41. Hogyan kezeljük gyermekünk érdeklődési körét és hobbijait?
A fiam kiskora óta elég gyenge volt, és lassan nőtt. Az otthonunk közel volt az iskolához, ezért gyakran elvittem őt a sportpályára, hogy fusson és erősödjön. Akkor egy edző felfigyelt rá. 2020-ban a fiam az általános iskola harmadik osztályába lépett, és az edző beválasztotta az iskolai focicsapatba. A fiam minden délután iskola után a pályára ment edzeni, és ahogy láttam, hogy az arcszíne egészségesebbé válik és a teste erősödik, elégedettséget éreztem. Minden este hallgattam, ahogyan focis történeteket mesél. Miközben néztem, ahogy a fiam edz a pályán, észrevettem, hogy több edző különös figyelmet fordít rá, és további mozdulatokat tanít neki. Az edzők nagyon udvariasan beszéltek hozzám, megdicsérték a fiamat a gyors felfogásáért, engedelmességéért és kitartásáért, és gyakran hagyták, hogy a fiam az idősebb tanulókkal játsszon, mondván, hogy szeretnék őt kulcsjátékossá fejleszteni. Nagyon elégedett voltam, és erre gondoltam: „A fiam tényleg büszkévé tesz engem. Vajon valóban ígéretes futballista?” Ettől kezdve nagyon figyeltem a fiam fejlődését a labdarúgásban, és amennyiben a kötelességeim nem kötöttek le túlságosan, minden meccsére ellátogattam, kicsire és nagyra egyaránt. Az edző előzetesen tájékoztatott engem a csapattal kapcsolatos minden döntésről, és nagy büszkeséget éreztem. Nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek el ábrándozni: „Úgy tűnik, hogy valóban van hozzá tehetsége. A mai, rendkívül versenyszellemű társadalomban nehéz érvényesülni valamilyen speciális készség nélkül. Megfelelően kell őt nevelnem, és sztárjátékossá kell tennem, aztán amikor hírnevet és sikert ér el, nemcsak büszkévé tesz majd engem, hanem én is osztozni fogok a gazdagságában és dicsőségében.” 2021-ben, újév napján a fiam csapata megnyerte a kerületi bajnokságot. Ahogy nézte a csillogó aranyszínű trófeát, megölelt és boldogan nevetett. Örömömben titokban a fiam futballista jövőjét tervezgettem, és magamban erre gondoltam: „Mostantól kezdve készülj fel a nehézségekre! Ne hibáztass, hogy szigorú vagyok – mindez a te érdekedben történik! Ha a jövőben sikerrel jársz, meg fogod érteni a fáradságos szándékomat. Ez már egy hobbi a számodra, és ha nem művelnénk megfelelően, akkor szülőként nem tennénk eleget a felelősségünknek.”
Ezek után gyakran nézettem a fiammal összefoglalókat a világ sztárjátékosainak legjobb meccseiről, és ezt mondtam neki: „Látod, milyen lenyűgöző ez a sztárjátékos? Mit gondolsz, milyen érzés lenne olyannak lenni, mint ő?” A fiam már azelőtt is élvezte a meccsek nézését, és az én irányításommal még lelkesebb lett. Miután befejezte a házi feladatát, meccseket és sztárjátékosokkal készült interjúkat nézett. Hamarosan nagyon jól megismerte a különböző országok főbb futballeseményeit és sztárjait, és gyakran magyarázta nekem ezeket a dolgokat. Látva, hogy a fiam most már jó úton jár, elkezdtem még többet tanítani neki: „Senki sem lehet könnyen sikeres. Nehézségeket kell elviselned ahhoz, hogy az álmaidat valóra váltsd.” A fiam teljesen egyetértett, és csak ritkán panaszkodott az unalmas alapkészség-gyakorlatok miatt. 2021-ben egész nyáron át a fiam minden reggel 5-kor ment ki a pályára edzeni, és reggel 9 óra utánig abba sem hagyta, nem hagyott ki egyetlen edzést sem. Egyszer a fiam belázasodott, és egy kicsit fájt a szívem, hogy ilyen gyengének látom. De hogy segítsek neki a jövőbeli hírneve megszerzésében, mégis elvittem a pályára. Hétvégenként, amikor a klubba járt edzeni, néha annyira fáradt volt, hogy legszívesebben kihagyott volna egy napot, de én mindig visszautasítottam. Időnként eléggé kelletlenné vált, én pedig folyamatosan beszéltem hozzá, hogy megpróbáljam megváltoztatni a gondolkodásmódját: „Folytatnod kell, hogy az edző lássa, milyen keményen dolgozol. A készségeidnek fejlődniük kell, hogy az edző több meccsre vigyen el. Amikor híres leszel, felfigyel majd rád egy jobb edző, aki elvisz téged egy még jobb csapatba, akkor vajon nem leszel-e egy lépéssel közelebb ahhoz, hogy sztárjátékos legyél?” A fiamnak nem voltak ellenérvei, így kényszerítette magát az edzésre.
Később a súlyos világjárvány miatt a nagyszabású versenyeket két egymást követő évben leállították. A fiam nem nyert semmilyen kitüntetést, és ezt mindketten sajnáltuk, de a fiam nem hagyta abba az edzést. Még a metsző hidegben is, amikor csak néhány ember volt a pályán, az ő alakját továbbra is köztük lehetett látni. Nem tudom pontosan, mikor, de a kapcsolatom a fiammal kezdett megváltozni. Mivel nagyon vágytam arra, hogy eredményeket lássak a fiamtól, minden alkalommal, amikor hazaérkezve meg akarta osztani az edzés érdekes pillanatait, türelmetlenül félbeszakítottam: „Engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Csak azt akarom tudni: győztetek? Hány gólt lőttél? Megdicsért az edző? Te vagy a csapatod legjobb játékosa?” A fiam nem találta a szavakat a kérdéseim hallatán, és már nem érezte magát olyan közel hozzám, mint korábban. Ha a csapata nyert, akkor dicsekedett nekem, de ha veszítettek, úgy lógatta a fejét, mintha valami rosszat tett volna.
2023-ban feloldották a járványügyi korlátozásokat, és a különböző versenyeket a tervek szerint tartották meg. Hétvégenként az edző gyakran elvitte a gyerekeket más városokba meccsekre, az ünnepek alatt pedig távolabbi városokba mentek nagy versenyekre, és még hasonló korúakból álló külföldi csapatok ellen is játszottak. Nem számított, mi mennyibe került, én buzgón mindenre felírattam a fiamat, és úgy gondoltam magamra, mint előrelátó és felelős szülőre. Minél több díjat nyert a fiam, annál büszkébb voltam, és a hiúságom nagymértékben kielégült az edzők, a többi szülő, valamint a barátaink és rokonaink előtt. Ebben az évben a kötelességeim nagyon lefoglaltak, de hogy elkísérhessem a fiamat az edzésre, gyakran leparkoltam a kocsimat a pálya mellett, és a számítógépemen dolgoztam a kocsiban, amíg vártam rá. Mivel gyakran ki kellett szállnom az autóból, hogy ellenőrizzem a fiam edzését, a kötelességem hatékonysága nagyon alacsony volt. Egy alkalommal a fiam részt vett egy városi szintű versenyen, és ez történetesen egybeesett egy összejövetellel, ahol egy újonnan érkező testvérrel volt találkozóm. Bár nagyon szerettem volna ott lenni a fiam meccsén, nem hanyagolhattam el a kötelességeimet, így el kellett mennem az összejövetelre. De egész úton a mérkőzésen járt az eszem. Kíváncsi voltam, hogy a fiam képes lesz-e végigjátszani a mérkőzést, és vajon a csapata megnyeri-e a meccset. Amikor odaértem a vendéglátó házához, láttam, hogy az újonnan érkező testvér még nem jött meg. Általában nyugtalan lettem volna, és megpróbáltam volna felvenni a kapcsolatot az újonnan érkezővel, de aznap úgy éreztem, hogy tökéletes, hogy az újonnan érkező nem jelent meg, mert ez azt jelenti, hogy elmehetek a meccsre, és megnézhetem a fiamat. Vártam egy darabig, és mivel az újonnan érkező még mindig nem jött, izgatottan siettem a meccsre. Épp időben értem oda a második félidőre, és olyan izgatottan néztem, hogy a fiam csapata megnyeri a mérkőzést, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy kapcsolatba lépjek az újonnan érkezővel.
2023 októberében a fiam csapata részt vett egy városi szintű versenyen, de nem nyert trófeát. Dühös voltam. Különösen, amikor láttam, hogy a fiamnál egy évvel fiatalabbakból álló csapat nyert egy díjat, és a szülők és a gyerekek ünnepeltek a WeChat csoportban, az idegösszeomlás szélén álltam. Ők korábban mindig csak irigyeltek minket, de most tényleg nyertek, míg a fiam üres kézzel jött haza. Nem tudtam, mit kezdjek a szégyennel, amit éreztem. Amikor hazaértem, még csak meg sem vacsoráztam. Folyamatosan a fiamra öntöttem a haragomat: „A világjárvány két évig késleltette a versenyeket, de arra nem számítottam, hogy ezúttal sem leszel eredményes. Az egész azért van, mert az edződ nem készített fel benneteket megfelelően a verseny előtt. Az egyik csapattársad a kritikus pillanatban hibázott, és mindenkit visszatartott. Ami pedig téged illet, szerintem te sem voltál túl erős. Ha az lettél volna, akkor biztosan végig vezetni tudtad volna a csapatot!” Mivel vesztettek, már eleve nagyon szomorú volt, de amikor látta, hogy dühbe gurulok, megpróbált megvigasztalni: „Anya, ne légy mérges! Minden versenyen vannak győztesek és vesztesek. Mi egyszerűen csak nem voltunk olyan erősek, mint ők.” A fiam ártatlan arcát nézve kissé meghatódtam: „Ez csak egy játék, miért vagyok olyan mérges?” Kényszerítettem magam, hogy mondjak néhány bátorító szót a fiamnak. De legbelül még zaklatott voltam, és hajnali egykor még mindig nem tudtam aludni. Éreztem, hogy rossz az állapotom, ezért imádkoztam a szívem mélyén: „Istenem, nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Te azt kéred, hogy mindig a Te szavad szerint tekintsünk az emberekre és a dolgokra, aszerint viselkedjünk és cselekedjünk, és az igazság legyen a mércénk. Az igazság melyik aspektusába kellene bemennem a gyermekem nevelésével kapcsolatban? Kérlek, világosíts meg, és vezess engem!” Imádkozás után eszembe jutott, hogy Isten hogyan beszélt nekünk arról, milyen felelősségnek kell eleget tenniük a szülőknek a gyermekeikért, és eszembe jutott Isten szavainak egy részlete: „Eleget tenni a felelősségeiknek egyfelől azt jelenti, hogy gondoskodnak a gyermekeik életéről, másfelől vezérlik és kijavítják gyermekeik gondolatait, valamint megadják nekik a helyes útmutatást a gondolataik és nézeteik vonatkozásában” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten azt kéri, hogy amikor kisgyermekeinknek szélsőséges gondolatai vagy nézetei vannak, mi, szülők, azonnal adjunk tanácsot nekik a gondolataikkal kapcsolatban. Ez a szülői felelősség. A fiam aznap elvesztette a versenyt, és amikor hazaért, itt lett volna az ideje, hogy levezesse az érzelmeit és kifejezze a gondolatait. Nekem meg kellett volna hallgatnom a gondolatait, tanácsot kellett volna adnom neki, segítenem kellett volna neki a téves nézetei kijavításában. De nemcsak hogy egyáltalán nem adtam neki tanácsot, hanem elértem, hogy még rosszabbul is érezze magát. Annyira hiányzott belőlem a józan ész! Még anyaként sem teljesítettem a megfelelő színvonalon. Annyira szörnyű voltam! Ezekre a dolgokra gondolva lassan lehiggadtam, és nem voltam már a verseny eredményének megszállottja.
Később elgondolkodtam azon, hogy miért támasztottam annyi követelményt a gyermekemmel szemben. Elolvastam Isten szavait: „A szülők szubjektív tudatában mindenféle feltételezés, terv és elhatározás él gyermekeik jövőjével kapcsolatban, és ennek eredményeként alakulnak ki bennük ezek az elvárások. Ezen elvárásoktól vezérelve a szülők megkövetelik, hogy gyermekeik különféle készségeket tanuljanak, mint például színészetet, táncot, festészetet és így tovább, azt gondolva, hogy miután gyermekeik tehetséges emberekké válnak, könnyebb lesz számukra mások fölé emelkedni, mintsem másoknak alávetve élni, magas rangú tisztviselőkké válni alsóbb szintű beosztottak helyett, menedzserekké, felsővezetőkké és vezérigazgatókká válni, Fortune Global 500-as vállalatoknál dolgozni és így tovább. Ezek mind a szülők szubjektív elgondolásai. [...] Min alapulnak ezek a szülői elvárások? Honnan erednek? A társadalomból és a világból erednek. Mindezen szülői elvárásoknak az a lényegük, hogy képessé tegyék a gyermekeket arra, hogy alkalmazkodjanak ehhez a világhoz és a társadalomhoz, hogy elkerüljék a világból, illetve a társadalomból való kigyomlálást, és megvessék lábukat a társadalomban, hogy biztos munkát találjanak, stabil családjuk és stabil jövőjük legyen, ezért a szülőknek különféle szubjektív elvárásaik vannak az utódaikkal szemben. Például manapság elég népszerű dolog számítástechnikai mérnöknek lenni. Egyesek ezt mondják: »A fiamnak a jövőben számítástechnikai mérnöknek kell lennie. Akik ezen a területen dolgoznak, sok pénzt kereshetnek, és ez a szüleikre is jó fényt vet!« Amikor a gyermekek még nincsenek teljesen tisztában a társadalommal és a munkával, a szülők fogják magukat és pályát választanak számukra, illetve megtervezik a jövőjüket. Nem helytelen ez? (De az.) Ezek a szülők teljesen a saját tetszésük és vágyaik szerint támasztanak elvárásokat a gyermekeikkel szemben. Hát nem szubjektív ez? (De igen.) Azt mondani, hogy szubjektív, enyhe kifejezés – mi ez valójában? Hogyan lehet még értelmezni ezt a szubjektivitást? Hát nem önzőség? Nem kényszerítés? (De az.) Neked tetszik egy bizonyos foglalkozás, szeretnél tisztviselő lenni, meggazdagodni, ragyogó és sikeres lenni a társadalomban, ezért ráveszed a gyermekeidet, hogy ők is arra törekedjenek, hogy ilyen emberré váljanak, és ilyen úton járjanak. Azt azonban nehéz megmondani, hogy a jövőben képesek lesznek-e végezni azt a munkát, vagy hogy az a munka valóban illik-e hozzájuk. És akkor mi is pontosan a sorsuk? Hogyan gyakorol majd Isten szuverenitást felettük, és hogyan rendezi a dolgokat számukra? Tudod ezeket a dolgokat? Egyesek ezt mondják: »Engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Amíg olyasmi, ami nekem, mint szülőnek tetszik, addig rendben van. Mivel nekem tetszik, ilyen elvárásokat támasztok velük szemben.« Hát nem túl önző dolog ez? (De az.) Szépen fogalmazva ez nagyon szubjektív, csak a saját feje után megy az ember, de mi ez valójában? Ez nagyon önző!” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavaiból láttam, hogy a szülők különböző igényeket támasztanak gyermekeikkel szemben saját preferenciáik és a társadalommal kapcsolatos megértésük alapján, majd arra kérik a gyermekeiket, hogy törekedjenek ezeknek az igényeknek a teljesítésére. Ennek fényében tekintettem magamra, és beláttam, hogy szeretem, ha nagyra tartanak, és nem akarok névtelen maradni, ezért elvárom a fiamtól, hogy ugyanerre törekedjen. Láttam, hogy a társadalmi verseny nyomása óriási, és hogy a fiamnak történetesen van tehetsége a sporthoz, így reméltem, hogy a foci révén kitűnhet a társai közül, végül híresség lesz, sok pénzt fog keresni, és magasabb rendű életet fog élni. Így az ő sikere majd nekem is hasznomra válik. Hogy ezt a cél elérjem, megfosztottam a fiamat a focizás örömétől, és arra kényszerítettem, hogy arra a célkitűzésre törekedjen, hogy sztárjátékos legyen az én kívánságaim szerint. Függetlenül a rendkívüli hőségtől vagy hidegtől, és attól, hogy fizikailag bírja-e, kényszerítettem, hogy folytassa az edzést. Fokozatosan a fiam túlságosan is a győzelem vagy vereség kérdésére és a kitüntetésre összpontosított, és még büszke és öntelt is lett az eredményei miatt. A felszínen úgy tűnt, hogy mindezt a fiam érdekében teszem, de valójában arra akartam használni a fociban elért sikereit, hogy az önző vágyaimat teljesítsem, és megvalósítsam a saját vágyamat, hogy csodáljanak, és hogy a gazdagságot és a dicsőséget élvezzem. Ami még fontosabb, a fiammal szembeni elvárásaimat és igényeimet teljes mértékben az én személyes szubjektív vágyaim vezérelték. A fiam még kicsi volt, és még nem is értette a híressé válás és a sok pénz megszerzésének gondolatát, de én ezeket a dolgokat ráerőltettem, és kényszerítettem, hogy végrehajtsa a tervemet. Olyan önző voltam! Az, hogy milyen munkát végez a fiam, és hogy milyen ember lesz belőle a jövőben, mind Isten szuverenitásának és elrendezéseinek van alárendelve. Azzal, hogy a fiam életét a saját kívánságaim szerint terveztem, vajon nem próbáltam-e elszakadni Isten szuverenitásától?
Később kerestem: „Miért várom el mindig a fiamtól, hogy teljesítse a követeléseimet?” Amikor elolvastam Isten szavait, a szívem egy kicsit felderült. Mindenható Isten azt mondja: „Valójában nem számít, mennyire nagyszabásúak az ember becsvágyai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amit keres, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó minden ember számára életbevágóan fontos az élete során, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és nem túl agresszív: eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő túlélési módjait és szabályait, életcélokat és az életük számára irányt alakítsanak ki, és az életükkel kapcsolatos becsvágyak támadjanak bennük. Bármilyen magasröptűen írják is le az emberek az életükkel kapcsolatos becsvágyaikat, ezek a becsvágyak mindig a hírnév és a nyereség körül forognak. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test féktelen élvezetében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek boldogan és tudtukon kívül átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul belesüllyedtek ebbe az ingoványba, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert a hírnév és nyereség vonzereje túlságosan nagy az emberek számára, és ezek olyan dolgok, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekedhetnek. Nem ez a valós helyzet?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Amikor Isten szavait olvastam, megértettem, hogy azért voltak ilyen elvárásaim a gyermekemmel szemben, mert a hírnévre és a haszonra való törekvést tettem életem céljává. Gyermekkorom óta azokat a sátáni mondásokat, mint például „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét” és „a legnagyobb nehézségeket kell elviselni ahhoz, hogy valaki a legnagyobb emberek közé kerüljön”, olyan hitvallásoknak tekintettem, amelyeket követnem kell az életben. Teljesen a tanulásra és a vizsgák letételére összpontosítottam. Minden alkalommal, amikor elértem egy célt, és mások dicsértek, a szüleimet is irigyelni kezdték a rokonok, barátok és szomszédok az eredményeim miatt, és úgy éreztem, hogy bármennyi szenvedést is kell elviselnem, megéri. Miután elkezdtem dolgozni, nem volt más választásom, mint hízelegni a feletteseimnek, hogy előléptessenek, fizetésemelést kapjak, és kitűnjek a többiek közül. Álarcot viseltem a kollégáimmal való kapcsolatban, és olyan dolgokat mondtam, amelyek ellentétesek voltak a valódi érzéseimmel. A családom boldog volt, amikor látta, hogy a nagyvárosban dolgozom, és minden hónapban pénzt küldök haza, és én is nagyon büszke voltam. De valójában már régen elegem volt az afféle életből, amit éltem. A hírnév és a haszon világában elvesztettem az integritásomat és a büszkeségemet, és magányosnak és üresnek éreztem magam belül, és nem volt senkim, akivel megoszthattam volna az igazi érzéseimet. Miután felmondtam, hosszú évekig nem akartam visszagondolni arra az időszakra. Miután elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, elkezdtem végezni a kötelességemet a gyülekezetben, ami lehetővé tette, hogy békét és nyugalmat érezzek a szívemben, és hogy elkerüljem a hírnévért és haszonért való tülekedés viszálykodó és alattomos világát. Azt hittem, már elengedtem a hírnévre és a haszonra való törekvést, de váratlanul, amikor a gyermekem focizni kezdett, újra elkezdtem a hírnévre és a haszonra törekedni. A gyermekemet sztárjátékossá akartam nevelni, hogy én is élvezhessem a dicsőséget. Lényegében azt vártam el a gyermekemtől, hogy ugyanúgy a hírnévre, a haszonra és a státuszra törekedjen, mint én. Kint a pályán a gyermekem az ellenfeleivel versenyzett; a pályán kívül én a többi szülővel versenyeztem. Versenyeztünk, hogy ki tudja jobban nevelni a gyermekét, és ki tudja elérni, hogy a gyermeke több dicsőséget hozzon neki. Még arról is fantáziáltam, hogy miután a fiam híres lesz, én is élvezhetem majd mellette a gazdagságot, a státuszt és a dicsőséget. Beláttam, hogy a cél, amire törekedtem, egyáltalán nem változott. Az évek során, amikor a fiammal meccsekre jártam, láttam, hogy a versenysport a hírnévről és a haszonról szól. Még akkor is, ha a tehetséges játékosok erőfeszítések árán jó eredményeket érnek el, a mentális és fizikai szenvedést, amit eközben átélnek, a hétköznapi emberek nem tudják elviselni. Ráadásul ezek a múló eredmények gyorsan elhalványulnak, és nincs értelmük. Még azok a sztárjátékosok, akiknek hírnevük és nyereségük is van, ők sem menekülhetnek meg az öregedéstől, betegségtől és haláltól, és ők is találkoznak nehézségekkel az életben. A hírnév és a nyereség sem tudja megállítani az öregedést vagy a betegséget, és nem is hosszabbíthatják meg az ember életét. Még ha a fiamat úgy nevelném is, hogy sztárjátékos legyen, mi értelme lenne? Nem szenvedne ő is hozzám hasonlóan a Sátán sanyargatásától? Csak ekkor láttam be, hogy a gyermekemet a hírnévre és a haszonra való törekvés útjára terelni olyan, mintha egy tűzfészekbe lökném. A fiam nyilvánvalóan csak egy hétköznapi gyerek volt, aki szeret focizni, és én voltam az, akit elvakított a hírnév és a haszon. Személyesen én tettem a fiamra a hírnév és a haszon béklyóit.
Azáltal, hogy ettem és ittam Isten szavait, később kezdtem tisztábban látni ezt a kérdést. Mindenható Isten azt mondja: „Ha a szülők teljesíteni szeretnék a feladataikat, meg kellene próbálniuk megérteni a gyermekeik személyiségét, beállítottságait, érdeklődéseit, képességeit és az emberi mivoltuk igényeit, ahelyett, hogy a saját hírnévre, nyereségre és pénzre való törekvéseiket a gyermekeik iránti elvárásokká alakítanák, rátukmálva ezeket a hírnévvel, nyereséggel és a világgal kapcsolatos dolgokat a gyermekeikre. A szülők ezeket a dolgokat a kellemesen hangzó »gyermekeikkel szembeni elvárások« névvel illetik, ám a valóságban ezek nem azok. Egyértelmű, hogy próbálják betaszítani a gyermekeiket a tűzfészekbe, és az ördögok karjaiba küldeni őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). „Ami a gyermekeik jövőbeli útját vagy az általuk választott karriert illeti, a szülőknek nem szabadna olyan dolgokat belenevelniük a gyermekeikbe, mint például: »Nézd azt a zongoristát, X. Y.-t. Négy- vagy ötéves korában kezdett zongorázni. Soha nem merült el a játékban, nem szerzett barátokat, csak gyakorolta a zongorát, és mindennap zongoraórákra járt. Különböző tanárokkal is konzultált, és különféle zongoraversenyeken indult. Nézd meg, milyen híres ember most, jól táplált, jól öltözött, a kiválóság aurája veszi körül, és tisztelik, bárhová is megy.« Ez az a fajta nevelés, ami elősegíti a gyermeki elme egészséges fejlődését? (Nem, nem az.) Miféle nevelés ez akkor? Ez ördögi nevelés. Az efféle nevelés minden fiatal elmére pusztító hatással van. Arra bátorítja őket, hogy törekedjenek hírnévre, sóvárogjanak különféle kiemelkedő aurák, valamint presztízs, státusz és gyönyör után. Emiatt fiatal koruktól epekednek e dolgok után és ezekre törekednek, ami szorongásba, intenzív nyugtalanságba és aggodalomba vezeti őket, sőt mindenféle áldozatot is hoznak a megszerzésükért, korán kelnek és későig fennmaradnak, hogy megcsinálják a házi feladatukat és különböző készségeket tanuljanak, és elveszítik a gyerekkoruk éveit, ezekre a dolgokra cserélve azokat az értékes éveket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavaiból láttam, hogy a szülők a hírnévre és a haszonra való törekvésüket a gyermekeikre helyezik, és hogy ez jelen van a gyermekek felnevelésének és oktatásának teljes folyamatában. Ez károsítja a gyermekek testét és elméjét, és lényegében az ördög karjaiba taszítja őket. Arra gondoltam, hogy milyen gondtalan gyermekkora volt a fiamnak, de én körülbelül hat- vagy hétéves korától arra késztettem, hogy igyekezzen sztárjátékossá válni, és a hírnevet és a vagyont hajszolja. Ezek meghaladták azt, amit mentálisan el tudott viselni az ő életkorában. De én mégis erőszakkal beleneveltem ezeket a gondolatokat, és követeltem, hogy folytassa az edzést, még olyankor is, ha kimerült vagy beteg volt. A foci több lett a fiam számára, mint egy érdeklődés vagy hobbi, én pedig túl nagy nyomást gyakoroltam rá. Kényszerítettem a gyermekemet, hogy a győzelmekkel és vereségekkel, a sikerrel és bukással törődjön, kényszerítettem, hogy versenyezzen a társaival, és kényszerítettem a kemény edzésre, hogy több edző felfigyeljen rá. Addigra a fiam arrogánssá és elviselhetetlenül beképzeltté vált, amikor megnyert egy meccset vagy kitüntetést kapott, és elkedvetlenedett és féltékeny lett, amikor mások jobban teljesítettek és figyelmet kaptak. A fiam elvesztette azt az ártatlanságot, amivel az ő korában rendelkeznie kellett volna, és mindez annak volt a következménye, hogy én ráerőszakoltam a saját vágyaimat. Miután sok éven át hittem Istenben, nem láttam, hogy a hírnév és a nyereség milyen kárt okoz az embereknek. Sőt még arra is tanítottam a gyermekemet, hogy a hírnévre és a haszonra törekedjen, és a saját kötelességeimet halogattam eközben. Valóban elhanyagoltam a tényleges munkámat! Nagyon megbántam ezt, és imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem értem az igazságot. Szülőként sem teljesítek megfelelő színvonalon. Hogyan neveljem a gyermekemet, és hogyan kezeljem az érdeklődési körét és a hobbijait? Kérlek, világosíts meg, és vezess engem!”
Később Isten szavaiban megtaláltam a gyakorláshoz vezető utat. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor a szülők mindenféle elvárást és követelményt erőltetnek a gyermekeikre, nagy többletnyomást gyakorolnak rájuk – ez nem a felelősségüknek való eleget tevés. Tehát, milyen felelősségeknek kellene a szülőknek eleget tenniük? Legalább arra meg kellene tanítaniuk a gyermekeiket, hogy becsületes emberek legyenek, akik igazat mondanak és becsületesen cselekszenek, és meg kellene tanítaniuk őket arra, hogy jószívűek legyenek, és ne tegyenek rossz dolgokat, pozitív irányba terelve őket. Ezek a legalapvetőbb felelősségeik. Ezenkívül utat kellene mutatniuk a gyermekeiknek a gyakorlati tudás, a készségek és egyebek elsajátításában, a képességük és körülményeik alapján. Ha a szülők hisznek Istenben és értik az igazságot, rá kell venniük gyermekeiket, hogy olvassák Isten szavait és fogadják el az igazságot, hogy megismerjék a Teremtőt, és megértsék, hogy az embereket Isten teremtette, és hogy Isten létezik ebben a világegyetemben; arra kellene vezetniük gyermekeiket, hogy imádkozzanak Istenhez, és egyék és igyák Isten szavait, hogy megérthessenek némi igazságot, hogy miután felnőnek, képesek legyenek hinni Istenben, követni Istent, és végezni egy teremtett lény kötelességét, ahelyett, hogy világi irányzatokat kergetnének, beleragadnának különféle bonyolult emberi kapcsolatokba, valamint elcsábítanák, megrontanák és tönkretennék őket e világ különféle gonosz irányzatai. Valójában ezek azok a felelősségek, amelyeknek a szülőknek eleget kellene tenniük. A felelősségük, amelyet teljesíteniük kell, az, hogy szülői szerepükben pozitív útmutatást és megfelelő segítséget nyújtsanak gyermekeiknek a felnőtté válásuk előtt, valamint hogy fizikai életükben haladéktalanul gondoskodjanak róluk a mindennapi szükségleteiket illetően. Ha a gyermekeik megbetegszenek, a szülőknek szükség esetén biztosítaniuk kell számukra a kezelést; nem szabad – attól félve, hogy késleltetik gyermekeik iskolai előmenetelét – arra kényszeríteni őket, hogy folytassák az iskolába járást és lemondjanak a kezelésről. Amikor a gyermekeiknek lábadozniuk kell, meg kell engedni nekik, és amikor pihenniük kell, azt is meg kell engedni nekik. A gyermekeik egészségének biztosítása kötelező; ha a gyermekek lemaradnak a tanulmányaikban, a szülők később találhatnak módot a felzárkóztatásukra. Ezek azok a felelősségek, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kell. Egyrészt segíteniük kell gyermekeiknek szilárd tudás megszerzésében; másrészt útmutatást kell adniuk és nevelniük kell gyermekeiket, hogy a helyes úton járjanak, és biztosítaniuk kell a mentális egészségüket, hogy ne legyenek rájuk hatással a társadalom egészségtelen irányzatai és gonosz szokásai. Ugyanakkor rá kell venniük a gyermekeiket arra is, hogy a testi egészségük megőrzése érdekében kellő testmozgást végezzenek. Ezeket kell a szülőknek megtenniük, ahelyett, hogy bármilyen irreális elvárást vagy követelményt erőltetnének a gyermekeikre. A szülőknek eleget kell tenniük a felelősségüknek mindazon dolgok tekintetében, amelyekre gyermekeiknek a lelki és testi életükben szükségük van. Át kell adniuk nekik néhány általános ismeretet, például, hogy meleg ételeket egyenek, ne hideget, hogy hideg időben öltözzenek melegen, hogy ne fázzanak és ne kapjanak náthát, segítve őket abban, hogy megtanuljanak gondoskodni a saját egészségükről. Ezenkívül, ha gyermekeik zsenge elméjében gyerekes, éretlen elképzelések vagy szélsőséges gondolatok merülnek fel a jövőjükkel kapcsolatban, a szülőknek – amint ezt felfedezik – helyes útmutatást kell adniuk nekik, helyesbítve azokat a gyerekes fantáziákat és szélsőséges dolgokat, hogy gyermekeik a helyes útra léphessenek az életben. Ez a felelősségük teljesítése. Eleget tenni a felelősségeiknek egyfelől azt jelenti, hogy gondoskodnak a gyermekeik életéről, másfelől vezérlik és kijavítják gyermekeik gondolatait, valamint megadják nekik a helyes útmutatást a gondolataik és nézeteik vonatkozásában” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavaiból láttam, hogy a szülők felelőssége a kisgyermekeikért egyrészt magába foglalja, hogy gondoskodjanak a gyerekek fizikai szükségleteiről és biztosítsák, hogy egészségesen nőjenek fel, másrészt pedig azt, hogy többet kommunikáljanak a gyerekekkel, és időben tanácsot adjanak nekik a pszichológiai problémákat illetően, és megoldják azokat. Még jobb, ha gyermekeiket Isten elé viszik. Isten szavaira van igazán szüksége az embereknek. Ő gyakorlati módon megtanít minket arra, hogyan viselkedjünk, és hogyan bánjunk a gyermekeinkkel. Sok éve voltam szülő, és fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent valójában azt tenni, ami a legjobb a gyermekemnek. Ekkor rájöttem, hogy csak Isten szavait követve tudok igazán eleget tenni a szülői felelősségemnek, és hogy ez azt is lehetővé teszi, hogy a gyermekem egészségesen nőjön fel. Felismerve ezeket a dolgokat többé nem kényszerítettem a gyermekemet arra, hogy részt vegyen az edzéseken és a különböző versenyeken, ehelyett tiszteletben tartottam a kívánságait. Ugyanakkor beszélgettem vele, mondván: „Nem akarunk sztárjátékost csinálni belőled. Mivel szeretsz focizni, csak azzal foglalkozz, hogy jól érezd magad a játékban!” Meglepett és boldog volt, amikor ezt hallotta tőlem. Én is sokkal nyugodtabb lettem. Ezután amikor a fiam edzésre vagy versenyekre ment, hagytam, hogy ő maga foglalkozzon velük. Lehiggadtam, hogy a saját kötelességeimre összpontosíthassak, és nem aggódtam tovább azok miatt a dolgok miatt. 2024 májusában, ahogy közeledett a fiam általános iskolai bizonyítványosztása, volt egy mérkőzése. Látva, hogy a versengő csapatok erősek, aggódtam az ádáz verseny miatt, ezért azt javasoltam, hogy ne vegyen részt a meccsen. De a fiam ragaszkodott a részvételhez. A csapattársai figyelmetlensége miatt két gólt kaptak, és az utolsó büntetőpárbajban az idegesség miatt a fiam is kihagyott egy gólt. Kissé panaszkodott és bánta a dolgot, de türelmesen tanácsot adtam neki, és arra bátorítottam, hogy nyugodtan nézzen szembe a dologgal. Ezt hallva a fiam nagyon megkönnyebbült. Általában tanúságot is szoktam tenni gyermekemnek Isten munkájáról. Beszéltem neki arról, hogy az embert Isten teremtette, és arról, hogy a Sátán hogyan rontja meg az embereket. A fiam nagyon érdeklődő volt, és meg tudta érteni. Gyakran tanítottam arra is a gyermekemet, hogy Istenre támaszkodjon, amikor nehézségekkel kell szembenéznie, és hogy legyen becsületes a szavaiban és a tetteiben, és ne hazudjon, ravaszkodjon, és ne tegyen rossz dolgokat.
A hírnév és a nyereség utáni vágy időnként még mindig felkavarta a szívemet, és különösen az zaklatott fel, ha láttam, hogy mások gyermekei bizonyos érdeklődési körökben vagy hobbikban sikereket érnek el. Vágyaimat azonban már nem erőltettem rá a gyermekemre. Egyik este rábukkantam Isten szavainak egy részletére. Ez olyasmi volt, amire a fiamnak és nekem is szükségünk volt, ezért odahívtam őt, hogy olvassa el velem ezt a részletet. Mindenható Isten azt mondja: „Az, hogy Isten ad neked egy bizonyos érdeklődési kört, hobbit vagy erősséget, még nem jelenti azt, hogy mindenképpen az érdeklődési köröddel, hobbiddal vagy erősségeddel kapcsolatos valamilyen kötelességet vagy munkát kell végeztetnie veled. Némelyek ezt kérdezik: »Ha nem arra kérnek, hogy ezen a területen végezzek egy kötelességet vagy hogy ezzel kapcsolatos munkában vegyek részt, akkor miért adatott nekem ilyen érdeklődési kör, hobbi vagy erősség?« Isten az emberek túlnyomó többségének a különféle helyzeteik alapján adott bizonyos érdeklődési köröket és hobbikat. Természetesen sok dolog figyelembevételre kerül: Először is, ez az emberek megélhetését és túlélését szolgálja; másrészt pedig az emberek életének a gazdagítására van. Néha szükség van egy ember életében bizonyos érdeklődési körökre és hobbikra, akár kikapcsolódás és szórakozás végett, akár azért, hogy megfelelő feladatokban vehessen részt, és ettől kiteljesedett legyen az emberi élete. Természetesen bármelyik aspektusból nézzük is, oka van annak, amikor Isten ad, ahogyan arra is megvannak Istennek a Maga indokai és okai, ha nem ad. Ez lehet az, hogy az emberi életedhez és túlélésedhez nincs szükség arra, hogy Isten érdeklődési köröket, hobbikat és erősségeket adjon neked, és más eszközök útján is fenntarthatod a megélhetésed, illetve gazdagíthatod és kiteljesedetté teheted az emberi életed. Röviden: függetlenül attól, hogy adott-e Isten érdeklődési köröket, hobbikat és erősségeket az embereknek vagy sem, ez nem magukkal az emberekkel kapcsolatos kérdés. Még ha nincsenek is erősségei valakinek, ez nem rendellenesség az emberi mivoltában. Az embereknek helyesen kell felfogniuk és helyesen kell kezelniük ezt. Ha valakinek vannak bizonyos érdeklődési körei, hobbijai és erősségei, akkor azokat becsben kell tartania és helyesen kell alkalmaznia; ha pedig nincsenek neki, akkor nem szabad panaszkodnia” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Isten szavaiból láttam, hogy Isten azért ad az embereknek érdeklődési köröket és hobbikat, hogy azok egyrészt gazdagítsák az emberi életet, másrészt pedig lehetővé tegyék, hogy az emberek megélhetést szerezzenek általuk. De hogy az ember végül is az érdeklődési köréhez vagy a hobbijához kapcsolódó területen dolgozhat-e, az Isten elrendeléseitől függ. Beszéltem a fiammal az arra vonatkozó megértésemről, hogyan kell kezelni az érdeklődési köröket és a hobbikat. A fiam így szólt: „Köszönöm Istennek, hogy megengedte, hogy szeressem a focit. Ez nagyon sok örömet szerzett nekem, de az, hogy tudok-e a futballal kapcsolatos munkát végezni, vagy hogy a jövőben miből fogok megélni, az továbbra is Isten elrendelésétől függ.” Ezt mondtam: „Így van. Csak Isten szavai jelentik az igazságot, és így kell felfognunk ezt a dolgot.” Úgy érzem, hogy Istenben hinni olyan csodálatos! Isten szavai az igazságot jelentik, és mindenben a gyakorlás alapelveit nyújtják számunkra, követendő utat és a szívünknek szabadságot és felszabadulást adva.
