96. Legyőztem a dadogással járó nehézségeimet

Apám dadogott, és kiskoromtól fogva én is ezzel a gonddal küzdöttem. Amíg nem találkoztam idegenekkel, minden rendben volt, de ha új embereket ismertem meg, ideges lettem, és dadogni kezdtem beszéd közben. A testvéreim azt mondták nekem: „Hogy beszélsz már? Nem tudnál egyszerűen lassabban beszélni?” A kritikájuk nagyon bántott. Még a saját testvéreim is lenéztek, és nem szerettek. Súlyosan kisebbrendűnek éreztem magam, és gyakran sírtam a sértettségtől. Általános iskolában, mihelyt felszólított a tanár, hogy válaszoljak egy kérdésre, nagyon ideges lettem, és beszéd közben hirtelen dadogni kezdtem, nem jöttek a számra a szavak, az osztálytársaim pedig mind nevetésben törtek ki. Szörnyen megalázó volt. Ezután soha többé nem jelentkeztem, ha a tanár kérdezett valamit, mert féltem, hogy kinevetnek az osztálytársaim. Ezek a korai élmények beárnyékolták fiatal szívemet. Folyamatosan alkalmatlannak és végtelenül kisebbrendűnek éreztem magam. Nagyon össze is voltam zavarodva, és azon tűnődtem: „Miért nem tudok olyan folyékonyan beszélni, mint mások? Miért dadogok?” Miután férjhez mentem, a férjem is csúfolt a dadogásom miatt, és azt mondta: „Felnőtt nő létedre még beszélni sem tudsz rendesen. Ha tehén lennél, már rég eladtalak volna.” Amikor a gyerekeimmel beszéltem, és ideges voltam, néha akkor is dadogtam, a gyerekeim pedig kinevettek: „Nézd, anya megint dadog! Nem tudnál lassabban beszélni?” A gyerekeim és a férjem gyakran mondtak nekem ilyeneket. Haszontalan nyámnyilának éreztem magam, és az önbecsülésem romokban hevert. Ezek után igyekeztem nem beszélni túl sokat, és idegenek előtt nem is mertem megszólalni, mert így senki nem tudta meg, hogy dadogok, és nem gúnyoltak ki.

2003-ban elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Tudtam, hogy dadogok, ezért amikor a testvérekkel összejöveteleken vettem részt, ritkán beszéltem. A testvérek bátorítottak, hogy beszéljek többet, és egyszerűen nyíljak meg, mondván, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy növekedjek az életben. Azt is mondták: „Mindenkinek vannak hibái, ne hagyd, hogy ez korlátozzon!” Amikor láttam, hogy nem néznek le, hanem inkább bátorítanak és segítenek, nagyon meghatódtam, és úgy éreztem, igazán csodálatos dolog Istenben hinni. Korábban soha nem tapasztaltam ilyet, és attól kezdve nem éreztem magam annyira korlátozva.

Később megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Egy nap a felsőbb vezetők úgy rendezték, hogy a csengtungi gyülekezetben végezzem a kötelességemet. Azt gondoltam magamban: „Ha elmegyek a csengtungi gyülekezetbe, és a testvérek rájönnek, hogy dadogok, mit gondolnak majd rólam? Vajon kinevetnek? Ez annyira kínos lenne! Nem akarok menni.” A felsőbb vezetők látták, mi jár a fejemben, és elbeszélgettek velem, mondván, hogy ez egy tanulási lehetőség. A józan észre hallgatva beleegyeztem, hogy elvállaljam a posztot. A csengtungi gyülekezetben, amikor összejövetelen vettem részt a vezetőkkel és a diakónusokkal, kissé ideges voltam, mert csupa ismeretlen arc vett körül, és féltem, hogy lenéznek majd, ha továbbra is dadogni fogok, ezért azt reméltem, hogy az összejövetel gyorsan véget ér. De minél idegesebb lettem, annál jobban dadogtam, és nagyon szégyelltem magam. Körbenézve láttam, hogy néhány testvér lehajtotta a fejét, mások pedig némán ültek. Nagyon felzaklatott a dolog. Azt gondoltam magamban: „Biztos azt gondolják: »Hogy került ide egy dadogós?« Ha nem beszélek, azt fogják mondani, hogy nincsenek igazságvalóságaim, de ha folytatom, csak tovább fogok dadogni.” Nem volt más választásom, mint küszködve tovább beszélni. Sokat dadogtam azon az összejövetelen, és alig bírtam ki a végéig. Eredetileg azt terveztem, hogy megkérdezem őket az állapotukról, de aztán arra gondoltam: „Mi lesz, ha problémáik vagy nehézségeik vannak? Akkor Isten szavait kellene közölnöm velük. Ha megint dadogni kezdek, biztosan kinevetnek. Inkább hagyjuk, jobb, ha nem kérdezősködöm.” A végeredmény az lett, hogy annak az összejövetelnek nem volt semmi foganatja, és az elvégzendő munka sem lett megfelelően végrehajtva, ami késleltette a munkát. Hazafelé menet mély gyötrelmet éreztem, és így panaszkodtam magamban: „Miért van ez a dadogás? Mások miért nem dadognak?” Annyira kisebbrendűnek éreztem magam, és mindig azt gondoltam, hogy mindenki másnál kevesebbet érek. Ezután, valahányszor a vezetőkkel és diakónusokkal vettem részt összejövetelen, korlátozva éreztem magam. Féltem, hogy újra dadogni fogok, és kinevetnek vagy lenéznek, ezért igyekeztem a lehető legkevesebbet beszélni. Csak néhány általános megjegyzést fűztem a végrehajtandó munkához, ami miatt a munka nem hozott jó eredményeket. Tudtam, hogy a dadogás miatti állandó korlátozottságom kihat a munkára, ezért gyakran vittem az állapotomat imában Isten elé, kérve Őt, hogy adjon útmutatást, hogy ne korlátozzon ez a dolog. Néha, amikor beszéd közben megint dadogni kezdtem, a kezemmel eltakartam a számat, hogy ne lássák, ahogy remeg az ajkam a dadogástól. Az összejövetelek során mindig más testvéreket kértem meg Isten szavainak felolvasására, és ha végképp nem tudtam elkerülni, csak rövid szakaszokat olvastam fel. Így kevesebben szereztek tudomást arról, hogy dadogok. De így élni nagyon fájdalmas volt. Annyira elnyomottnak és kimerültnek éreztem magam. Ez hatással volt a kötelességem végzésére is.

Egyszer megnyíltam egy nővérnek: „Beszéd közben dadogok, és félek, hogy mindannyian lenéztek emiatt, ezért nincs bátorságom beszélni.” A nővér azt mondta: „Észre sem vettem, hogy dadogsz beszéd közben. Néha, amikor hallom, hogy elakadsz mondat közben, csak azt hiszem, túlságosan korlátozva vagy ahhoz, hogy folytasd.” A nővér bátorított is: „Senki sem tökéletes. Hallottál már olyan emberről, akinek nincsenek hibái? Isten szavai azt mondják nekünk, hogy mindenkinek vannak hibái és hiányosságai. Ne hagyd, hogy ez korlátozzon; csak törekedj őszintén az igazságra. A dadogásodat az idegesség okozza, de emiatt nem kell aggódnod. Csak összpontosíts a kötelességedre, és idővel nem fog többé korlátozni a dadogás.” Kicsit megkönnyebbültem, amikor hallottam a nővér szavait. Később megnéztem egy tapasztalati bizonyságtétel-videót, ami felvidította a szívemet, és nagyon bátorítóan hatott rám. A benne idézett egyik szakasz Isten szavaiból kifejezetten az én állapotommal foglalkozott. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak olyan problémák, amelyeket az emberek nem tudnak megoldani. Például hajlamos lehetsz arra, hogy idegessé válj, amikor másokkal beszélsz; amikor helyzetekkel szembesülsz, lehet, hogy megvannak a saját ötleteid és szempontjaid, de nem tudod világosan megfogalmazni azokat. Különösen idegesnek érzed magad, ha sok ember van jelen; összefüggéstelenül beszélsz, és remeg a szád. Néhány ember még dadog is; mások, ha az ellenkező nem tagjai is jelen vannak, még kevésbé érthetőek, egyszerűen nem tudják, mit mondjanak vagy mit tegyenek. Könnyű ezt leküzdeni? (Nem.) Rövid távon legalábbis nem könnyű leküzdeni ezt a hibát, mert ez a veleszületett adottságaid része. Ha néhány hónap gyakorlás után még mindig ideges vagy, az idegesség nyomássá alakul át, ami negatívan érint majd téged, ugyanis a hatására félni fogsz majd attól, hogy beszélj, hogy emberekkel találkozz, hogy összejövetelekre járj vagy prédikációkat mondj el, és ezek a félelmek össze fognak roppantani téged. [...] Ezért ha rövid távon le tudod küzdeni ezt a hiányosságot, ezt a hibát, akkor tégy úgy. Ha nehéz leküzdened, akkor ne bajlódj vele, ne küzdj ellene, és ne állítsd kihívás elé magad. Természetesen ha nem tudod legyőzni, nem szabad negatívan érezned magad. Még ha életed során soha nem is tudod legyőzni, Isten nem fog elítélni téged, mert ez nem a romlott beállítottságod. A lámpalázad, az idegességed és félelmed – ezek a megnyilvánulások nem tükrözik a romlott beállítottságodat; akár így születtél, akár a környezeted okozta ezeket később az életed során, ezek legfeljebb hibák, az emberi mivoltod hiányosságai. Ha hosszú távon, vagy akár egész életeden át sem tudsz rajta változtatni, ne rágódj rajta, ne hagyd, hogy korlátozzon, és ne válj negatívvá miatta, mert ez nem a romlott beállítottságod; nincs értelme megpróbálnod megváltoztatni vagy küzdeni ellene. Ha nem tudsz rajta változtatni, akkor fogadd el, hagyd, hogy létezzen, és bánj vele megfelelőképpen, mert együtt tudsz élni ezzel a hibával, ezzel a hiányossággal – az, hogy rendelkezel vele, nincs hatással arra, ahogyan követed Istent és végzed a kötelességeidet. Mindaddig, amíg el tudod fogadni az igazságot és a legjobb tudásod szerint végzed a kötelességeidet, továbbra is üdvözülhetsz; ez nem befolyásolja azt, hogy elfogadod-e az igazságot, és nem befolyásolja az üdvösséged elnyerését. Ezért nem szabad, hogy gyakran korlátozzon téged az emberi mivoltod egy bizonyos hibája vagy hiányossága, és nem szabad, hogy gyakran negatívvá és bátortalanná válj, vagy akár lemondj kötelességedről és felhagyj az igazságra való törekvéssel, elszalasztva az esélyt az üdvözülésre ugyanezen okból. Egyáltalán nem éri meg; egy ostoba, tudatlan ember tenne így” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavain elgondolkodva megértettem, hogy a dadogás emberi fogyatékosság és hiba, nem pedig romlott beállítottság, és nincs hatással az ember igazságra való törekvésére, illetve az üdvösségére. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egyetlen hiba miatt folyamatosan korlátozva érezzem magam és negatív legyek, vagy akár feladjam az igazságra való törekvést, máskülönben elszalasztanám az üdvösségre való esélyemet, ez pedig tudatlan és ostoba viselkedés lenne. Elgondolkodtam azon, hogy annyi éven át nem mertem beszélni – még akkor sem, amikor tudtam, hogy meg kellene nyílnom és beszélnem kellene, hogy elnyerjem Isten megvilágosítását és útmutatását az összejöveteleken –, mert féltem, hogy a testvérek észreveszik a dadogásomat. Miután a csengtungi gyülekezetbe kerültem, még jobban korlátozott a dadogásom, és minél jobban féltem attól, hogy mások észreveszik, annál idegesebb lettem, és annál jobban dadogtam. Ennek következtében egyáltalán nem leltem örömömet az összejövetelekben. Nem vizsgáltam meg és nem oldottam meg azokat a problémákat és nehézségeket, amelyekkel a vezetők és a diakónusok küzdöttek, az összejövetelek pedig túl hamar értek véget anélkül, hogy a munka megfelelően végre lett volna hajtva. Gyakran korlátozott a dadogásom, és nem mertem megnyílni és beszélni az összejöveteleken. Ez nemcsak a saját életbe való belépésemnek okozott kárt, hanem a testvéreimnek sem vált hasznára. A gyülekezet munkáját is hátráltatta. Láttam, milyen ostoba és tudatlan voltam. Isten azt mondja: „Ha hosszú távon, vagy akár egész életeden át sem tudsz rajta változtatni, ne rágódj rajta, ne hagyd, hogy korlátozzon, és ne válj negatívvá miatta, mert ez nem a romlott beállítottságod; nincs értelme megpróbálnod megváltoztatni vagy küzdeni ellene. Ha nem tudsz rajta változtatni, akkor fogadd el, hagyd, hogy létezzen, és bánj vele megfelelőképpen, mert együtt tudsz élni ezzel a hibával, ezzel a hiányossággal – az, hogy rendelkezel vele, nincs hatással arra, ahogyan követed Istent és végzed a kötelességeidet. Mindaddig, amíg el tudod fogadni az igazságot és a legjobb tudásod szerint végzed a kötelességeidet, továbbra is üdvözülhetsz; ez nem befolyásolja azt, hogy elfogadod-e az igazságot, és nem befolyásolja az üdvösséged elnyerését.” Isten szavait olvasva melegség és bátorítás töltötte el a szívemet. Arra gondoltam, hogy gyerekkorom óta lenéztek és megvetettek a dadogási problémám miatt. Gyakran elmerültem a kisebbrendűség érzésében, azt gondolván, hogy nem vagyok olyan jó, mint mások. Ám Isten nem utasított el engem, sőt arra bátorított, hogy őszintén törekedjek az igazságra és az üdvösségre. Éreztem, hogy Isten igazán szereti az embereket, és a szívemet nyomó nehéz teher végre lehullott. Mivel Isten nem veti meg a fogyatékosságomat, helyesen kell hozzáállnom, és még ha ez a fogyatékosságom soha nem is változik meg életem során, akkor sem szabad hagynom, hogy korlátozzon. Ehelyett az igazságra való törekvésre és a kötelességem megfelelő végzésére kell összpontosítanom. Mindezt felismerve Isten elé járultam, és így imádkoztam: „Ó, Istenem! Most már értem a szándékodat. Kész vagyok helyesen viszonyulni a fogyatékosságomhoz és hibámhoz, és nem panaszkodom többé. Alávetem magam, és megfelelően végzem a kötelességemet.”

Az ima után tovább töprengtem: „Miért korlátoz állandóan a dadogásom? Milyen romlott beállítottság okozza ezt?” Ezután Isten szavait kerestem, hogy elolvassam őket. Mindenható Isten azt mondja: „Az igazság keresése helyett a legtöbb ember kicsinyes trükkökhöz folyamodik. Nagy fontosságot tulajdonítanak a saját érdekeiknek, a büszkeségüknek, valamint a mások szemében elfoglalt helyüknek vagy fontosságuknak. Egyedül ezek azok a dolgok, amelyeket becsben tartanak. Foggal-körömmel ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, és ezeket tekintik az életüknek – azzal pedig nem törődnek, hogy Isten hogyan tekint ezekre a dolgokra és hogyan kezeli őket; először azt mérlegelik, hogy ők-e a csoport főnökei, hogy tudnak-e olyan pozíciót biztosítani maguknak, amelyben mások nagyra tartják őket, és hogy hallgat-e bárki arra, amit mondanak. Először is nekilátnak, hogy elfoglalják azt a pozíciót. Szinte minden ember, amikor egy csoportban van, ilyen pozíciót, ilyen lehetőséget keres. Ha jó képességű, természetesen megpróbálja elfoglalni az első helyet. Ha csak átlagos, akkor is megpróbál kiemelkedő pozíciót betölteni a csoportban. És ha a csoport alsóbb rangjaihoz tartozik, átlagos képességgel és adottsággal, akkor is megpróbálja elérni, hogy mások nagyra tartsák őt; nem hagyhatja, hogy mások lenézzék őt. Ezek az emberek a büszkeségnél és a méltóságnál húzzák meg a határt; úgy gondolják, hogy ragaszkodniuk kell ezekhez a dolgokhoz. Még ha el is veszítik a tisztességüket, vagy Isten elégedetlen velük és nem ismeri el őket, akkor is küzdeniük kell a büszkeségükért és a státuszukért; mindenáron el kell kerülniük a megaláztatást. Ez egy sátáni beállítottság. Ők azonban nem ismerik fel ezt. Úgy gondolják, nem veszíthetik el azt a kevés büszkeséget, ami megmaradt nekik. Nem tudják, hogy csak akkor válnak valódi emberekké, amikor teljesen elengedik és elhagyják ezeket a felszínes dolgokat, és hogy ha életükként őrzik ezeket a dolgokat, amelyeket el kellene vetni, akkor az életük elvész. Egyszerűen nem tudják, mi a tét. [...] Szóval a középpontba kerülsz – és akkor mi van? Az emberek nagyra tartanak téged – na és? Bálványoznak téged – és? Bizonyíthatja ez azt, hogy rendelkezel az igazságvalósággal? Ennek semmi értéke nincs. Amikor képes vagy felülkerekedni a büszkeségen, a hiúságon, a státuszon és azon, hogy mások nagyra tartanak – amikor közömbössé válsz ezek iránt a dolgok iránt, többé nem gondolod olyan fontosnak őket, és ezek a dolgok már nem befolyásolják a gondolataidat és a viselkedésedet, még kevésbé azt, hogy miként végzed a kötelességedet –, akkor a kötelességedben elért eredményeid folyamatosan javulni fognak, és egyre kevesebb lesz a szennyeződés annak végzésében” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak leleplezéséből rájöttem, hogy függetlenül attól, milyen nagyszerűek valaki képességei vagy adottságai, mindenki arra vágyik, hogy mások csodálják. Visszagondolva, gyerekkorom óta dadogtam, és még a testvéreim is elkerültek és lenéztek. Az iskolában is gúnyoltak az osztálytársaim, ezért nagyon kisebbrendűnek éreztem magam. Miután férjhez mentem, még a férjem és a gyermekeim is csúfoltak, ami tovább sértette az önbecsülésemet. Még sírtam is a sértettségtől. Annyira fontos volt számomra a büszkeségem! Arra gondoltam, hogy gyerekkorom óta befolyásoltak az olyan sátáni mérgek, mint „Az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „Ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Különös figyelmet fordítottam a büszkeségemre. Féltem attól, hogy kinevetnek és lenéznek a dadogásom miatt, aminek folytán gyakran süllyedtem negatív és fájdalmas érzésekbe, amelyekből nem volt kiút. Az összejöveteleken nem tudtam beszélni arról, amiről kellett volna, sem jól elvégezni azt a munkát, amit el kellett volna végeznem. De Isten háza nem vetett meg engem, és nem a fogyatékosságom alapján bánt velem. Ehelyett vezetői kötelességekkel bíztak meg, és arra bátorítottak, hogy megfelelően törekedjek az igazságra és az üdvösségre. Hát nem Isten szeretete volt ez? A büszkeségem iránti túlzott megszállottságom mégis visszatartott attól, hogy elvégezzem a kötelességeimet, amelyeket el kellett volna végeznem. Hát nem Isten elleni lázadás volt ez? A valóságban, még ha mások csodálnának is, az értéktelen lenne Isten jóváhagyása nélkül. A hírnév és a státusz hajszolása soha nem változtathatná meg az életfelfogásomat, ehelyett egyre negatívabbá tenne, és végül Isten visszautasítana és kivetne, amiért nem végeztem jól a kötelességeimet. Ennek felismerése félelemmel és bűntudattal töltött el. Soha nem képzeltem volna, hogy a büszkeségben és a státuszban való dagonyázásnak ilyen súlyos következményei lehetnek. Attól kezdve el akartam engedni a büszkeséget és a státuszt, helyesen akartam kezelni a dadogásomat, és normálisan akartam beszélgetni a testvéreimmel.

Egy nap egy feladatot beszéltem meg a társammal, és újra idegesnek éreztem magam. Féltem attól, mit gondol majd rólam, ha dadogni kezdek. Korábban rámutatott, hogy mondat közben elhallgatok, és mivel nem régóta dolgoztunk együtt, nem tudott a dadogásomról. Azon tűnődtem: „Ha megint elakadok mondat közben, el fog kerülni?” Beszéd közben hirtelen megakadtam, és elhallgattam. A nővér azt mondta: „Miért hallgatsz el folyton mondat közben? Nem tudod világosan kifejezni magad?” Azt gondoltam magamban: „Most el fog kerülni?” Valamennyire korlátozva éreztem magam. Abban a pillanatban rájöttem, hogy a gondolkodásom helytelen, és csendben imádkoztam Istenhez a szívemben: „Istenem, félek attól, hogy a nővérem lenéz a dadogásom miatt. Nem akarok többé korlátozva lenni emiatt. Kérlek, adj nekem útmutatást, hogy helyesen kezeljem a fogyatékosságomat!” Az ima után felidéztem Isten szavainak egy szakaszát, amelyet korábban olvastam, ezért újra elolvastam őket. Mindenható Isten azt mondja: „Amennyiben képes vagy az igazságra törekedni és képes vagy teljes szívedből, teljes erődből és teljes elmédből az alapelvek szerint végezni a kötelességedet, és ha őszinte a szíved, és nem vagy felületes Isten iránt, akkor van reményed arra, hogy üdvösséget nyerj. Ha valaki ezt mondja: »Nézd meg, milyen haszontalan és szégyenlős vagy! Rettentően ideges leszel, ha csak néhány szót kell is szólnod, és egészen elvörösödik az arcod«, akkor ezt mondd: »Szegényes képességű vagyok és nincs jó beszélőkém. Ha biztattok engem, akkor lesz bátorságom gyakorolni a beszédet.« Ne gondold, hogy semmitérő vagy szégyenletes vagy. Mivel tudod, hogy ilyen hibák és problémák vannak az emberi mivoltoddal, szembe kell nézned velük és el kell fogadnod őket. Ne hagyd, hogy bármi módon is kihatással legyenek rád. Azzal se foglalkozz, hogy mikor fognak megváltozni ezek a hibák és hiányosságok. Csakis arra koncentrálj, hogy ilyen módon normálisan élj és végezd a kötelességedet. Csak emlékezned kell erre: Az emberi mivolt ezen hibái és hiányosságai nem negatív dolgok és nem romlott beállítottságok, és ha egyszer nem romlott beállítottságok, akkor nem lesznek kihatással a kötelességed teljesítésére vagy az igazságra való törekvésedre, az üdvösséged elnyerésére pedig még kevésbé lesznek kihatással; természetesen, ami ennél is fontosabb, az az, hogy arra sem lesznek kihatással, hogy Isten miként szemlél téged. Hát nem megnyugtató ez a tudat?” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Nagyon meghatódtam és fellelkesültem, amikor elolvastam Isten szavainak e szakaszát, különösen, amikor Isten azt mondja: „Csak emlékezned kell erre: Az emberi mivolt ezen hibái és hiányosságai nem negatív dolgok és nem romlott beállítottságok, és ha egyszer nem romlott beállítottságok, akkor nem lesznek kihatással a kötelességed teljesítésére vagy az igazságra való törekvésedre, az üdvösséged elnyerésére pedig még kevésbé lesznek kihatással; természetesen, ami ennél is fontosabb, az az, hogy arra sem lesznek kihatással, hogy Isten miként szemlél téged. Hát nem megnyugtató ez a tudat?” A fogyatékosságom és hibám nem negatív dolog, és nem is romlott beállítottság, és amíg szorgalmasan törekszem az igazságra, és az alapelvek szerint végzem a kötelességeimet, Isten vezérelni fog engem. Nem szabad többé hagynom, hogy a dadogásom korlátozzon. Függetlenül attól, hogy mit gondolhatnak a testvérek, meg kell nyílnom, és beszélnem kell a fogyatékosságomról, és nem szabad szégyenkeznem, még kevésbé szabad hagynom, hogy ez korlátozzon. Helyesen kell szembenéznem vele. Így hát elmondtam a nővérnek: „Gyerekkorom óta dadogok. Igyekszem majd lassabban beszélni a jövőben, és befejezni a mondataimat, hogy mások megértsenek.” Miután ezt kimondtam, többé nem éreztem magam korlátozva.

Később, amikor az összejöveteleken felolvastam Isten szavait, és megakadtam, lassan olvastam tovább. Néha, amikor ideges lettem, és elkezdtem dadogni, megálltam egy pillanatra, helyreigazítottam a gondolkodásmódomat, majd folytattam a beszédet. Ez segített egy kicsit. Isten szavai vezettek rá arra, hogy helyesen tekintsek erre a fogyatékosságomra. Nem korlátoz többé, és végre felszabadultnak érzem magam. Hála Istennek!