67. Az életem a rákdiagnózis után

1997-ben azért kezdtem hinni az Úr Jézusban, mert a krónikus bélgyulladásomra nem találtam gyógymódot, és miután rátaláltam az Úrra, a betegségem sokat javult. Két évvel később elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, és azóta is a gyülekezetben végzem a kötelességeimet. Észre sem vettem, és a krónikus bélgyulladásom teljesen meggyógyult. Még lelkesebben végeztem a kötelességeimet, és soha nem bújtam ki a gyülekezet által rám bízott feladatok alól, és nem utasítottam vissza őket. Akár a férjem akadályozott és üldözött, akár a kommunista párt próbált letartóztatni és üldözni, soha nem hátráltam meg, és sosem halogattam a kötelességeimet.

2020 májusában egy nap kellemetlen érzést észleltem a nyakamnál, mintha fojtogatnának, ezért elmentem a kórházba kivizsgálásra. Pajzsmirigygöböt diagnosztizáltak nálam. A vizsgálat után az orvos azt mondta: „Nem súlyos a dolog. Szedjen gyógyszert, és félévente jöjjön vissza kontrollra. Amíg nincs semmi rendellenesség, nincs szükség kezelésre.” Hallva az orvos szavait, arra gondoltam: „Ez nem egy komoly betegség. Amíg jól végzem a kötelességeimet, Isten meg fog óvni.” Így hát szedtem a gyógyszeremet, végeztem tovább a kötelességeimet, és úgy tűnt, hogy a betegségem kissé enyhül. 2023-ban az állapotom rosszabbra fordult. Alvás közben nyomást éreztem a nyakamon, és nehezen kaptam levegőt. Már a beszéd is nehezemre esett, erőfeszítésembe került minden szó. Egy vizsgálat után az orvos azt mondta, hogy az állapotom a rák felé halad, és műtétre van szükségem. Azt gondoltam: „Jelenleg vezetői kötelességeket végzek, és reggeltől estig sokat dolgozom. Isten az erőfeszítéseim és az áldozathozatalom miatt meg fog óvni, és ez nem fog rákká fajulni.” Így nem féltem annyira, és átestem a műtéten. A műtét jól sikerült, és a műtét utáni második napon a családom segítségével már ki is tudtam kelni az ágyból. Úgy éreztem, ez Isten gondoskodása és oltalma, és szívem mélyéből köszönetet mondtam Istennek.

Két héttel később elmentem a kórházba a leleteimért. Láttam, hogy a leleten rosszindulatú daganat szerepel, rák, és gyötrődni kezdtem, ezt gondolván: „Szóval tényleg rákos vagyok! Bár megműtöttek, bármikor kiújulhat vagy áttétet képezhet. Ez azt jelenti, hogy hamarosan meghalok? Miért nem óvott meg Isten? Több mint húsz éve sokat szenvedek a kötelességeim végzése közben. Sok veszélyes és nehéz helyzet ellenére is kitartok a kötelességeim mellett, akkor hogy lehet, hogy rákos lettem? Ha tudtam volna, hogy rákos leszek, nem hagytam volna el a családomat és a munkámat, hogy a kötelességeimet végezzem. Azt hittem, a jövőben elnyerhetem Isten üdvösségét és egy jó rendeltetési helyet, de most, hogy halálos beteg vagyok, és talán meghalok, az a jó rendeltetési hely örökre odalett!” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább kétségbeesést és szorongást éreztem. Nagyon szánalmasnak éreztem magam, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. A következő napokban egyetlen szó visszhangzott a fejemben – a rák. Nagyon csüggedt voltam. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, minden csontom fájt, és zsibbadt volt a karom. Isten elé járultam, hogy imádkozzak, feltártam Előtte az állapotomat, remélve, hogy segít megértenem a szándékát. Azután Isten szavait olvastam arról, hogy miként kell bánni a betegséggel. Elolvastam egy részt Isten szavaiból, és egy kicsit jobban megértettem a szándékát. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor Isten úgy intézi, hogy valaki megbetegedjen, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy megismerd a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a kellemetlenségeket és a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy megismerd a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan kell felfogni Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen hozzáállást, amelyet Istennel szemben felveszel, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy valódi alávetettséget érj el Isten felé, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor a betegség jelentkezik, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan úszhatod meg vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan zárhatod ki” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavainak elolvasása után több világosságot éreztem a szívemben. Kiderült, hogy ez a betegség nem arra szolgált, hogy Isten leleplezzen és kiiktasson, hanem hogy megtisztítsa a romlott beállítottságomat, és megmentsen. De én nem kerestem Isten szándékát, és azt gondoltam, hogy ez a betegség azt jelenti, hogy Isten leleplez és kiiktat. Kétségbeesésben éltem, perlekedtem Istennel és panaszkodtam Rá, sőt, még a korábbi erőfeszítéseimet és áldozatvállalásomat is megbántam. Láttam, hogy valóban lelkiismeretlen voltam! Most már értettem, hogy mindabban, hogy a betegségem kiújul-e vagy áttétet képez-e, és hogy milyen mértékben súlyosbodik, benne van Isten szándéka. Nem érthetem többé félre Istent. Az igazságot kell keresnem, hogy megoldjam a problémáimat.

Eszembe jutott egy rész Isten szavaiból arról, hogyan kell helyesen szembenézni a halállal, ezért megkerestem és elolvastam. Mindenható Isten azt mondja: „A halál kérdése ugyanolyan természetű, mint más kérdések. Nem az emberekre van bízva, hogy maguk döntsenek róla, még kevésbé változtatható meg az ember akaratával. A halál ugyanolyan, mint az élet bármely más fontos eseménye: teljes mértékben a Teremtő eleve elrendelése és szuverenitása alatt áll. Ha valaki könyörögne a halálért, nem biztos, hogy meghalna; ha könyörögne az életért, nem biztos, hogy élne. Mindez Isten szuverenitása és eleve elrendelése alatt áll, és mindez Isten hatalma, Isten igazságos természete, Isten szuverenitása és intézkedései alapján változik és dől el. Ezért, mondjuk, ha súlyos betegség ér, egy végzetesnek tűnő súlyos betegség, nem fogsz feltétlenül meghalni – ki dönti el, hogy meghalsz-e vagy sem? (Isten.) Isten dönti el. És mivel Isten dönti el, az emberek pedig nem dönthetnek ilyesmiről, miért szoronganak és gyötrődnek az emberek? [...] Az embereknek, amikor a halál roppant fontos kérdésével szembesülnek, nem azt kellene tenniük, hogy gyötrődnek, bosszankodnak miatta, vagy félnek tőle, hanem mit? Az embereknek várniuk kellene, igaz? (Igen.) Így van? Vajon a várakozás azt jelenti, hogy várni a halálra? Várni a halálra, amikor a halál közeledik? Így van ez? (Nem, az embereknek pozitívan kell szembenézniük vele és alá kell vetniük magukat.) Így van, ez nem a halálra való várakozást jelenti. Ne rémüljetek meg a haláltól, és ne használjátok minden energiátokat arra, hogy a halálra gondoljatok. Ne arra gondoljatok egész nap, hogy »Vajon meg fogok halni? Mikor fogok meghalni? Mit fogok tenni a halálom után?« Egyszerűen ne gondoljatok rá. Egyesek azt mondják: »Miért ne gondoljak rá? Miért ne gondoljak rá, amikor hamarosan meg fogok halni?« Mert nem tudni, hogy meg fogsz-e halni vagy sem, és nem tudni, hogy Isten megengedi-e, hogy meghalj – ezek ismeretlen dolgok. Konkrétan, nem tudni, mikor fogsz meghalni, hol fogsz meghalni, vagy hogy a tested mit fog érezni, amikor meghalsz. Az, hogy az agyadat töröd, hogy olyan dolgokon gondolkodsz és töprengsz, amiket nem tudsz, hogy szorongsz és aggódsz miattuk, vajon nem tesz téged ostobává? Mivel ostobává tesz, nem kellene ezeken a dolgokon törnöd a fejed” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavainak elolvasása után még nagyobb világosságot éreztem a szívemben. Mindannyian meg fogjuk tapasztalni a halált, és az, hogy milyen betegséget kapunk, és mikor halunk meg, az mind Isten által van elrendelve. Az ember élete és halála nem külső tényezőktől függ, hanem egyedül Isten szuverenitásán és elrendelésén múlik. Isten előre elrendelte minden ember életének hosszát, és ennek semmi köze a fizikai állapotukhoz, vagy ahhoz, hogy van-e súlyos betegségük. Eszembe jutott az anyám, aki mindig egészséges volt, de végül fél oldala megbénult, és néhány éven belül elhunyt. De egy szomszédom, akiről azt hallottam, hogy negyvenéves kora óta rossz egészségi állapotban van, gyakran betegeskedett, nem tudott a földeken dolgozni, csak a főzést és a házimunkát tudta elvégezni, most már a kilencvenes éveiben jár. Ebből is látszik, hogy az ember egészségi állapota és élettartama már előre Istentől elrendeltetett, és még súlyos betegség esetén is, ha Isten elrendelése szerint még nem jött el valakinek az ideje, nem fog meghalni. Erre gondolva nyugodtan tudtam szembenézni a saját betegségemmel.

Aztán Isten további szavait olvastam: „Mondd csak, a milliárdnyi ember közül szerte a világon ki az, aki olyan áldott, hogy Isten ennyi szavát hallja, az élet annyi igazságát megérti, és ennyi misztériumot megért? Ki az közülük, aki személyesen részesülhet Isten vezetésében, Isten ellátásában, gondoskodásában és védelmében? Ki ilyen áldott? Nagyon kevesen. Ezért számotokra, akik kevesen, ma Isten házában élhettek, akik megkapjátok az Ő üdvösségét és az Ő ellátását, mindez akkor is megéri, ha most azonnal meghalnátok. Annyira áldottak vagytok, nem igaz? (Igen.) Ebből a szemszögből nézve, az embereknek nem kellene megrettenniük a halál kérdésétől, és annak nem is szabadna korlátoznia őket. Még ha nem is élveztétek a világ dicsőségét és gazdagságát, de részesültetek a Teremtő szánalmában, és hallottátok Isten oly sok szavát – nem áldott dolog ez? (De igen.) Nem számít, hány évet élsz ebben az életben, minden megérte, és nem bánod meg, mert állandóan tetted a kötelességedet Isten munkájában, megértetted az igazságot, megértetted az élet rejtélyeit, és megértetted az utat és a célokat, amelyekre az életben törekedned kell – oly sokat nyertél! Értékes életet éltél!” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Hogy egy olyan jelentéktelen ember, mint én, elfogadhatja Isten utolsó napokbeli munkáját, azzal Isten valóban felemeli őt. Több mint húsz éve hittem Istenben, és oly sok öntözést és ellátást élveztem Isten szavaiból, valamint Isten gondoskodását és oltalmát, de amikor megbetegedtem, mégis félreértettem és panaszkodtam, perlekedtem Istennel, és ellenálltam Neki. Teljesen hiányzott belőlem a bizonyságtétel, és szégyenfolt lettem. Nagy fájdalmat éreztem arra gondolva, hogy még ennyi év istenhit után sem léptem be az igazságvalóság nagy részébe, és ha meghalnék, csak a megbánás maradna utánam. Mivel még éltem, úgy éreztem, hogy komolyan kell törekednem az igazságra, és nem számít, meddig élek, minden hátralévő napomat meg kell becsülnöm, és jól kell végeznem egy teremtett lény kötelességét, hogy ne kelljen semmit se megbánnom.

Később elolvastam egy másik részt Isten szavaiból, ami mélyen megérintett. Mindenható Isten azt mondja: „Sokan, akik Istent követik, csak azzal törődnek, hogyan nyerhetnek áldásokat, illetve hogyan háríthatják el a katasztrófát. [...] Az ilyen embereknek Isten követésében csak egyetlen egyszerű céljuk van, ez a cél pedig az, hogy áldásokhoz jussanak. Az ilyen emberek nem veszik a fáradságot, hogy bármire figyelmet fordítsanak, ami nem közvetlenül erre a célra irányul. Számukra nincs jogosabb cél, mint Istenben hinni, hogy áldásokban részesüljenek – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem járul hozzá ehhez a célhoz, akkor az teljesen hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, áldozatot is hoznak Istenért, Istennek szentelik magukat, és megteszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, elhagyják családjukat és karrierjüket, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, buzgón foglalatoskodva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyet keresnek; de az Istenbe vetett hitük célját nem tudják megváltoztatni. [...] Egyelőre ne beszéljünk arról, mennyit adtak ezek az emberek. A viselkedésük azonban nagyon is megérdemli, hogy boncolgassuk. Leszámítva a hozzájuk oly szorosan kapcsolódó előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen sokat adnak Érte? Itt egy korábban nem azonosított problémát fedezhetünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Miután hinni kezdtem Istenben, és láttam, hogy meggyógyította a betegségemet, elhagytam a családomat és a karrieremet, hogy a kötelességemet végezzem, és még az sem hatott rám, amikor a családom üldözött, és a letartóztatás veszélye fenyegetett. De amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, és az áldásokba vetett reményeim szertefoszlottak, perlekedtem Istennel, panaszkodtam, hogy nem óvott meg, megbántam a korábbi áldozatvállalásomat és erőfeszítéseimet, és már nem akartam Istenhez imádkozni, sem a szavait olvasni. Csak ekkor láttam be, hogy a kapcsolatom Istennel pusztán üzleti jellegű. Az áldozataimat és erőfeszítéseimet egy jó rendeltetési helyre akartam cserélni. Megpróbáltam becsapni és kihasználni Istent. Olyan önző és aljas voltam! Aki emberi mivolttal rendelkezik, nem értené félre Istent, és nem panaszkodna Rá, amikor próbákkal szembesül, hanem Isten szándékát keresné, és még a fájdalom közepette is megállna a helyén teremtett lényként, és hagyná, hogy Isten a tetszése szerint vezényelje őt. De ha magamra nézek, én minden kegyelmet és áldást, amit Istentől kaptam, természetesnek vettem, és amikor egy dolog nem felelt meg az elvárásaimnak, Istent vontam felelősségre. Igazán hiányzott belőlem az emberi mivolt, és nem érdemeltem meg, hogy éljek. Még ha Isten el is pusztítana, az az Ő igazságossága lenne! De Isten mégis adott nekem egy esélyt a bűnbánatra, a szavaival megvilágosított és útmutatást adott, hogy elgondolkodjak magamon. Nem érthettem többé félre Istent, és nem panaszkodhattam Rá. Az igazságra kellett törekednem, és jól kellett végeznem a kötelességeimet.

Később elolvastam egy másik részt Isten szavaiból, és rátaláltam a gyakorlás néhány útjára. Mindenható Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Szerencsétlenséget elszenvedni arra a büntetésre vonatkozik, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem tapasztalja meg azt, hogy tökéletessé tették. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadása. Az ember a kötelessége végzésének folyamata révén változik meg fokozatosan, és ezen folyamat során bizonyítja hűségét. Ily módon minél inkább képes vagy végezni a kötelességedet, annál több igazságot fogsz kapni, és annál valóságosabbá válik a kifejezésmódod. Azok, akik csupán a kötelességük végzésében járnak el, és nem keresik az igazságot, a végén ki lesznek iktatva, mert az ilyen emberek nem az igazság gyakorlásában végzik a kötelességüket, és nem gyakorolják az igazságot a kötelességük végzésében. Ők azok, akik változatlanok maradnak, és szerencsétlenséget fognak elszenvedni. Nemcsak a kifejezéseik tisztátalanok, hanem minden, amit kifejeznek, gonosz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavaiból megértettem, hogy a kötelesség végzésének semmi köze az áldások elnyeréséhez vagy a csapások elszenvedéséhez, hogy tökéletesen természetes és indokolt, hogy a teremtett lények végezzék a kötelességeiket, és függetlenül attól, hogy jó kimenetelük vagy rendeltetési helyük lesz-e, vagy hogy részesülhetnek-e áldásban, végezniük kell a kötelességeiket. Továbbá az áldásokat annak eredményeként élvezik az emberek, hogy törekednek az igazságra, és elérik a beállítottságuk megváltozását a kötelességük végzése közben, és akkor, amikor végül Isten megmenti őket. Ha egy ember romlott beállítottsága nem változik meg, végül megbüntetik. Isten szavainak fényében láttam, milyen abszurdak a nézeteim. Mindig azt hittem, hogy ha többet szenvedek, több áldozatot hozok, és feláldozom magam Istenért, akkor megmenekülök, és elnyerem a jó rendeltetési helyet, amit Isten az embereknek ad. Ez csak vágyálom volt a részemről. Ha csak a kötelességemet végezném anélkül, hogy megvizsgálnám a benne lévő tisztátalanságokat, ha nem összpontosítanék az igazságra való törekvésre, ha a romlott beállítottságom soha nem változna meg, és amikor nem kapok áldásokat, még Istent is felelősségre vonnám, végül megbüntetnének, mert ellenállok Istennek. Ezt látva rájöttem, milyen nagy veszélyben vagyok. Ha ezen az úton haladnék tovább, kiiktatnának, és még azt sem tudnám, miért! Őszintén köszönetet mondtam Istennek, hogy megengedte ezt a betegséget, amivel segített meglátnom, hogy a hitemben rossz úton járok, és segített időben megfordulnom. Azt is megértettem, hogy az istenhitnek nem az áldásokra való törekvésről kell szólnia, hanem az igazságra és a beállítottság megváltoztatására való törekvésről, és arról, hogy Isten minden elrendezésének alá kell vetni magunkat. Ezeket felismerve a szívem azonnal megkönnyebbült és felszabadult, és már nem korlátozott a betegség és a halál. Ha a betegségem kiújulna, vagy áttétet képezne, hajlandó voltam alávetni magam annak, amit Isten levezényel. Függetlenül attól, hogy a betegségem gyógyítható-e, vagy hogy a jövőben részesülhetek-e áldásokban, eltökéltem, hogy a legjobb tudásom szerint fogok igyekezni, hogy jól végezzem a kötelességeimet. Ezután elkezdtem a testvérekkel együtt dolgozni az evangélium terjesztésében felmerülő nehézségek és problémák megoldásán, és elértünk néhány eredményt. Több mint tíz nappal később elmentem egy újabb orvosi vizsgálatra, és váratlanul minden leletem normális volt.

Sokat nyertem ebből a betegségből. Láttam a valódi érettségemet, és láttam, hogy az elmúlt években az áldásokért hagytam el a családomat és a karrieremet, és mindezt a nyereségért tettem. A szívem igazán hajthatatlan volt! Isten oly sok kegyelmet és áldást adott nekem, és folyamatosan dolgozott a megmentésemen, de emiatt az egy dolog miatt, ami nem felelt meg az elvárásaimnak, perlekedtem Istennel, és felelősségre vontam Őt. Isten oly sokat fizetett értem, és mégsem kaphatta meg cserébe az igaz szívemet! Erre gondolva őszintén adósnak éreztem magam Istennel szemben. De ugyanakkor nagyon hálás voltam Istennek, mert ha nem lett volna ez a betegség, soha nem ismertem volna fel magam, és nem gondolkodtam volna el magamon, továbbra is megpróbáltam volna becsapni, zsarolni Őt, és próbáltam volna üzletelni Vele. Ha Isten nem leleplezte volna ezt le, még mindig azt hinném, hogy megmenekülhetek. De most már látom, hogy az érettségem szánalmasan csekély, és messze vagyok a megmeneküléstől! Elölről kell kezdenem, de ezúttal józan ésszel. Nem számít, hogyan tesz próbára Isten a jövőben, alá kell vetnem magam annak, amit Ő levezényel, törekednem kell az igazságra, és keresnem kell a beállítottságom megváltozását.