86. Többé nem esik nehezemre egyenesen beszélni

Gyerekkoromtól fogva arra tanítottak a szüleim, hogy a másokkal való kapcsolataimban a helyzettől függően válasszam meg a szavaimat, ne tegyem szóvá mások problémáit, még ha észre is veszem őket, beszéd közben legyek tekintettel mások érzéseire, és legyek empatikus és megközelíthető ember. Azt tanították, hogy így nem keverem magam bajba, mások kedvelni fognak, és ez az egyetlen módja annak, hogy megvessem a lábam a társadalomban. Akkoriban úgy éreztem, hogy ennek van értelme, és így kell viselkednem, ezért ritkán voltak veszekedések és viták a másokkal való kapcsolataimban. Még ha láttam is bármilyen problémát a másik személynél, nem tettem szóvá. Miután hinni kezdtem Istenben, továbbra is ezen a módon ápoltam a kapcsolataimat másokkal, és ritkán fordult elő, hogy rámutattam a testvéreknél észlelt problémákra és lelepleztem azokat. Különösen így volt ez azzal a nővérrel, aki a munkapartnerem volt. Bár világosan láttam a problémákat abban, ahogyan a kötelességét végezte, és rá akartam mutatni ezekre, valahányszor a nyelvem hegyén voltak a szavak, végül mégsem mondtam ki őket. Folyton amiatt aggódtam, hogy ha rámutatok a hibáira, és ő ezt nem fogadja el, akkor elégedetlenül fog nézni rám, és előítéletei lesznek velem szemben. Később Isten szavain keresztül végre tisztán kezdtem látni azzal a hagyományos kulturális elképzeléssel kapcsolatban, miszerint „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”.

2021 októberében Liu Lin nővérrel dolgoztam együtt, és mi feleltünk a gyülekezet munkájáért. Egy idő után láttam, hogy nem visel terhet abban, ahogyan a kötelességéhez hozzááll. Ő felelt az evangelizációs munkáért, de nem követte nyomon és nem felügyelte azt, és amikor a vezetők érdeklődtek a munka felől, nem adott le jelentést. Megkérdeztem tőle, miért nem adta le a jelentést, mire ő azt mondta, hogy nem érzi jól magát. Látva, hogy Liu Lin így viselkedik, rá akartam mutatni, hogy a kötelességéhez való hozzáállása nagyon tiszteletlen, és semmiféle felelősségérzetet nem mutat. De hiába voltak a nyelvem hegyén a szavak, nem mondtam ki őket. Azt gondoltam magamban: „Jobb, ha nem mondok semmit. Ha nem fogadja el, és elégedetlenül néz rám, akkor nagyon kínos lesz a jövőben együtt dolgozni vele.” Így hát nem mondtam többet, arra gondolva, hogy ha egy kicsit javul az egészsége, talán szívvel-lélekkel fogja végezni a munkáját. Akkoriban Liu Lin panaszkodott, hogy fájnak a nyakcsigolyái, ezért „gua sha” masszázst végeztem rajta, kértem, hogy figyeljen oda a testmozgásra, és mondtam neki néhány bátorító szót is. Ugyanakkor nem mutattam rá a problémákra abban, ahogyan a kötelességét végezte. Három hónappal később egy nap egy prédikátor beszélgetett velünk néhány részletes feladatról az evangélium hirdetésével kapcsolatban. Később megkérdeztem Liu Lint, hogy beszélgetett-e erről a testvérekkel, és átültette-e a gyakorlatba. Azt felelte: „Csak futólag említettem meg.” Belül dühös voltam, és meg akartam metszeni őt: „Annyira felelőtlen vagy. Ezzel késlelteted a munkát!” De noha már a nyelvem hegyén voltak a szavak, nem mondtam ki őket. Azt gondoltam magamban: „Ha mindenki előtt megmetszem, megszégyenül. Mi van, ha előítéletei lesznek velem szemben? És ha azt mondja, hogy szándékosan hoztam kínos helyzetbe a testvérek előtt? Jobb, ha nem mondok semmit.” Így hát elmentem végrehajtani a munkát, és utána sem beszélgettem el vele erről, és nem is mutattam rá a hibáira.

2022 júniusának végén néhány prédikációt sürgősen ellenőrizni kellett. Csang Ting már dolgozott ezen korábban, ezért megkértem Liu Lint, hogy beszélgessen el vele erről. Este megkérdeztem Liu Lint, hogy részletesen beszélgetett-e Csang Tinggel az alapelvekről, de ő elégedetlen arccal, türelmetlenül azt mondta: „Ő már mindent ért – nincs szükség arra, hogy ilyen részletesen beszélgessünk róla!” Legszívesebben emlékeztettem volna: „Ha nem beszélgettek róla részletesen, és Csang Ting esetleg nem látja tisztán az alapelveket, az nem fogja késleltetni a munkát?” De ismét nem mondtam ki, ami már a nyelvem hegyén volt, mert ez jutott eszembe: „Nagyon zaklatottnak tűnt, amikor az imént megkérdeztem erről. Ha megint rámutatok a hiányosságaira, akkor még dühösebb lesz. Hogyan fogunk akkor együtt dolgozni a jövőben?” Így hát nem mutattam rá a hibáira, csak halkan annyit mondtam, hogy a jövőben változtatnia kell a dolgokon. Később, mivel Csang Ting nem értette meg az alapelveket, a munkát újra kellett csinálni, és ami egy nap alatt befejezhető lett volna, több mint tíz napot csúszott. A felsőbb vezetők levelet küldtek, amelyben azt írták, hogy nem viselünk terhet a kötelességünk elvégzésében, és a munkánk nem hatékony. Önvádat éreztem a szívemben. Ez a késedelem az én hibám volt. Láttam, hogy Liu Lin felelőtlenül végzi a kötelességét, de soha nem lepleztem le a hibáit, hogy védjem a vele való kapcsolatomat. Ez késleltette a munkát. Ez nagyon elszomorított, és a szívem tele volt fájdalommal. Amint megnyugodtam, arra gondoltam: „Mit akar Isten megtanítani nekem ezeken a dolgokon keresztül, amiket elrendezett?” Istenhez imádkoztam: „Drága Istenem! Láttam, hogy a velem párban dolgozó nővér nem visel terhet a kötelessége végzésében, és késlelteti a munkát, de nem merem szóvá tenni a problémáit, mert félek, hogy elégedetlenül fog nézni rám. Drága Istenem, kérlek, világosíts meg és vezess engem, hogy tanulni tudjak ebből az esetből!”

Egy nap megnéztem egy tapasztalati tanúságtétel-videót. A nővér bizonyságtétele és Isten benne idézett szavai segítettek megértenem önmagamat. Isten azt mondja: „Az igazság gyakorlása nem üres szavak mondogatásáról vagy szlogenek kiabálásáról szól. Inkább arról, hogy találkozzanak az emberek bármivel is az életben, amennyiben az a viselkedés alapelveit, a dolgokkal kapcsolatos nézőpontjukat vagy a kötelességeik végrehajtását érinti, akkor döntések elé kerülnek, ilyenkor pedig keresniük kell az igazságot, és alapot, gyakorlási alapelveket és gyakorlási utat kell találniuk Isten szavaiban. Akik így tudnak gyakorolni, azok olyan emberek, akik az igazságra törekszenek. Ha bármilyen nagy nehézségekkel is találkoznak, ilyen módon törekednek az igazságra, akkor Péter útját és az igazságra törekvés útját járják. Például milyen elvet kellene betartanod a másokkal való interakciók során? Az eredeti álláspontod az, hogy »a harmónia kincs; a türelem drágakő«, és hogy mindenkinek a kedvében kell járnod, el kell kerülnöd, hogy másokat megszégyeníts, és senkit sem szabad megsértened, hogy könnyedén kijöjj majd másokkal a jövőben. Ettől az állásponttól korlátozva csendben maradsz, amikor azt tapasztalod, hogy mások rossz dolgokat tesznek, vagy megsértik az alapelveket, nem leplezed le és nem is állítod meg őket. Inkább azt választod, hogy a gyülekezet munkája károsodjon, mint hogy bárkit is megsérts. Bárkivel is kerülsz kapcsolatba, arra törekszel, hogy a kedvében járj. Mindig a másokkal való kapcsolataidra gondolsz és arra, hogy megőrizd a tekintélyedet, amikor beszélsz, és mindig kedvesen hangzó szavakat használsz, hogy mások kedvében járj. Még ha rá is jössz, hogy valakinek problémái vannak, inkább eltűröd, és csak az illető háta mögött beszélsz azokról, szemtől szemben viszont továbbra is fenntartod a békességet és a kapcsolatotokat. Mit gondolsz arról, hogy így viseled magad? Arról van szó, hogy kényszeres megfelelő vagy? Meglehetősen simulékony, nem igaz? Megszegi a viselkedés alapelveit. Vajon nem alantas dolog így viselkedni? Akik így viselkednek, azok nem jó emberek, és ez nem nemes viselkedésmód. Nem számít, hogy mennyit szenvedtél, és nem számít, hogy milyen árat fizettél, ha alapelvek nélkül viseled magad, akkor a magatartásodban kudarcot vallottál, és Isten előtt nem leszel elismert, emlékezetes és elfogadott” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy valaki jól végezze kötelességét, legalább lelkiismerettel és józan ésszel kell rendelkeznie). Isten szavai világosak, mint a nap. Az igazság gyakorlása azt jelenti, hogy az ember az igazságalapelvekkel összhangban viselkedik és cselekszik, nem veszi figyelembe a személyes érzéseket, és nem fél attól, hogy megsért másokat. Én nem az igazságalapelvek szerint ápoltam a kapcsolataimat másokkal. Folyamatosan a személyes érzésekre támaszkodtam, féltem megsérteni az embereket, és védtem az emberi kapcsolataimat. Láttam, hogy vezető létére Liu Lin egyáltalán nem törődik a munkájával. Munkatársaként rá kellett volna mutatnom arra, milyen hibákat vét a kötelessége végzése során, de féltem, hogy ha nem fogadja el, a kapcsolatunk feszültté válik, és a jövőben nehéz lesz kijönnünk egymással. Hogy megőrizzem a baráti kapcsolatunkat, néhány semmitmondó szóval bátorítottam, hogy megmutassam neki, empatikus és figyelmes vagyok. Látszólag nem veszekedtem és nem vitatkoztam Liu Linnel, és igyekeztem jóban lenni vele; csak kellemesen hangzó szavakat hangoztattam, hogy fenntartsam vele a testi érzéseken alapuló kapcsolatot, de a gyülekezet munkája kárt szenvedett. Hogy viselkedhettem ilyen jellemtelenül? Mélységesen önző és csalárd voltam! Arra gondoltam, hogy Isten szereti a becsületes embereket, és undorodik a ravasz és csalárd kényszeres megfelelőktől. Az, hogy így viselkedtem, vajon nem keltett undort Istenben? Arra gondoltam, hogy a kötelesség Isten által az emberiségnek adott megbízatás, és hogy meg kellene védenem Isten házának érdekeit. Amikor láttam, hogy Liu Lin viselkedése árt a munkának, rá kellett volna mutatnom a problémára, segítenem kellett volna neki, és nem lett volna szabad félnem ettől vagy attól.

Egy nap egy összejövetel során ettünk és ittunk egy szakaszt Isten szavaiból, amely segített megértenem a problémáimat. Mindenható Isten azt mondja: „A világi ügyekre vonatkozó filozófiák egyik tétele így szól: »A hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit.« Ez azt jelenti, hogy ennek a jó barátságnak a fenntartása érdekében az embernek hallgatnia kell a barátja problémáiról, még akkor is, ha világosan látja őket. Betartja azokat az elveket, miszerint nem üt arcul másokat, és nem kritizálja a hiányosságaikat. Megtévesztik egymást, eltitkolnak dolgokat egymás elől, és szervezkednek egymás ellen. Bár kristálytisztán tudják, miféle ember a másik, nem mondják ki nyíltan, hanem ravasz módszereket használnak, hogy megőrizzék a kapcsolatukat. Miért akarna valaki egy ilyen kapcsolatot megőrizni? Ez arról szól, hogy az ember nem akar ellenségeket szerezni ebben a társadalomban, a csoportján belül, ez ugyanis azt jelentené, hogy gyakran sodorja magát veszélyes helyzetekbe. Annak tudatában, hogy miután valakinek a hiányosságait szóvá tetted, vagy megbántottad az illetőt, az az ellenséged lesz és ártani fog neked, és nem akarván ilyen helyzetbe hozni magadat, a világi ügyekre vonatkozó filozófiáknak azt a tételét alkalmazod, amely így szól: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld.« Ennek fényében, ha két ember ilyen kapcsolatban van egymással, azok igazi barátoknak tekinthetők? (Nem.) Nem igazi barátok, még kevésbé egymás bizalmasai. Akkor hát pontosan miféle kapcsolat is ez? Nem egy alapvető társas kapcsolat? (De.) Egy ilyen társas kapcsolatban az emberek nem bocsátkozhatnak bizalmas beszélgetésekbe, sem mély kapcsolatuk nem lehet, és nem beszélhetnek bármiről, amiről csak szeretnének. Nem mondhatják ki hangosan, ami a szívükben rejlik, vagy hogy milyen problémákat látnak másokban, vagy azokat a szavakat, amelyek másoknak hasznára lennének. Ehelyett kiválogatják a kedves mondanivalókat, hogy mások kegyeit keressék. Nem merik kimondani az igazságot vagy betartani az alapelveket, így megakadályozva, hogy ellenséges gondolatokat ébresszenek másokban magukkal szemben. Amikor az emberre senki nem jelent fenyegetést, az illető nem él viszonylagos békében és nyugalomban? Nem ez az emberek célja, amikor ezt a mondást népszerűsítik: »Ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«? (De.) Világos, hogy ez a túlélésnek egy elvetemült, csalárd módja, egy kis óvakodással, amelynek a célja az önfenntartás. Ha így élnek, az embereknek nincsenek bizalmasaik, nincsenek közeli barátaik, akiknek a társaságában bármit mondhatnak, amit csak szeretnének. Az emberek között csak kölcsönös óvakodás, kölcsönös kihasználás és kölcsönös cselszövés létezik, miközben mindegyikük megszerzi a kapcsolatból, amire szüksége van. Nem így van? Alapvetően annak a mondásnak, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, az a célja, hogy az ember ne sértsen meg másokat és ne szerezzen ellenségeket, hanem védje magát azzal, hogy nem bánt meg senkit. Ez egy taktika és módszer, amit azért alkalmaz valaki, hogy ő maga ne sérüljön. Ha a lényegének ezt a többféle vetületét nézzük, akkor vajon az a követelmény az emberek erkölcsi magatartásával szemben, hogy »ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, nemes követelmény? Pozitív? (Nem.) Akkor mit tanít az embereknek? Hogy ne sérts meg senkit, ne bánts meg senkit, különben a végén te fogod megjárni; továbbá, hogy ne bízz senkiben. Ha megbántod bármelyik jó barátodat, a barátság csendben változni kezd. Jó, ismerős barátodból idegen vagy az ellenséged lesz. Milyen problémákat oldhat meg valójában az efféle tanítás? Még ha azáltal, hogy így cselekszel, nem is szerzel ellenségeket, sőt, elveszítesz néhányat, ettől majd csodálnak és elfogadnak az emberek, és mindig megtartanak barátjukként? Ez teljesen megfelel az erkölcsi magatartás normájának? Ez a legjobb esetben sem több, mint a világi ügyekre vonatkozó filozófia. Az ilyen kijelentésbe és gyakorlatba való kapaszkodás jó erkölcsi magatartásnak számít? Egyáltalán nem” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Isten szavai pontosan az én állapotomat leplezték le. Mindig is rendkívül figyelmes és empatikus voltam a másokkal való kapcsolataimban. Ha bármilyen problémát észleltem a másik személynél, nem tettem szóvá, mert féltem, hogy tönkreteszem a kapcsolatunkat. Amikor például Liu Linnel párban végeztem a kötelességeimet, láttam, hogy a kötelességéhez való hozzáállása nagyon tiszteletlen, és ez késlelteti a gyülekezet munkáját. Rá akartam mutatni a hibáira, de amikor láttam, hogy elégedetlen, olyan volt, mintha összeszorították volna a torkomat, és egy szót sem tudtam kinyögni, mert attól tartottam, hogy tönkreteszem a kapcsolatunkat. Az olyan sátáni túlélési technikákra támaszkodtam, mint például „te jó vagy, én jó vagyok, mindenki jó”, „a hosszú és jó barátság titka, hogy ne tedd szóvá a barátaid hibáit”, és „ha megütsz másokat, ne az arcukat üsd; ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld”, és rendkívül ravasszá és csalárddá váltam. Lépten-nyomon a saját érdekeimet tartottam szem előtt, és védtem a másokkal való kapcsolataimat. Gyerekkorom óta ilyen voltam: nem mutattam rá őszintén mások hibáira, amikor észrevettem azokat. Azt hittem, hogy ez figyelmesség, és azt mutatja, hogy jellemes ember vagyok. A valóban jellemes emberek hűséggel és felelősségérzettel viseltetnek a kötelességük iránt. Őszinték mind a többi emberrel, mind Istennel, képesek megvédeni Isten házának érdekeit, és amikor látják, hogy mások az igazságalapelveket megsértve cselekszenek, el tudnak beszélgetni velük, segíteni, rámutatni a hibákra és leleplezni azokat, hogy azonnal megérthessék és megváltozhassanak. Korábban azt hittem, hogy ha nem teszem szóvá mások hibáit, amikor észreveszem őket, azzal segítek nekik, hogy ne szégyenüljenek meg, figyelmességet mutatok irántuk, és ez jellemes cselekedet. Ez a nézetem téves volt. Ezek a hagyományos kulturális elképzelések látszólag összhangban vannak az emberséggel és az erkölccsel, de lényegüket tekintve arra uszítják az embereket, hogy mesterkedjenek és trükközzenek, egyre ravaszabbá és csalárdabbá téve őket. Ha továbbra is mindig e hagyományos kulturális elképzelések szerint élnék, a romlott beállítottságom soha nem változna meg, és soha nem élnék jellemes emberként.

Keresésem során még többet olvastam Isten szavaiból: „Abban a mondásban, hogy »ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, a »kritizálás« jó vagy rossz? A »kritizálni« kifejezés magában hordozza azt a jelentést, hogy az emberek lelepleződnek vagy feltárulnak, ahogyan az Isten szavaiban történik? (Nem.) Ahogy Én értem a »kritizálni« kifejezést, amint az az emberi nyelvben létezik, nem ezt jelenti. Valamelyest benne van a leleplezés rosszindulatú formájának jellege; azt jelenti, leleplezni mások problémáit és hiányosságait, vagy mások számára ismeretlen dolgokat és viselkedésformákat, vagy a háttérben működő cselszövést, eszméket vagy nézeteket. Ez a »kritizálni« kifejezés jelentése ebben a mondásban: »ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«. Ha két ember jól kijön és bizalmas viszonyban van egymással, nincsenek közöttük korlátok, és mindketten remélik, hogy a másiknak hasznára és segítségére vannak, akkor az lenne a legjobb, ha összeülnének, és nyíltan, őszintén, világosan beszélnének az aktuális problémákról. Ez helyénvaló, és ez nem mások hiányosságainak kritizálása. Ha felfedezed valaki más problémáit, de látod, hogy az illető még nem képes elfogadni azt, hogy felhívod a figyelmet erre, akkor egyszerűen ne mondj semmit, hogy elkerüld a veszekedést vagy a konfliktust. Ha segíteni akarsz rajta, megtudakolhatod a véleményét, és először is megkérdezheted tőle: »Látom, hogy problémád van, és tanácsot akarok neked adni. Nem tudom, képes leszel-e elfogadni. Ha igen, elmondom. Ha nem, egyelőre megtartom magamnak, és nem mondok semmit.« Ha azt mondja: »Bízom benned. Bármit is mondasz, megfelelő lesz; el tudom fogadni« – ez azt jelenti, hogy engedélyt kaptál, és ezután egyenként beszélgethetsz vele a problémáiról. Ő nemcsak teljes mértékben elfogadja majd, amit mondasz, de hasznát is veszi, és ti ketten továbbra is képesek lesztek normális kapcsolatban maradni. Nem így kell őszintén bánni egymással? (De.) Ez a másokkal való interakció helyes módja, nem pedig az, hogy kritizáljuk mások hiányosságait. Mit jelent nem »kritizálni mások hiányosságait«, ahogy az említett mondás szól? Azt jelenti, hogy ne beszéljünk mások hiányosságairól, ne beszéljünk a leginkább tabunak számító problémáikról, ne leplezzük le a problémáik lényegét, és ne legyünk olyan szókimondók annak kritizálásában. Azt jelenti, hogy csak felszínes megjegyzéseket tegyünk, olyasmiket mondjunk, amiket mindenki más is mondani szokott, vagy amiket az illető maga is képes felismerni, és ne leplezzünk le az illető által korábban elkövetett hibákat vagy érzékeny kérdéseket. Mit használ a másiknak, ha így cselekszel? Talán nem sérted meg vagy nem fordítod magad ellen őt, de amit tettél, sehogy sem segít rajta és nem használ neki. Ezért az a kifejezés, hogy »ne kritizáld mások hiányosságait«, önmagában véve sunyi, egyfajta trükközés, és nem őszinteség. Azt lehetne mondani, hogy így cselekedni annyit tesz, mint gonosz szándékokat dédelgetni; ez nem az egymással való interakció helyes módja. Sőt, a nem hívők szemében az, hogy »ha kritizálsz másokat, ne a hiányosságaikat kritizáld«, olyasmi, amit egy nemes erkölcsökkel rendelkező embernek tennie kell. Világos, hogy ez a másokkal való interakció csalárd módja, amelyet az emberek azért tesznek magukévá, hogy saját magukat védjék; egyáltalán nem az interakció megfelelő módja. Mások hiányosságait nem kritizálni őszintétlen dolog, mások hiányosságainak kritizálása mögött viszont hátsó szándék húzódhat meg” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (8.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, mit jelent kipellengérezni valakit, hogyan kerüljük el ezt, és ehelyett inkább hogyan segítsünk az az illetőnek. Aki másokat kipellengérez, az személyes szándékokból mesterkedik; célja a másik személy zavarba hozása, vagy a személyes haszonszerzésért folytatott versengés. A másik személy hibáit és hiányosságait korlátlanul felnagyítja, lefitymálja és elítéli őt, hogy végül saját magának előnyöket szerezzen. Mások hibáinak a szóvá tétele és leleplezése azonban azt a célt szolgálja, hogy segítsünk nekik. Ha felfedezünk egy komoly problémát valaki másnál, amit ő maga nem ismer fel, és szeretettel rámutatunk, beszélgetünk vele erről, leleplezzük és boncolgatjuk azt az érettségének megfelelően, az nem a másik kipellengérezése, hanem segítségnyújtás. Ezt kell tenniük az igazán jellemes embereknek. Láttam, hogy Liu Lin nem visel terhet a kötelességében, és rá akartam mutatni erre, de úgy éreztem, ha megteszem, akkor azzal csak kipellengérezem őt. Ez a nézetem téves volt. Ha szándékosan lefitymáltam és zavarba hoztam volna, hogy a testvéreknek negatív véleménye alakuljon ki róla, magamat pedig úgy tüntettem volna fel, mint aki terhet visel, az valóban kipellengérezés lett volna. De valójában nem voltak ilyen szándékaim. Csak a gyülekezet munkáját akartam megvédeni, és segíteni Liu Linnek, tehát ez nem volt kipellengérezés.

Később találkoztam Liu Linnel. Amikor épp rá akartam mutatni a hibáira, a szívemben még mindig hezitáltam, és aggódtam, hogy elégedetlenül fog rám nézni, ezért a szívemben folyamatosan Istenhez fohászkodtam, hogy vezessen engem az igazság gyakorlásában. Ekkor eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból, amit korábban olvastam, és kikerestem, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Ha egy kényszeres megfelelő szándékával és perspektívájával rendelkezel, akkor semmiben sem fogod az igazságot gyakorolni, illetve védelmezni az alapelveket, és így mindig kudarcot vallasz majd és elbuksz. Ha nem ébredsz fel és soha nem keresed az igazságot, akkor álhívő vagy, és soha nem nyered el az igazságot és az életet. Mit kell tehát tenned? Amikor olyan dolgokkal kerülsz szembe, amik magukba foglalják Isten házának érdekeit, imádkoznod kell Istenhez és Hozzá kell kiáltanod, arra kérve Őt, hogy adjon neked hitet és erőt, hogy ki tudj állni az alapelvekért, megtedd, amit meg kell tenned, az alapelvek szerint tudd kezelni a dolgokat, ragaszkodj határozottan ahhoz az állásponthoz, amelyhez ragaszkodnod kell, megóvd Isten házának érdekeit, és megakadályozd, hogy Isten házának munkája bármiféle veszteséget szenvedjen. Ha fel tudsz lázadni a saját érdekeid, a büszkeséged, és a kényszeres megfelelő nézőpontod ellen, és ha becsületes és teljes szívvel megteszed, amit meg kell tenned, akkor már legyőzted a Sátánt, és elnyerted az igazságnak ezt az aspektusát. Ha makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy a Sátán filozófiája szerint élj, a másokhoz fűződő kapcsolataidat oltalmazod, és soha nem tudod gyakorlatba ültetni az igazságot, és nem mered védelmezni az alapelveket, akkor más dolgokban vajon képes leszel az igazságot gyakorolni? Akkor még mindig nem lesz hited és erőd. Ha soha nem keresed és nem fogadod el az igazságot, akkor az efféle istenhit lehetővé teszi-e számodra az igazság elnyerését? (Nem.) És ha nem tudod elnyerni az igazságot, megmenekülhetsz-e vajon? Nem menekülhetsz meg. Ha mindig a Sátán filozófiája szerint élsz, az igazságvalóság legapróbb morzsájával sem rendelkezel, és továbbra is a Sátán hatalma alatt élsz, akkor téged semmiképpen nem lehet megmenteni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai erőt adtak nekem. Nem lehettem többé kényszeres megfelelő. Mindenképpen gyakorolnom kellett az igazságot. Függetlenül attól, hogy Liu Lin elégedetlenül néz-e rám vagy sem, rá kellett mutatnom a hibáira, és meg kellett védenem a gyülekezet érdekeit, hogy eleget tegyek Istennek. Összeszedtem a bátorságomat, és rámutattam a hibáira. Amikor Liu Lin ezt meghallotta, bár kissé bosszús volt, elismerte a saját hibáit.

Később még többet olvastam Isten szavaiból: „Mi az együttműködés? Képesnek kell lennetek megbeszélni egymással a dolgokat, kifejteni a nézeteiteket és a véleményeiteket; ki kell egészítenetek és felügyelnetek kell egymást. Keresnetek és kérdezősködnötök kell egymástól és figyelmeztetnetek kell egymást. Ezt jelenti a harmonikus együttműködés. Tegyük fel például, hogy valamit a saját akaratod szerint kezeltél, és valaki azt mondja: »Rosszul csináltad, teljesen az alapelvekkel ellentétesen. Miért kezelted úgy, ahogyan akartad, anélkül, hogy az igazságot kerested volna?« Erre azt mondod: »Így van – örülök, hogy figyelmeztettél! Ha nem tetted volna, az katasztrófát jelentett volna!« Ezt jelenti egymás figyelmeztetése. Mi akkor az egymás felügyelete? Mindenki romlott beállítottságú, és lehet, hogy felületesen végzi a kötelességét, csak a saját státuszát és büszkeségét védve, nem pedig Isten házának érdekeit. Ilyen állapotok minden emberben vannak. Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, kezdeményezned kell, hogy beszélgess vele, emlékeztetve, hogy az alapelvek szerint végezze a kötelességét, miközben ezt saját magadra nézve is figyelmeztetésként kezeled. Ez a kölcsönös felügyelet. Milyen funkciót szolgál a kölcsönös felügyelet? A célja, hogy megvédje Isten házának érdekeit, valamint hogy megakadályozza az embereket abban, hogy rossz útra térjenek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy amikor együttműködünk a kötelességünk végzésében, felügyelnünk kell egymást, és ha azt látjuk, hogy a partnerünk az alapelveket megsértve cselekszik, rá kell mutatnunk erre, beszélgetnünk kell vele, és segítenünk kell neki. Így végezzük a kötelességünket az igazságalapelveknek megfelelően. Ez segíthet az embereknek megérteni az igazságot, sőt, mi több, megvédi a gyülekezet munkáját. Ugyanakkor vezetőkként vagy munkásokként az igazságalapelveknek megfelelően kell bánnunk a testvérekkel. Azokkal, akik nem régóta hisznek Istenben, és kicsi az érettségük, szeretettel beszélgetnünk kell, hogy segítsünk nekik, ha azt tapasztaljuk, hogy romlott beállítottságot mutatnak, vagy az alapelveket megsértve cselekszenek. Ha viszont valakik már sok éve hisznek Istenben és értik az alapelveket, de felelőtlenek a munkájukkal kapcsolatban, ezt szóvá kell tenni és le kell leplezni. Ha már többször rámutattunk erre és lelepleztük őket, mégsem mutatják a legcsekélyebb bűnbánatot sem, akkor az alapelveknek megfelelően el kell bocsátani őket. Később láttam, hogy Liu Lin hozzáállása a kötelességéhez még mindig nem változott meg, ezért miután ezt megbeszéltem egy másik partneremmel, jelentettük a viselkedését a felsőbb vezetőknek. A felsőbb vezetők elbocsátották Liu Lint.

Ezt követően, amikor problémákat láttam abban, ahogyan a testvérek a kötelességüket végzik, már nem csak a saját tekintélyemet tartottam szem előtt, és nem a velük való kapcsolatomat védtem. Képes voltam rámutatni a hibáikra, és segíteni nekik az érettségüknek megfelelően. Az, hogy így gyakoroltam az igazságot, a testvérek javára vált, a szívem pedig békességre lelt. Megtapasztaltam, hogy ha Isten szavai és az igazságalapelvek szerint gyakorlom az igazságot, a szívemet nyugalom és békesség tölti el. Hála Istennek az útmutatásáért!