37. Áldásokkal kell-e jutalmazni az Istenért való lemondást és áldozathozatalt?

2022-ben találkoztam Kuo Li nővérrel egy gyülekezetben. Beszélgetéseink során megtudtam, hogy tíz éve hagyta el az otthonát, hogy a kötelességét végezze, és mindezen évek alatt vezetőként vagy dolgozóként szolgált. Amikor egy gyülekezetnek öntözésre és támogatásra volt szüksége, ő mindig aktívan együttműködött, és képes volt elviselni a nehézségeket és megfizetni az árat. De az elmúlt években rosszindulatú daganat nőtt a karján, és három év alatt négy műtéten esett át. Mélységes nyugtalanságot éreztem, amikor ezt hallottam. „Ez a nővér igazán hisz Istenben, és képes lemondani dolgokról, feláldozni magát, elviselni a nehézségeket és megfizetni az árat a kötelességében” – gondoltam. „Hogy lehet, hogy Isten nem vigyáz rá és nem óvja meg, hanem hagyja, hogy ilyen szörnyű betegséget kapjon? Én is lemondtam dolgokról és feláldoztam magam éveken át. Még akkor sem adtam fel a kötelességemet, amikor a férjem üldözött. Most már majdnem 50 éves vagyok, és a nyaki problémáim meg a vállfájdalmam egyre rosszabbak. Azt sem tudom, hogy Isten megóv-e engem a jövőben! Mi lesz, ha egy nap én is olyan súlyos betegséget kapok, mint ő?” Nem mertem tovább gondolni erre, és nem tehettem róla, de kicsit csüggedtnek éreztem magam. Ebben az időszakban folyamatosan aggódtam Guo Li állapota miatt. Amikor megtudtam, hogy fájdalmai közepette keresi az igazságot, elgondolkodik a romlott beállítottságán és megismeri azt, és képes panasz nélkül alávetni magát Istennek, és még mindig a tőle telhető legjobban végzi a kötelességét, azon kaptam magam, hogy azt remélem, Isten az őszinte hitére és mindarra való tekintettel, amit Érte feláldozott, megóvja őt és meggyógyítja a betegségét. Ezután valahányszor találkoztunk, az volt az első dolgom, hogy az állapota felől érdeklődtem. Egyszer Kuo Li elmondta, hogy az orvosa szerint már nincs miért komolyan aggódni. Ezt a hírt hallva különösen boldog voltam, és arra gondoltam: „Úgy tűnik, Isten tényleg megóvja azokat, akik őszintén feláldozzák magukat Érte. Bár Isten munkája ebben a szakaszban nem olyan, mint az Úr Jézus munkája a Kegyelem Korában, ahol betegeket gyógyított és démonokat űzött ki, Isten ítéletének, fenyítésének, próbatételeinek és finomításának munkáját is kísérik az Ő áldásai. Amíg az emberek levonják a tanulságot a betegségükben, nem panaszkodnak Istenre, és szilárdan megállnak a Neki tett bizonyságtételükben, Ő továbbra is megóvja őket. Pontosan úgy, mint amikor Jób keresztülment Isten próbatételein. Elvesztette hatalmas vagyonát és minden gyermekét, testét pedig fájdalmas fekélyek borították, mégis panasz nélkül dicsérte Isten nevét, és szilárdan megállt az Isten melletti bizonyságtételben. Végül meggyógyult a betegségéből, és Isten még több gazdagsággal áldotta meg, mint korábban. A gyermekei szebbek voltak, és az élettartama megduplázódott. Isten annyira igazságos!” Így gondolkodva a csüggedtségem azonnal eltűnt, és újra energikusnak éreztem magam a kötelességemben.

Meglepetésemre néhány hónappal később azt hallottam, hogy Kuo Li rákja visszatért, és amputálni kellett a karját. A szívem összeszorult. „Hogy lehet ez az eredmény? Kuo Li igazán hisz Istenben, lemondott dolgokról és feláldozta magát éveken át, és még akkor sem árulta el Istent, amikor súlyosan megbetegedett, és továbbra is végezte a kötelességét, ahogy tudta. Miért nem gyógyította meg őt teljesen Isten? Miért kellett amputálni?” Nem tudtam ezt hová tenni. „Szilárdan megállt a bizonyságtételben, akkor miért nem óvta meg őt Isten? Úgy tűnik, hogy a dolgokról való lemondás és az önfeláldozás nem garantálja Isten gondoskodását és oltalmát! Isten még csak különleges jutalmat vagy áldást sem ad azoknak, akik igazán hisznek Benne, lemondanak dolgokról és feláldozzák magukat. Ha az Istenbe vetett hit olyan véghez vezet, mint Kuo Lié, akkor egyszerűen nem éri meg!” Abban az időben nem tudtam elfogadni ezt az eredményt. Az Istenre vonatkozó elképzeléseim, félreértéseim és ítéleteim mind kontrollálhatatlanul feltörtek belőlem. Még azt sem tudtam, miről beszélgessek az összejöveteleken. A szívemet üresnek, jéghidegnek éreztem, a fájdalom pedig leírhatatlan volt. Rendkívül csüggedtté váltam. Arra gondoltam, hogy én is elhagytam a családomat és feladtam a munkámat, hogy sok éven át végezzem a kötelességemet. A férjem mostanra talált egy másik nőt, és nekem még otthonom sincs, ahová visszatérhetnék. Mit tennék, ha egy nap súlyosan megbetegednék, és Isten nem gyógyítana meg? Nem tehettem róla, de aggódni és szorongani kezdtem a saját jövőm és a sorsom miatt. Aznap még vacsorázni sem tudtam, és nem volt kedvem megoldani a csapattagok által jelentett problémákat. Aznap este nagyon korán lefeküdtem. Ebben az időszakban, valahányszor Kuo Li betegségére gondoltam, nagyon csüggedt lettem, és elvesztettem minden motivációmat a kötelességem iránt. Elmulasztottam időben nyomon követni és megoldani az újonnan érkezettek nehézségeit és problémáit, ami ahhoz vezetett, hogy többen közülük nem jártak rendszeresen összejövetelekre. Bár vádolt a lelkiismeret, mégsem tudtam erőt gyűjteni a kötelességem végzéséhez. Amikor az idő egy kicsit hidegebb lett, és egy távoli helyre kellett utaznom, nem akartam menni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy mivel a sok lemondásom és áldozathozatalom nem feltétlenül érdemli ki Isten gondoskodását és oltalmát, miért igyekezzek annyira? Még azt is megbántam, hogy mindenről lemondtam, hogy eljöjjek és végezzem a kötelességemet, attól félve, hogy ha úgy végzem, mint Kuo Li, egy súlyos betegséggel, amit Isten nem gyógyít meg, akkor az a sok évnyi erőfeszítés hiábavaló volt. A szívemet sötétség borította abban az időben, és nem tudtam, mit mondjak, amikor imádkoztam. Elkezdtem töprengeni azon, miért váltam olyan csüggedtté, miután értesültem Kuo Li betegségének kiújulásáról.

Egy nap a lelki áhítatom során olvastam egy részt Isten szavaiból, és nyertem némi megértést az állapotomról. Isten azt mondja: „Egyesek úgy vélik, hogy az Istenben való hitnek békét és örömöt kell hoznia, és hogy ha helyzetekkel találkoznak, csak imádkozniuk kell Istenhez, Isten pedig majd meghallgatja, kegyelemben és áldásokban részesíti őket, és gondoskodik róla, hogy minden békében és simán menjen számukra. Az Istenben való hittel az a céljuk, hogy kegyelmet keressenek, áldásokat nyerjenek, valamint élvezzék a békét és a boldogságot. E nézetek miatt mondanak le a családjukról, illetve hagyják ott a munkájukat, hogy feláldozzák magukat Istenért, és ezek miatt tudnak nehézséget viselni és árat fizetni. Úgy hiszik, hogy amíg elhagynak dolgokat, feláldozzák magukat Istenért, elviselik a nehézséget és szorgalmasan dolgoznak, kivételes viselkedést tanúsítva, addig el fogják nyerni Isten áldásait és kegyeit, és bármilyen nehézségekkel is találkoznak, amíg imádkoznak Istenhez, Ő majd meg fogja oldani azokat és mindenben utat nyit számukra. Az Istenben hívő emberek többsége ezt a nézőpontot képviseli. Az emberek úgy érzik, hogy ez a nézőpont helyénvaló és helytálló. Sok ember abbéli képessége, hogy éveken át megtartsa az Istenbe vetett hitét anélkül, hogy feladná a hitét, közvetlenül ehhez a nézőponthoz kapcsolódik. Erre gondolnak: »Oly sokat áldoztam Istenért, olyan jól viselkedtem és semmiféle gonosz tettet nem követtem el; Isten biztosan meg fog áldani engem. Mivel sokat szenvedtem és nagy árat fizettem minden feladatért, mindent Isten szavai és követelményei szerint végeztem anélkül, hogy hibáztam volna, Istennek meg kell áldania engem; gondoskodnia kell arról, hogy minden simán menjen számomra, hogy gyakran legyen béke és öröm a szívemben, és élvezzem Isten jelenlétét.« Hát nem emberi elképzelés és képzelődés ez? [...] Amikor az, amit Isten tesz, nem felel meg az emberek elképzeléseinek, a szívükben gyorsan panaszokat és félreértéseket fogalmaznak meg Vele kapcsolatban. Sőt, megbántva érzik magukat, majd vitatkozni kezdenek Istennel, sőt talán akár meg is ítélik és kárhoztatják Őt. Függetlenül attól, hogy az emberekben milyen elképzelések és félreértések alakulnak ki, Isten szemszögéből nézve Ő sosem cselekszik, illetve sosem bánik senkivel emberi elképzelések, illetve kívánságok szerint. Isten mindig azt teszi, amit tenni vágyik, a saját módja szerint és a saját természetlényege alapján. Istennek alapelvei vannak arra vonatkozóan, ahogyan az egyes személyekkel bánik; semmi sem emberi elképzeléseken, képzelődéseken vagy preferenciákon alapszik, amit az egyes emberekkel tesz – Isten munkájának ez az az aspektusa, amely a leginkább ellentmond az emberi elképzeléseknek. [...] Amikor az emberek ragaszkodnak ahhoz, hogy az elképzeléseikhez tartsák magukat, ellenállás alakul ki bennük Istennel szemben – ez természetes módon történik. Miben rejlik az ellenállás gyökere? Abban a tényben, hogy általában az, ami az emberek szívében lakozik, kétségtelenül az elképzeléseik és a képzelődéseik, nem pedig az igazság. Ezért amikor azzal szembesülnek, hogy Isten munkája nem igazodik az emberi elképzelésekhez, az emberek dacolhatnak Istennel és ítélkezhetnek Felette. Ez azt bizonyítja, hogy az emberekből alapvetően hiányzik az Istennek alávetett szív, a romlott beállítottságuk messze van a megtisztulástól, és lényegében a romlott beállítottságuk szerint élnek. Még mindig hihetetlenül távol állnak az üdvösség elérésétől” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (16.)). Csak miután elolvastam Isten szavait, akkor jöttem rá, hogy azért volt olyan heves a reakcióm a hírre, hogy Kuo Li rákja visszatért, és amputálták a karját, mert az Istenbe vetett hitem mindig is a saját elképzeléseimen és képzelődéseimen alapult. Azt hittem, hogy amíg valaki őszintén hisz Istenben, és képes lemondani dolgokról, feláldozni magát, szenvedni és megfizetni az árat a kötelességében, Isten kegyelmet és áldásokat ad neki, épségben és biztonságban tartja, megszabadítja a betegségtől és a csapástól. Még ha valami szerencsétlenség éri is őt, amíg őszintén imádkozik Istenhez, támaszkodik Rá, és kitart a kötelességében, Ő megóvja az illetőt. Látva, hogy Kuo Li éveken át lemondott dolgokról, feláldozta magát, sok nehézséget elviselt és nagy árat fizetett, és különösen azt, hogy a betegség közepette is tudott imádkozni Istenhez, levonta a tanulságokat és kitartott a kötelességében, úgy éreztem, Istennek meg kellett volna áldania és óvnia őt. Soha nem számítottam arra, hogy a betegsége visszatér, és amputációra lesz szüksége. Ez súlyos csapást mért az elképzeléseimre, és összetörte a reményemet, hogy áldásokat nyerjek az Istenbe vetett hitből. Azonnal arra gondoltam, hogy ha egy nap én is súlyosan megbetegednék, mint Kuo Li, és Isten az imáim ellenére sem gyógyítana meg, akkor nem lenne értelme hinni Istenben. Elképzeléseim támadtak és ellenállás ébredt bennem Istennel szemben, és a szívemben igazságtalannak ítéltem Őt. Annyira negatív lettem, hogy elvesztettem minden vágyamat a kötelességem végzésére, aggódni kezdtem a saját jövőm miatt, és még azt is megbántam, hogy eleve lemondtam mindenről, hogy végezzem a kötelességemet. Csak azáltal láttam meg, hogy az Istenbe vetett hitemmel csak üzletelni próbáltam Vele, hogy Isten feltárt. A lemondásomat és áldozathozatalomat arra akartam használni, hogy kegyelmet és áldásokat követeljek Tőle; egyáltalán nem végeztem egy teremtett lény kötelességét. Éppen olyan volt, mint amiben Pál hitt: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). A futását és áldozathozatalát alkualapként használta fel, hogy az igazság koronáját követelje Istentől, próbált üzletelni Vele, mintha joga lenne hozzá, és próbálta felhasználni Őt saját aljas célja, az áldások és előnyök megszerzése érdekében. Isten soha nem mondta, hogy az emberek pusztán futkosással és önfeláldozással bemehetnek a mennyek országába. Pál vágyvezérelt módon a saját elképzeléseit és képzelődéseit kezelte az igazságként, amire törekedni kell. Egyáltalán nem Istenben hitt, hanem saját magában. Az út, amelyen járt, az Istennek való ellenállás útja volt, és végül elszenvedte Isten büntetését. A lemondásomat, a szenvedésemet és az általam fizetett árat alkualapként kezeltem, hogy Isten áldásaira cseréljem. Egyáltalán nem kezeltem Istent Teremtőként; folyamatosan becsaptam és kihasználtam Őt. Ezzel megsértettem Isten természetét, és ha nem tartok bűnbánatot, én is úgy végzem, hogy kivetnek. Csak ekkor jöttem rá, hogy nagyon veszélyes Istenben hinni az igazságra való törekvés nélkül, és vakon áldásokat és kegyelmet keresni. Egy nap eljöhet egy nagy próbatétel, és talán elárulom Istent, feltárulok, és kivetnek.

Ezután tovább elmélkedtem. Olyan sok éve hiszek Istenben, és doktrínák szintjén tudtam, hogy nem szabad üzletet kötnöm Istennel, de miért gyökerezett még mindig olyan mélyen bennem az áldások iránti vágy? A lelki áhítatom során olvastam Isten szavait: „Az antikrisztusok szemében, valamint a gondolataik és a nézeteik szerint Isten követésében kell lennie bizonyos előnyöknek; előnyök nélkül nem fogják törni magukat. Ha nincs élvezhető hírnév, nyereség vagy státusz, ha az általuk végzett munka, illetve kötelességek egyike sem vívja ki mások csodálatát, akkor semmi értelme hinni Istenben és a kötelességeiket végezni. [...] Az antikrisztusok a hitükben csak áldottak akarnak lenni, és nem akarnak balsorstól szenvedni. Amikor látnak valakit, aki áldott, aki haszonhoz jutott, aki kegyelemben részesült, és aki több anyagi örömöt, nagy előnyöket kapott, úgy hiszik, hogy ezt Isten tette. Ha pedig ők nem kapnak ilyen anyagi áldásokat, akkor az nem Isten műve. A burkolt célzás az, hogy »ha te tényleg isten vagy, akkor csak megáldhatod az embereket; el kell hárítanod az emberek balsorsát, és nem engedheted, hogy szenvedéssel találkozzanak. Csak ekkor van értéke és értelme annak, hogy az emberek higgyenek benned. Ha – miután követtek téged – az embereket továbbra is balsors gyötri, ha még mindig szenvednek, akkor mi értelme hinni benned?« Nem ismerik el, hogy minden dolog és esemény Isten kezében van, hogy Isten mindenek felett szuverenitást gyakorol. És vajon miért nem ismerik ezt el? Mert az antikrisztusok félnek attól, hogy balsorstól szenvedjenek. Ők csak hasznot akarnak, előnyt szerezni, áldásokat élvezni; Isten szuverenitását és vezénylését nem kívánják elfogadni, csak előnyöket akarnak szerezni Istentől. Ez az antikrisztusok önző és megvetendő nézőpontja” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Hatodik rész)). „Minden romlott ember önmagának él. Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög – ez az emberi természet summája. Az emberek a maguk érdekében hisznek Istenben; amikor elhagynak dolgokat, és áldozatot hoznak Istenért, azért teszik, hogy áldásban részesüljenek, és amikor odaadóak Iránta, az is a jutalom reményében történik. Összességében tehát mindent az áldás, a megjutalmazás és a mennyek országába való belépés céljából tesznek. A társadalomban az emberek a maguk javáért dolgoznak, Isten házában pedig azért végeznek kötelességet, hogy áldást nyerjenek. Az áldások elnyerése végett adnak fel mindent és képesek sok szenvedést is elviselni: nincs ennél jobb bizonyíték az ember sátáni természetére” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok csak azért hisznek Benne, hogy áldásokat és előnyöket nyerjenek Tőle, és hogy megóvja őket a csapásoktól. Ha nem nyerhetnek áldásokat, úgy érzik, hogy az Istenbe vetett hit értelmetlen, és lemondanak Róla. Ezt teljes mértékben az antikrisztusok önző és aljas természete határozza meg. Önmagamon elgondolkodva láttam, hogy én is olyan sátáni mérgek szerint élek, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” és „jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem”. Mindent, amit tettem, az önérdek vezérelt, és a saját javamat kellett szolgálnia. Mielőtt hittem volna Istenben, mindig gyenge és beteges voltam. De miután elkezdtem hinni és végezni a kötelességemet, minden betegségem meggyógyult. Mivel ilyen nagy kegyelemben részesültem Istentől, elhatároztam, hogy buzgón fogok hinni, azt gondolva, hogy amíg így teszek, és lemondok dolgokról és feláldozom magam Istenért, még többet fogok kapni az Ő áldásaiból és oltalmából. Ezért végeztem aktívan a kötelességemet, függetlenül attól, hogyan üldözött vagy próbált megállítani a férjem, és ezért voltam hajlandó bármilyen nehézséget elviselni. De amikor láttam, hogy Kuo Li ilyen súlyos betegséget kapott annyi évnyi kötelességvégzés után, hirtelen úgy éreztem, hogy a lemondás és az áldozathozatal nem feltétlenül hozza el Isten áldásait és oltalmát, így mi értelme a kötelességem végzésének? Így negativitásban éltem és szembehelyezkedtem Istennel, elvesztettem minden vágyamat a kötelességem végzésére, és még azt is megbántam, hogy elhagytam az otthonomat, hogy ezt tegyem. Láttam, hogy a természetem annyira önző és csalárd; olyan ember vagyok, aki az önérdeket helyezi előtérbe! Isten kegyelme volt, hogy eljöhettem a házába, és kötelességet végezhettem. Isten azt remélte, hogy törekedni fogok az igazságra, hogy elérjem a beállítottságom megváltozását, teljesen kiszabaduljak a Sátán rabságából, és megéljem a normális emberi mivoltot. De én a legkevésbé sem törekedtem az igazságra; csak az áldások és előnyök megszerzésére gondoltam. Amikor részesültem Isten oltalmában és kegyelmében, hajlandó voltam lemondani dolgokról, feláldozni magam, és még szenvedni is. De amint Isten munkája nem felelt meg az elképzeléseimnek, és az áldások iránti vágyam szertefoszlott, a kötelességemhez való hozzáállásom azonnal megváltozott. Negatívvá, ellenállóvá és felületessé váltam, és még azt is megbántam, hogy végzem a kötelességemet. Teljesen más emberré váltam. Láttam, hogy a sátáni szabályok szerinti élet hihetetlenül önzővé, aljassá és emberi mivolttól mentessé tett. A hitem csalás volt, kísérlet arra, hogy kihasználjam Istent, és a Vele szembeni ellenállás útját jártam. Ha nem fordulok vissza, csak ki leszek vetve. Eszembe jutottak Isten szavai: „Milyen szempontból helytelen az áldásokra törekvést célul kitűzni? Abból, hogy teljesen ellentétes az igazsággal, és nincs összhangban Istennek az emberek megmentésére irányuló szándékával” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság gyakorlásában van belépés az életbe). Isten azért menti meg az embereket, hogy megtisztítsa romlott beállítottságukat, és végül bevigye őket a királyságába. Én azonban csak az azonnali kegyelemre és áldásokra összpontosítottam, és nem törekedtem az igazságra. Vajon ez nem eltérés volt Isten követelményeitől? Végül biztosan semmit sem nyernék.

Később olvastam még két részt Isten szavaiból, és nyertem némi megértést Isten igazságos természetéről. Mindenható Isten azt mondja: „Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy megkapod, amit megérdemelsz a munkádért, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, illetve megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten elpusztította volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Neki: Ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, hogy valami nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondanák, hogy Ő igazságos. Valójában függetlenül attól, hogy romlottak-e az emberek, vagy sem, és hogy mélységesen romlottak-e, vagy sem, kell-e Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kell-e magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek a törvényeket, amelyek elrendelt? Nincs rá szükség. Isten szemében, aki romlott és hajlamos Istennel szembefordulni, az nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őt, az helyénvaló lesz, és mindez Isten elrendezései szerint van. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, az vajon Ő igazságossága lenne? Az is az lenne. [...] Minden, amit Isten tesz, igazságos. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni ezt, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ezután azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők igen észszerűtlenek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Semmi sem helytelen, amit Isten tesz, és neked dicsérned kell az Ő igazságosságát. Nem számít, mit tesz Isten, az mindig helyes, és még ha elképzeléseket táplálsz is magadban azzal kapcsolatban, amit Isten tesz, ha azt hiszed, hogy az nincs tekintettel az emberi érzésekre, valamint ha az nincs ínyedre, akkor is dicsérned kell Istent. Miért kellene így tenned? Nem tudod az okát, igaz? Ezt valójában nagyon könnyű megmagyarázni: azért, mert Isten Isten, te pedig ember vagy; Ő a Teremtő, te pedig teremtett lény vagy. Nem vagy feljogosítva annak megkövetelésére, hogy Isten egy bizonyos módon cselekedjen vagy egy bizonyos módon kezeljen téged, miközben Isten fel van jogosítva arra, hogy követeléseket támasszon veled szemben. Áldások, kegyelem, jutalmak, koronák – Istentől függ, hogy miként és kinek adatnak mindezek a dolgok. [...] Isten kiléte, státusza és lényege sosem tekinthető egyenlőnek az ember kilétével, státuszával és lényegével, és megváltozni sem fognak soha ezek a dolgok – Isten örökké Isten lesz, az ember pedig örökké ember. Ha valaki képes ezt megérteni, akkor mit kell tennie? Alá kell vetnie magát Isten szuverenitásának és rendezéseinek – ez a legracionálisabb módja a dolgok intézésének, azonkívül pedig nem választható semmilyen másik út. Ha nem veted alá magad, akkor lázadó vagy, és ha dacos vagy és vitatkozol, akkor felháborítóan lázadó vagy, és el kellene téged pusztítani. Ha képes vagy alávetni magad Isten szuverenitásának és rendezéseinek, az azt mutatja, hogy van józan eszed; ezzel a hozzáállással kell rendelkezniük az embereknek, és csakis ilyen hozzáállásuk kellene, hogy legyen a teremtett lényeknek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavait olvasva úgy éreztem, hogy azok a szívembe hatolnak, és láttam, hogy egyáltalán nem értem Isten igazságos természetét. Elképzeléseimben Isten igazságossága azt jelentette, hogy méltányos és észszerű; hogy ha erőfeszítést teszel, azt viszonozza. Azt hittem, Istennek kegyelmet és áldásokat kellene adnia azoknak, akik szenvednek és feláldozzák magukat Érte, és hogy különösen akkor, amikor próbatételek során szilárdan megállnak a bizonyságtételükben, még inkább meg kellene áldania és óvnia őket, és meg kellene gyógyítania a betegségeiket. Például mivel Kuo Li elhagyta a családját és feladta a munkáját, hogy sok éven át végezze a kötelességét, és most súlyos betegsége volt, úgy gondoltam, Istennek – tekintettel az Érte való lemondás és áldozathozatal éveire – meg kellene óvnia őt, és meg kellene gyógyítania a betegségét. De végül nemhogy nem lett jobban, még amputációra is sor került. Ezért panaszkodtam, hogy Isten nem volt tekintettel rá, és igazságtalannak ítéltem Őt. Az én mércém, mellyel Isten igazságosságát mértem az volt, hogy ha valaki erőfeszítést tesz, azt viszonozni kell, és hogy bármennyi erőfeszítést is tett vagy akárhogy áldozta is fel magát, Istennek egyenértékű jutalmat kell adnia. Ez a nézőpont annyira eltorzult! Isten a Teremtő, én pedig teremtett lény vagyok. Mindent, amit élvezek, valamint magát az életemet is Isten adta. Tökéletesen természetes és indokolt számomra, hogy kövessem Istent és végezzem a kötelességemet. Ami pedig azt illeti, hogy Isten ad-e nekem kegyelmet és áldásokat, az az Ő saját ügye. Nincs jogom követeléseket támasztani Istennel szemben; el kell fogadnom a szuverenitását és elrendezéseit feltétel nélkül, alávetett szívvel. Ráadásul mindennek, amit Isten az emberekben tesz, jelentése van, és magában foglalja az Ő bölcsességét. Nem szabadna a dolgokat a külső megjelenés alapján néznem, még kevésbé kellene megítélnem mindazt, amit Isten tesz, a saját elképzeléseim és képzelődéseim alapján. Pontosan úgy, mint Jób. Félte Istent és kerülte a rosszat, mégis szembesült vagyona elvesztésével és gyermekei halálával, a saját testét pedig fájdalmas fekélyek borították. Az emberek szemében szerencsétlenséget szenvedett el, de Isten arra használta ezt a próbatételt, hogy tökéletesítse a Benne való igaz hitét. Jób tökéletes emberré vált Isten szemében, és a Sátánnak többé nem volt joga, hogy vádolja vagy megkísértse őt. Isten jó szándékai vannak abban a betegségben is, amely Kuo Lit érte. Bár megbetegedett és a teste szenvedett, ha képes keresni az igazságot és levonni a tanulságokat, és igaz hitet és Istennek való alávetettséget nyerni, akkor megéri szenvednie. Többé nem tekinthettem a dolgokra a saját elképzeléseim és képzelődéseim alapján. Isten mindig igazságos, és bármit is tesz, az magában foglalja az Ő jó szándékát és bölcsességét. Ennek megértésekor a szívem jelentősen felderült.

A lelki áhítatom során olvastam Isten szavait, és megértettem a helyes nézőpontot, amellyel az embernek rendelkeznie kell az Istenbe vetett hitben. Mindenható Isten azt mondja: „Isten munkájának megtapasztalása nem arról szól, hogy élvezd a kegyelmet, hanem inkább arról, hogy szenvedj az Iránta való szeretetért. Mivel élvezed Isten kegyelmét, az Ő fenyítését is élvezned kell; ezt mind meg kell tapasztalnod. Megtapasztalhatod, hogy Isten megvilágosít téged belül, és azt is megtapasztalhatod, hogyan metsz meg és hogyan ítél meg téged. Ily módon a tapasztalatod átfogó lesz. Isten elvégezte rajtad az ítélet és a fenyítés munkáját. Isten igéje megmetszett téged, de nem csak ezt tette; megvilágosított és megvilágított téged. Amikor negatív és gyenge vagy, Isten aggódik érted. Mindezen munkának az a célja, hogy tudassa veled, hogy mindent, ami az emberrel kapcsolatos, Isten vezényel. Talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit a szenvedésről szól, vagy arról, hogy mindenféle dolgot tegyél Érte; talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit célja az, hogy a tested békében legyen, vagy hogy minden simán menjen az életedben, vagy mindenben kényelmed és nyugalmad legyen. Ezek közül azonban egyik sem olyan cél, amelyet az embereknek az Istenbe vetett hitükhöz kellene kötniük. Ha ilyen célokból hiszel, akkor a nézőpontod helytelen, és egyszerűen lehetetlen, hogy tökéletességre juss. Isten cselekedetei, Isten igazságos természete, bölcsessége, szavai, csodálatossága és kifürkészhetetlensége mind olyan dolgok, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük. Ha ezt megértetted, arra kell használnod, hogy megszabadítsd a szívedet minden személyes követeléstől, reménytől és elképzeléstől. Csak ezeknek a dolgoknak a kiküszöbölésével tudsz megfelelni az Isten által megkövetelt feltételeknek, és csak ezáltal lehet életed és tehetsz eleget Istennek. Az Istenben való hit célja az, hogy eleget tégy Neki, és az Általa megkövetelt beállítottság szerint élj, hogy az Ő cselekedetei és dicsősége megnyilatkozhasson ezen az érdemtelen emberekből álló csoporton keresztül. Ez az Istenbe vetett hit helyes perspektívája, és ez az a cél is, amelyre törekedned kell. Helyes nézőponttal kell rendelkezned az Istenben való hitről, és törekedned kell arra, hogy megszerezd Isten szavait. Enned és innod kell Isten szavait, és képesnek kell lenned megélni az igazságot, továbbá különösen képesnek kell lenned meglátni az Ő gyakorlati cselekedeteit, az Ő csodálatos tetteit az egész világegyetemben, valamint azt a gyakorlati munkát, amit a testben végez. Az emberek gyakorlati tapasztalataikon keresztül értékelhetik, hogy Isten miként munkálkodik rajtuk, és melyek az Ő szándékai velük kapcsolatban. Mindennek az a célja, hogy felszámolja az emberek romlott, sátáni beállítottságát. Miután kiűztél magadból minden tisztátalanságot és igazságtalanságot, elvetetted rossz szándékaidat, és kialakítottad az igaz hitet Istenben – csak igaz hittel tudod igazán szeretni Istent” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Isten szavaiból láttam, hogy az Istenbe vetett hit nem azért van, hogy áldásokat kapjunk Tőle. A legfontosabb, hogy megtapasztaljuk Isten ítéletét, fenyítését, próbatételeit és finomítását, hogy levessük romlott beállítottságunkat, és elnyerjük az Ő üdvösségét. Visszagondolva a hitem éveire, annyit élveztem Isten szavainak öntözését és ellátását, de nem törekedtem az igazságra. Csak arra összpontosítottam, hogy élvezzem Isten kegyelmét és áldásait, és az életfelfogásom a legkevésbé sem változott. Kuo Li betegsége valóban a saját állapotom feltárulásaként szolgált. Mostantól arra kell összpontosítanom, hogy megtapasztaljam Isten munkáját a velem történő dolgokban. Különösen azokban az ügyekben, amelyek nem felelnek meg a saját elképzeléseimmel, keresnem kell az igazságot, el kell gondolkodnom magamon és meg kell ismernem magamat, és meg kell oldanom a romlott beállítottságaimat. Amint megértettem ezeket a dolgokat, már nem aggódtam azon, hogy kapok-e áldásokat a jövőben. Képes voltam a szívemet is a kötelességemnek szentelni, azon gondolkodva, hogyan öntözzem jól az újonnan érkezetteket, és végezzem jól a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Bármilyen betegség vagy nehézség érjen is a jövőben, hajlandó vagyok azt Istennek alávetett szívvel megtapasztalni, az igazságra való törekvésre és a kötelességem jó végzésére összpontosítva.

2023 júliusában újra láttam Kuo Lit. Bár az egyik karját amputálták, még mindig kitartott a vendéglátói kötelességében. Amikor arról beszélgettünk, hogyan érezte magát az amputációval szembesülve, nyugodtan és higgadtan mondta nekem: „Hála Istennek! Több mint hetvenéves vagyok. A többiek, akik velem egy időben betegedtek meg, mind elhunytak, de én még élek. Ez Isten legnagyobb oltalma. Bár átmentem ezen a súlyos betegségen, nagyon sokat nyertem belőle. Ebben az életben, hogy hallhatom Isten oly sok szavát, és végezhetem a kötelességemet – ez elég. Ez Isten kegyelme! Nem kérek semmi mást. Csak azt kérem, hogy mindennap, amíg élek, végezhessem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek!” Kuo Li szavait hallva egyszerre éreztem szégyent és mély inspirációt, és önbizalmat is nyertem Isten munkájának megtapasztalásához. Hála Istennek!