19. Amikor a státusz iránti vágy bajt okoz

2020 júliusában, Csao Cse-csien testvérrel és Li Mu-hszin nővérrel együtt felügyeltem az öntözési munkát. Ők ketten éppen csak elkezdték a betanulást, így felvállaltam a terhet, és segítettem nekik elsajátítani az alapelveket és a lehető leggyorsabban megismerkedni a munkával, ők pedig hozzám fordultak, ha valamit nem értettek. Kis idő elteltével észrevettem, hogy mindkettőjüknek vannak erősségei. Csao Cse-csien jó képességű volt, és gyorsan megtanulta az alapelveket, Li Mu-hszin pedig igazán alkalmas volt a munkára – nagyon rendszerezett és hatékony volt. Amikor munkát osztottak ki nekik, gyorsan meg tudták találni Isten odaillő szavait, hogy megoldják az újonnan érkezettek nehézségeit és kérdéseit. Úgy éreztem, eltörpülök mellettük. Nem dolgoztam olyan hatékonyan, és nem volt olyan gyors a felfogásom, mint az övék. Minden alkalommal jó ideig kellett töprengenem az újonnan érkezettek problémáin. Úgy éreztem, számomra minden lassabb és megerőltetőbb, mint nekik. Később, ahogy egyre jobban megismerték a munkát, fokozatosan központi szerepet kezdtek betölteni. Néha együtt kellett válaszolnunk az öntözők kérdéseire, de mivel én még nem végeztem el minden feladatomat, Li Mu-hszin azt mondta: „Ne aggódj, van néhány egyszerű kérdés, amit mi is rögtön meg tudunk válaszolni.” Kényelmetlenül éreztem magam, amikor ezt hallottam. Nem pusztán azért mondták ezt, mert féltek, hogy mivel lassan dolgozom, a velem való megbeszélés mindent feltartana? Olyan kirekesztve éreztem magam, mint még soha. Még bosszús is voltam: miért ilyen rosszak a képességeim? Nem gondolkodtam rugalmasan, és nem reagáltam gyorsan. Nem voltam olyan fiatal, és nem voltak olyan jó képességeim, mint nekik – ők mindenben hatékonyak voltak. Nem azt jelenti ez, hogy most már én vagyok közülünk a legkevésbé alkalmas? Mit gondolnak majd rólam? Lehet, hogy azt mondják majd, hogy hiába végzek ennyi ideje öntözési munkát, alacsonyabb szinten vagyok, mint ők, akik éppen csak elkezdték a betanulást. Ez annyira kínos lenne! Mivel nem akartam, hogy azt higgyék, nem vagyok jó, titokban elkezdtem keményen dolgozni, mindennap több időt szántam az újonnan érkezőkkel való találkozásra, kerestem Isten szavait és az igazságot, és átgondoltam az új hívők problémáit. Még a ruhamosást és az evést is időpocsékolásnak éreztem, és sokat imádkoztam Istenhez, kértem a segítségét, hogy hatékonyabb lehessek a kötelességemben. De a dolgok fordítva sültek el – bármilyen keményen is dolgoztam, továbbra is az én munkám eredményei maradtak a legrosszabbak. Mielőtt észbe kaptam volna, már nem volt semmi motivációm a kötelességem iránt, és sok problémát átadtam a partnereimnek, hogy ők kezeljék azokat. Úgy gondoltam, rosszak a képességeim, így csak annyit fogok vállalni, amennyivel boldogulok. Egyre rosszabb állapotba csúsztam, igazán passzívvá váltam a kötelességemben, és már nem vettem észre a problémákat a munkámban. Látva, hogy nem vagyok jó állapotban, a két partnerem beszélgetett velem, de én nem tudtam befogadni a mondandójukat. Nem voltam képes megváltoztatni az állapotomat, és néhány problémát nem sikerült időben megoldani, ami kihatott az öntözési munkám teljesítményére. A vezető beszélgetett velem, amikor tudomást szerzett az állapotomról. Azt mondta, ennek semmi köze a képességeimhez, hanem azért van, mert túlságosan vágyom a hírnévre és a státuszra, és hogy minél hamarabb helyre kell hoznom az állapotomat, hogy ne tartsa fel a munkánkat. Rájöttem, hogy nagyon rossz lelkiállapotban vagyok, hiányzik belőlem a felelősségérzet a kötelességem iránt, és nem tudok megoldani olyan problémákat, amelyeket korábban igen. Nem éreztem, hogy a Szentlélek megvilágosítana és útmutatást adna nekem; rendkívül érzéketlen és tompa voltam. Eszembe jutott, amit az Úr Jézus mondott: „Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van” (Máté 13:12). Bizonyára tettem valamit, ami nem volt összhangban Isten szándékával, ezért elrejtette előlem az arcát. Kissé megijedtem, és imádkoztam: „Istenem, nehézségeim vannak a kötelességem végzése közben, és nem érzem az útmutatásodat. Kérlek, világosíts meg, adj nekem útmutatást, és engedd, hogy elgondolkodjam magamon, megértsem a problémáimat, és megváltoztassam a helytelen állapotomat!”

Ezután találtam olyan szavakat Istentől, amelyek megoldást kínáltak az állapotomra. Isten azt mondja: „Egyszer az Úr Jézus azt mondta: »Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van« (Máté 13:12). Mit jelentenek ezek a szavak? Azt jelentik, hogy ha még a saját kötelességedet vagy munkádat sem végzed el, illetve nem szenteled magad annak, Isten el fogja venni, ami egyszer a tiéd volt. Mit jelent az, hogy »elvétetik«? Hogy érzik magukat ettől az emberek? Lehetséges, hogy nem éred el azt, amit a képességed és adottságaid lehetővé tettek volna számodra, és semmit sem érzel, és épp olyan vagy, mint egy nem hívő. Ilyen az, amikor Isten mindent elvesz. Ha hanyag vagy a kötelességedben és nem fizeted meg az árat, és nem vagy őszinte, Isten el fogja venni, ami egyszer a tiéd volt, vissza fogja venni a kötelességed végzéséhez való jogodat, nem fogja megadni neked ezt a jogot. [...] Ha mindig értelmetlennek tűnik számodra a kötelességed végrehajtása, ha úgy érzed, nincs mit tenni, és nem tudod magad rávenni, hogy hozzájárulj, ha soha nem kapsz megvilágosodást, és úgy érzed, semmi intelligenciád vagy bölcsességed nincs, amit használhatnál, akkor ez bajt jelent. Azt mutatja, hogy nincs meg a helyes késztetésed vagy a helyes ösvényed a kötelességed végzéséhez, és Isten nem hagyja jóvá, az állapotod pedig abnormális. Önvizsgálatot kell tartanod: »Miért hiányzik az ösvény a kötelességemből? Tanulmányoztam ezt a területet, és a szakterületemhez tartozik – még jó is vagyok benne. Miért van az, hogy amikor megpróbálom alkalmazni a tudásomat, nem tudom? Miért nem tudom hasznosítani? Mi folyik itt?« Ez véletlen? Van itt egy probléma. Amikor Isten megáld valakit, intelligenssé és bölccsé válik, tisztánlátóvá minden kérdésben, valamint lelkessé, éberré és különösen ügyessé, érteni fog hozzá és ihletett lesz mindenben, amit tesz, és azt fogja gondolni, hogy minden, amit tesz, annyira könnyű, és hogy semmilyen nehézség nem akadályozhatja – Isten megáldotta őt. Ha valaki mindent nagyon bonyolultnak talál, és bármit tesz is, ügyetlen, hajlamos a torzulásokra és tanácstalan, ha semmit nem ért meg, amit mondanak neki, akkor mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nem bír Isten vezetésével és Isten áldásával. Egyesek azt mondják: »Odatettem magam, tehát miért van az, hogy nem látom Isten áldásait?« Ha csupán odateszed és megerőlteted magad, de nem keresed, hogy az igazságalapelvek szerint cselekedj, akkor csak rutinszerűen teszed a kötelességedet. Hogyan is láthatnád Isten áldásait? Ha mindig hanyag vagy a kötelességed végzésében és soha nem vagy lelkiismeretes, a Szentlélek nem fog megvilágosítani vagy megvilágítani, és nem lesz a tiéd Isten vezetése vagy az Ő munkája, a cselekedeteid pedig nem fognak gyümölcsöt teremni. Emberi erőre és tanulásra támaszkodva nagyon nehéz jól végezni egy kötelességet vagy jól kezelni egy ügyet. Mindenki azt hiszi, hogy tud egy-két dolgot, hogy van némi szakértelme, de gyengén végzi a dolgokat, és mindig félresikerülnek a dolgok, megjegyzéseket és nevetést váltanak ki. Ez probléma. Lehet, hogy egyesek nyilvánvalóan nem jók semmire, mégis azt hiszik, hogy van szakértelmük, és senkinek sem engednek. Ennek az ember természetében lévő problémához van köze” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak azáltal tudja valaki megélni az emberi hasonlatosságot, hogy becsületes ember). Kicsit pánikba estem, miután elolvastam Isten szavait. Mostanában minden nehéz és fárasztó volt számomra. Nem vettem észre a problémákat a munkámban, és még olyan problémákkal szemben is tehetetlennek éreztem magam, amelyeket korábban meg tudtam oldani. Ez azért volt, mert megrekedtem a lázadás állapotában, és Isten elrejtette előlem az arcát. Elveszítettem a Szentlélek munkáját, és érzéketlenné, tompává, balgává és lassú felfogásúvá váltam. Már jó ideje öntöztem az új hívőket, értettem néhány igazságot az evangélium hirdetésével kapcsolatban, és tisztában voltam néhány alapelvvel. Úgy lett volna logikus, hogy idővel egyre jobban végezzem a kötelességemet, de nekem egyre rosszabbul ment. Egyáltalán nem éreztem a Szentlélek útmutatását, és a kötelességemhez való hozzáállásom utálatos volt Isten számára. Isten szavaiból láthattam Isten igazságosságát és szentségét. Amikor Ő megáldja az embereket vagy elvesz tőlük valamit, az mindig alapelveken nyugszik. Amikor az emberek szívvel-lélekkel végzik a kötelességüket, amikor mindent beleadnak, és az a motivációjuk, hogy eleget tegyenek Istennek, könnyen elnyerik a Szentlélek munkáját. Van éleslátásuk, felfedezik a problémákat a kötelességükben, és tudják, hogyan oldják meg azokat. Egyre jobban végzik a kötelességüket. Ha az emberek nem őszinték a kötelességükben, ha mindig a hírnévre és a státuszra gondolnak, nehezen nyerik el a Szentlélek munkáját. Aztán érzéketlenné és lassú felfogásúvá válnak, és nem tudják felmutatni azokat az erősségeket, amelyekre korábban képesek voltak. Így lehetetlen jól végezni egy kötelességet. Elgondolkodtam azon, milyen állapotban vagyok éppen. Miután elkezdtem dolgozni a két partneremmel, először éreztem a terhet, és segíthettem nekik a lehető leggyorsabban megismerni a munkát, de amikor rájöttem, hogy gyorsan fejlődnek, és túlszárnyalnak a képességeiket tekintve és minden másban is, fenyegetve éreztem magam – féltem, hogy elveszítem a vezető szerepemet, ezért elkezdtem letérni a helyes útról. Nem akartam, hogy lássák, hogy alulmaradok, ezért keményen, késő éjszakáig dolgoztam. Hogy hatékonyabb legyek az öntözésben, több időt fektettem az új hívőkkel való összejövetelekbe. De bárhogyan is igyekeztem, bármilyen árat is fizettem, mégis kevesebbet értem el, mint a társaim. Minden energiámat abba fektettem, hogy versenyezzek velük. Még Isten segítségét is kértem, hogy többet érjek el a munkámban, és megőrizzem a tekintélyemet. Olyan észszerűtlen voltam! Kihasználtam Istent, becsaptam Őt – hogy lehetne ezt kötelességvégzésnek nevezni? Megbánással telve imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! A hírnevet és a státuszt hajszoltam ahelyett, hogy megfelelően végeztem volna a kötelességemet. Akadályoztam az öntözési munkát. Bűnbánatot akarok tartani Előtted.”

Ezután olvastam Isten szavainak egy szakaszát, amely igazán a segítségemre volt. Mindenható Isten azt mondja: „Nem az adottságaidtól, a képességed nagyszerűségétől, az emberi mivoltodtól, a rátermettségedtől vagy a készségeidtől függ az, hogy jól tudod-e végezni a kötelességedet. Azon múlik, hogy olyasvalaki vagy-e, aki elfogadja az igazságot, és hogy képes vagy-e gyakorlatba ültetni az igazságot. Ha képes vagy az igazságot gyakorlatba ültetni és igazságosan bánni másokkal, akkor el tudod érni a másokkal való összehangolt együttműködést. Annak kulcsa, hogy valaki jól tudja-e végezni a kötelességét és el tudja-e érni a másokkal való összehangolt együttműködést, abban rejlik, hogy el tudja-e fogadni az igazságot és alá tudja-e vetni magát annak. Az emberek képessége, ajándékai, adottságai, életkora stb. nem lényegesek, ezek mind másodlagosak. A legfontosabb az, hogy megnézzük, vajon az illető szereti-e az igazságot és gyakorolni tudja-e az igazságot. Akik szeretik az igazságot és gyakorolni tudják az igazságot, azok egy prédikáció hallatán el fogják ismerni, hogy az helyes. A valós életben emberekkel, eseményekkel és dolgokkal találkozva alkalmazni fogják magukra ezeket az igazságokat. Gyakorlatba ültetik az igazságot, ami a saját valóságukká válik, a saját életük részévé. Olyan mérce és alapelvek lesznek belőle, amelyek szerint viselkednek és teszik a dolgokat; ezt fogják megélni és ezt fogják felfedni. Akik nem szeretik az igazságot, azok egy prédikáció hallatán szintén elismerik, hogy az helyes, és azt fogják hinni, hogy teljesen megértették. Feljegyezték a szívükbe a doktrínákat, azonban milyen alapelveket és mércét fognak használni valamely tettük megfontolásakor? Mindig a saját érdekeik szerint fogják fontolóra venni a dolgokat; nem az igazságot használva veszik fontolóra a dolgokat. Attól félnek, hogy az igazság gyakorlása miatt lemaradnak valamiről, és attól félnek, hogy mások megítélik és lenézik őket, hogy megszégyenülnek. Ingadoznak a megfontolásaikban, majd végül azt gondolják: »Csak a státuszomat, a hírnevemet és az érdekeimet fogom védeni, ez a lényeg. Amikor ezek meglesznek, elégedett leszek. Ha ezek a dolgok nem lesznek meg, akkor nem szívesen fogom gyakorolni az igazságot, és nem is találom élvezetesnek.« Olyan valaki ez, aki szereti az igazságot? Egyáltalán nem” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Megtudtam Isten szavaiból, hogy a kötelesség megfelelő színvonalon történő végzése nemcsak a képességeken, az adottságokon vagy az életkoron múlik. A kulcs az, hogy az ember szereti-e és gyakorolja-e az igazságot. Ha nem szereti és nem gyakorolja az igazságot, hanem szavaiban és tetteiben csak a tekintélyét és a státuszát tartja szem előtt, és nem védelmezi a gyülekezet munkáját, akkor bármilyen kiemelkedőek is a képességei vagy az adottságai, nehezen fog boldogulni a kötelességével. De én mindig azt hittem, hogy akinek jók a képességei és rugalmas a gondolkodása, az jól tudja végezni a kötelességét, míg az idősebbek és szerényebb képességűek, bárhogyan is igyekeznek, nem járnak sikerrel. Nem értettem az igazságot, és mindig az elképzeléseimen és képzelődéseimen keresztül néztem az embereket és a dolgokat. Olyan ostoba és tudatlan voltam! Isten mindenkit más képességekkel, más adottságokkal ruház fel, és mindenkitől mást követel meg. A gyülekezet azért rendezte úgy, hogy együtt dolgozzunk, hogy mindannyian kibontakoztassuk az erősségeinket, kiegészítsük egymás gyengeségeit, és együtt jól végezzük a kötelességünket. A két partneremnek elég jó képességei voltak, hatékonyak voltak a kötelességükben, és képesek voltak azonnal megoldani a felfedezett problémákat, biztosítva, hogy a munka ne akadjon fenn. Ha képes lettem volna félretenni a hiúságomat, és tanulni mások erősségeiből, gyorsabban fejlődtem volna, nem igaz? Nem voltak olyan képességeim, mint a partnereimnek, de nem voltam annyira alkalmatlan, hogy ne tudtam volna végezni a kötelességemet. Amikor helyes volt a szándékom, és kész voltam erőfeszítést tenni a kötelességemben, tisztábban láttam a problémákat, és gyorsabban megoldottam a dolgokat. Fel kellett hagynom azzal, hogy a saját hírnevemmel és státuszommal kapcsolatos nyereségeket és veszteségeket latolgatom. Ezután azon dolgoztam, hogy teljesítsem Isten követelményeit, nem versenyeztem többé a partnereimmel, hanem szívemet-lelkemet beleadtam a kötelességembe. Az idő múlásával fokozatosan megváltozott az állapotom, és fellendült a munkám.

Váratlanul azonban egy kis idő elteltével ismét a tekintély és a státusz csapdájában találtam magam. Néhány új hívő, aki éppen elfogadta Isten utolsó napokbeli munkáját, átkerült a gyülekezetünkbe. Csao Cse-csien és én feleltünk az öntözésükért. Bár Csao Cse-csien nem végezte túl régóta az öntözési munkát, igazán ügyesen tudta megtalálni Isten vonatkozó szavait, hogy megoldja a problémáikat, és a közössége igazán világos volt. Én meg tudtam oldani az újak néhány problémáját, de nem tudtam olyan világosan kommunikálni, mint ő. Az újonnan érkezettek jobban élvezték Csao Cse-csien közösségét, mint az enyémet. Nagyon irigykedtem, és azt gondoltam: „Milyen rövid ideje tanul, mégis ilyen gyorsan fejlődött. Én már több éve öntözöm az újonnan érkezetteket, de még mindig csak ezen a szinten vagyok. Tényleg sokkal gyengébb vagyok nála!” Amikor láttam, hogy a testvérek azokkal a kérdésekkel, amelyeket nem értenek, Csao Cse-csienhez fordulnak, hogy segítsen nekik megoldani azokat, különösen irigy voltam. A jó képességek nagy előnyt jelentenek. Nemcsak hogy mások csodálták miatta, hanem könnyebben végezte a kötelességét, és jobb eredményeket ért el. Ha nekem is olyan képességeim lennének, mint neki, talán engem is mindenki csodálna. De már elmúltam 50 éves, és a képességeim hiányosak voltak. Bárhogyan is igyekeznék, ennél a szintnél nem jutnék magasabbra. Mielőtt észbe kaptam volna, elveszítettem a motivációmat a kötelességem iránt. Valahányszor egy új hívő kérdést tett fel egy összejövetelen, hagytam, hogy Csao Cse-csien válaszoljon, én pedig csak néhány egyszerű megjegyzést fűztem hozzá. Egyre passzívabbá váltam a kötelességemben, és egyre jobban eltávolodtam Istentől. Nem tudtam, mit mondjak az imáimban, és néha éjszaka még el is aludtam ima közben. Felismerve, hogy veszélyes állapotban vagyok, kerestem és töprengtem. Amikor láttam, hogy hiányosak a képességeim, negatívvá és passzívvá váltam a kötelességemben: milyen romlott beállítottság húzódott meg emögött?

Később olvastam még néhányat Isten szavaiból: „Az embereknek nem szabad magukat nagyon tökéletesnek, nagyon kiemelkedőnek, nagyon nemesnek vagy másoktól nagyon különbözőnek gondolniuk; mindezt az ember arrogáns beállítottsága és tudatlansága idézi elő. Mindig úgy gondol magára, mint aki kiemelkedik – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem tudja elfogadni a hiányosságait, és soha nem tud szembenézni a hibáival és a kudarcaival – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy magasabb rendűek vagy jobbak legyenek nála – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg, hogy mások erősségei felülmúlják vagy meghaladják az övéit – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy jobb gondolataik, javaslataik és nézeteik legyenek, mint neki, és amikor felfedezi, hogy mások jobbak nála, akkor negatívvá válik, nem kíván szólni, szorong és lehangolt, és felzaklatja magát – mindezt egy arrogáns beállítottság okozza” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Összehasonlítottam a képességeimet a partnereim képességeivel, és amikor nem értem fel hozzájuk, negatívvá váltam és visszahúzódtam. Ezt egy arrogáns beállítottság uralta. Az arroganciám miatt nem tudtam megfelelően szembenézni a saját gyengeségeimmel és hiányosságaimmal, és különösen azt nem tudtam elfogadni, ha mások jobbak vagy alkalmasabbak voltak nálam. Látva, hogy a partnereim minden szempontból erősebbek nálam, központi szerepet töltenek be a csoportban, és elnyerik mindenki csodálatát és elismerését, kényelmetlenül éreztem magam, kibillentem az egyensúlyomból, és nem tudtam elfogadni ezt a helyzetet. Bár elismertem, hogy a képességeim szempontjából elmaradok a többiektől, a szívemben nem egyeztem ebbe bele. Titokban folyamatosan versengtem velük. Eltökéltem, hogy versenyre kelek és összehasonlítom magam velük. Amikor nem tudtam túlszárnyalni őket, negatívvá váltam, és hiányzott belőlem az energia a kötelességemben. Nem az arrogáns beállítottságom tört elő belőlem? Olyan arrogáns és tudatlan voltam!

Eszembe jutott Isten szavainak egy olyan szakasza is, amelyben leleplezi az antikrisztusok beállítottságát. Isten azt mondja: „Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőbe, még akkor sem engednék el a hírnévre és státuszra való törekvést. Bármilyen embercsoportba helyezhetnéd őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok hisznek Istenben, egyenlővé teszik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevükre és státuszukra is törekszenek. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az Istenben való hitben a hírnévre és státuszra való törekvést jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés – hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nem tettek szert hírnévre, nyereségre vagy státuszra, hogy senki sem néz fel rájuk, nem értékeli nagyra és nem követi őket, akkor elcsüggednek, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és belül így tűnődnek: »Kudarcot vallottam azáltal, hogy így hiszek Istenben? Nincs remény a számomra?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és dicséreteket zengjenek nekik, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – a szívükben nagyon ezekre a dolgokra összpontosítanak. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Nagyon nehéz volt Isten azon szavaival szembesülnöm, amelyek leleplezték az antikrisztusok hírnév és státusz utáni törekvését, mert szíven találtak. Az antikrisztusok hírnév és a státusz utáni törekvése nem pusztán pillanatnyi dolog, hanem a zsigereikben van – ez egy egész életen át tartó törekvés. Számukra a státusz mindenek felett áll, még az életüknél is fontosabb. Az antikrisztusok mindig helyet követelnek az asztalnál, és nem hajlandók alárendelni magukat másoknak. Csak akkor éreznek ösztönzést a kötelességük végzésére, ha mindenki csodálja és imádja őket. Enélkül negatívvá válnak és lazsálnak, sőt még az Istenbe vetett hit sem érdekli már őket. Miben különbözött a viselkedésem egy antikrisztusétól? Akkor voltam motivált a kötelességemben, amikor mások felnéztek rám és nagyra értékeltek, de amikor a partnereim fejlődtek, és minden tekintetben felülmúltak, és a státusz iránti vágyam nem teljesült, már nem éreztem terhet a kötelességemben. Most, hogy az öntözési munka olyan fontos, és olyan sok újonnan érkezettnek van sürgős szüksége öntözésre, segítenem kellett volna nekik, hogy megértsék az igazságot, és megismerjék Isten munkáját, hogy a lehető leggyorsabban gyökeret verjenek az igaz úton. De nem szívvel-lélekkel csináltam. Csak a saját hírnevem és státuszom foglalkoztatott, és mindent Csao Cse-csienre hárítottam. Nem végeztem azt a kötelességet, amit végeznem kellett volna. Jellemtelen voltam! Nem éreztem se bűntudatot, se megbánást, amikor nem végeztem jól a kötelességemet. De azt látni, ahogy a hírnevem vagy státuszom csorbát szenved, ugyanolyan fájdalmas volt számomra, mintha magát az életemet veszíteném el. A hírnevemet és státuszomat érintő veszteségeimet és nyereségeimet számolgattam, és ez negatívvá és gyengévé tett. Mindig azt reméltem, hogy olyanná válok, mint a partnereim, jobb képességekkel, hogy mindenki engem kérdezzen azokról a dolgokról, amiket nem értenek, és velem akarják megbeszélni a dolgokat, hogy központi szerepet tölthessek be a csoportban. Ezt kergettem mindig, ezt akartam elnyerni. Arra összpontosítottam, hogy csodálatot és imádatot szerezzek másoktól. Nem ugyanaz volt a törekvésem mögött, mint egy antikrisztusnak? Mivel rossz úton jártam, és elvesztettem a Szentlélek munkáját és útmutatását, nem teljesítettem azt a kötelességet, amit teljesítenem kellett volna. Tehát még ha magasabb pozíciót kaptam volna is, és elnyertem volna mindenki csodálatát, nem jutottam volna arra a sorsra, hogy Isten kiiktat? Amikor erre rájöttem, kissé megijedtem. Láttam, hogy a státusz hajszolásával olyan útra léptem, ami szembemegy Istennel! Meg akartam változtatni a téves törekvésemet, és abbahagyni a másokkal való versengést. Végezni akartam azt a kötelességet, amit végeznem kellett.

Ezután kerestem a gyakorlás útját. Eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Mit kell tennie valakinek ahhoz, hogy jól végezze a kötelességét? A kötelessége végrehajtása során minden dologban keresnie kell az igazságalapelveket, és teljes szívvel és teljes erejével kell végeznie azt – csak ez fogadható el. A teljes szív és erő bevetése azt jelenti, hogy az ember a teljes szívét beleteszi a kötelességébe, és nem hagyja, hogy más dolgok elfoglalják azt, minden erőfeszítését a kötelességébe fekteti, és kamatoztatja a képességét, az adottságait, az erősségeit, és azokat a dolgokat, amelyeket megért. Ha jó a megértésed és a felfogóképességed, amikor van egy jó ötleted, meg kell beszélned másokkal, meg kell hallgatnod mindenki véleményét, tanulnod kell mások erősségeiből a saját gyengeségeid ellensúlyozására, és harmonikusan kell együttműködnöd velük. Ily módon a kötelességed végrehajtása eredményeket fog hozni, és megfelelő színvonalon fogod végrehajtani a kötelességedet. Ha mindig mindent magadra akarsz vállalni, egyedül akarsz nagy dolgokat véghezvinni, és mutogatni akarod magad, hogy mások nagyra tartsanak, és elutasítod és elnyomod azokat az embereket, akiknek vannak erősségeik, nem adva nekik semmilyen lehetőséget azok kamatoztatására, akkor vajon végrehajtod a kötelességedet? Ez egyeduralkodóként való viselkedés; ez magamutogatás. Sátáni viselkedés, nem a kötelesség végrehajtása. Nem számít, milyen erősségei, adottságai vagy különleges tehetségei vannak egy embernek, nem tud maga vállalni egy egész munkaegységet; meg kell tanulnia összehangoltan együttműködni, ha jól akarja végezni a gyülekezet munkáját. Ezért a kötelességvégzésben a gyakorlás alapelve az összehangolt együttműködés. Amennyiben a teljes szívedet, minden erőfeszítésedet és teljes odaadásodat beleadod, és mindent felajánlasz, amit meg tudsz tenni, jól végzed a kötelességedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavai utat mutattak nekem a gyakorláshoz. Függetlenül a képességeimtől, amennyiben a kötelességem végzése közben őszinte a szívem, jól együttműködöm másokkal, a szívemet és erőmet a munkának szentelem, mindent jól megteszek, amit tennem kell és tudok, anélkül hogy simlis lennék és lazsálnék, az összhangban lesz Isten szándékával. Valójában Isten azért adott hármunknak különböző képességeket és erősségeket, hogy kiegészíthessük egymást. A két partneremnek jó képességei voltak, és hatékonyak voltak a munkában; meglátták a problémák lényegét. Pótolták azt, ami belőlem hiányzott. A képességeim kissé hiányosak voltak, de egy kicsit idősebb voltam náluk, így kicsit alaposabban, átfogóbban tudtam átgondolni a dolgokat. Ha mindannyian kibontakoztatnánk az erősségeinket, és együtt dolgoznánk, az javára válna a munkánknak. De az igazság keresése helyett mindig a partnereim erősségeit hasonlítottam össze a saját gyengeségeimmel, ami miatt gyakran voltam passzív és negatív, és nem tudtam végezni a kötelességemet. Most belegondolva, tényleg túl ostoba voltam. Ezzel a megértéssel ezután proaktívabban tudtam végezni a kötelességemet. Bármilyen nehézségem vagy problémám volt, megbeszéltem a partnereimmel, hogy megoldjuk azokat. Amikor nem tartottak vissza a gyenge képességeim és az idős korom, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam a kötelességemben. Továbbá, amikor közös akarattal teret adtunk az egyes enberek erősségeinek, nagyobb volt köztünk az összhang a közös munka során. Mindenki más feladatokon dolgozott, miközben együttműködtünk, és az öntözési munka eredményei sokat javultak.

E tapasztalat után elolvastam Isten szavait: „Akár sokan, akár kevesen végzitek együtt a kötelességeiteket, függetlenül a körülményektől, és függetlenül az időponttól, ne felejtsétek el ezt az egy dolgot – egyetértésben lenni! Ha ebben az állapotban éltek, akkor rendelkezni fogtok a Szentlélek munkájával” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). A szívemben megtapasztaltam, hogy ha elengedjük a hírnevet és a státuszt, és jól együttműködünk másokkal, könnyen elnyerjük a Szentlélek útmutatását, és jó eredményeket érünk el a kötelességeinkben. Hála Istennek!