87. Az a küldetésem, hogy jól végezzem a kötelességemet

Amikor iskolába jártam, a tanáraink gyakran tanították nekünk, hogy a szüleink iránti gyermeki kötelességtudat és az idősebbek tisztelete hagyományos kínai erények. A szüleim is gyakran tanítottak erre, és ők maguk is ezt gyakorolták. Valahányszor nagyanyám házában volt valami munka, apám félretette a saját házimunkáját, hogy segítsen neki, hétvégén pedig elvitt minket, hogy segítsünk a nagyanyámnak a háztáji munkában. Abban az időben a szüleim gyakran kint dolgoztak a földeken, én és a testvéreim pedig nagyon kicsik voltunk, senki sem vigyázott ránk, és a nagymamám nem gondoskodott rólunk. De anyám nem neheztelt a nagymamámra, hanem inkább gondját viselte. Megfőzte a kedvenc ételeit, és orvoshoz vitte, amikor beteg volt. A rokonok, barátok és szomszédok mind dicsérték a szüleimet a gyermeki kötelességtudatukért és a jó emberi mivoltukért. Ezt látva azt gondoltam magamban: „Majd én is olyan akarok lenni, mint a szüleim; tisztelni fogom a szüleimet, és gyermeki kötelességtudattal fogok viselkedni a férjem családjával. Ezt kell tennie egy jó emberi mivoltú személynek.”

2013-ban elfogadtam Mindenható Isten munkáját. A férjem, mivel a KKP alaptalan híresztelései befolyásolták, ellenezte a hitemet, és 2014-ben elvált tőlem. A válás után visszaköltöztem a szüleimhez, végeztem a kötelességeimet, miközben a szüleimről gondoskodtam és segítettem a házimunkában. 2017-ben máshova költöztem a kötelességeimet végezni. Nem sokkal később kaptam egy levelet otthonról, amelyben az állt, hogy a rendőrség elment az otthonomba, hogy figyelmeztesse és megfenyegesse a szüleimet, hogy ne higgyenek többé Istenben. Egy fényképet is kértek rólam, és kikérdezték őket arról, hogy hol vagyok. Ezután nem mertem hazamenni. Amikor a szüleimre gondoltam, akik már majdnem hatvanévesek voltak, és rossz volt az egészségük, különösen anyámnak, akinek a néhány évvel azelőtti súlyos lábtörése után elhúzódó problémái maradtak, és aki nehezen tudott dolgozni, amikor súlyosbodott a fájdalom a lábában, folyton azon gondolkodtam, hogy mikor tudok hazamenni, hogy láthassam őket.

2019 augusztusában a kockázatot vállalva hazatértem. Abban a pillanatban, amikor megláttam a szüleimet, észrevettem, hogy az arcukon sokkal több a ránc, és hogy a hajuk a halántékuknál megőszült. Anyám sokkal soványabb is lett, én pedig keserűséget és szorongást éreztem a szívemben. Nem volt könnyű a szüleinknek felnevelni minket, és most, ilyen idősen és rossz egészségi állapotban még mindig nagyon keményen kellett dolgozniuk a földeken. Lányukként nem lehettem ott, hogy gondoskodjak róluk, és nem tudtam segíteni nekik a munkában, ezért úgy éreztem, nincs gyermeki kötelességtudatom, és egy kis bűntudatom támadt. A nagynéném is kritizált engem, azt mondta: „Több évig távol voltál anélkül, hogy visszajöttél volna. A szüleid egyre idősebbek, és ha megbetegednek vagy balesetet szenvednek, nincs senki, aki gondoskodna róluk. Néhány nappal ezelőtt apád permetezte a növényeket, és a hőségben napszúrást kapott. Ha nem jutott volna el időben a kórházba, meg is halhatott volna.” Mikor ezt hallottam, nagyon felzaklatott, és eszembe jutott a mondás: „Ne utazz messzire, amíg élnek a szüleid.” De én nem lehettem velük, hogy gondoskodjak róluk, vagy hogy tegyek értük valamit. Úgy éreztem, hogy a szüleim elpazarolták az idejüket a nevelésemre. Régebben a rokonok értelmes és kötelességtudattal rendelkező gyermeknek tekintettek, most azonban egy hűtlen gyermek lettem, egy hálátlan nyomorult. A távozásom előtti este apám azt mondta, hogy értem aggódik a leginkább. Azt mondta, hogy mivel jelenleg nincs otthonom, se karrierem, keményen dolgozik, hogy összekaparjon nekem még egy kis pénzt. Azt is mondta, hogy folyton azért aggódik, hogy letartóztatnak, hogy gyakran egész éjjel ébren fekszik, és hogy a napjai állandó idegeskedéssel telnek. Valahányszor felhívják a falubizottságtól, aggódik, hogy nem azért hívják-e, mert engem letartóztatott a rendőrség. Apám könnyes szemmel mondta el mindezt. Úgy éreztem, mintha kalapáccsal ütötték volna a szívemet, és nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Úgy éreztem, hogy idős koruk ellenére én nemhogy nem gondoskodom róluk, hanem még aggódniuk is kell miattam, igazán nincs bennem gyermeki kötelességtudat! Miután visszatértem a vendéglátó családomhoz, folyton visszagondoltam apám szavaira és megviselt arcára, és mély fájdalmat éreztem a szívemben. Ha nem lennék távol a kötelességem miatt, talán nem tudnék gyermeki kötelességtudatot tanúsítani a szüleim iránt? Erre gondolva nem akartam többé az otthonomtól távol végezni a kötelességemet. Nagyon szerettem volna hazamenni, és gondoskodni a szüleimről, hogy ne kelljen többé aggódniuk és szenvedniük miattam. De a rendőrség még mindig a nyomomban volt, és ha visszamentem volna, valószínűleg letartóztattak volna. Ezenkívül nagyon sok dolgom volt a kötelességeimmel, és ha felhagynék velük, nem árulnám el Istent? Azokban a napokban mélyen össze voltam zavarodva, nagy fájdalmat és gyötrelmet éreztem. Mivel ilyen állapotban éltem, nem tudtam a kötelességeimre koncentrálni, ami azt eredményezte, hogy azok késedelmet szenvedtek. Mivel tudtam, hogy az állapotom nem helyes, imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, hogy vezessen ki ebből a helytelen állapotból.

Az áhítataim során Isten szavainak e passzusát olvastam: „A gyermeki jámborság kimutatása a szülők felé az igazság? (Nem, nem az.) A szülőkkel szembeni gyermeki jámborság helyes és pozitív dolog, de miért mondjuk, hogy ez nem az igazság? (Azért, mert az emberek nem alapelvekkel tanúsítanak gyermeki jámborságot a szüleik iránt, és nem képesek tisztán látni, hogy valójában milyen emberek a szüleik.) Az, hogy valakinek hogyan kellene a szüleivel bánnia, az igazsággal van kapcsolatban. Ha a szüleid hisznek Istenben és jól bánnak veled, akkor gyermekinek kellene lenned velük? (Igen.) Hogyan vagy gyermeki? Máshogy bánsz velük, mint a testvérekkel. Mindent megteszel, amit mondanak, ha pedig idősek, akkor mellettük kell maradnod a gondjukat viselni, ami megakadályozza, hogy kimenj, és végezd a kötelességedet. Helyes ezt tenni? (Nem.) Mit kellene tenned ilyenkor? Ez a körülményektől függ. Ha még képes vagy gondoskodni róluk, miközben az otthonodhoz közel végzed a kötelességedet, és a szüleid nem tiltakoznak az Istenbe vetett hited ellen, akkor fiukként vagy lányukként eleget kell tenned a felelősségednek, és valamennyi munkával be kell segítened a szüleidnek. Ha betegek, gondozd őket; ha valami bántja, vigasztald őket; ha az anyagi helyzeted megengedi, vegyél nekik táplálékkiegészítőket, ami belefér a költségvetésedbe. Mit kellene választanod azonban, hogy mit tegyél akkor, ha elfoglalt vagy a kötelességeddel, és nincs senki, aki vigyázna a szüleidre, és ők is hisznek Istenben? Milyen igazságot kellene gyakorolnod? Mivel gyermekinek lenni a szülőkhöz nem az igazság, hanem csak emberi felelősség és kötelezettség, mit kellene tenned akkor, ha a kötelezettséged ütközik a kötelességeddel? (Előtérbe helyezem a kötelességemet; a kötelességet teszem az első helyre.) Egy kötelezettség nem szükségszerűen az ember kötelessége. A kötelesség végzését választani az igazság gyakorlása, míg a kötelezettség teljesítése nem az. Ha ilyen helyzetben vagy, akkor eleget tehetsz ennek a felelősségnek vagy kötelezettségnek, de ha a jelen környezet nem teszi lehetővé, akkor mit kellene tenned? Azt kellene mondanod: »Tennem kell a kötelességemet – ez az igazság gyakorlása. Ha gyermeki vagyok a szüleimhez, az a lelkiismeretem szerint való élet, ez pedig elmarad az igazság gyakorlásától.« Tehát előtérbe kell helyezned a kötelességedet, és fenn kell tartanod azt. Ha most nincs kötelességed, és nem dolgozol távol az otthonodtól, valamint közel laksz a szüleidhez, akkor találd meg a módját, hogy gondjukat viseld. Tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy segíts nekik egy kicsit jobban élni, és csökkentsd a szenvedésüket. De ez attól is függ, hogy milyen emberek a szüleid. Mit kellene tenned, ha a szüleid emberi mivolta szegényes, ha folyton akadályoznak az Istenbe vetett hitben, és folyamatosan elrángatnak téged az Istenbe vetett hittől és a kötelességed végzésétől? Melyik az az igazság, amelyet gyakorolnod kellene? (Az elutasítás.) Ekkor el kell utasítanod őket. Teljesítetted a kötelezettségedet. A szüleid nem hisznek Istenben, így nem kötelezettséged gyermeki tiszteletet tanúsítani irántuk. Ha hisznek Istenben, akkor ők a családod, a szüleid. Ha nem, akkor különböző utakon jártok: ők a Sátánban hisznek, és az ördögkirályt imádják, és a Sátán útját járják; olyan emberek ők, akik más utakon járnak, mint azok, akik hisznek Istenben. Többé már nem vagytok egy család. Ellenfeleiknek és ellenségeiknek tekintik az Istenben hívőket, ezért nincs több kötelezettséged arra, hogy gondjukat viseld, és teljesen le kell válnod róluk. Melyik az igazság: gyermekinek lenni a szülőkhöz, vagy a kötelesség végzése? Természetesen az ember kötelességének végzése az igazság. Isten házában a kötelesség végzése nem egyszerűen arról szól, hogy az ember teljesíti a kötelezettségét és azt teszi, amit tennie kell. A teremtett lény kötelességének végzéséről szól. Ebben rejlik Isten megbízatása; ez a te kötelezettséged, a te felelősséged. Ez egy valódi felelősség, ami az, hogy tegyél eleget a felelősségednek és kötelezettségednek a Teremtő előtt. Ez a Teremtő követelménye az emberekkel szemben, és ez az élet nagy ügye. A gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé azonban csupán a lány vagy a fiú felelőssége és kötelezettsége. Ez biztosan nem Isten megbízatása, és még kevésbé van összhangban Isten követelményével. Ezért a gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé, valamint az ember kötelességének végzése közül kétségkívül a kötelesség végzése az, és egyedül az, ami az igazság gyakorlása. Az ember kötelességének végzése teremtett lényként az igazság, és ez egy szent kötelesség. A gyermeki tisztelet tanúsítása a szülők felé arról szól, hogy gyermekinek kell lenni az emberekkel. Nem jelenti azt, hogy valaki végzi a kötelességét, és azt sem jelenti, hogy az igazságot gyakorolja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Miután olvastam Isten szavait, némi megkönnyebbülést éreztem, és megértettem, hogy a szülők iránti gyermeki kötelességtudat pozitív dolog és a normális emberi mivolt része, de nem az igazság gyakorlása. Egy teremtett lény kötelességének végzése az igazság gyakorlása. A szüleim mindig támogattak a hitemben és a kötelességeimben, és feladatom gyermekükként kötelességtudatot mutatni irántuk. Megfelelő körülmények és feltételek mellett mindent megtehetek, hogy gondoskodjak róluk, enyhítsem gondjaikat és nehézségeiket, és teljesítsem a gyermekükként rám háruló feladatokat. De mivel a rendőrség vadászott rám, nem tudtam otthon gondoskodni róluk, és mivel a kötelességeim nagyon lefoglaltak, így akkor a kötelességeimet kellett előtérbe helyeznem. Isten szavain keresztül azt is megértettem, hogy teremtett lényként egy teremtett lény kötelességének jól végzése a küldetésem, a legfontosabb dolog az életben, és egy elmulaszthatatlan kötelesség, amelyet végre kell hajtanom. A szülőkkel szembeni gyermeki kötelességtudat csupán a gyermeki feladat teljesítését jelenti, és nem jelenti azt, hogy az ember az igazságot gyakorolja, sem azt, hogy aláveti magát Istennek. Amikor a szülőkkel szembeni gyermeki kötelességtudat ütközik a kötelességek végrehajtásával, akkor egy teremtett lény kötelességét kell választanom. Ezeket a dolgokat felismerve már nem éreztem zavarodottságot és fájdalmat. Hajlandó voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és lenyugodni, hogy végezzem a kötelességemet.

Később Isten szavainak egy másik passzusát olvastam, és némileg megértettem az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „A hagyományos kínai kultúra kondicionálása következtében a kínai emberek hagyományos elképzelései szerint gyermeki jámborsággal kell viszonyulni a szülőkhöz. Aki nem tartja be a gyermeki jámborságot, az hálátlan gyermek. Már gyermekkoruk óta beléjük nevelik ezeket az eszméket, és gyakorlatilag ezt tanítják minden családban, minden iskolában és a társadalom egészében is. Amikor az ember fejét teletömték ilyesmikkel, azt gondolja: »A gyermeki jámborság mindennél fontosabb. Ha nem tartanám be, nem lennék jó ember – hálátlan gyermek lennék, és a társadalom elítélne. Lelkiismeret nélküli ember lennék.« Vajon helyes-e ez a nézőpont? Az emberek már oly sok Isten által kifejezett igazságot láttak – vajon Isten követelte-e azt, hogy valaki gyermeki jámborságot tanúsítson a szüleivel szemben? Vajon ez egyike-e azon igazságoknak, amelyet az istenhívőknek meg kell érteniük? Nem. Isten csak néhány alapelvet közölt. Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. [...] a Sátán ezt a fajta hagyományos kultúrát és erkölcsi felfogást használja arra, hogy megkötözze a gondolataidat, az elmédet és a szívedet, így képtelenné téve arra, hogy elfogadd Isten szavait; hatalmukba kerítettek ezek a sátáni dolgok, és képtelenné tettek Isten szavainak elfogadására. Ha gyakorolni akarod Isten szavait, ezek a dolgok felzaklatnak, arra késztetnek, hogy szembeszegülj az igazsággal és Isten követelményeivel, valamint tehetetlenné tesznek abban, hogy kiszabadulj a hagyományos kultúra igájából. Miután egy ideig küzdöttél, kompromisszumot kötsz. Inkább hiszel abban, hogy a hagyományos erkölcsi felfogás helyes, és összhangban van az igazsággal, így elutasítod Isten szavait, és lemondasz azokról. Nem fogadod el igazságként Isten szavait, és semmire nem tartod az üdvösséged, úgy érzed, hogy még mindig ebben a világban élsz, és csak ezekre a dolgokra támaszkodva maradhatsz életben. Képtelen vagy elviselni a társadalom vádaskodását, inkább úgy döntesz, hogy lemondasz az igazságról és Isten szavairól, átadva magad a hagyományos erkölcsi elképzeléseknek és a Sátán befolyásának, inkább megsérted Istent, és nem gyakorolod az igazságot. Mondd meg Nekem, hát nem szánalmas az ember? Vajon nincs-e szüksége Isten üdvösségére? Vannak, akik már hosszú évek óta hisznek Istenben, de még mindig nem látják át a gyermeki jámborság kérdését. Ők valójában nem értik meg az igazságot. Soha nem tudják áttörni a világi kapcsolatoknak ezt a korlátját; nincs meg a bátorságuk, sem a hitük, az elszántságukról nem is beszélve, ezért nem tudják szeretni Istent, és nem tudnak engedelmeskedni Neki” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy a szenvedésem a hagyományos kultúrában gyökerezik. Gyermekkorunk óta a tanáraink azt tanították nekünk, hogy gyermeki kötelességtudatot mutassunk a szüleink iránt, és hogy ez a kínai nép hagyományos erénye, és a szüleim is belém nevelték ezt a gondolatot – hogy felnőttként gyermeki kötelességtudatot kell tanúsítanom az idősebbek és a szüleim iránt, és így cselekedve ők maguk is példát mutattak, így ez a gondolat mélyen gyökeret vert fiatal szívemben. Abban hittem, hogy csak akkor tekinthető valaki kötelességtudó gyermeknek és jó embernek, ha a szülei iránt gyermeki kötelességtudattal viseltetik, és ha valaki ezt elmulasztja, akkor nincs kötelességtudata, és hálátlan nyomorult, és akkor meg fogják vetni, el fogják ítélni, és méltatlan lesz arra, hogy embernek nevezzék. Amikor elmentem otthonról, hogy végezzem a kötelességeimet, és nem tudtam gondoskodni a szüleimről, úgy éreztem, hogy nem vagyok kötelességtudó lányuk, és különösen, amikor hallottam, hogy a szüleim aggódnak amiatt, hogy elfog a rendőrség, még inkább azt éreztem, hogy nincs bennem gyermeki kötelességtudat. Nemcsak hogy képtelen voltam gondoskodni róluk, de még aggódniuk is kellett miattam, és ezért úgy éreztem, hogy az adósuk vagyok. Az olyan hagyományos gondolatok, mint „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, „nevelj gyerekeket, hogy támogassanak idős korodban” és „ne utazz messzire, amíg élnek a szüleid”, gúzsba kötöttek és korlátoztak engem. Folyamatosan bűntudatom volt, amiért nem tudtam a szüleim mellett lenni, hogy gondoskodjak róluk, sőt, még azt is megbántam, hogy elmentem otthonról a kötelességeimet végezni. Bár nem mentem haza, a szívem már eltávolodott Istentől. Felületesen végeztem a kötelességeimet, és nem voltam hűséges. Ezen a ponton végre beláttam, hogy a Sátán által belém oltott hagyományos eszmék miatt távolodtam el Istentől és árultam el Őt, ami miatt tudtomon kívül szembeszálltam Istennel. Péterre gondoltam a Kegyelem Korában, aki lemondott a családjáról és szüleiről, hogy kövesse az Úr Jézust, messze földön hirdesse az evangéliumot, és pásztorolja az egyházat. Azokra a nyugati misszionáriusokra is gondoltam, akik figyelembe vették az Úr szándékait, és akik lemondtak a családjukról, szüleikről és gyermekeikről, hogy minél több embert az Úr üdvösségének elfogadására vezessenek. Több ezer kilométert utaztak Kínába, hogy hirdessék az Úr evangéliumát, és teljesítették a küldetésüket. Ők emberi mivolttal rendelkező és lelkiismeretes személyek voltak. Most, amikor a katasztrófák egyre súlyosabbá válnak, itt az ideje, hogy a királyság evangéliuma széles körben elterjedjen, és több emberre van szükség, hogy felkeljenek, hirdessék az evangéliumot, és tanúságot tegyenek Istenről. Olyan sokat ettem és ittam Isten szavait, és megértettem néhány igazságot, és mint teremtett lénynek, figyelembe kell vennem Isten szándékait, és hirdetnem kell az evangéliumot, hogy minél több embert vigyek Isten színe elé, hogy elfogadják az Ő üdvösségét. Ezt jelenti, ha valaki emberi mivolttal rendelkezik. Ezeket a dolgokat felismerve képes voltam megnyugtatni a szívemet a kötelességeimben.

Később újabb levelet kaptam otthonról, amelyben az állt, hogy 2022 augusztusában a rendőrség elment az otthonomhoz, hogy letartóztasson. Apám azt mondta nekik, hogy nem vagyok otthon, de a rendőrök nem hittek neki, ezért titokban poloskát szereltek a családom tárolóhelyiségébe. Egy délután négy ember érkezett a rendőrörsről. Fegyverrel a kezükben érkeztek, hogy letartóztassanak, a szüleimet kirángatták a házból, és több mint tíz percig kutattak odabent. A rendőrök ezután felhívták a rokonaimat, hogy megkérdezzék, hol vagyok. Ez a levél nagyon felzaklatott, és önkéntelenül könnyekben törtem ki. Arra gondoltam, hogy a sok év alatt, amíg az otthonomtól távol végeztem a kötelességeimet, a szüleim aggódtak miattam, és hogy a rendőrség még poloskát is elhelyezett a házunkban, hogy elkapjanak, és hogy a szüleim utolsó éveiket rendőri felügyelet alatt fogják eltölteni. Az, hogy a szüleimnek el kellett szenvedniük ezeket a nehézségeket, mind miattam volt. Nagyon zaklatott voltam, és nem tudtam megnyugtatni a szívemet, még akkor sem, amikor a kötelességeimet végeztem. Később rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, ezért tudatosan imádkoztam és kerestem. Eszembe jutott Isten néhány szava, amit már korábban olvastam, és gyorsan megkerestem őket, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Egyesek elhagyják a családjukat azért, mert hisznek Istenben és végzik a kötelességeiket. Híressé válnak emiatt, és a kormány gyakran átkutatja a házukat, zaklatja és még meg is fenyegeti a szüleiket, hogy adják őket kézre. Minden szomszédjuk beszél róluk, mondván: »Ennek az embernek nincs lelkiismerete. Nem törődik az idős szüleivel. Nem elég, hogy nem viselkedik gyermekként, hanem még olyan sok gondot is okoz a szüleinek. Hálátlan gyerek!« E szavak valamelyike is összhangban van az igazsággal? (Nincs.) De vajon a nem hívők szemében nem tűnnek mindezek a szavak helyesnek? A nem hívők azt gondolják, hogy ez a legjogosabb és legészszerűbb mód, ahogy erre tekinthetnek, és hogy ez összhangban van az emberi etikával, valamint összhangban van az emberi viselkedés normáival. Bármennyi tartalmat foglalnak magukban ezek a normák, például azt, hogy hogyan mutassunk gyermeki tiszteletet a szülők iránt, hogyan gondoskodjunk róluk idős korukban és hogyan rendezzük el a temetésüket, vagy azt, hogy mennyit törlesszünk nekik, valamint függetlenül attól, hogy ezek a normák megfelelnek-e az igazságnak vagy sem, a nem hívők szemében ezek pozitív dolgok, pozitív energia, helyesek, és minden embercsoporton belül kifogástalannak tekintik őket. A nem hívők között ezek azok a normák, amelyek szerint az embereknek élniük kell, és ezeket a dolgokat kell tenned, hogy kellően jó ember legyél a szívükben. Mielőtt hittél volna Istenben és megértetted az igazságot, vajon nem hitted te is szilárdan, hogy az ilyen viselkedés azt jelenti, hogy valaki jó ember? (De igen.) Ráadásul te is ezeket használtad, hogy értékeld magad és türtőztesd magad, és megkövetelted magadtól, hogy ilyen ember legyél. Ha jó ember akartál lenni, akkor bizonyára ezeket a dolgokat is bele kellett venned a viselkedési normáidba: hogyan legyél gyermeki a szüleiddel szemben, mit tegyél, hogy kevésbé aggódjanak, hogyan szerezz nekik tisztességet és elismerést, valamint hogyan szerezz dicsőséget az őseidnek. Ezek voltak a viselkedési normák a szívedben, és a magatartásod iránya. Azonban miután hallgattad Isten szavait és prédikációit, a nézőpontod elkezdett változni és megértetted, hogy mindent el kell hagynod, hogy végezd a kötelességedet teremtett lényként, és hogy Isten megköveteli az emberektől, hogy így viselkedjenek. Mielőtt biztos lettél volna abban, hogy a kötelességed végzése teremtett lényként az igazság, azt gondoltad, gyermekinek kell lenned a szüleiddel, de azt is érezted, hogy végezned kell a kötelességedet teremtett lényként, belül pedig ellentmondást éreztél. Isten szavainak folyamatos öntözésén és pásztorolásán keresztül fokozatosan megértetted az igazságot, és ekkor ismerted fel, hogy a kötelességed végzése teremtett lényként tökéletesen természetes és indokolt. A mai napig sok ember képes volt elfogadni az igazságot és teljesen elhagyni az ember hagyományos elképzeléseiből és képzelődéseiből származó viselkedési normákat. Amikor teljesen elengeded ezeket a dolgokat, akkor többé már nem korlátoznak a nem hívők elítélő és kárhoztató szavai, amikor Istent követed és teremtett lényként végzed a kötelességedet, és könnyedén le tudod vetni azokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten szavainak megvilágosítása és útmutatása rádöbbentett, hogy ismét a Sátán által belém oltott hagyományos kulturális értékek szerint élek. Arra gondoltam, hogy ennyi éven át nem tudtam gondoskodni a szüleimről, és hogy miattam a rendőrség elment az otthonomhoz, hogy letartóztasson, és hogy a szüleimnek nemcsak a szomszédok gúnyolódását kell elviselniük, hanem azt is, hogy a rendőrség hosszú távon zaklatja őket, amellett, hogy aggódtak a biztonságomért. Úgy éreztem tehát, hogy miattam van minden szenvedés, amin a szüleimnek keresztül kell mennie, és ha én nem lennék, a szüleimnek nem kellene elszenvedniük ezeket a nehézségeket. Ettől úgy éreztem magam, mintha nem lenne gyermeki kötelességtudatom. Az én nézőpontom ugyanaz volt, mint a nem hívőké, és nem volt összhangban az igazsággal. Az Istenbe vetett hitem csak annyit jelentett, hogy ettem és ittam az Ő szavait, az igazságra törekedtem, és nem követtem el bűncselekményt, a KKP rendőrsége mégis csapatban, fegyverrel ment az otthonomhoz, hogy letartóztasson, a szüleimet fenyegette, és követelte, hogy árulják el a hollétemet. A valódi bűnös, aki a szüleimnek ezt a sok szenvedést okozta, egyértelműen a nagy vörös sárkány volt, de ahelyett, hogy a nagy vörös sárkányt gyűlöltem volna, tévesen azt hittem, hogy a hitem keverte bele a szüleimet. Nem tudtam megkülönböztetni a helyest a helytelentől! Nem hibáztathattam magam mindazért a szenvedésért, amit a szüleim elviseltek, és nem lett volna szabad folyamatosan az adósuknak éreznem magam. Ebben a helyzetben a kötelességeimre kellett összpontosítanom, szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben, és meg kellett szégyenítenem a Sátánt.

Később tovább olvastam Isten szavait: „Ha igazán elhiszed, hogy minden Isten kezében van, akkor abban is hinned kell, hogy az a kérdés is Isten kezében van, hogy mennyi nehézséget szenvednek el a szüleid, és hogy mennyi boldogságban lesz részük életük során. Az, hogy hűséges gyermek vagy-e vagy sem, nem fog változtatni semmin – a szüleid nem fognak kevesebbet szenvedni, ha hűséges gyermek vagy, sem pedig többet, csak mert nem vagy az. Isten régen előre elrendelte már a sorsukat, és az nem fog megváltozni az irántuk való hozzáállásod vagy a köztetek lévő érzések mélysége miatt. A szüleidnek megvan a maguk sorsa. Nem számít, hogy szegényen vagy gazdagon élik le az egész életüket, hogy könnyen mennek-e a dolgaik, és hogy milyen életminőséget, anyagi előnyöket, társadalmi státuszt vagy életkörülményeket élveznek – ezek egyikének sincs sok köze hozzád. Ha bűntudatot érzel irányukban, ha úgy érzed, hogy tartozol nekik valamivel, és hogy mellettük kellene lenned, ugyan mi változna attól, még ha mellettük is lennél? (Semmi sem változna.) [...] Az emberek többsége részben olyan átfogó, objektív körülmények miatt dönt a hazulról való elköltözés mellett a kötelességei teljesítése végett, amelyek miatt szükség van arra, hogy elhagyják a szüleiket; nem tudnak a szüleik mellett maradni, hogy gondjukat viseljék és kísérgessék őket. Nem szándékosan döntenek a szüleik elhagyása mellett; ez az objektív ok. Másfelől – szubjektíven szólva – nem azért mész el végezni a kötelességeidet, mert el akartad hagyni a szüleidet és mert menekülsz a feladataid elől, hanem Isten hívása miatt. Ahhoz, hogy együttműködj Isten munkájával, elfogadd az Ő hívását és végezd egy teremtett lény kötelességeit, el kellett hagynod a szüleidet, nem volt más választásod; nem maradhattál mellettük, hogy kísérgesd őket és a gondjukat viseld. Nem azért hagytad el őket, hogy kibújj a feladataid alól, igaz? Azért hagyni el őket, hogy kibújj a feladataid alól vagy azért hagyni el őket, hogy válaszolj Isten hívására és végezd a kötelességeidet, két különböző természetű dolog, nem igaz? (De igen.) A szívedben érzelmi kötelékek és gondolatok fűznek a szüleidhez; az érzéseid nem üresek. Ha az objektív körülmények megengedik, és mellettük tudsz maradni, miközben a kötelességeidet is végzed, akkor hajlandó lennél mellettük maradni, rendszeresen gondoskodni róluk és teljesíteni a feladataidat. Ám objektív körülményekből adódóan el kell hagynod őket; nem maradhatsz mellettük. Nem arról van szó, hogy ne akarnád teljesíteni gyermeki feladataidat, hanem hogy nem tudod. Hát nem más természetű dolog ez? (De igen.) Ha azért költöztél el hazulról, hogy ne kelljen hűségesnek lenned és teljesíteni a feladataidat, akkor az hűtlen és emberi mivolt nélkül való dolog. A szüleid felneveltek, te pedig alig várod, hogy kitárhasd a szárnyaid, és mielőbb kirepülhess. Nem akarsz találkozni a szüleiddel, a legkevésbé sem érdekel, ha azt hallod, hogy valamilyen nehézséggel találkoztak. Még ha van is módod rá, nem segítesz rajtuk; úgy teszel, mintha nem is hallottál volna róla, és nem érdekel, mit mondanak rólad mások – egyszerűen nem akarod teljesíteni a feladataidat. Ez hűtlenség. De vajon ez most a helyzet? (Nem.) Sokan elköltöztek a megyéjükből, a városukból, a tartományukból, de akár még az országukból is azért, hogy végezzék a kötelességeiket; immár a szülővárosuktól messze élnek. Azonkívül, különböző okokból nem is kényelmes a számukra kapcsolatban maradni a családjaikkal. Alkalmanként, ha a szülővárosukból származó emberekkel találkoznak, érdeklődnek náluk a szüleik hogyléte felől, és megnyugvással hallják, hogy még mindig egészségesek és elboldogulnak. Valójában nem vagy hűtlen; nem jutottál még el arra a pontra, hogy ne lenne emberi mivoltod, azaz hogy ne is akarnál törődni a szüleiddel vagy teljesíteni a feladataidat irányukban. Különféle objektív okok miatt kell ilyen döntést hoznod, úgyhogy nem vagy hűtlen. Ez két ok, és van még egy harmadik is: ha nem olyasfajta emberek a szüleid, akik kifejezetten üldöznek téged vagy akadályozzák az Istenben való hitedet, ha támogatnak az Istenben való hitben, vagy ha ők is testvérek, akik hozzád hasonlóan hisznek Istenben, ha ők maguk is tagjai Isten házának, akkor legbelül melyikőtök ne imádkozna csendesen Istenhez, amikor a szüleire gondol? Melyikőtök ne bízná Isten kezére a szüleit – az egészségükkel, a biztonságukkal és az életben adódó összes szükségükkel együtt? Ha Isten kezére bízod a szüleidet, az a legjobb módja az irántuk való gyermeki tisztelet kimutatásának. Nem azt reméled, hogy mindenféle nehézséggel fognak szembesülni az életben, és nem is azt, hogy rossz életük lesz, szegényesen étkeznek vagy rossz az egészségük. Bizonyosan abban reménykedsz a szíved mélyén, hogy Isten meg fogja óvni és biztonságban tartja őket. Ha istenhívők, reméled, hogy képesek végezni a maguk kötelességeit, és azt is, hogy szilárdan meg tudnak állni a bizonyságtételükben. Ez az emberi feladatok teljesítése; az emberek csak a saját emberi mivoltukkal képesek eljutni ide. Azonkívül, ami a legfontosabb: amikor évek óta hisznek Istenben és oly sok igazságot hallgattak már az emberek, legalább ezt a keveset meg kell érteniük és fel kell fogniuk: A Menny határozza meg az ember sorsát, az ember Isten kezében él, és Isten gondviselése és oltalma sokkal fontosabb, mint az a törődés, gyermeki kötelességtudat és társaság, amit a gyermekeitől kaphat az ember. Hát nem felszabadító a tudat, hogy a szüleid Isten gondviselését és oltalmát élvezik? Nem kell aggódnod miattuk. Ha aggódsz, az azt jelenti, hogy nem bízol Istenben; hogy túl kicsiny hited van Benne. Ha őszintén aggódsz és nyugtalankodsz a szüleid miatt, akkor imádkozz gyakran Istenhez, bízd rá őket Isten kezére, és hagyd, hogy mindent Isten vezényeljen és rendezzen. Az emberiség sorsa, az emberek minden egyes napja és minden velük történő dolog Isten uralma alatt áll, akkor hát mit aggódsz még mindig? Még a saját életedet sem tudod kézben tartani, neked magadnak is tömérdek nehézséged van; mit tudnál tenni azért, hogy a szüleid boldogan élhessenek mindennap? Nem tehetsz mást, mint hogy mindent Isten kezébe helyezel. Ha hívők a szüleid, kérd Istent, hogy vezesse őket a helyes útra, hogy végül megmenekülhessenek. Ha nem hívők, hagyd, hogy azon az úton járjanak, amelyiken csak akarnak. A kedvesebb és némi emberi mivolttal bíró szülőkért imádkozhatsz, hogy Isten áldja meg őket, hogy boldogságban tölthessék a hátralévő éveiket. Ami Isten munkáját illeti, Neki megvannak a maga rendezései, és az emberek alá kell, hogy vessék magukat azoknak” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Miután Isten szavait olvastam, nagyon felderültem. Mindig úgy éreztem, hogy ha nem lehetek a szüleimmel, hogy gondoskodjak róluk, az azt jelenti, hogy nincs lelkiismeretem és emberi mivoltom, de valójában nem értettem, hogy mit jelent az, ha valakinek tényleg nincs gyermeki kötelességtudata. Vannak például olyan emberek, akik a szüleikkel élnek, vagy nagyon közel hozzájuk, és számukra adott a lehetőség, hogy gondoskodjanak a szüleikről, de a személyes haszonszerzés vagy a testük kényeztetése miatt elhanyagolják a gyermeki feladataikat, és nem foglalkoznak a szüleikkel, amikor azok megöregszenek vagy megbetegszenek. Az ilyen embereknek valóban nincs kötelességérzetük, sem emberi mivoltuk. Amikor korábban otthon voltam, gondoskodtam a szüleimről, miközben végeztem a kötelességeimet, és a legjobb képességem szerint segítettem a szüleimnek a házimunkában. Az, hogy nem gondoskodtam a szüleimről, nem azért volt, mert nem volt lelkiismeretem, vagy nem volt emberi mivoltom, sem azért, mert kibújtam a gyermeki feladataim alól, hanem részben azért, mert nem mertem visszatérni, mivel a nagy vörös sárkány vadászott rám, és azért is, mert teremtett lényként végeznem kell a kötelességeimet; ez a küldetésem. Nem mondhattam le a kötelességeimről, hogy gondoskodjak a szüleimről. Nem arról volt szó, hogy úgy döntöttem, nem teljesítem a szüleim iránti kötelezettségeimet, pedig tudtam volna időt tölteni otthon. Isten szavai és az igazság szerint kellett látnom ezt az ügyet. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy azt, mennyi szenvedésen és milyen nehézségeken kell a szüleimnek keresztülmenniük, és hogy boldogok lesznek-e az utolsó éveikben, Isten mind előre meghatározta, és semmi köze mindennek ahhoz, hogy én gondoskodom-e róluk, és hogy mellettük vagyok-e. Egyáltalán nem tudok változtatni semmin. Visszagondoltam arra, amikor édesanyámnak ízületihártya-gyulladása volt a lábában, amíg én otthon voltam. Bár tudtam segíteni néhány házimunkában, és tudtam gondoskodni róla, a fájdalmai egyáltalán nem csökkentek a gondoskodásom miatt. Azokban az években, amióta eljöttem otthonról, édesanyám lába fokozatosan meggyógyult, és most már bármilyen munkát el tud végezni. A tények azt bizonyítják, hogy azt, hogy a szüleim hogyan élnek, és milyenek lesznek az utolsó éveik, Isten mind eleve elrendelte. Isten kezére kellett bíznom a szüleimet, és alá kellett vetnem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek.

Később tovább olvastam Isten szavait: „Mire gondol Isten, amikor azt mondja: »Isten az ember életének forrása«? Arra, hogy mindenki felismerje: életünk és lelkünk egyaránt Istentől származik, Ő teremtette – nem a szüleinktől, és bizonyosan nem a természettől kaptuk, hanem Isten adta. Csak a hús-vér testünk született a szüleinktől, ahogyan a gyermekeink is tőlünk születnek, de a sorsuk teljes mértékben Isten kezében van. Hogy hinni tudunk Istenben, az egy olyan lehetőség, amelyet Ő adott nekünk; Ő rendelte el, és ez az Ő kegyelme. Ezért szükségtelen, hogy bárki mással szemben tegyél eleget a kötelezettségednek vagy felelősségednek; teremtett lényként csak Istennel szemben kell teljesítened a kötelességedet. Az embereknek mindenekelőtt ezt kell megtenniük, ez a legfontosabb, amit az ember életének elsődleges feladataként meg kell tennie. Ha nem teljesíted jól a kötelességedet, akkor nem minősülsz teremtett lénynek. Lehet, hogy mások szemében jó feleség és szerető anya, kiváló háziasszony, hálás gyermek és a társadalom derék tagja vagy, Isten előtt azonban olyasvalaki vagy, aki lázad Ellene, aki egyáltalán nem teljesítette kötelezettségét, illetve a kötelességét, aki elfogadta ugyan Isten megbízatását, de nem teljesítette azt, aki félúton feladta. Elnyerheti-e Isten jóváhagyását valaki, aki ilyen? Az ilyen emberek értéktelenek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Miután Isten szavait olvastam, megértettem, hogy Isten oltalmának köszönhető, hogy életben vagyok. Isten adta nekem az életet, és mindig gondoskodott rólam és vigyázott rám, egészen a mai napig. Az életem forrása Isten, nem a szüleim. Valójában minden, amit a szüleim értem tettek, a szülői feladataik és kötelezettségük teljesítése. Nem számít, mit tettek a szüleim, Istentől kell elfogadnom azt. Leginkább Istennek kell hálásnak lennem, nem a szüleimnek. Visszatekintve ezekre az évekre, láttam, hogy a hagyományos kulturális elképzelések és értékek szerint éltem, a gyermeki kötelességtudatot és a gyermeki feladatok teljesítését tekintettem a magatartásomat vezérlő alapelveknek, és ezeket mindennél fontosabbnak tartottam. Még az is megfordult a fejemben, hogy lemondok a kötelességeimről, hogy hazatérjek, és gondoskodjak a szüleimről. Nem lázadtam-e ezzel Isten ellen? Bármilyen jól gondoskodnék is a szüleimről, ez nem jelentené az igazság gyakorlását, és azt sem jelentené, hogy van lelkiismeretem és emberi mivoltom. Csak egy teremtett lény kötelességeinek végzése által lesz valakinek igazán emberi mivolta. Bár néha még mindig gondolok a szüleimre, és aggódom értük, Isten szavaiból megértettem, hogy az, hogy valaki mennyi szenvedéssel és milyen tapasztalatokkal találkozik az élete során, mind Isten kezében van. Kész vagyok mindent, ami a szüleimmel kapcsolatos, Istenre bízni, alávetni magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek, és jól végezni a kötelességeimet.