8. Soha nem bánom meg ezt a döntést

Kiskoromtól kezdve jó jegyeim voltak, és a dolgozatokra gyakran a legjobb osztályzatot kaptam az osztályban. Minden alkalommal, amikor közzétették az osztályzatokat egy dolgozat után, a nevem és a képem mindig ott szerepelt az iskola dicsőségtábláján. Amikor láttam, ahogy a tanáraim az elégedettségtől és elismeréstől sugárzó szemekkel néznek rám, és hallottam a dicséretet az osztálytársaimtól, a szívemet elárasztotta az öröm, és rendkívül megtisztelve éreztem magamat. Amikor hazaértem, az utcán szembejövő szomszédok így köszöntek: „Ez a lány nagyszerű tanuló. Nagyon büszkék lehetnek rád a szüleid. A jövőben biztos a Pekingi vagy a Csinghua Egyetemre fogsz járni!” Félénken rájuk mosolyogtam, de legbelül ez teljes mértékben feltüzelte a hiúságomat. Később bekerültem a tartomány legjobb egyetemére, és a szakomon évfolyamelső voltam az elsőévesek között. Nagyon boldog voltam. Az évfolyamtársaim mind dicsérték a tehetségemet, csodáltak és irigyeltek, a tanáraim pedig nagy reményeket fűztek hozzám. Úgy éreztem, hogy kiemelkedem a társaim közül. Azonban az egyetemi élet nem volt olyan sűrű, mint a középiskolai, sőt, gyakran kifejezetten kötetlen és gondtalan volt. Az órákon gyakran társadalomtudományi elméleteket kellett tanulnunk, és ezeket, valamint a szakkifejezéseket kellett bemagolnunk, én pedig néha így tűnődtem: „Mi értelme van megtanulni és bemagolni mindezeket az elméleteket?” Legtöbbször pusztán csak azért tanultam, hogy megfeleljek vizsgákon. Az osztálytársaim kellemesen elütötték az időt az órákon kívül és a szabadidejükben, míg én csak ültem, görgettem a telefonomat, és halálra untam magam. Gyakran azt gondoltam: „Tényleg csak azért születtünk erre a világra, hogy így elüssük az időt? Nem kellene, hogy emberként legyen célja és iránya az életünknek?” A választ azonban nem tudtam ezekre a kérdésekre.

Az első egyetemi évem utáni nyáron egy nővér Isten utolsó napokbeli evangéliumát hirdette nekem. Azáltal, hogy Isten szavait ettem és ittam, megtudtam, hogy Isten három szakaszban végzi el az emberiség megmentésének munkáját. Megtudtam, hogy az Úr Jézust azért feszítették keresztre, hogy megváltsa az emberiséget a bűneitől, és az utolsó napokban Isten újra testté lett, hogy maradéktalanul megmentse az emberiséget. Isten sok igazságot kifejezett, hogy megítélje és megtisztítsa az emberiséget, lehetővé téve a számukra, hogy teljesen kiszabaduljanak a bűn béklyóiból, és belépjenek Isten királyságába. Mély benyomást tett rám az az őszinteség és jóság, amellyel Isten az emberiség megmentésén munkálkodott, és szívemben éreztem Isten szeretetét az emberiség iránt. Mélyen megérintett a dolog, és elhatároztam, hogy hinni fogok Istenben, és az igazságra törekszem. Később a testvéreim közösséget vállaltak arról, hogy ez egy sorsdöntő pillanat a királyság evangéliumának terjesztésére. Azt mondták, hihetetlenül értékes dolog, ha hozzá tud az ember járulni az evangélium terjesztéséhez, és még több embert Isten színe elé tud vinni, hogy elnyerjék az Ő üdvösségét. Az egyik nővér ekkor megkérdezte, hogy kész vagyok-e kötelességet végezni. Egy kicsit haboztam: „A kötelesség végzése időt és energiát kíván. Az iskolában elég erős a verseny; mit teszek, ha megsínylik ezt a jegyeim? Válasszam az istenhitet, és végezzem a kötelességemet teremtett lényként, vagy áldozzam az időmet a tanulmányaimra, hogy jó jegyeket szerezzek, jó jövőt biztosítsak magamnak, és elnyerjem mások csodálatát és tiszteletét?” Nem tudtam, melyik utat válasszam, ezért azt mondtam a nővérnek, hogy még átgondolom a dolgot. A következő néhány este gyakran éreztem magam elveszettnek, miközben az úton az egyetem felé tartottam, és láttam, ahogy más diákok késő estig szorgalmasan tanulnak, hogy jó jegyeket szerezzenek. Így elmélkedtem: „Válasszam a tanulmányokat és a biztos jövőt, mint a legtöbb kortársam, vagy kövessem Istent, és végezzek kötelességet?”

Később rábukkantam Isten szavainak ezekre a passzusaira: „A Teremtő szuverenitása és eleve elrendelése miatt egy magányos lélek, aki az abszolút semmiből indult, szülőket és családot kap, lehetőséget arra, hogy az emberi faj tagjává váljon, és lehetőséget arra, hogy megtapasztalja az emberi életet és bejárja az emberi világot; esélyt kap arra is, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, hogy megismerje a Teremtő teremtésének csodáit, és ami ennél is több, lehetőséget kap arra, hogy megismerje a Teremtő hatalmát és megadja magát annak. A legtöbb ember azonban nem ragadja meg igazán ezt a ritka és múló lehetőséget. Az emberek egy életen át minden energiájukkal küzdenek a sors ellen, egész életüket serénykedéssel töltik, a családjukat próbálják eltartani, a presztízs és a haszon kedvéért ide-oda rohangálnak. Az emberek a családi szeretetet, a pénzt, valamint a hírnevet és a nyereséget tartják nagy becsben, és ezeket tekintik a legértékesebb dolgoknak az életben. Minden ember arra panaszkodik, hogy szerencsétlen a sorsa, mégis elméjük hátsó részébe szorítják azokat a kérdéseket, amelyeket a leginkább meg kell érteniük és fel kell fedezniük: miért él az ember, hogyan kellene élnie, és mi az emberi élet értéke és értelme. Egész életüket, bármeddig is tart, azzal töltik, hogy rohangálva hajszolják a hírnevet és a nyereséget, míg fiatalságuk el nem múlik, és ősz hajúak és ráncosak nem lesznek, míg rá nem jönnek, hogy a hírnév és a nyereség nem tudja megállítani az öregedésüket, hogy a pénz nem tudja betölteni a szívük ürességét, és amíg meg nem értik, hogy senki sem menekülhet a születés, az öregedés, a betegség és a halál törvényei elől, és hogy senki sem kerülheti el a sors elrendezéseit. Csak amikor szembesülniük kell az élet végső fordulópontjával, akkor fogják fel igazán, hogy még ha hatalmas gazdagsággal és bőséges vagyonnal is rendelkeznek, még ha kiváltságosak és magas rangúak is, akkor sem menekülhetnek meg a haláltól, és vissza kell térniük eredeti helyzetükbe: magányos lelkek, akiknek nincs semmijük” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Az ember életében az Istenbe vetett hiten, az igazságra való törekvésen, valamint teremtett lényként a kötelessége megfelelő végzésén kívül minden üres, és nem érdemes emlékezni rá. Még ha eget rengető tettet vittél is végbe; még ha az űrbe is mentél és jártál a Holdon; tegyél bár az emberiség javára váló vagy annak segítő tudományos felfedezéseket, ezek mind hiábavalóak és elmúlnak. Mi az egyetlen dolog, ami nem fog elmúlni? (Isten szava.) Csakis Isten szava, az Istenről tett bizonyság, a Teremtőről tanúságot tevő bizonyságtételek és munkálatok, valamint az emberek jótettei azok, amelyek nem fognak elmúlni. Ezek a dolgok örökké megmaradnak, és rendkívül értékesek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet értéke csak a teremtett lény kötelességének jó végrehajtásában rejlik). Isten szavai mély benyomást gyakoroltak rám. Isten azért küld minden egyes embert erre a világra, hogy felismerjék az Ő szuverenitását, megértsék az Ő bölcsességét és hatalmát, megtanulják alávetni magukat Neki és imádni Őt. Ha az emberek nem ismerik fel Isten szándékát, az ezen a világon töltött idejük üres lesz; nem fogják tudni, miért születtek meg, miért kell meghalniuk, és miért kell élniük. Gyakran látok híradásokat híres emberekről, akik, annak ellenére, hogy rajonganak értük, sok pénzt keresnek, és luxusban élnek, depressziósak lettek, és végül öngyilkosságot követtek el. Voltak történetek, amelyek arról szóltak, hogy magas státuszú, gazdag emberek hirtelen megbetegedtek és meghaltak. Annak is szemtanúja voltam, hogy a saját nagyszüleim, akik értelmiségiek, és felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, egész életükben keményen dolgoztak, és egykor a csúcson voltak, ám most a nyugdíjas éveiket csevegéssel, haszontalan időtöltéssel ütik el, a napjaik üresen telnek, nem tudják, mi az élet értelme, és céltalanul várják a halált. Láttam, hogy nem számít, mennyit tanul az ember, és milyen nagyszerű dolgokat visz véghez, mindez átmeneti és mulandó. Végül, amikor a gonosz, régi világ megsemmisül, minden el fog pusztulni. Ezek a tudományos vívmányok és személyes sikerek nem vezethetik el az embereket Isten megértéséhez, hogy Isten elé járuljanak, és megismerjék az élet értelmét. Azt sem teszik lehetővé, hogy az emberek levessék a romlottságukat, és megéljék az emberi hasonlatosságot. Miután elérték ezeket a sikereket, akkor is ugyanolyan romlottak maradnak, mint korábban. Sőt mi több, a tudás egyáltalán nem képes megváltoztatni a társadalom sötét állapotát, és nem tudja az embereket a helyes útra és irányba terelni. A tudás és a sikerek egyszerűen nem hordoznak valódi értéket. Csak Isten választott népének Isten melletti bizonyságtétele örök, valamint az, amit Isten munkájának megtapasztalása által nyernek. Ha annak szentelném magam, hogy a tudás és e mulandó világ gyümölcseinek megszerzésére törekszem, ha a hírnevet, a nyereséget, a családot, a tanulást és a karriert hajszolnám, ha nem sikerülne az igazságra és Isten megismerésére törekednem, és végül nem tudnék felfogni semmi igazságot, ha nem sikerülne megismernem Istent, és a beállítottságom nem változna meg, akkor vajon nem mulasztanék-e el egy kivételes alkalmat arra, hogy megtapasztaljam Isten munkáját? Isten útmutatást adott, hogy megtaláljam az életem irányát. Rájöttem, hogy az életben az igazságra és Isten megismerésére kell törekedni. Csak akkor lennék érdemes Isten üdvösségére, ha jól végzem a kötelességemet teremtett lényként, és csak az ilyen élet lenne értékes és értelmes. Az volt a felelősségem, és egyben megtiszteltetés Istentől, hogy erőfeszítéseimet az evangélium terjesztésére fordíthatom, és még több embert vihetek Isten színe elé. Nem volt szabad többé a tanulmányaimra fecsérelni az időmet, és úgy döntöttem, hogy a hitem fog elsőbbséget élvezni. Ezután lemondtam a biztos esélyemről a mesterképzésre való bekerülésre, és a kötelességem végzése mellett döntöttem.

2020 elején beütött a világjárvány, miközben otthon töltöttem a kínai újévet, és végül ott ragadtam, így nem tudtam kapcsolatba lépni a gyülekezetemmel. Fél éven keresztül nem tudtam összejövetelekre járni, sem enni és inni Isten szavait. Ekkor utolsó éves egyetemista voltam, és készen álltam a diplomázásra. Volt olyan évfolyamtársam, aki már bekerült mesterképzésre, mások pedig jó állást találtak. Ami engem illetett, még mindig nem találtam állást. Apám sokszor komolyan figyelmeztetett, mondván: „X gyereke éppen most került be egy neves iskola posztgraduális programjába. Manapság divat mesterfokozatot szerezni, és így nagyobb eséllyel indulsz a munkaerőpiacon. Úgy kellett volna döntened, hogy mesterfokozatot szerzel, de nem hallgattál ránk. Ha nem szerzel hamarosan egy állást, akkor mik a terveid, miután lediplomázol?” Apám figyelmeztetéseit hallva, és látva, hogy minden kortársam keményen dolgozik egy jobb jövőért, azt gondoltam magamban: „Igaza van apámnak, nemsokára lediplomázok. Tényleg munkanélküli akarok lenni utána? Mit fognak gondolni rólam az emberek? Azt, hogy semmirekellő vagyok?” Nagyon pocsékul éreztem magamat. Amikor egy alkalommal a régi évfolyamtársaimmal összejöttünk, mindenki a jövőbeli terveiről kezdett beszélni. Néhányan izgatottan mesélték, hogy felvették őket erre vagy arra a neves egyetemre mesterképzésre, mások állami tulajdonú vállalatoknál kaptak állást, és voltak, akik kormányzati alkalmazottként helyezkedtek el. Elhalmozták egymást dicséretekkel, és a felvételük előtti és utáni tapasztalataikról beszéltek, nekem azonban nem volt mit mondanom. Ahogy láttam, milyen ragyogóan festenek az egykori társaim, és hogy a csupa mosoly arcuk büszkeségtől sugárzik, nem tehettem mást, csak csendes kétségbeeséssel lehajtottam a fejemet. „Még jobb jegyeim is voltak, mint nekik, és mindannyian felnéztek rám, és csodáltak, most pedig posztgraduális tanulmányokat végeznek a legjobb iskolákban, nekem pedig csak egy alapdiplomám van. Annyival előttem járnak – hogyan is tudnék ezután emelt fővel megjelenni előttük? Hát nem zuhant most már a mélybe a rólam alkotott képük és a megbecsülésük?” Úgy éreztem, mintha teljesen elnyelt volna a homály. Amikor az évfolyamtársaim megkérdezték, hogy mik a jövőre vonatkozó terveim, csak dadogtam, és esetlenül kibújtam a kérdések alól, attól tartva, hogy a helytelenítő pillantásaikkal kell szembesülnöm. Az egész találkozó alatt borzasztó nyomottnak éreztem magam. Arra gondoltam, hogy nem értem el semmit, és az évfolyamtársaim biztos le fognak nézni. Amikor hazaértem, rám tört a sírás. Kiskoromtól kezdve mindig csodáltak és dicsértek a többiek, de most messze lemaradtam mögöttük, és ez a nagy távolság a régi és a mostani állapot között nagy csapás volt a számomra. Nem tudtam, melyik utat válasszam. A jelenlegi iskolai végzettségemmel esélyem sem volt arra, hogy egy tiszteletre méltó állást szerezzek. Be kell egyszerűen látnom, hogy alulmaradok a mesterképzésben részt vevő hallgatókkal szemben? Ebbe nem tudtam belenyugodni, ezért elhatároztam, hogy elmegyek a mesterképzés felvételi vizsgájára.

Később kapcsolatba léptem a gyülekezetemmel, és elmondtam a testvéreknek, hogy arra készülök, hogy hazamegyek, felvételizek a mesterképzésre, és az összejöveteleket csak hébe-hóba látogatom. A testvérek azt mondták, hogy több emberre van szükségük, akik egy bizonyos kötelességet végeznek, és megkérdezték, hogy hajlandó lennék-e részt venni benne. Abban az időben tudtam, hogy hinni Istenben és az igazságra törekedni jó dolog, és ha elhanyagolom a kötelességemet, akkor cserbenhagyom Istent, aki olyan sok mindennel ellátott, de azután azt gondoltam, hogy csak pár hónapom maradt, hogy felkészüljek a felvételire, és ez az utolsó lehetőségem, hogy megmentsem a tekintélyemet. A mesterképzésre való felvétel volt az egyetlen út arra, hogy lépést tartsak a magasan képzett évfolyamtársakkal, megfeleljek a családom elvárásainak, és emelt fővel jelenhessek meg a barátaim és rokonaim előtt. Ha lemondanék a mesterképzés felvételijéről, vajon nem veszne el minden reményem, hogy kitűnjek a társaim közül? Ez szóba se jöhetett. Ezért azt mondtam a testvéreimnek, hogy nem tudom teljes munkaidőben végezni a kötelességemet, és csak annyi munkát tudok végezni a kötelességemben, amennyi belefér a vizsgára való felkészülés mellett. Nagy nyomás és stressz alatt voltam az ezt követő pár hónapban. Napközben a kötelességemet végeztem, vagy összejövetelekre jártam, azután este hazamentem, és ott tornyosultak előttem a vizsgafelkészítő anyagok. Nagyon fáradt voltam, de kényszerítettem magamat, hogy nyitva tartsam a szemem, és átverekedtem magamat az aznapra kitűzött tanulnivalóimon. Mindennap hajnalban talpon voltam, függetlenül attól, hogy milyen fáradt voltam, és egyből újra belevetettem magam a tanulásba. Nem mertem megengedni magamnak a legkisebb szünetet sem. Még amikor elmentem bevásárolni, főztem vagy mosogattam, akkor is tanultam hanganyagok segítségével. Végül, a sok hónapnyi nehéz készülődés után, sikeresen felvételiztem a mesterképzésre. Olyan izgatott voltam, amikor megláttam az eredményemet! Most végre visszaszerezhettem valamennyit abból a tiszteletből, amit valaha élveztem, emelt fővel jelenhettem meg a rokonaim és barátaim előtt, és nem kellett többé azon aggódnom, hogy mások lenéznek. Amikor az évfolyamtársaim meghallották, hogy felvettek a mesterképzésre, eláraszottak a gratulációikkal. Apám olyan boldog volt, hogy fülig ért a szája, és alig várta, hogy elmondhassa a jó hírt minden szomszédunknak és rokonunknak. Amikor hazamentem, a szomszédaim mind helyeslően bólogattak, és megdicsértek mondván: „Bejutottál a mesterképzésre, szép munka volt! Kiskorodtól tehetséges diák voltál. Apád biztos nagyon büszke rád!” Nagyon meg voltam elégedve magammal, és végre emelt fővel járhattam.

Nem sokkal később már el is kezdődött az iskolaév, és megosztottam az időmet a tanulmányaim és a kötelességem végzése között, de a mesterképzéses hallgatóknak napi több órájuk is volt, és a szabadidejükben meg kellett csinálniuk a házi feladatukat, így nem maradt semmi időm az áhítatok gyakorlására és Isten szavainak az olvasására. Néha észrevettem, hogy romlottságot fedek fel a kötelességemben, de nem volt időm elgondolkodni magamon. Nyugtalannak és nyomorultnak érezném magam. Néha arra gondoltam: „Hogy fog alakulni az életem, ha nincs semmi időm Isten szavait olvasni és az igazságot keresni? De egyre sokasodtak a házi feladataim, amiket meg kellett csinálnom. Sőt mi több, az évfolyamtársaim még keményebben tanultak és kutattak, minden energiájukat annak szentelték, hogy növeljék képességeiket és szintjüket. Ha nem szánnék időt a tanulásra, vajon nem maradnék le mögöttük, és veszteném el az esélyt, hogy kitűnjek közülük?” Ez a dolog aggasztott és kínzott: miért volt az, hogy még most sem vagyok boldog, miután bejutottam álmaim mesterképzésre?

Egy este az iskola bejelentette, hogy lezárják a kampuszt a pandémia miatt, tehát egy pár nap múlva a diákok, akik a kampusz területére belépnek, nem mehetnek el, amikor csak kedvük tartja. Rájöttem, itt az ideje, hogy döntésre jussak. Ha úgy döntenék, hogy folytatom a tanulmányaimat, nem fogom tudni gyakorolni a hitemet és végezni a kötelességemet. Ha félretenném a kötelességemet, és nem tudnék eljárni az összejövetelekre egy ilyen fontos pillanatban, az biztos kárt okozna az életemnek. Sőt mi több, ha minden időmet az iskolában tölteném, és nem tudnék eljárni az összejövetelekre, akkor bizonyára mindent arra tennék fel, hogy a valláson kívüli világban boldoguljak, és nehéz lenne ezt magam mögött hagyni. Ha nem érném el az igazságot, ha nem alakulnának át a nézeteim a dolgokról, és ha végül elmerülnék a mocsárban a többi nem hívővel, és gonosz irányzatokat követnék, akkor végül a Sátán élő képmása lennék, kárhozatra és pusztulásra lennék ítélve. A csapások már megkezdődtek, és ez kulcsfontosságú pillanat volt az evangélium terjesztésére. Ha a világi törekvéseimet folytatnám, nem végezném a kötelességeimet, és egyáltalán nem végeznék jó cselekedeteket, akkor biztos nem kapnám meg Isten gondoskodását és oltalmát, és elsodornának a csapások csakúgy, mint a többi nem hívőt. Ám a tanulmányaimat sem adhattam fel. Nem volt egyszerű bekerülni a programba, hogy hagyhatnám ott olyan könnyen? Ha mégis megtenném, akkor nem veszíteném el újra a presztízsemet és hírnevemet? Akkor nem maradnék-e alul a társaimmal szemben, nem élnék-e elnyomott életet, és nem lennék-e képtelen büszkén felemelni a fejem? Amikor a kihátráláson gondolkodtam, olyan pocsékul éreztem magam, hogy semmihez sem volt kedvem. Reggelente, amikor felébredtem, az előttem álló választási lehetőségeken gondolkodtam, és belemerültem a kétségbeesésbe.

Később rábukkantam Isten szavainak egy passzusára: „Isten nem csupán a születésüktől a jelenig tartó évtizedekben fizeti meg az árat minden egyes emberért. Ahogy Isten látja, te számtalanszor érkeztél meg ebbe a világba, és számtalanszor reinkarnálódtál. Ki irányítja ezt? Isten irányítja ezt. Te minderről semmiképp nem tudhatsz. Valahányszor ebbe a világba érkezel, Isten személyesen rendezi el számodra a dolgokat: Ő rendezi el, hány évig fogsz élni, miféle családba fogsz születni, mikor építesz majd otthont és karriert, valamint hogy mit fogsz csinálni ebben a világban, és hogyan keresed majd a kenyeredet. Isten elrendez számodra egy megélhetési módot, hogy akadálytalanul teljesíthesd küldetésedet ebben az életben. Ami pedig azt illeti, hogy mit tegyél a következő újjászületésedben, Isten aszerint rendezi el és adja át neked azt az életet, hogy mivel kell rendelkezned és mit kell megkapnod... Isten sokszor elrendezte már számodra ezeket a dolgokat, míg végül megszülettél az utolsó napok korszakába, a jelenlegi családodba. Isten elrendezett számodra egy környezetet, amelyben hihetsz Benne, lehetővé tette, hogy meghalld az Ő hangját és visszatérj az Ő színe elé, hogy követni tudd Őt és kötelességet végezz az Ő házában. Csakis Istennek ezzel az útmutatásával éltél a mai napig. Nem tudod, hányszor születtél már meg az emberek között, sem azt, hányszor változott a külsőd, hány családod volt, hány korszakot és dinasztiát éltél végig – Isten keze azonban egész idő alatt támogatott téged, és mindvégig Ő őrködött fölötted. Mennyit fáradozik Isten egy ember kedvéért! Egyesek azt mondják: »Hatvanéves vagyok. Isten hatvan éve őrködik fölöttem, oltalmaz és vezérel engem. Ha öreg fejjel már nem tudok kötelességet végezni és semmit sem tudok csinálni, Isten akkor is törődik majd velem?« Hát nem butaság ilyet mondani? Istennek nem csupán egy életen át van szuverenitása az ember sorsa fölött, és nem csak ennyi ideig őrködik fölötte és oltalmazza őt. Ha csak egyetlen élet idejéről lenne szó, az nem bizonyítaná, hogy Isten mindenható és minden fölött szuverenitással rendelkezik. A munka, amelyet Isten végez, és az ár, amelyet egy-egy emberért fizet, nem pusztán abban áll, hogy elrendezi, mit csinálnak ebben az életben, hanem azt, hogy ezt számtalan életen át teszi. Isten teljes felelősséget vállal minden újból testet öltött lélekért. Figyelmesen dolgozik, élete árát fizetve, vezérelve minden embert és elrendezve minden egyes életüket. Isten így fáradozik és így fizeti meg az árat az emberért, és mindezeket az igazságokat és ezt az életet az embernek ajándékozza. Ha az emberek nem végzik a teremtett lények kötelességét ezekben a végső napokban, és nem térnek vissza a Teremtő színe elé – ha végül, akárhány életet és generációt éltek végig, mégsem végzik jól a kötelességeiket, és nem felelnek meg Isten követelményeinek –, nem lenne akkor túl nagy a tartozásuk Isten felé? Nem lennének méltatlanok mindarra az árra, amelyet Isten fizetett? Teljesen hiányozna belőlük a lelkiismeret, meg sem érdemelnék az ember nevet, mert az Istennel szembeni tartozásuk túl nagy lenne. Ezért ebben az életben – nem az előző életeidről beszélek, hanem ebben az életben –, ha nem vagy képes a küldetésed kedvéért feladni a dolgokat, amelyeket szeretsz, vagy olyan külsődleges dolgokat, amilyenek az anyagi élvezetek vagy a család szeretete és öröme – ha nem adod fel a hús-vér test örömeit azon árak kedvéért, amelyeket Isten fizet érted, vagy hogy viszonozd Isten szeretetét, akkor valóban elvetemült vagy! Valójában minden árat, amelyet Istenért fizetsz, érdemes megfizetni. Ahhoz az árhoz képest, amelyet Isten fizet érted, mit számít az a kis összeg, amelyet te felajánlasz vagy feláldozol? Mit számít az a kis szenvedés, amelyet eltűrsz? Tudod, Isten mennyit szenvedett? Az a kevés, amit te szenvedsz, említésre sem méltó ahhoz képest, amit Isten szenvedett. Ráadásul azáltal, hogy most elvégzed a kötelességedet, megszerzed az igazságot és az életet, végül pedig életben maradsz és belépsz Isten királyságába. Mekkora hatalmas áldás ez! Miközben Istent követed, akár szenvedsz, akár árat fizetsz, valójában Istennel működsz együtt. Bárminek a megtételét kéri tőlünk Isten, mi hallgatunk Isten szavaira, és azoknak megfelelően gyakorolunk. Ne lázadj fel Isten ellen, és ne tegyél semmit, ami elszomorítja Őt. Ahhoz, hogy Istennel együttműködj, szenvedned kell egy keveset, bizonyos dolgokról pedig le kell mondanod és félre kell tenned őket. Fel kell adnod a hírnevet, a nyereséget, a státuszt, a pénzt és az evilági örömöket – sőt, még olyasmiket is fel kell adnod, mint a házasság, a munka és a kilátásaid a világban. Tudja Isten, hogy feladtad-e ezeket? Látja Isten mindezt? (Igen.) Mit tesz Isten, amikor látja, hogy feladtad ezeket? (Isten megvigasztalódik és elégedett lesz.) Isten nem csak elégedett lesz és azt mondja: »Az ár, amelyet megfizettem, gyümölcsöt hozott. Az emberek hajlandóak együttműködni Velem, megvan bennük ez az elhatározás, és Én megnyertem őket.« Akár elégedett Isten, akár boldog, örül vagy megvigasztalódott, Istenben nem csak ez a hozzáállás van meg. Cselekszik is, és látni akarja a munkája által elért eredményeket, máskülönben nem volna jelentősége annak, amit megkövetel az emberektől. A kegyelem, szeretet és irgalom, amelyet Isten az ember iránt mutat, nem csupán egyfajta hozzáállás – hanem tény is. Milyen tény? Az, hogy Isten beléd ülteti az Ő szavait, megvilágosítva téged, hogy láthasd, mi olyan szeretetre méltó Benne, és miről szól ez a világ, hogy a szíved megteljen világossággal, lehetővé téve, hogy megértsd az Ő szavait és az igazságot. Így, bár nem is tudsz róla, elnyered az igazságot. Isten oly sok munkát végez rajtad, nagyon is valóságos módon, képessé téve téged arra, hogy elnyerd az igazságot. Amikor elnyered az igazságot, amikor elnyered azt a legdrágább dolgot, ami az örök élet, akkor Isten szándékai megelégülnek. Isten, amikor látja, hogy az emberek az igazságra törekednek és hajlandók Vele együttműködni, boldog és elégedett. Ilyenkor egyfajta hozzáállás jellemzi Őt, és amikor ez a hozzáállása, elkezd munkálkodni, az embert pedig jóváhagyja és megáldja. Így szól: »Megjutalmazlak téged azokkal az áldásokkal, amelyeket megérdemelsz.« És ekkor már el is nyerted az igazságot és az életet. Amikor tudással rendelkezel a Teremtőről, és elnyerted az Ő megbecsülését, továbbra is ürességet érzel majd a szívedben? Nem. Beteljesültnek érzed majd magad, és örömérzet tölt el. Hát nem ezt jelenti az, hogy az ember életének értéke van? Ez a legértékesebb és legjelentőségteljesebb élet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Nagy jelentőségű, hogy megfizessük az árat az igazság elnyeréséért). Isten szavai által ráébredtem, hogy Ő volt az, aki útmutatást adott, és megóvott az utam minden állomásán egészen a mostani pillanatig. Isten nem azért tette lehetővé, hogy az utolsó napokban szülessek, és olyan szerencsés legyek, hogy elfogadhatom az Ő utolsó napokbeli munkáját, hogy aztán lehetőségekre és karrierre törekedjek. Nem. Ő azt akarta, hogy megkapjam a szavai ellátását, megértsem az igazságot, és jól végezzem a kötelességemet teremtett lényként. A család és a munka, amit Isten elrendez az embereknek, csak átmeneti. Ha elutasítanám Isten üdvösségét, és nem lennék hajlandó végezni a kötelességemet teremtett lényként, csak azért, hogy eleget tegyek a családom elvárásainak, vagy hogy elérjem az anyagi élvezetek egy bizonyos szintjét, meg a hírnevet és a nyereséget, vajon nem lennék méltatlan Isten ellátására, és nem veszíteném el a csodás lehetőséget a megmenekülésre? Ha úgy döntenék, hogy a kötelességemet végzem, elképzelhető, hogy lemondanék néhány személyes vágyamról, viszont elérném a legdrágább igazságot, és végül megkapnám Isten üdvösségét, és életben maradnék: ezek voltak mind közül a legkézzelfoghatóbb előnyök! Miután ráébredtem erre, nagyon meghatódtam, és belelkesültem. Úgy éreztem, hogy Isten ösztökél, és személyesen Ő vezérel. Ekkor megnéztem egy tapasztalati tanúságtételi videót, melynek a címe: Megbánás nélküli döntés. Ebben egy nővér eltökélten lemond arról, hogy a Csinghua Egyetemen tanuljon a hite gyakorlása és az evangélium terjesztése érdekében. Amikor a videóban a nővér az evangéliumot hirdeti a tanárának, a tanár hihetetlenül izgatott lesz, és örömkönnyekben tör ki, mert gyötrelmesen hosszú ideje vár az Úr eljövetelére, és végre rátalált Isten evangéliumára, amit már oly régóta várt. Ez a videó különösen mély benyomást tett rám. Az összes évfolyamtársamra és barátomra gondoltam, akik nem értették az élet igazi értelmét, és még mindig nyomorban éltek a Sátán hatalma alatt. Én szerencsés voltam, hogy elfogadhattam Isten utolsó napokbeli evangéliumát, ezért felelősséget kell vállalnom, az igazágra kell törekednem, ahogy csak tőlem telik, fel kell szerelkeznem az igazsággal, terjesztenem kell az evangéliumot, és még több embert kell Isten elé vinnem, hogy megkapjam az ítéletét, megtisztuljak, elérjem az üdvösséget, és Isten áldása és útmutatása segítségével éljek. Milyen csodálatos lenne ez! Amikor ráébredtem erre, úgy döntöttem, hogy feladom a tanulmányaimat, és az istenhitre összpontosítok. Azonban amikor tényleg eljött a döntés ideje, még mindig egy kicsit nehéznek találtam. Azt gondoltam: „Ha nem folytatom a tanulmányaimat, soha nem lesz rá esélyem a jövőben, hogy kitűnjek.” A családomtól, rokonaimtól, barátaimtól és szomszédaimtól kapott dicséret olyan presztízst biztosított, amiről nehéz volt lemondanom.

A szenvedéseim közepette rábukkantam Isten szavainak erre a passzusára: „Mialatt az ember ismereteket sajátít el, a Sátán mindenféle módszert bevet, legyen az történetmesélés, vagy egyszerűen egy-egy egyedi ismeret átadása, vagy annak lehetővé tétele, hogy kielégítsék saját vágyaikat vagy ambícióikat. Milyen úton akar téged vezetni a Sátán? Az emberek úgy vélik, semmi baj azzal, ha ismereteket szereznek, ez teljesen természetes dolog. Hogy megnyerően fogalmazzunk: fennkölt eszményeket dédelgetni vagy ambiciózusnak lenni azt jelenti, hogy van, ami hajtja az embert, és ez kellene, hogy legyen a helyes út az életben. Hát nem dicsőségesebb életmód az, ha az emberek megvalósítják saját eszményeiket, vagy sikeresen megalapoznak egy karriert? Ha valaki így tesz, azzal nem csupán az őseit tisztelheti, hanem arra is lehetősége van, hogy nyomot hagyjon a történelemben – ez vajon nem jó dolog? Ez jó dolog a világi emberek szemében, és számukra ez helyes és pozitív dolog kell, hogy legyen. A Sátán azonban baljós szándékaival vajon csak rávezeti az embereket erre az útra, és ezzel vége is? Természetesen nem. Valójában nem számít, mennyire nagyszabásúak az ember célkitűzései, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amit keres, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó minden ember számára életbevágóan fontos az élete során, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és nem túl agresszív: eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő túlélési eszközeit és szabályait, életcélokat és az életük számára irányt alakítsanak ki, és életre szóló becsvágyak támadjanak bennük. Bármilyen magasztosan írják is le az emberek az életre szóló becsvágyaikat, ezek a becsvágyak kibogozhatatlanul kötődnek a »hírnévhez« és a »nyereséghez«. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, tőkéjük lesz, amelyet arra használhatnak, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, tőkéjük lesz, amelyet arra használhatnak, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test buja élvezkedésében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek önként, bár tudtukon kívül, átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul ingoványba süllyedtek, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert az emberek számára a hírnév és nyereség vonzereje túlságosan nagy; ezek olyan dolgok, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekedhetnek. Nem ez a valós helyzet?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavai által fokozatosan ráébredtem, hogy az olyan nézetek, gondolatok és túlélési elvek, mint „emelkedj a többiek fölé”, „öregbítsd őseid hírnevét”, és „más törekvések kicsik, a könyvek mindet felülmúlják”, amikre mindig támaszkodtam, a Sátántól erednek. Azt gondoltam, hogy ha keményen tanulok, hogy magasabb fokozatot érjek el, és felülmúljam a többieket, az egy pozitív cél. A célom elérése érdekében nagyon keményen tanultam, és bármilyen szenvedést hajlandó voltam elviselni. Amikor azt láttam, hogy néhányan az évfolyamtársaim közül magasabb fokozatot szereznek, vagy remek állásokhoz jutnak, úgy éreztem, lemaradok tőlük, és aggódtam, hogy lenéznek. Hogy mentsem a tekintélyemet, és hogy emelt fővel jelenhessek meg a társaim előtt, lemondtam a lehetőségről, hogy teljes munkaidőben végezzem a kötelességemet, és úgy döntöttem, hogy minden időmet és energiámat a mesterképzés felvételi vizsgájára való felkészülésnek szentelem. A legkisebb mértékben sem voltam tekintettel a gyülekezet munkájára, sem Isten sürgető szándékára, hogy megmentse az emberiséget, és attól tartottam, hogy a kötelességem végzése késleltetni fogja a felvételire való felkészülésemet. Amíg a felvételire készültem, az egész napot és éjszakát tanulással töltöttem, egyáltalán nem engedtem magamnak pihenést, és akaratlanul is nyugtalanná és szerencsétlenné váltam. Nagyon kimerítő volt! Láttam az interneten, ahogy az emberek arról beszéltek, hogy amikor kudarcot vallottak a mesterképzésre való felvételin vagy az álláskeresés során, elkezdtek szorongani és depresszióval küzdeni. Az egyik barátom egy olyan diákról is mesélt, akivel együtt diplomáztunk, majd miután nem sikerült bekerülnie egy programba, a pszichiátrián végezte az egész élmény okozta lelki gyötrelem miatt. A pszichiátrián mindennap így kiáltozott: „Mesterképzésre akarok járni, mesterképzésre akarok járni!” Sok olyan ember is volt, aki kudarcot vallott az egyetemi vagy mesterképzésre való felvételin, és végül öngyilkosságot követett el, mert azt gondolta, hogy nincs kilátása a jövőt illetően, nincs esélye elérni a hírnevet és a nyereséget, és hogy az élet értelmetlen. Ezek a szívszorító példák nem mind a Sátán gyötrésének eredményei? Velem is ugyanez volt a helyzet: mindent arra tettem fel, hogy a kilátásaimra, a hírnévre és nyereségre törekedjek, a hírnév és a nyereség feneketlen mélységébe zuhanva, miközben nem éreztem semmi késztetést arra, hogy a hitet gyakoroljam, és hogy az igazságra és a beállítottságom megváltoztatására törekedjek. Csak ekkor láttam meg igazán a Sátán baljós indítékait. A hírnevet és nyereséget használta, hogy lépre csaljon. Nemcsak azt érte el, hogy lelkileg és testileg szenvedjek, hanem próbálta azt is megakadályozni, hogy Isten elé járuljak, hogy az igazságra törekedhessek és elérhessem az üdvösséget. Isten szavainak ez a passzusa jutott eszembe: „Ha valakinek a társadalmi státusza nagyon alacsony, a családja nagyon szegény, és alacsony a végzettsége, mégis gyakorlatias módon hisz Istenben, és szereti az igazságot és a pozitív dolgokat, akkor Isten szemében az ő értéke magas vagy alacsony, nemes vagy alantas? Értékes. Ebből a szemszögből nézve mitől függ, hogy valakinek az értéke magas vagy alacsony, hogy nemes vagy alantas az illető? Attól függ, hogy Isten hogyan lát téged. Ha Isten olyasvalakiként lát, aki az igazságra törekszik, akkor van értéked, értékes vagy – értékes edény vagy. Ha Isten azt látja, hogy nem törekszel az igazságra, és nem áldozod fel Érte magad őszintén, akkor értéktelen vagy, nem pedig értékes – alantas edény vagy. Bármilyen magasan képzett is vagy, bármilyen magas is a társadalmi státuszod, ha nem törekszel az igazságra és nem érted azt, akkor az értéked soha nem lehet magas; még ha sokan támogatnak, magasztalnak és imádnak, akkor is csak egy megvetésre méltó nyomorult vagy. De miért látja így Isten az embereket? Miért van az, hogy egy ilyen »nemes«, ilyen magas társadalmi státuszú személyt, akit oly sok ember magasztal és csodál, és akinek még a presztízse is oly magas, Isten alantasnak lát? Miért van az, hogy Isten teljesen ellentétes módon látja az embereket, mint ahogy az emberek szemlélik a többieket? Isten talán készakarva állítja Magát szembe az emberekkel? Egyáltalán nem. Ez azért van, mert Isten igazság, Isten igazságosság, míg az ember romlott és nincs benne sem igazság, sem igazságosság, Isten pedig az Ő saját mércéjével méri az embert, és az Ő mércéje az igazság. Egy kicsit elvontan hangozhat ezt mondani, úgyhogy másképp fogalmazva: Isten mércéje az ember Istenhez való hozzáállásán, az igazsághoz való hozzáállásán és a pozitív dolgokhoz való hozzáállásán alapul – ez már nem elvont” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Első rész)). Isten szavai által megtudtam, hogy Isten nem az alapján mérlegeli az embereket, hogy mi a végzettségük, vagy milyen a társadalmi helyzetük, hanem az igazsághoz és Istenhez való hozzáállásuk alapján. Isten becsüli azokat, akik igazán hisznek Benne, az igazságra törekednek, és a pozitív dolgokat szeretik. Ezzel szemben, még ha valakinek magas is a társadalmi státusza, és mások felnéznek rá, ha az illető nem fogadja el az igazságot, tiszteletlen Istennel, és a rosszra és a romlott dolgokra törekszik, Isten semmibe fogja venni. Miután megértettem Isten szándékát, és hogy milyen mérce szerint mérlegeli az embereket, megnyugvást leltem, és rájöttem, hogy milyen nevetséges volt, és mennyire nem volt összhangban az igazsággal az, hogy a végzettségük alapján mérlegelem az embereket. Egyfajta lelkesedés is eltöltött, és már nem akartam eltökélten magasabb végzettségre és jó jegyekre törekedni. Olyan valakivé akartam válni, aki az igazságra törekszik, a kötelességeiben pedig magabiztos és gyakorlatias.

Ezután elmentem az iskolába, hogy bejelentsem a távozásomat. A tanárom folyamatosan szidott, és még ki is gúnyolt, hogy nem folytatom a posztgraduális tanulmányaimat, mondván, micsoda hülye vagyok, hogy nem akarok két évet rászánni a mesterfokozat megszerzésére. A tanár gúnyolódásának hatására egy kicsit elgyengültem. Az is eszembe jutott, hogy az iskolaév elején a diákokban forr a lelkesedés és az ambíció, készen állnak az új életre posztgraduális diákként, míg én otthagyom az egyetemet, és az ellenkező irányba tartok. Ha az emberek azt gondolnák, hogy furcsa vagyok, és nem értenének meg, vajon akkor is képes lennék szilárdan kitartani az elképzelésem mellett, amikor mások megkérdőjelezik? Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Soha nem gúnyolódtak még így velem, és elég gyengének érzem magam. Ó, Istenem! Kérlek, adj hitet, és engedd, hogy legyen elég magabiztosságom és bátorságom mindezeken át, hogy szilárdan megállhassak a meggyőződéseimben!” Később Isten szavait kerestem a jelenlegi állapotommal kapcsolatban, és rábukkantam Isten szavainak egy himnuszára, aminek a címe „Amire a fiataloknak törekednie kell”. Ez a himnusz mély benyomást tett rám.

A fiatalokból ne hiányozzanak az eszmék, a hajtóerő és a felfelé való törekvés lendületes szellemisége; A fiataloknak nem szabad nélkülözniük az elhatározást, hogy tisztán felismerjék a dolgok útját, és keressék az igazságosságot és az igazságot [...]

1  A fiataloknak nem szabadna tele lenniük csalárdsággal, sem hátrányosan megkülönböztető pillantásokkal más emberek iránt, és a fiataloknak nem lenne szabad pusztító, utálatos cselekedeteket végrehajtaniuk. Ne hiányozzanak belőlük a becsvágyak, a hajtóerő és a felfelé való törekvés lendületes szellemisége; nem szabadna elcsüggedniük a kilátásaik miatt, és nem szabadna elveszíteniük az életbe vetett reményt vagy a jövőbe vetett bizalmukat; kitartással kell rendelkezniük, hogy folytassák az igazság útját, amelyet most választottak – hogy megvalósítsák abbéli vágyukat, hogy egész életüket Értem áldozzák.

2  A fiataloknak nem szabad nélkülözniük az igazságot, és képmutatást és igazságtalanságot sem rejtegethetnek – szilárdan ki kell állniuk a megfelelő álláspontjuk mellett. Nem szabad sodródniuk, hanem legyen lelkierejük, hogy merjenek áldozatot hozni, és küzdjenek az igazságosságért és az igazságért. A fiataloknak bátornak kell lenniük ahhoz, hogy ne engedjenek a sötétség erői általi elnyomásnak, és átalakítsák létezésük jelentőségét. A fiataloknak nem szabad beletörődniük a viszontagságokba, hanem sokkal inkább nyílt és őszinte, valamint megbocsátó szellemük kell legyen a testvéreik iránt.

3  A fiataloknak nem szabad nélkülözniük az elhatározást, hogy tisztán felismerjék a dolgok útját, és keressék az igazságosságot és az igazságot. Csupa szépre és jóra kell törekednetek, és meg kell szereznetek minden pozitív dolog valóságát. Továbbá felelősnek kell lennetek az életetekért, és nem szabad azt félvállról vennetek. Emberek jönnek a földre, és ritkán találkoznak Velem, és az is ritka, hogy lehetőségük van az igazság keresésére és elnyerésére. Miért ne értékelnétek ezt a gyönyörű időt mint a helyes utat, amire törekedni kell ebben az életben?

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Szavak fiataloknak és időseknek)

Amikor Isten szavait hallgattam, úgy éreztem, mintha Isten személyesen bátorított volna: ne sodródj az aktuális divathullámokkal! Felismerted, hogy Istent követni a fény igaz útja, és ezt az utat kell eltökélten követned. Arra is rájöttem, hogy Isten csodás kegyelmének volt az is köszönhető, hogy el tudtam fogadni Isten munkáját, és elolvashattam az általa kifejezett igazságot! Minden pozitív, ami Istentől származik, míg minden negatív, amire az emberek a világi életben törekednek. Ha azon aggódnék, hogy mások nem értenének meg, és nem támogatnának, és a világi irányzatokat követném, hogy megóvjam magamat, akkor vajon nem merülnék el a mocsárba a világi emberekkel együtt? Isten szavainak útmutatásával megvolt bennem a hit és a bátorság, hogy kitartsak a meggyőződéseim mellett, és otthagyjam az iskolát.

Amikor elgondolkodtam az utamon, rájöttem, hogy Isten szavainak az útmutatása volt az, ami lehetővé tette a számomra, hogy meglássam a Sátán álnok indítékait, hogy a hírnév és nyereség segítségével kárt tegyen az emberekben. Sőt mi több, Isten szavai segítettek abban, hogy megszabaduljak a hírnévre és a nyereségre való törekvés sötét szakadékától. Megtapasztaltam az örömöt és békét, amit Isten szavai hoztak el nekem, és megértettem a jó szándékot, amivel Isten megmenti az emberiséget. Meg kellett becsülnöm ezt a ritka lehetőséget, mindent meg kellett tennem, hogy felszerelkezzek az igazsággal, terjesszem az evangéliumot, és tanúságot tegyek Isten mellett, hogy megháláljam a szeretetét! Ezután elkezdtem az újonnan érkezettek öntözésének kötelességét végezni. A tanulmányi kötöttségek és a jövő kilátásai miatt érzett aggodalmak korlátai nélkül teljesen a kötelességemnek tudtam szentelni magamat, több időm volt Isten szavait olvasni és felszerelkezni az igazsággal, és sokkal többet tanultam és nyertem a kötelességemből. Hála Istennek az útmutatásáért és üdvösségéért!