39. Miért nem tudtam nyugodtan elfogadni a kötelességemet
2023. november 29-én, a szövegalapú munka felügyelőjévé választottak. Amikor ezt a hírt meghallottam, nagyon nyugtalan lettem. Nem tehettem róla, folyton felvillantak a fejemben az emlékeim arról, amikor korábban felügyelő voltam. Amikor eltérések és problémák merültek fel a munkában, a nővér, akivel együttműködtem, proaktívan kereste az okokat és a megoldásokat, de én soha nem tudtam helyesen kezelni ezeket a dolgokat. Valahányszor problémák merültek fel, azt gondoltam, hogy ez a gyenge képességeim és a hiányos munkaképességem miatt van, de soha nem elemeztem a felmerült problémákban rejlő eltéréseket és hiányosságokat, még kevésbé tettem erőfeszítést arra, hogy elgondolkodjak a kijavításukon és megoldásukon. Mindig is megalázónak éreztem, hogy ennyi probléma merül fel a kötelességemben, önkéntelenül negatív állapotban éltem, és állandóan menekülni akartam a kötelességem elől. Ha a vezetők rámutattak a problémáimra, még negatívabb lettem. Mivel hosszú ideje negatív és hanyag állapotban éltem, a munka során felmerülő sok problémát nem lehetett időben megoldani, és nem nyújtottam valódi segítséget a testvéreimnek. A vezetők sokszor vállaltak velem közösséget az állapotommal kapcsolatban, de mégsem tudtam változtatni, és végül ez súlyosan befolyásolta a munkát, és elbocsátottak. Bár elbocsátottak, megkönnyebbülésnek éreztem. De most azt akarták, hogy újra felügyelő legyek, ez nem azt jelentené, hogy ugyanabban a fájdalmas és megalázó helyzetben élnék, mint korábban? Igazán nem akartam újra felügyelő lenni! Emellett úgy éreztem, hogy egyszerűen nincsenek meg a képességeim ahhoz, hogy felügyelő legyek. Láttam, hogy sok vezető, dolgozó és felügyelő jó képességű, erős munkaképességű és nagy hatékonyságú a munkában, míg úgy éreztem, hogy én az a fajta ember vagyok, akinek gyengék a képességei és alacsony a hatékonysága, és hogy egyszerűen alkalmatlan vagyok felügyelőnek. Ekkor csapattagként végzett kötelességemben láttam némi eredményt, és meg tudtam őrizni egy kis büszkeséget, de felügyelőnek lenni azt jelentette, hogy nagy munkaterhet kell vállalni, és minden szempontot figyelembe kell venni. Középszerű képességeimmel úgy éreztem, hogy bármennyire is próbálkozom, soha nem fogom tudni jól csinálni, és a végén csak újra elbocsátanak. Ez egy újabb megsemmisítő vereség lenne, és akkor mit gondolnának rólam a testvérek? Azt mondanák, hogy teljesen haszontalan vagyok? Valahányszor ezek a gondolatok merültek fel bennem, el akartam utasítani ezt a kötelességet, de ugyanakkor úgy éreztem, hogy a kötelességem elutasításával cserben hagynám Istent. Különösen azért, mert a szövegalapú munkának ekkor csak egy felügyelője volt, és a munkateher olyan nagy volt, hogy egy ember egyszerűen nem tudta mindazt egyedül elvégezni, a vezető azt mondta, hogy a munkát ez már befolyásolta. Mivel évekig képeztek szövegalapú kötelességekre, és korábban már voltam felügyelő, némileg ismertem a munka különböző részeit, így ha ebben a helyzetben nem fogadom el ezt a kötelességet, igazán nem lennék méltó arra, hogy Isten háza tagjának nevezzenek. De ha beleegyezem ebbe, és aztán képtelen vagyok vállalni a munkát, akkor nem lenne oda a büszkeségem és a státuszom? Ezekre a dolgokra gondolva különösen elnyomottnak éreztem magam, és nagy fájdalmat éreztem, és úgy éreztem, két tűz közé kerültem. Kiöntöttem a szívemet Istennek az állapotomról: „Istenem, ma ez a felügyelői kötelesség talált meg, és tudom, hogy ez a Te felemelésed és kegyelmed, de folyton úgy érzem, hogy hiányoznak a képességeim ahhoz, hogy felügyelő legyek, és nagyon félek attól, hogy miután újra felügyelő leszek, mindenféle problémába ütközöm, és végül újra a státusz és a büszkeség csapdájába esem, amiből nem tudok kiszabadulni. Istenem, kérlek, adj nekem hitet és elszántságot, hogy alávessem magam!”
Később nehéz szívvel mentem egy összejövetelre. A vezető, miután tudomást szerzett az állapotomról, talált nekem egy szakaszt Isten szavaiból: „Isten célja azzal, hogy környezeteket alakít ki az emberek számára egyrészt az, hogy lehetővé tegye számukra, hogy különféle dolgokat tapasztaljanak meg több szemszögből, tanuljanak belőlük, és bemenjenek Isten szavainak különféle igazságvalóságaiba, ezáltal gazdagítva tapasztalataikat, és segítve őket abban, hogy átfogóbb megértést nyerjenek Istenről, önmagukról, a környezetekről és az emberiségről. Másrészt azzal, hogy különleges környezeteket alakít ki és különleges leckéket rendez el az emberek számára, Istennek az a szándéka, hogy fenntartsák Vele a normális kapcsolatot, és gyakrabban járuljanak Elé, ahelyett, hogy a saját elképzeléseikben és képzelődéseikben élnének. Ha az emberek azt mondják, hogy hisznek Istenben, de amit tesznek, annak semmi köze Istenhez vagy az igazsághoz, az bajt jelent. Ezért az Isten által kialakított környezetekben az embereket valójában nagyon passzívan és kényszerítetten maga Isten viszi Maga elé. Ez mutatja Isten gondos szándékait. Minél kevésbé értesz valamit, annál inkább istenfélő, odaadó szívvel kell rendelkezned, és annál gyakrabban kell Isten elé járulnod, hogy keresd Isten szándékait és az igazságot. Pontosan azért van szükséged Isten megvilágosítására és útmutatására, mert nem érted. Pontosan azokban a dolgokban kell hagynod, hogy Isten többet munkálkodjon benned, amelyeket nem értesz. Ez mutatja Isten gondos szándékait. Minél gyakrabban járulsz Isten elé, annál közelebb lesz a szíved Istenhez. És vajon nem igaz az, hogy minél közelebb van a szíved Istenhez, annál inkább a szívedben hordozod Istent? Minél inkább benne van Isten az ember szívében, annál inkább összhangban vannak a törekvései és az általa járt út Isten szándékaival, és annál jobbá válik a belső állapota” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavai nagyon világosak. Nem számít, milyen helyzeteket alakít ki Isten, mind azért van, hogy tanuljunk a leckéből, és elnyerjük az igazságot. Visszagondolva arra, amikor korábban felügyelő voltam, mivel sok eltérést és hiányosságot tártam fel a kötelességemben, és a hiúságom nem elégült ki, gyakran negatívvá váltam. Soha nem kerestem az igazságot, hogy megoldjam a romlott beállítottságomat. Csak az járt az eszemben, hogy mit gondolnak majd rólam a testvérek, és hogy lenéznek-e. Folyton menekülni akartam a kötelességem elől, negatív és hanyag lettem, és nem végeztem tényleges munkát. Végül a munka késett, és egyáltalán nem növekedett az életem. Mindez annak volt az eredménye, hogy hosszú távon nem kerestem az igazságot. Visszagondolva arra, amikor korábban nem voltam felügyelő, azt hittem, minden tekintetben jól teljesítek, és nem volt valódi ismeretem önmagamról. Mióta felügyelő lettem, sok eltérés és probléma lepleződött le a kötelességemben, és sok metszést kaptam. Mindez arra kényszerített, hogy elgondolkodjak a romlottságomon és hiányosságaimon, és Isten elé járuljak, hogy keressem az igazságot. Ha szembe tudnék nézni a hiányosságaimmal és gyengeségeimmel, többet imádkoznék Istenhez, és keresném az igazságalapelveket, minden tekintetben tanulhatnék a leckéből. Ez Isten kegyelme volt. De én nem tudtam hálás lenni, és mindig kibúvót kerestem a kötelességem alól, és felelőtlen voltam. Még az elbocsátásom után sem éreztem egy csepp bűntudatot vagy megbánást sem. Ehelyett ezt egyfajta megkönnyebbülésnek tartottam. Igazán cserben hagytam Istent! Mégis, Isten nem vetett meg engem, hanem adott egy újabb lehetőséget a képzésre, azt akarta, hogy jobban felvértezzem magam az igazsággal, és gyorsabban növekedjek az életben. De én érzéketlen és tompa voltam, és nem értettem Isten szándékát. Aggódtam, hogy a hiányosságaim újra lelepleződnek, és mások lenéznek majd, ezért nem akartam elvégezni a felügyelői kötelességemet. Igazán cserben hagytam Isten gondos szándékát. Ezeknek a dolgoknak a felismerése némi bűntudatot és adósságérzetet keltett bennem Istennel szemben.
Egy kicsit jobban megértettem Isten szándékát, és elfogadtam a felügyelői kötelességet. De még mindig nem tudtam nem aggódni és nyugtalankodni. Attól féltem, hogy nem fogom jól végezni a kötelességemet, minden tekintetben elveszítem az arcomat, és végül ugyanúgy elbocsátanak, mint legutóbb. Egy nap Isten szavainak egy passzusát olvastam, ami meghatott. Isten azt mondja: „Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, mindenképpen ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; törődnöm kell vele, valamint teljes szívemet és erőmet bele kell adnom, hogy jól végezzem. Ami azt illeti, hogy tökéletesen el tudom-e végezni, nem vállalhatok garanciát, a hozzáállásom azonban az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól végezzem, és biztosan nem leszek felületes vele kapcsolatban. Ha probléma merül fel a munkában, felelősséget kell vállalnom, és gondoskodnom kell róla, hogy levonjam a tanulságot és jól végezzem a kötelességemet.« Ez a helyes hozzáállás” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Miután elolvastam ezt a szakaszt Isten szavaiból, nagyon meghatódtam. Isten elvárásai velem szemben nem magasak. Nem követeli meg tőlem, hogy a képességeimet és adottságaimat meghaladó nagy munkát végezzek, és csak azt kéri, hogy legyen őszinte szívem, és tegyek meg minden tőlem telhetőt, hogy jól végezzem a kötelességemet. Ez elég ahhoz, hogy eleget tegyek Istennek. Bár még mindig nem mertem garantálni, hogy képes leszek vállalni a felügyelői kötelességet, legalább rendelkeznem kellett azzal a hozzáállással, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól végezzem a kötelességemet. Ez elérhető volt számomra. Rájöttem, hogy a korábbi kudarcaim a kötelességemben nem azért voltak, mert hiányoztak a képességeim, hanem mert folyton abban az állapotban éltem, hogy ítéletet mondtam magamról, és állandóan vissza akartam húzódni. Nem volt teherérzetem a kötelességemmel kapcsolatban, és amikor problémák merültek fel, nem fordultam azonnal Istenhez, hogy elgondolkodjak, és nem elemeztem, miért történtek ezek az eltérések és problémák, és nem töprengtem azon, hogyan keressem az igazságot a megoldásukhoz. Nap mint nap csak a saját büszkeségemre és státuszomra gondoltam. Ezzel a hozzáállással hogyan is tudtam volna jól végezni a kötelességemet? Ennek felismerése után láttam, hogy a hiúságom, a büszkeségem és a státusz iránti vágyam voltak a legnagyobb akadályok a kötelességemben.
Később gondolkodni kezdtem a problémámról: „Miért van az, hogy valahányszor a büszkeség és a státusz kerül szóba, önkéntelenül helytelen állapotban dagonyázom?” Isten szavait olvastam: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőbe, még akkor sem engednék el a hírnévre és státuszra való törekvést. Bármilyen embercsoportba helyezhetnéd őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok hisznek Istenben, egyenlővé teszik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevükre és státuszukra is törekszenek. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az Istenben való hitben a hírnévre és státuszra való törekvést jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés – hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavaiból láttam, hogy az antikrisztusok a hírnevet és a státuszt az életüknek tekintik, és ez az a cél, amire egész életükben törekszenek. Nem számít, mit tesznek vagy mondanak, csak a saját hírnevükre és státuszukra gondolnak. Ez az antikrisztus lényege. Visszagondolva, már fiatal korom óta erős vágyam volt a hírnévre és a státuszra, és mindig a Sátán olyan mérgei szerint éltem, mint „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Mélyen foglalkoztatott, hogyan látnak mások. Negyedik osztályos koromban a tanárom kiválasztott, hogy részt vegyek egy matematikaolimpián. De nem értem el olyan jó eredményt, mint a többi diák, és nagyon megalázottnak éreztem magam. Ezek után kitaláltam egy kifogást, és kimaradtam az iskolából. A tanárom látta, hogy a jegyeim valójában nem is olyan rosszak, és kárnak tartotta, hogy kimaradok, ezért külön eljött hozzánk, hogy meggyőzzön. Csak ezután mentem vissza az iskolába. Hetedik osztályban egyszer rosszul válaszoltam a tanár egyik kérdésére, és az egész osztály nevetésben tört ki. Teljesen megalázottnak éreztem magam, és soha többé nem mentem vissza az iskolába. Miután megtaláltam Istent, ugyanolyan maradtam. Mivel a hírnév és státusz iránti vágyam nem elégült ki, negatív állapotban éltem, és fel akartam adni a kötelességemet. Amikor korábban felügyelő voltam, sok hiányosságom lepleződött le, és igazán megalázottnak éreztem magam, ezért állandóan ki akartam bújni a kötelességem alól, és nem tettem erőfeszítést a megoldható problémák megoldására. Hanyag és negatív voltam a kötelességemben, és végül késleltettem a gyülekezet munkáját, és elbocsátottak. Ezúttal azért sem akartam felügyelő lenni, mert féltem, hogy képtelen leszek tényleges munkát végezni, és újra elbocsátanak, és attól tartottam, hogy a büszkeségem újabb csapást szenved el. Hogy elkerüljem, hogy lenézzenek, folyton el akartam utasítani ezt a kötelességet. Állandóan a hírnevemmel és a státuszommal foglalkoztam, a legcsekélyebb mértékben sem gondoltam a gyülekezet munkájára. Igazán önző, aljas voltam, és hiányzott belőlem az emberi mivolt! Egy olyan ember, aki emberi mivolttal rendelkezik, amikor kötelességgel szembesül, nem törődik azzal, hogy ez a kötelesség presztízst hoz-e neki, vagy milyen nehézségekkel kell szembenéznie. Amíg a gyülekezet munkája megköveteli, Istenre támaszkodik, és mindent megtesz, hogy kivegye a részét. De én mindig a hírnév és a státusz miatti aggodalmaimban vergődtem, és amint valamilyen kudarc vagy sikertelenség ért a kötelességemben, csüggedt állapotba süllyedtem. Mindig el akartam utasítani a kötelességemet, és ki akartam bújni alóla. Ezzel nem szálltam szembe Istennel? Láttam, hogy a státusz és a hírnév hajszolása csak arra vezet, hogy ellenállok Istennek és megsértem az Ő természetét, és ezzel egy antikrisztus útján járok. Ha továbbra is a hírnevet és a státuszt hajszolom, soha nem fogom jól végezni a kötelességemet, és Isten végül csak meg fog vetni és ki fog iktatni. Mindezt felismerve Istenhez imádkoztam: „Istenem, a szívemet túlságosan felemészti a státusz és a hírnév. Nem akarok többé lázadni Ellened. Nem számít, milyen képességeim vannak, hajlandó vagyok mindent megtenni, hogy jól végezzem a kötelességemet, hogy a Te szíved megvigasztalódjon.”
A keresésem során rájöttem, hogy mindig is téves nézetet tápláltam. Azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy valaki felügyelő legyen, jó képességekkel kell rendelkeznie és hatékonyan kell dolgoznia, különben nem alkalmas arra, hogy felügyelő legyen. De soha nem kerestem arra a választ, hogy ez a nézetem valóban helyes-e. Később Isten szavait olvastam: „Ha Isten háza átfogó munkájának szempontjából nézzük a dolgot, persze, ha több jó képességű ember lenne, a gyülekezeti munka valóban könnyebb lenne. Van azonban egy előfeltétel: Isten házában Isten végzi a saját munkáját, és az emberek nem játszanak döntő szerepet. Éppen ezért az, hogy az emberek képessége jó, átlagos vagy gyenge, nem határozza meg Isten munkájának eredményeit. Az elérendő végső eredmények Isten által valósulnak meg. Mindent Isten vezet; minden a Szentlélek munkája” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). „Függetlenül attól, hogy magas vagy alacsony szintű-e a képességed, és hogy mennyi tehetséged van, ha a romlott beállítottságaid nem kerülnek feloldásra, akkor bármilyen helyzetbe légy is helyezve, nem leszel alkalmas a használatra. Ha ellenben korlátozott képességgel és adottságokkal rendelkezel, de érted a különféle igazságalapelveket, azokat az igazságalapelveket is beleértve, amelyeket a munkád körében kell megértened és felfognod, és ha a romlott beállítottságaid feloldásra kerültek, akkor használatra alkalmas személy leszel” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Az, hogy az ember jól végre tudja-e hajtani a kötelességét, nem kizárólag a képességétől függ, hanem elsősorban a kötelessége végrehajtása közbeni hozzáállásától, a jellemétől, hogy jó vagy rossz az emberi mivolta, és hogy el tudja-e fogadni az igazságot. Ezek az alapvető problémák. Beleadod-e a szívedet a kötelességedbe, teljes szíveddel végzed-e azt, szívvel-lélekkel cselekszel-e, komolyan és lelkiismeretesen állsz-e hozzá a kötelességedhez, buzgó és szorgalmas vagy-e – ezeket a dolgokat nézi Isten, és Isten mindenkit átvizsgál” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A kötelesség megfelelő végzése összehangolt együttműködést kíván). Isten szavai ráébresztettek, hogy a nézetem egyáltalán nem felel meg az igazságnak, hogy Isten házában minden munkát maga Isten végez el, és hogy egy ember képessége nem határoz meg mindent. Az, hogy jól tudjuk-e végezni a kötelességünket, főként a kötelességhez való hozzáállásunktól függ, attól, hogy van-e lelkiismeretes és felelősségteljes szívünk, és hogy képesek vagyunk-e az igazságalapelvek szerint cselekedni. Ha egy embernek vannak adottságai és képességei, de nincs teherérzete vagy felelősségérzete a kötelessége iránt, és amikor a testvérek rámutatnak a problémáira, nem hajlandó elfogadni azokat, nem gondolkodik el rajtuk, és nem elemzi őket, akkor még ha vannak is adottságai és képességei, nem tudja jól végezni a kötelességét, és Isten nem fogja megáldani vagy vezérelni. Ellenkezőleg, ha egy embernek átlagos képességei vannak, de a szíve a helyén van, és szorgalmasan és felelősségteljesen végzi a kötelességét, és amikor a testvérek rámutatnak az eltéréseire és hiányosságaira, el tudja fogadni és ki tudja javítani ezeket a dolgokat, akkor mégis elérhet némi eredményt a kötelességében. Eszembe jutott egy nővér, akit egyszer ismertem. A képességei átlagosak voltak, de miután vezetővé választották, teherérzete volt a kötelességében, lelkiismeretesen és gyakorlatiasan végezte a munkáját, és viszonylag jó eredményeket ért el a kötelességében, később pedig előléptették, hogy nagyobb munkát végezzen. Volt egy másik nővér is, aki korábban velem működött együtt, jó képességekkel rendelkezett, de amikor a vezető rámutatott a munkájában lévő problémákra és eltérésekre, nemcsak hogy nem volt hajlandó elfogadni azokat, hanem vissza is vágott, és nem volt hajlandó alávetni magát. Ennek eredményeként elvesztette a Szentlélek munkáját, semmilyen problémát nem tudott átlátni, és nem ért el eredményeket a kötelességében, végül pedig elbocsátották. Ezekből a tényekből láttam, hogy az, hogy valaki jól tudja-e végezni a kötelességét, döntően nem a képességeitől függ, és hogy a lényeg az, hogy el tudja-e fogadni az igazságot, és milyen a hozzáállása a kötelességéhez.
Később Isten szavainak további két passzusát olvastam, amik nagyon sokat segítettek nekem. Mindenható Isten azt mondja: „Az a képesség, azok az ajándékok és tehetségek, amelyeket Isten neked adott, már elegendőek – arról van csak szó, hogy te nem vagy elégedett, nem állsz odaadóan a kötelességedhez, soha nem tudod, hol a helyed, mindig hangzatos eszméket akarsz szajkózni és fel akarsz vágni, végül pedig elrontod a kötelességeidet. Nem használtad ki az Istentől kapott képességedet, ajándékaidat és tehetségedet, nem tettél meg minden erőfeszítést, és semmilyen eredményt nem értél el. Habár lehet, hogy meglehetősen elfoglalt vagy, Isten azt mondja, hogy olyan vagy, mint egy bohóc, nem pedig olyan ember, aki tudja, hol a helye és a megfelelő feladataira összpontosít. Isten nem kedveli az ilyen embereket. Ezért bármilyen terveid és céljaid legyenek is, ha végül nem jutsz el odáig, hogy az Isten által megkövetelt alapelvek szerint, teljes szíveddel, teljes elméddel és teljes erőddel, a veleszületett képességed, adottságaid, tehetségeid, képességeid, és egyéb Istentől kapott állapotaid alapján végzed a kötelességedet, akkor Isten nem fog emlékezni arra, amit tettél, és nem a kötelességedet fogod végezni, hanem helyette gonoszságot fogsz művelni” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Először is, hozd ki a lehető legtöbbet a veleszületett és meglévő, Istentől kapott adottságaidból, képességeidből és erősségeidből, valamint azokból a technikai és szakmai készségekből, amelyeket képes vagy megszerezni és elérni, és ne fogd vissza magad. Ha eleget tettél Istennek mindezen dolgok tekintetében és úgy érzed, hogy még nagyobb magasságokat is el tudsz érni, akkor nézd meg, hogy milyen technikai vagy szakmai készségeket tudsz fejleszteni vagy melyek terén tudsz áttörést elérni azon a körön belül, amit a képességed képes elérni. Tovább tanulhatsz és fejlődhetsz annak alapján, amit a saját képességeddel el tudsz érni. [...] ha teljes szíveddel, minden erőddel és teljes elméddel, a legjobb képességeid szerint tudod végezni a kötelességedet, és a szíved őszinte, akkor olyan becses vagy Isten előtt, mint az arany. Ha nem tudod megfizetni az árat és hiányzik belőled a hűség a kötelességed végzésében, akkor – még ha a veleszületett adottságaid jobbak is az átlagemberénél –, nem vagy becses Isten előtt: egy homokszemet sem érsz” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavai megértették velem, hogy nem számít, milyen képességekkel rendelkezik egy ember, amíg a képességei határain belül végzi a kötelességét, teljes szívvel-lélekkel, és őszinte szíve van, egy ilyen ember értékesebb az aranynál Isten szemében. A képességek, amiket Isten adott nekem, valójában elegendőek voltak, és felfogtam néhány alapelvet a szövegalapú munkával kapcsolatban, és általában nem arról volt szó, hogy egyáltalán ne lett volna utam a munka nyomon követésében. A probléma az volt, hogy soha nem tudtam megfelelően kezelni a hiányosságaimat, mindig azokhoz hasonlítottam magam, akiknek jobb képességeik és adottságaik voltak, és soha nem összpontosítottam a szívemet arra, hogyan végezzem jól a kötelességemet. Most, hogy újra a felügyelői kötelességet végeztem, mélyen megbecsültem ezt a kötelességet, és teljes szívvel-lélekkel végeztem. Nem állhattam hozzá többé negatívan.
A hozzáállásom megváltozásával, amikor legközelebb a kötelességemet végeztem, imádkoztam Istenhez, hogy nyugtassa meg a szívemet Előtte. Amikor gondosan átnéztem a prédikációkat, képes voltam néhány problémát találni, és némi hasznot tudtam meríteni a szakmai készségek közös tanulmányozásából a testvérekkel. Amikor eltérések és problémák jelentek meg a munkában, amelyek sok hiányosságomat leleplezték, még mindig szégyelltem magam és kissé negatív voltam, sőt, a visszavonuláson is gondolkodtam, és ilyenkor eszembe jutottak a múltbeli kudarcaim. Korábban mindig a büszkeség és a státusz miatti aggodalmakban vergődtem, és amikor problémák merültek fel, nem voltam proaktív az eltérések és hiányosságok elemzésében, mindig negatívnak éreztem magam és visszavonultam, és ennek eredményeként elvesztettem a Szentlélek munkáját. Nem akartam újra csüggedt állapotba kerülni, ezért imádkoztam Istenhez, kérve, hogy segítsen kijönni a negativitásból. Ugyanakkor megnyíltam az állapotomról a vezetőknek és a testvéreknek, és mindannyian közösséget vállaltak velem, és bátorítottak. A vezetők is segítettek és támogattak, és rámutattak a kötelességteljesítésem során elkövetett hibákra. Elgondolkodtam azon, hogy ezeket a problémákat mi okozta, és rájöttem, hogy némelyiket a felületes hozzáállásom okozta, némelyik pedig azért merült fel, mert nem fogtam fel az alapelveket, ezért elemeztem és kijavítottam ezeket a problémákat. Néha, amikor túl sok dolgom volt, a vezetők írtak nekem, és segítettek megtanulni rangsorolni, és miután így észszerűen beosztottam az időmet, képes voltam normálisan végezni a kötelességemet. Egy idő után a szövegalapú munka eredményei némileg javultak. Most már több mint fél éve vagyok felügyelő, és bár sok hiányosságom és tökéletlenségem van, és még mindig sok probléma van a munkában, ezen tapasztalatok révén igazán érzem, hogy Isten házában a munkát a Szentlélek tartja fenn. Amikor elengedem a személyes érdekeimet, és szorgalmasan végzem a kötelességemet, megkaphatom a Szentlélek munkáját és útmutatását, és némi eredményt is elérhetek a kötelességemben. Hála Istennek!
