99. Miután megtudtam, hogy a munkatársamat letartóztatták, és kínvallatás hatására elárulta Istent

2024. március közepén levelet kaptam a felsőbb vezetőktől. Azt írták, hogy letartóztatták Hsziaotit, akivel együtt végeztem a kötelességemet, és elárulta Istent, Júdássá válva. Elárulta a gyülekezet munkáját, valamint a vezetőket és a dolgozókat. A vezetők sürgettek, hogy vonuljak mély illegalitásba. Összeszorult a szívem. „Hsziaoti kívülről jámbornak és hűségesnek látszott, képes volt elviselni a szenvedést és árat fizetni, amikor a kötelességét végezte. Többször is kerültünk veszélyes helyzetbe, de ő soha nem riadt vissza. Ennek ellenére is végezte a kötelességét. Még esküt is tettünk együtt, megfogadva, hogy inkább meghalunk, minthogy Júdássá váljunk. Több mint egy éve, hogy letartóztatták, és semmi hír nem volt felőle. Azt hittem, szilárdan megállt. Hogyan válhatott Júdássá?” Egyszerűen nem tudtam elhinni. Ha Hsziaoti elárult engem, akkor vajon én is a Kínai Kommunista Párt egyik legkeresettebb személyévé váltam volna? Ekkor eszembe jutott egy levél, amit korábban a szülővárosom gyülekezetétől kaptam. Az állt benne, hogy a rendőrség a házamhoz ment, hogy letartóztasson. A családomat is megfigyelték és kihallgatták, és egy térfigyelő kamerát szereltek fel a házammal szemben. Ez körülbelül abban az időben volt, amikor Hsziaotit letartóztatták. A rendőrség egyértelműen fokozta az erőfeszítéseit, hogy levadásszanak. Arra gondoltam: „A KKP már régóta ismételgeti a kemény szavakat. Azt mondják, hogy »még ha halálra is verik azokat, akik Istenben hisznek, a haláluk akkor is hiábavaló lesz«. Rajta vagyok a legkeresettebbek listáján. Ha letartóztatnak, akkor még ha nem is vernek halálra, de nyomorékká tesznek.” Akkor eszembe jutott, hogy a múltban sok testvért megkínoztak a letartóztatásuk után, hogy kikényszerítsék a vallomásukat. Görcsbe rándult a szívem. „Ha halálra vagy nyomorékká vernek, akkor nem ér-e véget az istenhívő életem? Lesz-e akkor jövőm, amiről egyáltalán beszélni lehet?” Amikor erre gondoltam, gyötrődtem és elnyomottnak éreztem magam. Bár már több év telt el azóta, hogy Hsziaotit korábban elárulta egy Júdás, a KKP soha nem adta fel a hajszát utána. Én felügyelő voltam, és a KKP körözött. A rendőrség biztosan nem hagyna futni. Ha a letartóztatásom után tényleg halálra vernek, hogyan nyerhetnék üdvösséget? Ezután már nem volt erőm végezni a kötelességemet. Amikor problémák merültek fel a gyülekezet munkájában, nem volt kedvem foglalkozni velük. Egész nap attól féltem, hogy a rendőrség letartóztat és megkínoz, és hogy nem fogom túlélni. A szívem tele volt aggodalommal.

Rájöttem, hogy az állapotom szörnyű, és ez már a kötelességem rovására ment. Isten elé járultam, hogy imádkozzak és keressek: Amikor ilyen helyzet ér engem, milyen leckéket kell megtanulnom? Akkor eszembe jutott Isten szavainak egy részlete, és megkerestem, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Milyen megpróbáltatásokat tudtok ma elviselni? Meritek-e azt mondani, hogy van alapotok, képesek vagytok-e szilárdan megállni, amikor kísértésekkel szembesültök? Például olyan kísértésekkel, amikor a Sátán kerget és üldöz, vagy a státusz és a presztízs, a házasság vagy a gazdagság kísértéseivel, képesek vagytok-e legyőzni ezeket a kísértéseket? (Többé-kevésbé le tudjuk győzni ezek némelyikét.) Hány fokozata van a kísértéseknek? Melyik fokozaton vagytok képesek győzni? Lehet, hogy például nem félsz, amikor azt hallod, hogy valakit letartóztattak az Istenbe vetett hite miatt, és lehet, hogy nem félsz, amikor látod, hogy másokat letartóztatnak és megkínoznak – de amikor téged tartóztatnak le, amikor te találod magad ebben a helyzetben, akkor vajon képes vagy szilárdan megállni? Ez egy nagy kísértés, nem igaz? Tegyük fel például, hogy ismersz valakit, akinek elég jó az emberi mivolta, aki szenvedélyesen hisz Istenben, aki feladta a családját és a karrierjét, hogy végrehajtsa a kötelességét, és sok nehézséget szenvedett el. Hirtelen eljön a nap, amikor letartóztatják és börtönre ítélik az Istenbe vetett hitéért, és hallod, hogy ezt követően halálra verték. Ez vajon kísértés a számodra? Hogyan reagálnál, ha ez veled történne? Hogyan élnéd meg ezt? Keresnéd-e az igazságot? Hogyan keresnéd az igazságot? Egy ilyen kísértés során hogyan tennéd magadat olyanná, aki szilárdan megáll, hogyan értenéd meg Isten szándékát, és hogyan nyernéd el ebből az igazságot? Gondoltál-e már ilyen dolgokra? Könnyű-e leküzdeni az ilyen kísértéseket? Ezek talán rendkívüli dolgok? Hogyan kell megtapasztalni az olyan dolgokat, amelyek rendkívüliek, és ellentmondanak az emberi elképzeléseknek és képzelődéseknek? Ha nincs kiút, hajlamos vagy-e panaszkodni? Képes vagy-e keresni az igazságot Isten szavaiban, és meglátni a problémák lényegét? Képes vagy-e az igazságot felhasználva meghatározni a gyakorlás helyes alapelveit? Nem ez kell-e meglegyen azokban, akik az igazságra törekednek? Hogyan ismerheted meg Isten munkáját? Hogyan kell megtapasztalnod azt úgy, hogy megszerezd Isten ítéletének, megtisztításának, szabadításának és tökéletesítésének a gyümölcseit? Milyen igazságokat kellene megérteni ahhoz, hogy az emberek számtalan elképzelését és Istennel szembeni sérelmét megoldjuk? Melyek azok a leghasznosabb igazságok, amelyekkel fel kell szerelkeznetek, azok az igazságok, amelyek lehetővé teszik, hogy szilárdan megálljatok a különböző próbatételek közepette? Mekkora most az érettségetek? Milyen fokú kísértéseket vagytok képesek legyőzni? Van erről bármilyen bizonyosság a szívetekben? Ha nincs, akkor ez vitatható” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Átadva a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten minden egyes kérdése miatt szégyelltem magam. A múltban azt hittem, hogy amióta Istenben hiszek, szenvedélyesen törekedtem, lemondtam dolgokról, és áldozatot hoztam. A gyülekezetet sok komoly letartóztatás érte, de én nem voltam túl félénk. Több testvért is letartóztattak, akiket ismertem, de ez nem befolyásolta a kötelességem végzését. Amikor azonban meghallottam, hogy Hsziaoti Júdássá vált, a nagy vörös sárkány cinkosa lett, és elárult engem, aggódni kezdtem, hogy vajon a rendőrség már megfigyel-e. Úgy éreztem, bárhol, bármikor letartóztathatnak, ezért félénk és ijedt lettem a szívemben, és elvesztettem a hitemet Istenben. Láttam, hogy amit korábban megértettem, az csupán doktrína volt, mindenféle igazságvalóság nélkül. Amikor nyomorúságok és próbatételek értek, nem járultam Isten elé, hogy keressem az Ő szándékát, és nem gondolkodtam azon, hogyan tegyek bizonyságot Istenről. Ehelyett negatív voltam, és elhanyagoltam a munkámat. Tényleg nagyon lázadó voltam! Ekkor önvádat éreztem a szívemben. Eszembe jutottak Isten szavai: „Komolyan kell venned az érettségedet és a gyakorlatodat. Az Istenbe vetett hitedben nem szabad megpróbálnod, hogy csupán felületesen szolgálj bárki felé is – az, hogy végül elnyered-e az igazságot és az életet, a saját törekvéseden múlik” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (3.)). Amikor megláttam Isten követelményeit és a saját érettségemre tekintettem, válságban éreztem magam. A jelenlegi érettségem csekély volt, és nem rendelkeztem semmilyen igazságvalósággal. Ha továbbra sem keresem szorgalmasan az igazságot, és nem vértezem fel magam vele, akkor ha egy nap tényleg letartóztatnak, nagyon nehéz lesz szilárdan megállnom. Nem akartam, hogy Isten követése végül a megaláztatás bélyegével végződjön számomra.

A lelki áhítataim során elolvastam Isten szavainak egy részletét, és megértettem a finomítás és a nyomorúság megtapasztalásának jelentőségét. Hsziaotival kapcsolatban is némi felismerésre jutottam. Mindenható Isten azt mondja: „Az ember a Királyság Korában fog egészen teljessé válni. A hódítás munkáját követően az ember finomításnak és megpróbáltatásnak lesz kitéve. Azok, akik győzedelmeskedni tudnak és szilárdan megállnak a bizonyságtételükben e megpróbáltatás alatt, azok, akik végül teljessé lesznek; ők a győztesek. Ez alatt a megpróbáltatás alatt elvárás az ember felé, hogy elfogadja ezt a finomítást, és ez a finomítás Isten munkájának utolsó esete. Ez az utolsó alkalom, hogy az ember finomításon megy át Isten valamennyi irányítási munkájának befejezése előtt, és mindazoknak, akik követik Istent, el kell fogadniuk ezt a végső próbát, és el kell fogadniuk ezt az utolsó finomítást. Azok, akiket megpróbáltatás szorongat, nélkülözik a Szentlélek munkáját és Isten vezetését, viszont azok, akik igazán legyőzettek, és akik valóban Isten után törekednek, végül erősen fognak állni; ők azok, akik emberi mivolttal bírnak, és akik őszintén szeretik Istent. Nem számít, hogy mit tesz Isten, ezek a győztesek nem fogják nélkülözni a látomásokat, és továbbra is az igazságot fogják gyakorlatba ültetni anélkül, hogy kudarcot vallanának bizonyságtételükben. Ők azok, akik végül kikerülnek majd a nagy nyomorúságból. Habár azok, akik zavaros vizekben halásznak, ma még tudnak potyázni, senki sem kerülheti el a végső megpróbáltatást, és senki sem menekülhet el az utolsó próba elől. [...] Azok, akik igazán követik Istent, képesek kiállni azt, hogy a munkájukat próbára teszik, míg azok, akik nem őszintén követik Istent, képtelenek kiállni Isten bármely próbáját. Őket előbb vagy utóbb kizárják, miközben a győztesek megmaradnak a királyságban. Azt, hogy az ember valóban keresi-e Istent, munkájának próbára tététele, vagyis Isten próbatételei határozzák meg, és nincs semmi köze ahhoz, amire maga az ember következtet. Isten egyetlen személyt sem utasít el könnyelműen; minden, amit Ő tesz, képes teljesen meggyőzni az embert. Ő semmi olyat nem tesz, ami láthatatlan az ember számára, sem olyan munkát nem végez, amely ne tudná meggyőzni az embert. Hogy az ember hite igaz vagy sem, azt tények bizonyítják, és nem az ember következtetései. Az, hogy »búzából nem lesz konkoly, és konkolyból nem lehet búzát csinálni«, kétségtelen. Mindazok, akik őszintén szeretik Istent, végül meg fognak maradni a királyságban, és Isten nem fog rosszul bánni senkivel, aki igazán szereti Őt” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy Isten munkája a végéhez közeledik. Eljött az idő, amikor Isten mindenféle embert leleplez. Isten a nagy vörös sárkány letartóztatásait és üldözését, valamint mindenféle próbatételt és nyomorúságot felhasznál arra, hogy elválassza az igaz hívőket a hamis hívőktől, a búzát a konkolytól. A próbatételek komoly megmérettetést jelentenek minden egyes ember számára. Bármilyen próbatétel és nyomorúság is érje őket, azok, akik őszintén hisznek Istenben és követik Őt, inkább elviselik a test szenvedését, vagy akár az életüket is elveszítik, mintsem hogy kiszolgáltassák a gyülekezet érdekeit. Istenre támaszkodva képesek szilárdan megállni. Éppen úgy, mint az a sok testvér, akiket letartóztattak, és akik képesek voltak legyőzni a rendőrség megaláztatásait és kínzásait. Bármilyen aljas vagy brutális módszert is alkalmazott a rendőrség, soha nem tagadták meg és nem árulták el Istent. Ami pedig azokat illeti, akiknek nem volt igaz hitük, bármilyen lelkesnek is tűntek a felszínen, vagy bármennyire is képesek voltak lemondani dolgokról, áldozatot hozni, elviselni a szenvedést és árat fizetni, amint a testi érdekeiket fenyegetés érte, megtagadták és elárulták Istent. Ezek az emberek opportunisták voltak, akik belopóztak Isten házába, és az üldözés és nyomorúság által lelepleződtek. Ez a jelentősége annak, hogy Isten a nagy vörös sárkányt szolgálattételre használja. Ily módon válnak szét az igaz hívők és a hamis hívők, a búza és a konkoly. Ebben rejlik Isten munkájának bölcsessége. Ahogy Isten szavain elmélkedtem, megvilágosodott a szívem. Bár Hsziaoti kívülről jámbornak és hűségesnek látszott, és sokéves istenhívő élete során nem tett semmi nyilvánvalóan gonosz dolgot – sőt, még jótetteket is véghezvitt –, nem érdekelte az igazság. Általában nem volt hajlandó közösségben lenni Isten szavairól, és annak ellenére, hogy sok éve hitt Istenben, egyáltalán nem rendelkezett igazságvalósággal. Amikor a nagy vörös sárkány kínzásával, fenyegetéseivel és kísértéseivel szembesült, megtagadta és elárulta Istent, és teljesen kiszolgáltatta a gyülekezet munkáját, a KKP láncos kutyájává és cinkosává válva. A tények azt mutatják, hogy amikor a múltban lemondott dolgokról és áldozatot hozott, nem az igazságot gyakorolta. Olyan volt, mint a konkoly, amit elfúj a szél. Tisztán álhívő volt, akit Isten munkája leleplezett. Azt is megértettem, hogy nem lehet csupán abból megítélni valakiről, hogy van-e valósága, hogy felszínesen mennyi jót tett. Ehelyett azt kell nézni, hogy képes-e gyakorolni az igazságot, és hogy képes-e bizonyságot tenni a nyomorúságok és próbatételek közepette. Rájöttem, hogy éppúgy, mint Hsziaoti, én is csak felszínesen összpontosítottam a szenvedés elviselésére és az áldozathozatalra, de nem fektettem hangsúlyt az igazságra való törekvésre, és a legcsekélyebb igazságvalósággal sem rendelkeztem. Bár Hsziaotival ellentétben én nem tettem semmit, amivel elárultam volna Istent, mégis félénk és ijedt voltam, amikor veszélyes helyzetekbe kerültem, negatív voltam és hanyag a munkámban, elveszítve a bizonyságtételemet. Amikor ezen elgondolkodtam, úgy éreztem, hogy a környezet, amit Isten számomra kialakított, nemcsak próbatétel volt, hanem a megmentésem is. Lehetővé tette számomra, hogy tisztán lássam a valódi érettségemet, és lássam, hogy a veszély peremén álltam. Ha továbbra sem törekednék az igazságra, akkor ha letartóztatnának, ugyanúgy lelepleződnék és kivettetnék, mint Hsziaoti. Isten elé járultam és imádkoztam, hogy kész vagyok Hsziaoti kudarcát intésként és leckeként fogadni, és alaposan elgondolkodni magamon és megismerni magam.

Ezután azon töprengtem: mi volt a gyökere annak, hogy negatív állapotban éltem, miután egy Júdás elárult? Isten szavait olvastam: „Sokan, akik Istent követik, csak azzal törődnek, hogyan nyerhetnek áldásokat, illetve hogyan háríthatják el a katasztrófát. Mihelyt Isten munkája és irányítása kerül szóba, elhallgatnak, és minden érdeklődésüket elveszítik. Úgy gondolják, az ilyen unalmas dolgok megértése nem segít az ő életük gyarapodásában, és nem jár semmiféle haszonnal. Következésképpen, bár hallottak már információkat Isten irányításáról, komolytalanul közelítik meg azt. Nem úgy látják, mint valami értékes dolgot, amit el kell fogadni, még kevésbé fogják fel úgy, hogy életük részévé teszik. Az ilyen emberek szándéka Isten követésében nagyon egyszerű, és egyetlen célt szolgál: hogy áldottak legyenek. Ezek az emberek nem veszik a fáradságot, hogy bármi másra figyelmet fordítsanak, aminek nincs semmi köze ehhez a célhoz. Számukra nincs jogosabb cél, mint Istenben hinni, hogy áldásokban részesüljenek – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem járul hozzá ehhez a célhoz, akkor az teljesen hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, áldozatot is hoznak Istenért, Istennek szentelik magukat, és megteszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, elhagyják családjukat és karrierjüket, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, buzgón foglalatoskodva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyet keresnek; de az Istenbe vetett hitük célját nem tudják megváltoztatni. Lótnak-futnak, hogy a saját célkitűzéseik irányítását intézzék; nem számít, milyen messze van az út, nem számít, mennyi nehézségbe és akadályba ütköznek útközben, mindvégig kitartanak, és nem félnek a haláltól. Miféle hatalom kényszeríti őket erre a folyamatos odaadásra? A lelkiismeretük? Nagyszerű és nemes jellemük? Az elhatározásuk, hogy a végsőkig küzdjenek a gonosz erői ellen? A hitük, hogy jutalom keresése nélkül tanúságot tegyenek Istenről? A hűségük, hogy készek feladni mindent Isten akaratának teljesítéséért? Vagy az odaadó szellemük, hogy mindenkor lemondanak a túlzott személyes igényekről? Egyszerűen csoda, hogy olyasvalaki, aki sohasem értette Isten irányításának munkáját, ennek ellenére ilyen sokat ad! Egyelőre ne beszéljünk arról, mennyit adtak ezek az emberek. A viselkedésük azonban nagyon is megérdemli, hogy boncolgassuk. Leszámítva a hozzájuk oly szorosan kapcsolódó előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen sokat adnak Érte? Itt egy korábban nem azonosított problémát fedezhetünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Isten szavai leleplezik az emberek istenhite mögött álló szándékokat és nézeteket. Az emberek nem azért hisznek Istenben, hogy igazságot és életet nyerjenek. Ehelyett azért teszik, hogy örök áldásokban részesüljenek. Isten szavai pontosan az én viselkedésemet leplezték le. Elgondolkodtam a korábbi lelkes áldozathozatalomon. Bármilyen veszély is ért, soha nem hagytam abba a kötelességem végzését. Ez azért volt, mert szilárdan hittem abban, hogy ha folyamatosan így hozok áldozatot, akkor Isten oltalma alatt állok, és végül jó rendeltetési helyem és sorsom lesz. Amikor egy Júdás elárult és körözött személlyé váltam, szembesülve a veszéllyel, hogy bármikor letartóztathatnak, attól tartottam, hogy ha letartóztatnak, és nem tudok ellenállni a kínzásnak és elárulom Istent, akkor elveszítem az esélyemet az üdvösségre. Úgy éreztem, hogy az áldások elnyeréséhez fűzött reményeim szertefoszlottak, ezért elvesztettem a hitemet Istenben, és nem akartam a gyülekezet munkájával foglalkozni. Láttam, hogy minden áldozatomat teljes egészében az áldások elnyerésének vágya vezérelte. Amikor úgy éreztem, hogy reményem van az áldások elnyerésére, aktív és energikus voltam a kötelességem végzésében, de amikor azt láttam, hogy az áldások elnyeréséhez fűzött reményeim szertefoszlottak, elcsüggedtem. A törekvéshez szükséges energia és a kötelesség végzéséhez szükséges motiváció, ami a múltban megvolt bennem, elpárolgott, mint a reggeli pára. A tények azt mutatták, hogy sok éve hittem Istenben, de az Istennel való kapcsolatom olyan volt, mint egy alkalmazott és a munkaadója közötti viszony: a felszínen áldozatot hoztam, hogy cserébe előnyöket és jó rendeltetési helyet kapjak Istentől. Az áldozathozatalom tele volt tisztátalanságokkal és cselekkel, és egyáltalán nem volt benne őszinteség Isten iránt. Igazán önző és aljas voltam, amiért Isten gyűlölt és megvetett engem. Ha Isten nem használta volna ezt a környezetet, hogy felfedjen, továbbra is kitartottam volna a törekvésemmel kapcsolatos téves nézetem mellett. A végsőkig hittem volna, csakhogy végül Isten elhagyjon és kiiktasson. Amikor ezt megértettem, úgy éreztem, hogy az ilyen helyzetek isteni vezénylése mögött Isten gondos szándéka rejlett. Mindezt azért, hogy megtisztítsa az Istenbe vetett hitemben lévő tisztátalanságokat, megváltoztassa a törekvéseimmel kapcsolatos helytelen nézeteimet, és rávezessen a helyes útra. Ez Isten szeretete volt. Ez Isten megmentése volt számomra. Én azonban félreértettem Istent, és zúgolódtam Ellene. Tényleg hiányzott belőlem a józan ész! Túl súlyosan megbántottam Isten szívét!

Később rájöttem, hogy azért is éltem a félénkség és a félelem állapotában, mert féltem a haláltól. Erre a problémára összpontosítva olvastam Isten szavait. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Az Úr evangéliumát népszerűsítették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték, szidalmazták, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. [...] a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tettek tanúságot Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt, vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, megértettem, hogy folyamatosan félénkségben és félelemben éltem, főleg azért, mert túlságosan ragaszkodtam az életemhez, és féltem, hogy letartóztatnak és halálra vernek. A halálfélelem volt a végzetes gyengeségem. Most még nem tartóztattak le, de már annyira megijedtem, hogy még a kötelességem mellett sem tudtam kitartani. Ha letartóztatnának, akkor még kevésbé lennék képes szilárdan megállni, és bármikor elárulhatnám Istent. Ha állandóan félnék a letartóztatástól, és mindig így élnék tovább, csupán a saját bőröm mentésére törekedve, akkor Isten szemében mi különbség lenne köztem és a halottak között? Azokra az emberekre gondoltam, akik Júdássá váltak. Mohón ragaszkodtak az élethez, és féltek a haláltól. Hogy életben maradjanak, nem haboztak elárulni a testvéreiket és Istent. A megaláztatás bélyegévé váltak. Mi értelme volna így élni? Az Úr Jézus azt mondta: „ Aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 16:25). Az Úr Jézust követő tanítványokat üldözték Isten evangéliumának hirdetéséért. Némelyeket öt lóval széttéptek, másokat halálra köveztek, Pétert pedig fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért. Életükkel tettek zengő bizonyságot Istenről. Kívülről nézve a testük halott volt, de a lelkük visszatért Istenhez. Az utolsó napokban a KKP sok testvért letartóztatott Isten királysága evangéliumának hirdetéséért, és különféle kínzásoknak vetették alá őket. Még ha halálra vagy nyomorékká verik is őket, akkor sem tagadják meg Istent. Ez az igazságért való üldöztetés. Ez a legértékesebb és legértelmesebb dolog. Hozzájuk képest igazán szégyelltem magam. A kötelességemet üldöztetés és nyomorúság közepette kell végeznem. Még ha a KKP le is tartóztatna, és halálra vagy nyomorékká verne, az az igazságért való szenvedés lenne, és ha meg kellene halnom, az dicsőséges halál lenne.

2024 júniusában kaptam egy levelet: Egy nővér, akit letartóztattak, majd később szabadon engedtek, azt mondta, hogy amikor a rendőrség kihallgatta, a kihallgatás kizárólag a tavalyi kötelességvégzésünk részleteiről szólt. Arra gondoltam: „Ha a KKP ilyen részletes kihallgatásokat végez, akkor eltökélt szándékuk, hogy bármi áron megtaláljanak minket. Mindannyiunkat le akarnak tartóztatni, az utolsó emberig!” Nem tehettem róla, hogy egy kicsit ideges lettem. „Most a KKP még mindig megpróbál letartóztatni minket. Én felügyelő vagyok – az egyik legkeresettebb emberük. Amint a rendőrség letartóztat, biztosan félholtra vernek. Ha halálra vernek, akkor nem lesz több esélyem a kötelességem végzésére. Hogyan tudnék akkor az igazságra törekedni és üdvösséget elérni?” Rájöttem, hogy megint a saját érdekeimre gondolok. Eszembe jutott a jelenet az »Veszélyes evangéliumi utazás« című film végéről. A főszereplőt a KKP egészen a végéig üldözte. Ő azonban mégis hirdette az evangéliumot és bizonyságot tett Istenről. Amikor eszembe jutott ez a jelenet és a stáblista alatti dal, nagy ösztönzést éreztem a szívemben. Mivel Isten úgy rendelte, hogy a nagy vörös sárkány országában higgyek Benne, rendelkeznem kell a szenvedéshez való akarattal. Készen kell állnom feladni az életemet, különben nem tudnék tovább ezen az úton járni. Bármilyen környezettel is kelljen legközelebb szembenéznem, mindenkor ki kell tartanom a kötelességem mellett. Később a nővérrel, akivel együtt dolgoztam, külön-külön cselekedtünk. Megbeszéltük a testvéreinkkel, hogyan tegyük meg a szükséges óvintézkedéseket, és a biztonságra ügyelve továbbra is kitartottunk a kötelességeink végzése mellett. Visszatekintve az elmúlt több mint egy évre, amikor a KKP vadászott rám és mindenhová menekülnöm kellett, bár átéltem némi szenvedést és finomítást, olyasmit nyertem, amit kényelmes környezetben nem nyerhettem volna el. Éppen ahogy Isten mondja: „Mondd csak, a milliárdnyi ember közül szerte a világon ki az, aki olyan áldott, hogy Isten ennyi szavát hallja, az élet annyi igazságát megérti, és ennyi misztériumot megért? Ki az közülük, aki személyesen részesülhet Isten vezetésében, Isten ellátásában, gondoskodásában és védelmében? Ki ilyen áldott? Nagyon kevesen. Ezért számotokra, akik kevesen, ma Isten házában élhettek, akik megkapjátok az Ő üdvösségét és az Ő ellátását, mindez akkor is megéri, ha most azonnal meghalnátok. Annyira áldottak vagytok, nem igaz? (Igen.) Ebből a szemszögből nézve, az embereknek nem kellene megrettenniük a halál kérdésétől, és annak nem is szabadna korlátoznia őket. Még ha nem is élveztétek a világ dicsőségét és gazdagságát, de részesültetek a Teremtő szánalmában, és hallottátok Isten oly sok szavát – nem áldott dolog ez? (De igen.) Nem számít, hány évet élsz ebben az életben, minden megérte, és nem bánod meg, mert állandóan tetted a kötelességedet Isten munkájában, megértetted az igazságot, megértetted az élet rejtélyeit, és megértetted az utat és a célokat, amelyekre az életben törekedned kell – oly sokat nyertél! Értékes életet éltél! Még ha nem is tudod nagyon világosan megmagyarázni, képes vagy néhány igazságot gyakorolni, rendelkezel némi valósággal, és ez azt bizonyítja, hogy szereztél némi életellátást és megértettél néhány igazságot Isten munkájából. Nagyon sokat nyertél – igazi bőséget –, és ez olyan nagy áldás! Az emberi történelem kezdete óta korszakokon át senki sem élvezte ezt az áldást, ti azonban élvezitek. Hajlandóak vagytok most meghalni? Ilyen hajlandósággal a halálhoz való hozzáállásotok valóban alávetett lenne, igaz? (Igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Elgondolkodtam azon, milyen romlott vagyok, mégis elég szerencsés vagyok ma ahhoz, hogy Istent kövessem, és abban a szerencsében van részem, hogy megtapasztalhatom az üldöztetést és a nyomorúságot a nagy vörös sárkány országában, és elfogadhatom Isten királyságának képzését. Ez a legnagyobb áldás számomra. Ebben a leleplező környezetben tisztán láttam a valódi érettségemet, és némileg megváltozott a nézetem az áldások hajszolásáról és a téves útról, amelyen az istenhitemben jártam. Ez Isten áldása volt számomra. Amikor így gondolkodtam, a hála könnyei szöktek a szemembe. Nem tudtam, milyen szavakkal fejezzem ki az akkori érzéseimet. Csak szüntelenül hálát adtam Istennek a szívemben. Most már mindegy, milyen veszélyes a környezet, vagy hogy jó sorsom és rendeltetési helyem lesz-e a jövőben, kész vagyok alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és jól végezni a kötelességemet.