10. Mi van amögött, hogy nem akarok vezető lenni?
2024. május elején táncos kötelességet végeztem a gyülekezetben. Egy este a kerületi vezető értesített, hogy gyülekezetvezetővé választottak. Amikor meghallottam a hírt, hevesen kezdett verni a szívem. Arra gondoltam: „Hogy választhattak engem a testvérek vezetőnek? Nincsenek igazságvalóságaim, a képességeim gyengék, és a romlott beállítottságom is súlyos. Sokszor elbuktam és megbotlottam a kötelességeimben. Hogyan is vállalhatnám el egy vezető kötelességét? Ha ezt a kötelességet végzem, az nem azt jelenti, hogy csak arra várok, hogy lelepleződjek és kiiktassanak? Az énekes és táncmunka különösen nagyon fontos, és a romlott beállítottságommal egy nap még a végén megzavarok és akadályozok dolgokat. Aztán lehet, hogy a felsőbb vezetők megmetszenek, vagy akár el is bocsátanak. Akkor nem mennék teljesen tönkre, és érnék a hitem útjának végére?” Már a gondolattól is elnehezült a szívem. Még azt is gyanítottam, hogy Isten talán ezzel a kötelességgel akar engem kiiktatni. Imádkoztam Istenhez azt kérve, hogy tartsa nyugodtan a szívemet, és segítsen megértenem az Ő szándékát. Imádkozás közben rájöttem, hogy minden dolog, esemény és ember, amivel nap mint nap találkozom, Isten szuverenitásának és elrendezésének része, és nem a véletlen műve. Isten nagyon jól ismeri a képességeimet és az érettségemet, és ha megengedi, hogy ez a kötelesség rám találjon, akkor biztosan van benne olyan igazság, amit keresnem kell, és amibe be kell lépnem, így először el kell fogadnom és alá kell vetnem magam, nem pedig elutasítanom vagy ellenállnom. Különben teljesen híján lennék a józan észnek. Az ima után, bár már nem bújtam ki a vezetői kötelesség alól, a szívem mégis nehéz maradt, mintha egy nagy kő nehezedett volna rá, és tele voltam fájdalommal és aggodalommal.
Másnap a csendességem alatt megnéztem egy tapasztalati tanúságtétel-videót, és Isten abban idézett szavai megragadták a szívemet. Isten azt mondja: „Egyesek azt gondolják: »Bárki, aki vezetőként szolgál, ostoba és tudatlan, és saját pusztulását idézi elő, mert amikor egy ember vezetőként szolgál, elkerülhetetlenül romlottságot fed fel Isten előtt. Vajon feltárulna ennyi romlottság, ha nem végeznék ezt a munkát?« Micsoda abszurd elképzelés! Úgy gondolod, hogy nem fogsz romlottságot felfedni, ha nem lépsz fel vezetőként? Az, hogy nem vagy vezető – még ha kevesebb romlottságot fedsz is fel –, azt jelenti, hogy meg fogsz menekülni? E szerint az érv szerint mindazok, akik nem szolgálnak vezetőkként, azok, akik túlélhetnek és akik megmenthetőek? Hát nem túl nevetséges ez a kijelentés? Az emberek, akik vezetőkként szolgálnak, Isten választott népét vezetik, hogy egyék és igyák Isten szavait, és megtapasztalják Isten munkáját. Ez a megkövetelt norma emelt szintű, tehát elkerülhetetlen, hogy a vezetők felfedjenek néhány romlott állapotot, mikor először elkezdik a képzést. Ez normális és Isten nem ítéli ezt el. Isten nemcsak hogy nem ítéli el, de meg is világosítja, megvilágítja és vezeti ezeket az embereket, és terheket ad nekik. Amíg alá tudják vetni magukat Isten vezetésének és munkájának, gyorsabban fognak előrehaladni az életben, mint a hétköznapi emberek. Ha törekednek az igazságra, akkor ráléphetnek az útra, amelyen Isten tökéletessé teszi őket. Isten ezt áldja meg a leginkább. Egyesek nem látják Isten igazságosságát, és azt sem látják, hogy Isten minden emberrel méltányos és igazságos, sőt még a tényeket is elferdítik. Az ő emberi megértésük szerint bármennyit is változnak a vezető szerepet betöltő emberek, Isten nem fogja figyelembe venni, hanem egyedül csak azt fogja figyelembe venni, hogy mennyi romlottságot fednek fel a vezetők és a dolgozók, és egyedül ennek alapján kárhoztatja őket; azokat pedig, akik nem vezetők és dolgozók, Isten nem fogja kárhoztatni, mert csak kevés romlottságot fednek fel, még ha nem is változnak. Hát nem abszurd ez? Nem Isten káromlása? Ha ilyen komolyan ellenállsz Istennek a szívedben, meg lehet menteni téged? Nem lehet. Isten az emberek sorsát leginkább annak alapján határozza meg, hogy rendelkeznek-e az igazsággal és valódi tanúságtétellel, és ez leginkább attól függ, hogy törekednek-e az igazságra. Ha valaki törekszik az igazságra, még amikor vétkezik és ítélettel és fenyítéssel szembesül, akkor is képes valódi bűnbánatot tartani. Amennyiben nem beszél vagy cselekszik olyan módokon, amelyek káromolják Istent, bizonyosan képes lesz elnyerni az üdvösséget. Képzelődéseitek szerint minden hétköznapi hívő, aki a végsőkig követi Istent, elérheti az üdvösséget, míg azok, akik vezetőként szolgálnak, mind ki lesznek vetve. Ha megkérnének titeket, hogy legyetek vezetők, azt gondolnátok, nem lenne rendben nem megtenni, de ha vezetőként kellene szolgálnotok, önkéntelenül is állandóan romlottságot fednétek fel, és minél tovább szolgálnátok, annál több romlottságot tárnátok fel, míg végül Isten elítélne és kiiktatna titeket. Úgy éreznétek, mintha a bitófára küldenétek magatokat. Vajon nem az Istenről alkotott félreértéseitek okozzák mindezt? Ha az emberek sorsát az általuk felfedett romlottság határozná meg, senkit sem lehetne megmenteni. Ebben az esetben mi értelme lenne Istennek az üdvösség munkáját végezni? Ha valóban így lenne, hol lenne Isten igazságossága? Az emberek képtelenek lennének meglátni Isten igazságos természetét. Tehát mindannyian félreértettétek Isten szándékait, ami azt mutatja, hogy nincs valódi tudásotok Istenről” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat, és végre rájöttem, hogy elképzelések, képzelődések és Istennel kapcsolatos félreértések rejtőznek a szívemben. Azt gondoltam, hogy ha nem vagyok vezető Isten házában, akkor kevesebb romlottságom tárul fel, a felsőbb vezetők is kevesebbszer metszenek meg, és így biztonságosabb Istenben hinni, és nagyobb a reményem az üdvösségre. De a vezetői kötelesség sok igazságalapelvet érint, a felelősség is nagyobb, és igazságvalóságok nélkül elkerülhetetlen, hogy feltáruljon a romlottságom, és hajlamos leszek olyan dolgokat tenni, amelyek akadályozzák és megzavarják Isten házának munkáját, és így lelepleződöm és kiiktatnak. Láttam, hogy Isten azt mondja, ezek az elképzelések félreértik, sőt káromolják Őt. Megdöbbentem és egy kicsit megijedtem. Fel sem fogtam, milyen súlyos természetűek ezek az elképzelések. Elkezdtem elgondolkodni azon, hogy pontosan miben is volt abszurd ez a nézőpontom. Láttam, hogy néhány vezető hibázott, komolyan megzavarta és akadályozta a gyülekezet munkáját, és elbocsátották, sőt, kiközösítették vagy eltávolították őket a gyülekezetből. Így azt gondoltam, hogy vezetőnek lenni túl veszélyes, és ha hibázol, elbocsátanak vagy kiiktatnak. De soha nem kerestem Isten házának alapelveit az emberek elbocsátására vonatkozóan. A valóságban egy vezető elbocsátása Isten házában nem a pillanatnyi viselkedésén vagy egyetlen esetben mutatott teljesítményén alapul, hanem inkább a következetes törekvésén és az általa követett úton. Eszembe jutott egy vezető és két felügyelő a gyülekezetben, akiket elbocsátottak. Bár úgy tűnt, hogy egy konkrét feladatban való kudarc, az alapelvek megsértése, valamint a munka akadályozása és késleltetése miatt bocsátották el őket, a valóságban azért történt, mert általában nem arra összpontosítottak, hogy az igazságra törekedjenek, a kötelességeikben nem keresték az alapelveket, és hosszú ideig önkényesen cselekedtek, és ennek eredményeként megzavarták és akadályozták a gyülekezet munkáját, mégsem tartottak bűnbánatot. Ezért bocsátották el őket. Sosem néztem utána, mi volt a kudarcuk valódi oka. Csak azt láttam, hogy egyetlen hibát vétettek és elbocsátották őket, és emiatt kezdtem félreérteni Istent és óvatoskodni Vele. Hát nem volt ez teljesen eltorzult? Ráadásul az elképzeléseimben azt gondoltam, hogy ha valaki romlottságot tár fel, vétkezik, vagy lelepleződik és elbocsátják a kötelességéből, akkor Isten örökre elítéli, és nincs reménye az üdvösségre. Ez is egy téves felfogásom volt. Valójában, amikor részletesen elgondolkodtam azon, amit én és sok testvér megtapasztaltunk, és azon, hogyan lepleződtünk le, tárultunk fel és ítéltettünk el a romlott beállítottságunk feltárulása miatt, vagy akár bocsátottak el minket, tudtam, hogy ezek szükséges lépések annak során, hogy megtapasztaljuk Isten ítéletét és fenyítését. Isten azonban emiatt nem hagyott el minket, hanem lehetőséget adott a bűnbánatra és az átalakulásra. Szavaival megvilágosított és eligazított minket, lehetővé téve, hogy gondolataink és nézeteink fokozatosan megváltozzanak, és hogy fokozatosan le tudjuk vetni romlott beállítottságunkat. Ezeket az eredményeket a kudarcok és a lelepleződések megtapasztalásával értük el. Láttam, hogy a kötelességben való lelepleződés nem kiiktatást jelent, hanem egy esélyt az igazság elnyerésére. De a természetemnél fogva nem szerettem az igazságot és nem akartam szenvedni, nem voltam hajlandó elfogadni Isten ítéletét és fenyítését, és csak békében akartam élni, mint egy átlagos hívő. Azt gondoltam, hogy így elkerülhetem a nagy kudarcokat és lelepleződéseket, és megmenekülhetek a szenvedéstől vagy a finomítástól, és így üdvözülhetek. De nem vettem észre, hogy az ítélet és fenyítés megtapasztalása nélkül az ember romlott beállítottságát nem lehet levetni, és a nézőpontjai, cselekedetei és tettei mind ellentétben maradnak az igazsággal. Ebben az esetben hogyan üdvözülhetne egy ilyen ember? Rájöttem, hogy nem értem az igazságot, és nem ismerem Isten igazságos természetét, és hogy az elképzeléseimben és képzelődéseimben élek. A nézeteim teljesen abszurdak és tévesek voltak. Isten egy ember kimenetelét nem az alapján határozza meg, hogy mennyi romlottságot tárt fel, vagy hány vétket követett el, hanem hogy törekszik-e az igazságra, és tart-e valódi bűnbánatot. Ha egy ember feltárja a romlottságát, majd az igazságra törekszik és valódi bűnbánatot ér el, akkor Isten még mindig megadja neki az üdvösség lehetőségét. De én aggódtam a múltbeli vétkeim miatt a kötelességeimben, és most is sok romlottságot tártam fel, mert nem értettem az igazságot. Így attól féltem, hogy ha nem vigyázok a vezetői kötelességemben, problémák merülnek fel, és akkor Isten megutál és kiiktat. Tényleg a saját szűk látókörű és kicsinyes nézeteimmel ítéltem meg Isten igazságosságát!
Olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, amely leleplezi az emberek félelmét a felelősségvállalástól. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak, akik félnek a felelősségvállalástól, miközben a kötelességüket végzik. Ha a gyülekezet feladatot ad nekik, akkor először mérlegelni fogják, hogy a feladat megköveteli-e, hogy felelősséget vállaljanak, és ha igen, akkor nem fogadják el. A kötelességük végzésének feltételei a következők: először is, ráérős munkáról legyen szó; másodszor ne legyen mozgalmas vagy fárasztó; harmadszor pedig bármit is tesznek, nem vállalnak semmilyen felelősséget. Egyedül ilyen kötelességet vállalnak el. Miféle ember ez? Nem sikamlós, csalárd ember? A legkisebb felelősséget sem akarja vállalni. Még attól is fél, hogy a levelek betörik a koponyáját, amikor leesnek a fáról. Milyen kötelességet tud egy ilyen ember végezni? Mi haszna lehet Isten házában? Isten házának munkája a Sátán elleni küzdelem munkájával, valamint a királyság evangéliumának terjesztésével kapcsolatos. Melyik kötelesség nem jár felelősséggel? Azt mondanátok, hogy vezetőnek lenni felelősséggel jár? Nem annál nagyobb-e a felelősségük, és nem kell-e annál inkább felelősséget vállalniuk? Függetlenül attól, hogy az evangéliumot hirdeted, bizonyságot teszel, vagy videókat készítesz és így tovább – bármilyen munkát végzel –, mindaddig, amíg az igazságalapelvekhez kapcsolódik, felelősséggel jár. Ha a kötelességed végzése híján van az alapelveknek, az ki fog hatni Isten házának munkájára. Ha pedig félsz a felelősségvállalástól, akkor semmilyen kötelességet nem tudsz végezni. Vajon az olyan ember, aki fél felelősséget vállalni a kötelessége végrehajtása során, gyáva, vagy a beállítottságával van probléma? Képesnek kell lennetek különbséget tenni. A valóságban ez nem gyávaság kérdése. Hogy lehet, hogy olyan merészek, amikor a meggazdagodásról van szó, vagy amikor a saját hasznukért tesznek valamit? Bármilyen kockázatot vállalnak ezekért a dolgokért. De amikor a gyülekezetért, Isten házáért tesznek dolgokat, semmilyen kockázatot nem vállalnak. Az ilyen emberek önzőek és aljasok, a legálnokabbak mind közül. Aki nem vállal felelősséget a kötelesség végzésében, az a legkevésbé sem őszinte Istenhez – a hűségéről nem is beszélve. Miféle ember mer felelősséget vállalni? Miféle ember az, akinek van bátorsága súlyos terhet felvállalni? Olyasvalaki, aki vállalja a vezetést, aki bátran tör előre a legkritikusabb pillanatban Isten házának munkájában, aki bátran felvesz egy nehéz terhet és nem fél nehézségeket és veszélyt elviselni, amikor a legfontosabb és döntő jelentőségű munkát látja. Ez olyasvalaki, aki hűséges Istenhez, aki Krisztus jó katonája. Vajon mindenki, aki fél felelősséget vállalni a kötelességében, azért tesz így, mert nem érti az igazságot? Nem: probléma van az emberi mivoltukkal. Nincs igazságérzetük, illetve felelősségérzetük, önző és megvetendő emberek, nem őszintén hisznek Istenben, és a legkevésbé sem fogadják el az igazságot. Már önmagában emiatt sem lehet megmenteni őket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Látva azt, amit Isten szavai lelepleztek, heves gyötrelmet éreztem a szívemben. Rájöttem, hogy attól való félelmem, hogy vezető legyek, abból fakadt, hogy önző és csalárd beállítottság irányított. A „soha ne húzd a rövidebbet” alapelvét követtem – áldásokat akartam kapni Istentől, de nem akartam nagy kockázatot vállalni. Lényegében ez egy ravasz és csalárd ember viselkedése volt. Úgy éreztem, hogy a tánc nemcsak a személyes érdeklődési körömhöz és hobbijaimhoz illeszkedik, hanem ennek a kötelességnek a teljesítése eredményekkel is jár. Nem én voltam a fő felügyelő, és nem viseltem komoly felelősséget, így úgy éreztem, biztonságban végezhetem a kötelességeimet a gyülekezetben, és így reményem lehet az üdvösségre. Miután vezetővé választottak, úgy éreztem, hogy a vihar szemébe kerültem, és folyamatosan fennáll a veszélye, hogy felborulok, ezért csak menekülni akartam ettől a kötelességtől, és elutasítani azt. Az elképzeléseimben azt gondoltam, hogy egy jelentéktelenebb kötelesség végzése, ahol nem tűnök ki és nem vállalok nagy felelősséget, a legbiztonságosabb megoldás, és amennyiben a végsőkig kitartok, reményem lesz az üdvösségre. De Isten azt mondja, hogy az ilyen ember fél a felelősségvállalástól, probléma van az emberi mivoltával, és nem hisz igazán Őbenne, és már ez önmagában azt jelenti, hogy nem üdvözülhet. Végre megláttam, hogy az elképzeléseim és képzelgéseim ellentétben állnak az igazsággal. Elkezdtem töprengeni: „Miért mondja Isten, hogy azok, akik kerülik a felelősséget, rossz emberi mivoltúak, és egyáltalán nem fogadják el az igazságot?” Isten házában végzett kötelességeim során mindig a „soha ne húzd a rövidebbet” elvét követtem. Mindenben, amit tettem, és minden kötelességben, amellyel szembesültem, először azt mértem fel, hogy valami a hasznomra válik-e, és ha igen, megtettem, de ha nem, nem akartam megtenni. Még ha tudtam is, hogy Isten házának munkájáról és érdekeiről van szó, akkor sem voltam hajlandó viselni a terhet. Hogyan lettem volna hát egy szívű Istennel? Nem egy önző és aljas ember viselkedése volt ez? Ma Isten mindent ingyen biztosít az embereknek, ingyen adja nekik az igazságot, remélve, hogy az emberek gyakorolni tudják az igazságot, és őszinte szívvel tudják teljesíteni kötelességeiket mint teremtett lények. Én azonban sok éve hittem Istenben, oly sok ellátásban részesültem Tőle, de soha nem igyekeztem ezt viszonozni. Ehelyett óvatoskodtam Istennel, kalkulálgattam Vele szemben, és csak a saját jövőmmel és nyereségemmel vagy veszteségemmel törődtem és terveztem. Hogyan hittem hát én igazán Istenben? Nem voltam én csupán egy önző, ravasz álhívő? Minthogy így gondolkodtam, és ilyen nézeteket vallottam a hittel kapcsolatban, hogyan ne utált volna meg engem Isten? Ezért imádkoztam: „Istenem, látom, hogy valóban csalárd és elvetemült vagyok. Nem akarok a saját elképzeléseimben, képzelgéseimben, félreértéseimben és gyanakvásaimban élni. Hajlandó vagyok Neked adni a szívemet, és a lelkiismeretemre támaszkodva vállalni a felelősségemet. Kérlek, segíts és adj útmutatást nekem!”
Aztán láttam még két szakaszt Isten szavaiból, amelyeket egy másik tapasztalati tanúságtétel-videóban idéztek, és utat találtam a gyakorláshoz. Isten azt mondja: „Melyek a becsületes ember megnyilvánulásai? Először is az, hogy nem kételkedik Isten szavaiban. Ez a becsületes ember egyik megnyilvánulása. Ezenkívül a legfontosabb megnyilvánulás az, hogy mindenben keresi az igazságot és gyakorolja azt – ez létfontosságú. Azt mondod, hogy becsületes vagy, de mindig háttérbe szorítod Isten szavait, és csak azt teszed, amit akarsz. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Azt mondod: »Bár a képességem gyenge, de a szívem becsületes.« És mégis, amikor rád hárul egy kötelesség, félsz a szenvedéstől és a felelősségvállalástól, ha nem jól teszed meg, így kifogásokat keresel, hogy kibújj a kötelességed alól, vagy azt javasolod, hogy tegye meg valaki más. Ez vajon a becsületes ember megnyilvánulása? Egyértelműen nem. Hogyan kell tehát egy becsületes embernek viselkednie? Alá kell vetnie magát Isten intézkedéseinek, odaadónak kell lennie az elvégzendő kötelessége iránt, és törekednie kell arra, hogy eleget tegyen Isten szándékainak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, mindenképpen ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; törődnöm kell vele, valamint teljes szívemet és erőmet bele kell adnom, hogy jól végezzem. Ami azt illeti, hogy tökéletesen el tudom-e végezni, nem vállalhatok garanciát, a hozzáállásom azonban az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól végezzem, és biztosan nem leszek felületes vele kapcsolatban. Ha probléma merül fel a munkában, felelősséget kell vállalnom, és gondoskodnom kell róla, hogy levonjam a tanulságot és jól végezzem a kötelességemet.« Ez a helyes hozzáállás” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Miután elolvastam Isten szavainak ezt a két szakaszát, úgy éreztem, hogy Isten valóban átvizsgálja az ember legbensőbb szívét, és nagyon jól megérti az emberek szükségleteit. Amikor meghallottam, hogy vezetővé választottak, két kifogás gyorsan eszembe jutott: „Gyenge képességeim vannak, és vezetőként minden nap sok emberrel, eseménnyel és dologgal kell szembenéznem, és sok problémával is meg kell küzdenem. Ezt biztosan nem fogom tudni kezelni. Másodszor, nem értem az igazságot, és nem látok át a dolgokon, így milyen alapon vagyok alkalmas a testvérek vezetésére?” Először úgy éreztem, hogy a gondolkodásom meglehetősen jogos, és hogy ez önismeretre vall, de aztán elolvastam Isten szavait: „Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, mindenképpen ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; törődnöm kell vele, valamint teljes szívemet és erőmet bele kell adnom, hogy jól végezzem. [...]« Ez a helyes hozzáállás.” Miután ezt elolvastam, hirtelen elakadt a szavam. Ez a két kifogás számomra meglehetősen érvényesnek tűnt, de Isten nem tekinti őket kifogásnak vagy nehézségnek, és még kevésbé kellene, hogy visszatartsanak a kötelességem elfogadásától. Úgy éreztem, mintha Isten szemtől szemben, bizalmasan figyelmeztetne. Isten nem azt nézi, milyenek a képességeim, vagy hány igazságot értek. Azt követeli meg, hogy szorgalmasak és felelősségteljesek legyünk a kötelességeinkben, és hogy teljes szívünket és erőnket beleadva jól végezzük a kötelességeinket. A szívem mélyen meghatódott, és úgy éreztem, hogy többé nincs semmi kifogásom, hogy elmeneküljek a kötelességem elől, vagy elutasítsam azt. Bár tudtam, hogy a vezetői kötelesség nehéz lesz számomra, hajlandó voltam őszinte lenni Isten szavai szerint, és azzal kezdeni, hogy elfogadom és alávetem magam.
Ezek után elkezdtem együttműködni a nővéremmel, és én voltam elsősorban felelős a táncos csapat munkájáért, míg a többi feladatot, mint a himnuszokat, a filmezést és az általános ügyeket, főleg ő intézte. Abban az időben egy tánccsoport, amelyért én feleltem, két hónapja nem készített semmilyen programot. Először egy kicsit ideges voltam, féltem, hogy nem tudom kezelni a munkát. Folyamatosan imádkoztam és kiáltottam Istenhez, kértem, hogy adjon hitet és elszántságot, hogy alávessem magam, és ezáltal fel tudjam vállalni a kötelességemet. Imáimban eszembe jutott két kifejezés Isten szavaiból, amelyeket korábban olvastam: az egyik a „pozitív és proaktív”, a másik pedig a „képességei legjavát nyújtva”. Rájöttem, hogy ezzel Isten megvilágosít és útmutatást ad nekem, és hogy pozitív és proaktív hozzáállást kell tanúsítanom a kötelességem iránt. Mivel a képességeim gyengék, nem értem az igazságot, és sok problémát nem tudok megtalálni és megoldani, ez azt jelenti, hogy jobban kell Istenre támaszkodnom az igazság keresésében, és hogy először meg kell tennem, ami eszembe jut és amire képes vagyok, a képességeim legjavát nyújtva. Ezek után mindennap Istenre bíztam az állapotomat és a nehézségeimet, és teherérzettel a csoportban lévő nővérek állapotára összpontosítottam. Amikor problémákat találtam, megkerestem a vonatkozó alapelveket, hogy közösséget vállaljak velük, és együtt lépjünk be, és amikor nehézségekbe ütköztek a programok összeállításában, közösséget vállaltam velük Isten szándékairól, és megpróbáltam az alapelvek szerint megoldásokat keresni. Lassanként a program előrehaladt. Minden nap teljesnek és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. A szívem fokozatosan közelebb került Istenhez, és az Isten és köztem lévő félreértések és akadályok jelentősen csökkentek. Az az érzés, hogy nagy súly nyomja a szívemet, lassan eltűnt. A tánccsoport egy hónapon belül készített egy programot, amelyet feltöltöttek az internetre, és a vezetők jól fogadták. Annyira hálás voltam Istennek!
De váratlanul, körülbelül három hónappal később, a nővéremet elbocsátották, mert vakon követte egy hamis vezető rossz elrendezéseit. Ez a himnuszfelvételi munkát néhány napra felfüggesztette, komolyan megzavarva és akadályozva a munkát. Ráadásul a felsőbb vezetők úgy találták, hogy gyenge képességei miatt nem tudott valódi munkát végezni. Amikor ezt meghallottam, a szívem újra hevesen verni kezdett, és arra gondoltam: „Ennyi volt, a nővéremet elbocsátották, nekem kell vállalnom az összes munkát a gyülekezetben. A képességeim és a munkaképességem nem elég jók! Hallottam a problémákról, amelyekkel a nővérem szembesült a kötelességében, de én nem láttam ezeket a hibáit. Ha az ő helyében lettem volna, én is késleltettem volna a munkát, és ma engem bocsátottak volna el. Amilyen a képességem és amennyire átlátom a dolgokat, nem csak idő kérdése, hogy elbocsássanak ebből a kötelességből? Jobb lenne, ha lemondanék, és sértetlenül visszavonulnék, amint lehet, mielőtt nagy gonoszságot követnék el.” De amikor így gondolkodtam, bűntudatot éreztem: „Mindig le akartam mondani; ez azt mutatja, hogy hiányzott belőlem az alávetettség Istennek és a hűség a kötelességem iránt! Ha lemondanék, és feladnám a kötelességemet, ez nem késleltetné a munkát? Ha lemondanék, a saját terhemet enyhíteném, de felelőtlen lennék Isten házának munkájával szemben.” Miután ezeket végiggondoltam, nem mertem lemondani. Imádkoztam Istenhez, kértem, hogy óvja meg a szívemet, világosítson meg, és adjon útmutatást, hogy megértsem az igazságot, és alávessem magam.
A helyzet, amelyet Isten kialakított, meglehetősen csodálatos volt. Aznap este kaptunk egy levelet, amelyet Kínából továbbítottak. A levél megemlítette, hogy Kínában a nagy vörös sárkány őrjöngve tartóztatja le azokat, akik hisznek Istenben, és hogy a testvérek csak rejtőzködve tudják végezni a kötelességeiket, és gyakran kell vendéglátó otthont váltaniuk. A levél arra is buzdította a külföldre ment testvéreket, hogy becsüljék meg a lehetőséget, amely a kötelességeik elvégzésére adatott nekik, és hogy végezzék jól a kötelességeiket. A levél idézett egy szakaszt Isten szavaiból is. Isten azt mondja: „Az áldásokat nem lehet egy-két nap alatt megszerezni; azokat nagy áron kell kiérdemelni. Ez azt jelenti, hogy olyan szeretettel kell rendelkeznetek, amely finomításon ment keresztül, nagy hitetek kell, hogy legyen, és rendelkeznetek kell azzal a sok igazsággal, amelyek megszerzését Isten megköveteli tőletek; mi több, képesnek kell lennetek az igazságosság felé fordulni, anélkül, hogy gyávák lennétek vagy visszahúzódnátok, és Istent szerető szívvel kell rendelkeznetek, amely mindhalálig változatlan marad. Elszántaknak kell lennetek, az életfelfogásotoknak meg kell változnia, ki kell gyógyulnotok a romlottságból, panasz nélkül kell fogadnotok Isten minden vezénylését, és még arra is képesnek kell lennetek, hogy a halálig alávessétek magatokat. Ezt kellene elérnetek, ez Isten munkájának végső célja, és ezt követeli meg ettől az embercsoporttól” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). A levél elolvasása után mélyen szégyelltem magam. A kínai testvérek az életüket kockáztatják, és mégis ragaszkodnak a kötelességeikhez, sőt, még levelet is írtak, hogy bátorítsák a külföldön élő testvéreket, hogy megfelelően végezzék a kötelességeiket. Na de én? Én nem voltam kitéve annak, hogy a nagy vörös sárkány üldöz és letartóztat, és kényelmes környezetben végezhettem a kötelességemet, de amikor csak egy kis nehézséggel és nyomással szembesültem a kötelességemben, menekülni akartam előle, és feladni. Nem azt jelentette ez, hogy gyáva vagyok? Hol volt a gerincem? Hol volt a bizonyságtételem? Isten azt mondta, hogy aki hisz Istenben és követi Őt, annak meg kell tapasztalnia a finomítást, és elszántnak kell lennie a szenvedésre, és ami még fontosabb, törekednie kell az igazságra, változást kell elérnie az életfelfogásában, és el kell fogadnia mindazt, amit Isten levezényel, és alá kell vetnie magát annak. Úgy éreztem, hogy Isten minden szavával követelményeket támaszt velem szemben. Ezek azok az igazságok, amelyeket ebben a helyzetben gyakorolnom kell, és amelyekbe be kell lépnem, és ha lemondanék, ezen igazságok egyikét sem gyakorolnám. Nem okozna ez csalódást és undort Istennek? Másnap egy tánccsoport vezetője le akart mondani, mert nem tudott harmonikusan együttműködni a többiekkel. Amikor közösséget vállaltam vele, megnyíltam a saját gyengeségeimről és nehézségeimről, és Isten szavait olvasva a szívem fokozatosan meghatódott. Rájöttem, hogy a kötelességek Istentől kapott megbízatások, és megkerülhetetlen felelősségek. Nem számít, mennyire fájdalmasak vagy nehezek a dolgok, nem utasíthatom el a kötelességemet, és nem bánthatom meg Isten szívét.
Ezek után olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, amely igazán illett az állapotomra, és sokat segített. Isten azt mondja: „Az embereknek becsületes szívvel kell hozzáállniuk a kötelességeikhez és Istenhez. Azoknak, akik félik Istent, képesnek kell lenniük erre. Milyen hozzáállással vannak a becsületes szívű emberek Isten iránt? Legalábbis istenfélő szívük van. Minden dologban Istennek alávetett szívük van; azaz nem kérdezősködnek áldásokról vagy csapásokról, nem szabnak feltételeket, és kiszolgáltatják magukat Isten vezénylésének. Ezek a becsületes szívű emberek. Azok, akik mindig kételkednek Istenben, mindig vizsgálják Őt, mindig alkudozni próbálnak Vele – vajon ők becsületes szívű emberek? (Nem.) Mi lakozik az ilyen emberek szívében? Csalárdság és elvetemültség; ők mindig kutatnak. És mi az, amit kutatnak? (Isten hozzáállását az emberekhez.) Mindig kutatják Isten hozzáállását az emberekhez. Milyen probléma ez? És miért kutatják ezt? Azért, mert a létfontosságú érdekeiket érinti. [...] Bárki, aki különös fontosságot tulajdonít a saját kilátásainak, sorsának és érdekeinek, mindig azt vizsgálja, hogy Isten munkája előnyös-e a kilátásai, a sorsa és az áldások elnyerése szempontjából. Végül mi a következménye ennek a sok vizsgálódásnak? Csak az lehet, hogy mivel Isten munkája nem egyezik az elképzeléseivel, gyakran panaszkodik Istenre, fellázad Isten ellen, és szembeszegül Istennel. Még ha képes is kitartani a kötelessége végzése mellett, azt felületesen és negativitással teszi; szívében folyton azon gondolkodik, hogyan szerezzen előnyt, és ne szenvedjen semmilyen veszteséget. Ilyen szándékokkal végezni a kötelességet annyi, mint megpróbálni alkut kötni Istennel. Milyen beállítottságot jelez ez? Ez csalárdság, ez egy elvetemült beállítottság. Ez nem egy hétköznapi romlott beállítottság – ez elvetemültséggé fokozódott. Ilyenfajta elvetemült beállítottságot melengetni a szívben annyi, mint harcolni Isten ellen! Át kell látnotok ezen a problémán. Ha valaki mindig vizsgálja Istent, és üzleti gondolkodásmóddal végzi a kötelességét, képes lesz jól végezni a kötelességét? Egyáltalán nem. Nem imádja Istent szívvel és becsületességgel, és nem kezeli becsületesen a kötelességét. Miközben végzi a kötelességét, csak figyel és szemlélődik, mindig visszafogva magát. Mi ennek a következménye? Isten nem munkálkodik benne – zavaros fejű és összezavarodott, nem érti, mik az igazságalapelvek, és mindig a saját akarata szerint cselekszik, állandóan hibákat követve el. Miért követ el állandóan hibákat? Mert az elméje túl zavaros; amikor problémák merülnek fel, nem gondolkodik el önmagán, és nem keresi az igazságot a megoldásukhoz, hanem kitart amellett, hogy a saját akarata és preferenciái szerint cselekedjen. Ennek eredményeként állandóan hibákat követ el a kötelessége végrehajtása során. Nem gondol a gyülekezet munkájára vagy Isten házának érdekeire. Mindig a saját érdekében mesterkedik, mindig a saját érdekei, büszkesége és státusza érdekében sző terveket. Nemcsak hogy nem végzi jól a kötelességét, hanem befolyásolja és késlelteti is a gyülekezet munkáját. Hát nem a helytelen út választása és a tényleges feladatok elhanyagolása ez? Ha a kötelessége végzése során valaki mindig a saját érdekei és kilátásai érdekében sző terveket, és egyáltalán nem veszi figyelembe a gyülekezet munkáját és Isten házának érdekeit, akkor ez nem kötelesség végzése. Ez személyes haszonszerzésre irányuló cselszövés, olyan dolgok cselekvése, amelyekkel előnyöket biztosít és áldásokat nyer magának. Amikor a kötelesség végzése ilyen, a természete megváltozik: arra való kísérletté válik, hogy az ember alkut kössön Istennel, hogy a kötelesség végzését a személyes céljai elérésére használja fel. A dolgok végzésének ez a módja túlságosan is valószínű, hogy megzavarja Isten házának munkáját” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságalapelvek kutatásával végezheti jól a kötelességét). Isten azt mondja, hogy „nem kérdezősködnek áldásokról vagy csapásokról, nem szabnak feltételeket, és kiszolgáltatják magukat Isten vezénylésének. Ezek a becsületes szívű emberek.” Ezek a szavak valóban szíven találtak. Isten azt kéri, hogy az emberek ne az áldásokat vagy a csapásokat vegyék figyelembe, de én túl nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy áldott leszek-e, vagy csapás ér. Rettegtem attól, hogy miközben a vezetői kötelességet végzem, valami gonoszat teszek, ami megzavarja és akadályozza a munkát, foltokat és vétkeket hagyva magam után, és Isten elítél és kiiktat, és hogy a végén nemcsak hogy nem üdvözülök, de még csapás áldozatává is válok. Ezt nagyon erősen éreztem, amikor megtudtam, hogy az előző három kerületi vezető közül kettő önfejűen cselekedett, és nem kereste az igazságalapelveket a kötelességeiben, ezzel komolyan megzavarva és akadályozva Isten házának munkáját, ami miatt elbocsátották őket. Most, hogy a nővéremet is elbocsátották, úgy éreztem, hogy ha valaki nem érti az igazságot, és nincs istenfélő szíve, akkor a vezetői kötelesség végzése bizonytalan, az illető könnyen lelepleződhet és kiiktathatják, és bizonytalan, hogy mi lesz a jövőbeli kimenetele vagy rendeltetési helye. Biztosítani akartam a jövőmet és a rendeltetési helyemet, ezért azt terveztem, hogy lemondok, mielőtt bármilyen hibát elkövetnék, és sértetlenül visszavonulok. Isten leleplezi, hogy ez valójában egy Ellene való küzdelem egy csalárd és gonosz beállítottságon keresztül! Csak ekkor jöttem rá, hogy az, hogy mindig a saját érdekeimet és jövőmet tervezgetem, anélkül, hogy tekintettel lennék a gyülekezet munkájára és Isten házának érdekeire, nem a kötelességem végzése. Ez egy próbálkozás Isten eszén túljárni, és szembeszegülni Vele. Azzal, hogy ilyen gondolkodásmóddal és állapotban végzem a kötelességemet, még ha nem is szolgálok vezetőként, és nem is követek el súlyos hibákat, a szívem számító, és szemben áll Istennel. Ez gonosz cselekedet, és Isten megveti és elítéli. Isten egy nagyon világos utat mutatott nekem, nevezetesen, hogy becsületes szívű ember legyek, ne kérdezzek az áldásokról vagy csapásokról, ne beszéljek feltételekről, és szolgáltassam ki magam annak, amit Isten levezényel. Mivel Isten háza nem bocsátott el és nem iktatott ki, alá kellett vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és rendíthetetlenül kitartanom a kötelességem mellett, minden tőlem telhetőt megtenni, hogy vállaljam a felelősséget, amit kell.
Másnap levelet írtam a felsőbb vezetőknek, de nem említettem a lemondást. Ehelyett elismertem a felelősséget, amelyet viselnem kell az énekes munka késedelméért, és megvallottam ezt a vezetőknek, mondván, hogy hajlandó vagyok alávetni magam annak, amit Isten háza elrendez. A levél megírása után nyugodtnak és békésnek éreztem magam, hajlandó voltam elfogadni azt, amit Isten levezényel. Ha a felsőbb vezetők megmetszenek vagy elbocsátanak, nyugodtan szembenézek vele, és vállalom a felelősséget. Ha nem bocsátanak el, ragaszkodom a kötelességemhez, és teljesítem a feladatomat. Meglepetésemre a felsőbb vezetők a levél elolvasása után nem bocsátottak el, és hagyták, hogy tovább képezzem magam a kötelességemben. Ennek a megtapasztalásán keresztül úgy érzem, többet megértettem Isten igazságos természetéből, és rájöttem, hogy Isten azt értékeli, hogy az ember szíve el tudja-e fogadni az igazságot, és hogy tud-e egyszerű és becsületes lenni Vele szemben, anélkül, hogy a saját érdekeit vagy jövőjét fontolgatná vagy tervezgetné, hanem ehelyett Isten házának munkájára gondol. Isten nem jegyzi meg az emberek buta és tudatlan tetteit, hanem lehetőséget ad nekik, hogy végezzék a kötelességeiket, és pótolják a hiányosságaikat. Valamivel később a gyülekezet még mindig nem választott új vezetőt, ezért imádkoztam és Istenre támaszkodva követtem nyomon a gyülekezet munkáját. Amikor problémák merültek fel, együttműködtem a testvérekkel, hogy megoldjuk őket. Azt tapasztaltam, hogy amikor hajlandó voltam aktívan felelősséget vállalni, és több gondot és gondolatot fordítani a munkára, a teherérzetem és a felelősségtudatom a gyülekezet munkája iránt, valamint a dolgok átlátására való képességem és a munkaképességem, mind észrevétlenül fejlődtek. Olyan volt, mintha okosabbá váltam volna, mint korábban. A munka elvégzése nem volt olyan nehéz, mint képzeltem, és tudtam, hogy ezek az eredmények a Szentlélek munkája révén valósultak meg. Valóban megtapasztaltam, hogy Isten megóvja a munkáját, és az ember csupán együttműködik. Isten nem rak az emberekre olyan terhet, amely túl nehéz lenne ahhoz, hogy elviseljék, és a hitem Istenben megnőtt. Később a gyülekezet új vezetőt választott, és én együttműködtem vele a gyülekezet munkájának nyomon követésében.
Az elmúlt néhány hónapban, amióta a vezetői kötelességet végzem, érzem Isten kedvességét és szeretetreméltóságát, és elengedtem néhány elképzelésemet, képzelgésemet, félreértésemet és az Istennel szembeni óvatosságomat. Sőt, megtapasztaltam, hogy Isten azzal, hogy lehetőséget adott a vezetői kötelesség végzésére, nem megnehezíteni akarta a dolgomat vagy leleplezni akart, hanem helyreigazítani a hittel kapcsolatos téves nézeteimet, és megtisztítani a romlott beállítottságomat. Arra ösztönzött, hogy figyelmesebb legyek, és többet gondolkodjak azon, hogyan óvjam meg Isten házának érdekeit, és hogyan tegyek dolgokat úgy, hogy az a munka és a testvérek javát szolgálja. Ráadásul a testvérek helytelen állapotát, valamint szakmai nehézségeiket és problémáikat illetően igazságalapelveket kerestem, gyakoroltam a problémák igazsággal való megoldását, és észrevétlenül az éleslátásom és az érettségem is némileg nőtt. Úgy éreztem, hogy a vezetővé képzésem által Isten valóban tökéletesített, és hogy ez Isten szeretete volt. Visszagondolva arra, amikor először kezdtem el ezt a kötelességet végezni, nagyon félénknek és ijedtnek éreztem magam. Még félre is értettem Istent, azt gondolva, hogy ezzel a kötelességgel akar engem kiiktatni. Tényleg nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól, vagy a feketét a fehértől! Teljesen ésszerűtlen voltam! Most már nem félek vezető lenni. Nem számít, mit tapasztalok vagy mivel szembesülök a jövőben, csak az igazság keresésére és gyakorlására, valamint a kötelességem megfelelő végzésére fogok összpontosítani. Ezt a kis átalakulást és belépést mind Isten szavainak útmutatása által értem el. Hála Istennek!
