84. Miután körözést adtak ki ellenem az Istenbe vetett hitem miatt
2023 júliusában vezetői kötelességeket kezdtem végezni a gyülekezetben. Augusztusban megbeszéltem egy találkozót egy testvérrel egy összejövetelre, de az összejövetel előtti éjszakán letartóztatták. Amikor meghallottam ezt a hírt, a szívem kissé nyugtalan lett: „Ha a testvér eljött volna az összejövetelre, és a rendőrség követte volna, akkor engem is letartóztattak volna. Egy hajszálon múlott!” Gondolkodni kezdtem: „Manapság a rendőrség eszeveszetten letartóztatja az Istenben hívőket. Ha továbbra is találkozókat szervezek az emberekkel, hogy beszélgessünk a munkáról, akkor bármikor letartóztathatnak. Mostantól otthonról, levelek útján fogom nyomon követni a gyülekezeti munkát. Így kevésbé leszek kitéve a letartóztatás kockázatának.” Ezért lemondtam a testvéreimmel tervezett találkozóimat. Később elárult egy Júdás, így a rendőrség megszerezte a személyazonossági adataimat, és megtudták, hogy vezető vagyok. Közvetlenül ezután kaptam egy levelet otthonról, amelyben az állt, hogy több rendőrtiszt ment ki a házunkhoz a fényképemmel a kezében, hogy letartóztasson. Apám azt mondta, hogy nem vagyok otthon, mire a rendőrök így feleltek: „Mondja meg a lányának, hogy jöjjön haza és adja fel magát a rendőrségen. Ha nem jön haza, körözést adunk ki ellene!” Miután elolvastam az otthonról jött levelet, a szívem rendkívül elnehezült: „A rendőrség tudja, hogy vezető vagyok, és elmentek a házunkhoz a fényképemmel, hogy megkeressenek. Még körözést is ki fognak adni ellenem! Ha a rendőrség letartóztat, biztosan megkínoznak majd, hogy vallomásra bírjanak, és arra kényszerítenek, hogy eladjam a gyülekezet pénzeszközeit és a testvéreimet. Ha nem mondok semmit, akkor még ha nem is vernek agyon, addig vernek majd, amíg megnyomorítanak! Nagyon gyenge az egészségem. Hogyan leszek képes kibírni a KKP kínzását? Ha nem tudok szilárdan megállni a bizonyságtételemben és Júdássá válok, akkor nem lesz jó kimenetelem, és bár hiszek Istenben, nem fogok üdvözülni.” Aztán eszembe jutott a kép, ahogy a testvéreimet kínozzák a letartóztatásuk után, és nagyon megijedtem: „Túl veszélyes vezetői kötelességet végezni. Ha egyszerű hívő lennék, nem váltam volna a KKP letartóztatásának elsődleges célpontjává, és nem kellene szembenéznem a halál kockázatával.” Abban az időben gyakran aggodalom és szorongás töltött el emiatt. Nagyon féltem, hogy egy nap a rendőrség kezére jutok, és nem tudtam lecsendesíteni a szívemet, hogy végezzem a kötelességemet.
Egy szeptemberi reggelen levelet kaptam egy nővértől, aki korábban vendégül látott. Azt írta, hogy miután kiköltöztem a házából, egy éjjel 11 óra után több mint tíz rendőr vette körbe az otthonát. Nem merte kinyitni az ajtót, ezért a rendőrök egy emelőkosaras autót használtak, hogy elérjék a második emeleti ablakot, és egyenesen az ablakon keresztül mentek be, hogy átkutassák a házat. Órákon át kutattak, de anélkül távoztak, hogy bármit találtak volna. Amikor láttam ezt az üzenetet, megnémultam a döbbenettől. Csupán egy hónappal azelőtt még abban a házban laktam. Ha nem jöttem volna el, letartóztattak volna. Amint elképzeltem a rendőrtisztek hadát, amint jönnek letartóztatni, félelem fogott el, és úgy éreztem, túl kockázatos vezetőnek lenni. Nem tudtam megállni, hogy ne panaszkodjam: „Jobb lenne, ha nem lennék vezető. Akkor nem körözne a rendőrség. Ha letartóztatnak, félek, hogy nem élem túl. Még olyan fiatal vagyok, és az Istenbe vetett hitemben még nem nyertem el az igazságot. Ha a rendőrség agyonverne, nem veszíteném el az esélyemet az üdvösségre? Nem veszne kárba minden áldozat, amit az Istenbe vetett hitem ezen évei alatt hoztam?” Azokban a napokban aggodalomban és félelemben éltem, és szerettem volna valakit találni, aki átveszi a kötelességemet. Úgy gondoltam, így elkerülhetem, hogy a KKP üldözzön és letartóztasson. Azonban a gyülekezetben folyamatosan tartóztatták le az embereket. Sok vezetőt és munkást is letartóztattak. Ha ilyenkor mondanék le, azzal nemcsak a gyülekezet munkájára lennék hatással, hanem vétket is hagynék magam után. A lelkiismeretemnek köszönhetően nem mondtam le, de a szívemben nem tudtam erőt gyűjteni. Abban az időben a gyülekezetben hiány volt vezetőkből és munkásokból, és néhány testvér negativitásban és gyengeségben élt, mert féltek a letartóztatástól. A munka különféle részei alapvetően megakadtak. Bár láttam mindezeket a problémákat a gyülekezetben, nem volt indíttatásom megoldani őket. Ehelyett egész nap aggodalomban éltem, félve attól, hogy egy nap a rendőrség kezére jutok és véget nem érő kínzásokat szenvedek el. Éppen amikor félénknek és tehetetlennek éreztem magam, Istenhez imádkoztam: „Drága Istenem, amikor a rendőrség körözési listára tett és megpróbált letartóztatni, nem akartam többé vezetői kötelességet végezni. Tudom, hogy ha így végzem a kötelességemet, azzal nem mutatok hűséget Irántad, de félek attól is, hogy letartóztatnak. Drága Istenem, kérlek, világosíts meg és vezess engem, hogy alá tudjam vetni magam.”
Ezután megnyíltam egy nővérnek az állapotomról. A nővér kikeresett nekem két szakaszt Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor az emberek nem képesek átlátni, megérteni és elfogadni az Isten által vezényelt körülményeket és az Ő szuverenitását, vagy alávetni magukat ezeknek, és amikor az emberek különböző nehézségekkel szembesülnek a mindennapi életükben, vagy amikor ezek a nehézségek meghaladják azt, amit normális ember el tud viselni, akkor tudat alatt mindenféle aggodalmat és szorongást, sőt gyötrelmet éreznek. Nem tudják, hogy milyen lesz a holnap vagy a holnapután, vagy hogy milyen lesz a jövőjük, ezért gyötrődnek, szoronganak és aggódnak mindenféle dolog miatt. Milyen körülmények váltják ki ezeket a negatív érzelmeket? Az, hogy nem hisznek Isten szuverenitásában – azaz képtelenek hinni Isten szuverenitásában és átlátni azt, és nincs Istenbe vetett őszinte hit a szívükben. Még amikor a saját szemükkel látják is Isten szuverenitásának tényeit, akkor sem értik meg, illetve nem hiszik el azt. Nem hiszik el, hogy Isten szuverén úr a sorsuk felett, nem hiszik el, hogy az egész életük Isten kezében van, ezért bizalmatlanság támad a szívükben Isten szuverenitásával és intézkedéseivel szemben, azután pedig panaszok merülnek fel, és képtelenek lesznek az alávetettségre” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Ha az emberek törekszenek az igazságra, nem fognak belekeveredni ezekbe a nehézségekbe, és nem fognak a gyötrelem, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeibe süllyedni. Ellenben ha nem törekednek az igazságra, akkor ezek a nehézségek úgy behálózzák majd őket, hogy képtelenek lesznek kiszabadulni belőlük, és ha nem képesek megoldani ezeket, végül negatív érzelmekké válnak, amelyek összefonódnak a szívük legmélyén és hatással lesznek a normális életükre és a normális kötelességvégzésre, ami miatt elnyomottnak fogják érezni magukat, és nem fognak tudni felszabadulni – ilyen kimenetelük lesz az emberekre nézve” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy azért éltem szorongásban és aggodalomban, mert nem értettem Isten szuverenitását, és nem tudtam alávetni magam Isten szuverenitásának. Amikor a rendőrség körözési listára tett, félénkségben és félelemben éltem, félve attól, hogy ha a rendőrség letartóztat és agyonvernek, elveszítem az esélyemet az üdvösségre. Hogy megóvjam magam, arra gondoltam, lemondok a vezetői kötelességről. Nem voltam hajlandó alávetni magam Isten szuverenitásának, és nem kerestem Isten szándékát, és nem is gondolkodtam el magamon, hogy megismerjem magam és tanuljak a leckéből. Rájöttem, hogy ha az állapotom így folytatódik, az nagyon veszélyes lesz rám nézve. Miután elolvastam Isten szavainak e két szakaszát, megértettem Isten szándékát. Keresnem kellett az igazságot, hogy megoldjam a saját állapotomat, és nem élhettem tovább negatív érzelmekben; ez hatással lenne az életbel való beépésemre és a kötelességemre. Ezután Isten elé vittem az állapotomat imában, könyörögve Istennek, hogy vezessen engem, miközben megtapasztalom ezt a környezetet.
Imádkozás után lecsendesítettem a szívemet, és visszagondoltam az ez idő alatti állapotomra. Elolvastam Isten szavait: „A saját biztonságuk mérlegelése mellett mire gondolnak még bizonyos antikrisztusok? Azt mondják: »A környezetünk jelenleg kedvezőtlen, úgyhogy mutatkozzunk kevesebbet és hirdessük kevesebbet az evangéliumot. Így kevésbé valószínű, hogy elkapnak, és a gyülekezet munkája nem megy tönkre. Ha elkerüljük, hogy elkapjanak, nem fogunk Júdássá változni, és meg tudunk majd maradni a jövőben, nem igaz?« Nincsenek vajon antikrisztusok, akik ilyen kifogásokkal élnek, hogy félrevezessék a testvéreiket? Egyes antikrisztusok nagyon félnek a haláltól és elnyújtják a gyalázatos létüket; a hírnevet és a státuszt is szeretik, és hajlandóak vezető szerepet vállalni. Bár tudják, hogy »nem könnyű egy vezető munkáját vállalni – ha a nagy vörös sárkány rájön, hogy vezetővé tettek, híres leszek és lehet, hogy a körözöttek listájára kerülök, amint pedig elkapnak, veszélybe kerül az életem« – azért, hogy átadják magukat e státusz előnyeinek, nem törődnek ezekkel a veszélyekkel. Amikor vezetőként szolgálnak, csak a testi élvezetüknek adják át magukat, és tényleges munkával nem foglalkoznak. Azon kívül, hogy folytatnak egy kis levelezést különböző gyülekezetekkel, semmi mást nem csinálnak. Elrejtőznek valahová és senkivel nem találkoznak, elzárkóznak, a testvérek pedig nem tudják, hogy ki a vezetőjük – ennyire félnek. Nem helyes tehát azt mondani, hogy csak névleg vezetők? (De igen.) Vezetőkként semmilyen tényleges munkával nem foglalkoznak; csak azzal törődnek, hogy rejtőzködjenek. Amikor a többiek megkérdik őket, hogy milyen vezetőnek lenni, azt mondják: »Hihetetlenül elfoglalt vagyok, és a biztonság kedvéért folyton költözködnöm kell. Ez a környezet olyan nyugtalanító, hogy nem tudok a munkámra összpontosítani.« Folyton úgy érzik, mintha sok szem figyelné őket, és nem tudják, hol biztonságos elrejtőzni. Azon kívül, hogy álcát viselnek, különböző helyeken rejtőzködnek és nem maradnak meg egy helyen, nap nap után nem végeznek semmilyen tényleges munkát. Léteznek ilyen vezetők? (Igen.) Milyen alapelveket követnek? Ezek az emberek azt mondják, hogy »egy ravasz nyúlnak három odúja van. Ahhoz, hogy a nyúl védekezzen egy ragadozó támadása ellen, három odút kell készítenie, ahol elrejtőzhet. Ha valaki veszéllyel találkozik és menekülnie kell, ám nincs hová rejtőznie, az elfogadható vajon? Tanulnunk kell a nyulaktól! Isten teremtett állatainak megvan ez a túlélési képességük, és az embereknek tanulniuk kell tőlük.« Mióta vezető szerepet vállaltak, ráébredtek erre a doktrínára, sőt azt hiszik, hogy megértették az igazságot. Valójában szörnyen meg vannak rémülve. Amint hallanak egy vezetőről, akit feljelentettek a rendőrségen, mivel a hely, ahol élt, nem volt biztonságos, vagy egy vezetőről, aki a nagy vörös sárkány kémeinek célkeresztjébe került, mert túl gyakran eljárt tenni a kötelességét és túl sok emberrel állt kapcsolatban, és meghallják, hogy ezeket az embereket végül letartóztatták és elítélték, azonnal megrémülnek. Erre gondolnak: »Ó ne, vajon én leszek a következő, akit letartóztatnak? Tanulnom kell ebből. Nem szabad túl aktívnak lennem. Ha el tudok kerülni valamennyit a gyülekezeti munkából, nem fogom elvégezni azt. Ha el tudom kerülni azt, hogy mutatkozzam, nem fogom tenni. A lehető legjobban le fogom csökkenteni a munkámat, kerülöm az elmenetelt, kerülöm, hogy érintkezzem bárkivel, és gondoskodom róla, hogy senki ne tudja, hogy vezető vagyok. Ki engedheti meg manapság magának, hogy bárki mással törődjön? Már csak életben maradni is kihívást jelent!« Amióta felvették a vezető szerepét, azon kívül, hogy zsákot cipelnek és rejtőzködnek, semmilyen munkát nem végeznek. Tűkön ülnek, állandó félelemben attól, hogy elkapják és elítélik őket. Tegyük fel, hogy hallják, amint valaki így szól: »Ha elkapnak, meg fognak ölni! Ha nem lennél vezető, ha csak hétköznapi hívő lennél, lehet, hogy mindössze egy kis bírság megfizetése után kiengednének, de mivel vezető vagy, nehéz megmondani. Túl veszélyes! Egyes vezetők, illetve dolgozók, akiket elfogtak, inkább meghaltak volna, mint hogy kiadjanak bármilyen információt, és a rendőrség halálra verte őket.« Amint meghallják, hogy valakit halálra vertek, a félelmük fokozódik és még jobban tartanak a munkától. Mindennap csak arra gondolnak, hogyan kerüljék el, hogy elfogják őket, hogy mutatkozniuk kelljen, hogy megfigyeljék őket, és hogyan kerüljék a kapcsolatot a testvéreikkel. Ezeken a dolgokon gondolkodva törik a fejüket, és teljesen megfeledkeznek a kötelességeikről. Hűséges emberek ezek? Tudnak az ilyen emberek bármilyen munkát kezelni? (Nem, nem tudnak.) Az ilyen emberek csupán gyávák, és csak erre a megnyilvánulásra alapozva nem jellemezhetjük őket határozottan antikrisztusokként, de mi a természete ennek a megnyilvánulásnak? Ennek a megnyilvánulásnak a lényege egy álhívőé. Nem hiszi, hogy Isten meg tudja óvni az emberek biztonságát, és biztosan nem hiszi, hogy ha az ember odaszánja magát, hogy feláldozza magát Istenért, az ugyanaz, mintha az igazságnak szenteli magát, és hogy ez olyasmi, amit Isten elismer. A szívében nem féli Istent; csak a Sátántól és az elvetemült politikai pártoktól fél. Nem hisz Isten létezésében, nem hiszi, hogy minden Isten kezében van, és persze nem hiszi, hogy Isten elismeri az olyan embert, aki mindent feláldoz az Ő kedvéért és azért, hogy az Ő útját kövesse és elvégezze az Ő megbízatását. Semmit sem lát ebből. Miben hisz vajon? Úgy hiszi, hogy ha a nagy vörös sárkány kezébe kerül, rossz vég vár rá, hogy elítélhetik, sőt akár az életét kockáztatja. A szívében csakis a saját biztonságára gondol, nem pedig a gyülekezet munkájára. Hát nem álhívők ezek? (De igen, azok.) Mit mond a Biblia? »[...] aki [...] elveszti életét énértem, az megtalálja azt« (Máté 10:39). Elhiszik vajon ezeket a szavakat? (Nem.) Ha arra kérik őket, hogy vállaljanak kockázatot, mialatt a kötelességüket végzik, szeretnének elbújni, hogy senki ne lássa őket – láthatatlanok akarnak lenni. Ilyen mértékben meg vannak rettenve. Nem hiszik, hogy Isten az ember támasza, hogy minden Isten kezében van, hogy ha valami tényleg rosszul sül el vagy tényleg elfogják őket, azt Isten engedi meg, és hogy az emberekben meg kell lennie az önmagát alávető szívnek. Ezeknek az embereknek nincs ilyen szívük, ilyen megértésük és ilyen felkészültségük. Igazán hisznek ők Istenben? (Nem.) Ennek a megnyilvánulásnak a lényege vajon nem egy álhívőé? (De igen.) Így áll a helyzet. Az ilyen emberek rendkívül gyávák, szörnyen meg vannak rémülve, valamint félnek a testi szenvedéstől és attól, hogy valami rossz történik velük. Megrettennek, mint a félős madarak, és többé nem tudják végezni a munkájukat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok csak a saját biztonságukra vannak tekintettel, amint veszélyes környezettel szembesülnek a kötelességeik végzése során. Nem hűségesek a kötelességükhöz, és nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit. Az ilyen ember szívében nincs hely Isten számára, és nem hisz Isten szuverenitásában. Ők álhívők. Miután elolvastam Isten szavait, szégyelltem magam és szomorú voltam. Nem vettem észre, hogy ugyanolyan önző és aljas vagyok, mint egy antikrisztus. Megbeszéltem egy találkozót egy testvérrel egy összejövetelre, és őt az összejövetel előtti napon letartóztatták. Az, hogy én el tudtam kerülni a letartóztatást, Isten oltalmának volt köszönhető. Azonban nem köszöntem meg Istennek, és nem végeztem megfelelően a kötelességemet, hanem csak arra gondoltam, hogyan tartsam magam biztonságban, miközben félredobtam a gyülekezet munkáját. Ráadásul, amikor megtudtam, hogy a rendőrség a házamban járt, hogy letartóztasson, és körözést akarnak kiadni ellenem, és hogy a vendéglátó családot, ahol korábban laktam, átkutatták, és láttam, hogy a KKP mekkora erőket mozgósít a letartóztatásomra, megijedtem. Hogy megóvjam magam, még a vezetői kötelességet sem mertem végezni. Mivel a gyülekezet a KKP üldöztetésétől és letartóztatásaitól szenvedett, vezetőként meg kellett volna védenem a gyülekezet érdekeit és haladéktalanul kezelnem kellett volna a következményeket. Ráadásul a gyülekezetben a munka különféle részeinek az eredményei romlottak, a testvérek pedig negativitásban és félénkségben éltek, és szükségük volt az igazságról való beszélgetésre, hogy segítsem és támogassam őket. Mindezt a munkát el kellett végezni, de a letartóztatás elkerülése érdekében minden lépésnél a saját biztonságomat és a menekülőutamat tervezgettem; nem volt indíttatásom végezni a kötelességemet, a gyülekezetben lévő problémák pedig nem lettek haladéktalanul megoldva. Ahogy a mondás tartja: „A bajban tárulnak fel az igaz érzelmek.” Normális időkben, amikor a személyes érdekeim nem voltak érintettek, képes voltam tartani a kötelességemet, de most, hogy veszélyes környezetbe kerültem, olyanná váltam, mint a páncéljába húzódó gyáva teknős, hogy megvédjem magam. Ez volt a valódi érettségem. Hittem Istenben és Istennek oly sok szavát olvastam, de a kritikus pillanatban nem tettem semmilyen bizonyságot az igazság gyakorlásáról, és egyáltalán nem vágytam megvédeni a gyülekezet érdekeit. Ugyanolyan önző és aljas voltam, mint egy antikrisztus. Szomorú voltam és vádoltam magam, és gyűlöltem magam, amiért ilyen önző vagyok. Valóban méltatlan voltam egy ilyen fontos kötelességre! Csendben imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, túl önző vagyok! A kritikus pillanatban egyáltalán nem mutattam hűséget. Drága Istenem, kérlek, világosíts meg és vezess engem, hogy megismerjem magam, hogy megtarthassam a kötelességemet ebben a környezetben.”
Eszembe jutottak Isten szavai: „A romlott emberek mind önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez foglalja össze az emberi természetet. Az emberek mind saját magukért hisznek Istenben; lemondanak dolgokról és feláldozzák magukat azért, hogy áldásban részesüljenek, és a szenvedés, amit elviselnek, valamint az ár, amit fizetnek kötelességük végzése során, szintén a jutalom elnyerése érdekében van. Röviden, mindez az áldás, a jutalom és a mennyek országába való belépés céljából történik. A világban az emberek saját hasznukért dolgoznak, Isten házában pedig azért végeznek kötelességet, hogy áldásokat nyerjenek. Az áldások elnyerése érdekében az emberek mindenről lemondanak és sok szenvedést képesek elviselni. Mindez a legvilágosabb bizonyíték arra, hogy az emberek sátáni természettel rendelkeznek. Akiknek megváltozott a beállítottságuk, azok mások. Úgy gondolják, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha az emberek az igazság szerint élnek, hogy alá kell vetniük magukat Istennek, félniük kell Istent és kerülniük kell a rosszat, és hogy ez az emberi lét alapja. Úgy gondolják, hogy Isten megbízatásának elfogadása tökéletesen természetes és indokolt felelősség, hogy csak azok érdemlik meg az ember elnevezést, akik teljesítik egy teremtett lény kötelességét, és ha nem képesek szeretni Istent és viszonozni az Ő szeretetét, akkor méltatlanok arra, hogy embernek nevezzék őket. Úgy gondolják, hogy önmagukért élni igazán üres és értelmetlen dolog, hogy az embereknek azért kell élniük, hogy eleget tegyenek Istennek és jól végezzék a kötelességüket, és értelmes életet éljenek meg, hogy még ha meg is halnának, elégedettnek érezzék magukat, és a legkisebb megbánás se legyen bennük, és ne éljenek hiába” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Az emberek mind azért hisznek Istenben, hogy áldásokat, jutalmakat és koronákat nyerjenek. Vajon nincs meg minden ember szívében ez a szándék? A valóságban minden emberben megvan. Ez tény. Bár az emberek nem gyakran beszélnek erről, sőt még el is fedik az áldások elnyerésére irányuló szándékukat és vágyukat, ez a vágy, ez a szándék és indíték, amely mélyen az emberek szívében rejlik, soha nem rendült meg. Függetlenül attól, hogy mennyi spirituális elméletet értenek meg az emberek, milyen tapasztalati ismerettel rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végezni, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el az áldások elnyerésére irányuló szándékot, amely mélyen a szívükben rejtőzik, és mindig csendben fáradoznak és serénykednek a szolgálatában. Hát nem ez a dolog van a legmélyebben eltemetve az emberek szívében? Ezen áldások elnyerésére irányuló szándék nélkül hogyan éreznétek magatokat? Milyen hozzáállással végeznétek a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi lenne az emberekkel, ha ezt a szívükben rejtőző, áldások elnyerésére irányuló szándékot teljesen kiirtanák? Lehetséges, hogy sok ember negatívvá válna, és egyesek elveszítenék a motivációjukat a kötelességeikben, és elveszítenék az érdeklődésüket az Istenbe vetett hitükben. Úgy tűnne, mintha elveszítették volna a lelküket, és mintha elvették volna tőlük a szívüket. Ezért mondom azt, hogy az áldások elnyerésére irányuló szándék olyasmi, ami mélyen az emberek szívében rejtőzik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten szavaiból láttam, hogy amikor az emberek csak a saját érdekeikért tesznek dolgokat, akkor sátáni mérgek szerint élnek, és túlélési szabálynak tekintik azt, hogy „Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, és csak olyan dolgokat tesznek, amelyek a hasznukra válnak. Én pontosan ilyen típusú ember voltam. Amikor elkezdtem végezni a vezetői kötelességet, nem kerültem semmilyen veszélyes környezetbe. Tudtam, hogy e kötelesség végzése által több igazságot fogok megérteni és sok jótettet készíthetek elő, ezért habozás nélkül elfogadtam. Azonban amikor láttam, hogy a testvéreimet letartóztatják, a rendőrség pedig üldöz és körözést ad ki ellenem, féltem, hogy ha a rendőrség letartóztat és agyonver, elveszítem az esélyemet az üdvösségre. Így elkezdtem saját magamra tekintettel lenni és a magam érdekében tervezgetni, és kezdtem úgy érezni, hogy nagy kockázatnak vagyok kitéve a vezetői kötelesség végzésével. Még panaszkodtam is, hogy a gyülekezet ilyen fontos kötelesség végzésével bízott meg, és ott akartam hagyni. Minden fordulatnál a saját rendeltetési helyemre voltam tekintettel, és egyáltalán nem mutattam semmilyen hűséget vagy alávetettséget Isten iránt. Túl önző voltam! Ha nem fedettem volna fel, abban a hitben folytattam volna, hogy azzal, hogy képes vagyok lemondani dolgokról és áldozatot hozni a kötelességem végzése során, hűséget mutatok Isten iránt. Most végre rájöttem, hogy a múltbeli áldozataim mind keveredtek szándékokkal és tisztátalanságokkal: Az áldások elnyerésére irányultak; arra irányuló kísérletek voltak, hogy alkudozzanak Istennel. Ez kiváltotta Isten undorát és gyűlöletét. Ekkor megértettem Isten szándékát. Ennek a környezetnek a megtapasztalása, hogy a rendőrség le akar tartóztatni minket, nemcsak abban segített, hogy világosan lássam a nagy vörös sárkány elvetemültségét, hanem abban is, hogy felismerjem az áldások elnyerésére irányuló szándékot, amely évekig rejtőzött az Istenbe vetett hitemben. Szívem mélyéből köszönetet mondtam Istennek, hogy elrendezte ezt a környezetet, és megtapasztaltam, hogy Isten ezzel mentett meg engem.
Egy este beszéltem egy nővérrel az ez idő alatti állapotomról. Amikor említettem, hogy félek a letartóztatástól és a haláltól, a nővér beszélgetett velem a halál jelentéséről. Eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból, és kikerestem, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a halál különféle formái érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon azért, mert valami rosszat tettek és utána a törvény által kivégezték őket? Nem. Az Úr evangéliumát népszerűsítették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték és gyalázták őket, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. [...] Valójában a testük halt meg és hunyt el így; ily módon távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, és hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ez pontosan az a mód volt, amellyel kárhoztatták a világot és tanúságot tettek Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – arra használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei helyesek, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült hús-vér teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és bizonyítsák az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus a Krisztus, hogy Ő Isten megtestesült hús-vér teste, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsődleges dolgok; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ezt jelenti az, hogy az ember eleget tesz a felelősségének. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember a lehető legjobban végzi a kötelességét” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, megértettem, hogy ha valaki feladja az életét, hogy szilárdan álljon az Isten melletti bizonyságtételében, még ha a teste el is pusztul, a lelke tovább él. Ha valakit halálra üldöznek azért, mert bizonyságot tesz Isten mellett, az értékes és jelentőségteljes, és Isten elismeri. Én azonban azt hittem, hogy ha a KKP halálra üldözne, akkor nem lennék képes elnyerni az üdvösséget, és így félénkségben és félelemben éltem, nem mertem feláldozni az életemet azért, hogy jól végezzem a kötelességemet. Valójában nem volt bennem valódi alávetettség Isten iránt, nem tettem bizonyságot az igazság gyakorlásáról, és Isten nem nyerte meg az igazi szívemet. Még ha a testem tovább élne is, soha nem nyerném el Isten elismerését. Isten szemében már halott lennék, és végül a szellemem, a lelkem és a testem mind elpusztulna. Ráadásul féltem, hogy ha meghalok, Isten nem ment meg: Ez azért volt, mert nem értettem Isten igazságos természetét. Eszembe jutottak a tanítványok, akik követték az Úr Jézust, és akiket sátáni rezsimek üldöztek, miközben az evangéliumot hirdették. Egyeseket öt lóval tépettek szét, másokat megköveztek, Pétert pedig végül fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért. Az életükkel fizettek, hogy hangos bizonyságot tegyenek Isten mellett. Bár a felszínen a testük meghalt, a lelkük visszatért Istenhez, és elnyerték Isten elismerését. Ez a legértékesebb és legjelentőségteljesebb dolog, ami létezik. Miután átláttam a halál jelentését, a szívem felszabadultabbnak érezte magát. Az életemet Isten adta, és nekem meg kellett tartanom a kötelességemet. Nem élhettem tovább ilyen önző módon.
Egy nap az áhítatom során olvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „A Sátán sohasem merészelt véteni Isten hatalma ellen, hanem mindig figyelmesen meghallgatta Isten utasításait és konkrét parancsait, és engedelmeskedett azoknak, sohasem merészelve szembeszegülni velük, és természetesen nem merészelve szabadon megmásítani Isten bármely utasítását. Ilyen korlátokat szabott Isten a Sátánnak, és így a Sátán soha nem merte ezeket a korlátokat áthágni. Ez talán nem Isten hatalmának nagysága? Ez nem bizonyságtétel Isten hatalmáról? A Sátán sokkal inkább tisztában van azzal, hogyan kell viselkedni Istennel szemben, és hogyan kell Istenre tekinteni, mint az emberiség, így a szellemi birodalomban a Sátán nagyon is világosan látja Isten státuszát és hatalmát, és mélységesen tudatában van Isten hatalma nagyságának és az Ő hatalomgyakorlása mögött álló elveknek. Egyáltalán nem meri figyelmen kívül hagyni, sem bármilyen módon megszegni azokat, sem bármit tenni, ami vét Isten hatalma ellen, és semmilyen módon nem meri kihívni Isten haragját. Bár természete gonosz és arrogáns, a Sátán soha nem merte átlépni az Isten által neki szabott határokat és korlátokat. Több millió éven keresztül szigorúan betartotta ezeket a határokat, betartott minden parancsot és utasítást, amelyet Istentől kapott, és soha nem merészelt túlkapást elkövetni. Bár a Sátán rosszindulatú, sokkal bölcsebb, mint a romlott emberiség; ismeri a Teremtő identitását, és ismeri a saját határait. A Sátán »engedelmes« cselekedeteiből látható, hogy Isten hatalma és ereje mennyei rendeletek, amelyeket a Sátán nem hághat át, és pontosan Isten egyedülálló volta és hatalma az oka annak, hogy minden dolog rendezett módon változik és szaporodik, hogy az emberiség az Isten által megszabott pályán élhet és sokasodhat, és ezt a rendet egy személy vagy tárgy sem boríthatja fel, és egy személy vagy tárgy sem képes megváltoztatni ezt a törvényt – hiszen mind a Teremtő kezéből, a Teremtő elrendelésétől és hatalmából származnak” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, megértettem, hogy nem számít, milyen elvetemült a Sátán, mindig Isten kezében van. Isten engedélye vagy Isten parancsa nélkül nem mer azt tenni, amit csak akar. Például a KKP folyamatosan letartóztatja és üldözi azokat, akik hisznek Istenben, és megpróbálja felszámolni Isten gyülekezeteit, de valójában a KKP is Isten irányítása alatt áll. Nem számít, mekkorák az ambíciói és vágyai, vagy milyen ravaszok az emberek bántalmazására használt módszerei, a KKP semmit sem tehet velünk Isten engedélye nélkül. Arra gondoltam, hogy ez idő alatt a KKP elhatározta, hogy letartóztat, de minden alkalommal éppen csak elkerültek. Isten csodálatos elrendezéseinek köszönhetően újra és újra megmenekültem a letartóztatástól. Most épségben és biztonságban végezhetem a kötelességemet Isten hatalma és Isten szuverenitása miatt. Isten engedélye nélkül, bármilyen elszántan is próbál letartóztatni a KKP, soha nem fogok a kezükre jutni. Isten rendelte el, hogy nem tartóztattak le, és szükség volt rám a gyülekezet munkájához, ezért a szívemet a kötelességemnek kellett szentelnem. Miután elnyertem ezeket a megértéseket, az aggodalmaim és szorongásaim jelentősen csökkentek. Hajlandó voltam alávetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, és Istenre hagyatkozni, hogy jól végezzem a gyülekezet munkáját. Új tervet készítettem az aktuális munkára. Arra gondoltam, hogy mostanra oly sok vezetőt és munkást tartóztattak le, és ebből kifolyólag sok munka volt, amit el kellett végezni. Sok testvér élt negativitásban és gyengeségben, és nem tudták, hogyan tapasztalják meg ezt a környezetet: Szükségük volt vezetőkre és munkásokra, hogy társalogjanak velük és támogassák őket. Teljesítenem kellett a felelősségeimet. Ezután a szívemet a kötelességemnek szenteltem. Együtt dolgoztam a testvéreimmel, és egy kemény munkával töltött időszak után a gyülekezet új vezetőket és munkásokat választott, és folytatódhatott a munka különféle részeinek megvalósítása. A testvéreim állapota is javult valamelyest, a gyülekezet munkája pedig lassan kezdett előrehaladni.
Miután megtapasztaltam ennek a környezetnek a lelepleződését, láttam, hogy az Istenbe vetett hitem szemléletmódja helytelen volt: Az áldások elnyerésére irányult, és arra, hogy alkudozzak Istennel, és rossz úton jártam. Ugyanakkor világosan láttam a nagy vörös sárkány gonosz természetét is, és szívem mélyéből meggyűlöltem a nagy vörös sárkányt. Ráadásul láttam, hogy nincs bennem valódi hit Isten iránt: Amikor a letartóztatás fenyegetése utolért, féltem. Túl kicsi volt az érettségem. Mostantól hajlandó vagyok Istenre hagyatkozni, hogy jól végezzem a kötelességemet. Kényelmes környezetben nem tehettem volna szert ezekre a nyereségekre. Megtapasztaltam, hogy az, hogy Isten elrendezte számomra ezt a környezetet, az Ő igaz megmentése volt számomra, és szívem mélyéből köszönöm Istennek!
