82. Helyes, ha csak azért hiszünk Istenben, hogy kegyelmet és áldásokat kapjunk?

2008 júliusában a nagynéném prédikált nekem Isten utolsó napokbeli munkájáról. Mindenható Isten szavait olvasva megértettem, hogy az ember élete Istentől származik, hogy mindent Ő adott, amit élvezek, hogy hinnem kell Istenben, és imádnom kell Őt. Abban az időben a családom sertéstartással foglalkozott. Mindennap, miután megetettem a disznókat, Isten szavait olvastam, himnuszokat hallgattam, és rendszeresen részt vettem az összejöveteleken. Néha evangéliumot hirdetni is elmentem. Egy nap az egyik szomszédunk azt mondta, hogy a disznói köhögnek, és úgy tűnt, mintha magas lázuk lenne. Nagyon aggódtam, hogy az én disznóim is elkapják ezt a betegséget, ezért aznap este imádkoztam, és Istenre bíztam a dolgot. Csodálatos módon egyetlen sertésem sem fertőződött meg, és néhány hónappal később több tízezer jüanért adtuk el őket. Nagyon boldog voltam. Amikor elkezdtem, nem volt tapasztalatom a sertéstenyésztésben, de sem a kocák, sem a malacok nem kaptak el semmilyen betegséget, és otthon minden rendben ment. Úgy éreztem, hogy Istenben hinni nagyon jó, és hogy a továbbiakban megfelelően kell hinnem Istenben, és végeznem kell a kötelességeimet, hogy viszonozzam Isten szeretetét.

Nem sokkal később a vezető megbízott, hogy két kis gyülekezet felügyelője legyek. Nagyon boldog voltam, és azt gondoltam: „Minél több összejövetelen veszek részt, annál több igazságot fogok megérteni, és minél többet végzem a kötelességemet, annál inkább megóvja Isten a családomat.” Ezután, akármilyen sok munka volt otthon, mindig igyekeztem időt szakítani arra, hogy végezzem a kötelességeimet. 2008 végén azonban valami váratlan dolog történt. Egy éjjel úgy éjfél körül a bátyám, a sógornőm és a férjem a munkából jöttek autóval hazafelé. Sötét volt, esett az eső, a hegyi út göröngyös volt, és egy kanyarban hirtelen egy mély árokba zuhantak. A férjem feje nekicsapódott az autó ajtajának, a törött üveg az arcára esett, teljesen szétvagdosta, és csupa vér lett. Azonnal elájult. Annyi vért vesztett, hogy két órán keresztül kómában volt a kórházban, mielőtt magához tért volna. Mikor hazaengedték, a férjem feje enyhén duzzadt és fájdalmas volt, elvesztette egy fogát, a vágások a száján nem gyógyultak be, nem tudott tisztán beszélni, és néha össze-vissza beszélt. Amikor ilyen kábult állapotban láttam őt, a szívem megfájdult, nem tudtam nyugton ülni, és arra gondoltam: „Jól volt, amikor elment; hogyan jöhetett vissza így? Az egész a bátyám hibája, amiért ilyen óvatlanul vezetett.” De aztán azt gondoltam: „Hiszek Istenben, részt veszek az összejöveteleken, és végzem a kötelességeimet, hogyan történhetett hát ilyesmi? Miért nem óvta meg őket Isten? Ha a férjemnek megmaradnak a tünetei, milyen életünk lesz? A két fiunk még kicsi, és ott van a sertésfarm is. Ki bajlódna helyettem ezekkel a dolgokkal?” A következő napokban annyira aggódtam, hogy nem tudtam rendesen enni és aludni, és nehezen tudtam járni. Nem volt energiám Isten szavait olvasni és himnuszokat hallgatni, és amikor rávettem magam, hogy összejövetelre menjek, csak lehajtott fejjel ültem, és nem akartam beszélni. Később, miután megismertem az állapotomat, Vang Fang nővér lejátszotta Isten szavainak ezt a himnuszát: „Minden dologban bizonyságot kell tenned Isten mellett” „Isten embereken végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten bennetek végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – az egész hátterében egy csata dúl” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Később a nővér erről beszélgetett velem: Bár úgy tűnt, mintha Jób hatalmas marha-és juhnyáját tolvajok vitték volna el, valójában ez a Sátán kísértése volt. A Sátán azt gondolta, hogy Jób csak azért félte Istent, mert Isten megáldotta őt. Isten megengedte a Sátánnak, hogy megkísértse Jóbot, és ezért a Sátán támadni kezdte Jóbot, tolvajokat használva, hogy ellopják a tevéit és a jószágait, később pedig a Sátán Jób gyermekeit is bántotta. A Sátán célja az volt, hogy Jób panaszkodjon Istenre, és megtagadja Őt. De Jóbnak őszinte hite volt Istenben, hitte, hogy amit Jahve adott, azt Jahve elveheti, és dicsérte Isten nevét. Harsogó bizonyságot tett Isten mellett. Miközben Istent követjük, a Sátán vádolni és támadni fog minket, és ez az, ami megkísért minket. Akárcsak a családodban történtek esetében, a Sátán célja az, hogy elhagyd Istent, és elveszítsd az üdvösségét. Hinnünk kell Istenben, és nem szabad bedőlnünk a Sátán cselszövéseinek. Miután meghallgattam a nővér közösségét, rájöttem, hogy ez az esemény valójában egy lelki csata volt, és a Sátán megpróbált megzavarni engem. A Sátán attól félt, hogy az Istenben való hit által megmenekülök, ezért mindent megtett, hogy elpusztítsa és megzavarja a hitemet és az üdvösségemet. Azzal, hogy a férjem autóbalesetét arra használta fel, hogy megrendítsen az elhatározásomban, hogy Istent követem, azt akarta elérni, hogy kételkedjek és ne higgyek Istenben, és végül vele együtt vesszek el. A Sátán olyan rosszindulatú, és nem dőlhettem be a csapdájának! Aztán még egy kicsit gondolkodtam a férjem balesetének éjszakáján. Sötét volt és esős, a hegyi út már eleve göröngyös volt, és esőben csúszós lett, a bátyám óvatlanul vezetett, és véletlenül árokba hajtott az autóval; és ez megtörtént volna, akár hiszek Istenben, akár nem. De én panaszkodtam Istenre, amikor mindezek a rossz dolgok történtek. Annyira hiányzott belőlem a józan ész! Nem szabadott volna panaszkodnom Istenre! Miután ezt megértettem, elhatároztam, hogy továbbra is hiszek Istenben, és követem Istent. Imádkoztam is Istenhez, és a férjemet Őrá bíztam, mert tudtam, hogy akármikor is gyógyul meg, azt Isten fogja meghatározni. Ezután továbbra is hittem Istenben, és részt vettem az összejöveteleken. Váratlanul, fél évvel később, miután gyógyszert szedett és felépült, a férjem elméje lassan visszatért a normális kerékvágásba. Energikusabb lett, és lassan minden tünet eltűnt. Ebből az esetből láttam Isten csodálatos oltalmát, és a Belé vetett hitem megerősödött.

2011 februárjában egy nap egy szomszédom közölte, hogy néhány sertése száj-és körömfájásos lett, és megkérdezte, hogy vannak az én sertéseim. A férjem azt mondta neki, hogy a sertéseink jól vannak. De pár nappal később néhány kocánk, akik éppen malacokat hoztak világra, szintén elkapták a száj-és körömfájást. A kocatejjel a malacok is megfertőződtek, és alig több mint egy hónap alatt több mint 60 malacunk pusztult el. Mindettől úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna. Nagyon aggódtam, hogy az első karámban lévő sertések is megfertőződnek, mivel ha ez megtörténik, mindent elveszítünk, mind a fő befektetésünket, mind a potenciális hasznot. Az apósom rám panaszkodott: „Az istenhited nem tartotta biztonságban a családot. A férjed autóbalesetet szenvedett, és most a disznók megbetegedtek.” A férjem még az összejövetelekre sem engedett el. Az összes rokonom körülvett, egymás után keményen kritizáltak, és én nagyon bántva éreztem magam. Tudattalanul kételkedni kezdtem Istenben: „Olyan sok malac pusztult el – ez tényleg az Istenbe vetett hitem miatt történhetett?” Negativitásba süllyedtem, gyenge lettem, és két-három hónapig nem vettem részt semmilyen összejövetelen. A férjem korábbi autóbalesetére gondolva rájöttem, hogy a Sátán ismét megpróbál megzavarni. De én ettem és ittam Isten szavait, és végeztem a kötelességemet, így biztosan Isten oltalmát kellene élveznem. Miért nem áldott meg Isten? Tényleg nem volt különbség aközött, hogy hiszek-e Istenben, vagy sem? Minél többet gondolkodtam így, annál bizonytalanabb lettem, hogyan tapasztaljam meg ezt a helyzetet. Így hát letérdeltem, és imádkoztam Istenhez: „Istenem! A családom folyton támad emiatt, és azt hiszem, nem bírom tovább. Kérlek, világosíts meg és vezess, hogy megértsem a Te szándékodat!” Miután imádkoztam, eszembe jutott a közösség, amit Vang Fang nővér osztott meg velem. Amikor a Sátán megpróbálta megkísérteni Jóbot, Jób hatalmas vagyonát tolvajok vitték el, a gyermekeit pedig halálra zúzta az összeomló ház. Jób azonban tudott Isten szuverenitásáról. Tudta, hogy amit Isten adott, azt Isten el is veheti. Jóbnak nem voltak Istennel kapcsolatos kétségei, továbbra is dicsérte Isten nevét, szilárdan megállt az Isten melletti bizonyságtételében, megalázva a Sátánt. Arra gondoltam, hogy a malacaim megbetegedtek és meghaltak, és hogy ezzel is a Sátán próbált megkísérteni és megzavarni engem, és hogy nekem is szilárdan meg kell állnom az Isten melletti bizonyságtételemben. Jób annyi jószágot és hatalmas vagyont vesztett el, mégsem panaszkodott Isten ellen. De ami engem illet, én panaszkodtam Isten ellen, csak azért, mert néhány tucat malacom meghalt. Magamat Jóbhoz hasonlítva tényleg messze voltam tőle. Ezt felismerve imádkoztam Istenhez, és megfogadtam, hogy bárhogyan is próbál a Sátán újra megzavarni, én akkor is hinni fogok Istenben, és imádni fogom Őt.

Isten szavaiban kerestem olvasnivalót. „Te arra törekszel, hogy az Istenben való hit nyomán békére lelj, hogy gyermekeid ne legyenek betegek, a férjednek jó munkája legyen, a fiad jó feleséget találjon, a lányod tisztességes férjet találjon, az ökreid és lovaid jól szántsák a földet és az időjárás jó legyen a termésedhez. Ez az, amit keresel. Csak arra törekszel, hogy kényelmesen élj, hogy ne érje baleset a családodat, ne fújjon rád a szél, ne érje homok az arcodat, ne vigye el az ár a családod termését, ne érjen téged semmilyen katasztrófa, hogy Isten ölelésében élj és egy kényelmes fészekben. Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testi dolgokra törekszik: van neked szíved, van neked lelked? Nem pusztán vadállat vagy-e? Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem törekszel rá. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten megveti azokat, akik az áldások megszerzésének szándékával hisznek Benne. De én a hitemben azt akartam, hogy megóvja a családom békéjét és egészségét, hogy a jószágaim jól szaporodjanak, és hogy vagyont tudjunk belőlük szerezni. Amikor a családban minden zökkenőmentesen, katasztrófa és szerencsétlenség nélkül ment, aktívan végeztem a kötelességeimet, és miután a férjem felépült az autóbalesetéből, hálát adtam Istennek a szívemben. De amikor a malacok egymás után haltak meg, panaszkodtam Istenre, hogy nem óvja meg a családomat. Annyira negatív lettem, hogy nem tudtam Isten szavainak olvasására koncentrálni, és két-három hónapig nem vettem részt az összejöveteleken. Mindennap a sertések egészsége és a pénzügyi veszteségeink miatt aggódtam. Rájöttem, hogy csak azért hiszek Istenben, hogy kegyelmet és áldásokat kapjak Tőle, és ebben megpróbáltam alkudozni Istennel. Igazán önző és hitvány voltam! Gondoljunk csak egy kutyára: ha a gazdája eteti, akkor a kutya vigyáz a házra a gazdája számára, de ha a gazdája nem eteti, akkor a kutya továbbra is őrzi a házat a számára. Még egy kutyánál is rosszabb voltam. Amikor Isten megáldott, megköszöntem Neki, de amikor Isten egyáltalán nem tett eleget nekem, elvesztettem a Belé vetett hitemet, sőt, amikor a családom támadott, elkezdtem finoman elfogadni a nézeteiket. Milyen zavarodott voltam! Nem volt tapasztalatom a sertéstenyésztésben, így elkerülhetetlen volt, hogy a sertések megbetegedjenek és elpusztuljanak. Ráadásul a szomszédaim által nevelt sertések közül is elpusztult néhány, és ez nagyon gyakori dolog az állattenyésztésben. De én nem tudtam helyesen szemlélni ezt a dolgot, és ehelyett Istenre panaszkodtam, amiért nem óvta meg a családomat; nem volt ez észszerűtlen tőlem? Miután megértettem Isten szándékát, felszabadult lett a szívem. Hajlandóvá váltam elengedni az áldások iránti vágyamat, többé nem kértem Istentől áldásokat és békét. Hajlandóvá váltam arra is, hogy alávessem magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és tanulságokat vonjak le azokból a helyzetekből, amelyeket Ő rendezett el számomra. Ezután továbbra is részt vettem az összejöveteleken, és lassan szorosabbá vált a kapcsolatom Istennel.

Egy augusztusi reggelen, amikor a disznókat etettem, észrevettem, hogy két hízó köhög, és vörös foltok vannak a testükön. Gyorsan felhívtam a szomszédomat, hogy megkérdezzem, milyen betegségről lehet szó. A szomszédom azt mondta: „A sertések közt most a sertéspestis terjed. A szemben lakó család pár sertése is elkapta ezt a betegséget. Ez a betegség fertőző, ezért siess, és vegyél gyógyszert, amivel megelőzhető!” Amikor meghallottam, hogy ez a betegség fertőző, nagyon aggódni kezdtem. A családomnak több mint negyven hízója volt, amelyek már majdnem eladhatóak voltak. Ha mind megkapják ezt, és elpusztulnak, akkor az elmúlt hat hónapnyi befektetésem a potenciális haszonnal együtt menne a kukába! Ezért imádkoztam Istenhez. Később eszembe jutottak Isten szavai: „Az ember szíve és lelke Isten markában van, és Isten szeme mindent lát az életében. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e mindezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Így gyakorol szuverenitást Isten minden dolog felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Isten szavai megértették velem, hogy mind az élők, mind az élettelenek Isten kezében vannak, és az is Isten kezében van, hogy ezek a disznók megbetegednek-e, vagy sem. Mindössze annyit tehettem, hogy elővigyázatosságból némi gyógyszert adtam nekik, mivel életüket és halálukat Isten határozza meg. Hajlandóvá váltam arra, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és többé nem panaszkodtam Istenre. Később a sertések etetésekor a megelőző gyógyszert belekevertem a takarmányukba, és néhány nap múlva a két beteg sertés meggyógyult, és a többiek is jól voltak. Két hónappal később, bár más házaknál sok sertés elpusztult, az én mintegy negyven sertésem mindegyike egészséges volt, és magas áron keltek el. Ezúttal nem panaszkodtam Istenre, amiért a disznók megbetegedtek, nagyon örültem, és hálás voltam Istennek.

Később elolvastam Isten szavainak egy másik passzusát, és még világosabbá vált számomra, hogy mit jelent az, hogy az ember a hitében végzi a kötelességét. Mindenható Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni arra utal, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Szerencsétlenséget elszenvedni arra utal, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet; amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavaiból megértettem, hogy a hitben való kötelességvégzés az ember mennyei hivatása; ez az, amit meg kell tennünk, és ez nem függhet a jutalomtól. Ez az a józan ész, amellyel az embernek rendelkeznie kell. Nem szabad azzal próbálkoznom, hogy alkudozzak Istennel a hitemben. Amikor Isten megáldotta és megóvta a családomat, megköszöntem Neki, de ha a dolgok rosszul alakultak otthon, és szerencsétlenség sújtott, elkezdtem panaszkodni Istenre. Az ilyen hitet Isten nem helyesli. Teremtett lény vagyok, sorsom és gazdagságom Isten kezében van. Akár ad, akár elvesz Isten, alá kell vetnem magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és jól kell végeznem a kötelességeimet. Ezeken a tapasztalatokon keresztül némi tisztánlátást szereztem a Sátán cselszövéseiről, és valamennyire megértettem azt a szándékomat, hogy a hitemen keresztül áldásokat keressek. Az Istenbe vetett hitről alkotott téves nézetemet is kissé kijavítottam, és rájöttem, hogy az Istenbe vetett hitben alá kell vetnünk magunkat Istennek, az igazságra kell törekednünk, és beállítottságbeli változást kell keresnünk. Nagyon hálás vagyok Istennek a megértésért, és a nyereségekért, amit kaptam Tőle.