99. Helyes csak a kegyelemért hinni Istenben?

2016 végén a gyermekemnek folyamatosan hasmenése volt, és semmilyen gyógyszer nem segített rajta. Alig néhány nappal azután, hogy elkezdtem hinni Istenben, a gyermekem váratlanul meggyógyult. Anélkül, hogy észrevettem volna, idővel a krónikus fejfájásom is javult. Mélyen hálás voltam Istennek. Ezután mindent megtettem, hogy a gyülekezet által megszervezett kötelességeket végezzem. Akkoriban a férjem az istenhitem útjában állt, de engem ez nem korlátozott, mert hittem, hogy amíg őszintén hiszek Istenben és végzem a kötelességeimet, addig meg fogom kapni Isten áldásait, és lesz esélyem a megmenekülésre.

2020 áprilisában gyülekezetvezetőnek választottak, és ezt a kötelességet még aktívabban végeztem. Néhány hónappal később, egy napon étkezés után nagyon fáradtnak éreztem magam és szédültem, ezért megmértem a vérnyomásomat, és kiderült, hogy 160/90 Hgmm. Nem tudtam elhinni, azt gondoltam: „Korábban soha nem volt magas a vérnyomásom, miért lett hirtelen ilyen magas?” Mivel még fiatal voltam, úgy gondoltam, hogy amíg őszintén végzem a kötelességeimet, Isten meg fog óvni, és a vérnyomásom biztosan csökkenni fog, ezért nem nagyon korlátozott ez a dolog, és csak néhány házi gyógymóddal kezeltem magam. 2021 márciusában megmértem a vérnyomásomat egy gyógyszertárban, 185/128 Hgmm volt. Az orvos nagyon meglepődött, azt mondta: „Nagyon magas a vérnyomása; legyen nagyon óvatos, nehogy elessen, amikor biciklizik.” Amikor ezt hallottam az orvostól, eléggé nyugtalan lettem, és arra gondoltam: „A magas vérnyomás rengeteg komplikációt okozhat, van, aki a magas vérnyomás miatt agyvérzést kap, és hirtelen meghal, van, aki agyi infarktust, és végül sántikálva jár, mások pedig lebénulnak, és képtelenek gondoskodni magukról. Mi lesz, ha elesek és lebénulok?” Ekkor elkezdtem panaszkodni, és így gondolkodtam: „Mindig végeztem a kötelességeimet, akkor miért van még mindig ilyen magas vérnyomásom? Miért nem óvott meg Isten?” Egy reggel, amikor felkeltem, hirtelen nagyon szédültem, mindkét vállam rettenetesen fájt, és úgy éreztem, mintha a fejemben megfeszülnének az inak. Kínzó fájdalom járt át, ha mozgattam a fejemet, mintha le akarna szakadni. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok egy megrepedt ér miatt. Elmentem a kórházba kivizsgálásra, és az orvos azt mondta, hogy súlyos nyaki csigolyameszesedés okozza a fejfájást. A kezelés után a tünetek valamelyest enyhültek, de még mindig nagyon szédültem, és néha fájt a fejem. Kissé negatív lettem, és azon gondolkodtam: „Miért van az, hogy minden erőfeszítésem és önfeláldozásom ellenére az állapotom nemhogy nem javul, de még rosszabbodik is? Ha így folytatódnak a dolgok, bármelyik pillanatban meghalhatok. Talán jobb lenne, ha egyetlen feladatos munkát végeznék. Kevésbé lenne fárasztó, mint vezetőnek lenni, és talán az egészségi állapotom is javulna.” Bár továbbra is végeztem a kötelességeimet, szorongtam és gyötrődtem, és nem vállaltam a terhet a kötelességeimben. Amikor láttam, hogy az evangelizációs munka nem hatékony, nem vágytam arra, hogy elemezzem az okokat és megoldjam a problémákat.

Később néhány házi gyógymódot alkalmaztam, és vérnyomáscsökkentő gyógyszert szedtem, és a vérnyomásom egy kicsit csökkent. Én azonban még mindig aggódtam, hogy az egészségem hirtelen rosszabb lesz, és úgy gondoltam, hogy minden erőfeszítésem és önfeláldozásom ellenére nemcsak hogy semmilyen áldást nem kaptam, de még az egészségem is romlott, ezért nem akartam többé vezetőként kötelességet végezni, mert úgy gondoltam, hogy egy egyfeladatos munka kevésbé lenne megterhelő, és megengedné, hogy jobban vigyázzak az egészségemre. Ebben az időszakban a rossz állapotom miatt az összejöveteleken való közösségem legtöbbször negatív és passzív volt, és nem koncentráltam a kötelességeimre, ami az evangelizációs munka hatékonyságának folyamatos romlásához vezetett. Csak amikor a felső szintű vezetők megmetszettek, mert túl felületes voltam a kötelességeimben, és figyelmeztettek, hogy ha nem tartok bűnbánatot, elbocsátanak, akkor jöttem rá, hogy akadályozom és megzavarom a munkát, féltem kissé, és végül Isten elé járultam, hogy imádkozzak, és elgondolkodjak magamon. Egy nap Isten szavainak ezt a himnuszát hallottam: „Amikor lesújt a betegség, Isten szándékát kell keresned” Így szól: „Hogyan tapasztald meg a betegséget, amikor utolér? Isten elé kell járulnod és imádkoznod kell, keresned kell és fel kell fognod Isten szándékát; meg kell vizsgálnod magad, hogy megtaláld, mit tettél, ami ellentétes az igazsággal, és milyen romlott beállítottságok nem lettek még megoldva benned. A romlott beállítottságaidat nem lehet megoldani szenvedés átélése nélkül. Csak a szenvedés általi megedződés révén érhetik el az emberek, hogy ne legyenek züllöttek, és képesek legyenek mindenkor Isten előtt élni. Amikor valaki szenved, mindig imádkozik. Megvizsgálja magát, hogy tett-e mostanában bármi rosszat, vagy szembement-e valamilyen módon az igazsággal” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb dolog). Miután meghallottam Isten szavait, megértettem, hogy Isten arra használta fel ezt a betegséget, hogy elgondolkodjam magamon, és felismerjem a romlott beállítottságomat, hogy a célja ezzel a megmentésem, és hogy mindez Isten megfontolt szándékát tartalmazza. Több éve hiszek Istenben, de amikor betegséggel szembesültem, nem tudtam imádságban Isten szándékát keresni, és nem gondolkodtam el azon sem, hogy a romlott beállítottságom mely aspektusait akarja Isten megtisztítani és megváltoztatni, és hogy milyen szennyeződések vannak a hitemben. Ehelyett a betegség miatt a negativitás és az ellenállás állapotában ragadtam, és amikor az evangelizációs munkában sok probléma merült fel, nem gondoltam ezek megoldására, hanem inkább ki akartam bújni a kötelességeim alól. Teljesen hajthatatlan voltam, és valóban hiányzott belőlem a lelkiismeret és a józan ész! Azután imádkozva Isten elé járultam, és így szóltam: „Istenem! Nem akarok továbbra is ilyen hajthatatlan lenni, kérlek, vezess, hogy tanuljak ebből a betegségből!”

Később megoldást kerestem a problémáimra, és megnéztem egy tapasztalati tanúságtétel-videót, amelyben Isten szavainak egy olyan passzusa szerepelt, amely az én állapotomra is vonatkozott. Mindenható Isten azt mondja: „Sokan, akik Istent követik, csak azzal törődnek, hogyan nyerhetnek áldásokat, illetve hogyan kerülhetik el a csapásokat. Mihelyt Isten munkája és irányítása kerül szóba, elhallgatnak, és minden érdeklődésüket elveszítik. Úgy gondolják, az ilyen unalmas dolgok megértése nem segít az ő életük növekedésében, és nem jár semmiféle haszonnal. Következésképpen, bár hallottak már információkat Isten irányításáról, komolytalanul közelítik meg azt. Nem úgy látják, mint valami értékes dolgot, amit érdemes elfogadni, még kevésbé fogják fel úgy, hogy életük részévé teszik. Az ilyen emberek célja Isten követésében nagyon egyszerű, és egyetlen célt szolgál: hogy áldottak legyenek. Ezek az emberek nem veszik a fáradságot, hogy bármi másra figyelmet fordítsanak, aminek nincs semmi köze ehhez a célhoz. Számukra az Istenbe vetett hitben a legjogosabb cél az áldások elnyerése – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem szolgálja ezt a célt, akkor bármiről is legyen szó, hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, áldozatot is hoznak Istenért, Istennek szánják oda magukat, és teszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, elhagyják családjukat és karrierjüket, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, rohangálva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyre törekednek; de nem tudják megváltoztatni azt, hogy mi célból hisznek Istenben. Lótnak-futnak, hogy a saját becsvágyaik irányítását intézzék; nem számít, milyen messze van az út, nem számít, mennyi nehézségbe, veszélybe és akadályba ütköznek útközben, mindvégig kitartanak, és nem félnek a haláltól. Miféle hatalom kényszeríti őket erre a folyamatos odaadásra? A lelkiismeretük? A nagyszerű és nemes jellemük? Az elhatározásuk, hogy a végsőkig küzdjenek a gonosz erői ellen? A hit, amivel bírnak, hogy jutalom keresése nélkül tanúságot tegyenek Isten mellett? Az odaadásuk, hogy készek feladni mindent azért, hogy teljesítsék Isten akaratát? Vagy az odaadó szellemük, amely mindenkor lemond a túlzott személyes igényekről? Egész egyszerűen csoda, hogy olyasvalaki, aki sohasem értette Isten irányításának munkáját, képes legyen a szívének ilyen sok vérét áldozni! Egyelőre ne beszéljünk arról, mennyit adtak ezek az emberek. A viselkedésük azonban nagyon is megérdemli, hogy boncolgassuk. Leszámítva a hozzájuk oly szorosan kapcsolódó előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen nagy árat fizetnének Érte? Itt az ember által korábban nem azonosított problémát fedezünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által adott jutalmat. Egy ilyen önérdeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak adakozás van és irgalom. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Isten leleplezi, hogy bár sokan végzik a kötelességeiket, áldozatokat hoznak, feláldozzák és sok munkával elfoglalják magukat, kívülről nézve úgy tűnik, hogy alávetik magukat Istennek, és eleget tesznek Neki, de lényegében saját szándékaik vannak, és megpróbálják felhasználni Istent, próbálnak üzletelni Vele, hogy elérjék céljukat, az áldások megszerzését. Elgondolkodtam azon, hogy amióta elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, a gyermekem kigyógyult a betegségéből, és a krónikus fejfájásom is javult, ezért aktív lettem a feladataimban, és még akkor sem hátráltam meg, amikor a családom megpróbált az utamba állni, mert hittem, hogy amíg nagyon igyekszem a kötelességeimben, addig meg fogom kapni Isten kegyelmét és áldásait, és végül meg fogok menekülni. Még azután sem hagytam fel a kötelességeimmel, hogy kiderült, hogy magas a vérnyomásom, és hajlandó voltam késő éjszakáig dolgozni, bármilyen nehéz vagy fárasztó is volt, mert hittem, hogy ha hűséges vagyok a kötelességeimben, Isten talán eltünteti a betegségemet. Amikor az állapotom nem javult, hanem egyre rosszabb lett, félreértettem Őt és panaszkodtam, és nem törődtem az evangelizációs munkában jelentkező problémákkal, sőt, még arra is gondoltam, hogy felhagyok a vezetői kötelességeimmel. Láttam, hogy az áldozatos és önfeláldozással töltött éveimmel nem az volt a célom, hogy egy teremtett lény kötelességeit teljesítsem, hanem inkább az, hogy megpróbáljak Istent felhasználva jövőbeli áldásokért, jó rendeltetési helyért és sorsért üzletelni. A kapcsolatom Istennel csupán olyan volt, mint egy alkalmazotté a munkaadójával, tisztán üzleti jellegű.

Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból: „Nem számít, hogyan vannak megpróbálva, azok hűsége, akiknek a szívében van Isten, változatlan marad; viszont ami azokat illeti, akiknek a szívében nincs Isten, amint Isten munkája már nem előnyös a testüknek, megváltoztatják Istenről alkotott nézetüket, és még el is távolodnak Istentől. Az ilyenek azok, akik a végén nem fognak szilárdan állni, akik csak Isten áldásait keresik és semmiképp nem kívánják feláldozni magukat Istenért, és odaszánni magukat Neki. Az ilyen aljas emberek mind »el lesznek űzve«, amikor Isten munkája véget ér, és semmiféle irgalomban nem fognak részesülni. Az emberi mivolt nélküliekben egyáltalán nincs Isten iránti igaz szeretet. Amikor a környezet kényelmes, vagy van mit nyerniük, teljesen engedelmesek Istennek, de amint vágyaik csorbát szenvednek vagy végül meghiúsulnak, azonnal fellázadnak. Akár egyetlen éjszaka leforgása alatt mosolygós, »jószívű« emberből vad tekintetű hóhérrá válnak, váratlanul, minden ok és értelem nélkül halálos ellenségükként kezelve tegnapi jótevőjüket. Ha ezeket a gonosz démonokat, akik szemrebbenés nélkül ölnek, nem vetik ki, vajon nem válnak-e súlyos, rejtett fenyegetéssé?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Isten szavaiból láttam, hogy egy olyan ember, akinek a szívében Isten van, tudja, hogy minden Istentől származik, és akár áldásokat kap, akár szerencsétlenségtől szenved, képes alávetni magát Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Akárcsak Jób a megpróbáltatásai során, amikor elvették a nyáját és a csordáit, meghaltak a gyermekei, és fekélyek borították, ő nem panaszkodott Istenre, nem mondott le Róla, hanem inkább dicsérte Istent: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Jóbnak őszinte hite volt Istenben, és istenfélő szíve. Összehasonlítottam ezt a saját viselkedésemmel. Miután elfogadtam Isten munkáját, gyermekem betegsége meggyógyult, és a krónikus fejfájásom is eltűnt. Kegyelmet kaptam Istentől, és lelkesen áldoztam fel magam, de amikor a betegségem egyre súlyosabbá vált, és nem kaptam meg a kívánt áldásokat, azonnal Isten ellen fordultam, és panaszkodni kezdtem Rá, már nem vállaltam a terhet a kötelességeimben, és egyáltalán nem támogattam a gyülekezet érdekeit. Csak a személyes érdekeimet tartottam szem előtt, csak áldásokat és nyereségeket akartam kapni Istentől, és amikor ezeket nem kaptam meg, negatívvá és hanyaggá váltam, és szembefordultam Istennel. Rájöttem, hogy milyen önző és hitvány voltam, nem volt emberi mivoltom és józan eszem. Ha továbbra is ilyen hajthatatlan maradok, akkor Isten végül visszautasít és kiiktat.

Később még többet olvastam Isten szavaiból: „Mivel az áldások elnyerése nem jogos cél az emberek számára, mi a jogos cél? Az igazságra és a beállítottságbeli változásra való törekvés, hogy képessé váljanak alávetni magukat Isten minden vezénylésének és elrendezésének – ez az a cél, amelyre az embereknek törekedniük kell. Például tegyük fel, hogy szembesülsz azzal, hogy megmetszenek, és elképzelések, valamint félreértések alakulnak ki benned, és képtelen vagy alávetni magad. Miért nem vagy képes alávetni magad? Azért, mert úgy érzed, hogy mind a jövő, amelyben reménykedsz, mind az áldások elnyeréséről szőtt álmod veszélybe került; ennek eredményeként negatívvá és zaklatottá válsz, ott akarod hagyni a munkádat, és fel akarod adni a kötelességedet. Mi ennek az oka? Az, hogy probléma van a törekvéseddel. Tehát hogyan kell ezt megoldani? Azonnal el kell hagynod a téves elgondolásaidat, és azonnal keresned kell az igazságot, hogy megoldd a romlott beállítottságod problémáját – ez a legfőbb prioritás. Ezt kell mondanod: »Nem adhatom fel. Jól kell végeznem a kötelességet, amelyet egy teremtett lénynek teljesítenie kell, és el kell engednem az áldások elnyerésére irányuló vágyamat.« Amikor elengeded az áldások iránti vágyat, és az igazságra való törekvés útján jársz, teher esik le a válladról. Lehetsz-e továbbra is negatív ekkor? Bár időnként még mindig negatív leszel, ez nem fog korlátozni téged. A szívedben továbbra is imádkozni és harcolni fogsz, a törekvésed célját elfordítod az áldások elnyerésére törekvéstől, és egy bizonyos rendeltetési helyre való törekvéstől az igazságra való törekvésre. Ezt fogod gondolni magadban: »Az igazságra való törekvés egy teremtett lény kötelessége. Megértettem néhány igazságot, és ez a legnagyobb aratás, a legnagyobb áldás mind közül. Még ha Isten nem is akar engem, nem kapok jó rendeltetési helyet, és az áldások elnyerésébe vetett reményeim szertefoszlanak, akkor is jól fogom végezni a kötelességemet. Ez egy olyan felelősség, amely alól nem bújhatok ki. Bármi legyen is az ok, semmiképpen sem engedhetem meg, hogy hatással legyen a kötelességem jó végzésére, és nem engedhetem meg, hogy befolyásolja Isten megbízatásának végrehajtását. Ez az az alapelv, amely szerint viselem magam.« Hát nem a hús-vér test korlátain való felülemelkedés ez? Egyesek ezt mondhatják: »De mi van, ha még mindig negatív vagyok?« Akkor keresd tovább az igazságot, hogy megoldd a negativitásodat. Bármennyiszer is esel negativitásba, a megoldásához csak tovább kell keresned az igazságot, és tovább kell törekedned az igazság felé – lassan ki fogsz lábalni a negativitásodból. Amikor eljön a tapasztalatodban az a nap, amelyen már nem érzed az áldások elnyerésére irányuló vágyat, és többé nem korlátoz a rendeltetési helyed és a kimeneteled, akkor érezni fogod, hogy sokkal nyugodtabb és szabadabb így élni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazság gyakorlása az életbe való belépés elnyerésének egyetlen módja). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy nem az áldások megszerzése a cél, amire az Istenbe vetett hitünkben törekednünk kell, és az út sem ez, amelyen az Istenbe vetett hitünkben járnunk kell. Az Istenbe vetett hitünkben azt az utat kell járnunk, amelyen az igazságra törekszünk, amelyen elérjük a beállítottságunk átalakulását, amelyen képesek vagyunk alávetni magunkat Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és amelyen igaz teremtett lénnyé válunk. Én azért végeztem a kötelességemet, hogy megkapjam Isten kegyelmét és áldásait, de amikor a betegségem súlyosbodott, és úgy éreztem, hogy az áldásokhoz fűzött reményeim szertefoszlottak, negatívvá és ellenállóvá váltam. Bár kívülről nézve nem hagytam fel a kötelességeimmel, a szívem már elárulta Istent. Felületesen végeztem a kötelességeimet, és nem foglalkoztam a problémákkal, ami azt eredményezte, hogy nem volt hatékony az evangelizációs munka, a testvérek negatív állapotban éltek, és ezzel ártottam a gyülekezet munkájának. Isten szándékával ellentétes utat jártam. Mostanra megértettem, hogy nem áldásokat kell keresnünk a hitünkben, hanem az igazságra kell törekednünk, le kell vetnünk a romlott beállítottságainkat, képesnek kell lennünk alávetni magunkat Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és észszerű emberré kell válnunk. Jóbhoz hasonlóan, aki Isten igazságosságát dicsérte, akár áldásokat kapott, akár szerencsétlenségtől szenvedett, ő őszintén alávetette magát Istennek, és rendkívül észszerű ember volt. Továbblépve hajlandóvá váltam kijavítani a törekvésről alkotott téves nézeteimet, alávetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és jól végezni a teremtett lényként rám háruló kötelességeket. Ami a betegségemet illeti, továbbra is folytattam a szokásos gyógyszeres kezelést, odafigyeltem az étkezésemre, és megfelelően végeztem a tornát. Amikor elengedtem az áldások utáni vágyamat, sokkal nyugodtabb lettem, és motiváltabban végeztem a kötelességeimet. Később az evangéliumi munkásokkal együtt dolgoztam az eltérések és problémák áttekintésén, nyomon követtem és felügyeltem a munkájukat, és kiigazításokat végeztem a nem megfelelő személyzettel kapcsolatban. Egy idő után az evangelizációs munka hatékonysága javult a korábbiakhoz képest.

Később néhányszor megmértem a vérnyomásomat, és meglepetésemre normális volt. Nagyon boldog voltam, de egyben bűntudatot is éreztem. Elgondolkodtam azon, hogy amikor beteg voltam, nem vállaltam a terhet a kötelességeimben, ami veszteségeket okozott a munkának, de Isten nem rágódott a vétkeimen, és lehetőséget adott a bűnbánatra, ezért úgy éreztem, hogy adósa vagyok Istennek. Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból: „Istenbe vetett hitükben az emberek arra törekszenek, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a cél a hitükben. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell feloldani. Bármely szempontok is azok, amelyekből nem tisztultak meg az emberek és még mindig romlottságot fednek fel, azokból a szempontokból kell finomítani őket – ez Isten elrendezése. Isten környezeteket alakít ki számodra, és arra kényszerít, hogy azokban finomításon menj keresztül, hogy megismerhesd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol kész leszel feladni a számításaidat és vágyaidat, és alávetni magad Isten szuverenitásának és elrendezésének, még ha az a halált is jelentené. Ezért, ha az emberek nem mennek át több évnyi finomításon, ha nem viselnek el bizonyos mértékű szenvedést, akkor nem lesznek képesek megszabadulni a hús-vér test romlottságának korlátaitól a gondolataikban és szívükben. Bármely szempontból is alanyai az emberek még mindig a sátáni természetük korlátainak, és bármely szempontból is vannak még mindig meg a saját vágyaik és a saját követeléseik, ezek azok a szempontok, amelyekben szenvedniük kell. Az emberek csak a szenvedésen keresztül képesek tanulságokat levonni, ami azt jelenti, hogy csak így képesek elnyerni az igazságot és megérteni Isten szándékait. Ami azt illeti, sok igazság szenvedés és próbatételek megtapasztalásával érthető meg. Senki sem foghatja fel Isten szándékait, nem ismerheti meg Isten mindenhatóságát és bölcsességét, és nem értheti meg teljesen Isten igazságos természetét, amikor kényelmes és könnyed környezetben van, vagy amikor kedvezőek a körülmények. Ez lehetetlen lenne!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten e szavaiból láttam, hogy Isten nagyon bölcs az Ő munkájában. Egy nagy betegség emberi szempontból fájdalmasnak tűnik, de Isten arra használja ezeket a fájdalmakat, hogy finomítsa és megtisztítsa az embereket. Ahogy a betegségemmel is történt; bár a felszínen úgy tűnik, hogy elszenvedtem némi fájdalmat, Isten arra használta ezt a betegséget, hogy megtisztítsa az istenhitemben lévő tisztátlanságokat, és anélkül, amit ez a betegség feltárt, nem jöttem volna rá a hitemet meghamisító szándékra, ami az áldások elnyerését célozta, és még mindig megpróbálnám becsapni Istent és üzletelni Vele a kötelességeimben, és végül Isten felfedne és kiiktatna engem. Ez a tapasztalat megmutatta nekem Isten határozott szándékát, hogy megmentse az embereket. Amikor elkezdtem hinni Istenben, az Ő sok kegyelmét élveztem, és akkoriban nem sokat értettem, azt gondoltam, hogy Isten csak egy olyan Isten, aki kegyelmet ad. De az igazság az, hogy a kegyelem, amit Isten ad az embereknek, azért adatik, hogy az embereket az Ő színe elé vigye, hogy elfogadják az Ő üdvösségét. Isten munkája az utolsó napokban az, hogy kifejezze az igazságot és végrehajtsa az ítéletet, ugyanakkor különböző környezeteket rendez, hogy finomítsa és megtisztítsa az embereket, hogy alávessék magukat Neki, imádják Őt, és elérjék az Ő üdvösségét. Az istenhitemben nemcsak az Ő kegyelmét élvezhetem, de meg kell tapasztalnom az ítéletet, a fenyítést, a próbatételeket és a finomításokat is, törekednem kell arra, hogy a romlott beállítottságomban változást érjek el, és vállalnom kell a kötelességemet. Bár szenvedtem némi fájdalmat emiatt a betegség miatt, megtapasztaltam, hogy amit Isten tett velem, az az Ő szeretete és üdvössége, és felismertem Isten munkájának bölcsességét is. Szívem mélyéből hálát adok Istennek!