66. A kisebbrendűségi érzésem felismerése

Természetemnél fogva nagyon zárkózott vagyok, és gyerekkorom óta nem vagyok túl beszédes. Különösen más emberek előtt annyira ideges lettem, hogy meg sem tudtam szólalni. A többi hasonló korú gyerekhez képest lassabbak voltak a reakcióim, és kevésbé vágott az eszem. A szüleim, rokonaim és barátaim mindig szidtak, mondván, hogy nem vagyok hajlandó megszólalni mások előtt. Azt is mondták, hogy a mai társadalomban, ha nem tudsz beszélni, nem lesz mit enned: az erős kar és a biztos láb nem ér fel a jó beszélőkével. A fiatalabb unokatestvéremnek jobban forgott a nyelve, mint nekem. Mindenki dicsérte, milyen jól beszél, és mindannyian szerették. Nagyon alsóbbrendűnek éreztem magam, mintha minden tekintetben rosszabb lennék másoknál, és nem lennék elég éles eszű. Gyűlöltem magam – miért nem tudok én is olyan jól beszélni, mint mások? Túl buta voltam, és túl gyenge volt a kifejezőkészségem! Mindig úgy éreztem, hogy egy fokkal alábbvaló vagyok másoknál, és egyre zárkózottabb lettem. 2012 májusában elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Azáltal, hogy ettem és ittam Isten szavait, rájöttem, hogy Isten szereti a becsületes embereket, és a testvéreimmel való érintkezés során, látva, hogy képesek megnyitni a szívüket és beszélni a tapasztalataikról, én is lassan megpróbáltam megnyílni, és beszélni a gondolataimról. Elkezdtem egy kicsit többet beszélni.

2018 januárjában a szövegalapú kötelességek végzését tanultam. Rögtön az elején, amikor láttam, hogy a nővéreimnél problémák adódtak a kötelességük végzése során, elég bátor voltam ahhoz, hogy azonnal rámutassak ezekre, és nem voltam nagyon feszélyezett, amikor beszéltem. Azonban ahogy több időt töltöttem velük, felfedeztem, hogy a nővéreimnek mind megvannak a maguk erősségei, és mindannyian rendelkeznek némi gyakorlati tapasztalattal. Különösen Csen Hszi nővér volt az, aki nagyon világosan fejezte ki magát, amikor a munkát vitattuk meg, vagy a személyes tapasztalatairól beszélt. Irigységet éreztem a szívemben. Úgy éreztem, hogy Csen Hszi jó képességű, és hozzá képest én minden tekintetben alsóbbrendű vagyok. Később, amikor összejövetelen voltunk, vagy a munkát vitattuk meg, kissé korlátozva éreztem magam, és nem mertem egykönnyen kimondani, hogy mi jár a fejemben. Féltem, hogy nem fogok olyan jól beszélni, mint mások, és emiatt kigúnyolnak. Egy márciusi napon Csen Hszi azt mondta, hogy kicsit zavarosan beszéltem a közösség során. Szégyelltem magam, és rendkívüli szomorúság volt a szívemben. Később, amikor összejövetelekre mentem, hogy közösséget vállaljak vagy véleményt nyilvánítsak, akaratlanul is Csen Hszi velem kapcsolatos kritikájára gondoltam. Úgy éreztem, nem tudom jól kifejezni magam, és féltem, hogy valami rosszat mondok, és bolondot csinálok magamból, így nem mertem egykönnyen elmondani a saját véleményemet. Mivel nem fejeztem ki a saját véleményemet, a nővértársaimnak le kellett tenniük a munkájukat, hogy az állapotom felől érdeklődjenek. Ez hátráltatta a munka előrehaladását. Egy alkalommal a felügyelők a munkát vitatták meg velünk, és nekem is volt véleményem, és voltak javaslataim. De aztán azt gondoltam: „Nem tudom jól kifejezni magam, és ha nem tudok világosan fogalmazni, mit gondolnak majd rólam?” A szavak a nyelvem hegyén voltak, de visszanyeltem őket. Amikor hallottam, hogy a Csen Hszi által megfogalmazott vélemények nagyon hasonlítanak ahhoz, amit én gondoltam, nagyon szomorú lett a szívem: „Nézz csak rá! Milyen jól fejezi ki magát, és nincs lámpaláza. Én miért nem tudom jól kifejezni magam? Még azt sem tudom elmondani, ami a fejemben jár!” Később csüggedt állapotban éltem, és még inkább olyannak határoltam be magam, mint aki nem tudja jól kifejezni magát, rossz a beszélőkéje, és rossz képességű. Zúgolódtam is – miért nem adott nekem Isten jó beszélőkét, miközben Csen Hszi képessége olyan jó? Lassan egyre kevesebbet beszéltem, és amikor összejövetelt tartottunk, vagy megvitattuk a munkát, gyakran álmos voltam. Nem mertem beszélni róla, bármilyen állapotban is voltam. Valójában amikor láttam, hogy nem végzem megfelelően a kötelességemet, és arra kényszerítettem a nővértársaimat, hogy az én érzéseimmel foglalkozzanak, szomorú volt a szívem, de nem tudtam, hogyan szabaduljak ki ebből az állapotból. Végül már nem is akartam szövegalapú kötelességeket végezni, annyira nyomasztó volt és fájdalmas. Mivel sokáig nem tudtam változtatni az állapotomon, elvesztettem a Szentlélek munkáját, és leváltottak a kötelességemről.

Miután leváltottak, rendkívül szomorú voltam. Azon kezdtem elgondolkodni, hogy miért vagyok olyan negatív és passzív a kötelességem végzése során. Isten ezen szavait olvastam: „Mindenkiben vannak helytelen állapotok, például negativitás, gyengeség, nyomott hangulat és törékenység; vagy vannak alávaló szándékok; illetve állandóan gondot okoz nekik a kevélységük, az önző vágyaik és az önös érdekeik; avagy azt gondolják, hogy nem jók a képességeik, és negatív állapotokat tapasztalnak meg. Nagyon nehezen fogod megkapni a Szentlélek munkáját, ha mindig ezekben az állapotokban élsz. Ha nehéz számodra megkapni a Szentlélek munkáját, akkor kevés pozitív összetevő lesz benned, a negatív összetevők pedig előjönnek és zavarni fognak. Az emberek mindig a saját akaratukra hagyatkoznak, hogy elnyomják ezeket a negatív állapotokat, azonban nem számít, mennyire nyomják el, nem tudják levetni ezeket. Ennek fő oka az, hogy az emberek nem képesek tisztán látni ezeket a negatív dolgokat, nem látják világosan azok lényegét, és ez nagyon megnehezíti számukra azt, hogy fellázadjanak a hús-vér test és a Sátán ellen. Ezenkívül az emberek mindig megragadnak ezekben a negatív, hanyatló és elfajzott állapotokban, és nem imádkoznak Istenhez, nem néznek Istenre, és nem keresik az igazságot, inkább csak sodródnak. Ennek eredményeképp nem kaphatják meg a Szentlélek munkáját, így számukra lehetetlen, hogy megértsék az igazságot, semmilyen ügyet nem képesek világosan látni, és semmiben nincs ösvényük, amit tesznek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Azáltal, hogy ettem és ittam Isten szavait, rájöttem, miért vagyok negatív: azt hittem, hogy nem tudok olyan jól beszélni, mint mások, ezért úgy határoltam be magam, mint akinek rossz a képessége. Azon is folyamatosan rágódtam, hogyan látnak mások. Ez azt eredményezte, hogy nem mertem hangot adni a véleményemnek. Egész nap visszahúzódóan viselkedtem, elnyomottnak éreztem magam, és képtelen voltam felszabadult lenni. A kötelességem végzése közben nem tudtam elnyerni a Szentlélek munkáját, és még azt sem tudtam kibontakoztatni, amivel korábban rendelkeztem. Ez nemcsak a nővértársaimat korlátozta, hanem az egész munkánk előrehaladását is késleltette. Valójában a képességem nem volt olyan rossz, hogy ne láttam volna meg semmilyen problémát, hiszen az elején képes voltam elvégezni némi munkát és hangot adni pár véleménynek, de később, amikor láttam, hogy Csen Hszi jobb nálam, és azt mondta, hogy a közlésem nem világos, elkezdtem folyton aggódni, hogy lenéz majd engem. Attól félve, hogy szégyent vallok, már nem mertem kifejezni a saját véleményemet. Mivel ilyen hosszú ideig negatív állapotban éltem, a lelkem komorrá és lehangolttá vált, a kötelességeim nem hoztak semmilyen eredményt, így le kellett váltaniuk. Átgondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy bár nem vagyok jó a szavakkal, helyesen kellene kezelnem a hiányosságaimat és gyengeségeimet, és teljes mértékben ki kellene bontakoztatnom azt, amire képes vagyok. Ami pedig azokat a dolgokat illeti, amelyekre nem vagyok képes, imádkoznom kellene Istenhez, Istenre kellene hagyatkoznom, és át kellene vennem a testvéreim erősségeit, hogy orvosoljam a saját gyengeségeimet. Csak ha így végzem a kötelességemet, akkor nyerhetem el Isten útmutatását. A későbbiekben megváltoztattam az állapotomat, és szívemet-lelkemet beleadtam a kötelességembe. Amikor nem értettem dolgokat, kerestem az alapelveket a nővértársaimmal, és együtt tanulmányoztuk a vonatkozó szakmai ismereteket. Amikor láttam olyan területeket, ahol a nővértársaim jobban beszéltek, mint én, megpróbáltam átvenni tőlük ezeket az erősségeket, hogy orvosoljam a saját hiányosságaimat. Fokozatosan javult az állapotom, és elkezdtem utat találni a kötelességemben, ami kezdett némi eredményt hozni.

2021 júniusában gyülekezetvezetővé neveztek ki, és Li Jang testvérrel együtt ránk bízták a gyülekezet evangelizációs munkáját. Li Jang már sok éve végzett evangelizációs kötelességeket, nagyon jól bánt a szavakkal, és gyors észjárású volt. Kicsit korlátozva éreztem magam a vele való munka során. Egyszer azt vitattuk meg, hogyan hirdessük az evangéliumot a potenciális befogadóknak. Voltak ötleteim, de ahogy arra gondoltam, hogy Li Jangnak több tapasztalata van nálam az evangélium hirdetésében, aggódtam, mit gondol majd rólam, ha nem tudok jól beszélni, így visszafogtam magam. Aztán rájöttem, hogy amikor a munkáról kommunikálunk, mindkét félnek ki kell fejtenie a véleményét és ki kell egészítenie egymást, így elmondtam, amit gondoltam. De amikor beszéltem, nagyon ideges voltam, és nem fejeztem ki magam világosan. Li Jang meghallgatott, majd rámutatott néhány hiányosságomra. Abban a pillanatban csak azt akartam, hogy nyíljon meg a föld, és nyeljen el. Azt gondoltam magamban: „Még az evangéliumhirdetés alapelveiről sem tudtam világosan beszélni; mit gondolnak majd rólam a testvéreim? Ez annyira kínos!” Ezek után, amikor újra kapcsolatba kerültem Li Janggal, olyan érzés volt, mintha egy nagy kő nyomta volna a szívemet. Olyan nagy súly nehezedett rám, hogy egyre ritkábban adtam hangot a véleményemnek, és csak félrehúzódva ültem, mint egy külső szemlélő. Később észrevettem, hogy Li Jang a tapasztalataira támaszkodik az evangéliumhirdetés során, ahelyett, hogy az alapelveket keresné, és nem fogadja el mások javaslatait. Ez akadályozta az evangelizációs munkánkat, és szerettem volna felhívni erre a figyelmét, de aztán azt gondoltam magamban: „Li Jang sokkal választékosabban beszél nálam. Ha előáll egy másik nézőponttal, és én nem tudok világosan beszélni, nem fogom még inkább lejáratni magam?” Így hát nem lepleztem le a problémáit, ami az evangelizációs munka előrehaladásának késedelmét eredményezte. Később sok nehézséggel találkoztam az evangelizációs munkám során, és a munka nem hozott gyümölcsöt. Rendkívül nagy nyomást éreztem, és aztán arra gondoltam, milyen ügyetlen vagyok a beszédben, és milyen nehezemre esik világosan kifejezni magam. Emiatt még erősebben éreztem, hogy nem tudnám jól végezni a vezetői kötelességet, és még a lemondáson is elgondolkodtam. Az állapotom egyre rosszabb lett, míg végül el nem bocsátottak.

Miután elbocsátottak, rendkívül szomorú voltam, és elgondolkodtam magamon: „Miért érzem magam mindig korlátozva, amikor választékos beszédű és gyors észjárású emberekkel vagyok együtt?” Egy nap az áhítatom alatt megismertem Isten szavainak két szakaszát egy tapasztalati tanúságtételről szóló videóban, és igazán meghatódtam. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak olyan emberek, akik gyermekkoruk óta lassú felfogásúak, nehezen fejezik ki magukat és egyszerű a külsejük, ezért a családjukban és a társadalomban mások negatív megjegyzéseket tesznek rájuk. Például az emberek ezt mondanák: »Ez a gyerek egy tökfej, lassan reagál a dolgokra, és ügyetlenül beszél. Nézd meg annak az embernek a gyerekét, az ő édes szavai leveszik az embereket a lábukról. Amikor ez a gyerek emberekkel találkozik, nem tudja, mit mondjon, vagy hogyan tegye boldoggá az embereket, és ha valami rosszat tesz, nem tudja, hogyan magyarázza ki vagy igazolja magát. Ez a gyerek egy idióta.« A szüleik ezt mondják, és a rokonaik, barátaik és tanáraik is. Ez a környezet észrevétlenül bizonyos nyomást gyakorol az ilyen egyénekre, aminek következtében öntudatlanul kialakítanak egyfajta gondolkodásmódot. Milyen gondolkodásmódot? Úgy érzik, hogy nem vonzóak, és senkinek sem tetszik a külsejük, hogy nem érnek el jó jegyeket a tanulmányaikban, és lassan reagálnak; mindig zavarban vannak, ha ki kell nyitniuk a szájukat és beszélniük kell, amikor másokat látnak, és túlságosan zavarban vannak ahhoz, hogy köszönetet mondjanak, amikor az emberek adnak nekik valamit. Azt gondolják magukban: »Miért beszélek ilyen ügyetlenül? Miért olyan ékesen szólóak mások? Egyszerűen hülye vagyok!« [...] Ilyen környezetben a szívükben kezdetben érzett ellenállástól eljutnak saját alkalmatlanságuk és hiányosságaik fokozatos elfogadásáig és elismeréséig, ugyanakkor a szívük mélyén egy negatív érzelem ébred. Hogy hívják ezt az érzelmet? Kisebbrendűségi érzésnek. Azok, akiknek kisebbrendűségi érzésük van, csak a saját hiányosságaikat látják, az erősségeiket nem; mindig úgy érzik, hogy nem vonzóak és nem szerethetőek, hogy nem vág az eszük és lassan reagálnak, és hogy képtelenek kiismerni az embereket. Röviden, teljesen alkalmatlannak érzik magukat. Ez a kisebbségi érzés fokozatosan eluralkodik a szívedben, és egy megingathatatlan érzelemmé válik, amely behálózza a szívedet. Miután felnőttél és kiléptél a világba, vagy megházasodtál és megalapoztad a karrieredet, függetlenül a társadalmi identitásodtól és státuszodtól, ez a gyermekkorod óta a neveltetésedbe plántált kisebbségi érzés még mindig hatással van rád és irányít téged, és azt érezteti veled, hogy minden tekintetben rosszabb vagy másoknál. Még azután is, hogy elkezdesz hinni Istenben és belépsz a gyülekezetbe, még mindig azt gondolod, hogy nehezen fejezed ki magad, gyenge a képességed és átlagos a külsőd, és nem tudsz semmilyen fontos kötelességet elvégezni. Azt gondolod: »Csak azt teszem, amit tudok. Nem kell arra törekednem, hogy vezető legyek, nem kell arra törekednem, hogy mély igazságokat értsek meg, csak a legjelentéktelenebb ember akarok lenni, és mások bánhatnak velem, ahogy akarnak.« [...] Ez a kisebbségi érzés talán nem veled született, hanem egy másik szinten, a családi környezeted és azon környezet miatt, amelyben felnőttél, néhány csapásnak vagy helytelen ítéleteknek voltál kitéve, és emiatt támadt fel benned a kisebbségi érzés” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). „Amikor a kisebbségi érzés mélyen gyökeret ver a szíved legmélyén, nemcsak mély hatást gyakorol rád, de uralja az emberekről és a dolgokról alkotott nézeteidet, valamint a magatartásodat és a cselekedeteidet is. Nos, akiket a kisebbségi érzés ural, azok hogyan látják az embereket és a dolgokat? Mindenki mást jobbnak tartanak maguknál, sőt még az antikrisztusokat is jobbnak tartják maguknál. Azt gondolják, hogy bár az antikrisztusoknak gonosz a beállítottságuk és rossz az emberi mivoltuk, mégis utánozandó emberek és példaképek, akiktől tanulni lehet. Még azt is mondják maguknak: »Bár rossz a beállítottságuk és gonosz az emberi mivoltuk, vannak adottságaik, és jobb a munkaképességük, mint nekem. Képesek annyi ember előtt beszélni anélkül, hogy elpirulnának vagy a szívük hevesebben verne, könnyedén és magabiztosan fejezik ki magukat. Nekik aztán van bátorságuk. Nekem nincs ilyen bátorságom.« Mi okozta ezt? Azt kell mondani, hogy részben az az oka, hogy a kisebbségi érzésed befolyásolta az emberek lényegéről alkotott ítéletedet, valamint a nézőpontodat és az álláspontodat, amikor más embereket szemlélsz. Nem így van? (De igen.) Nos, hogyan befolyásolja a kisebbségi érzés azt, ahogyan viseled magad? Ezt mondod: »Én teljesen bolondnak születtem, nincsenek adottságaim vagy erősségeim, és mindent lassan tanulok meg. Nézd meg ezt meg azt: Bár néha bomlasztanak és zavart okoznak, és néha önkényesen és meggondolatlanul cselekszenek, legalább vannak adottságaik és erősségeik. Ékesen szólnak, és mindenhol jól fogadják őket, de én nem vagyok jó, nehezen fejezem ki magam.« Bármi történjék is, először ítéletet mondasz magadról, hogy nem vagy jó, és bezárkózol. Bármi legyen is a probléma, visszavonulsz és elkerülöd a kezdeményezést, attól tartva, hogy megkérnek, hogy vállalj valamilyen munkát. »Én butának születtem. Bárhová megyek, az emberek lenéznek. Nem szabad megpróbálnom kitűnni. Nem szabad dicsekednem azzal a kevés szakmai készségemmel, amivel rendelkezem. Ha valaki ajánl engem erre a munkára, az bizonyítja, hogy rendben vagyok. De ha senki sem ajánl, nem szabad kezdeményeznem, hogy elmondjam, el tudom vállalni ezt a munkát. Nem mondhatok csak úgy dolgokat, amikben nem vagyok biztos – mi van, ha rosszul végzem a munkát? És ha megmetszenének, annyira szégyellném magam! Hát nem lenne szörnyű szégyen? Én semmiképpen sem lehetek ilyen ember.« Látod, nem befolyásolta-e azt, ahogyan viseled magad? Bizonyos mértékig a hozzáállásodat a kisebbségi érzés befolyása és irányítása okozza. Mondhatni, hogy ez a kisebbségi érzés által előidézett következmény” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten leleplezte, hogy gyerekkoruktól fogva egyesek ügyetlenek a beszédben, nem olyan gyors észjárásúak, mint mások, és kedvezőtlen a megítélésük otthon és a társadalomban. Ez kisebbrendűségi érzést vált ki belőlük. Amikor visszagondoltam arra, hogy gyerekként nem szerettem beszélni, lassú észjárású voltam, és zárkózott természetem volt, és a rokonok, barátok, tanárok, osztálytársak, sőt még anyám is zavaros beszédűnek nevezett, nagyon alsóbbrendűnek éreztem magam, és állandóan úgy éreztem, hogy egy fokkal mások alatt vagyok. Bár miután elkezdtem hinni Istenben, Isten szavainak olvasása által képes voltam megnyílni és beszélni a gondolataimról a testvéreimmel, amikor olyan emberrel találkoztam, aki annyira tehetséges, választékos beszédű és gyors észjárású volt, mint Csen Hszi, öntudatlanul is alsóbbrendűnek éreztem magam. Amikor a munkánkat vitattuk meg, nem mertem kifejezni a véleményemet, és amikor összejövetelt tartottunk, hogy beszélgessünk Isten szavairól, nem mertem megosztani a felfogásomat és a megértésemet. Amikor Li Janggal együtt dolgoztunk, és közösen feleltünk az evangelizációs munkáért, láttam, hogy romlott beállítottsággal végzi a kötelességét, és akadályozza az evangelizációs munkát, és tudtam, hogy le kellene lepleznem őt. De aggódtam, hogy nem fogok tudni világosan beszélni, és ha ő előáll egy másik véleménnyel, és én nem tudom megcáfolni, lejáratom magam. Így hát csak széttárt karokkal figyeltem az evangelizációs munka akadályoztatását, de nem mertem beszélni Li Janggal. Később az evangelizációs munka sok nehézségbe ütközött, és úgy éreztem, mivel ügyetlen vagyok a beszédben, és nem tudom magam világosan kifejezni, képtelen vagyok ellátni a vezetői kötelességet. Még a lemondáson és a feladáson is gondolkodtam. Kisebbrendűségi érzéssel élve képtelen voltam normálisan végezni a kötelességemet, és nem tudtam gyakorolni az igazságot. Ez nemcsak az életemben okozott veszteséget, de a munkám sem hozott gyümölcsöt, és végül elbocsátottak. Ha továbbra is ebben az állapotban élnék anélkül, hogy változtatnék rajta, semmilyen kötelességet nem tudnék jól végezni, és végül Isten kivetne. Amikor ezt megértettem, rendkívül szomorú voltam. Nem akartam továbbra is kisebbrendűségi érzéssel élni, és helyesen kellett kezelnem a saját hiányosságaimat és gyengeségeimet.

Egyszer megnyíltam egy nővérnek az állapotomról és a nehézségeimről. Ő talált nekem egy szakaszt Isten szavaiból. Isten azt mondta: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy akárcsak egy antikrisztus, túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a hírnévnek és a státusznak. Kiskoromtól fogva úgy éreztem, hogy ügyetlen vagyok a beszédben, és nem tudok olyan jól beszélni, mint mások. Amikor a kötelességem végzése során választékos beszédű emberekkel találkoztam, nagyon alsóbbrendűnek éreztem magam. Még csüggedtebb voltam, és rossz képességűnek határoltam be magam, különösen akkor, amikor a saját hiányosságaim és gyengeségeim lelepleződtek, és szégyent vallottam, de nem kerestem az igazságot, hogy megoldjam a problémámat. Csak a tekintélyem megőrzésével foglalkoztam, és nem végeztem jól a kötelességemet. Arra gondoltam, hogy Isten megáldott azzal a lehetőséggel, hogy gyakorolhattam a vezetői feladatokat a gyülekezetben, és elrendezte, hogy választékos beszédű, tapasztalt testvérek dolgozzanak velem. Isten szándéka az volt, hogy átvegyem mások erősségeit, hogy ezzel ellensúlyozzam a saját hiányosságaimat és gyengeségeimet. Ez nagyon hasznos volt számomra az igazság megértésében és a szakmai ismereteim fejlesztésében. Én azonban nem próbáltam az igazságot keresni, hogy jól végezzem a kötelességemet, hanem kizárólag a mások szívében rólam kialakult képre összpontosítottam. Amikor láttam, hogy nem vagyok olyan jó, mint mások, alsóbbrendűnek és korlátozva éreztem magam, negatív állapotban éltem, és nem gondoltam arra, hogy felfelé törekedjek. Amikor láttam, hogy Li Jang akadályozza és megzavarja a gyülekezet munkáját, nem mertem semmit mondani, és nem teljesítettem azokat a felelősségeket, amelyeket teljesítenem kellett volna. Pont olyan voltam, mint egy antikrisztus, nagy súlyt fektetve a hírnevemre és a státuszomra, miközben egyáltalán nem álltam ki a gyülekezet munkájáért. Valójában a legkevésbé sem volt bennem emberi mivolt! A kétszeri elbocsátásom Isten igazságosságának eredménye volt.

Később elolvastam Isten szavainak két másik szakaszát, és rájöttem, hogy van egy másik oka is annak, hogy a kisebbrendűség állapotában éltem. Mégpedig az, hogy képtelen voltam különbséget tenni a jó képesség és a rossz képesség között. Isten ezen szavait olvastam: „Hogyan kell mérni egy ember képességét? Az alapján kell mérni, hogy milyen mértékben fogja fel Isten szavait és az igazságot. Ez a legpontosabb megközelítés. Egyesek ékesszólóak, éles eszűek és különösen ügyesek az emberekkel való bánásmódban. Amikor azonban prédikációkat hallgatnak, soha nem tudják értelmezni azokat, bárhogy is próbálkoznak, és amikor Isten szavait olvassák, nem értik azokat. Amikor megosztják a tapasztalati tanúságtételüket, az mindig csak szavakat és doktrínákat jelent; puszta laikusoknak tűnnek, mások pedig úgy érzik, hogy nincs lelki megértésük. Ezek a gyenge képességű emberek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy az ember jól végezze a kötelességét, az igazság megértése a legfontosabb). „Az igazságra való törekvés a legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy milyen szempontból nézzük. Elkerülheted az emberi mivolt hibáit és hiányosságait, de soha nem kerülheted ki az igazságra való törekvés útját. Függetlenül attól, hogy mennyire tökéletes vagy nemes az emberi mivoltod, vagy hogy esetleg kevesebb hibád és hiányosságod van, és több erősséggel rendelkezel, mint más emberek, ez nem jelenti azt, hogy megérted az igazságot, és nem helyettesítheti az igazságra való törekvésedet. Ellenkezőleg: ha az igazságra törekszel, sokat értesz az igazságból, valamint kellően mély és gyakorlatias megértéssel rendelkezel róla, akkor ez az emberi mivoltod sok hibáját és problémáját kipótolja. Mondjuk például, hogy félénk és visszahúzódó vagy, dadogsz és nem vagy túlságosan művelt – vagyis sok hibád és hiányosságod van – ám van gyakorlati tapasztalatod, és bár dadogva beszélsz, világosan tudod közölni az igazságot és ez a közlés mindenkinek az épülésére szolgál, amikor hallgatja, problémákat old meg, képessé teszi az embereket arra, hogy kiemelkedjenek a negativitásból, valamint eloszlatja az Istennel kapcsolatos panaszaikat és félreértéseiket. Látod – bár elhebeged a szavaidat, problémákat tudnak megoldani – mily fontosak is ezek a szavak! Amikor laikusok hallgatják őket, azt mondják, hogy iskolázatlan ember vagy és beszéd közben nem követed a nyelvtani szabályokat, valamint időnként az általad használt szavak sem igazán odaillőek. Lehet, hogy tájszólást vagy hétköznapi nyelvet használsz, és a szavaidból hiányzik az igen ékesszólón beszélő, magasan képzett emberek eleganciája és stílusa. A közlésedben azonban ott az igazságvalóság, meg tudja oldani az emberek nehézségeit, és miután hallják azt, az őket körülvevő összes sötét felhő eltűnik és az összes problémájuk megoldódik. Látod, hát nem fontos az igazság megértése? (De az.)” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a jó képesség nem azt jelenti, hogy valakinek erőssége egy bizonyos terület; az sem igaz, hogy aki választékosan beszél, gyors észjárású, és ügyesen bánik másokkal, az jó képességű. Ezek csak veleszületett tulajdonságok, amelyekkel az emberek rendelkeznek. A valódi jó képesség azt jelenti, hogy az ember képes felfogni Isten szavait. A jó képességű ember képes felfogni Isten szavait és megérteni az igazságalapelveket; amikor Isten szavairól beszél, képes azokat ötvözni az emberek állapotaival és nehézségeivel, és rámutatni a gyakorlás útjára. Még ha a felszínen lehetnek is hiányosságai, és ha a kifejezőkészsége nem is túl jó, akkor is képes megoldani az emberek valós problémáit és tanítani őket. A múltban mindig az elképzeléseimre és képzelődéseimre támaszkodtam a dolgok mérlegelésében. Amikor láttam, hogy nem vagyok jó a szavakban, a kisebbrendűség állapotában éltem, rossz képességűnek határoltam be magam, és lépten-nyomon korlátozott a hírnevem és a státuszom. Nem végeztem el azt a munkát, amit el tudtam volna végezni, és végül elvesztettem a Szentlélek munkáját, és elbocsátottak. Eszembe jutott néhány testvér. Bár ők nem bánnak jól a szavakkal, képesek Istenre hagyatkozni és felnézni Rá, amikor a kötelességüket végzik. Ha nem értenek egy problémát, képesek keresni és beszélgetni másokkal, és egy idő után némi javulást mutatnak. Ebből láttam, hogy egyáltalán nem fontos, hogy valakinek jó beszélőkéje van-e vagy sem. A legfontosabb az igazság megértése és gyakorlása. Arra gondoltam, hogy mennyire ügyetlen vagyok a beszédben és kissé lassú észjárású, és amikor olyan embereket láttam, akik jobban bántak a szavakkal nálam, ideges lettem, és lámpalázam lett. Azonban volt némi képességem felfogni Isten szavait, és voltak gondolataim és ötleteim a kötelességemben felmerülő problémákkal kapcsolatban; képes voltam megoldani néhány problémát. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy a képességem annyira rossz lett volna, hogy ne lettek volna saját gondolataim vagy véleményem. Azonban amint láttam valakit, aki jobban bánt a szavakkal nálam, a kisebbrendűség érzése fogott el. Visszahúzódtam a csigaházamba a kötelességem végzése közben, és megszólalni sem mertem. Egyáltalán nem Isten szavai szerint tekintettem az emberekre és a dolgokra. Meg kellett változtatnom a téves véleményemet, és nem irigyelhettem és becsülhettem többet azokat, akik a felszínen választékos beszédűek.

2024 januárjában meg kellett tanítanom Vang Lingnek, az evangelizációs csapat vezetőjének egy számítógépes technikát. Amikor arra gondoltam, milyen jól bánik a szavakkal Vang Ling, a szívem mélyén kissé idegesnek éreztem magam, miközben tanítottam őt. Azon gondolkodtam, hogyan fejezzem ki magam, hogy megértse, de amikor a legkritikusabb ponthoz értem, azt mondta, nem ért engem. Ekkor kissé elszomorodtam, és úgy éreztem, nem vagyok elég jó, így némán imádkoztam Istenhez. Rájöttem, hogy ismét a kisebbrendűség állapotát fedtem fel, és korlátozva éreztem magam, amikor láttam, hogy Vang Ling jobban bánik a szavakkal, mint én. Eszembe jutott a korábbi időszak, amikor mindig a kisebbrendűség állapotában éltem, és képtelen voltam normálisan végezni a kötelességemet, hagyva, hogy az igazság gyakorlásának számos lehetősége kicsússzon a kezemből. Ezúttal már nem cselekedhettem úgy, mint korábban, mindig a saját hírnevemet és státuszomat figyelembe véve. Amikor így gondolkodtam, a szívem megnyugodott, és megkérdeztem Vang Lingtől, mely részeket nem érti, és milyen nehézségei vannak a technika elsajátításában. A Vang Linggel való kommunikáció és a türelmes útmutatásom révén, végül megtanulta a készséget. Mindketten rendkívül boldogok voltunk. Most már képes vagyok normálisan végezni a kötelességemet anélkül, hogy a kisebbrendűségi érzés korlátozna, és a szívemben nagyon hálás vagyok Istennek! Ezek után a tapasztalatok után láttam, hogy a problémákkal szembesülve az igazság keresése és az igazság megértése elengedhetetlenül fontos. Csak ha Isten szavai szerint tekintünk az emberekre és a dolgokra, akkor tudjuk levetni a negatív érzelmeket, és élhetünk felszabadultan és szabadon.