24. Elmélkedés a kényelemben való elmerülésről
2022 augusztusában az új hívők öntözéséért voltam felelős a gyülekezetben. Nagyon hálás voltam Istennek, hogy ilyen fontos kötelességet végezhetek, és titokban elhatároztam, hogy ezt a kötelességet mindenképpen jól fogom végezni. Mivel korábban nem feleltem öntözési munkáért, és nem értettem az alapelveket, gondosan tanultam, és erőfeszítéseket tettem, hogy megismerkedjek a vonatkozó alapelvekkel. Ha az újonnan érkezetteknek bármilyen állapotuk vagy problémájuk volt, sietve közösséget vállaltam, és megoldottam azokat a nővérrel, akivel együtt dolgoztam. Bár mindennap elfoglalt voltam, sok energiát éreztem a szívemben, és megoldottam néhány problémát. Egy idő után felfedeztem, hogy ez a munka sok részletet tartalmaz. Nemcsak az újonnan érkezettek különféle problémáit és nehézségeit kellett időben megoldanom, hanem ellenőriznem kellet és nyomon kellett követnem az öntözők munkáját, és megoldanom az ő nehézségeiket, tehetséges embereket kellett felfedeznem, öntözőket kellett művelnem, és így tovább. Kezdtem úgy érezni, hogy ezt a munkát jól végezni egyszerűen túl nehéz. Sok gondolkodást és nagy áldozatot igényelt. Annyira fárasztó volt! Így hát állandóan azt reméltem, hogy kevesebb problémával fogok találkozni, hogy a munkám könnyebb lehessen. Később még nagyobb nyomás alá kerültem, ahogy az öntözésre szoruló újonnan érkezettek száma folyamatosan nőtt. Azt gondoltam magamban: „Ahhoz, hogy minden újonnan érkezettet jól megöntözzek, és mindenre megfelelően odafigyeljek, nagyon sok időre és erőfeszítésre lesz szükség. Ez túl fárasztó!” Ezért onnantól csak az öntözőkkel jártam összejövetelekre. A több elképzeléssel rendelkező újonnan érkezettek felelősségét az öntözőkre hárítottam, és nem sokat törődtem velük. Néha érdeklődtem az öntözők munkájáról, de csak a formaság kedvéért tettem. Egy idő után folyamatosan problémák merültek fel az öntözőmunkában. Néhány újonnan érkezett negatív és gyenge volt, és ritkán járt összejövetelekre; néhányat pedig félrevezettek a vallásos lelkészek alaptalan szóbeszédei és téveszméi. Megint másokat a családjuk akadályozott és üldözött, így nem jártak rendszeresen összejövetelekre, és így tovább. Az öntözők is nehézségekkel küzdöttek, és kissé negatívak voltak. A vezetők levelet küldtek, kérve, hogy gyorsan találjam meg az okot, és hozzam helyre az eltéréseket. Arra is emlékeztettek, hogy személyesen kellene öntöznöm azokat az újonnan érkezetteket, akiknek elképzeléseik vannak, de jó képességűek. Valóban részt kellett vennem az újonnan érkezettek problémáinak megoldásában, és segítenem kellett nekik gyökeret verni az igaz úton. Amikor láttam, hogy a vezetők ezt mondják, szomorúságot éreztem a szívemben. Úgy éreztem, ez annak az eredménye, hogy nem végeztem valódi munkát. Ezután sietve elmentem, hogy közösséget vállaljak az újonnan érkezettek problémáiról, és megoldjam azokat, de az eredmények nem voltak túl jók. Elkezdtem úgy érezni, hogy ez a munka egyszerűen túl nehéz, és jó lenne, ha egy kicsit könnyebb kötelességre cserélhetném. Egyszer az öntözők rámutattak néhány problémára és nehézségre a munkában. Meg akartam keresni néhány alapelvet, majd megbeszélni velük, hogyan oldjuk meg ezeket a problémákat, de aztán arra gondoltam: „Túl sok időbe és erőfeszítésbe kerül alapelveket keresni. A társam, akivel együtt dolgozom, jó képességű, és jól tud közösséget vállalni és problémákat megoldani. Majd őt kérem meg, hogy menjen, és oldja meg őket.” Így hát nem kerestem meg azokat az alapelveket, amelyeket meg kellett volna keresnem, és nem vállaltam közösséget arról, amiről kellett volna. Csak vártam, hogy a társam megoldja a dolgokat. Később, amikor ügyek merültek fel, saját gyenge képességemre hivatkozva adtam át az összes legproblémásabb és legnehezebb munkát a társamnak, mintha ez tökéletesen észszerű és természetes lenne. Egyre kevesebb terhet vállaltam a kötelességem végrehajtásában. Minden nap csak a kezem ügyében lévő feladatokat végeztem, gépiesen dolgozva. Abban az időben a szívemben állandóan nyugtalanságot és bizonytalanságot éreztem. Mivel az eredmények folyamatosan romlottak, a vezetők gyakran nyomon követték a munkát, hogy megértsék, mi történik. Elnyomottnak és nyugtalannak éreztem magam, mintha túl sok probléma és nehézség várna megoldásra. Úgy éreztem, túl nagy rajtam a nyomás, és túl sok minden miatt kell aggódnom. Gyakran gyötrelmesen éreztem magam, és panaszkodtam: „Nem olyan régóta végzem ezt a kötelességet. Miért nem értenek meg a vezetők? Miért követik ilyen szorosan nyomon a munkát?” Igazán azt reméltem, hogy többé nem merülnek fel problémák a munkában.
Egy nap elkaptam a COVID-19-et. Hirtelen belázasodtam, és az egész testem fájt. Egyáltalán nem volt energiám. Nem tudtam lenyelni az ételt, és éjjel sem tudtam aludni. A szívemben állandóan Istenhez imádkoztam: „Drága Istenem, ez a betegség és fájdalom a Te szándékoddal ért engem. De most még mindig nem tudom, melyik leckét kellene megtanulnom. Kérlek, adj útmutatást nekem, hogy megértsem a saját problémáimat!” Imádkozás után elgondolkodtam azon az állapotomon, amelyben a kötelességem végzése során voltam ebben az időszakban. Arra gondoltam, hogy a kötelességem végzése értelmes dolog, de miért éreztem magam gyakran elnyomottnak és gyötrődőnek? Hogyan kerültem ebbe az állapotba a kötelességem végzése közben? Később Isten következő szavait olvastam: „Ha az emberek állandóan a fizikai kényelmet és boldogságot keresik, ha állandóan a fizikai boldogságot és kényelmet hajszolják, és nem kívánnak szenvedni, akkor még egy kevés fizikai szenvedés, mások szenvedésénél egy kicsit több szenvedés, vagy a szokásosnál kicsit nagyobb túlterheltség is elnyomottságérzést kelt bennük. Ez az elnyomottság egyik oka. Ha az emberek nem tartanak nagy dolognak egy kis fizikai szenvedést, és nem a fizikai kényelemre törekszenek, hanem az igazságra, és igyekeznek jól végezni kötelességeiket, hogy eleget tegyenek Istennek, akkor nem fognak gyakran fizikai szenvedést érezni. Még ha időnként kissé elfoglaltnak, fáradtnak vagy kimerültnek is érzik magukat, miután alszanak, ébredéskor jobban érzik magukat, és folytatják a munkát. A feladataikra és a munkájukra fognak összpontosítani; nem fognak jelentős problémának tekinteni egy kis fizikai fáradtságot. Ha azonban az emberek gondolkodásában probléma merül fel, és állandóan a fizikai kényelemre törekszenek, minden alkalommal, amikor a fizikai testük némi kárt szenved, vagy nem talál kielégülést, bizonyos negatív érzelmek fognak bennük felszínre törni. Akkor az ilyen típusú emberek, akik mindig azt akarják tenni, ami nekik tetszik, és a hús-vér testüket akarják kényeztetni és élvezni az életet, miért kerülnek gyakran az elnyomottság negatív érzelmének csapdájába, amikor elégedetlenek? (Azért, mert a kényelemre és a fizikai élvezetre törekszenek.) Ez igaz néhány emberre” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Miután elgondolkodtam Isten szavain, megértettem, hogy az oka annak, hogy elnyomásban és gyötrelemben éltem, nem az volt, hogy ez a munka nehéz lett volna. A fő ok az volt, hogy probléma volt a gondolataimmal és nézeteimmel. Amire törekedtem, az nem az igazság elnyerése volt, és nem is az, hogy teremtett lényként jól végezzem a kötelességemet. Ehelyett a testi kényelelmre törekedtem. Csak arra gondoltam, hogyan aggódhatnék kevesebbet, és hogyan tehetném könnyebbé a dolgokat magamnak. Amikor a munkateher nagy volt, és több gondot kellett fordítanom rá, több nehézséget kellett elszenvednem, és több áldozatot kellett hoznom, akkor zúgolódtam, és ellenállást éreztem. Amikor sok problémával és nehézséggel találkoztam a munkában, túl bajosnak tartottam őket, és panaszkodtam, milyen nehezek a dolgok számomra, vagy más testvérekre hárítottam a kezelésüket és megoldásukat. Még a kötelességemet is könnyebbre akartam cserélni, hogy elmenekülhessek ebből a környezetből. Teljesen tisztában voltam vele, hogy amikor a vezetők nyomon követik a munkát, akkor a vezetői felelősségüknek tesznek eleget, de amikor a nyakamon lihegtek, és ez érintette a hús-vér testem érdekeit, úgy éreztem, hogy megterhelnek és túlhajszolnak, és emiatt zúgolódtam és panaszkodtam. Valójában azért panaszkodtam, hogy az Isten által elrendezett környezet nem jó. Ez elégedetlenség volt Istennel szemben, és ellenállás Istennel szemben. Ez Istennel való szembeszegülés volt! Igazán túl lázadó voltam, és nyoma sem volt bennem istenfélő szívnek!
Később tovább kerestem az igazságot, és elgondolkodtam magamon. Isten következő szavait olvastam: „Az emberek folyton nehézségekre panaszkodnak a kötelességük végzése közben, amikor nem akarnak semennyi erőfeszítést tenni, és amint van némi leállás, mindjárt megpihennek, üres fecsegésbe fognak vagy szabadidős és szórakoztató tevékenységekbe kezdenek. Amikor pedig felgyorsul a munka, és megzavarja az életük ritmusát és megszokásait, boldogtalanok és elégedetlenek miatta. Zúgolódnak és panaszkodnak, és felületessé válnak a kötelességük végzésében. Ez a testi kényelmek után való sóvárgás, nem igaz? [...] Nem számít, mennyi munkája van a gyülekezetnek, vagy mennyire foglalják le őket a kötelességeik, a rutinjukat és a normális életvitelüket ez soha nem akadályozza. Soha nem hanyagolják el a testi élet egyetlen apró részletét sem, és tökéletesen kontrollálják őket; nagyon szigorúak és komolyak. Amikor azonban Isten házának munkájával foglalkoznak, nem számít, milyen nagy dologról van szó – akár például a testvérek biztonságáról –, könnyelműen kezelik azt. Még azokkal a dolgokkal sem törődnek, amelyek Isten megbízatását vagy az általuk végzendő kötelességet érintik. Nem vállalnak felelősséget. Ez a testi kényelmekben való elmerülés, nem igaz? Alkalmasak-e kötelességvégzésre azok, akik elmerülnek a testi kényelmekben? Amint valaki felhozza a kötelességük végzésének témáját, vagy az ár megfizetéséről és nehézségek elszenvedéséről beszél, egyre csak csóválják a fejüket. Túl sok problémájuk van, tele vannak panasszal, és tele vannak negativitással. Az ilyen emberek hasztalanok, nem alkalmasak a kötelességük végzésére, és ki kellene vetni őket” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (2.)). Miután elolvastam Isten szavait, végre rájöttem, hogy a kényelem hajszolása és a kötelességvégzés során tanúsított felelőtlenség rendkívül súlyos természetű probléma. Akik állandóan a kényelmet élvezik, azok ravasz és számító módon végzik a kötelességüket, mindig a munka könnyebbik végét fogják meg, és félnek a nehéz munkától, és nem akarnak nehézséget szenvedni vagy áldozatot hozni. Valahányszor nehézségeket látnak, elfutnak, és különféle ürügyeket és kifogásokat keresnek, hogy a nagy nehézséggel vagy számos problémával járó munkát másokra tolják. Ez a fajta ember megbízhatatlan, és alkalmatlan a munka vállalására. Én pontosan ilyen ember voltam. Teljesen tisztában voltam vele, hogy én felelek az öntözőmunkáért, és időben kellene öntöznöm az újonnan érkezetteket, valamint megoldanom az elképzeléseiket és problémáikat, hogy a lehető leghamarabb gyökeret verhessenek az igaz úton. Ez volt a kötelességem alapvető hatásköre, ezek voltak azok a felelősségek, amelyeknek eleget kellett volna tennem. Én azonban panaszkodtam, hogy az újonnan érkezetteknek sok problémájuk van, és hogy a problémák megoldása túl bajos, és túl fárasztó. Így hát kifogásokat kerestem, hogy az összes elképzelésekkel és nehézségekkel küzdő újonnan érkezettet az öntözőkre tolhassam, és egyáltalán ne törődjek velük, mint egy mindent másra hárító, nemtörődöm főnök. Ez azt jelentette, hogy az újonnan érkezettek problémái nem oldódtak meg időben, és akadályozták az öntözőmunka haladását. Amikor az öntözők nehézségekkel és problémákkal találkoztak a munkájukban, én szemérmetlenül a hús-vér testtel törődtem, és nem voltam hajlandó megoldani őket. Mégis rendkívül ravasz voltam, és azzal a kifogással álltam elő, hogy gyenge képességű vagyok, hogy így jogosan tolhassam át az összes nehézséget és problémát a nővérre, akivel együtt dolgoztam. Mivel a hús-vér testtel törődtem, elmerültem a kényelemben, és nem végeztem valódi munkát, az öntözőmunka eredményei nem voltak jók. Ennek ellenére nem gondolkodtam el magamon, és amikor a vezetők nyomon követték a munkát, és megtudták, mi történik, még ellenállást is éreztem velük szemben, és nehezteltem rájuk. Lepergett rólam minden józan ész! Ilyen állapottal és viselkedéssel hogyan lehettem volna méltó arra, hogy felügyelő legyek? Nem a kötelességemet végeztem: gonoszságot cselekedtem! Szomorúságot és megbánást éreztem a szívemben, és azt gondoltam, hogy ennek a járványnak az elkapását Isten engedte meg. Imádkoztam Istenhez, hogy vezessen engem, hogy továbbra is elgondolkodjak a saját problémáimról, és megismerjem azokat.
Nem sokkal később egy összejövetelen voltam, és megnyíltam mindenkinek, hogy beszéljek az állapotomról. A vezető felolvasott nekem egy részletet Isten szavaiból, ami némi megértést adott a romlott beállítottságomról. Mindenható Isten azt mondja: „A hamis vezetők nem végeznek valódi munkát, azt viszont tudják, hogy miként viselkedjenek hivatalnokként. Mi az első dolguk, miután vezetővé lesznek? Az, hogy megvásárolják az emberek kegyét. Ezt a hozzáállást veszik fel: »Az új hivatalnokok azt hajhásszák, hogy imponáljanak«: először tesznek pár dolgot, amivel elnyerik az emberek kegyét, és kezelnek néhány olyan dolgot, amely mindenkinek javít a mindennapi jólétén. Először megpróbálnak jó benyomást kelteni az emberekben, megmutatni mindenkinek, hogy összhangban vannak a tömegekkel, hogy azután mindenki dicsérje őket, és ezt mondja: »Ez a vezető úgy viselkedik irányunkban, mint egy szülő!« Azután hivatalosan is átveszik az irányítást. Úgy érzik, hogy népszerűek és támogatást élveznek, a pozíciójuk pedig be van biztosítva; ezután elkezdik élvezni a státuszból fakadó előnyöket, mintha azok jogosan megilletnék őket. Ezek a mottóik: »az élet arról szól, hogy jókat együnk, és szépen öltözködjünk«, »rövid az élet, élvezd, amíg tudod«, »idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig«. Minden napot úgy élveznek, ahogy van, szórakoznak, amíg csak tudnak, és nem gondolnak a jövőre, és még kevésbé veszik fontolóra, hogy milyen felelősségeket kell teljesítenie és milyen kötelességeknek kell eleget tennie egy vezetőnek. A látszat kedvéért a megszokott módon prédikálnak néhány szót és doktrínát, és végrehajtanak néhány feladatot, de semmilyen valódi munkát nem végeznek. Nem hozzák felszínre a valódi problémákat a gyülekezetben és nem oldják meg azokat teljesen, akkor hát mi értelme van annak, hogy ilyen felületes feladatokat végeznek? Nem megtévesztő ez? Rá lehet bízni fontos feladatokat egy ilyesfajta hamis vezetőre? Vajon összhangban van Isten házának a vezetők és dolgozók kiválasztására vonatkozó alapelveivel és feltételeivel? (Nem, nincs.) Ezeknek az embereknek nincs semmi lelkiismeretük és józan eszük, híján vannak mindennemű felelősségérzetnek, mégis szeretnének valamilyen hivatalos pozíciót betölteni, vezetők lenni a gyülekezetben – miért ilyen szégyentelenek? Vannak egyesek, akiknek van felelősségérzetük, mégsem lehetnek vezetők, ha szegényes a képességük – a hasznavehetetlen emberekről nem is szólva, akiknek egyáltalán nincs felelősségérzetük; ők még kevésbé alkalmasak arra, hogy vezetők legyenek. Mennyire lusták az ilyen falánk és tétlen hamis vezetők? Még ha fel is fedeznek egy problémát, és tudják, hogy ez egy probléma, akkor sem veszik komolyan, és ügyet sem vetnek rá. Annyira felelőtlenek! Noha jó a beszélőkéjük, és látszólag van némi képességük, nem tudják megoldani a gyülekezeti munkában felmerülő különféle problémákat, minek következtében megreked a munka; egyre jobban felhalmozódnak a problémák, de ezek a vezetők nem foglalkoznak velük, és mindenáron el akarnak végezni néhány felületes feladatot a szokásos módon. És mi a végeredmény? Vajon nem rontják és nem fuserálják el a gyülekezeti munkát? Nem okoznak káoszt és az egység hiányát a gyülekezetben? Ez elkerülhetetlenül ide vezet” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Úgy éreztem, mintha szemtől szemben állnék Istennel, ahogy leleplezett engem. Az a fajta lusta ember voltam, akit Isten leleplezett. A kényelemben való elmerülés érdekében nem oldottam meg azokat a problémákat, amelyeket láttam, és egyáltalán nem végeztem valódi munkát. Visszagondolva erre az időszakra, mindent tudtam az újonnan érkezettek elképzeléseiről és problémáiról, és láttam az öntözők nehézségeit és állapotait. De nem gondolkodtam azon, hogyan keressem az igazságot, hogy ezeket a problémákat a lehető leggyorsabban megoldjam. Ehelyett csak megpróbáltam megkímélni magam a fáradságtól azzal, hogy csak az eljárást követtem, és tessék-lássék módon cselekedtem, csak röviden közösséget vállalva. Némi doktrínát szajkóztam, hogy becsapjam az embereket, és ennyiben hagytam. Néha még közvetlenül is áttoltam a problémákat a társamra vagy az öntözőkre, hogy ők oldják meg. Mindig a munka könnyebbik végét fogtam meg, a fárasztó feladatokat pedig kerültem, és minden helyzetben a hús-vér testtel törődtem. Teljesen tisztában voltam vele, hogy az újonnan érkezettek öntözése nagyon fontos, mivel ez befolyásolta, hogy az új hívők képesek lesznek-e szilárdan megállni az igaz úton. Azonban nem akartam áldozatot hozni, és nem oldottam meg azokat a problémákat, amelyeket láttam. Elfutottam a problémák elől, és kibújtam a felelősségem alól, és bár világosan láttam, hogy a munka veszteségeket szenved, egyáltalán nem törődtem vele. Igazán súlyosan hiányzott belőlem a lelkiismeret, és túl felelőtlen voltam! Ennek ellenére nem gondolkodtam el magamon, és azt hittem, hogy mivel csak rövid ideje felelek ezért a munkáért, a vezetőknek megértőnek kellene lenniük a nehézségeimmel szemben, és nem kellene túl sokat követelniük tőlem. Igazán teljességgel hiányzott belőlem a józan ész! Olyan sátáni filozófiákra támaszkodva éltem, mint „Idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig!” és „Minden napon csak tessék-lássék módon legyél túl.” Amikor a kötelességemet végeztem, nem a valódi munkámmal foglalkoztam. Csak néhány lényegtelen és jelentéktelen dolgot csináltam, és zavarosan tengettem a napjaimat. Látszólag nem voltam mindennap tétlen, de valójában egyáltalán nem végeztem valódi munkát, és nem tettem eleget azoknak a felelősségeknek, amelyeknek eleget kellett volna tennem. Miben különbözött az én viselkedésem egy aljas emberétől vagy egy naplopóétól, aki nem foglalkozik a valódi munkájával? Korábban lenéztem az ilyen embereket, soha nem gondolva, hogy én is ugyanebbe a kategóriába tartozom. Undorodtam magamtól! Egy olyan ember, mint én, akiből hiányzik az integritás, és teljesen megbízhatatlan, igazán méltatlan volt a kötelességvégzésre. A hamis vezetők és hamis dolgozók útját jártam. Most, hogy beteg lettem, nem volt energiám a kötelességeim végzésére, pedig szerettem volna. Rendkívül sajnáltam, hogy elpazaroltam az időt, amikor jó egészségnek örvendtem. Ha ez a betegség nem lenne gyógyítható, és meghalnék, örök megbánást hagynék magam után ebben az életben. Minél többet gondolkodtam, annál zaklatottabb lettem. Állandóan az az érzésem volt, hogy Isten elhagyott, és rájöttem, hogy ha továbbra sem törekszem az igazságra, és nem végzem jól a kötelességemet, valóban kiiktatnak.
Egy nap a lelki áhítat során Isten további szavait olvastam: „Vannak emberek, akik egyáltalán nem hajlandóak szenvedni a kötelességeik végzése során, akik mindig panaszkodnak, valahányszor problémával találkoznak, és nem akarnak árat fizetni. Miféle hozzáállás ez? Felületes. Ha felületesen végzed a kötelességed, és tiszteletlenül állsz hozzá, mi lesz az eredménye? Gyatrán fogod végezni a kötelességed, habár képes lennél jól végezni – a teljesítményed nem lesz megfelelő színvonalú, és Isten nagyon elégedetlen lesz azzal a hozzáállással, amelyet a kötelességed iránt tanúsítasz. Ha tudtál volna Istenhez imádkozni, keresni az igazságot, és a teljes szíved és elméd beletenni, ha tudtál volna így együttműködni, akkor Isten mindent előre elkészített volna a számodra, hogy amikor kezeled a dolgokat, minden a helyére kerüljön, és jó eredményeket érj el. Nem lenne szükséges rengeteg energiát kifejtened; amikor minden tőled telhetőt megtettél, hogy együttműködj, Isten már előre mindent elrendezett volna a számodra. Ha megcsúszol és lazítasz, ha nem végzed megfelelően a kötelességed, és mindig a rossz úton jársz, akkor Isten nem fog cselekedni az érdekedben; el fogod veszíteni ezt a lehetőséget, és Isten ezt mondja majd: »Nincs semmi hasznod; nem tudlak használni. Menj és állj félre! Szeretsz ügyeskedni és henyélni, igaz? Szeretsz lustálkodni és elmerülni a kényelemben, ugye? Nos, akkor merülj csak el a kényelemben mindörökre!« Isten valaki másnak fogja adni ezt a kegyelmet és lehetőséget. Mit mondotok? Veszteség ez vagy nyereség? (Veszteség.) Óriási veszteség!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Rendkívül fontos, hogy miként kell kezelnetek Isten megbízatásait. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten rád bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és el kell fogadnod a büntetésedet. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek teljesítik a megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha könnyelműen kezeled Isten megbízatásait, az egy súlyos elárulása Istennek. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavaiból éreztem Isten igazságosságát és megsérthetetlen természetét. Megértettem, hogy a kötelességünk Istentől való megbízatás, és a becsületünk kötelez, hogy ne utassítsuk vissza ezt a felelősséget. A kötelesség tiszteletlen és felelőtlen kezelése Isten elárulása. Ez súlyos vétek. Az ilyen embert átoknak kell sújtania. Azok az emberek, akik nem veszik figyelembe személyes testi érdekeiket, és komolyan és felelősségteljesen kezelik kötelességüket, elnyerhetik Isten munkáját és útmutatását. Kötelességük végzése során fokozatosan megértik az igazságot, és elnyerik az igazságot, és eljutnak oda, hogy alapelvek szerint cselekedjenek. Én azonban nem szerettem az igazságot. Csak a kényelmet szerettem. Nem tettem meg azokat a dolgokat, amelyek egyértelműen az alapvető felelősségeim közé tartoztak, és még ha néha csináltam is valamit, csak a formaság kedvéért, felületesen tettem azt. Csak egy kis látszatmunkát végeztem, hogy becsapjam Istent, és félrevezessem a testvéreimet. Igazán túl csalárd voltam! Isten megvizsgálja az emberek legbensőbb szívét. Minden tettemet és minden gondolatomat és ötletemet megvizsgálja. Egy olyan ember, mint én, aki elmerül a kényelemben, és önző és csalárd, teljességgel megbízhatatlan, és Isten utálatát és gyűlöletét vonja magára. De én még mindig nem gondolkodtam el magamon. A vezetők emlékeztettek, de én még mindig a hús-vér testemnek kedveztem, aminek következtében képtelen voltam elnyerni a Szentlélek munkáját a kötelességeim végzése során, és képtelen voltam átlátni a problémákat. Ez azt is jelentette, hogy az újonnan érkezettek nehézségei nem oldódtak meg időben. Vétkeket követtem el a kötelességeimben. Most, hogy ez a járvány sújtott, Isten fenyítése ért engem. Ez Isten igazságos természetének kinyilatkoztatása is volt számomra. Ha továbbra sem bánom meg bűneimet, akkor még ha a gyülekezet nem is takarítana ki, Isten mindent megvizsgál, és a Szentlélek nem fog rajtam munkálkodni. Előbb vagy utóbb kiiktatásra kerülök. Ahogyan a Biblia mondja: „Az ostobákat jólétük pusztítja el” (Példabeszédek 1:32). Mindenható Isten azt is mondja: „Az, amit ma mohón élvezel, pontosan az a dolog, ami tönkreteszi a jövődet” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az evangélium terjesztésének munkája egyben az ember megmentésének munkája is). Amikor ezt megértettem, megbánás töltött el, és alaposan megutáltam magam. Imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, túl önző és csalárd vagyok. Kötelességeim végzése során felületes vagyok, és a hús-vér testemmel törődöm. Ez befolyásolta a gyülekezet munkáját. Drága Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Kérlek, adj útmutatást nekem, hogy megváltoztassam ezt az állapotot!”
Később Isten következő szavait olvastam: „Mi az értéke egy ember életének? Pusztán annyi, hogy a testi örömöknek, például az evésnek, ivásnak és a szórakozásnak hódolhasson? (Nem.) Akkor mi? Kérlek, fejtsétek ki a gondolataitokat! (Egy embernek legalább annyit kell elérnie az életében, hogy teljesítse egy teremtett lény kötelességét.) Úgy van. [...] Egy tekintetben a teremtett lény kötelességének teljesítéséről van szó. Más tekintetben arról, hogy a képességeiteknek és adottságaitoknak megfelelően mindent tegyetek meg a lehető legjobban, legalább odáig jussatok el, ahol a lelkiismeretetek nem vádol titeket, ahol megbékéltek a saját lelkiismeretetekkel, és ahol mások szemében elfogadhatónak bizonyultok. Egy lépéssel továbbhaladva, egész életed során, függetlenül attól, hogy milyen családba születtél, milyen a tanulmányi háttered vagy a képességed, valamelyest meg kell értened azokat az alapelveket, amelyeket az embereknek fel kellene fogniuk az életben. Például, hogy az embereknek milyen úton kellene járniuk, hogyan kellene élniük, és hogyan kell értelmes életet élni – legalább egy kicsit fel kellene fedezned az élet igazi értékét. Az ember nem élheti ezt az életet hiába, és nem jöhet hiába erre a földre. Más tekintetben, életed során teljesítened kell a küldetésedet; ez a legfontosabb. Nem fogunk valami nagy küldetés, kötelesség vagy felelősség teljesítéséről beszélni, de legalább valamit el kell érned. Az egyházban például egyesek minden erőfeszítésüket az evangélium prédikálásának munkájába fektetik, ennek szentelik egész életük energiáját, nagy árat fizetnek érte és sok embert megnyernek. Emiatt úgy érzik, hogy nem hiába élték az életüket, és az értéket és vigaszt tartogat számukra. Amikor szembenéznek egy betegséggel vagy a halállal, amikor összegzik az életüket és felidézik mindazt, amit valaha tettek, az utat, amelyen jártak, vigaszt találnak a szívükben. Nem élnek át vádaskodást vagy megbánást. Egyesek nem sajnálják az erejüket, amikor az egyházban vezető szerepet vállalnak, vagy a munka egy bizonyos részéért felelősek. Minden potenciáljukat felszabadítják, minden erejüket beleadják, teljes szívüket feláldozzák, és megfizetik a munkájuk árát. Öntözésükkel, vezetésükkel, segítségükkel és támogatásukkal sokaknak segítenek saját gyengeségeik és negativitásuk közepette megerősödni és szilárdan megállni, nem visszahúzódni, hanem visszatérni Isten jelenlétébe, sőt végül tanúságot tenni Mellette. Ezen túlmenően vezetésük ideje alatt számos jelentős feladatot megvalósítanak, nem kevés gonosz embert kitakarítanak, Isten választottai közül sokat megvédenek, valamint számos jelentős veszteséget helyrehoznak. Mindezen eredmények az ő vezetésük alatt történnek. Visszatekintve az általuk bejárt útra, felidézve az elvégzett munkájukat és az évek során fizetett árat, nem éreznek megbánást vagy vádaskodást. Nem éreznek lelkifurdalást, amiért ezeket a dolgokat tették, és azt hiszik, értékes életet élnek, nyugodtság és vigasz van a szívükben. Milyen csodálatos ez! Hát nem ezt a gyümölcsöt nyerték? (De igen.) Ez a nyugodtság és vigaszérzés, a megbánás hiánya – ez az eredménye és a gyümölcse a pozitív dolgokra és az igazságra való törekvésnek. Ne mérjük magas mércével az embereket. Vegyünk egy olyan helyzetet, amikor egy ember szembekerül egy olyan feladattal, amelyet el kellene végeznie, vagy amelyet hajlandó elvégezni az élete során. Miután megtalálta a helyét, szilárdan megáll a pozíciójában, megtartja azt, szívének minden vérét és minden erejét feláldozza, és teljesíti és befejezi azt, amin dolgoznia kell, és amit véghez kell vinnie. Amikor végül Isten elé áll számot adni, viszonylag elégedettnek érzi magát, a szívében nincs vádaskodás vagy megbánás. Vigaszt érez és azt, hogy nyert valamit, hogy értékes életet élt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten elrendelte, hogy az utolsó napokban éljek, elfogadjam Isten munkáját, és kötelességeket végezzek a gyülekezetben. Nem azt akarta, hogy a hús-vér testemmel törődjek, elmerüljek a kényelemben, és az életemet arra pazaroljam, hogy elfoglaltnak tűnjek, de semmit se érjek el. Isten szándéka az volt, hogy az élet helyes útján járjak, többet keressem az igazságot a kötelességem végzése közben, és Isten szavainak megfelelően oldjam meg a testvéreim problémáit és nehézségeit, hogy képes legyek az alapelvek szerint cselekedni és a kötelességemet megfelelő színvonalon végezni. Csak az így élt élet értékes. Arra gondoltam, hogy ravasz és számító módon végeztem a kötelességemet. Bár a hús-vér test kényelemben volt, szívem mélyén gyötrelem és sötétség honolt, és egyszerűen semmi békém vagy boldogságom nem volt. A múló kényelemért és élvezetért nemcsak a saját életbe való lépésemet akadályoztam, hanem sok megbánást is hagytam magam után a kötelességemben. Igazán túl makacs és túl ostoba voltam! Imádkoztam Istenhez, és elhatároztam, hogy bár nem gyógyultam meg teljesen a betegségemből, hajlandó vagyok megváltoztatni helytelen állapotomat és fellázadni a hús-vér test ellen, hogy gyorsan megoldjam az újonnan érkezettek elképzeléseit és állapotait, jól végezzem a munkámat, eleget tegyek a felelősségeimnek, és jól tegyem a kötelességeimet.
Ezután a társammal együtt rendszeresen kerestem az igazságot, hogy megoldjuk a munkában felmerült problémákat. Általában az öntözőket is úgy vezettem, hogy együtt keressék az alapelveket, én pedig időszakosan összefoglaltam a munka eltéréseit és problémáit, és kerestem a megoldás útját. Egy nap Csen Hszin nővér azt mondta, hogy egy általa öntözött újonnan érkezett több problémát is felvetett. Nem tudta, hogyan oldja meg őket, és azt akarta, hogy közösséget vállaljak róluk. Néhány problémával kapcsolatban nem tudtam azonnal, hogyan kellene közösséget vállalni róluk vagy megoldani őket. Elkezdtem gondolkodni: „Sok gondolkodásba és keresésbe fog kerülni, hogy világos választ kapjak ezekre a problémákra. Ez sok időt vesz igénybe. Micsoda macera! Hagyhatnám ezeket a problémákat, és később a társamra bízhatnám a megoldásukat.” Amikor így gondolkodtam, rájöttem, hogy újra a hús-vér testtel törődöm. Sietve imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, tudom, hogy újra a kényelmet áhítom, és kísértést érzek, hogy ravasz és számító legyek. Hajlandó vagyok fellázadni a hús-vér test ellen és minden erőmet annak szentelni, hogy megoldjam ezeket a problémákat. Kérlek, adj útmutatást nekem!” Később Isten következő szavait olvastam: „Ha valaki igazán szereti az igazságot, olyan szíve lehet, amelyben óriási vágyakozás él Isten után, őszinte szíve, valamint késztetése lehet az igazság gyakorlására és arra, hogy alávesse magát Istennek. Valódi erő birtokában képes megfizetni az árat, az energiáját és idejét áldozni, lemondani a személyes előnyeiről, és elengedni a test összes akadályát, megtisztítva az utat Isten szavainak gyakorlása, az igazság gyakorlása és az Isten szavának valóságába való belépés előtt. Ha ahhoz, hogy bemenj Isten szavának a valóságába, el tudod engedni a saját elképzeléseidet, elengeded a saját tested érdekeit, az elismertséget, a státuszt, a hírnevet és a test élvezeteit – ha minden ilyen dolgot el tudsz engedni, akkor egyre inkább be fogsz menni az igazságbalóságba. Bármilyen nehézségeid vagy gondjaid is vannak, többé nem jelentenek majd problémát, könnyen megoldódnak, te pedig könnyedén bemész majd Isten szavainak valóságába. Az igazságvalóságba való belépésnek két elengedhetetlen feltétele van: az őszinte szív és az olyan szív, amelyben óriási vágyakozás él Isten után. Ha csak őszinte szíved van, ám mindig gyáva vagy, nincs óriási vágyakozásod Isten után, és meghátrálsz, amikor nehézségekkel találkozol, az nem elég. Ha csupán egy óriási vágyakozás van a szívedben Isten után, egy kicsit lobbanékony vagy, és csak ez a törekvésed van meg, de hiányzik az őszinte szíved, amikor dolgok történnek veled, és meghátrálsz, és a saját érdekeidet választod, ez szintén nem elegendő. Egyaránt szükséged van őszinte szívre és olyan szívre, amelyben óriási a vágyakozás Isten után. A szíved őszinteségének szintje és az Isten utáni óriási vágyad ereje határozza meg az igazság gyakorlására való késztetésed erejét. Ha nincs őszinte szíved és a szívedben nincs óriási vágyakozás Isten után, nem leszel képes megérteni Isten szavait, és nem lesz késztetésed az igazság gyakorlására. Így nem mehetsz be az igazságvalóságba, és nehéz lesz számodra elérni az üdvösséget” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Nagyon megihlettek Isten szavai. Kötelességem végzése során állandóan meghátráltam a nehézségek elől, és visszarettentem a nehéz feladatoktól. A fő probléma az volt, hogy nem őszinte szívvel kezeltem a kötelességemet, és nem voltam hajlandó szenvedni vagy áldozatot hozni az igazság gyakorlásáért. Amikor belegondoltam, rájöttem, hogy amikor nem tudtam megoldani az újonnan érkezettek problémáit, az azt jelentette, hogy nem értettem az igazságnak azt az aspektusát. Ez volt az a pillanat, amikor keresnem kellett az igazságot, és fel kellett szerelkeznem az igazsággal. Ez a fajta környezet arra késztethetett, hogy közelebb kerüljek Istenhez, és támaszkodjak Istenre, és még inkább esély volt számomra az igazság elnyerésére. Nagyra kell becsülnöm ezeket a lehetőségeket, fellázadnom a saját hús-vér testem ellen és Istenre támaszkodva keresnem az igazságot és megoldanom ezeket a problémákat, meghozva azt az áldozatot, amit meg kell hoznom. Csak így nyerhetem el Isten megvilágosítását és útmutatását, és érthetem meg és nyerhetem el fokozatosan az igazságot. Ha állandóan elmerülnék a kényelemben, meghátrálnék a nehézségek elől, és visszarettennék, amikor a dolgok nehézzé válnak, soha nem lépnék be az igazságvalóságba, és nem lenne módom elnyerni az igazságot. Végül én lennék az, aki kárt szenved. Miután ezt megértettem, imádkoztam Istenhez, és megkerestem néhányat Isten szavaiból, amelyek az újonnan érkezettek problémáival kapcsolatosak. Később Csen Hszinnel együtt összejövetelt tartottunk az újonnan érkezetteknek, hogy egyék és igyák Isten szavait. Közösségvállalás által megoldottuk az újonnan érkezettek problémáit. Az újonnan érkeeztteknek megnyílt a gyakorlás útja, miután megértették az igazságot, a nehézségeik és problémáik pedig megoldódtak. Szívem mélyéből köszönetet mondtam Istennek! Azzal, hogy ténylegesen kerestem az igazságot a problémák megoldásához, én is képes voltam átlátni néhány problémát és megérteni néhány olyan igazságot, amelyet korábban nem értettem. Azzal, hogy így végeztem a kötelességemet, a szívem nyugodt és békés lett.
E tapasztalat után láttam, hogy mindenféle nehézségre és problémára, amellyel a kötelességem végzése közben találkozom, Isten adott engedélyt, és Isten nem szándékosan nehezíti meg a dolgomat. Isten szándéka az, hogy ezeket a különféle nehézségeket és problémákat felhasználva ösztönözzön engem az igazságalapelvek keresésére, valamint hogy általuk felfedje a romlottságomat és a hiányosságaimat, hogy keressem az igazságot saját romlott beállítottságom megoldására. Különben mindig a romlott beállítottságomra támaszkodva élnék, és elmerülnék a kényelemben, ravaszul és számítóan végezve a kötelességemet. Ez nemcsak a gyülekezet munkáját késleltetné, hanem végül engem is tönkretenne. Isten szavai ébresztettek fel engem, egy ostoba és makacs embert. Hála Istennek az Ő üdvösségéért!