12. Gondolatok a letartóztatásom után
2018-ban vezetővé választottak a gyülekezetben. Akkoriban Li Hua folyamatosan elnyomta és gyötörte a többieket, és zavarta a gyülekezeti életet. Isten szavaival összekapcsolva le kellett lepleznünk és boncolgatnunk kellett a gonosz emberként tanúsított viselkedését. Lin Zsu, a nővértársam megkért, hogy menjek vele. Amikor Li Huával beszélgettünk és lelepleztük őt, Li Hua ezt nem fogadta el. Aljas módon állt hozzá. Nemcsak hogy nem ismerte el a gonosztetteit, hanem még szúrós szemmel is nézett ránk, és védekezett. Amikor láttam az ádáz tekintetét, kissé megijedtem. Magamban folyamatosan imádkoztam Istenhez, és kértem a vezetését. Ekkor bekapcsoltam a számítógépet, és láttam egy részletet Isten szavaiból, amely nagyon jól illett Li Hua viselkedésére. Közösen felolvastuk, majd lelepleztem a gonosztetteit, összekapcsolva azokat az ellentmondásokkal, amelyek a különböző időkben mondott szavai és a folyamatos viselkedése között feszültek. Együttesen más testvérek is leleplezték a viselkedését, és csak ekkor ismerte el. Miután Li Hua elment, az egyik nővér azt mondta: „Amikor ma láttam ennek a gonosz embernek a modorát, tényleg féltem egy kicsit. Ha te nem leplezted volna le, tényleg nem ismerte volna el.” Amikor ezt hallottam, bár azt mondtam: „Hála Istennek, ez mind Isten vezetése”, a szívemben igazán boldog voltam. Úgy éreztem, hogy tényleg rendelkezem némi munkaképességgel. Nem sokkal később elmentem összejövetelt tartani a szövegalapú munkát végzőknek. Mivel nem értettem jól a szövegalapú munka alapelveit, féltem, hogy nem fogok tudni világosan beszélni, az emberek pedig majd lenéznek. Ezért magamban folyamatosan imádkoztam Istenhez, kérve az Ő útmutatását. Ezután közösen elolvastuk az alapelveket, megosztottam a saját felfogásom egy részét, valamint beszéltem a munkájukban felmerülő problémákról és eltérésekről, és megoldottam azokat. Ezután mindenki tudta, hogyan végezze a munkát. Néhány testvér boldogan mondta, hogy a közlésem segítséget jelentett nekik. Amikor láttam, hogy abban az időszakban elértem némi eredményt a kötelességem végzése során, és a testvéreim mind csodálnak engem, belül igen elégedett voltam magammal. „A jövőben segítenem kell nekik még több problémát megoldani. Így biztosan még jobban fog csodálni mindenki.” Hamarosan a felsőbb szintű vezetők elrendezték, hogy én feleljek több nehéz feladatért. Eleinte úgy éreztem, hogy ezek nagyon nehezek, és lehetetlen teljesíteni őket. A vezetők beszélgettek velem arról, ahogy Mózes átvezette az izráelitákat a Vörös-tengeren, valamint Isten hittel kapcsolatos szavairól. Ezután megvolt bennem az elhatározás, hogy elvégezzem a munkát. Amikor a munka során nehézségekbe ütköztem, és nem tudtam, mit tegyek, sokszor imádkoztam Istenhez és kerestem az igazságalapelveket. A munka lassan sikerrel elkészült. Akaratlanul is kezdtem nagyra tartani magam, arra gondolva, hogy semmilyen nehézség nem fog ki rajtam. Később, amikor a testvérek nehézségekbe ütköztek a kötelességük végzése során, és elveszítették a hitüket, felvágtam a testvéreim előtt: „A ti nehézségeitek semmiségek. Ezek sokkal kisebbek, mint az én kötelességvégzésem nehézségei.” Aztán hosszan beszéltem arról, hogyan támaszkodtam Istenre, hogy megoldjam a nehézségeket, amelyekkel a kötelességem végzése során találkoztam. Azonban nem említettem a saját negatív állapotaimat, a hitem elvesztését, sőt a vágyat sem, hogy feladjam a folyamat során. A beszélgetés után volt némi felismerés a szívemben. Nem magam felmagasztalása és hivalkodás volt ez? De aztán arra gondoltam: „Beszéltem arról is, hogyan támaszkodtam Istenre a problémák és nehézségek megoldásában. Ez nem számít hivalkodásnak.” Különösen amikor láttam a testvéreim irigy és csodálattal teli arckifejezését, úgy éreztem, hogy tényleg értem az igazságot és rendelkezem némi munkaképességgel.
Egyszer elmentem egy összejövetelre. Liu Li nővér, aki a gyülekezet tisztogatási munkájáért volt felelős, azt mondta: „Egy gyülekezetvezető jelentette, hogy van valaki, akinek elég rossz a viselkedése. Beszélgettek vele, de nemcsak hogy nem volt hajlandó elfogadni, hanem még védekezni is próbált, sőt megkísérelt még fogást is találni rajtuk. Ha én találkoznék egy ilyen emberrel, nem tudnám, hogyan beszélgessek vele és hogyan leplezzem le. Kicsit félnék a szívemben.” Azt gondoltam magamban: „El kell mondanom neked, én hogyan leplezem le a gonosz embereket, hogy tanulj valamit.” Aztán mindent elmeséltem arról, hogyan lepleztem le Li Huát, hogyan nem fogadta el, és végül hogyan ismerte el teljesen. Minél többet beszéltem, annál izgatottabb lettem. Bár megemlítettem azt is, hogy akkoriban kicsit bátortalan voltam és féltem, ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg. Miután Liu Li végighallgatott, irigykedve és csodálattal nézett rám, és azt mondta: „Ha a helyedben lettem volna, nem tudtam volna, hogyan leplezzem le.” Hallva, hogy ezt mondja, nagyon boldog voltam. Nagyon élveztem a helyzetet. Abban az időszakban egyre erősebb lett bennem a hivalkodási vágy. Minden alkalommal, amikor visszatértem egy összejövetelről, meséltem Lin Zsunak az összes problémáról, amit a gyülekezetben felfedeztem, és arról, hogy miként oldottam meg őket. Lin Zsu gyakran mondta: „Ez igaz, nagyon ügyesen fedezel fel és oldasz meg problémákat! Ha én lennék, talán meg sem találnám a problémákat, nemhogy megoldjam őket.” Később, valahányszor Lin Zsu találkozott valamivel, megkérdezte tőlem, hogyan kezelje és oldja meg. Még az apróbb dolgokkal is megvárta, hogy visszajöjjek és elintézzem. Rossz volt az egészségem, és Lin Zsu azt mondta nekem: „Vigyáznod kellene az egészségedre. Ha lerobbansz, ki fogja végezni a gyülekezetünk munkáját?” A nővérek, akikkel együtt dolgoztam, mindig tápláló ételeket adtak nekem, én pedig még erősebben éreztem, hogy én vagyok a gyülekezet gerince. Később a testvéreim mind hozzám jöttek, hogy beszélgessenek minden problémájukról, és kikérjék a véleményemet. A testvérek versengve tettek fel nekem kérdéseket minden összejövetelen. Nagy örömöt éreztem a szívemben, és arra gondoltam: „Úgy tűnik, nélkülözhetetlen vagyok ennek a gyülekezetnek a munkájához. Ha nem lennék, hogy irányítsak, egyszerűen nem működne a dolog!” Az egész gyülekezet munkájára gondoltam: legyen szó bármilyen jelentős vagy apró ügyről, nekem kellett meghoznom a végső döntést. Ezért úgy éreztem, fontos a jelenlétem. De mivel soha nem gondolkodtam el magamon és nem ismertem meg magam, Isten haragja utolért.
2021 júniusának egyik estéjén otthon aludtam. Egy csapat rendőr törte be az ajtót és rontott be, fenekestül felforgatva az otthonomat. A megyei ügykezelő központba is elvittek kihallgatásra. Egy székhez bilincseltek. Meglehetősen féltem. Aggódtam, hogy esetleg megvernek, vagy börtönbüntetésre ítélnek. A szívemben nem mertem elhagyni Istent, és folyamatosan Istenhez kiáltottam, hogy óvjon meg attól, hogy Júdássá váljak. A kihallgatás azon néhány napja alatt folyamatosan azon gondolkodtam: „Mi Isten szándéka azzal, hogy ilyen helyzetbe hozott? Tettem valami olyat, ami nincs összhangban Isten szándékával?” A rendőrök arra kértek, hogy adjak ki információkat a gyülekezettel kapcsolatban, de én nem mondtam semmit. A rendőrök gúnyosan azt mondták nekem: „Csak nem egy kis vezető vagy? Több tucat emberért felelsz, és úgy rendezheted a dolgokat, ahogy csak akarod. Ez az elismerés érzésével tölt el, ugye? Bátor kis vezető vagy te, hogy itt hivalkodsz!” Megdöbbentem, és magamban imádkoztam: „Drága Istenem, miért mondták ezt nekem a rendőrök? Kérlek, világosíts meg engem.” Imádkozás után visszagondoltam arra, hogyan viselkedtem a kötelességem végzése során ebben az időszakban. Amikor különböző csapat-összejöveteleken voltam, a testvérek mind versengtek, hogy megkérdezzenek, miként kezeljék a problémákat és oldják meg a nehézségeket. A szívemben élveztem ezt. A nővértársam is nagyon függött tőlem. Legyen szó akár nagy, akár kis dologról, mindig eljött, hogy kikérje a véleményemet. Úgy éreztem, hogy nélkülözhetetlen vagyok a gyülekezet munkájához, és hogy nekem kell irányítanom és meghoznom a végső döntést minden ügyben. Ez az elismerés valódi érzését adta nekem. Hát nem magam elé vezettem a testvéreket? Antikrisztusok versengenek Istennel státuszért és emberekért. Végül maguk elé vezetik az embereket. Hát nem egy antikrisztus tettével volt azonos annak a természete, amit én csináltam? Csak ekkor jöttem rá, hogy elkezdtem az antikrisztusok útján járni. Ez Isten utálatát és gyűlöletét váltja ki. Minél többet gondolkodtam, annál jobban féltem. Imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem! Tévedtem. Ha a rendőrség nem tartóztatott volna le, nem gondolkodtam volna el azon az úton, amelyen járok, és nem értettem volna meg azt. Olyan érzéketlen voltam! Ez a letartóztatás a Te szereteted, amely elér engem, és a szenvedés, amit megérdemlek. Hajlandó vagyok elfogadni. Nem számít, hány évre ítélnek, alá fogom vetni magam.” A fogvatartásom mintegy tucatnyi napja alatt állandó megbánást és önvádat éreztem. Gyűlöltem magam, amiért túl érzéketlen voltam, és tudtomon kívül olyan dolgokat tettem, amelyekkel ellenálltam Istennek. Amikor elhatároztam, hogy nem árulom el Istent, nem árulom el Isten házának érdekeit, és nem adom ki a testvéreket, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy meghalok a börtönben, Isten szeretete ismét elért engem. A rendőrség arra készült, hogy a fogdába küldjön. Először elvittek a kórházba orvosi vizsgálatra. Váratlanul a terhességi teszt eredménye azt mutatta, hogy várandós vagyok, így a fogda nem fogadott be. Tizenkét nap fogvatartás után a rendőrség kérvényezte, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzenek a tárgyalásig. Később rájöttem, hogy egyáltalán nem voltam terhes. Láttam Isten csodálatos tetteit, és a szívem tele volt hálával Isten iránt. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy túl sokkal tartozom Istennek.
Szabadulásom után elkezdtem elgondolkodni mindazon, amit a kötelességem végzése során tettem. Valójában ismertem a valódi érettségemet. Ha nem lett volna Isten megvilágosítása és vezetése, nem tudtam volna jól végezni a kötelességemet. Isten megvilágosítását azonban tőkeként használtam fel a hivalkodáshoz, és magam elé vezettem a testvéreket. Ez kiváltotta Isten utálatát. Elolvastam Isten ezen szavait: „Felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, magamutogatók, megpróbálják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket – a romlott emberiség ezekre a dolgokra képes. Az emberek ösztönösen így reagálnak, amikor a sátáni természetük irányítja őket – ez az egész romlott emberiségre jellemző. Általában hogyan szokták az emberek felmagasztalni önmagukat, és hogyan tesznek önmagukról bizonyságot? Hogyan érik el azt a célt, hogy mások nagyra tartsák és imádják őket? Bizonyságot tesznek arról, hogy mennyi munkát végeztek, mennyit szenvedtek, mennyire feláldozták magukat és mekkora árat fizettek. Azáltal magasztalják fel önmagukat, hogy a tőkéjükről beszélnek, azért, hogy magasabb, szilárdabb, biztosabb helyet szerezzenek mások szívében, hogy még többen értékeljék, tartsák nagyra, irigyeljék, sőt imádják őket, felnézzenek rájuk és kövessék őket. E cél elérése érdekében az emberek sok olyan dolgot tesznek, amelyek a felszínen Istenről tesznek bizonyságot, de lényegében önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot. Vajon ezt cselekedve rendelkeznek józan ésszel? Túl vannak a racionalitás határain, és nem szégyellik magukat. Szemérmetlenül tesznek bizonyságot arról, hogy mit tettek Istenért és mennyit szenvedtek Érte. Még fitogtatják is az ajándékaikat, tehetségüket, tapasztalataikat, különleges képességeiket, a világi ügyekhez használt ügyes módszereiket, az emberekkel való játszadozásuk eszközeit és egyebeket. Az önmaguk felmagasztalásának és önmagukról való bizonyságtételnek egyik módszere, hogy önmagukat fitogtatják és másokat lekicsinyelnek. Emellett álcázzák és hamis színben tüntetik fel magukat: elrejtve gyengeségeiket, hiányosságaikat és elégtelenségeiket az emberek elől, hogy mindig csak a ragyogó oldalukat mutassák. Még azt sem merik elmondani másoknak, amikor negatívak; nincs bátorságuk megnyílni és beszélgetni velük. Amikor valami rosszat tesznek, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elrejtsék és eltussolják azt. Soha nem említik meg, hogy a kötelességük végzése közben milyen kárt okoztak a gyülekezet munkájában. Amikor azonban valamilyen kisebb hozzájárulást tettek, vagy valamilyen apró sikert értek el, egyből kérkednek vele. Türelmetlenül azt akarják, hogy az egész világ megtudja, milyen rátermettek, milyen komoly képességekkel rendelkeznek, milyen kivételesek és mennyivel jobbak az átlagembereknél. Ezek nem önmaguk felmagasztalásának és az önmagukról tett bizonyságnak a módszerei? Önmaga felmagasztalása és az önmagáról tett bizonyság olyasvalami, amit egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember tesz? Nem. Tehát milyen beállítottságot fednek fel általában az emberek, amikor így tesznek? Arroganciát. Ez az egyik legfőbb feltárt beállítottság, amelyet a csalárdság követ, ami azt jelenti, hogy mindent megtesznek, hogy mások nagyra becsüljék őket. A szavaik teljesen kifogástalanok és egyértelműen motivációkat és cselszövéseket tartalmaznak – felvágnak, de ezt a tényt el akarják rejteni. Az általuk mondottak eredménye az, hogy azt éreztetik az emberekkel, hogy jobbak másoknál, hogy senki sem egyenlő velük, hogy mindenki más alacsonyabb rendű náluk. És ezt az eredményt nem alattomos eszközökkel érik-e el? Milyen beállítottság áll az ilyen eszközök mögött? És vannak az elvetemültségnek elemei benne? (Vannak.) Ez egyfajta elvetemült beállítottság” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot). Isten azt mondta, hogy a romlott emberek szeretik elérni, hogy az emberek nagyra tartsák őket és felnézzenek rájuk. Amikor elérnek némi eredményt a kötelességük végzése során, tőkeként használják fel a hivalkodásra. Teljesen természetes módon vágnak fel az emberek előtt. Visszatekintettem arra az időszakra, amikor vezetői kötelességet végeztem. Amikor láttam, hogy a tisztogatási munkáért felelős emberek nem mertek leleplezni egy gonosz embert, azért, hogy nagyra tartsanak engem, azzal vágtam fel, hogy miként lepleztem le egy gonosz embert, és hogyan bírtam belátásra a gonosz embert. A folyamatot igen részletesen leírtam, de a saját bátortalanságomon és félelmemen nagyon röviden átsiklottam. Amikor ezt hallották, mind irigyek voltak és csodáltak engem. Amikor a testvérek nehézségekbe ütköztek a kötelességük végzése során és elveszítették a hitüket, beszéltem arról, hogyan győztem le a nehézségeket és fejeztem be zökkenőmentesen a munkát, hogy lássák a munkaképességemet. A testvérek nagyon nagyra tartottak, miután ezt hallották. A nővértársam előtt is hivalkodtam. Minden alkalommal, amikor befejeztem a gyülekezeti munka intézését, arról beszéltem előtte, hogyan fedeztem fel problémákat és hogyan beszélgettem a megoldásukról. Ez azt eredményezte, hogy függővé vált tőlem mind a jelentős, mind az apróbb ügyekben. Mivel rossz volt az egészségem, aggódott, hogy túlságosan kimerülök ahhoz, hogy normálisan végezzem a kötelességemet, ezért az összes ízletes és tápláló dolgot félretette nekem. Láttam, hogyan magasztaltam fel magam és hivalkodtam lépten-nyomon, elérve, hogy az emberek nagyra tartsanak és felnézzenek rám. Ez azt jelentette, hogy státuszt akartam az emberek szívében! Egy vezető kötelessége az, hogy felmagasztalja Istent, bizonyságot tegyen Isten mellett és Isten elé vezesse a testvéreket Ez Isten szándéka. Én azonban az összes testvért saját magam elé vezettem. Igazán nem volt emberi mivoltom, és teljesen híján voltam a lelkiismeretnek és a józan észnek!
Elolvastam egy másik részletet Isten szavaiból: „Miután az emberek arrogánssá váltak természetükben és lényegükben, gyakran megtehetik, hogy lázadnak Isten ellen és ellenállnak Istennek, nem veszik figyelembe a szavait, elképzeléseket gyártanak Róla, olyan dolgokat tesznek, amelyek elárulják Őt, és olyan dolgokat, amelyekkel önmagukat magasztalják és önmaguk mellett tesznek bizonyságot. Azt mondod, hogy nem vagy arrogáns, de tegyük fel, hogy kaptál egy gyülekezetet, és megengedték, hogy vezesd azt; tegyük fel, hogy Én nem metszettelek, és Isten családjában senki sem kritizált vagy segített téged: miután egy ideig vezetted, az embereket a lábad elé terelnéd, és arra késztetnéd, hogy engedelmeskedjenek neked, sőt, odáig mennél, hogy csodáljanak és tiszteljenek téged. És miért tennéd ezt? A természeted határozná meg; nem lenne más, mint természetes kinyilatkoztatás. Nincs szükséged arra, hogy ezt másoktól tanuld, és arra sincs szükség, hogy ők ezt megtanítsák neked. Nincs szükséged arra, hogy mások erre utasítsanak vagy kényszerítsenek; ez a fajta helyzet természetesen jön létre. Minden, amit teszel, arról szól, hogy arra késztesse az embereket, hogy felmagasztaljanak, dicsérjenek, imádjanak, engedelmeskedjenek neked, és mindenben rád hallgassanak. Ha megengedik neked, hogy vezető legyél, az természetesen idézi elő ezt a helyzetet, és ezen nem lehet változtatni. És hogyan jön létre ez a helyzet? Ezt az ember arrogáns természete határozza meg. Az arrogancia megnyilvánulása az Isten elleni lázadás és ellenállás. Amikor az emberek arrogánsak, önhittek és önelégültek, akkor létre fogják hozni saját független birodalmukat, és oly módon fognak cselekedni, ahogy csak akarnak. Másokat is a saját kezükbe vesznek és az ölelésükbe vonnak majd. Az, hogy az emberek képesek ilyen arrogáns tettekre, csak azt bizonyítja, hogy arrogáns természetük lényege a Sátáné, az arkangyalé. Amikor az arroganciájuk és önhittségük elér egy bizonyos szintet, többé nem marad majd hely Isten számára a szívükben, és félre fogják tenni Istent. Ezután Istenek akarnak majd lenni, és arra késztetni az embereket, hogy engedelmeskedjenek nekik, és pont olyanokká válnak majd, mint az arkangyal. Ha ilyen sátáni arrogáns természeted van, nem lesz helye Istennek a szívedben. Még ha hiszel is Istenben, Isten többé nem fog téged elismerni, gonosz embernek fog tekinteni, és ki fog iktatni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember arrogáns természete az Istennel szembeni ellenállásának gyökere). Isten azt mondta, hogy mivel az embereknek arrogáns természetük van, olyan dolgokat tesznek, amelyekkel ellenállnak Istennek és fellázadnak Isten ellen. Ez az, amit az emberek természetes módon felfednek. Arra gondoltam, hogy miként találkoztam problémákkal és nehézségekkel a munkámban, amikor épp csak vezetővé lettem. Isten megvilágosításának és vezetésének köszönhetően a munkám hozott némi eredményt, de nem adtam meg a dicsőséget Istennek. Ehelyett tőkeként használtam fel arra, hogy hivalkodjak. Azt gondoltam: „Meg tudom oldani ezt a problémát, és tudom kezelni azt a nehézséget”; úgy éreztem, már értem az igazságot, és tudom, hogyan kell dolgozni. Ennek eredményeként még arrogánsabb lettem. Mivel lépten-nyomon hivalkodtam a kötelességem végzése közben, amikor problémák érték a testvéreimet, nem imádkoztak Istenhez és nem támaszkodtak Istenre. Ehelyett rám támaszkodtak, hogy megoldjam azokat. Még szégyentelenül azt is gondoltam, hogy jobban értem az igazságot, mint mások, hogy én vagyok a gyülekezet gerince, hogy én irányítok, és hogy nélkülözhetetlen vagyok a gyülekezetben. Ezen a ponton éreztem, milyen ostoba és nevetséges voltam. Olyan arrogáns voltam, hogy még egy szemernyi józan ész sem volt bennem! Pálra gondoltam. Mivel túl arrogáns volt, folyamatosan magáról tett bizonyságot, arról, hogy hány embert nyert meg az evangélium hirdetésével, milyen messzire utazott és mennyit szenvedett, végül pedig arról tett bizonyságot, hogy számára az élet krisztus. Megsértette Isten természetét, és Isten megbüntette. Hát nem Pál útján jártam? Ha nem tartanék bűnbánatot, a sorsom ugyanaz lenne, mint Pálé.
Ezután folytattam az igazság keresését és a problémáimról való gondolkodást. Elolvastam egy részletet Isten szavaiból: „A »dicsőség« szó nem az emberekhez tartozik. A dicsőség csak Istent, a Teremtőt illetheti, és semmi köze a teremtett emberi lényekhez. Még ha fáradoznak és együttműködnek is az emberek, akkor is a Szentlélek munkájának vezetése alatt állnak. Ha a Szentlélek munkája nincs jelen, mit tehetnek vajon az emberek? A »tanúság« szó sem tartozik az emberekhez. Legyen az a »tanúság« főnév vagy a »tanúskodik« ige, e két szó egyikének sincs köze a teremtett emberi lényekhez. Csak a Teremtő méltó arra, hogy tanúságot tegyenek Róla, illetve méltó az emberek tanúságtételére. Ezt Isten identitása, státusza és lényege határozza meg, illetve azért van, mert minden, amit Isten tesz, Isten erőfeszítéseiből fakad, és Isten méltó arra, hogy az Övé legyen. Az, amit az emberek tehetnek, határozottan korlátozott, és mind a Szentlélek megvilágosításának, vezetésének és útmutatásának eredménye. Ami az emberi természetet illeti, amint megértenek néhány igazságot és tudnak végezni egy kevés munkát, az emberek arrogánssá válnak. Ha nem kíséri őket Isten ítélete és fenyítése, senki sem tudja elérni az Istennek való alávetettséget és nem tud tanúskodni Róla. Isten előre elrendelésének eredményeképp az embereknek lehet néhány adottságuk vagy különleges tehetségük, megtanulhattak valamilyen szakmát vagy készségeket, vagy lehet egy kis ügyességük, és emiatt elviselhetetlenül arrogánssá válnak, és állandóan azt akarják, hogy Isten ossza meg velük az Ő dicsőségét és a Róla szóló tanúságtételt. Hát nem észszerűtlen ez? Ez a végletekig észszerűtlen. Azt mutatja, hogy a rossz helyen állnak. Nem emberi lényeknek tekintik magukat, hanem egy külön fajtának, emberfelettieknek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). Miután elolvastam Isten szavait, eléggé elszégyelltem magam. A dicsőségnek és a bizonyságtételnek semmi köze az emberekhez. Csak a Teremtő méltó arra, hogy bizonyságot tegyenek Róla. Hogy megmentse az emberiséget, Isten elviselte az emberi világ minden szenvedését. Bár a KKP üldözi, a világ kigúnyolja, a vallásos közösség pedig elítéli és rágalmazza, Isten mindig is csendben tűrte ezt. Isten olyan nagy árat fizetett értünk. Ezt szavakkal nem tudjuk kifejezni. Én csak egy apró teremtett lény vagyok. Még ha el is tudok végezni bizonyos kötelességeket, ezek korlátozottak. Pontosan olyan ez, mint amikor lelepleztem a gonosz Li Huát. Isten vezetett rá, hogy megtaláljam az Ő megfelelő szavait, a gonosz ember pedig csak akkor jutott belátásra, amikor ezen felül még a testvéreim is leleplezték őt. Amikor nehézségekbe ütköztem a kötelességemben, Isten volt az, aki azonnal elrendezte, hogy a vezetők beszélgessenek velem. Isten szavaiból megértettem Isten szándékait, és csak ekkor lett hitem. Ezt mind Isten tette. Én magam semmi dicséretre méltót nem tettem. Ha nem lett volna Isten vezetése, feltehetően nem érhettem volna el jó eredményeket a kötelességem végzése során. Én azonban mindezért magamnak tulajdonítottam az érdemet. Igazán arrogáns voltam, és híján a józan észnek! A romlott beállítottságom olyan súlyos volt, de Isten nem hagyott el és nem vetett ki a gonosztetteim miatt. Isten volt az, aki kialakította azt a környezetet, amelyben letartóztattak, hogy megállítson és megakadályozza, hogy gonoszságot tegyek. Egy rendőrtiszt száját is felhasználta arra, hogy elgondolkodtasson önmagamon, és hogy megértsem magam. Isten lényege olyan szép és jóságos! Azt is igazán megtapasztaltam, hogy csak Isten méltó az emberek dicséretére és bizonyságtételére! Később elolvastam Isten ezen szavait: „Milyen viselkedésmód tehát az, amikor valaki nem önmagát magasztalja fel és nem önmagáról tesz bizonyságot? Ha egy bizonyos dologgal kapcsolatban önmagadat fitogtatod és önmagadról teszel bizonyságot, akkor azt az eredményt éred el, hogy egyesek nagyra fognak tartani és imádni fognak. De ha ugyanazzal a dologgal kapcsolatban felfeded magad és megosztod az önismeretedet, akkor ennek más a természete. Nem így van ez? Az, hogy valaki teljesen feltárja magát és megosztja önismeretét, egy olyan dolog, amellyel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kellene. Ez egy pozitív dolog. Az jelenti az Istenről való bizonyságtételt, ha valóban ismered magad, és szabatosan, valóságosan és pontosan beszélsz az állapotodról; ha olyan tudást osztasz meg, amely teljes mértékben Isten szavain alapul; ha azok, akik hallgatnak téged, épülnek és a javukra válik; valamint ha bizonyságot teszel Isten munkájáról és dicsőíted Őt. Ha miközben felfeded magad, sokat beszélsz az erősségeidről és arról, hogyan szenvedtél és hogyan fizetted meg az árat, hogyan álltál meg szilárdan a bizonyságtételedben, és ennek eredményeként az emberek nagyra tartanak és imádnak téged, akkor azzal önmagadról teszel bizonyságot. Meg kell tudnod különböztetni ezt a két megnyilvánulást” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot). Miután elolvastam Isten szavait, találtam egy utat Isten felmagasztalásához és a Mellette való bizonyságtételhez. Megértettem a különbséget aközött is, hogy bizonyságot teszünk Isten mellett vagy hivalkodunk. Mindkettővel együtt jár, hogy az ember beszél a saját tapasztalatairól, a legfontosabb különbség azonban az ember szándékaiban és az elért eredményekben rejlik. A társalgás folyamata során beszélnünk kell a saját valós állapotunkról és a romlottságról, amely megnyilvánult bennünk, összekapcsolva ezt Isten szavaival, hogy leleplezzük a saját romlottságunkat, és végül beszélnünk kell arról, hogy milyen gyakorlási utakat találtunk, és milyen ismereteket szereztünk Istenről. Csak azzal magasztaljuk fel Istent és teszünk bizonyságot Mellette, ha ily módon beszélünk. Ha csak arról beszélünk, hogy miként oldottuk meg a problémákat és hogyan álltunk meg szilárdan a bizonyságtételünkben, amikor dolgok történtek velünk, és csak a jó oldalról beszélünk anélkül, hogy lelepleznénk a saját romlottságunkat, akkor ez a fajta beszélgetés csak hivalkodás. Amikor a tapasztalatomról beszéltem, nem nyíltam meg és nem mutattam meg a romlottságot, amelyet felfedtem. Amit a testvéreim előtt kifejeztem, az csupa pozitív, aktív belépés volt minden alkalommal. Ez elhitette a testvérekkel, hogy van hitem, és képes vagyok megoldani a problémákat. Amit tettem, az önmagam felmagasztalása és hivalkodás volt.
Később a gyülekezet elrendezte, hogy szövegalapú munkát végezzek. Egy nap a munkáról beszélgettem Ding Ning nővérrel, akivel együtt dolgoztam. Ding Ning azt mondta: „Szerintem a megfogalmazásom a kommunikációs levélben, amit a testvéreimnek írtam, nem olyan világos, mint a tiéd. Szerintem amit te írtál, nagyon jó.” Amikor Ding Ning befejezte a beszédet, nagyon boldog voltam. Megint fel akartam vágni azzal, hogyan írok kommunikációs leveleket. Ebben a pillanatban ráeszméltem valamire: Hát nem ismét hivalkodni akarok? Így azt mondtam Ding Ningnek: „Valójában nekem is voltak nehézségeim az írás folyamata során. Néha nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam. Írtam valamit, kitöröltem, aztán írtam valami mást, és néha még szívesen fel is adtam volna. Később imádkoztam Istenhez, hogy elgondolkodjak azon, miért nem tudok jól írni. Miközben kerestem és töprengtem, megértettem, hogy írás közben helytelen volt a szándékom. Nem azért írtam, hogy jól végezzem a kötelességemet – azért akartam jól írni, hogy az emberek csodáljanak. Ezért imádkoztam Istenhez, hogy bárhogyan is írom meg, amennyiben magában foglalja az alapelveket és a testvérek megértik, akkor rendben van. Amikor így gyakoroltam, és újra írtam, támadtak ötleteim, és képes voltam világosan kifejezni azt, amit akartam. Eszembe jutottak Isten ezen szavai: »Én megjelenek a szent királyságnak, és elrejtőzöm a mocsok földje elől« (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 29. fejezet). Ekkor értettem meg ennek a mondatnak a jelentését. Amikor helytelenek voltak a szándékaim, és a levélírást hivalkodásra akartam használni, Isten elrejtette előlem az arcát, és bárhogyan is írtam, nem volt jó. Amikor azonban a helyes hozzáállást vettem fel, és azért írtam, hogy eredményeket érjek el, Isten vezetése alatt zökkenőmentesen meg tudtam írni.” Miután Ding Ning ezt meghallgatta, azt mondta, már tudja, hogyan csinálja. Így gyakorolva a szívem igazán nyugodt volt.
Ezután, amikor a testvéreimmel voltam, tudatosan megnyíltam, leleplezve a saját romlott beállítottságomat és azt, ahogyan a múltban felmagasztaltam és mutogattam magam, és beszéltem arról, hogy Isten miként alakított olyan környezetet, hogy megmentsen és megváltoztasson engem. Így a testvéreim tisztán láthattak engem, és megérthették azt, hogy Isten üdvözíti az embereket. Később, amikor a kötelességemet végeztem, nem magasztaltam fel magam, és nem hivalkodtam úgy, mint a múltban. Az, hogy képes voltam így megváltozni, az Isten szavai vezetésének az eredménye. Hála Istennek!
