29. Nem hátrálok meg többé a nyomorúságtól
2023 augusztusában egy gyülekezet vezetője voltam. 29-én levelet kaptam a felsőbb vezetőktől. Azt írták, hogy az utóbbi napokban a KKP letartóztatásokat hajtott végre két közeli gyülekezetben, és sok testvért őrizetbe vettek. Kérdezték, hogy tudok-e valamit az ottani helyzetről. Amikor elolvastam a levelet, megdöbbentem: „Hogy lehet, hogy megint ennyi testvért letartóztattak? A vezetők valószínűleg azért küldték ezt a levelet, hogy lássák, oda tudok-e menni kezelni az utóhatásokat. Bár nem ismerem pontosan az ottani helyzetet, van némi korábbi tapasztalatom az utóhatások kezelésében. Ha elmennék, képes lennék elvégezni a feladatot. Ráadásul, mivel olyan sok testvért tartóztattak le az ottani gyülekezetekből, nehéz lesz olyan embereket találni, akik kezelni tudják az utóhatásokat.” De aztán egy másik gondolat is felmerült bennem: „Túl veszélyes az utóhatásokkal foglalkozni. Engem köröz a rendőrség. Ha elmegyek, engem is letartóztathatnak. Akárhogy is, nem igazán értem, mi történik azokban a gyülekezetekben, és egyébként meg a vezetők nem intézkedtek arról, hogy én menjek. Jobb, ha nem jelentkezek önként a feladatra.” Ezért azt válaszoltam, hogy még soha nem jártam ott, és nem ismerem a helyzetet. Nem számítottam rá, hogy alig küldtem el a levelet, máris egy újabb érkezik a felsőbb vezetőktől. Azt írták, hogy el kell mennem a két gyülekezetbe, hogy kezeljem az utóhatásokat. A vezetők adtak egy listát a tizenhét letartóztatott emberről. A gyülekezet vezetőit és azokat az embereket, akik számos más fontos kötelességet végeztek, mind letartóztatták. A levélben a felsőbb vezetők közösséget vállaltak néhány lehetőségről az utóhatások kezeléséhez, megkértek, hogy keressem meg Csou Na nővért, és működjek vele együtt, és végül arra is kértek, hogy imádkozzak sokat Istenhez, és fordítsak különös figyelmet a biztonságomra. Összeszorult a szívem, amikor ezt olvastam. Arra gondoltam, hogy mivel olyan sok testvért tartóztattak le ezekben a gyülekezetekben, túl kevés ember maradt, aki az utóhatásokat kezelhetné. Volt némi tapasztalatom ezen téren, és alkalmas is voltam erre a kötelességre, de mégis úgy döntöttem, hogy tétlen maradok, mert féltem, hogy letartóztatnak, aggódtam a saját biztonságomért, és nem voltam hajlandó elvégezni a feladatot, csak amikor kifejezetten megkértek rá. Amikor történt velem valami, csak a saját érdekeimet néztem – egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet érdekeit. Túl önző voltam! Ezért azt válaszoltam a vezetőknek, hogy hajlandó vagyok kezelni az utóhatásokat. De aztán azt gondoltam: „Ennek a két gyülekezetnek a legtöbb vezetőjét és dolgozóját letartóztatták. Ha közülük néhányan nem bírják a kínzást, és Júdássá válnak, akkor, ha odamegyek, nem egyenesen a rendőrség karjaiba sétálok-e? Engem is köröz a KKP, így ha letartóztatnak, biztosan sokkal súlyosabb kínzásnak leszek kitéve, mint mások. Ha nem is vernek halálra, akkor is megnyomorítanak.” Amikor erre gondoltam, félelem töltötte el a szívemet. Azonban a kötelesség szólított, nem lehettem önző és megvetendő, hogy csak magamra gondoljak. Ezért imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy vezessen engem. Isten szavaira gondoltam: „A kötelességeddel és azzal, ami a te dolgod – sőt ezen felül az Istentől kapott megbízatással és a kötelezettségeddel, valamint az olyan fontos munkával, amely kívül esik a kötelességeden, de meg kell tenned, olyan munkával, amelyet elrendeztek számodra, és amelynek elvégzésére név szerint elhívtak – meg kell fizetned az árat, bármilyen nehéz is legyen az. Még akkor is, ha a legteljesebb mértékben be kell vetned magad, még akkor is, ha üldöztetés fenyeget, és még akkor is, ha ez az életedet veszélyezteti, ne sajnáld az árát, hanem ajánld fel hűségedet és vesd alá magad mindhalálig. Így nyilvánul meg a valóságban az igazságra való törekvés, annak valódi ráfordítása és valódi gyakorlata” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie). Isten szavai megértették velem, hogy a kötelesség hívása Isten próbája volt számomra. Isten látni akarta, hogyan állok a kötelességemhez, hogy van-e hitem Benne, és alávetem-e magam Neki. Bár az utóhatások kezelése veszélyes volt, személyesen engem választottak ki erre a kötelességre. Akkor is el kell végeznem ezt a kötelességet, ha súlyos árat kell fizetnem érte. A legfontosabb az volt, hogy megóvjam Isten felajánlásait a veszteségtől. Arra gondoltam, hogy Isten háza hogyan öntözött és művelt engem ezekben az években. Most, ebben a kritikus helyzetben meg kellett védenem a gyülekezet munkáját. Nem gondolhatok tovább csak magamra, nem bújhatok vissza a páncélomba, mint valami teknős. Ezért imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, én egy teremtett lény vagyok, és tökéletesen természetes és indokolt, hogy alávessem magam Neked. Nem lehetnek saját választásaim és feltételeim. Bár gyenge vagyok, mégis készen állok figyelembe venni a Te szándékodat, és nem maradhat bennem megbánás a kötelességemben. Vezess engem, és mutass nekem utat.”
Augusztus 31-én megérkeztem az egyik közeli gyülekezetbe, és találkoztam Csou Nával. Hallottam, amikor Csou Na azt mondta, hogy a KKP ezúttal sok rendőrt küldött a testvérek letartóztatására. A két vezetőt, az evangelizációs diakónust és a vendéglátókat mind letartóztatták. Egyetlen biztonságos ház sem maradt. Azt gondoltam magamban: „Olyan sok embert tartóztattak le. Úgy tűnik, a rendőrség már régóta követi és figyeli őket. Túl veszélyes itt kötelességet végezni!” Amikor erre gondoltam, félelem töltötte el a szívemet. A szívemben imádkoztam Istenhez. Eszembe jutottak Isten szavai: „Akármilyen »erős« is a Sátán, akármilyen vakmerő és nagyravágyó, akármilyen nagy a károkozási képessége, akármilyen széles körűek a technikái az ember megrontására és elcsábítására, akármilyen ravaszak a trükkjei és cselszövései az ember megfélemlítésére, akármilyen változékony formában létezik, soha nem volt képes megteremteni egy árva élőlényt sem, soha nem volt képes törvényeket vagy szabályokat lefektetni minden dolog létezése számára, és soha nem volt képes uralni és irányítani egyetlen tárgyat sem, legyen az akár élő, akár élettelen. A világegyetemben és az égbolton nincs olyan személy vagy tárgy, amely tőle született volna, vagy neki köszönhetné a létét, nincs egyetlen személy vagy tárgy sem, amelyet ő uralna vagy irányítana. Épp ellenkezőleg, a Sátánnak nemcsak hogy Isten uralma alatt kell élnie, hanem ráadásul még alá is kell vetnie magát Isten minden parancsának és utasításának. Isten engedélye nélkül a Sátánnak nehéz akár csak egy csepp vizet vagy egy homokszemet is megérintenie a földön; Isten engedélye nélkül a Sátán szabadsága még arra sem terjed ki, hogy a földön a hangyákat mozgassa, nemhogy az Isten által teremtett emberiséget” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten szavai hitet adtak nekem. Isten uralkodik és szuverén minden felett. A Sátán is Isten kezében van. Isten engedélye nélkül, bárhogy tomboljon is a Sátán, nem tehet semmit ellenem. Az, hogy letartóztatnak-e vagy sem, Isten kezében van. Másnap Csou Na és én elmentünk azokhoz, akik a gyülekezet felajánlásait és javait felügyelték. Egyetértésben imádkoztunk Istenhez, és megbeszéltük, hogyan dolgozzunk együtt. Pár nap alatt biztonságosan átszállítottuk a gyülekezet holmiját és felajánlásait onnan. Láttam, hogy Isten oltalmaz és vezet minket, és szívemből hálás voltam Istennek.
Rögtön utána Csou Na és én elmentünk a másik gyülekezetbe. Ennek a gyülekezetnek szinte valamennyi vezetőjét és diakónusát letartóztatták. Csupán az evangéliumi diakónus kerülte el a letartóztatást, és nem akadt olyan ház, ahol megpihenhettük volna. Nem volt más választásunk, mint hogy egy kukoricaföldön vagy a dombok között találkozzunk az evangéliumi diakónussal, hogy megbeszéljük a munkát. Akkoriban sok nehézség adódott a munkában, és nem tudtuk mindet egyszerre megoldani. Gyengeséget éreztem a szívemben, és nehézségek között éltem. Imádkoztam Istenhez, arra kérve Őt, hogy megvilágosítson, és adjon útmutatást nekem. Imádkozás után eszembe jutottak Isten szavai: „A legnagyobb bölcsesség Istenre tekinteni, és minden dologban Rá hagyatkozni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenben való hitnek azzal kell kezdődnie, hogy átlátunk a világ gonosz irányzatain). A szívem hirtelen felderült: „Igen, Istenre kell támaszkodnom. Istennek hatalma és ereje van az ég és a föld, valamint minden dolog felett. Ha Istenre támaszkodom, semmit sem nehéz megvalósítani.” Isten szavai olyanok voltak számomra, mint egy mentőöv, hitet és erőt adtak nekem. Elkezdtem gondolkodni, mit tegyek biztonságos szálláshely nélkül. Aztán rájöttem, hogy ha egy nővéremet megkérném, hogy béreljen egy házat, akkor lenne helyünk, ahol megszállhatnánk és megbeszélhetnénk a munkát, nem igaz? Gyorsan megosztottam Csou Nával ezt az ötletet. Mi ketten egyetértésre jutottunk, és még aznap elmentünk megkeresni egy nővért, hogy közösségben beszélgessünk erről. Azonban ekkor még mindig voltak kétségeim. A környezet nagyon veszélyes volt – vajon a nővér beleegyezik-e? Nem számítottam rá, hogy azt fogja mondani, hogy éppen egy házat akar bérelni, hogy vendégül lásson minket. Csodálatos módon ugyanaz az ötlet jutott eszünkbe. Nagyon meghatódtam. Hálából mindketten megfogtuk a nővér kezét, és önkéntelenül könnyek csorogtak a szemünkből. Mélyen megértettem, hogy mindezen keresztül Isten vezetett minket. A legnagyobb gyengeségem, a legnagyobb nehézségem és a legrosszabb gyötrelmem órájában Istenre támaszkodtam és láttam Isten kezét; láttam, hogy Isten megvédi saját munkáját azzal, hogy előre elkészített egy vendéglátó jelöltet, és kijelölte számunkra az előre vezető utat. Szünet nélkül hálát adtam Istennek a szívemben. Később megtudtam, hogy miután Lin Hszi általános ügyekért felelős diakónust letartóztatták, a fia némi pénz ellenében megkérte egy kapcsolatát, intézze el, hogy óvadék ellenében szabadon engedjék. Lin Hszi azt mondta, hogy a rendőrség megkínozta. Ököllel ütötték, rúgták, pofon vágták, és elektromos bottal sokkolták. Mustárolajat öntöttek rá, hideg vízzel locsolták, majd forró vízzel leforrázták. Annyira összeverték, hogy az arca kék-zöld lett a zúzódásoktól, és a bilincsek olyan mélyen bevésődtek a húsába, hogy nem lehetett őket levenni. Azt is hallottam, hogy a gyülekezetvezetőt, Li Suang nővért a felismerhetetlenségig összeverték. Ezeket hallván nagyon megrettentem a szívemben. Elhagyott minden erőm, és a szívem úgy fájt, mintha késsel szúrták volna át. Felmerült bennem a kérdés: „Én foglalkozom a következményekkel, ezért néha személyesen kell elszállítanom a felajánlásokat és Isten szavainak könyveit. A kötelességemet itt végezni olyan, mintha a rendőrség orra elől ragadnám vissza a felajánlásokat. Manapság mindenütt kamerák és térfigyelő rendszerek vannak, és körözés alatt állok. Fennáll a veszélye, hogy bármikor letartóztathatnak. Ha letartóztatnak, miközben Isten szavainak könyveit szállítom, hogyan fognak megkínozni? Lin Hszi 78 éves, mégis ádáz módon csaknem halálra verték őt. Ha letartóztatnak, nem tudom, milyen kínzásnak fog alávetni a rendőrség. Mi lesz, ha halálra vernek? Azt sem tudom, hogy élve kijutok-e a börtönből. Ha nem tudom elviselni a kínzásokat és Júdássá válok, akkor istenhitben töltött életem véget ér, és nem lesz semmi esélyem az üdvösségre.” Minél többet gondolkodtam, annál jobban megijedtem. Már nem volt erő a testemben, és még megbánás is elfogott: „Most tényleg a vihar középpontjában vagyok. Miért nem gondolkoztam eléggé, mielőtt ilyen hirtelen elfogadtam ezt a kötelességet? Hogy lehettem ennyire ostoba?” Rájöttem, hogy a lelkiállapotom helytelen, és imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem! Hallottam, hogy a nagy vörös sárkány sok vezetőt és dolgozót letartóztatott, felismerhetetlenre verték a nővéreket, és mindenféle módon kínozták őket. A szívem gyenge és ijedt, és félelemben élek. Drága Istenem! Kérlek Téged, vezess és adj útmutatást nekem, és adj hitet és erőt, hogy ne rettentsen meg a KKP sötét befolyása!”
Miután imádkoztam, eszembe jutott egy sor Isten szavaiból: „És minden másról le lehet mondani, még az ember saját életéről is – de Isten megbízatásait teljesíteni kell.” Kikerestem a szövegrészletet, hogy átolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Rendkívül fontos, hogy miként kell kezelnetek Isten megbízatásait. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten rád bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és el kell fogadnod a büntetésedet. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek teljesítik a megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha könnyelműen kezeled Isten megbízatásait, az egy súlyos elárulása Istennek. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned. Az embereknek alapos megértést kell nyerniük arról, hogy hogyan kezeljék Isten megbízatását, és legalább ezt meg kell érteniük: Isten megbízatásaival, amit az emberre bíz, Ő felmagasztalja az embert, és különleges kegyelmet mutat az embernek, ez a legdicsőségesebb dolog mind közül, és minden másról le lehet mondani, még az ember saját életéről is – de Isten megbízatásait teljesíteni kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Miközben Isten szavain elmélkedtem, megértettem, hogy a kötelesség Isten által az embereknek adott megbízatás, és olyan felelősség, amit az ember becsületből nem tagadhat meg. Amennyiben nem tudod véghezvinni, akkor nem érdemled meg a létet. Eszembe jutottak a régi idők szentjei. Isten megbízatásának teljesítése érdekében hirdették Isten evangéliumát a világ minden részén. Bár vérük hullott és életüket áldozták, soha nem adták meg magukat a Sátán hatalmának. Továbbra is népszerűsítették Isten evangéliumát habozás és aggályok nélkül. Azonban, amikor ez a kötelesség rám hárult, nem tekintettem megtisztelő dolognak. Ehelyett félelemben éltem, mert féltem, hogy letartóztatnak. Csak a saját érdekeimet, nyereségeimet és veszteségeimet vettem figyelembe. Amikor veszély fenyegetett, el akartam menekülni. Még mielőtt ténylegesen letartóztattak és megkínoztak volna, már elkezdtem sajnálni, hogy elfogadtam ezt a kötelességet, és már elárultam Istent a szívemben. A korábbi idők szentjeivel összehasonlítva, igazán szégyelltem magam! Ilyen bizonyságtételt tudtak tenni anélkül, hogy Isten annyi szavát olvastak volna, én azonban hiába hittem Istenben sok éven át, és ettem és ittam Isten szavait oly sokat, a döntő pillanatban nem tudtam tekintettel lenni Isten szándékaira, és nem mutattam hűséget a kötelességem végzésekor. Teljesen hiányzott belőlem a lelkiismeret és az emberi mivolt!
Olvastam még Isten szavaiból: „Az antikrisztusok rendkívül önzők és hitványak. Nem hisznek igazi hittel Istenben, és még kevésbé hűségesek Istenhez; amikor problémával találkoznak, csak magukat védik és óvják. Semmi sem fontosabb számukra, mint a saját biztonságuk. Mindaddig, amíg élni hagyják és nem tartóztatják le őket, nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora kár éri a gyülekezet munkáját. Ezek az emberek rendkívül önzőek, egyáltalán nem gondolnak a testvérekre, sem a gyülekezet munkájára, csakis a saját biztonságukra. Ők antikrisztusok. Amikor tehát ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez és igazi hittel hisznek Istenben, ők hogyan kezelik azokat? Miben különbözik az, amit ők tesznek, attól, amit az antikrisztusok tesznek? (Amikor ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez, akkor ők azon gondolkodnak, hogy miként védhetnék meg Isten házának érdekeit, hogy miként óvhatnák meg az Istennek szánt adományokat a veszteségektől, és a vezetők és a dolgozók, valamint a testvérek vonatkozásában megteszik a veszteségek minimalizálásához szükséges intézkedéseket. Az antikrisztusok ezzel szemben a saját védelmükről gondoskodnak először. Nem törődnek a gyülekezet munkájával és Isten választott népének biztonságával, és amikor a gyülekezet letartóztatásokkal szembesül, az a gyülekezeti munka szempontjából veszteséget eredményez.) Az antikrisztusok feladják a gyülekezet munkáját és Isten felajánlásait, és nem tesznek arra vonatkozó intézkedéseket, hogy az emberek kezelni tudják az utóhatásokat. Ez ugyanaz, mintha megengednénk a nagy vörös sárkánynak, hogy elragadja Isten felajánlásait és az Ő választott népét. Ez vajon nem Isten felajánlásainak és választott népének burkolt elárulása? Amikor az Istenhez hűségesek világosan tudják, hogy veszélyes környezetben vannak, akkor is bátran vállalják a kockázatot, hogy kezeljék az utóhatásokat, és a lehető legkisebbre csökkentsék az Isten házát ért veszteségeket, mielőtt visszavonulnának. Nem a saját biztonságukat helyezik előtérbe. Mondd meg Nekem, a nagy vörös sárkány ezen elvetemült országában ugyan ki tudná biztosítani, hogy egyáltalán ne legyen veszélyben az Istenbe vetett hit és a kötelesség végzése? Bármilyen kötelességet is vállal valaki, az némi kockázattal jár – a kötelesség teljesítése azonban Isten megbízásából történik, és Istent követve az embernek vállalnia kell a kötelessége végzésével járó kockázatot. Az embernek bölcsnek kell lennie, és meg kell tennie bizonyos intézkedéseket a biztonsága érdekében, de nem szabad a személyes biztonságát előtérbe helyeznie. Isten szándékait kell figyelembe vennie, és az Ő házának munkáját, illetve az evangélium terjesztését kell előtérbe helyeznie. Isten megbízatásának teljesítése a legfontosabb számára; ez az elsődleges. Az antikrisztusok számára a személyes biztonságuk a legfontosabb; úgy gondolják, hogy nem is tartozik rájuk semmi más. Nem érdekli őket, amikor valaki mással történik valami, függetlenül attól, hogy ki az. Az antikrisztusok mindaddig nyugodtak, amíg velük nem történik semmi rossz. Hiányzik belőlük mindenféle hűség, ami az antikrisztusok természetlényegéből fakad” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten szavai leleplezték az antikrisztusok önző és megvetendő természetét. Rájöttem, hogy amikor az antikrisztusokra az a veszély leselkedik, hogy a nagy vörös sárkány letartóztatja őket, mindenáron a saját biztonságukat keresik. A maguk biztonságát tekintik elsődlegesnek, és egyáltalán nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit. Még az Istennek tett felajánlásokat is hátrahagyják, hogy saját biztonságukat megóvják. Isten szavaival egybevetve az általam feltártakat, azt találtam, hogy én is olyan voltam, mint egy antikrisztus. Amikor meghallottam, hogy a rendőrség sok rendőrt mozgósított a letartóztatásoknak ebben a hullámában, hogy az elfogott testvérek különféle kínzásokat szenvedtek el, hogy Li Suangot felismerhetetlenre verték, és hogy még a 78 éves Lin Hszit sem kímélték, féltem, hogy a rendőrség kezére kerülök, miközben a következményekkel foglalkozom, és megrokkanok, ha ugyan nem vernek halálra. Ha nem álltam volna ellen a gyötrelemnek, és Júdássá váltam volna, akkor nem nyerhettem volna el az üdvösséget. Félelemben és bizonytalanságban éltem, sőt, megbántam, hogy elvállaltam ezt a kötelességet. Ha veszély fenyegetett, csupán a saját védelmemet kerestem. Nem vettem figyelembe a testvéreim biztonságát, és azt sem, hogy az Istennek tett felajánlásokat elkobozza-e a nagy vörös sárkány. Úgy viselkedtem, mintha közömbös lett volna, kit tartóztatnak le, amíg engem nem. Egyáltalán nem óvtam meg a gyülekezet munkáját. Egyszerűen túl önző és megvetendő voltam! Elgondolkodtam azon, hogy ha hiszünk Istenben, vagy bármilyen kötelességet végzünk a nagy vörös sárkány országában, a letartóztatás veszélye fenyeget minket, azonban Isten ezzel a körülménnyel próbára tesz minket, és tökéletesíti a hitünket. Akik képesek figyelmen kívül hagyni saját biztonságukat veszélyes környezetben, megóvják az Istennek tett felajánlásokat, és megvédik testvéreiket, ők azok, akik óvják a gyülekezet munkáját és hűségesek Istenhez. Amikor ezt megértettem, már nem féltem annyira, mint korábban, és volt hitem, hogy jól kezeljem a következményeket, a felajánlásokat és az Isten szavait tartalmazó könyveket a lehető leggyorsabban kimenekítve, hogy minimalizáljuk a veszteségeket.
Elolvastam még egy részletet Isten szavaiból: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Az Úr evangéliumát terjesztették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték, szidalmazták, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. Ne arról beszéljünk, hogy végül mi lett a sorsa ama mártíroknak, vagy hogy Isten miként határozta meg a viselkedésüket, hanem ezt kérdezzük meg: amikor elérkezett számukra a vég, vajon az emberi elképzeléseknek megfelelően fejezték be az életüket? (Nem.) Az emberi elképzelések szemszögéből nézve óriási árat fizettek Isten munkájának terjesztéséért, de végül megölte őket a Sátán. Ez nincs összhangban az emberi elképzelésekkel, pedig pontosan ez történt velük. Ez volt az, amit Isten megengedett. Milyen igazságot lehet keresni ebben? Isten átka és kárhoztatása, vagy az Ő terve és áldása volt-e az, hogy engedte őket így meghalni? Egyik sem. Akkor mi volt? Az emberek most sajgó szívvel gondolnak vissza halálukra, de akkor így történtek a dolgok. Mivel magyarázható, hogy így haltak meg, akik hittek Istenben? Amikor szóba kerül ez a téma, beleképzelitek magatokat a helyükbe, szomorú-e ezért a szívetek, és éreztek-e rejtett fájdalmat? Ezt gondoljátok: »Ezek az emberek Isten evangéliuma terjesztésére vonatkozó kötelességüket tették és jó embereknek kell tekinteni őket, akkor hogy juthatott nekik ilyen vég és ilyen sors?« Valójában a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tanúskodtak Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy Isten cselekedetei mellett tanúskodjanak, Isten nagy ereje mellett tegyenek bizonyságot, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt, vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember maximálisan teljesíti a kötelességét. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tanúskodjatok Isten mellett és terjesszétek evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit elkerülhetetlen kötelességed elvégezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles teljesíteni). Miután elgondolkoztam Isten szavain, megértettem, hogy az istenhithez olyan szívre van szükség, amelyben óriási vágy él Isten után. Eszembe jutottak az elmúlt korok szentjei, akik életüket adták, hogy népszerűsítsék az Úr Jézus evangéliumát. Volt, akit lovak mögé kötöttek, volt, akit forró olajba vetettek, és Pétert, aki haláláig alávetette magát, fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért; ők hangos bizonyságot tettek Istennek. Haláluk rendkívül jelentőségteljes és becses volt; halálukra Isten emlékezett. Bár testüket Sátán megsebezte és megölte, a lelkük sosem halt meg. Ha attól való félelemből, hogy letartóztatnak és halálra vernek, feladom a kötelességem, vagy Júdássá válok és elárulom Istent, akkor élőhalottként élnék tovább. Végül a lelkem a pokolra vettetik, hogy örök büntetést szenvedjen. Így hát imádkoztam Istenhez, „Drága Istenem, Te rendelkezel életem és halálom felől. Készen állok alávetni magam annak, amit Te levezényelsz és elrendezel. Ha valóban letartóztatnak, az a Te engedélyeddel történik majd. Hajlandó vagyok szilárdan megállni a bizonyságtételemben Melletted. Még ha a rendőrség halálra is kínoz, sosem válok Júdássá, és nem árulom el a gyülekezet érdekeit.” Miután imádkoztam, több hitem lett a szívemben.
Mivel a gyülekezet vezetőit mind letartóztatták, egyszerűen nem volt tudomásunk róla, hány házban tartotta a gyülekezet a könyveket. Később körbekérdeztünk, és megtudtuk, hogy a Hao Ji nővér és egy másik nővér által őrzött, Isten szavait tartalmazó könyveket át kell helyezni. Egy szabadon engedett nővértől azt is hallottuk, hogy a rendőrség a letartóztatások második hullámát készül végrehajtani. Ha a könyveket nem szállítják el időben, a nagy vörös sárkány kezére kerülnek. Találtunk egy távoli helyet, ahol találkozhattunk Hao Jivel, de ő elmondta, hogy két megfigyelő kamera van annak a háznak az ajtaján, ahol Isten szavainak könyveit őrzik. Aggódott, hogy valami balul sül el, ha megpróbáljuk áthelyezni őket, és semmiképpen sem engedte, hogy próbálkozzunk. Azt gondoltam magamban: „A rendőrségnek van fényképe Hao Jiről, és felkérték a letartóztatott testvéreket, hogy azonosítsák őt. Ha nem szállítjuk el a könyveket, akkor ha valami történik vele, az Isten szavait tartalmazó összes könyv a nagy vörös sárkány kezére kerül, és a gyülekezet érdekei súlyosan károsodnak. De ha letartóztatnak, miközben a könyveket szállítom, a rendőrség nem fog halálra verni?” A szívem mélyén egy kicsit aggódtam és féltem, így hát imádkoztam Istenhez. Arra gondoltam, amit az Úr Jézus mondott: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). Igen. Sátán árthat a testnek, de nem tudja megölni a lelket. Ha letartóztatnának a könyvek áthelyezése közben, az Isten engedélyével történne. Itt volt az alkalom, hogy tanúságot tegyek Istennek. Nem engedhettem, hogy az Isten szavait tartalmazó könyvek a nagy vörös sárkány kezére kerüljenek. Azt mondtam Hao Jinek: „Nem kell részt venned az Isten szavait tartalmazó könyvek áthelyezésébe. Mi magunk fogjuk elszállítani őket.” Hao Ji beleegyezett. Csou Na és én megbeszéltük és megállapodtunk abban, hogyan szállítsuk el az Isten szavait tartalmazó könyveket. Csou Na azt mondta: „Ez az áthelyezés túlságosan veszélyes. Téged köröznek – nem szabad mutatkoznod. Egyedül megyek, így ha letartóztatnak, én leszek az egyetlen.” Mélyen megérintett, hogy Csou Na ezt mondta, és hagyni akartam, hogy egyedül csinálja. De aztán eszembe jutott, hogy az egészségi állapota gyenge, és veszélyben lenne, mert sok időbe telne egyedül elszállítania az összes könyvet. Nem maradhatok önző és megvetendő, és nem védelmezhetem tovább magam. Azt mondtam: „Jobb, ha mindketten megyünk. Így gyorsabb lesz. Minél kevesebb időt vesz igénybe, annál biztonságosabb.” Ezért álruhát öltöttünk, és óvatosan elszállítottuk onnan az Isten szavait tartalmazó könyveket. Néhány nappal később befejeztük az Isten szavait tartalmazó könyvek áthelyezését a másik helyről is. Láttam Isten gondoskodását és védelmét, és rendkívül hálás voltam Istennek a szívemben!
Mélyen meghatódtam a következmények kezelése során. Isten szavaitól kaptam erőt ahhoz, hogy lépésről lépésre leküzdjem a bátortalanságomat és a félelmemet. Amikor a legnagyobb kínokat és tehetetlenséget éreztem, Isten nyitott nekem utat, és valódi megértést és tapasztalatot adott Isten mindenhatóságáról és szuverenitásáról. Ezzel egy időben betekintést nyertem a saját önző és gonosz sátáni természetembe is. Megértettem, hogy ha ebben a veszélyes környezetben végzem a kötelességemet, az feltárja a hibáimat, és fejleszti a képességeimet. Nem hátráltam meg a kötelességem végzése elől egy veszélyes környezetben. Ezeket az eredményeket mind Isten szavai által vezetve értük el. Istennek legyen hála!
