59. Elengedtem a gyermekeim iránti tartozásérzetemet

2003-ban elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Különösen izgatott voltam, hogy üdvözölhetem az Úr Jézus visszatérését, és gyorsan el akartam mondani ezt a csodálatos hírt a testvéreimnek az Úrban, hogy ők is mind Isten elé járulhassanak. Ezért gyorsan csatlakoztam az evangelizációs csapathoz.

2004 márciusában a munka szükségletei miatt más területekre mentem hirdetni az evangéliumot. Akkoriban tele voltam elszántsággal, és minél hamarabb el akartam menni hirdetni az evangéliumot, hogy több embernek segíthessek meghallani Isten hangját, és elfogadni Isten utolsó napokbeli megmentését. De aztán arra gondoltam: „Ki fog gondoskodni a két gyermekemről, ha elmegyek? A lányom 13 éves, a fiam pedig 12. Kis koruk óta én neveltem őket. A férjem egész nap a munkával van elfoglalva, és sosem törődött sokat a gyerekekkel. Ha elmegyek végezni a kötelességemet, ki fog gondoskodni arról, hogy naponta háromszor rendesen egyenek? Ha senki sem vigyáz a gyerekekre, és történik valami, a férjem és az anyósom nem fogják azt mondani, hogy nem tettem eleget az anyai felelősségemnek? A rokonaim és a szomszédaim is azt mondanák, hogy nem vagyok jó anya.” Amikor erre gondoltam, nagyon kellemetlen érzés fogott el, mintha egy hatalmas sziklatömb nehezedne a szívemre. Isten elé járultam imádkozni: „Drága Istenem! El akarok menni hirdetni az evangéliumot, de nem tudom elengedni a gyermekeimet. Félek, hogy senki sem fog gondoskodni a gyerekekről, ha elmegyek. Hogyan kellene gyakorolnom? Kérlek, világosíts meg és vezess engem!” Imádkozás után eszembe jutottak Isten szavai: „Ki az, aki valóban képes teljesen feláldozni magát Értem és felajánlani mindenét Énértem? Ti mindannyian félszívűek vagytok; gondolataitok körbe-körbe járnak, a családra, a külvilágra, az ételre és a ruházatra gondolva. Annak ellenére, hogy itt vagy Előttem, és Értem teszel dolgokat, a szívedben még mindig az otthon lévő feleségedre, gyermekeidre és szüleidre gondolsz. Vajon ők a te tulajdonod? Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nem bízol Bennem? Vagy attól félsz, hogy az elrendezéseim nem lesznek megfelelőek számodra? Miért jár mindig az eszed a hús-vér test szerinti családodon és szeretteiden? Elfoglalok Én egy bizonyos helyet a szívedben? Mégis azt állítod, hogy megengeded Nekem, hogy uralkodjam benned, és elfoglaljam egész lényedet – ezek mind csalárd hazugságok! Közületek hányan teljes szívvel elkötelezettek az egyház iránt? Továbbá kik azok köztetek, akik nem magukra gondolnak, hanem a mai királyságra? Vegyétek ezt nagyon komolyan fontolóra!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Isten szavaiból megértettem, hogy Ő a Teremtő, aki szuverenitást gyakorol minden ember sorsa felett, és irányítja azt, tehát vajon a két gyermekem nem ugyanúgy Isten kezében van? Isten már elrendezte, mi történik majd a gyermekeimmel a jövőben. Nem volt értelme aggódnom. Hinnem kellett Istenben, és Rá kellett bíznom a gyermekeimet. Így hát elrendeztem a két gyermekem dolgait, és nyugodt szívvel indultam el végezni a kötelességemet.

2004 telén nagyon hideg volt az idő. Hallottam, hogy néhány testvér téli ruhát akar venni a gyerekeinek, és aggódni kezdtem a két gyermekem miatt. „Hideg van, vajon elég melegen vannak öltözve? Mi van, ha megfáznak?” Így hát elrendeztem a munkámat, és hazamentem. Amikor hazaértem, azt láttam, hogy a két gyermekem megtanult főzni és kimosni a saját ruháit, és mindketten kiváló egészségnek örvendtek. Eszembe jutott, amit Isten mondott: „Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nem bízol Bennem? Vagy attól félsz, hogy az elrendezéseim nem lesznek megfelelőek számodra? Miért jár mindig az eszed a hús-vér test szerinti családodon és szeretteiden?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Korábban túl kevés hitem volt, de most, látva, hogy a gyermekeim jól vannak, el tudtam engedni őket, és nyugodt szívvel végezhettem a kötelességeimet. Később, amikor legközelebb láttam a két gyermekemet, már nagyra nőttek. Nemcsak az apjuknak tudtak segíteni az eladásban a boltban, hanem az árubeszerzést is megtanulták. A környezetükben mindenki dicsérte a két gyereket, hogy milyen ügyesek és hozzáértők. Nagyon boldog voltam, és hálás Istennek. Ezután hirdettem az evangéliumot a két gyermekemnek. Ők elfogadták azt, és otthon olvasták Isten szavait.

2012 végén letartóztattak, miközben az otthonomtól távol hirdettem az evangéliumot. A rendőrség egy hétig kínzott, hogy rávegyenek, áruljam el a gyülekezetvezetőt, és ezalatt folyamatosan fenyegettek és megfélemlítettek, mondván, hogy politikai bűnöző vagyok, mert hiszek Istenben, és az ilyen embereket legalább háromtól hét évig terjedő börtönbüntetésre ítélik. Amikor arra gondoltam, hogy ilyen sok évre elítélnek, folyamatosan sírtam. Azt gondoltam magamban: „Vajon aggódni fog értem a két gyerekem, ha megtudják, hogy letartóztattak? Ha a rendőrség rájön, hogy ők is hisznek Istenben, vajon őket is letartóztatják? Nem gondoskodtam róluk jól az elmúlt években. Ha őket is bajba sodrom...” Minél többet gondolkodtam ezen, annál szomorúbbnak éreztem magam. Néhány nappal később a rendőrök váratlanul kivittek a fogda kapujához. Megláttam a lányomat, és megtudtam, hogy a két gyermekem embereket keresett fel és kapcsolatokat mozgósított, és sok fáradsággal és 70-80 ezer jüan elköltése árán elérték, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzenek a tárgyalásig, így szabadlábon tölthettem le a 18 hónapos büntetésemet. Amikor hazaértem, a férjem azt mondta: „A két gyerek rengeteget rohangált, hogy kihozzanak onnan. Mindennap kérdezősködtek, és már nem volt kedvük az üzlettel foglalkozni. Egész nap aggódtak és rettegtek, féltek, hogy a rendőrök agyonvernek. A fiunk azt mondta, hogy akkor is kihoz, ha mindenét el kell adnia.” A férjem szavai hallatán nem tudtam abbahagyni a sírást. Visszatekintve, tizenéves korukban hagytam ott a gyermekeimet, hogy a kötelességemet végezzem. Nem gondoskodtam róluk jól az évek során, ők pedig most ilyen nagy árat is fizettek értem. Tényleg úgy éreztem, hogy cserbenhagytam őket, és innentől kezdve otthon akartam maradni, hogy jól gondoskodjak róluk, segítsek nekik a gyermekeik gondozásában, és dolgozzak egy kicsit, hogy törlesszem a feléjük fennálló tartozásomat. Nem számítottam arra, hogy amikor még csak tíz napja voltam otthon, hirtelen öt vagy hat rendőr betört a házamba, letartóztattak és újra egy fogdába vittek. Hat napig kínoztak és vallattak, de elengedtek anélkül, hogy bármit is mondtam volna nekik. Hogy elkerüljem a rendőrségi letartóztatást, nem volt más választásom, mint elhagyni az otthonomat, és máshová menni végezni a kötelességeimet.

Egyszer írtam a lányomnak, hogy érdeklődjek az otthoni helyzetről. A lányom azt mondta, hogy mióta elmentem otthonról, a rendőrség sokszor jött a házunkhoz, hogy a tartózkodási helyem felfedésére kényszerítsék őket. A fiam munkáját a kormány leállította, és a lányom is felhagyott az összejövetelekre járással és a kötelességei végzésével a letartóztatásom miatt, ami biztonsági kockázatot jelentett számára. Ahogy telt az idő, a lányom meggyengült, és a fiam sem akart többé összejövetelekre járni. A levél elolvasása után nagyon zaklatott lettem, és azt gondoltam magamban: „Ha a két gyermekem nem hisz Istenben, vajon nem veszítik el a jó kimenetel lehetőségét a jövőben? Ha otthon lennék, és beszélgetnék velük Isten szavairól, vajon nem tudnának továbbra is hinni Istenben és megfelelően végezni a kötelességeiket? Más területeken töltöm a napjaimat azzal, hogy másoknak hirdetem az evangéliumot, de most a saját gyermekeim gyengék, én pedid nem segítettem és támogattam őket megfelelően. Tényleg nem vagyok jó anya.” Abban az időszakban rossz volt az állapotom, és nem volt kedvem végezni a kötelességemet. Az újonnan érkezettek nem lettek időben megöntözve, ami ahhoz vezetett, hogy néhányan negatívvá váltak. Tudtam, hogy ha nem változtatok az állapotomon, az nagyon veszélyes lesz, ezért imádkoztam Istenhez, hogy vezessen engem, hogy megértsem magamat és az Ő szándékát. Eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból, és megkerestem, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Az ebben a valós társadalomban élő embereket a Sátán mélyen megrontotta. Függetlenül attól, hogy iskolázottak-e vagy sem, gondolataik és nézeteik sok mindent tartalmaznak a hagyományos kultúrából. Különösen a nőktől követelik meg, hogy gondoskodjanak a férjükről és neveljék a gyermekeiket, legyenek jó feleségek és szerető anyák, egész életüket a férjüknek és a gyermekeiknek szentelve és értük élve. Megfelelően kell kezelniük minden házimunkát, például a család napi étkezéseit, a mosást és a takarítást. Ez az elfogadott mércéje annak, hogy valaki jó feleség és szerető anya. Minden nő azt is gondolja, hogy ezt kell tennie, és ha nem teszi, akkor nem jó asszony, és megszegte a lelkiismeretét és az erkölcsnek ezt a hagyományos mércéjét. Egyesek nem tudják összeegyeztetni ezen erkölcsi mérce megszegését a lelkiismeretükkel; úgy érzik majd, hogy igazságtalanul bántak a férjükkel és a gyermekeikkel, és hogy nem jó asszonyok. De miután hiszel Istenben, sokat olvasod a szavait, megértesz néhány igazságot, és átlátsz bizonyos dolgokon, azt fogod gondolni: »Teremtett lény vagyok és végeznem kell egy teremtett lény kötelességét, és áldozatot kell hoznom Istenért.« Van-e most konfliktus aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, és hogy teremtett lényként végezd a kötelességedet? Ha jó feleség és szerető anya akarsz lenni, akkor nem tudod főállásban a kötelességedet végezni, míg ha teljes munkaidőben a kötelességedet akarod végezni, akkor nem tudsz jó feleség és szerető anya lenni. Mit teszel hát most? Ha úgy döntesz, hogy jól végzed a kötelességedet és felelősséget vállalsz a gyülekezeti munkáért, és odaadó leszel Isten iránt, akkor le kell mondanod arról, hogy jó feleség és szerető anya legyél. Mit gondolnál most? Miféle belső zűrzavar lenne az elmédben? Úgy éreznéd, hogy cserbenhagytad a gyermekeidet és a férjedet? Vajon honnan jön ez a bűntudat és nyugtalanság? Úgy érzed, hogy cserbenhagytad Istent, amikor nem végzed jól egy teremtett lény kötelességét? Nincs benned bűntudat és szemrehányás, mert a szívedben és az elmédben a legcsekélyebb nyoma sincs az igazságnak. Szóval, mit is értesz meg? Hagyományos kultúra – jó feleségnek és szerető anyának lenni. Így az elmédben az az elképzelés fog felmerülni: »Ha nem vagyok jó feleség és szerető anya, akkor nem vagyok jó és tisztességes nő.« Ettől kezdve ez az elképzelés megkötöz és bilincsbe ver, és ez még azután is így marad, ha már hiszel Istenben, és végzed a kötelességedet. Amikor konfliktus van a kötelességed végzése és aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, habár vonakodva úgy dönthetsz, hogy végzed a kötelességedet vagy mutatsz egy kis odaadást Isten iránt, mégis ott lesz a szívedben a nyugtalanság érzése és némi szemrehányás. Ezért, amikor kötelességed végzése közben van egy kis szabadidőd, keresed majd a lehetőséget, hogy gondoskodj a gyermekeidről és a férjedről, még inkább kárpótolni akarod őket, és úgy gondolod, hogy mindaddig, amíg nyugodt a lelked, nem baj, ha még többet kell szenvedned. Vajon ezt nem a hagyományos kultúra arról szóló eszméjének és elméletének befolyása idézte elő, hogy miként kell jó feleségnek és szerető anyának lenni? Azt szeretnéd, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon: jól akarod teljesíteni a kötelességedet, de jó feleség és szerető anya is akarsz lenni. Isten előtt azonban csak egyetlen felelősségünk és kötelezettségünk, egyetlen küldetésünk van, az, hogy megfelelően teljesítsük a teremtett lény kötelességét. Jól teljesítetted-e ezt a kötelességet? Miért tértél le megint a helyes útról? Tényleg nincs szemrehányás vagy vád a szívedben? Kötelességed végzése során letérhetsz a helyes útról, mivel az igazság még nem vetett alapot a szívedben, és még nem uralkodik fölötte. Bár most már képes vagy végezni a kötelességedet, valójában még mindig messze elmaradsz az igazság normáitól és Isten követelményeitől. [...] Az, hogy hihetünk Istenben, egy Istentől kapott lehetőség; Isten rendelte ezt el, és ez az Ő kegyelme. Ezért nincs szükség arra, hogy bárki más felé teljesítsd a kötelezettségedet vagy felelősségedet; csak az Isten iránti kötelességet kell végezned, amelyet teremtett lényként kell végezned. Ez az, amit az embereknek mindenekelőtt tenniük kell, és ez a legfontosabb dolog, amelyet az embereknek be kell végezniük az életükben. Ha nem végzed jól a kötelességedet, nem vagy megfelelő színvonalú teremtett lény” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha ismeri saját helytelen nézeteit). Isten szavainak leleplezése révén láttam, hogy a hagyományos kultúra túl szorosan gúzsba kötött. Azt hittem, hogy egy jó anyának a gyermekeiért kell élnie, biztosítania kell számukra a napi háromszori étkezést, és a házimunka mellett az életük minden dolgáról gondoskodnia kell. Csak így lehetsz „jó feleség és szerető anya”. Ha ezt nem tudtad megtenni, nem voltál jó asszony: megsértetted a lelkiismeretet és az erkölcsi normákat. Az évek során mindig a „jó feleség és szerető anya” szerepét tekintettem a jó asszonnyá válás mércéjének. Bármennyit is szenvedtem a gyermekeimért, úgy hittem, ez teljesen természetes, és teljesen kész voltam egész életemben a gyermekeimért robotolni. Azt gondoltam, csak így tehetek eleget az anyai felelősségemnek. Különösen miután a Kommunista Párt letartóztatott, és a két gyermekem sok pénzt költött rám, az üzletük kárt szenvedett, ők pedig aggódtak és rettegtek. Ekkor még inkább úgy éreztem, hogy tartozom a gyermekeimnek. Azt gondoltam, nem gondoskodtam róluk jól, és sokat kellett szenvedniük miattam, ezért többet akartam dolgozni értük, segíteni nekik a gyermekeik gondozásában, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek, hogy kárpótoljam őket. Amikor hallottam, hogy a lányom a letartóztatásom miatt nem tud összejövetelekre járni és végezni a kötelességeit, hogy a fiam elvesztette az állását, és hogy a menyem is akadályozza és üldözi őt, ami miatt elvesztette a lelkierejét az Istenben való hithez, úgy hittem, kudarcot vallottam a felelősségemben, mert nem olvastam fel nekik többet Isten szavaiból. Emiatt önvádban éltem, és nem volt kedvem végezni a kötelességemet. Az újonnan érkezettek, akiknek az öntözéséért feleltem, a negativitás és gyengeség miatt nem tudtak rendszeresen összejövetelekre járni, de én nem siettem megkeresni Isten vonatkozó szavait a problémáik megoldásához. Ehelyett azon járt az eszem, hogy hogyan menjek haza és gondoskodjak a gyermekeimről. Mivel a biztonságom veszélyben forgott, nem mehettem haza, és folyamatosan úgy éreztem, mintha tartoznék a gyermekeimnek, miközben a szívem tele volt fájdalommal és gyötrelemmel. Fontosabbnak tartottam a „jó feleség és szerető anya” szerepét, mint az igazság elnyerését, a kötelességem végzését és a megmenekülést. Bár mindezen évek alatt hátrahagytam a családomat és a munkámat, hogy végezzem a kötelességemet, a gondolataim és nézeteim a legkevésbé sem változtak. Nem azon gondolkodtam, hogyan teljesítsem jól egy teremtett lény kötelességét Isten előtt, hanem ehelyett a „jó feleség és szerető anya” szerepére törekedtem. Majdnem tönkretettem a kötelességemet és a megmenekülésem esélyét. Milyen vak és tudatlan voltam! Visszagondolva, gyakran beszéltem a gyermekeimnek az Istenbe vetett hitről, és Isten elé vittem őket, tehát eleget tettem a felelősségemnek, és nem tartozom nekik semmivel. A gyermekeim által elszenvedett szenvedéseket valójában a Kommunista Párt okozta. Ha nem lett volna a Kommunista Párt üldöztetése és az Istenben hívők letartóztatása, hazamehettem volna és gondoskodhattam volna róluk. A Kommunista Pártot kellett volna gyűlölnöm, mert a Kommunista Párt hozott szenvedést rám és a gyermekeimre. Én azonban mindenért magamat vádoltam, és ragaszkodtam ahhoz, hogy a gyermekeim azért szenvedtek így, mert anyaként nem gondoskodtam róluk jól. Olyan ostoba voltam, és annyira képtelen voltam átlátni a dolgokat! Amikor ezt megértettem, valamelyest javult az állapotom. Képes voltam a szívemet a kötelességemnek szentelni, így a negatív és gyenge újonnan érkezettek is képesek voltak normálisan összejövetelekre járni.

2023-ban egy júdás elárult, és a rendőrség folyamatosan megpróbált letartóztatni. 2024 januárjában a rendőrség felhívta a lányomat, és megkérték, hogy menjen be a rendőrségre. A lányom azt hitte, megint letartóztattak, és pánikszerűen a rendőrségre sietett. A rendőrség váratlanul kényszerítette a lányomat, hogy írja alá a „Három Nyilatkozatot” Isten megtagadására és elárulására, valamint meg is fenyegették és megfélemlítették. A lányom nem látott át a Sátán tervén, és aláírta a „Három Nyilatkozatot”. A hír hallatán nagy szomorúságot éreztem a szívemben. Azt gondoltam magamban: „A lányom engedelmes és értelmes, és soha nem akadályozott abban, hogy higgyek Istenben. Amikor a rendőrség letartóztatott, a letartóztatás kockázata miatt nem tudott összejövetelekre járni és végezni a kötelességét. Később a férje és az apósa korlátozta, így ezekben az években nem törekedett megfelelően az igazságra, és a pénzre való törekvés vezérelte. Ennek következtében nem ette és itta megfelelően Isten szavait, és nem végezte a kötelességét. A gyülekezet már kitakarította őt, mint álhívőt. Most pedig aláírta a „Három Nyilatkozatot”, ami azt jelenti, hogy teljesen elvesztette az esélyét a megmenekülésre.” Amikor erre gondoltam, nem tudtam visszatartani záporozó könnyeimet. Ha haza tudtam volna járni rendszeresen, hogy lássam a gyermekeimet, és gyakrabban beszélgettem volna velük Isten szavairól, akkor talán a lányom több igazságot értett volna meg, és nem írta volna alá a „Három Nyilatkozatot”. Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban elítéltem magam. Azokban a napokban semmihez sem volt kedvem, és nem volt lelkierőm végezni a kötelességeimet. Rájöttem, hogy rossz az állapotom, ezért Isten elé járultam imádkozni, hogy vezessen engem szándékának megértésére.

Imádkozás után Isten e szavait olvastam: „Bárki is legyen az, ha ő egy bizonyos fajta ember, akkor egy bizonyos úton fog járni. Talán nem biztos ez? (De, igen.) Az út, amelyen az ember jár, meghatározza, hogy ő milyen. Rajta múlik, milyen utat választ, és milyen emberré válik. Ezek olyan dolgok, amelyek eleve elrendeltek, veleszületettek, és az ember természetéhez van közük. Akkor mi haszna van a szülői nevelésnek? Irányíthatja-e az ember természetét? (Nem.) A szülői nevelés nem tudja irányítani az emberi természetet, és nem tudja megoldani azt a problémát, hogy az ember melyik utat választja. Mi az egyetlen nevelés, amelyet a szülők nyújthatnak? Egyszerű viselkedésformák gyermekeik mindennapi életében, néhány meglehetősen felszínes gondolat és magatartási szabály – ezek olyan dolgok, amelyeknek van közük a szülőkhöz. Mielőtt gyermekeik elérik a felnőttkort, a szülőknek teljesíteniük kell a rájuk háruló felelősséget, azaz arra kell nevelniük gyermekeiket, hogy a helyes utat kövessék, szorgalmasan tanuljanak, és arra törekedjenek, hogy a felnőtté válásuk után képesek legyenek a többiek fölé emelkedni, ne tegyenek rossz dolgokat, és ne váljanak rossz emberekké. A szülőknek szabályozniuk kell gyermekeik viselkedését is, meg kell tanítaniuk őket arra, hogy legyenek udvariasak és köszönjenek az idősebbeknek, amikor csak találkoznak velük, és meg kell tanítaniuk őket a viselkedéssel kapcsolatos egyéb dolgokra is – ez az a felelősség, amelynek a szülőknek eleget kell tenniük. Vigyázni gyermekük életére, és néhány alapvető magatartási szabállyal nevelni őket – ennyiből áll a szülői befolyás. Ami a gyermekük személyiségét illeti, ezt a szülők nem tudják tanítani. Egyes szülők lazán viselkednek, és mindent nyugodt tempóban csinálnak, míg gyermekeik nagyon türelmetlenek, és még rövid ideig sem tudnak nyugton maradni. 14-15 éves korukban elindulnak, és maguk gondoskodnak a megélhetésükről, mindenben maguk döntenek, nincs szükségük a szüleikre, és nagyon függetlenek. Ezt a szüleik tanították? Nem. Tehát az ember személyiségének, beállítottságának, sőt lényegének, valamint annak, hogy milyen utat választ a jövőben, semmi köze a szüleihez. [...] Azt, hogy az ember milyen utat választ az életben, nem a szülei határozzák meg, hanem az Isten által előre elrendeltetett. Azt mondják, hogy »az emberi sorsot a Menny rendeli el«, és ezt a mondást az emberi tapasztalat fogalmazta meg. Mielőtt elérné valaki a felnőttkort, nem tudod róla megmondani, hogy milyen utat fog járni. Amint felnőtté válik, és vannak gondolatai, és el tud gondolkodni a problémákon, akkor fogja eldönteni, hogy mit tegyen a tágabb közösségben. Egyesek azt mondják, hogy magas rangú tisztviselők akarnak lenni, mások azt mondják, hogy ügyvédek, megint mások pedig azt, hogy írók. Mindenkinek megvannak a saját választási lehetőségei és saját elképzelései. Senki sem mondja: »Megvárom, hogy a szüleim neveljenek engem. Az leszek, amivé a szüleim nevelnek.« Senki sem ilyen ostoba. A felnőttkor elérése után az emberek elképzelései elkezdenek mozgolódni és fokozatosan érlelődni, és így egyre világosabbá válik az előttük álló út és a célok. Ilyenkor apránként nyilvánvalóvá és világossá válik, hogy milyen típusú emberek, és hogy melyik csoporthoz tartoznak. Ettől a ponttól kezdve mindenki személyisége fokozatosan világossá válik, ahogyan a beállítottsága is, valamint az út, amelyet követ, az életének iránya és a csoport, amelyhez tartozik. Min alapul mindez? Végső soron ez az, amit Isten eleve elrendelt – ennek semmi köze az ember szüleihez” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy a szülők nem dönthetik el és nem változtathatják meg azt, hogy milyen útra lépnek a gyermekeik. Ezt az ő természetlényegük határozza meg, és semmi köze a szülői neveléshez. Arra gondoltam, hogy a lányom már a „Három Nyilatkozatot” aláírása előtt sem törekedett az igazságra, és amint az üzlete beindult, nem járt összejövetelekre, nem olvasta Isten szavait, és nem volt hajlandó végezni a kötelességét. A pénz hajszolására és a világ gonosz irányzatainak követésére összpontosított. A vezető sokszor beszélgetett vele, de ő nem tartott bűnbánatot, ezért a gyülekezet a tartós viselkedése alapján kitakarította a lányomat mint álhívőt. Most, hogy aláírta a „Három Nyilatkozatot”, teljesen felfedte, hogy a lényege szerint álhívő. Azt, hogy nem törekedett az igazságra, és nem járt a helyes úton, a saját természetlényege határozta meg, és ez nem volt összefüggésben velem mint anyjával. Az, hogy a gyermekeim ebbe az állapotba kerültek, azért van, mert természetüknél fogva nem szerették az igazságot és nem törekedtek az igazságra. Senki mást nem lehet hibáztatni, és nem igaz az, hogy ha többet olvastam volna fel nekik Isten szavaiból, akkor őszintén törekedtek volna az igazságra, és a helyes úton jártak volna. Természetüknél fogva idegenkedtek az igazságtól, és nem törekedtek az igazságra, így még ha minden nap beszélgettem volna is velük, akkor sem tudtam volna megváltoztatni a lényegüket vagy az utat, amelyen jártak. Amikor Isten szavai szerint tekintettem a gyermekeimre, a szívem sokkal felszabadultabb lett, nem éreztem többé, hogy tartozom nekik, és többé nem zavart meg semmi a kötelességem végzésében. Hála Istennek!