44. Többé nem próbálom megóvni a tekintélyemet

2023 szeptemberében a testvérek vezetőnek választottak a gyülekezetben, aki elsősorban az öntözési munkáért felel. A hírt meghallva úgy éreztem, nagy nyomás nehezedik rám. Arra gondoltam: „A gyülekezeti munka sok feladattal jár. Még csak most kezdtem el a képzést, és nincs semmi tapasztalatom. Ha elmegyek nyomon követni a testvéreim munkáját, és lesznek dolgok, amiket nem tudok kezelni, mit fognak gondolni rólam? Azt fogják mondani, hogy észszerűtlen vagyok, hogy úgy követem nyomon mások munkáját, hogy én magam nem értek hozzá?” Mivel nem akartam, hogy rájöjjenek a hiányosságaimra és lenézzenek, visszautasítottam a vezetői kötelességet. Azt mondtam a felügyelőnek: „Jobb, ha keményen dolgozom a jelenlegi kötelességemben.” A felügyelő eljött beszélgetni velem: „Túl sokat követelsz magadtól. Mindenkinek vannak hiányosságai, és teljesen normális, hogy a munkánkban vannak bizonyos tökéletlenségek. Isten követelményei velünk szemben nem olyan magasak. Isten a kötelességünkhöz való hozzáállásunkat értékeli, és azt nézi, hogy minden erőfeszítésünket beleadjuk-e a munkába.” Amikor végighallgattam a felügyelőt, arra gondoltam, hogy igaza van. Mindenkinek vannak hiányosságai és gyengeségei, ezért kell mindannyiunknak képeznünk magunkat és tanulnunk. Nem kellett volna visszautasítanom ezt a kötelességet. Ezután elgondolkodtam magamon. Miért próbáltam folyton visszautasítani, amikor ez a kötelesség hívott?

Egy nap áhítat közben olvastam egy részt Isten szavaiból: „Ha odaadó akarsz lenni mindenben és eleget akarsz tenni Isten szándékainak, azt nem teheted meg úgy, hogy csak egyetlen kötelességet végzel; el kell fogadnod bármilyen megbízatást, amit Isten ad neked. Akár az ízlésednek való és egyezik az érdeklődési köröddel, akár olyasmi, amit nem élvezel, vagy még sosem csináltál és nehéznek találsz, el kell fogadnod, és alá kell vetned magad. Nemcsak el kell fogadnod, hanem proaktívan együtt is kell működnöd, el kell sajátítanod a szakmai készségeket, tapasztalatokat és belépést kell nyerned. Még ha nehézséget vagy fáradtságot, megaláztatást vagy kirekesztettséget szenvedsz is el, akkor is odaadással kell végezned. Csak akkor leszel képes mindenben odaadó lenni és eleget tenni Isten szándékainak, ha így gyakorolsz. Kötelességedként kell végrehajtanod, nem pedig saját vállalkozásodként. Hogyan kell értelmezned a kötelességet? A kötelesség olyasvalami, amit a Teremtő – Isten – rábíz valakire, hogy megtegye; így születnek az emberek kötelességei. Az a megbízatás, amelyet Isten rád ruház, a te kötelességed, és tökéletesen természetes és indokolt, hogy úgy végezd a kötelességedet, ahogyan azt Isten megköveteli. Ha világos számodra, hogy ez a kötelesség Isten megbízatása, és hogy ez Isten rád szálló szeretete és áldása, akkor képes leszel Istent szerető szívvel elfogadni a kötelességedet, és képes leszel a kötelességed végzése során figyelembe venni Isten szándékait, valamint képes leszel legyőzni minden nehézséget, hogy eleget tegyél Istennek. Azoknak, akik igazán feláldozzák magukat Istenért, sohasem szabad visszautasítaniuk Isten megbízatását; sohasem szabad visszautasítaniuk semmilyen kötelességet. Bármilyen kötelességet is bíz rád Isten, függetlenül attól, milyen nehézségekkel jár, nem szabad visszautasítanod, hanem el kell fogadnod. Ez a gyakorlás útja, vagyis az, hogy gyakorlod az igazságot, és minden dologban odaadó vagy, hogy eleget tégy Istennek. Mi itt a kulcsfontosságú pont? A »minden dologban« kifejezés. A »minden dolog« nem feltétlenül egyezik meg a vágyaiddal, és nem feltétlenül mindig olyan dolgokat takar, amelyeket szeretsz csinálni, vagy amelyeket örömmel fogadsz el. Vannak olyan feladatok, amelyekben nem vagy jártas, és meg kell tanulnod elvégezni őket; vannak, amelyek nehezek; mások pedig szenvedéssel járnak. De bármi is legyen az, amennyiben olyasmi, amit Isten bízott rád, el kell fogadnod Istentől; el kell vállalnod ezt a kötelességet, és a szívedet beleadva, jól kell végezned, hogy felajánlhasd az odaadásodat, és eleget tégy Isten szándékainak. Ez a gyakorlás útja. Bármi történjék is, mindig keresned kell az igazságot, és ha már biztos vagy abban, hogy milyen gyakorlás van összhangban Isten szándékaival, akkor úgy kell gyakorolnod. Csak ha így teszel, akkor gyakorolod az igazságot, és csak így tudsz belépni az igazságvalóságba” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy ahhoz, hogy eleget tegyünk Isten szándékainak, el kell fogadnunk bármilyen kötelességet, amely Istentől származik. Lehet, hogy a ránk váró kötelesség olyan, amit még soha nem végeztünk, ezért időt és energiát kell fektetnünk a megtanulásába, és a hús-vér testünknek többet kell szenvednie. Vagy a büszkeségünk sérülhet a hiányosságaink miatt, de bárhogy is legyen, egyszerű és engedelmes szívvel kell rendelkeznünk. Ez az a kötelességhez való hozzáállás, amellyel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. Összehasonlítottam magam ezzel. Amikor megtudtam, hogy vezetőnek választottak a gyülekezetben, tudtam, hogy a vezetőknek nyomon kell követniük a gyülekezet különféle munkáit, de én minden téren hiányosságokkal küzdöttem, ezért aggódtam, hogy ha a munka nyomon követése során olyan problémákba ütközöm, amelyeket nem tudok kezelni, és nem tudok megoldást mutatni a testvéreknek, akkor biztosan mindenki lenéz majd, és azt mondja, alkalmatlan vagyok. Ezért kifogásokat kerestem, azt mondtam, hogy sok feladathoz nem értek, és nem lennék alkalmas a munkára. Amikor ez a kötelesség hívott, nem arra gondoltam, hogyan legyek tekintettel Isten szándékaira, és hogyan vállaljam a kötelességemet; ehelyett vissza akartam utasítani, hogy az emberek ne nézzenek le. Egyáltalán nem óvtam meg a gyülekezet munkáját. Különösen önző és aljas voltam. Isten kegyelemben részesített azáltal, hogy engedte, hogy vezetői kötelességet végezzek. Ez nagyszerű lehetőség volt az igazság elnyerésére, és proaktív és pozitív hozzáállással kellett volna végeznem a kötelességemet. Amikor ezt megértettem, hajlandó voltam megváltoztatni a helytelen gondolkodásmódomat. Bár oly sok hiányosságom és gyengeségem volt, hajlandó voltam tanulni a testvérektől. Ezért elmondtam a felügyelőnek, hogy hajlandó vagyok vezetőnek képezni magam.

Ezután Isten szavait olvastam: „Az első típusba azok tartoznak, akik a különböző munkaelemek felügyelői lehetnek. Az első követelmény velük szemben az, hogy meglegyen bennük a tehetség és a képesség az igazság felfogására. Ez a minimumkövetelmény. A második követelmény az, hogy hordozzanak terhet – ez elengedhetetlen” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). „Némelyek ezt kérdezhetik: »Hogyhogy nem tartozik a tehetséges emberek előléptetéséhez és műveléséhez teljesítendő kritériumok közé az, hogy értsék az igazságot, legyenek birtokában az igazságvalóságnak, és legyenek képesek félni Istent és kerülni a rosszat? Hogyhogy nem tartozik közéjük az, hogy legyenek képesek megismerni Istent, legyenek képesek alávetni magukat Istennek, legyenek hűségesek Istenhez és olyan teremtett lények legyenek, akik megfelelő színvonalúak? Elmaradtak ezek a dolgok?« Mondjátok meg Nekem, ha valaki érti az igazságot és belépett az igazságvalóságba, valamint képes magát alávetni Istennek, hűséges Istenhez, és istenfélő szíve van, továbbá ismeri Istent, nem áll ellen Neki, és olyan teremtett lény, aki megfelelő színvonalú, szükséges-e őt még mindig művelni? Ha igazán elérte mindezt, azzal nem teljesült máris a művelés eredménye? (De igen.) Éppen ezért ezek a kritériumok nem szerepelnek a tehetséges emberek előléptetésére és művelésére vonatkozó követelmények között. A jelölteket olyan emberi lények közül léptetik elő és művelik, akik nem értik az igazságot, és akik telve vannak romlott beállítottságokkal, éppen ezért lehetetlen, hogy ezek az előléptetésben és művelésben részesülő jelöltek máris birtokában legyenek az igazságvalóságnak, vagy előtte már teljességgel alávessék magukat Istennek, arról nem is beszélve, hogy teljes mértékig hűségesek lennének Istenhez, attól pedig egész bizonyosan még távolabb vannak, hogy ismerjék Istent, és istenfélő szívük legyen. Az előléptetéshez és műveléshez mindenekelőtt azoknak a kritériumoknak kell eleget tennie mindenféle tehetséges embernek, amelyeket az imént említettünk – ezek a legreálisabbak és legkonkrétabbak” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). „Mondjátok meg Nekem, hogyan lehettek hétköznapi és normális emberek? Hogyan tudjátok, ahogy Isten mondja, elfoglalni a teremtett lény megfelelő helyét, nem próbálva valami nagy alaknak vagy emberfeletti lénynek lenni? Hogyan kellene gyakorolnotok, hogy hétköznapi és normális emberek legyetek? Hogyan érhető ez el? Ki szeretne beszélni? (Először is el kell ismernünk, hogy hétköznapi emberek vagyunk, nagyon átlagos emberek, és hogy sok dolog van, amit nem fogunk fel, nem értünk, és nem látunk át. El kell ismernünk, hogy romlottak és hiányosak vagyunk. Ezután őszinte szívvel kell rendelkeznünk, és gyakran Isten elé kell járulnunk keresni.) Először is, ne adj magadnak címet, és ne hagyd, hogy az korlátok közé szorítson, azt mondva: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csoportvezető, én vagyok a felügyelő, vagy én vagyok a legnagyobb szakértelemmel bíró és a szakmailag legképzettebb személy a területen.« Ne feszélyezzen a magadnak adott cím. Amint ez megtörténik, szorosan megkötöz téged; hatással lesz a szavaidra és a tetteidre, valamint a normális gondolkodásodra és az ítéleteidre. Meg kell szabadítanod magad a státusz e korlátaitól. Először is, szállj le e hivatalos cím pozíciójáról, és foglald el egy hétköznapi ember helyét! Akkor a gondolkodásmódod némileg normálissá válik. Azt is el kell ismerned: »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és azt sem értem – kutatnom és tanulnom kell«, vagy »Ezt még sosem tapasztaltam, így nem tudom, mit tegyek.« Amikor ki tudod mondani, amit valójában gondolsz, és így becsületesen beszélsz, normális józan ésszel fogsz rendelkezni. Ha hagyod, hogy mások megismerjék a valódi énedet, normális képük lesz rólad, és nem kell megjátszanod magad. Többé nem érzed majd, hogy nagy nyomás nehezedik rád, és képes leszel normálisan kommunikálni másokkal. Így élni szabad és könnyű. Aki úgy érzi, hogy az élet túl fárasztó, az csak magát okolhatja. Ne tettess és ne takargass semmit! Először is, tárd fel, mit gondolsz a szívedben, és a valódi gondolataidat, hogy mindenki tudjon róluk, és megértse őket! Ily módon az aggodalmaid, valamint a közted és mások közötti gátak és gyanakvások mind megszűnnek. Ezenkívül van még valami, ami megkötöz téged, mégpedig az, hogy mindig a csapat fejének, vezetőnek vagy munkásnak tartod magad, valakinek, akinek címe, státusza és rangja van – ha aztán azt mondod, hogy ezt nem érted, és arra képtelen vagy, az nem önmagad lealacsonyítása? Amikor elengeded ezeket a béklyókat a szívedben, amikor nem tekintesz többé vezetőként vagy munkásként magadra, és amikor nem gondolod azt, hogy jobb vagy másoknál, hanem inkább úgy érzed, hogy hétköznapi ember vagy, ugyanolyan, mint mindenki más, és hogy vannak területek, ahol rosszabb vagy másoknál, akkor, amikor ezzel a gondolkodásmóddal beszélsz az igazságról és a munkával kapcsolatos ügyekről, mind az eredmények, mind a légkör más lesz” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavaiból megértettem, mik Isten házának alapelvei az emberek előléptetésében és gondozásában. Nem arról van szó, hogy csak azokat az embereket lehet vezetőnek előléptetni és gondozni, akik rendelkeznek az igazságvalósággal, vagy el tudják végezni az összes különféle munkát. Ehelyett, ha képes vagy felfogni az igazságot, megfelelő emberi mivolttal rendelkezel, terhet hordozol a kötelességed végzése során, és hajlandó vagy tanulni, még ha nincs is tapasztalatod, művelhető vagy. Ezenkívül, ha vezetőnek választanak, nem szabad piedesztálra állítanod magad, hanem a megfelelő helyre kell tenned magad, és be kell ismerned, hogy csak egy hétköznapi ember vagy, és bármilyen munkáról legyen is szó, nem úgy születtél, hogy képes vagy elvégezni; amikor olyan dolgokkal találkozol, amiket nem tudsz megcsinálni, vagy nem értesz, segítséget kérhetsz a testvérektől. Eszembe jutott, hogy amikor elkezdtem az újonnan érkezettek öntözésének képzését, nem tudtam, hogyan végezzem a munkát, de akkor rájöttem, hogy az újonnan érkezettek öntözése képzés arra, hogyan használjuk az igazságot a problémák megoldására, ami hasznos volt az életbe való belépésemhez, és így volt motivációm jól végezni a kötelességemet. Amikor együtt képeztük magunkat a testvérekkel, lépésről lépésre egy idő után én is képes voltam megoldani néhány problémát. Rájöttem, hogy bármilyen munka legyen is az, nem arról van szó, hogy csak akkor végezheted el, ha már tudod, hogyan kell csinálni, és érted; mindig át kell menned a tanulás és képzés folyamatán. Engem azonban az arrogáns beállítottságom irányított, és azt hittem, hogy ha vezető vagyok a gyülekezetben, akkor többet kell értenem másoknál, és jobbnak kell lennem a munkában másoknál. Csak így lennék alkalmas arra, hogy menjek, és nyomon kövessem mások munkáját. Azt is gondoltam, hogy ha én magam nem tudom megcsinálni, vagy nem értem, akkor mások biztosan lenéznek majd, ezért visszautasítottam a kötelességet. Nem voltam tisztában a saját valódi mértékemmel. Túl észszerűtlen voltam! Valójában Isten követelményei velünk szemben nem magasak – csupán annyi, hogy legyünk hétköznapi emberek, és nyugodtan nézzünk szembe a hiányosságainkkal, hogy aktívan kérjünk segítséget a testvérektől azokban a dolgokban, amelyeket nem értünk, és keressük az igazságot, hogy pótoljuk a hiányosságainkat. Ha így fokozatosan képezzük magunkat, gyorsabb lesz a fejlődésünk. Amint ezt megértettem, hajlandó voltam elengedni azt a téves nézetet, hogy „vezető vagyok, jobbnak kell lennem másoknál, és többet kell értenem másoknál”, és azt gyakorolni, hogy becsületes ember legyek. Szívem mélyéből elfogadtam a vezetői kötelességet.

Kezdetben csak azért a gyülekezetért feleltem, amelyben voltam. Viszonylag jól ismertem a gyülekezet személyzetét és munkáját, de nem sokkal később a felügyelő megkért, hogy vállaljam a felelősséget még néhány gyülekezet munkájáért. Azt gondoltam magamban: „Ezekben a gyülekezetekben a testvérek munkaképessége nagyon jó. Régebb óta hisznek Istenben, mint én. Nem vagyok olyan jó, mint ők. Ha sok dolgot nem tudok megcsinálni, amikor nyomon követem a munkájukat, mit gondolnak majd rólam? Le fognak nézni?” Üzenetet küldtem a felügyelőnek, hogy nem vagyok rá alkalmas, és nem tudom megcsinálni. A felügyelő arra kért, hogy próbáljam meg képezni magam, és majd meglátom. Később eszembe jutott Isten szavainak egy részlete, amelyet korábban olvastam: „Mert mindazok számára, akik kötelességet végeznek, függetlenül attól, hogy mennyire mélyrehatóan vagy felületesen értik az igazságot, az igazságvalóságba való belépés legegyszerűbb gyakorlata az, ha minden helyzetben Isten házának az érdekeire gondolnak, elengedve önző vágyaikat, személyes szándékaikat, indítékaikat, büszkeségüket és státuszukat, és Isten házának az érdekeit helyezve az első helyre – ez a legkevesebb, amit meg kell tenniük. Ha még ennyit sem tud megtenni az, aki kötelességet végez, akkor hogyan mondhatnánk, hogy elvégzi a kötelességét? Ez nem a kötelességének a végrehajtása. Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd számításba a gyülekezet munkáját! Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a státuszod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások. Oszd két lépésre, köss egy kis kompromisszumot – nem érzitek úgy, hogy ez egy kicsit megkönnyíti a dolgokat? Ha egy ideig így gyakorolsz, érezni fogod, hogy Istennek eleget tenni nem nehéz dolog. Továbbá ha képes vagy eleget tenni a felelősségeidnek; teljesíteni a kötelezettségeidet és a kötelességedet; félretenni az önző vágyaidat, szándékaidat és indítékaidat; tekintettel lenni Isten szándékaira; és Isten házának érdekeit, a gyülekezet munkáját és az általad végzendő kötelességet az első helyre tenni, akkor miután egy ideig így tapasztalsz, érezni fogod, hogy így viselni magad jó dolog, hogy az embereknek becsületes és nyílt módon kell élniük, és nem szabad gerinctelen, szennyes, alantas életet élniük, hanem inkább egyenesnek és igazságosnak kell lenniük. Érezni fogod, hogy ez az a képmás, amelyet egy embernek meg kell élnie. Fokozatosan egyre inkább alábbhagy az arra irányuló vágyad, hogy saját érdekeidnek tegyél eleget” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Miközben Isten szavain elmélkedtem, megértettem, hogy ahhoz, hogy jól végezzem a kötelességemet, el kell engednem a saját büszkeségemet és státuszomat, és mindenben Isten háza érdekeit kell előtérbe helyeznem. Csak ez tenne eleget Istennek. Ez a kötelesség, amely hívott, Isten felemelése volt számomra, arra késztetve, hogy jobban keressem az igazságot, és az igazságra való törekvés útján járjak. Arra gondoltam, milyen feszült a helyzet Mianmarban, ahol állandó háború van. Nem tudtam, meddig végezhetem a kötelességemet. Most, hogy lehetőségem nyílt egy kötelességet végezni, gondosan meg kell becsülnöm, és nem utasíthatom vissza azért, mert aggódom, mit gondolnak majd rólam mások. Bármilyen problémák is lepleződnek le a kötelességemben a következőkben, nyugodtan szembe kell néznem a saját hiányosságaimmal. Amikor így gondoltam erre, a szívem kicsit megkönnyebbült. Egy nap találkoztam azzal a testvérrel és nővérrel, akikkel együtt dolgoztam, és megbeszéltük a közelgő munkát. Megnyíltam kettejüknek, és ezt mondtam: „Sok hiányosságom van, és sok feladatot nem tudok elvégezni, ezért együtt kell működnünk.” Ahogy kinyitottam a számat, hogy ezt mondjam, az arcom tűzpiros volt. Bár úgy éreztem, hogy veszítettem a tekintélyemből, a szívem nagyon megkönnyebbült, miután beismertem nekik a saját hiányosságaimat, és a szívemből beszéltem. A testvér és a nővér nem néztek le engem, és hajlandóak voltak együttműködni velem, hogy jól végezzük a munkát.

Egy nap olvastam egy másik részt Isten szavaiból, és nyertem némi megértést arról, hogy mi a kiváltó oka annak, hogy visszautasítottam a kötelességemet. Mindenható Isten azt mondja: „Az igazság keresése helyett a legtöbb ember kicsinyes trükkökhöz folyamodik. Nagy fontosságot tulajdonítanak a saját érdekeiknek, a büszkeségüknek, valamint a mások szemében elfoglalt helyüknek vagy fontosságuknak. Egyedül ezek azok a dolgok, amelyeket becsben tartanak. Foggal-körömmel ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, és ezeket tekintik az életüknek – azzal pedig nem törődnek, hogy Isten hogyan tekint ezekre a dolgokra és hogyan kezeli őket; először azt mérlegelik, hogy ők-e a csoport főnökei, hogy tudnak-e olyan pozíciót biztosítani maguknak, amelyben mások nagyra tartják őket, és hogy hallgat-e bárki arra, amit mondanak. Először is nekilátnak, hogy elfoglalják azt a pozíciót. Szinte minden ember, amikor egy csoportban van, ilyen pozíciót, ilyen lehetőséget keres. Ha jó képességű, természetesen megpróbálja elfoglalni az első helyet. Ha csak átlagos, akkor is megpróbál kiemelkedő pozíciót betölteni a csoportban. És ha a csoport alsóbb rangjaihoz tartozik, átlagos képességgel és adottsággal, akkor is megpróbálja elérni, hogy mások nagyra tartsák őt; nem hagyhatja, hogy mások lenézzék őt. Ezek az emberek a büszkeségnél és a méltóságnál húzzák meg a határt; úgy gondolják, hogy ragaszkodniuk kell ezekhez a dolgokhoz. Még ha el is veszítik a tisztességüket, vagy Isten elégedetlen velük és nem ismeri el őket, akkor is küzdeniük kell a büszkeségükért és a státuszukért; mindenáron el kell kerülniük a megaláztatást. Ez egy sátáni beállítottság. Ők azonban nem ismerik fel ezt. Úgy gondolják, nem veszíthetik el azt a kevés büszkeséget, ami megmaradt nekik. Nem tudják, hogy csak akkor válnak valódi emberekké, amikor teljesen elengedik és elhagyják ezeket a felszínes dolgokat, és hogy ha életükként őrzik ezeket a dolgokat, amelyeket el kellene vetni, akkor az életük elvész. Egyszerűen nem tudják, mi a tét. Ezért bármit is tesznek, mindig visszatartanak valamit, mindig a saját büszkeségük és státuszuk védelme érdekében cselekszenek, és ezeket a dolgokat helyezik előtérbe. Csak a saját érdekükben beszélnek és hoznak fel megtévesztő érveket – bármit megtesznek magukért. Minden után rohan, ami fénylik, tudatja mindenkivel, hogy részese volt annak. Ennek valójában semmi köze nem volt hozzá, de ő sosem akar a háttérben maradni, mindig attól tart, hogy mások lenézik őt, mindig fél attól, hogy mások azt mondják, ő semmi, hogy mindenre alkalmatlan, hogy nincsenek képességei. Vajon ezt az egészet nem a sátáni beállítottságai irányítják? Amikor képes vagy elengedni az olyan dolgokat, mint az imázs és a státusz, sokkal nyugodtabb és szabadabb leszel, ráléptél a becsületesség útjára. De sokaknak ezt nem könnyű elérni. Amikor például az emberek olyasmivel találkoznak, ami lehetővé tenné számukra, hogy a középpontba kerüljenek, mindannyian előretolakodnak; szeretnek a középpontban lenni, minél többet vannak ott, annál jobb; félnek attól, hogy nincsenek eleget a középpontban, és bármilyen árat hajlandóak megfizetni az esélyért, hogy odakerüljenek. És vajon mindezt nem egy sátáni beállítottság vezérli? Ez egy sátáni beállítottság. Szóval a középpontba kerülsz – és akkor mi van? Az emberek nagyra tartanak téged – na és? Bálványoznak téged – és? Bizonyíthatja ez azt, hogy rendelkezel az igazságvalósággal? Ennek semmi értéke nincs. Amikor képes vagy felülkerekedni a büszkeségen, a hiúságon, a státuszon és azon, hogy mások nagyra tartanak – amikor közömbössé válsz ezek iránt a dolgok iránt, többé nem gondolod olyan fontosnak őket, és ezek a dolgok már nem befolyásolják a gondolataidat és a viselkedésedet, még kevésbé azt, hogy miként végzed a kötelességedet –, akkor a kötelességedben elért eredményeid folyamatosan javulni fognak, és egyre kevesebb lesz a szennyeződés annak végzésében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy az emberek mind nagyra tartják a státuszt, és mindenben, amit tesznek, lépten-nyomon a saját hírnevüket és státuszukat tartják szem előtt. Visszagondoltam a kezdetekre, amikor vezetőnek választottak a gyülekezetben. Mivel még csak most kezdtem a képzést, és sok hiányosságom volt, féltem, hogy ha úgy követem nyomon a testvérek munkáját, hogy sok dolgot nem tudok megcsinálni, akkor igazán alkalmatlannak fogok tűnni. Hogy az emberek ne nézzenek le, újra és újra visszautasítottam a kötelességemet. Hogy vezetőnek képezhettem magam, az Isten felemelése volt számomra. Isten azt remélte, hogy rá tudok lépni az igazságra való törekvés útjára, és fokozatosan megoldom a saját romlott beállítottságaimat. Én azonban nem becsültem meg a kegyét, és folyamatosan próbáltam visszautasítani a kötelességemet, hogy megóvjam a büszkeségemet. Ez lázadás volt Isten ellen. Ezekben az években élveztem Isten oly sok szavának öntözését és ellátását, de amikor a gyülekezeti munka megkövetelte tőlem a cselekvést, nem gondoltam arra, hogyan tegyek eleget a felelősségemnek, vagy hogyan fizessem vissza Isten kegyelmét. Valóban túlságosan hiányzott belőlem az emberi mivolt! Valójában mióta vezető lettem, fokozatosan felvérteztem magam némi igazsággal a tisztánlátás terén, és képeztem magam, hogyan használjam az igazságot a problémák megoldására. Vezetőként sok mindent megtapasztaltam, és sok lehetőségem volt az igazság elnyerésére. Ezek mind valódi nyereségek voltak! Ha nem szolgálnék vezetőként, és nem követném nyomon mások munkáját, akkor a saját hiányosságaim nem lepleződnének le, és megőrizném a tekintélyemet. Azonban végül nem nyerném el az igazságot, és a beállítottságaim nem változnának meg. Nem lenne végül minden üres? Végül csak elveszíteném az üdvösség esélyét, és tönkretenném magam. Ijesztő belegondolni. Később képes voltam normálisan végezni a kötelességemet anélkül, hogy annyira korlátozott volna a tekintélyem.

Egyszer elmentem egy gyülekezetbe, hogy részt vegyek az egyik összejövetelükön. Egy nővér világos gondolatokat fejezett ki a munkáról való beszélgetés során, és én hozzá akartam fűzni valamit. Mivel azonban úgy éreztem, hogy a nővér nagyon jól és nagyon érthetően beszélt, nem szóltam semmit. Azt gondoltam magamban: „Ha idejövök, és nem adok semmi tanácsot, mit fognak gondolni rólam a testvérek? Nem fogják azt gondolni, hogy igazán haszontalan vagyok, és hiányzik belőlem minden munkaképesség?” Amikor erre gondoltam, kicsit zavarban éreztem magam, és arra gondoltam, hogy a testvérek biztosan átláttak rajtam. Így nem akartam többé részt venni az összejöveteleiken. Azokban a napokban nem követtem nyomon a munkájukat, és nem tájékozódtam róla. Abban az időben némi önvádat éreztem: „Azért nem követtem nyomon a munkát, mert féltem attól, hogy a testvérek lenéznek. Nem kötelességmulasztás ez? Ha sokáig nem követem nyomon a munkát, biztosan elveszítem ezt a kötelességet, és elveszítem az igazság elnyerésének sok lehetőségét. Nem törődhetem állandóan azzal, hogy mit gondolnak rólam mások. Bármilyen nagyra is tartanak az emberek, annak semmi haszna. Az a lényeg, hogy mit gondol rólam Isten, és ez a legfontosabb.” Ezért elengedtem a büszkeségemet, és elmentem nyomon követni a munkát. Később készítettem magamnak egy tervet, vázolva, hogy mely gyülekezeteket követem nyomon egy héten, és a munka mely aspektusait követem nyomon. Kezdetben nagyon ideges voltam. Féltem, hogy nem tudom jól kifejezni magam, és a testvérek lenéznek majd. Amikor ez történt, lecsendesedtem és imádkoztam Istenhez, kérve Istent, hogy óvjon meg attól, hogy a tekintélyem megóvása korlátozzon. Amikor helyreigazítottam a gondolkodásmódomat, képes voltam lecsendesíteni a szívemet, és normálisan nyomon követni a munkát. Ezenkívül a munka nyomon követése révén felfedeztem, hogy a testvérek mind rendelkeznek bizonyos erősségekkel, és ezek révén pótolni tudtam a gyengeségeimet. Néha, ha olyan problémába ütköztem, amelyet nem láttam át a munka nyomon követése során, közvetlenül felvetettem nekik: „Még mindig nem látom át ezt a problémát, úgyhogy később keresni fogom rá a választ.” Így gyakorolva a szívem nagyon megkönnyebbült. Hogy ezt a csekély megértést megszerezhettem, és ezt a kis változást elérhettem, ezt az eredményt Isten szavai érték el. Hála Istennek!