődöm rajtuk, az sok gondolkodást igényelne. Mikor tudnám valaha is befejezni mindezeket a feladatokat? Már a gondolatától is kimerültnek érzem magam. Ez túl sok fáradság! Talán nem kellene ilyen aprólékosnak lennem. Ha valami elfogadhatónak látszik, az elég kell, hogy legyen.” Felismertem, hogy ismét a fizikai kényelmet keresem. Felidézve Noé hozzáállását a kötelességéhez, utánanéztem Isten vonatkozó szavainak. Mindenható Isten azt mondja: „Attól fogva, amikor Isten rábízta a bárka megépítését, egyetlenegyszer sem gondolta ezt magában Nóé: »Mikor fogja Isten elpusztítani a világot? Mikor ad nekem jelt arra vonatkozóan, hogy így fog tenni?« Nóé ahelyett, hogy ilyen dolgokon töprengett volna, inkább komolyan megszívlelt minden egyes dolgot, amit Isten mondott neki, majd mindegyiket végre is hajtotta. Miután elfogadta, amit Isten rábízott, úgy látott neki végrehajtani és elvégezni a bárka építését, amelyről Isten beszélt neki, mint a legfontosabb dolognak az életében, és a hanyagság legcsekélyebb jelét sem adta. Teltek a napok, múltak az évek, egyik nap a másik után, egyik év a másik után. Isten nem felügyelte Nóét, illetve nem sarkallta őt, de Nóé mind ez idő alatt mégis kitartott az Istentől rábízott fontos feladata mellett. Minden Isten által kimondott szó és kifejezés úgy íródott be Nóé szívébe, mint a kőtáblára vésett szavak. Nem törődve a külvilágban zajló változásokkal, azokkal, akik a környezetében kinevették őt, a megpróbáltatással és a nehézségekkel, amelyekkel találkozott, mindvégig kitartott abban, amit rábízott Isten, sosem csüggedt el, és sosem gondolt arra, hogy feladja. Isten szavai be lettek vésve Nóé szívébe, és Nóé végrehajtotta azokat a mindennapi életében. [...] Nóé szívében Isten szavai képezték a legmagasabb rendű utasítást, amelyet követnie és végrehajtania kellett, és azok jelentették a célt és az irányt, amelyek felé egész életében törekedett. Ezért aztán bármit mondott is neki Isten, bármire kérte is őt Isten, és bármit parancsolt is neki, Nóé teljességgel elfogadta és megszívlelte; úgy tekintett rá, mint a legfontosabb dologra az életében, és ennek megfelelően is kezelte. Nemcsak hogy nem felejtette el, nemcsak hogy megszívlelte, hanem meg is valósította a mindennapi életében, az életével elfogadva és végrehajtva Isten megbízatását. Így épült fel a bárka, deszkáról deszkára. Nóé Isten szavainak és parancsolatainak szentelte minden mozdulatát és minden napját. Talán nem úgy tűnt, mintha valami eget rengető, nagyszabású vállalkozást folytatott volna Nóé, de Isten szemében Nóé minden mozdulata, sőt minden, amit az általa tett minden egyes lépéssel elérni próbált, valamint minden munka, amit keze végzett, drága és emlékezetre méltó, az emberiség számára pedig követésre érdemes volt” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Második exkurzus: Hogyan engedelmeskedett Nóé és Ábrahám Isten szavainak, és hogyan vetették alá magukat Neki (Első rész)). Noénak a kötelességéhez való hozzáállása szégyenkezést váltott ki belőlem. Nem számított, milyen nehéz megépíteni a bárkát, vagy milyen áldozatokat követel, Noénak csak egy cél lebegett a szeme előtt: teljesíteni Isten megbízatását, hogy eleget tegyen Őneki. E cél elérése érdekében Noé valóban megpróbáltatásokat viselt el, és áldozatot hozott, összegyűjtötte az összes szükséges anyagot, és darabról darabra építette a bárkát vésővel és kalapáccsal, és ezt folytatta kitartóan 120 évig. Mélyen inspirált Noé tapasztalata. A továbbiakban nem kereshettem a kényelmet, és nem kezelhettem felületesen a kötelességemet. Imádkoznom kellett, Istenre kellett támaszkodnom, és utánoznom kellett Noénak a kötelességéhez való hozzáállását. Nem számít, milyen nehézségekbe ütközik és milyen áldozatot követel a kötelességem, mindent meg kellett tennem, hogy jól végezzem azt. Ezután imáimban Isten elé vittem az állapotomat. Néha, amikor sok problémát találtam egyes videókban, először az alapelvek alkalmazásával alaposan átgondoltam és megbeszéltem a társammal őket, majd kommunikáltam a testvérekkel. Amikor összetett problémákkal szembesültem néhány videóban, ahelyett, hogy figyelmen kívül hagytam volna azokat, információ után kutattam, hogy tanuljak és áttörést érjek el, mindent megtettem, hogy közösséget vállaljak a testvérekkel a gyakorlás útjairól. A teljes munka irányítása során szintén mindent megpróbáltam, hogy az összes szempontot figyelembe vegyem, kommunikáltam a partneremmel, hogy a munka során felmerülő eltéréseket vagy problémákat kezeljem. Miután egy ideig így végeztük a munkát, mind a nővér, mind én elértünk némi előrehaladást. Korábban csak felületesen értettem meg néhány alapelvet. A testvérekkel való közösség révén azonban mélyebb betekintést nyertem ezekbe a problémákba, ami segített nekem, hogy fejlesszem a szakmai készségeimet. Emellett a korábbinál jobban felvállaltam a terhet a kötelességemben. Csak akkor ismertem fel, hogy a kötelességünk végzésének folyamata által Isten megvilágosít és vezet minket, hogy apránként megértsük az igazságalapelveket, terheket és lehetőségeket adva nekünk a gyakorlásra. Bár a hús-vér testünk szenvedhet egy kicsit, végső soron mi vagyunk azok, akiknek ez hasznára válik. Hála Istennek!
