8. Oly sokat nyertem a betegség megtapasztalásából

Mindenható Isten azt mondja: „Istenbe vetett hitükben az emberek arra törekszenek, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a cél a hitükben. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell feloldani. Bármely szempontok is azok, amelyekből nem tisztultak meg az emberek és még mindig romlottságot fednek fel, azokból a szempontokból kell finomítani őket – ez Isten elrendezése. Isten környezeteket alakít ki számodra, és arra kényszerít, hogy azokban finomításon menj keresztül, hogy megismerhesd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol kész leszel feladni a számításaidat és vágyaidat, és alávetni magad Isten szuverenitásának és elrendezésének, még ha az a halált is jelentené. Ezért, ha az emberek nem mennek át több évnyi finomításon, ha nem viselnek el bizonyos mértékű szenvedést, akkor nem lesznek képesek megszabadulni a hús-vér test romlottságának korlátaitól a gondolataikban és szívükben. Bármely szempontból is alanyai az emberek még mindig a sátáni természetük korlátainak, és bármely szempontból is vannak még mindig meg a saját vágyaik és a saját követeléseik, ezek azok a szempontok, amelyekben szenvedniük kell. Az emberek csak a szenvedésen keresztül képesek tanulságokat levonni, ami azt jelenti, hogy csak így képesek elnyerni az igazságot és megérteni Isten szándékait. Ami azt illeti, sok igazság szenvedés és próbatételek megtapasztalásával érthető meg. Senki sem foghatja fel Isten szándékait, nem ismerheti meg Isten mindenhatóságát és bölcsességét, és nem értheti meg teljesen Isten igazságos természetét, amikor kényelmes és könnyed környezetben van, vagy amikor kedvezőek a körülmények. Ez lehetetlen lenne!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Amikor csak Isten szavainak ezt a szakaszát olvasom, a saját, betegségemmel kapcsolatos tapasztalataim jutnak eszembe. Ha a betegségem nem fedett volna fel, soha nem ismertem volna fel azt a téves nézetemet, hogy csak azért hiszek Istenben, hogy áldásokat nyerjek, és nem engedtem volna el a jövőbeli kilátásaim és rendeltetési helyem miatti szorongást és aggodalmat. Köszönöm Istennek, hogy olyan körülményeket rendezett el, amelyek miatt megtapasztaltam ezt a betegséget, és váratlan jutalmakat nyertem.

Gyermekkorom óta beteges voltam. 21 éves koromban hörghurutot kaptam, és három hónapig hőemelkedésem volt. Sok kórházban jártam, kicsikben és nagyokban is, de sehol nem tudtak meggyógyítani. Ráadásul a kezelésként szedett folyékony gyógyszer meglehetősen súlyosan károsította a gyomromat és az ereimet, és csak annyit tehettem, hogy hazamentem lábadozni. Amikor hazaértem, nem tudtam enni, és az egészségem egyre romlott. Úgy éreztem, csak a halált várom. Anyám látta, mekkora fájdalmaim vannak, és hirdette nekem Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Isten szavaiból megértettem a tényt, hogy az emberiséget Isten teremtette, az emberiség romlottságának eredetét, hogy miért olyan fájdalmas az emberek élete, hogyan szabadulhatnak ki ebből a fájdalomból, mit kell tennie az embernek, hogy értelmes életet éljen és így tovább. Akkoriban semmit sem élveztem jobban, mint Isten szavait olvasni mindennap. Olyan volt, mintha elfeledtette volna velem a betegségemet. Később az egészségem javult egy kicsit, és elkezdtem gyülekezeti életet élni. Fél év elteltével gyakorlatilag felépültem. Mivel élveztem Isten kegyelmét, elhatároztam a szívemben, hogy az egész életemet felajánlom és feláldozom magam Érte, hogy viszonozzam a szeretetét. Ezután buzgón belevetettem magam a kötelességembe. Akár esett, akár fújt, akár fagy volt, akár tikkasztó hőség, akár a KKP-kormány hajtóvadászatával és üldözésével néztünk szembe, kitartóan végeztem a kötelességemet minden viszontagság ellenére.

Így, egy szempillantás alatt eltelt kilenc év, és a KKP üldözése egyre súlyosabbá vált. Szerencsés voltam, hogy elmenekülhettem Kínából, és egy szabad, demokratikus országba jöhettem, ahol tovább hittem Istenben. Azokban az években végig végeztem a kötelességemet. Egy ideig más időzónában voltam, mint az újonnan érkezettek, akiket öntöztem, és mindennap sokáig fent kellett maradnom, hogy végezzem a kötelességemet. Bár néha meglehetősen kimerült voltam, de arra a nagyszerű rendeltetési helyre gondolva, amelyet Isten készített nekünk, úgy éreztem, hogy megéri elviselni bármennyi szenvedést. 2021-ben gyakran szorítást éreztem a mellkasomban, hevesen dobogott a szívem, és a pulzusom gyakran felszökött. Ráadásul teljesen kimerültem, és gyakran éreztem magam álmosnak. Eleinte nem törődtem vele, azt gondoltam, hogy rendbe jövök, ha egyszerűen pihenek egy kicsit. Ezenkívül az újonnan érkezettek épp csak elfogadták Mindenható Istent, és még nem volt stabil alapjuk; ha nem öntözném őket időben, az életük kárt szenvedne. Azonban néhány hónap elteltével a tüneteim egyre rosszabbak lettek. Időnként hirtelen éles fájdalmat éreztem a szívemben. Kissé aggódtam attól félve, hogy valamilyen súlyos betegségem van. De aztán azt gondoltam: „Bár gyermekkorom óta meglehetősen rossz egészségi állapotban vagyok, még soha nem volt súlyos betegségem. Ezek talán csak normális fizikai reakciók arra, hogy mostanában sokáig fent vagyok. Valószínűleg semmi komoly. Ráadásul ezekben az években mindenről lemondtam és feláldoztam magam Istenért, ezért Neki meg kellene óvnia engem, és nem szabadna hagynia, hogy súlyos betegségem legyen.”

2022 februárjának egy estéjén szokás szerint a számítógépemnél ültem, és végeztem a kötelességemet, amikor enyhe, szúró fájdalmat éreztem a szívemben. Először tűrni akartam, és meg akartam várni, hogy elmúljon, de egyre rosszabb lett, éles, gyötrő fájdalommá vált. Légszomjam lett, és végül nem tudtam egyenesen ülni, és a padlóra rogytam. Ahogy ez történt, nagyon megijedtem, és nem tudtam megállítani a könnyeimet. A házban lévő másik nővér rám talált, felsegített az ágyra, és idővel elaludtam. Amikor felébredtem, már elmúlt este 9 óra. A mennyezetet bámultam, felidézve, mi történt az imént, és azon gondolkodtam: „A szívem fájdalmától ájultam el? Tényleg szívbetegségem van? Ha súlyossá válik, egy szívbetegség végzetes lehet; meg fogok halni? Mindenről lemondtam, és végeztem a kötelességemet, akkor miért nem óvott meg Isten?” Nem értettem, mi Isten szándéka azzal, hogy ezzel a betegséggel kell szembenéznem. Le kellett csendesítenem az elmémet, és olvasnom kellett Isten szavait, ezért elővettem a telefonomat, és elolvastam Isten ezen szavait: „A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, hogy belül negatívak, hogy nem értik Isten szándékait, vagy hogy nem látnak elég tisztán a gyakorlás útjával kapcsolatban. De mindenesetre kell, hogy legyen hited Isten munkájában, és nem szabad megtagadnod Istent, ahogy Jób se tette. Bár Jób gyenge volt és megátkozta saját születése napját, nem tagadta, hogy minden dolgot, amit az emberek születésük után birtokolnak, Jahve adományozott, és Jahve Az, aki ezeket el is veszi. Bármilyen próbatételen kellett is átmennie, ő megtartotta ezt a hitet. A tapasztalataid során, függetlenül attól, hogy milyen finomításon mész keresztül Isten szavaitól, amit Isten akar, az összességében a hited és az Istent szerető szíved. Azzal, hogy így dolgozik, az emberek hitét, szeretetét és elhatározását tökéletesíti. Isten a tökéletesítés munkáját végzi az embereken, és ők nem látják, nem képesek érzékelni; ilyen körülmények között hitre van szükség. Amikor valami nem látható szabad szemmel, akkor hitre van szükség. Amikor nem tudod elengedni a saját elképzeléseidet, akkor hitre van szükség. Amikor nincs tisztánlátásod Isten munkájáról, akkor az a követelmény, hogy legyen hited, legyen határozott álláspontod, és állj meg szilárdan a bizonyságtételedben. Amikor Jób eljutott erre a pontra, Isten megjelent neki és beszélt hozzá. Vagyis csak akkor leszel képes meglátni Istent, amikor van hited. Amikor van hited, Isten tökéletessé fog tenni téged, és ha nincs hited, akkor nem tudja ezt megtenni. Isten megajándékoz téged azzal, aminek az elnyerésében reménykedsz. Ha nincs hited, akkor nem juthatsz tökéletességre, és képtelen leszel meglátni Isten tetteit, és még inkább az Ő mindenhatóságát. Amikor valódi tapasztalataidban megvan a hited, hogy meglásd az Ő tetteit, akkor Isten meg fog jelenni neked, meg fog világosítani és vezetni fog téged belülről. E hit nélkül Isten nem lesz képes erre. Ha elvesztetted az Istenbe vetett reményt, akkor hogy leszel képes megtapasztalni az Ő munkáját? Ezért, ha van hited, és nem táplálsz kételyeket Istennel kapcsolatban, ha valóban hiszel Benne, bármit is tesz, csak akkor világosít és világít meg téged a tapasztalataidon keresztül, és csak akkor leszel képes meglátni az Ő tetteit. Mindezek a dolgok a hit által érhetők el. A hit csak a finomításon keresztül jön létre, és finomítás hiányában a hit nem tud fejlődni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavai segítettek egy kicsit megnyugodni. Rájöttem, hogy Isten egyik próbatételével nézek szembe, és hogy Istennek szándéka van azzal, hogy ez a betegség sújt; csak még nem értettem. Amikor Jób próbatételekkel szembesült, nem értette Isten szándékát, de mégsem vétkezett a szájával. Ehelyett imádkozott és kereste Isten akaratát a szívében, csodálatosan bizonyságot téve Istenről. A végén Isten feltárta Magát Jóbnak; micsoda hatalmas áldás volt az. Most elájultam egy szívprobléma miatt, és bár még mindig nem értettem, mi Isten szándéka, tanulnom kellett Jóbtól, és nem szabadott vétkeznem a számmal. Ráadásul Isten azt is figyelte, hogy van-e igaz hitem. A múltban, amikor jó egészségnek örvendtem, képes voltam feláldozni magam Érte, panasz nélkül szenvedni és megfizetni az árat a kötelességemben. Most, hogy ezzel a betegséggel néztem szembe, nem panaszkodhattam Istenre. Keresnem kellett Isten szándékát; nem veszíthettem el a Belé vetett hitemet.

Az ezt követő időszakban az egészségem romlott. Gyakran tört rám heves szívdobogás és mellkasi szorítás, és egész testemben gyengeséget éreztem. Amikor beszéltem, gyakran nehezemre esett a légzés, és kapkodtam a levegőt, és még az egyszerű háztartási feladatokat sem tudtam elvégezni. Látva, milyen állapotban vagyok, zaklatott lettem, és arra gondoltam: „Még csak 30 éves vagyok; tényleg félig rokkant emberként kell élnem a jövőben? 21 évesen kezdtem hinni Istenben, feláldoztam a fiatalságomat, és lemondtam mindenről. Még a KKP-kormány üldözésével szembesülve sem hátráltam meg. Miért nem óvott meg Isten? Most mindenki aktívan végzi a kötelességét, nekem meg itt van ez a betegség. Ebben a kritikus pillanatban képtelen vagyok végezni a kötelességemet és jótetteket előkészíteni. Lesz még így jó kimenetelem és rendeltetési helyem?” Minél többet gondolkodtam, annál zaklatottabb lettem, és kimentem az erkélyre, hogy titokban sírjak. Minél jobban sírtam, annál inkább úgy éreztem, hogy igazságtalanság ért, és arra gondoltam, hogy a jelenlegi helyzetem igazán nyomorúságos. Miután kisírtam magam, az elmém kissé nyugodtabb lett, letérdeltem, és imádkoztam Istenhez: „Istenem, ez a betegség nagyon zaklatottá tesz, és nem tudom, mi a szándékod. Tudom, hogy nem szabadna panaszkodnom, sem észszerűtlennek lennem, amikor kéréseket fogalmazok meg Feléd, de a szívem olyan gyenge és az érettségem olyan kicsi. Kérlek, adj útmutatást, hogy megértsem a szándékodat, megismerjem önmagam, és tanuljak a leckékből e körülmények közepette.” Imádkozás után eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Isten családtagként tekintett rájuk, ők mégis idegenként kezelték Őt. Isten munkájának egy időszaka után azonban az emberek megértették, hogy mit próbál elérni, és tudták, hogy Ő az igaz Isten; azt is megtudták, hogy mit kaphatnak Istentől. Hogyan tekintettek az emberek Istenre ebben az időben? Mentőkötélnek tekintették Őt, és remélték, hogy megkapják kegyelmét, áldásait és ígéreteit. Hogyan tekintett Isten ebben az időben az emberekre? Meghódítása célpontjainak látta őket. Isten szavakkal akarta megítélni, próbára tenni és próbatételeknek alávetni őket. Ami azonban az akkori embereket illeti, Isten csak egy tárgy volt, amelyet saját céljaik elérésére használhattak. Az emberek úgy látták, hogy az Isten által kimondott igazság meghódíthatja és megmentheti őket, hogy lehetőségük van arra, hogy megszerezzék azokat a dolgokat, amiket akartak Tőle, valamint elérjék a kívánt rendeltetési helyeket. Emiatt egy picike őszinteség alakult ki a szívükben, és hajlandóak lettek követni ezt az Istent” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan lehet megismerni Isten természetét és az eredményeket, amelyeket munkája el fog érni?). Isten szavain elmélkedve mélyen gyötrődtem, és zaklatott lettem. Isten behozott a házába, és családtagként kezelt, lehetőséget adva arra, hogy végezzem a kötelességemet, és lehetővé téve, hogy különféle igazságokat nyerjek a kötelességemben, hogy végül levethessem romlott beállítottságomat, és elnyerjem Isten üdvösségét. Én azonban úgy kezeltem Istent, mint egy mentőkötelelet, és csak kegyelmet és áldásokat akartam nyerni Tőle. Amikor szembesültem ezzel a betegséggel, azt számolgattam, mennyi mindenről mondtam le Istenért, azt gondoltam, hogy mivel mindenről lemondtam és feláldoztam magam Érte, nem lett volna szabad megbetegednem, és Istennek jó egészséggel kellett volna megáldania engem. Amikor nem kaptam meg, amit akartam, elcsüggedtem és csalódott voltam. Kiderült, hogy nem azért mondtam le mindenről és áldoztam fel magam Istenért, hogy viszonozzam a szeretetét. Inkább megpróbáltam alkudozni Vele; azért mondtam le dolgokról és hoztam áldozatot, hogy kegyelmet és áldásokat nyerjek. Látva, hogy még mindig annyi megvetendő indítékot hordozok magamban az Istenbe vetett hitemben, nagyon zaklatott voltam, és úgy gondoltam, méltatlan vagyok Isten üdvösségére. Arra gondoltam, milyen szomorú lehet Isten, amikor látja, hogy csak azért végzem a kötelességemet, hogy áldásokat nyerjek Tőle. Ha egy gyermek csak azért gondoskodna a szüleiről, hogy örökölhesse a vagyont, a szülők biztosan megbántva éreznék magukat. Én is pontosan ugyanolyan voltam, mint az a hálátlan gyermek: csak a saját érdekeim miatt fáradoztam és áldoztam fel magam. Isten nem ezt akarta látni. Ennek megértése után bűnbánóan imádkoztam Istenhez. Hajlandó voltam elengedni az áldások elnyerésére irányuló szándékomat, és azért végezni a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Ezután elkezdtem módosítani a munka- és pihenési rendemet. Általában arra összpontosítottam, hogy gyakrabban pihenjek, odafigyeltem az étrendemre, és minden nap normálisan végeztem a kötelességemet. Meglepetésemre egy héttel később az egészségem fokozatosan javulni kezdett. Nem tudtam megállni, hogy ne adjak hálát és dicséretet Istennek.

Ugyanezen év decemberében új kötelességet jelöltek ki a számomra. Mivel meg kellett ismerkednem a munkával, és ellenőriznem kellett a csapatban lévő testvérek munkáját is, volt néhány nap, amikor viszonylag későn feküdtem le aludni. Egyik nap, nem sokkal délután 5 óra után enyhe fájdalmat éreztem a szívemben. Elég sokáig tartott, és egyre fájdalmasabb lett. Felkeltem, hogy kimenjek a mosdóba, és amikor kijöttem onnan, úgy éreztem, valami komoly baj van a szívemmel, és nehezemre esett a légzés. Alig bírtam állni, ezért az ajtóra tettem a kezem, majd lassan a padlóra rogytam. Körülbelül fél órán át feküdtem a padlón. A szívem egyáltalán nem volt jól, és az egész testem megállás nélkül remegett. Az egyik nővér megrémült, amikor ott talált a földön fekve, és átsegített az ágyamra. Később, este 10 óra után fel akartam ülni, és megfogni az ágyon lévő laptoptartót, de semmi erőm nem volt. Abban az időben a szívem tele volt gyötrelemmel, és arra gondoltam: „Ha a jövőben mindig rossz lesz az egészségem, mihez fogok kezdeni?” Másnap elmentem a kórházba egy nővérrel, hogy kivizsgáltassam magam, de az eredmények azt mutatták, hogy minden normális. Nem tudtam, hogy emiatt örülnöm vagy aggódnom kellene. Jó volt, hogy nincs betegségem, de tényleg valami baj volt velem, és ha a betegséget nem lehet azonosítani, akkor meggyógyítani sem lehet. Később, tekintettel az egészségi állapotomra, a felügyelő csökkentette a munkaterhelésemet. Látva, hogy a kötelességeimet újra és újra csökkentik, önkéntelenül aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „A kötelességem apránként csökken, nem azt jelenti ez akkor, hogy egyre kevesebb lehetőségem lesz jótetteket készíteni? Hogyan fogok így a jövőben jótetteket készíteni, és hogyan nyerem el az üdvösséget?” Erre gondolva kissé negatívvá váltam. Ezután az egészségem tovább romlott, és amikor a szobámból a mosdóba mentem, akkor is a falnak kellett támaszkodnom. Általában csak ülni tudtam az ágyban, és amikor nem tudtam függőlegesen maradni, csak a falnak dőltem, vagy az asztalra borultam. Azt gondoltam magamban: „Ebben az időszakban minden nap normálisan pihentem, miért romlik mégis egyre jobban az egészségem? Régebben ha pihentem egy kicsit, fel tudtam épülni. Miért lesz most egyre rosszabb? Mindenki más sürög-forog, végzi a kötelességét; ha én a betegségem miatt nem tudom végezni a kötelességemet, nem veszítettem el az esélyemet az üdvösség elnyerésére? Amíg a kezem még mozogni tud, ki kell tartanom a kötelességem mellett. Most csak korlátozott kötelességeket tudok végezni, de amíg ragaszkodom a kötelességemhez, még van reményem az üdvösségre. És talán Isten látni fogja, hogy képes vagyok kitartani a kötelességemben, és hagyja, hogy gyorsabban jobban legyek.” Ezután, amíg az egészségem engedte, folytattam a kötelességem végzését. De az egészségem továbbra is rossz volt, és a szívfájdalmaim egyre gyakoribbá váltak. Nem bírtam, ha valami megijesztett, és ha hangos zajt hallottam, kellemetlen érzésem támadt a szívemben. Azt gondoltam: „Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a betegségem mellett is végezzem a kötelességemet, akkor miért romlik így az egészségem? Miért nem gyógyított meg Isten? Ez a betegség már majdnem két éve tart. Voltam kórházban, de nem tudták diagnosztizálni, és semmit sem tehetek a gyógyulásért. Most már az is nehezemre esik, hogy ellássam magam, és nincs elég erőm a kötelességem végzésére. Ki fognak vetni?” Belül egyre gyengébbnek éreztem magam, ezért imádkoztam Istenhez, és keresve Hozzá fordultam.

Egy nap elolvastam Isten szavainak egy szakaszát: „Amikor a normális emberek megbetegszenek, mindannyian szenvednek és kétségbe esnek, és van egy bizonyos határa annak, amit el tudnak viselni. De ha az emberek mindig a saját erejükre akarnak támaszkodni, hogy megszabaduljanak a betegségüktől és elmeneküljenek előle, mi lesz a végeredmény? Nemcsak hogy képtelenek lesznek enyhíteni a szenvedésükön, hanem még inkább szenvedni fognak és kétségbe fognak esni. Ezért minél inkább szenvedsz a betegségtől, annál inkább keresned kell az igazságot, és kutatnod kell, hogyan gyakorolj összhangban Isten szándékaival. Minél inkább szenvedsz a betegségtől, annál inkább Isten elé kell járulnod, és meg kell ismerned a saját romlottságodat és az Istennel szemben támasztott indokolatlan követeléseidet. Minél inkább szenvedsz a betegségtől, annál inkább próbára van téve az igaz alávetettséged. Ezért, ha még a betegség elviselése közben is képes vagy alávetni magad Isten vezényléseinek, és tartózkodni tudsz az Istenre való panaszkodástól, valamint el tudod engedni a Vele szemben támasztott indokolatlan követeléseidet még akkor is, ha halálos beteg vagy, az azt mutatja, hogy olyan valaki vagy, aki őszintén törekszik az igazságra és aláveti magát Istennek, hogy van bizonyságtételed, és hogy az Isten iránti hűséged és a Neki való alávetettséged valóságos, hogy ezek nem jelmondatok vagy doktrínák, hanem kiállják a próbát. Ezt kellene gyakorolniuk az embereknek, amikor megbetegszenek. Amikor megbetegszel, az egyrészt arra szolgál, hogy felfedje minden indokolatlan követelésedet, valamint az Istenről alkotott irreális képzelődéseidet és elképzeléseidet, másrészt pedig arra, hogy próbára tegye az Istenbe vetett hitedet és a Neki való alávetettségedet. Ha e tekintetekben átmész a próbán, akkor igaz bizonyságtételed és valós bizonyítékod van az Istenbe vetett hitedről, az Isten iránti hűségedről és a Neki való alávetettségedről. Ez az, amit Isten akar, és ez az, amit egy teremtett lénynek birtokolnia kell és meg kell élnie. Hát nem mind pozitív dolgok ezek? (De igen.) Ezek mind olyasmik, amikre az embereknek törekedniük kell. Sőt, ha Isten megengedi, hogy megbetegedj, vajon nem tudja bármikor és bárhol el is venni a betegségedet? (De igen.) Isten bármikor és bárhol elveheti a betegségedet, nem teheti-e meg tehát azt is, hogy a betegséged megmaradjon, és soha ne múljon el? (Megteheti.) És ha Isten miatt ez a betegség soha nem múlik el, akkor is el fogod tudni végezni a kötelességedet? Képes leszel megtartani az Istenbe vetett hitedet? Vajon nem próbatétel ez? (De az.) Ha megbetegszel, majd néhány hónap múlva meggyógyulsz, akkor az Istenbe vetett hited, valamint az Őhozzá való hűséged és a Neki való alávetettséged nincs próbára téve, és nincs bizonyságtételed. Könnyű elviselni a betegséget néhány hónapig, de ha a betegséged két vagy három évig tart, és a hited, az a vágyad pedig, hogy alávetett és hűséges legyél Istenhez, nem változik, hanem egyre valóságosabbá válik, ez nem azt mutatja-e, hogy növekedett az életed? Nem aratod-e le ezt a termést? (De igen.) Tehát, ha valaki, aki valóban az igazságra törekszik, beteg, akkor megtapasztalja a betegségéből fakadó rengeteg hasznot. Nem próbál aggódva menekülni a betegsége elől és nem aggódik amiatt, hogy mi lesz a sorsa, ha a betegsége elhúzódik, hogy milyen problémákat fog okozni, hogy rosszabbodik-e, vagy hogy meg fog-e halni – nem aggódik ilyen dolgok miatt. Amellett, hogy nem aggódik ilyen dolgok miatt, képes pozitívan bemenni, képes igaz hittel rendelkezni Isten iránt, képes arra, hogy igazán alávetett legyen Neki és hűséges Hozzá. Azáltal, hogy így gyakorol, eljut oda, hogy bizonyságtétele lesz, ez szintén nagyban elősegíti az életbe való belépést és a beállítottság megváltozását, ez pedig szilárd alapot teremt számára az üdvösség elnyeréséhez. Milyen csodálatos is ez!” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavai olyanok voltak, mint a fény a sötétségben: megvigasztaltak, és utat mutattak a gyakorláshoz. Isten tudta, mire van a legnagyobb szükségem ebben a pillanatban. Ő rendezte el ezeket a körülményeket, hogy belőlük segítsen keresni az igazságot és megérteni a romlott beállítottságomat. Ugyanakkor Isten próbára akarta tenni a hitemet és az alávetettségemet. Valójában az ember születése, öregedése, betegsége és halála mind Isten kezében van. Könnyű lett volna Istennek elvennie tőlem ezt a betegséget, de nem tette meg. Ehelyett a tüneteim súlyosbodtak, és ebben biztosan megvolt a szándéka. A betegséggel kapcsolatos e két tapasztalatom nagymértékben felfedte a lázadó mivoltomat. Valahányszor szembesültem ezzel a betegséggel, kezdetben talán az volt a szubjektív vágyam, hogy alávessem magam és ne panaszkodjak, de amikor a betegség súlyosbodott, elkezdtem panaszkodni Istenre és vitatkozni Vele. Az elmúlt két évben folyamatosan tapasztaltam ezeket a körülményeket, de soha nem álltam meg szilárdan a bizonyságtételemben. Mindig is kereskedelmi mentalitásom volt, és abban reménykedtem, hogy Isten elveszi a betegséget cserébe a kötelességemben való kitartásomért. Isten folyamatosan elrendezte számomra ezeket a körülményeket, hogy megtapasztaljam őket, és ezzel felelősséget tanúsított az életem iránt, és megmentett engem. Nem lehettem lelkiismeretlen, és nem panaszkodhattam Istenre. Ezekkel a körülményekkel szembesülve egyrészt igaz alávetettséggel kellett rendelkeznem, és a képességeimhez mérten a legjobban kellett végeznem a kötelességemet. Másrészt meg kellett értenem a romlott beállítottságokat, amelyeket felfedtem, és keresnem kellett az igazságokat, amelyekbe be kell mennem.

Egy nap Isten ezen szavait olvastam: „Az imént arról beszéltünk, hogy mennyire idegenkednek az antikrisztusok az igazságtól, hogy mennyire szeretik az igazságtalan és elvetemült dolgokat, hogy érdekekre és áldásokra törekednek, hogy soha nem engedik el az áldások elnyerésével kapcsolatos szándékukat és vágyukat, és hogy folyton üzletelni próbálnak Istennel. Miként kell tehát ezt a dolgot felismerni és jellemezni? Ha azt mondanánk rá, hogy ez a nyereség minden más elé való helyezése, az túlságosan enyhe kifejezés lenne. Olyan ez, mint ahogyan Pál elismerte, hogy tövis van a testében, és hogy dolgoznia kellene azért, hogy vezekeljen a bűneiért, de végül mégis az igazságosság koronáját szerette volna elnyerni. Mi ennek a természete? (Ádázság.) Ez egyfajta ádáz beállítottság. De mi ennek a természete? (Üzletelés Istennel.) Ez a természete. Pál mindenben a nyereséget kereste, amit csinált, és mindent ügyletként kezelt. Van egy mondás a nem hívők körében: »Nincs olyan, hogy ingyenebéd.« Az antikrisztusok is ezt a logikát rejtegetik magukban, ezt gondolván: »Ha dolgozom neked, mit adsz cserébe? Milyen előnyökre tehetek szert?« Hogyan kellene összegezni ezt a természetet? Nyereségvezéreltség, a nyereség minden más elé való helyezése, valamint önzés és hitványság. Ez az antikrisztusok természetlényege. Egyedül azért hisznek Istenben, hogy nyereségben és áldásokban részesüljenek. Még ha ki is állnak némi szenvedést és fizetnek is némi árat, azt mind azért teszik, hogy üzletet kössenek Istennel. Óriási bennük a vágy és a szándék, hogy áldásokat és jutalmakat kapjanak, és szorosan ragaszkodnak hozzá. Egyet sem fogadnak el abból a sok igazságból, amelyet Isten kimondott, a szívükben mindig azt gondolják, hogy Istenben hinni csak az áldások elnyeréséről és egy jó rendeltetési hely bebiztosításáról szól, hogy ez a legmagasabb rendű alapelv, és hogy semmi sem múlhatja azt felül. Azt gondolják, hogy nem kellene Istenben hinniük az embereknek, hacsak nem azért teszik, hogy áldásokban részesüljenek, és hogy az áldások nélkül értelmetlen és értéktelen lenne, vagyis elveszítené az értelmét és az értékét az Istenben való hit. Valaki más ültette el vajon az antikrisztusokban ezeket a gondolatokat? Valaki más tanításából vagy befolyásából merítenek vajon? Nem, a velük született antikrisztusi természetlényeg határozza meg őket, amely olyasvalami, amin senki sem változtathat. Annak ellenére, hogy a megtestesült Isten ma olyan sok szót szól, az antikrisztusok egyet sem fogadnak el közülük, hanem helyette ellenállnak nekik és elítélik azokat. A lényük igazságtól idegenkedő és az igazságot gyűlölő természete soha nem képes megváltozni. Ha nem tudnak megváltozni, az mit mutat? Azt mutatja, hogy elvetemült a természetük. Itt nem az a kérdés, hogy törekednek-e az igazságra vagy sem; ez egy elvetemült beállítottság, ez pimasz ágálás Isten ellen és szembeszegülés Istennel. Ez az antikrisztusok természetlényege; ez az igazi arcuk” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész)). Isten szavai a mély elgondolkodás állapotába helyeztek. Isten leleplezte, hogy az antikrisztusok azért hisznek Istenben, hogy áldásokat nyerjenek, és próbálnak üzletelni Istennel a kötelességeikben. Nem azért hisznek Istenben, hogy az igazságra törekedjenek, és megváltoztassák az életfelfogásukat. Az, hogy az elmúlt két évben folyamatosan a betegséggel küzdöttem, felfedte a valódi érettségemet. Kezdetben normálisan meg tudtam tapasztalni, de hosszabb távon, amikor az állapotom romlott, kezdtek megmutatkozni a panaszaim és félreértéseim, és kezdtem felhasználni azt, hogy lemondtam mindenről és feláldoztam magam, arra, hogy vitatkozzak Istennel. Mindenki megtapasztalja a születést, az öregedést, a betegséget és a halált; ezek a dolgok normálisak. Saját választásom volt és önként tettem, hogy mindenről lemondtam, hogy higgyek Istenben, és végezzem a kötelességemet. Önmagam feláldozása a kötelességemben és a betegségem semmilyen kapcsolatban nem álltak egymással. Én azonban tőkeként használtam az önfeláldozásomat, hogy észszerűtlen követeléseket támasszak Istennel szemben. Úgy gondoltam, mivel mindenről lemondtam, hogy kövessem Istent és végezzem a kötelességemet, Istennek ezért meg kellene óvnia engem, nem szabadna hagynia, hogy ilyen betegségem legyen és ennyit szenvedjek, és jó rendeltetési helyet kellene adnia nekem a jövőben. Amikor nem kaptam meg, amit akartam, panaszkodtam, vitatkoztam és pereltem Istennel. Pálra gondoltam, aki bejárta Európa nagy részét, hogy hirdesse az evangéliumot, és rengeteg munkát végzett, mindezt csak azért, hogy koronát és jó rendeltetési helyet nyerjen a jövőben. Pál azt mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája [...]” (2Timóteus 4:7-8). E szavak kimondásával Pál nyíltan próbált üzletelni Istennel. Teremtett lényként a kötelesség végzése tökéletesen természetes és indokolt, sőt mi több, ezzel Isten felemeli az embert. De Pál kereskedelmi szemüvegen keresztül nézte azt, hogy feláldozza magát Istenért, teljesen eltorzítva a kötelességvégzés jelentését. Ha nem tudta elnyerni Isten jutalmait, vitatkozott és perelt Vele, ami teljesen leleplezte ádáz és elvetemült beállítottságát. Láttam, hogy az út, amelyen Istenbe vetett hitemben jártam, ugyanaz volt, mint Pálé. Ha így folytatnám, a végén biztosan megbüntetnének, ahogy őt is. Ezt felismerve kissé megijedtem, és arra gondoltam: „Kiderült, hogy az áldásokra való törekvésnek a természete és következményei az Istenbe vetett hitben nagyon súlyosak. Nem folytathatom tovább ezt a téves nézetet arról, hogy mire kell törekednem.”

Bár az állapotom némileg megfordult, az egészségem nem javult, és folyamatosan, egyenletesen romlott. Azt hittem, meg vannak számlálva a napjaim, és időnként negatív gondolataim támadtak, például: „Vajon ez a betegség nem Isten módja arra, hogy felfedjen és megbüntessen engem? Különben miért romlana tovább ahelyett, hogy javulna?” Erre gondolva a szívem nagy fájdalomban volt, és nehéz volt megbirkózni vele. Egy nap eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szóltak: „Az embereknek gyakran meg kell vizsgálniuk a szívükben bármit, ami nem egyeztethető össze Istennel, vagy ami félreértés Vele kapcsolatban.” Így hát megtaláltam Isten szavainak teljes szakaszát, és elolvastam. Mindenható Isten azt mondja: „Az embereknek gyakran meg kell vizsgálniuk a szívükben bármit, ami nem egyeztethető össze Istennel, vagy ami félreértés Vele kapcsolatban. Hogyan jönnek létre a félreértések? Miért értik félre az emberek Istent? [...] Nem azért értik félre az emberek Istent, mert behatárolják az Ő szeretetét? Azt gondolják: »Isten a szeretet. Ezért vigyáznia kell az emberekre, és meg kell védenie őket, továbbá kegyelemmel és áldásokkal kell elhalmoznia őket. Ez Isten szeretete! Tetszik, amikor Isten így szereti az embereket. Különösen akkor láttam, hogy Isten mennyire szereti az embereket, amikor átvezette őket a Vörös-tengeren. Az akkori emberek annyira áldottak voltak! Bárcsak én is közéjük tartozhatnék!« Amikor beleszeretsz ebbe a történetbe, akkor úgy kezeled Isten abban a pillanatban feltárt szeretetét, mint a legfőbb igazságot és az Ő lényegének egyetlen ismertetőjelét. Behatárolod Őt a szívedben, és azt az ítéletet hozod, hogy mindaz, amit Isten abban a pillanatban tett, a legfőbb igazság. Azt gondolod, hogy ez Isten legkedvesebb oldala, és az, ami leginkább az Iránta való félelemre és tiszteletre készteti az embereket, továbbá, hogy ez Isten szeretete. Valójában Isten cselekedetei önmagukban pozitívak voltak, de a te behatárolásod miatt elképzelésekké váltak az elmédben, és ezek alapján mondasz ítéleteket Istenről. Ezek miatt félreérted Isten szeretetét, mintha nem állna semmi másból, csak irgalomból, gondoskodásból, védelemből, útmutatásból, kegyelemből és áldásokból – mintha Isten szeretete csak ennyi lenne. Miért dédelgeted ennyire a szeretetnek ezeket az aspektusait? Azért, mert a saját önérdekedhez kötődnek? (Igen, azért.) Milyen önérdekekhez kötődnek? (A testi örömökhöz és a kényelmes élethez.) Amikor az emberek hisznek Istenben, ezeket a dolgokat akarják megszerezni Tőle, de mást nem. Az emberek nem akarnak ítéletre, fenyítésre, próbatételekre, finomításra, Istenért való szenvedésre, a dolgok feladására és önfeláldozásra gondolni, vagy akár a saját életük feláldozására. Az emberek csak élvezni akarják Isten szeretetét, gondoskodását, védelmét és útmutatását, ezért azt az ítéletet hozzák, hogy Isten szeretete az Ő lényének egyetlen jellemzője és az Ő egyetlen lényege. Vajon azok a dolgok, amiket Isten tett, amikor átvezette az izráelitákat a Vörös-tengeren, nem váltak az emberek elképzeléseinek forrásává? (De igen.) Ez egy olyan kontextust teremtett, amelyben az emberek elképzeléseket alakítottak ki Istenről. Ha kialakítottak elképzeléseket Istenről, akkor vajon eljuthatnak Isten munkájának és természetének valódi megértéséhez? Nyilvánvaló, hogy nemhogy nem fogják megérteni, hanem félre is fogják értelmezni, és elképzeléseket alkotnak róla. Ez bizonyítja, hogy az ember megértése túlságosan beszűkült, és nem igazi megértés. Ugyanis az nem az igazság, hanem egyfajta szeretet és megértés, amelyet az emberek saját elképzeléseik, képzelgéseik, és önző vágyaik alapján elemeznek és értelmeznek Istenről; ez nem egyeztethető össze Isten valódi lényegével. Milyen más módokon szereti Isten az embereket, mint irgalommal, üdvösséggel, gondoskodással, védelemmel, valamint azzal, hogy meghallgatja imáikat? (Megfenyítéssel, fegyelmezéssel, metszéssel, ítélettel, fenyítéssel, próbatételekkel és finomítással.) Ez így van. Isten rengeteg módon mutatja meg szeretetét: csapással, fegyelmezéssel, szemrehányással, ítélettel, fenyítéssel, próbatételekkel, finomítással és így tovább. Ezek mind Isten szeretetének aspektusai. Csak ez a szemlélet átfogó, és csak ez van összhangban az igazsággal. Ha ezt megérted, akkor, ha önvizsgálatot tartasz, és rájössz, hogy félreértettél dolgokat Istennel kapcsolatban, akkor vajon nem vagy képes felismerni a torzulásodat és jól átgondolni, hogy hol rontottad el? Nem segít ez neked feloldani az Istennel kapcsolatos félreértéseidet? (De igen, segíthet.) Ahhoz, hogy ezt elérd, keresned kell az igazságot. Amíg az emberek keresik az igazságot, addig ki tudják küszöbölni az Istennel kapcsolatos félreértéseiket, és ha már kiküszöbölték az Istennel kapcsolatos félreértéseiket, akkor alá tudják vetni magukat Isten minden intézkedésének. [...] Isten képes kegyelmet és áldásokat adni az embereknek, és megadni nekik a mindennapi kenyerüket, de képes mindezt el is venni. Ez Isten hatalma, lényege és természete” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság megértése által ismerhetjük meg Isten tetteit). Isten szavai azonnal sokkal világosabbá tették a szívemet. Kiderült, hogy mindig is helytelen nézetem volt: azt hittem, ha Isten szeret valakit, akkor folyamatosan megáldja őt, mindent zökkenőmentessé tesz számára, és épségben és egészségben tartja, míg ha nem szeret valakit, akkor sok fájdalmas dolgot kell elszenvednie például hullámvölgyek, kellemetlenségek, betegségek formájában. Ezért amikor az egészségem egyre romlott, azt hittem, ez Isten módja a büntetésemre, és az elképzeléseimben és képzelgéseimben éltem, negatívan és fájdalomban. Részletesen átgondolva, bár ez a két év betegség fájdalmas volt, e folyamat során még többet imádkoztam Istenhez és kerestem Tőle, és úgy éreztem, közelebb kerültem Hozzá. Azt is felismertem, hogy nagyon erős szándék lakozik bennem az áldásokra való törekvésre. Mindez Isten módja volt az áldásomra; ez az én kiváltságom volt. Pontosan úgy, ahogy Isten szavai kifejezték: Isten szeretete nemcsak irgalom és szerető kedvesség, gondoskodás és oltalom. Az ítélet és a fenyítés, valamint a próbatételek és a finomítás is Isten szeretete; ezek az Ő áldása és az Ő kegyelme. A szeretet kimutatásának ez a módja talán nem olyan volt, amilyet szerettem volna, de erre volt szükségem. E körülmények nélkül nem jutottam volna el önmagam megértéséhez. Ebben a pillanatban kezdtem értékelni Isten gondos szándékát az emberek megmentésében. Isten mindvégig megmentett engem, és mégis el kellett viselnie a félreértéseimet és a panaszaimat. Erre gondolva gyűlöltem magam, miközben mélyen meghatott Isten szeretete.

Akkoriban gyakran gondoltam arra, amit Péter tapasztalt. Tudtam, hogy nem érhetek fel az ő emberi mivoltához vagy ahhoz az elszántságához, amivel Isten szeretetére törekedett, de tudni akartam, milyen volt az ő tapasztalata, amikor ítéletet, fenyítést, próbatételeket és finomítást szenvedett el, és hogyan jutott túl a rendkívüli fájdalom és gyengeség időszakán. Elkezdtem nézni Isten szavainak két videófelolvasását: „Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről” és „Hogyan ismerte meg Péter Jézust?” Elolvastam Isten ezen szavait: „Most már világosan kell látnod, hogy Péter pontosan milyen utat járt be. Ha tisztán látod Péter útját, akkor biztos leszel a mai munkában, így nem fogsz panaszkodni, nem leszel negatív, és nem fogsz vágyakozni semmire. Meg kellene tapasztalnod Péter akkori lelkiállapotát: bánat sújtotta; nem kért már bizonyos kilátásokat, sem semmilyen áldást, és nem hajszolt világi hírnevet, nyereséget, boldogságot, vagyont vagy státuszt; csak a lehető legértelmesebb élet megélésére törekedett, ami azt jelentette, hogy viszonozza Isten szeretetét, és Istennek szánja oda azt, amit a legértékesebbnek tart. Ekkor elégedett lenne a szívében. Gyakran fohászkodott Jézushoz e szavakkal: »Úr Jézus Krisztus, egyszer szerettelek Téged, de soha nem szerettelek Téged igazán. Bár azt mondtam, hiszek Benned, soha nem szerettelek Téged igaz szívvel. Csak felnéztem Rád, imádtalak Téged és hiányoztál Nekem, de soha nem szerettelek Téged, és soha nem hittem Benned igazán.« Szüntelenül imádkozott, hogy meghozza döntését, és mindig bátorították őt Jézus szavai, és ösztönzést merített belőlük. Később, a tapasztalás egy időszaka után Jézus próbára tette őt – arra ingerelte, hogy továbbra is sóvárogjon Érte. Így szólt: »Úr Jézus Krisztus! Annyira hiányzol, és vágyom rá, hogy lássalak. Túlságosan hiányzol, és nem tudom kárpótolni a Te szeretetedet. Könyörgök Néked, vigyél el engem hamar! Mikor lesz rám szükséged? Mikor viszel el engem? Mikor láthatom újra a Te arcodat? Nem kívánok tovább élni ebben a hús-vér testben – tovább romlani – és lázadni sem kívánok tovább. Készen állok mindenemet Neked adni, amint csak lehet – nem szeretnélek tovább szomorítani Téged.« Így imádkozott, de akkoriban nem tudta, hogy Jézus mit fog tökéletesíteni benne. A próbatétele gyötrelme közben Jézus újra megjelent neki, és így szólt: »Péter, tökéletessé szeretnélek tenni, hogy egy darab gyümölcs legyél, ami annak a kikristályosodása, ahogyan Én tökéletesítelek téged, és amit élvezni fogok. Valóban tanúságot tudsz tenni Mellettem? Megtetted, amit kértem tőled? Megélted a szavaimat, amiket mondtam? Egyszer szerettél Engem, és bár szerettél Engem, de meg is éltél Engem? Mit tettél Értem? Elismered, hogy méltatlan vagy az Én szeretetemre – de mit tettél Értem?« Péter látta, hogy semmit nem tett Jézusért, és emlékezett korábbi esküjére, miszerint Istenért adja életét. Így nem panaszkodott tovább, és imái ezután sokkal jobbak voltak. Így imádkozott: »Úr Jézus Krisztus! Egyszer elhagytalak Téged, és Te is elhagytál egyszer engem. Töltöttünk időt külön, és töltöttünk időt együtt. Te mégis jobban szeretsz engem, mint bármi mást. Többször lázadtam Ellened, és többször okoztam Neked bánatot. Hogyan felejthetek el ilyen dolgokat? Mindig észben tartom, és soha nem felejtem el a munkát, amit rajtam végeztél, sem azt, amivel megbíztál engem. Megtettem minden tőlem telhetőt azért a munkáért, amit Te rajtam végeztél. Tudod, mit tudok tenni, és azt is tudod, milyen szerepet játszhatok. A Te irányításod irgalmára kívánom bízni magamat, és mindenemet Neked fogom szentelni. Csak Te tudod, mit tehetek Érted. Bár a Sátán annyira megtévesztett engem, és én lázadtam Ellened, úgy gondolom, Te nem ezekről a vétkekről emlékszel rám, és nem ezek szerint bánsz velem. Az egész életemet Neked kívánom szentelni. Nem kérek semmit, és nincs is más reményem, se tervem; csak a Te szándékaid szerint kívánok cselekedni, hogy kövessem a Te akaratodat. Inni fogok a Te keserű poharadból, és parancsolj velem«” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan ismerte meg Péter Jézust?). „Tisztában kell lennetek az úttal, amelyen jártok; tisztában kell lennetek az úttal, amelyre a jövőben léptek – mi az, amit Isten tökéletessé tesz, és mi az, ami rátok lett bízva. Egy napon talán próbára tesznek, és amikor eljön az idő, ha képesek vagytok ihletet meríteni Péter tapasztalásaiból, az azt mutatja, hogy valóban Péter útján jártok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan ismerte meg Péter Jézust?). Isten szavai nagyon meghatottak, és Péter elszántsága is, amellyel Isten szeretetére törekedett. Miután olvastam Péter tapasztalatairól, szégyelltem magam. A próbatételek közepette Péter mindig azt kereste, hogyan szeresse őszintébben Istent, és gyűlölte magát, amikor nem tudott eleget tenni Istennek. Mindig azt kereste, hogyan ajánlja fel legértékesebb dolgait Istennek. Én azonban a betegségem alatt nem mutattam mást, csak lázadást és félreértéseket. Folyamatosan azon aggódtam, mi lesz a jövőbeli rendeltetési helyem, ha a betegségem rosszabbodik, és féltem a haláltól is. Azt hittem, Isten azért rendezte el ezeket a körülményeket, hogy felfedjen és megbüntessen. Csak a saját érdekeimet vettem figyelembe, és semmit sem tettem, hogy eleget tegyek Istennek. Az érettségem szánalmasan kicsi volt, és semmilyen nehézséget nem tudtam elviselni. Bár most a hús-vér testem elég gyenge volt, és a kötelességek, amiket el tudtam végezni, elég korlátozottak voltak, nem veszíthettem el az elszántságomat, hogy az igazságra törekedjek. Függetlenül a körülményektől, amelyekben találtam magam, egy teremtett lény vagyok, és az Isten szeretetére és megismerésére való törekvés az a cél, amelyet ebben az életben követnem kellene. Ha ezen a földön élek, az igazságra kell törekednem, és jól kell végeznem a kötelességemet, amit tennem kell.

Egyik nap már reggel gyengének éreztem magam. A fájdalom a szívemben gyakoribb volt, mint korábban, és tovább is tartott. Szinte az egész napot az ágyban fekve töltöttem. Amikor eljött az este, rosszabbodott a helyzet, és még a légzés is nehezemre esett. A nővér, akivel együtt laktam, mentőt hívott, én pedig a szívemben imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem hiszem, hogy sokáig bírom még. Előre elrendelted, hogy nem élek tovább ennél az életkornál? Meg fogok halni?” Épp ekkor tisztán eszembe jutott Isten szavainak egy mondata: „Ameddig még van egyetlen lélegzeted, addig Isten nem hagy meghalni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Mint egy fénysugár, Isten szavai beragyogták a szívemet. Hogy tudok-e tovább lélegezni vagy sem, az Isten kezében van. Ha Ő nem hagyja, hogy meghaljak, akkor nem fogok meghalni. Péter tapasztalataira gondoltam, amelyekről gyakran olvastam ebben az időszakban. Még a halállal szembenézve is imádkozott Istenhez, mondván, hogy nem tudja Őt eléggé szeretni. Péter tapasztalata inspirált, és némán imádkoztam Istenhez a szívemben: „Istenem, függetlenül attól, hogy meghalok-e vagy sem, bízom abban, hogy minden a Te kezedben van. Ha előre elrendelted, hogy csak eddig élek, nincs panaszom. Bár nem érek fel Péter érettségéhez, hajlandó vagyok tanulni tőle, és alávetni magam minden vezénylésednek és elrendezésednek. Ezt kell tennem teremtett lényként. Istenem, hajlandó vagyok hálát és dicséretet adni Neked.” Később, ahogy a mentő a kórházba szállított, és az orvos különféle vizsgálatokat végzett, nagyon nyugodtnak éreztem magam. A vizsgálatokból az orvos még mindig nem tudta biztosan, milyen betegségem van, és nem volt mód a kezelés megkezdésére. Egyszerűen csak hazaküldött lábadozni. Még szilárdabban hittem abban, hogy az életem Isten kezében van, és hogy egy orvos nem döntheti el, élek-e vagy meghalok. Ha meg kell halnom, az orvos nem tud megmenteni, és ha nem kell meghalnom, akkor nem fog megtörténni. Amikor hazaértem, még mindig nagyon gyenge voltam, és lefeküdtem aludni. Ébredéskor öntudatlanul ökölbe szorítottam a kezemet. Váratlanul erősebbnek éreztem a kezem, mint korábban. Felvettem a papucsomat, és kikeltem az ágyból, felismerve, hogy valahogy tudok normálisan járni anélkül, hogy támaszkodva bármibe is kapaszkodnék. Nem tudtam elhinni; tényleg csak úgy jobban lettem? Ezután egy hét telt el anélkül, hogy bármilyen gyengeségre vagy erőtlenségre utaló tünetem lett volna, később pedig elkezdtem normálisan végezni a kötelességemet. Mostanra már egy év telt el. A testem fokozatosan felépül, és képes vagyok normálisan végezni a kötelességemet.

Miután ezt megtapasztaltam, már igazán, saját tapasztalatból értem, hogy Isten próbatételei és finomításai az ember megtisztítására és megmentésére szolgálnak. Bár szenvedtem egy kicsit e betegség során, a nyereség, amit kaptam, messze felülmúlta a fájdalmat, amit éreztem. Ez olyasmi, amit semmire sem cserélnék el. Gazdaggá tette az életemet.