26. Miután rákot diagnosztizáltak nálam

2023 áprilisában a gyülekezet úgy szervezte, hogy máshol végezzem a kötelességeimet. Nagyon izgatott voltam, gyorsan összepakoltam, és vártam az indulást. Ekkor azonban eszembe jutott, hogy van egy nőgyógyászati problémám, és mivel egy ismeretlen helyen nehéz lehet orvosi ellátást kérni, elmentem a kórházba, hogy kivizsgáltassam magam, mielőtt elmegyek. Az orvos a tüneteim megismerése után méhkaparást javasolt a biopszia elvégzéséhez, és aggodalmát fejezte ki, hogy a legkisebb késlekedés hozzájárulhat, hogy a betegség rákká fejlődjön. Az eredményekre várva nyugtalan voltam, mert nem tudtam, mit fog feltárni a diagnózis. Néhány nappal később megjöttek az eredmények, és a szakvéleményben az állt: „méhnyálkahártyarák gyanúja”. Meg voltam döbbenve. Miután lehiggadtam, azt kérdeztem: „Azt írja, hogy »rák gyanúja«, tehát ez azt jelenti, hogy talán nem is rák?” Az orvos azt válaszolta: „Az orvosok ritkán mondják ki nyíltan, hogy rákról van szó; teret engednek az értelmezésnek. További vizsgálatokra van szükség a típus meghatározásához, majd a kezelés a konkrét állapot alapján történik.” Miután ezt hallottam, az agyam teljesen kikapcsolt, és nem tudtam befogadni semmi mást, amit az orvos mondott. Teljesen felkészületlenül ért, hogy hirtelen és váratlanul rákkal kell szembesülnöm. Azt gondoltam: „Hogy lehetne ez rák? Hogy lehetne nekem rákom?” Bár egyáltalán nem nehezteltem Istenre, belül nem voltam hajlandó elfogadni ezt a valóságot. Azon tűnődtem: „Ez a rákot jelentő diagnózis Isten módszere arra, hogy felfedjen és kiiktasson engem, vagy hogy finomítson? Mi Isten szándéka?”

Amikor hazatértem, ürességet éreztem magamban, és az agyam tele volt olyan gondolatokkal, hogy már csak néhány napom van hátra. Amikor aznap délután elmentem, hogy a kötelességemet végezzem egy nővérrel, nem volt kedvem hozzá, zavartnak és motiválatlannak éreztem magam. Visszafelé felnéztem a kék égre, és arra gondoltam: „Milyen gyönyörű! Hány napom van még hátra? Meddig nézhetem még ezt a gyönyörű eget? Ha meghalok, soha nem leszek tanúja annak a páratlan nagyszerűségnek, ahogy az evangélium terjed.” Ezután a telefonomon információkat kerestem a méhrákról. Az interneten láttam, hogy egyesek, akiknek az ötvenes éveikben lett méhnyálkahártyarákjuk, meg tudtak gyógyulni, míg mások nem. Azt írták, hogy a késői stádiumban lévő betegek csak három-öt évig élnek, súlyosabb esetekben pedig lehet, hogy csak egy évig élnek. Minél többet olvastam, annál jobban megrémültem, és azon tűnődtem, hogy milyen stádiumban van a rákom, és mennyi időm van még hátra. Aznap este, ahogy az ágyban feküdtem, az agyam folyamatosan zakatolt, és azon gondolkodtam: „Azt reméltem, hogy az Istenben való hit azt jelenti, hogy megmenekülök, és soha nem kell szembenéznem a halállal, de most, hogy rákos vagyok, nem fogok meghalni? Vajon hiába volt ennyi évnyi hit? Talán nem is kellett volna hinnem Istenben!” Amikor ezek a gondolatok megfordultak a fejemben, rájöttem, hogy nem helyesek, és hogy ezekkel elárultam Istent. Arra gondoltam, hogy még azok is megbetegednek, akik nem hisznek Istenben, és mint Istenben hívő embernek, nekem is szembe kell néznem a betegséggel. Van olyan ember a világon, aki nem betegszik meg? Ráadásul nem volt teljesen normális, hogy romlott emberként megbetegszem? Mivel beteg voltam, alá kellett vetnem magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. De a halál gondolatától nyomorultul éreztem magam. „Ó, Istenem! Nem akarok meghalni. Lemondtam a családomról és a karrieremről, éveken át végeztem a kötelességemet, és most mégis rákos vagyok. Ez azt jelenti, hogy elhagysz és kiiktatsz engem?” Gyötrelmemben és aggodalmamban könnyek csorogtak az arcomon. Szívemben azt kérdeztem Istentől: „Istenem, mit tegyek?” Abban a pillanatban eszembe jutottak Isten szavai: „Hogyan tapasztald meg a betegséget, amikor utolér? Járulj Isten elé és imádkozz, keresd és fogd fel Isten szándékát; [...] Rendszerint, amikor komoly betegséggel vagy furcsa bajjal szembesülsz, ami nagy szenvedést okoz számodra, ez nem véletlenül történik. Akár beteg vagy, akár egészséges, ott van ebben Isten szándéka” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb). Isten szavai emlékeztettek arra, hogy az emberek nem véletlenül szenvednek súlyos betegségekben; mindig Isten szándékai vannak ebben. Ezért szívemben így imádkoztam Istenhez: „Istenem, tudom, hogy a Te szándékod van abban, hogy rákos lettem, és hogy le kell vonnom a tanulságokat ebből, de nem értem, mi a Te szándékod. Kérlek, világosíts meg és vezess engem!”

Ezután a testvéreim küldtek nekem egy passzust Isten szavaiból: „Milyen utat kövessenek az emberek, amikor valamilyen betegség jelentkezik? Hogyan döntsenek? Az embereknek nem kellene gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba süllyedniük, és saját jövőbeli kilátásaikról és útjaikról töprengeniük. Sőt, minél inkább ilyen idők, ilyen különleges helyzetek és körülmények adódnak, és minél inkább ilyen azonnali nehézségekbe kerülnek az emberek, annál inkább kellene keresniük az igazságot és törekedniük az igazságra. Csak így nem lesznek hiábavalók a prédikációk, amelyeket a múltban hallottál, valamint az igazságok, amelyeket megértettél, és csak így fognak hatni. Minél inkább ezekhez hasonló nehézségekkel találod szemben magad, annál inkább le kell mondanod a saját vágyaidról, és alá kell vetned magad Isten irányításának. Isten célja azzal, hogy ilyen helyzeteket alakít és ilyen feltételeket rendez számodra, nem az, hogy a gyötrelem, szorongás és aggodalom érzelmeibe süllyedj, és nem az, hogy próbára tedd Istent, hogy meggyógyít-e, ha betegség ér, ezzel kipuhatolva az igazságot az ügyben; Isten azért alakítja számodra ezeket a különleges helyzeteket és körülményeket, hogy az ilyen helyzetek és körülmények között gyakorlati leckéket tanulj, hogy még inkább be tudj lépni az igazságba és az Istennek való alávetettségbe, és hogy világosabban és pontosabban lásd, hogyan rendez Isten minden embert, eseményt és dolgot. Az emberek sorsa Isten kezében van, és akár érzékelik ezt, akár nem, akár igazán tudatában vannak ennek, akár nem, az embereknek alá kell vetniük magukat, nem pedig ellenállniuk Istennek és elutasítaniuk Őt, és főleg nem próbára tenniük Őt. Mindenképpen meghalhatsz, és ha ellenállsz Istennek, elutasítod és próbára teszed Őt, akkor magától értetődő, hogy mi lesz a sorsod. Ezzel szemben, ha ugyanezen helyzetekben és körülmények között képes vagy azt keresni, hogy hogyan kellene egy teremtett lénynek alávetnie magát a Teremtő irányításának, azt keresni, hogy milyen leckéket kell megtanulnod és milyen romlott beállítottságokat kell ismerned azokban a helyzetekben, amelyeket Isten hoz létre számodra, ha képes vagy megérteni Isten szándékait ezekben a helyzetekben és jól tanúskodni, hogy megfelelj Isten elvárásainak, akkor ez az, amit tenned kell. Amikor Isten úgy intézi, hogy valaki megbetegedjen, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy megismerd a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a kellemetlenségeket és a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy megismerd a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan kell felfogni Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen hozzáállást, amelyet Istennel szemben felveszel, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy valódi alávetettséget érj el Isten felé, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor a betegség jelentkezik, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan úszhatod meg vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan zárhatod ki” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavai által megértettem, hogy Isten szándéka azzal, hogy betegséget hozott rám, nem az volt, hogy gyötrelemben és aggodalomban éljek, és nem is az, hogy ezen a tapasztalaton keresztül értékeljem a betegségem legapróbb részleteit. Inkább az, hogy tanulságokat vonjak le ezen a betegségen keresztül, hogy megismerjem hitem tisztázatlanságait, és Istennel szembeni túlzó vágyaimat. Isten arra akarta használni ezt a betegséget, hogy megtisztítson, átalakítson és megmentsen engem. De én nem értettem Isten szándékát. Amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, gyötrődtem és szorongtam, állandóan azon aggódtam, hogy a betegségem gyógyíthatatlan, és attól féltem, hogy ha meghalok, soha többé nem leszek képes Isten szavait olvasni és a kötelességeimet végezni, és így képtelen leszek elérni az üdvösséget. Sőt, még vitatkozni is próbáltam Istennel, arra gondoltam, hogy mivel mindezen évek alatt lemondtam a családomról és a karrieremről, hogy végezzem a kötelességemet az Istenben való hitben, és nem árultam el Istent, amikor a családom üldözésével szembesültem, Istennek nem lett volna szabad hagynia, hogy rákos legyek. Halálfélelemben éltem, nem volt hitem Istenben, és motiválatlan voltam a kötelességeimben. A tények feltárulásán keresztül megértettem, hogy nincs lelkiismeretem, józan eszem és emberi mivoltom, és hogy egyáltalán nem hordozom Istent a szívemben. Amint megértettem ezeket a dolgokat, helyesen szembe tudtam nézni a betegségemmel.

Két nappal később az orvos felhívott, és közölte, hogy megvannak a vizsgálat eredményei, és hogy korai stádiumú rákról van szó. Azt mondta, szerencse, hogy korán felfedezték, és hogy minél hamarabb menjek be a kórházba műtétre. A műtét előtti éjszaka az ágyban feküdtem, forgolódtam, nem tudtam aludni, és egy kis nyugtalanságot és félelmet éreztem. Nem tudtam, hogy a műtét sikerül-e majd, probléma nélküli lesz-e, vagy hogy meg fogok-e halni a műtőasztalon. Csendesen imádkoztam Istenhez: „Istenem, holnap műtétem lesz. Függetlenül attól, hogy sikeres lesz-e vagy sem, vagy hogy meghalok-e a műtőasztalon, mindezt a Te kezedre bízom, és alávetem magam a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek.” Ezután tovább olvastam Isten szavait: „Akár súlyos betegséggel, akár enyhébbel találkozol, abban a pillanatban, amikor a betegséged komolyra fordul, vagy amikor a halállal nézel szembe, emlékezz egy dologra: ne félj a haláltól. Még akkor is, ha a rák végső stádiumában vagy, még ha az adott betegségedet illető halálozási arány nagyon magas is, ne félj a haláltól. Függetlenül attól, hogy mennyire szenvedsz, ha félsz a haláltól, akkor nem fogod alávetni magad. Egyesek azt mondják: »Ezt hallva ihletet érzek, és van egy még jobb ötletem. Nemcsak hogy nem fogok félni a haláltól, hanem könyörögni fogok érte. Hát nem lesz-e így könnyebb átvészelni?« Miért könyörögne valaki a halálért? A halálért könyörögni szélsőséges ötlet, miközben nem félni a haláltól észszerű hozzáállás. Nem így van? (Igaz.) Milyen a helyes hozzáállás, amelyet fel kell venned ahhoz, hogy ne félj a haláltól? Ha a betegséged annyira súlyosbodik, hogy meghalhatsz, és a halálozási arány magas, függetlenül attól, hogy hány éves az, aki elkapja a betegséget, és az idő, ami a betegség megjelenésétől a halál beálltáig eltelik, nagyon rövid, akkor mit gondolj magadban? »Nem szabad félnem a haláltól, a végén mindenki meghal. Az Istennek való alávetettség azonban olyasmi, amire a legtöbb ember nem képes, és ezt a betegséget felhasználhatom arra, hogy gyakoroljam az Istennek való alávetettséget. Gondolkodásom és hozzáállásom az kell legyen, hogy alávetem magam Isten vezényléseinek és intézkedéseinek, és nem szabad félnem a haláltól.« Meghalni könnyű, sokkal könnyebb, mint élni. Lehetnek rendkívüli fájdalmaid, és nem leszel tudatában, és amint lehunyod a szemed, megszűnsz lélegezni, a lelked elhagyja a testedet, és az életed véget ér. Így működik a halál; ez ilyen egyszerű. Nem félni a haláltól az egyik hozzáállás, amit magadévá kell tenned. Továbbá nem szabad amiatt aggódnod, hogy a betegséged rosszabbodni fog-e vagy sem, vagy hogy meghalsz-e, ha nem tudnak meggyógyítani, vagy hogy mennyi idő van még a halálodig, vagy milyen fájdalmat fogsz érezni, amikor elérkezik a halál ideje. Nem szabad aggódnod ezek miatt; ezek nem olyan dolgok, amelyek miatt aggódnod kellene. Ez azért van, mert annak a napnak el kell jönnie, el kell jönnie valamelyik évben, valamelyik hónapban, és egy bizonyos napon. Nem bújhatsz el és nem menekülhetsz előle – ez a sorsod. Az úgynevezett sorsodat Isten előre elrendelte és már eleve elrendezte. Az éveid számát, a korodat és azt az időt, amikor meghalsz, Isten már meghatározta, tehát miért is aggódsz? Aggódhatsz miatta, de ez nem változtat semmin; aggódhatsz miatta, de nem tudod megelőzni, hogy bekövetkezzen; aggódhatsz miatta, de nem tudod megakadályozni, hogy eljöjjön az a nap. Ezért az aggódásod felesleges, és csak még nehezebbé teszi a betegséged terhét” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „A halál kérdése ugyanolyan természetű, mint más kérdések. Nem az emberekre van bízva, hogy maguk döntsenek róla, még kevésbé változtatható meg az ember akaratával. A halál ugyanolyan, mint az élet bármely más fontos eseménye: teljes mértékben a Teremtő eleve elrendelése és szuverenitása alatt áll. Ha valaki könyörögne a halálért, nem biztos, hogy meghalna; ha könyörögne az életért, nem biztos, hogy élne. Mindez Isten szuverenitása és eleve elrendelése alatt áll, és mindez Isten hatalma, Isten igazságos természete, Isten szuverenitása és intézkedései alapján változik és dől el. Ezért, mondjuk, ha súlyos betegség ér, egy végzetesnek tűnő súlyos betegség, nem fogsz feltétlenül meghalni – ki dönti el, hogy meghalsz-e vagy sem? (Isten.) Isten dönti el. És mivel Isten dönti el, és az emberek nem dönthetnek ilyesmiről, miért szoronganak és gyötrődnek az emberek? Olyan ez, mint az, hogy kik a szüleid, és mikor és hol születtél – ezeket a dolgokat sem választhatod meg. A legbölcsebb döntés ezekben a kérdésekben az, ha hagyjuk, hogy a dolgok a maguk természetes útját járják, ha alávetjük magunkat, és nem választunk, ha nem áldozunk erre a kérdésre semmilyen gondolatot vagy energiát, és nem gyötrődünk, szorongunk vagy aggódunk emiatt. Mivel az emberek nem képesek maguk választani, ezért ostobaság és bölcstelenség ennyi energiát és gondolatot fordítani erre a kérdésre. Az embereknek, amikor a halál roppant fontos kérdésével szembesülnek, nem azt kellene tenniük, hogy gyötrődnek, bosszankodnak miatta, vagy félnek tőle, hanem mit? Az embereknek várniuk kellene, igaz? (Igen.) Így van? Vajon a várakozás azt jelenti, hogy várni a halálra? Várni a halálra, amikor a halál közeledik? Így van ez? (Nem, az embereknek pozitívan kell szembenézniük vele, és alá kell vetniük magukat.) Így van, ez nem a halálra való várakozást jelenti. Ne rémüljetek meg a haláltól, és ne használjátok minden energiátokat arra, hogy a halálra gondoljatok. Ne arra gondoljatok egész nap, hogy »Vajon meg fogok halni? Mikor fogok meghalni? Mit fogok tenni a halálom után?« Egyszerűen ne gondoljatok rá. Egyesek azt mondják: »Miért ne gondoljak rá? Miért ne gondoljak rá, amikor meg fogok halni?« Mert nem tudni, hogy meg fogsz-e halni vagy sem, és nem tudni, hogy Isten megengedi-e, hogy meghalj – ezek ismeretlen dolgok. Konkrétan, nem tudni, mikor fogsz meghalni, hol fogsz meghalni, vagy hogy a tested mit fog érezni, amikor meghalsz. Az, hogy az agyadat töröd, hogy olyan dolgokon gondolkodsz és töprengsz, amiket nem tudsz, hogy szorongsz és aggódsz miattuk, vajon nem tesz téged ostobává? Mivel ostobává tesz, nem kellene ezeken a dolgokon törnöd a fejed” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az ember élete és halála mind Isten által eleve elrendelt. Még ha valaki rákos is, nem fog meghalni, ha nem az a sorsa. És amikor egy ember ideje lejár, akkor meghal, még ha nem is beteg. Senki sem halhat meg vagy élhet tovább csak azért, mert úgy akarja; mindenről Isten dönt, és Isten szuverén minden felett, és mindent elrendez. Visszagondolva az azóta eltelt időre, amióta megtudtam, hogy rákos vagyok, aggódtam, hogy vajon gyógyítható-e a betegségem, hogy meg fogok-e halni, és hogy elpusztulok-e a műtőasztalon. Minden egyes napomat a gyötrelem és az aggodalom állandó állapotában éltem. Mindig azt mondtam, hogy Isten mindenek felett szuverén, és hogy az ember élete és halála az Ő kezében van, de amikor valóban beteg lettem, feltárult, hogy egyáltalán nem értem Isten mindenhatóságát és szuverenitását, nincs valódi hitem Istenben, még kevésbé vetem alá magam Neki. Ezt megértve mélyen elszégyelltem magam. Rájöttem, hogy pozitívan kell szembenéznem a műtéttel. Hogy sikerül-e vagy sem, az Isten kezében van, és még ha ez azt is jelentené, hogy aznap meghalok, alávetem magam az Ő vezényléseinek és elrendezéseinek. Isten szavai hatalmas hitet és bátorságot adtak nekem. Amikor betoltak a műtőbe, már nem féltem annyira. A műtét hat órán át tartott. Amikor felébredtem, és rájöttem, hogy még mindig élek, nagyon boldog voltam. Másnap, amikor az orvos megnézett, azt mondta: „A műtét teljesen sikeres volt. Ha ezután nem merülnek fel rendkívüli körülmények, akkor további kezelésre nem lesz szükség. Pár nap múlva kontrollvizsgálatot végzünk, és meglátjuk, mit mutatnak majd a vizsgálati eredmények. Ha sugárkezelésre lesz szükség, akkor elvégezzük, de az állapota nem súlyos.” Ezt hallva a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem az orvos ügyességének, hanem inkább Isten szuverenitásának és elrendezéseinek köszönhető.

Később a kórházi szobámban titokban Isten szavait olvastam, és két passzusra bukkantam: „Istenbe vetett hitükben az emberek azt keresik, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a hitük célja. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell feloldani. Bármely szempontból is nem tisztultál meg, és romlottságot fedsz fel, abból a szempontból finomítani kell téged – ez Isten elrendezése. Isten teremt számodra egy környezetet, és arra kényszerít, hogy ott finomodj, hogy megismerd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol inkább meghalnál, hogy feladd a szándékaidat és vágyaidat, és alávesd magad Isten szuverenitásának és rendezésének. Ezért, ha az emberek nem kaptak több évnyi finomítást, ha nem viselnek el bizonyos mértékű szenvedést, akkor nem lesznek képesek megszabadulni a hús-vér test romlottságának korlátaitól a gondolataikban és a szívükben. Bármely szempontból is szenvedik az emberek még mindig a sátáni természetük korlátait, és bármely szempontból is vannak még mindig meg a saját vágyaik és a saját követeléseik, ezek azok a szempontok, amelyekben szenvedniük kell. Tanulságokat levonni csak a szenvedésen keresztül lehet, ami azt jelenti, hogy az ember képes igazságot nyerni és megérteni Isten szándékát. Ami azt illeti, sok igazság szenvedés és próbatételek megtapasztalásával érthető meg. Senki sem foghatja fel Isten szándékát, nem ismerheti meg mindenhatóságát és bölcsességét, és nem értékelheti igazságos természetét, amikor kényelmes és könnyed környezetben van, vagy amikor kedvezőek a körülmények. Ez lehetetlen lenne!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyíthassam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy hatalmammal kiűzhessem a tisztátalan szellemeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy még több anyagi gazdagságot kérjenek Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békében töltsék ezt az életet, és hogy az eljövendő világban épségben és biztonságban legyenek. Nagyon sokan hisznek Bennem azért, hogy elkerüljék a pokol szenvedéseit, és megkapják a menny áldásait. Oly sokan csak az átmeneti kényelemért hisznek Bennem, de nem törekszenek arra, hogy az eljövendő világban bármit is nyerjenek. Amikor a dühömet nyújtom az embereknek, és elragadom minden örömüket és békéjüket, amivel egykor rendelkeztek, kételkedni kezdenek. Amikor a pokol szenvedéseit nyújtom az embereknek és visszakövetelem a menny áldásait, haragra gerjednek. Amikor az emberek arra kérnek Engem, hogy gyógyítsam meg őket, nem törődöm velük és undort érzek irántuk, elszakadnak Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keressék. Amikor megvonom mindazt, amit az emberek igényeltek Tőlem, mind nyomtalanul eltűnnek. Ezért azt mondom, hogy az emberek azért hisznek Bennem, mert a kegyelmem túl bőséges, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten szavai pontosan rámutattak arra, hogy a sok éven át mi volt a hitem indítéka és célja. Szenvedtem, áldozatot hoztam, lemondtam dolgokról, és feláldoztam magam a kötelességeimben, hogy áldásokat szerezzek, és hogy egy haláltól mentes kimenetelt biztosítsak. Visszagondoltam arra, amikor elkezdtem hinni Istenben. Megtanultam, hogy a hívők elnyerhetik az üdvösséget és az örök életet, ezért proaktívan olvastam Isten szavait és végeztem a kötelességeimet. Még akkor sem árultam el Istent, amikor a családom megpróbált üldözni és akadályozni, és a férjem elvált tőlem. Proaktívan együttműködtem minden kötelességben, amelyet a gyülekezet rám bízott, és soha nem próbáltam kibújni alóla. De amikor rákot diagnosztizáltak nálam, és belegondoltam, hogy hogyan fogok mégis meghalni, miután lemondtam dolgokról, és annyi éven át feláldoztam magam az Istenbe vetett hitemben, elkezdtem vitatkozni Istennel. Úgy gondoltam, hogy nem szabadna, hogy nekem rákom legyen, és még a hitemet is megbántam, amivel nem tártam fel mást, csak lázadást és árulást! Láttam, hogy nem őszintén áldoztam fel magam Istenért azzal, hogy lemondtam a családomról és a karrieremről, hogy végezzem a kötelességemet, hanem ehelyett az az alapvető cél motivált, hogy áldásokat szerezzek. El akartam cserélni a fáradozásaimat és az áldozataimat a királyságba való bejutás áldására, alkudozni próbáltam Istennel. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy egy teremtett lény végezze a kötelességét; ez az ember feladata, és az embernek nem szabad követelnie semmit Istentől. Én mégis, amikor beteg lettem, nemcsak vitatkoztam Istennel és panaszkodtam Rá, hanem követeltem is Istentől, kérve Őt, hogy távolítsa el a betegségemet. Láttam, hogy egyáltalán nincs istenfélő szívem. Arra gondoltam, hogy Jób elvesztette az összes jószágát és gyermekét, és hogy a testét fekélyek borították. Olyan sok fájdalmat elszenvedett, de nemcsak hogy nem panaszkodott Istenre, de azt sem akarta, hogy Isten lássa a fájdalmát, és nem akart Istennek szomorúságot okozni. Jób inkább átkozta magát, minthogy elhagyja Istent, továbbra is képes volt dicsérni Isten nevét, és végül gyönyörű bizonyságot tett Istenről. Láttam, hogy Jób becsületes és kedves emberi mivolttal rendelkezett, hogy alávetette magát Istennek, és félte Őt. Ott volt Péter is. Igazán ismerte Istent, elfogadta mind a finomítást, mind a megpróbáltatást, nem értette félre Istent, nem panaszkodott Rá, és nem követelt Tőle semmit, alávetette magát Isten elrendezéseinek, és végül fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért. Ezzel szemben az én viselkedésem valóban szégyenletes volt. Nem azért hittem Istenben, és nem azért végeztem a kötelességemet, hogy megismerjem Istent, és nem azért, hogy az igazságra törekedjek, hogy átformáljam az életfelfogásomat, hanem inkább azért, hogy áldást és halál nélküli kimenetelt szerezzek. Olyan voltam, mint Pál, aki hitte, hogy befejezte a munkáját, nemes harcot vívott, és hogy az igazság koronája vár rá. Fáradozott és feláldozta magát, hogy alkut kössön Istennel, hogy ezt jutalmakra és koronára cserélje, és ezzel megsértette Isten természetét, és elszenvedte Isten büntetését. Az én látásmódom az Istenbe vetett hitről ugyanaz volt, mint Pálé. Ha Isten nem fedett volna fel engem ezen a betegségen keresztül, soha nem jöttem volna rá erre. Ehelyett továbbmentem volna ezen a téves úton, és végül Isten kiiktatott volna. Ekkor jöttem rá, hogy ezzel a betegséggel Isten valójában megmentett engem.

Később tovább olvastam Isten szavaiból: „Mondd csak, a milliárdnyi ember közül szerte a világon ki az, aki olyan áldott, hogy Isten ennyi szavát hallja, az élet annyi igazságát megérti, és ennyi misztériumot megért? Ki az közülük, aki személyesen részesülhet Isten vezetésében, Isten ellátásában, gondoskodásában és védelmében? Ki ilyen áldott? Nagyon kevesen. Ezért számotokra, akik kevesen, ma Isten házában élhettek, akik megkapjátok az Ő üdvösségét, és az Ő ellátását, mindez akkor is megéri, ha most azonnal meghalnátok. Annyira áldottak vagytok, nem igaz? (Igen.) Ebből a szemszögből nézve, az embereknek nem kellene megrettenniük a halál kérdésétől, és az nem is kellene, hogy korlátozza őket. Még ha nem is élveztétek a világ dicsőségét és gazdagságát, de részesültetek a Teremtő szánalmában, és hallottátok Isten oly sok szavát – nem áldott dolog ez? (De igen.) Nem számít, hány évet élsz ebben az életben, minden megérte, és nem bánod meg, mert állandóan tetted a kötelességedet Isten munkájában, megértetted az igazságot, megértetted az élet rejtélyeit, és megértetted az utat és a célokat, amelyekre az életben törekedned kell – oly sokat nyertél! Értékes életet éltél! Még ha nem is tudod nagyon világosan megmagyarázni, képes vagy néhány igazságot gyakorolni, rendelkezel némi valósággal, és ez azt bizonyítja, hogy szereztél némi életellátást és megértettél néhány igazságot Isten munkájából. Nagyon sokat nyertél – igazi bőséget –, és ez olyan nagy áldás! Az emberi történelem kezdete óta korszakokon át senki sem élvezte ezt az áldást, ti azonban élvezitek. Hajlandóak vagytok most meghalni? Ilyen hajlandósággal a halálhoz való hozzáállásotok valóban alávetett lenne, igaz? (Igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Miután Isten szavait olvastam, könnyekig meghatódtam. Ebben az elvetemült korban, emberek milliárdjai között én annyira szerencsés voltam, hogy bemehettem Isten házába, ahol megkaptam az Ő öntözését és ellátását, ami lehetővé tette számomra, hogy sok igazságot és misztériumot megértsek. Megtudtam, hogy az ember Istentől származik, hogy minden ember életét Isten adja. Megtanultam, hogyan kell Istent imádni, hogyan kell élni, hogyan kell becsületes embernek lenni, mi a jó és mi a gonosz, és még sok minden mást. Ez célt adott a törekvéseimnek, és a helyes életútra terelt. Annyi mindent nyertem azzal, hogy Istent követtem ezekben az években; valóban olyan áldott voltam, hogy még ha akkor meg is haltam volna, minden megérte volna. Isten szavain elmélkedve olyan boldog voltam, hogy sírtam. Később újabb kontrollvizsgálatom volt, és az orvos azt mondta, hogy semmi jele annak, hogy a rák továbbterjedt volna, így sugárkezelésre nincs szükség. Csak kontrollvizsgálatra kellett mennem háromhavonta, és máris elengedtek, haza is mehettem. A hír hallatán olyan boldog voltam, hogy folyamatosan hálálkodtam Istennek. Később a kontrollvozsgálaton az eredmények azt mutatták, hogy minden rendben van.

Azáltal, hogy megtapasztaltam ezt a betegséget, némileg megismertem a téves felfogásomat arról, hogy mire kell törekednem a hitemben, és egy kicsit megértettem Isten mindenhatóságát és szuverenitását is. Az életben megtapasztalt dolgokat, a születést, az öregedést, a betegséget és a halált nem az ember választja, mindezt Isten előre elrendelte. Függetlenül attól, hogy a jövőben élni fogok vagy meghalok, csak szeretném alávetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, az igazságra törekedni, és jól végezni a kötelességeimet.