64. A betegségem Isten áldása volt

2017 áprilisában elmentem a kórházba egy kivizsgálásra, és kiderült, hogy hepatitis B-m van. A transzaminázszintem a 220 U/l-t is elérte, a betegségem pedig aktív fázisban volt. A gyülekezet figyelembe vette az egészségi állapotomat, és hazaküldött kezelésre. Miközben a csomagjaimat pakoltam, néztem a két testvért, akikkel együttműködtem, ahogy nevetgélve beszélik meg a munkát. Ürességet éreztem, és azt gondoltam: „Most, hogy Isten munkája a végéhez közeledik, ez egy kritikus időszak, hogy végezzük a kötelességünket, és jótetteket készítsünk elő. Én meg ehelyett hazamegyek gyógyulni. Ha egy vagy két évig otthon leszek, és nem tudok semmilyen kötelességet végezni, mégis hogyan leszek képes jótetteket előkészíteni? Amikor a katasztrófa lesújt, biztosan el fog pusztítani. Ha meghalok, akkor nem volt az Istenbe vetett hitem teljesen hiábavaló?” Arra is gondoltam, hogy kevesebb mint egy évvel azután, hogy hinni kezdtem Istenben, elhagytam az otthonomat, hogy a kötelességemet végezzem. Nem számított, milyen kötelességgel bízott meg a gyülekezet, soha nem voltam válogatós, és mindig arra törekedtem, hogy a legjobbat hozzam ki belőle. Különösen az elmúlt hat hónapban, amikor a vágói kötelességet végeztem; gyakran keltem korán, és maradtam fent későig. Soha nem hátráltam meg, amikor nehézségekkel szembesültem, és keményen dolgoztam a szakmai készségek elsajátításán. A kötelességeimben elértem némi eredményt. Olyan lelkes és aktív voltam a kötelességem végzésében, akkor Isten miért nem óvott meg? Miért engedte ehelyett, hogy elkapjam ezt a betegséget? Ezt tényleg nem tudtam megérteni. Felemeltem a fejem, és a két testvérre néztem. Irigyeltem őket a jó egészségükért, és hogy itt folytathatják a kötelességüket. Én viszont éppen arra készültem, hogy elhagyjam a helyet, ahol a kötelességemet végeztem, és hazatérjek. Úgy éreztem, a jövőm teljesen kilátástalan. Mélységesen csüggedt voltam, mintha minden erő elhagyott volna. Amikor arra gondoltam, hogy ez Isten munkájának utolsó szakasza, és az emberiség egyetlen esélye az üdvösségre, és hogy nekem megadatott a szerencse, hogy ebben az időben élhetek, igazán nem akartam csak úgy feladni. Azt gondoltam, hogy hazaérve sürgősen el kell kezdenem a kezelést, és amint meggyógyulok, visszatérek a kötelességeimhez. Így több jótettet készítek elő, és nagyobb reményem lesz a megmenekülésre.

Miután hazaértem, azt hallottam, hogy egy kínai gyógymód nagyon hatékony, ezért azonnal megkértem apámat, hogy szerezzen be nekem ilyen gyógyszereket. Ugyanakkor kitartóan tanultam a korábbi kötelességemhez kapcsolódó technikákat, gondolván, hogy miután meggyógyulok, újra elmehetek otthonról, és végezhetem a kötelességemet. Az orvos egy hónapra elegendő gyógyszert írt fel. Az utasításai szerint időben bevettem, remélve, hogy gyorsan javulni fogok. Egy hónap múlva nagy várakozással mentem el a kórházba egy vizsgálatra. Miután megkaptam a leleteket, láttam, hogy a transzaminázszintem egyáltalán nem csökkent. Egyszerűen nem tudtam elhinni, és azt gondoltam: „Egy hónapon keresztül pontosan szedtem a gyógyszerem. Miért nem javult egy cseppet sem az állapotom? Isten miért nem áldott meg?” Egy idő után, körülbelül augusztusban, egy nővér mesélt nekem egy vadzeller nevű növényről, amelyet néhányan a hepatitis B gyógyítására használtak. Nagyon izgatott lettem, miután ezt hallottam. Bár a nővér többször is hangsúlyozta, hogy ez a növény rendkívül mérgező, és életveszélyes lehet, ha nem megfelelően dolgozzák fel, mégis ki akartam próbálni. Úgy gondoltam, megéri a kockázatot, ha meg tudja gyógyítani a betegségemet. De meglepő módon semmilyen hatása nem volt, és teljesen kétségbeestem. Nem tudtam felfogni, miért történik ez. Ezután negativitásba süllyedtem. Nem volt mit mondanom az imáimban, amelyek nagyon száraznak tűntek. Kevesebbet ettem és ittam Isten szavaiból, nem akartam tanulni azokat a technikákat, amelyeket korábban kitartóan gyakoroltam, és mindig hiányzott belőlem a motiváció.

November környékén egy testvér hozott nekem egy receptet, mondván, hogy az kifejezetten a hepatitis B kezelésére szolgál. Alig vártam, hogy kipróbáljam, de amikor eszembe jutott az utolsó kezelésem kudarca a vadzellerrel, azt gondoltam magamban: „Lehet, hogy azért van ez, mert csak a gyógyszeres kezelésre koncentrálok, és ritkán imádkozom? Ezen kezelés alatt többet kell imádkoznom Istenhez. Talán ha Isten látja az »őszinte« szívemet, megáld engem, és meggyógyítja a betegségemet.” Gyorsan fogtam a receptet, és elmentem a gyógyszerért. Nem számított, milyen keserű volt, kibírtam és megittam. Ebben az időszakban sokszor imádkoztam Istenhez. Elmondtam Neki, hogy szeretnék visszamenni a kötelességemet végezni és komolyan törekedni az igazságra. Reméltem, hogy ilyen „őszinte” hozzáállással meghatom Isten szívét, így meg fog áldani, hogy felépüljek a betegségemből. Egy hónap múlva, amikor elmentem a leletekért, az orvos azt mondta: „Kétszer is megvizsgáltuk. A vírusterhelése nagyon magas. A transzaminázszintje pedig még az 1200-at is meghaladja!” Azt gondoltam magamban: „Már a 200 feletti transzaminázszint is nagyon súlyos volt. Mit jelenthet az ezernél is magasabb érték?” Jégbe fagyva álltam ott, és eszembe jutott, amit korábban hallottam, hogy ha a hepatitis B-t nem kezelik megfelelően, az májzsugorhoz vagy akár májrákhoz is vezethet. Vajon nálam is májrák fog kialakulni? Amikor erre gondoltam, rendkívüli félelem és tehetetlenség fogott el. Visszagondoltam arra, hogy az elmúlt hónapban gyakran imádkoztam Istenhez, hogy gyógyítson meg, de most nemhogy nem javult az állapotom, hanem még rosszabb lett. Biztosan nem volt véletlen, hogy újra és újra falakba ütköztem. Egész idő alatt csak meg akartam gyógyulni, és azt gondoltam, hogy mivel a kötelességem végzése érdekében akarok meggyógyulni, ez a kérés jogos. Azonban soha nem gondolkodtam el azon, hogy ez vajon összhangban van-e Isten szándékaival. Elkezdtem töprengeni: „Talán Isten szándéka rejlik az állapotom hirtelen romlásában. Nem lehetek tovább makacs, olyan, aki nem tart bűnbánatot. Imádkoznom kell, keresnem Isten szándékát, és le kell vonnom a tanulságot.” Ezért buzgón kiáltottam Istenhez a szívemben: „Drága Istenem, az állapotom romlása a Te engedelmeddel történik. Bár még mindig nem értem, miért történik ez, a szívemben tudom, hogy amire törekszem, az biztosan nem egyezik a Te szándékoddal. Kérlek, vezess, hogy felfogjam a szándékodat, és ne lázadjak Ellened!” Kábultan ültem egy lépcsőn a kórházban, és a szívemben szüntelenül Istent hívtam. Hirtelen eszembe jutott Isten néhány szava, amit korábban olvastam: „Minden, amit Isten tesz, az szükséges, és rendkívüli jelentőséggel bír, mert mindaz, amit Ő végez az emberben, az Ő irányításával és az emberiség megmentésével függ össze. Természetesen az a munka sem más, amit Isten Jóbban végzett, noha Jób tökéletes és becsületes volt Isten szemében” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Isten megengedte, hogy a Sátán elvegye Jóbtól minden vagyonát és gyermekét, és megengedte, hogy betegség sújtsa. Jób mindent elveszített, és a hús-vér teste is rendkívüli fájdalmat szenvedett el. Világi szemmel nézve, ami Jóbbal történt, az nem jó, hanem rossz dolog volt. Jób azonban félte Istent. Nem panaszkodott Istenre, és képes volt alávetni magát. Miután Jób megtapasztalta a próbatételeket, némi megértést nyert Istenről, és a hite és istenfélelme megerősödött. Isten személyesen jelent meg neki. Micsoda nagy áldás volt ez! Amikor ezen elgondolkodtam, rájöttem, hogy nem számít, milyen nagy betegség vagy szerencsétlenség ér, vagy mennyi szenvedést kell elviselned, ha képes vagy az igazságra törekedni és Isten szándékát keresni, végül igazságot nyersz belőle, és gazdagabb leszel. Isten szándékai jók, és nem akar senkivel sem játszadozni. Miután megértettem Isten szándékát, mélyről fakadó melegség öntötte el a szívemet, és a tehetetlen, félelemmel teli szívem felmelegedett, és lassan megnyugodott. Jób példáját kellett követnem, alázatos hozzáállással imádkoznom és Isten szándékát keresnem. Hittem, hogy Isten vezetni fog engem.

A kórházi környezet túl zajos volt, ezért felkeltem, és a közeli erdőbe mentem. Ahogy besétáltam az erdőbe, akaratomon kívül újra aggódni kezdtem az egészségi állapotom miatt. Azt gondoltam: „Ebben a hónapban a transzaminázszintem ezer fölé szökött. Ha ilyen ütemben halad, és májrákom lesz, akkor nem lesz mindennek vége? Isten ezúttal tényleg el akarja venni az életemet?” Amikor a halálra gondoltam, a szívemben tudat alatt ellenálltam, és azt gondoltam: „Miért akarja Isten, hogy meghaljak? Hiszen még fiatal vagyok! Tényleg véget ér az életem, amikor még alig kezdődött el? Ha nem hittem volna Istenben, akkor talán megúsztam volna ezt a fajta próbatételt? Megúsztam volna ezt a betegséget? Bár nem üdvözülhettem volna, legalább még néhány évig élhettem volna!” Ebben a pillanatban a szívem kihagyott egy ütemet. Azt gondoltam: „Hiszen én most Istenre panaszkodom!” Gyorsan imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, nem akarok Rád panaszkodni, de a szívemet állandóan a halálfélelem korlátozza. Kérlek, vezess, hogy helyesen kezeljem ezt az ügyet!” Az imádság után eszembe jutott egy himnusz, amit korábban gyakran énekeltem, a címe: „Egy teremtett lénynek Isten vezénylésének kell kiszolgáltatva lennie”:

1  Nem számít, mit kér tőled Isten, csak minden erőddel dolgoznod kell érte, és remélem, képes leszel teljesíteni az Isten iránti hűségedet Őelőtte ezekben az utolsó napokban. Amíg látod Isten elégedett mosolyát, amint trónján ül, még ha ez a pillanat a halálod kijelölt időpontja is, képesnek kell lenned nevetni és mosolyogni, miközben lehunyod a szemed. Amíg élsz, meg kell tenned végső kötelességedet Istennek.

2  A múltban Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért; de neked eleget kell tenned Istennek ezekben az utolsó napokban, és fel kell használnod minden energiádat az Ő kedvéért. Mit tehet egy teremtett lény Istenért? Ezért előre át kell adnod magadat Istennek, hogy Ő úgy vezényeljen téged, ahogyan szeretne. Mindaddig, amíg ez boldoggá és elégedetté teszi Istent, engedd, hogy azt tegyen veled, amit akar. Milyen joguk van az embereknek panaszkodni?

(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak értelmezései, 41. fejezet)

Csendesen dúdoltam a himnuszt, és akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Isten kegyelmet tanúsított irántam, amikor a házába hozott. Sok szavát olvastam, és megértettem néhány igazságot. Tudom, hogy az embereket Isten teremtette, hogy a Sátán hogyan rontotta meg az emberiséget, hogy Isten hogyan menti meg lépésről lépésre, és hogy Isten hogyan tisztítja meg és alakítja át az embereket az utolsó napokban. A kötelességem végzése közben megtapasztaltam a Szentlélek megvilágosítását és iránymutatását is. Olyan sokat kaptam Istentől, de egyáltalán nem voltam hálás Neki. Most, hogy az egészségi állapotom rosszabbodott, panaszkodtam Istenre, sőt, még arra is gondoltam, hogy megbánom a hitemet Benne. Hát nem volt ez szívszorító Isten számára? Nem volt ez hitszegés? Mindenki, aki ezen a világon él, megbetegszik, és oly sokan, akik nem hisznek Istenben, súlyos betegségekben és rákban szenvednek. Én mégis panaszkodtam, azt gondolva, hogy ha nem hittem volna Istenben, talán nem alakult volna ki nálam ez a betegség. Hát nem beszéltem én teljesen összevissza? Teljesen hiányzott belőlem a józan ész! Bár elkaptam ezt a betegséget, imádkoztam Istenhez, Ő pedig megvilágosított és vezérelt a szavaival, vigaszt és támogatást nyújtva. Mivel Isten volt a támaszom, sokkal boldogabbnak éreztem magam, mint a nem hívők. Emellett én egy teremtett lény vagyok. Isten teremtett engem, és még ha vissza is veszi az életemet, nem panaszkodhatok Rá, és végképp nem bánhatom meg, hogy hittem Istenben. Alá kell vetnem magam. Ezután imádkoztam, és alávetettem magam Istennek, és nagy megnyugvás szállt a szívembe. Többé nem aggódtam amiatt, hogy meg fogok-e halni.

Egy összejövetelen olvastam Isten szavainak egy passzusát, ami némi megértést adott a romlott beállítottságomról. Isten azt mondja: „Miután a mai embereknek nincs ugyanolyan emberi mivoltuk, mint Jóbnak, milyen a természetlényegük és az Istenhez való hozzáállásuk? Félik Istent? Kerülik a rosszat? Azok, akik nem félik Istent és nem kerülik a rosszat, mindössze három szóval összefoglalhatók: »ők Isten ellenségei.« Ti gyakran mondjátok ezt a három szót, de soha nem ismertétek valódi jelentésüket. Az »ők Isten ellenségei« szavaknak van lényegük: nem azt mondják, hogy Isten tekinti az embert ellenségnek, hanem azt, hogy az ember tekinti Istent ellenségnek. Először is, amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra is tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. Az emberek élettapasztalataik során gyakran gondolják magukban: »Feladtam a családomat és a karrieremet Istenért, és Ő mit adott nekem? Összegeznem kell, és meg kell erősítenem: vajon részesültem mostanában áldásokban? Sokat adtam ez idő alatt, sokat futottam és futottam, sokat szenvedtem – Isten vajon adott cserébe bármilyen ígéretet? Emlékezett a jótetteimre? Mi lesz számomra a vég? Megkaphatom Isten áldását?...« Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és üzleti mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni sorsa ügyében, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől, hogy lássa, meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert megszerezni, miután egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, negatívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az »Istenbe vetett hit« alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hitük fogalmának legmélyebb megértése. Kezdve az ember természetlényegétől, egészen a szubjektív törekvéséig, nincs semmi, ami az istenfélelemhez kapcsolódna. Az ember istenhitének célja semmiképpen sem kapcsolódhat Isten imádásához. Vagyis az ember soha nem gondolkozott azon, és nem is értette meg, hogy az Istenbe vetett hit megköveteli az istenfélelmet és Isten imádását. Ilyen körülmények fényében az ember lényege nyilvánvaló. Mi ez a lényeg? Az, hogy az ember szíve rosszindulatú, baljós és csalárd, nem szereti a méltányosságot és az igazságot, és azt, ami pozitív, továbbá hitvány és kapzsi. Az ember szíve nem is lehetne zártabb Isten előtt; egyáltalán nem adta azt oda Istennek. Isten soha nem látta az ember igazi szívét, és az ember soha nem imádta Őt. Bármilyen nagy árat fizet is Isten, bármennyi munkát is végez, vagy bármilyen sokat nyújt is az embernek, az ember vak és teljesen közömbös marad mindezzel szemben. Az ember soha nem adta oda a szívét Istennek, csak ő maga akar a szívével törődni, a saját döntéseit meghozni – emögött az rejlik, hogy az ember nem akarja követni az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, nem akarja alávetni magát Isten szuverenitásának és rendelkezéseinek, és nem akarja Istenként imádni Istent. Ilyen ma az ember állapota” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Isten leleplezte azoknak az embereknek a szándékait és módszereit, akik azért hisznek Istenben, hogy megpróbáljanak üzletet kötni Vele. Isten elítéli ezeket az embereket, mondván, hogy a lényegük aljas, kapzsi, hitszegő és csalárd. Isten szavainak hangneme és megfogalmazása gyűlöletet és utálatot sugároz az ilyen típusú emberek iránt, és én éreztem Isten igazságos természetét és szent lényegét. Amikor az ő Istenhez való hozzáállásukat a sajátommal hasonlítottam össze, láttam, hogy én is ugyanúgy bántam Vele. Visszaemlékeztem arra, amikor megtudtam, hogy az utolsó napokban Isten eljött, hogy lezárja ezt a korszakot, és hogy azok, akiket Isten megment, képesek lesznek túlélni és bejutni a királyságba, hogy örök áldásokban részesüljenek. Mindenáron vágytam azokra az áldásokra, amiket Isten az embernek fog adni, ezért határozottan úgy döntöttem, hogy hiszek Istenben. Miután hinni kezdtem Istenben, buzgón törekedtem, és egy éven belül már teljes időben végeztem a kötelességemet. A vágói kötelességtől sem riadtam vissza a sok nehézség ellenére, és nagy erőfeszítéssel igyekeztem elsajátítani a szakmai készségeket. Azt gondoltam, hogy mivel ilyen proaktív vagyok a kötelességem végzésében, Isten biztosan kedvel és elismer engem, és jó reményeim lesznek a jövőbeli áldásokra. Amikor aktív hepatitis B-vel diagnosztizáltak, a szívemben panaszkodtam Istenre, és azt gondoltam, hogy Istennek nem lett volna szabad hagynia, hogy megbetegedjek, hiszen olyan proaktív voltam a kötelességem végzésében. Úgy gondoltam, hogy ha hazamegyek gyógyulni, nem fogom tudni végezni a kötelességemet, és a jövőben nem kapok áldásokat, ezért teljesen összetörtem. Miután hazatértem, minden lehetséges módon próbáltam gyógyítani a betegségemet, és reméltem, hogy Isten megáld, hogy minél hamarabb felépüljek a betegségemből. Amikor a betegségem két kezelés után sem gyógyult meg, rendkívül gyötrődtem, és reményvesztett voltam. Nem akartam többé imádkozni, enni és inni Isten szavait, vagy videószerkesztési technikákat tanulni, és negativitásban éltem. Később őszintétlen imákat mondtam Istennek; azt mondtam, hogy az életben való növekedésem lassú, mert nem végzem a kötelességemet. A kimondatlan szándékom az volt, hogy arra kérjem Istent, vegye el a betegségemet, hogy folytathassam a kötelességemet. Valójában nem azért akartam menni és végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, hanem a saját jövőbeli rendeltetési helyem érdekében. Attól féltem, hogy ha nem tudom végezni a kötelességemet, nem lesz jó rendeltetési helyem, de amikor Istenhez imádkoztam, azt mondtam, hogy azért akarom végezni a kötelességemet, hogy az igazságra törekedjek, és eleget tegyek Neki. Nem szemérmetlenül becsapni próbáltam Istent? Rájöttem, hogy az Istenbe vetett hitem és a kötelességvégzésem célja csupán az, hogy áldásokat és előnyöket szerezzek Tőle. Mindig csak üzletelni próbáltam Istennel, követelőzni Tőle, és egyáltalán nem volt bennem őszinteség. Isten teremtett engem, és mindenem Tőle származik. Most pedig abban a szerencsében volt részem, hogy elfogadhattam Isten üdvösségét, de egyáltalán nem voltam hálás Neki. Sőt, még üzletelni is próbáltam Istennel, megpróbáltam becsapni és kihasználni Őt. Egyáltalán nem volt lelkiismeretem és józan eszem. Milyen aljas voltam! Teljesen hiányzott belőlem az emberi mivolt! Ha az istenhitemet mindig beszennyezné az alkudozás, Isten soha nem fogadna el engem, akármennyi kötelességet is végeznék. Mivel az öncélú, romlott beállítottságom egyáltalán nem változott meg, még mindig egy önző, aljas, elvetemült és csalárd ember voltam. Hogyan is üdvözülhettem volna, amikor ilyen voltam? Eszembe jutott, hogy Pál egy életen át feláldozta magát, hogy az Úrért fáradozzon, számtalan munkát elvégzett. Azonban egyáltalán nem törekedett az igazságra, és a romlott beállítottsága a legcsekélyebb mértékben sem változott meg. Még a munkáját és az áldozathozatalait is tőkeként használta fel, hogy nyíltan koronát követeljen Istentől, mondván: „eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:8). Ez célzás volt, hogy Isten igazságtalan lenne, ha nem adna koronát Pálnak. Pál nyíltan követelőzött Istennel szemben, ami megsértette Isten természetét, és ahhoz vezetett, hogy Isten megátkozta és megbüntette őt. Amikor ezen elgondolkodtam, megijedtem, és rájöttem, hogy súlyos következményei vannak, ha csak azért hiszünk Istenben, hogy áldásokra törekedjünk. Csak ekkor értettem meg, hogy Isten jó szándéka volt abban, hogy ez a betegség rám talált. Több éve hittem Istenben, de soha nem törekedtem az igazságra; csak az áldásokat hajszoltam, és üzletet próbáltam kötni Istennel. Isten nem akarta, hogy tovább járjak a rossz úton, és tönkremenjek, ezért a betegséget használta, hogy megállítson az utamon, felfedve a tisztátalan szándékaimat, hogy áldásokra törekedjek, és arra kényszerített, hogy megnyugodjak, és alaposan elgondolkodjak magamon, hogy időben megváltoztassam a törekvésem mögött álló téves nézőpontot. Ha nem kaptam volna el ezt a betegséget, egyszerűen soha nem lettem volna képes megérteni önmagamat. Csak ekkor értettem meg Isten gondos szándékát, és hirtelen köddé vált minden korábbi félreértésem és panaszom Istennel szemben. Ehelyett a szívem hálával telt meg Iránta. Rájöttem, hogy a jövőben többé nem támaszthatok követeléseket Istennel szemben, függetlenül attól, hogy a betegségem meggyógyul-e vagy sem. Ehelyett helyesen kell hinnem Istenben, és alá kell vetnem magam Neki. Néhány nappal később apám elvitt a kórházba kezelésre. Így imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, nem tudom, mivel kell szembenéznem ma a kórházban. De hiszem, hogy mindenben a Te jó szándékod rejlik. Bármilyen is legyen az egészségi állapotom, hajlandó vagyok alávetni magam Neked.” Az orvos meglepődött, amikor meglátta a leleteimet, és azt mondta, hogy az állapotom meglehetősen súlyos. A májam károsodott, és túl sok hepatitis B-vírus van bennem, ezért sürgős kezelésre van szükségem. Miután ezt meghallottam, egy kicsit aggódtam, de hamar rájöttem, hogy Isten kezében van, hogy a betegségem meggyógyul-e vagy sem. Az én dolgom csak annyi, hogy elfogadom a helyzetet, hagyom, hogy minden menjen a maga medrében, és együttműködöm a kezeléssel. Ami a jövőt illeti, hajlandó voltam azt Istenre bízni. Amikor erre gondoltam, megnyugodtam.

Később gyakran nyugtalankodott a szívem, és azt gondoltam: „Csak otthon ülök minden nap, és nem tudom végezni a kötelességemet. Nem leszek én így csak egy selejt? Isten nem fog elismerni engem, ha nem végzem a kötelességemet.” Imádkoztam Istenhez, keresve, hogy hogyan tapasztaljam meg ezt a környezetet. Egy nap Isten szavait olvastam: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Szerencsétlenséget elszenvedni arra a büntetésre vonatkozik, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem tapasztalja meg azt, hogy tökéletessé tették. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). „Ha Istenben való hitedben és igazságra való törekvésedben képes vagy azt mondani: »Bármilyen betegséget vagy kellemetlen eseményt enged Isten megtörténni velem, bármit tesz Isten, alá kell vetnem magam, és teremtett lényként a helyemen kell maradnom. Minden más előtt az igazság ezen szempontját – az alávetettséget – kell gyakorlatba ültetnem, meg kell valósítanom és meg kell élnem az Istennek való alávetettség valóságát. Ezenfelül nem dobhatom félre azt, amivel Isten megbízott, és a kötelességet, amelyet végeznem kell. Utolsó lélegzetvételemmel is ki kell tartanom a kötelességem mellett.« Ez nem bizonyságtétel? Amikor ilyen elszánt vagy és ilyen állapotban vagy, még mindig képes vagy panaszkodni Istenre? Nem, nem vagy. Ilyenkor azt fogod gondolni magadban: »Isten adja nekem ezt a leheletet, Ő látott el és óvott meg ennyi éven át, sok fájdalmat elvett tőlem, sok kegyelmet és sok igazságot adott nekem. Megértettem igazságokat és misztériumokat, amelyeket emberek nemzedékeken át nem értettek. Olyan sokat nyertem Istentől, tehát viszonoznom kell mindezt Istennek! Korábban túlságosan éretlen voltam, nem értettem semmit és minden, amit tettem, bántó volt Isten számára. Nem biztos, hogy lesz másik esélyem, hogy viszonozzam ezt Istennek a jövőben. Bármennyi időm maradt hátra, fel kell ajánlanom azt a kis erőt, amim van, és meg kell tennem Istenért, amit tudok, hogy Isten lássa: ennyi éven át tartó gondoskodása rólam, nem veszett kárba, hanem meghozta gyümölcsét. Hadd hozzak vigaszt Istennek, ne bántsam Őt többé, és ne okozzak Neki csalódást.« Mi lenne, ha így gondolkodnál? Ne azon gondolkodj, hogyan mentsd meg magad vagy menekülj el, így gondolkodva: »Mikor gyógyulok meg ebből a betegségből? Amikor meggyógyulok, meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy végrehajtsam a kötelességemet, és odaadó legyek. Hogyan legyek odaadó, amikor beteg vagyok? Hogyan tudom végezni egy teremtett lény kötelességét?« Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, vajon nem vagy képes végezni kötelességedet? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, képes vagy nem hozni szégyent Istenre? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, amíg az elméd tiszta, képes vagy nem panaszkodni Istenre? (Igen.)” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés vezet előre). Miután elolvastam Isten e szavait, a szívem felderült, és megértettem, hogy a kötelességünknek semmi köze ahhoz, hogy áldottak vagyunk-e, vagy szerencsétlenség ér minket. A kötelességünk végzése a mi felelősségünk és küldetésünk teremtett lényként; egyszerűen ez az, amit tennünk kell. Az elképzeléseimben azt hittem, hogy ha több kötelességet végzek, végül áldásokat kapok majd Istentől. Úgy gondoltam, ez olyan, mint amikor a nem hívők a főnöküknek dolgoznak: minél többet dolgoznak, annál több fizetést kapnak. Valójában Isten soha nem mondta, hogy ha végezzük a kötelességeinket, és több kötelességet végzünk, akkor Ő majd elismer és megáld minket. A nézőpontom teljes mértékben a saját elképzeléseimen és képzelgéseimen alapult, és egyáltalán nem felelt meg az igazságnak. A kötelességünk végzése egy módja annak, hogy az igazságra törekedjünk, és az istenhitünk által üdvözüljünk. Ha végezzük a kötelességünket, de nem törekszünk az igazságra, rossz úton járunk, és a romlott beállítottságunk nem változik, akkor nem számít, hány kötelességet végzünk, Isten soha nem fog elismerni minket. Például én már több éve hittem Istenben, és ez alatt az idő alatt végig kötelességeket végeztem a gyülekezetben. Azonban egyáltalán nem összpontosítottam Isten szavainak evésére és ivására, hogy feloldjam a romlott beállítottságomat. Mindig azzal a szándékkal végeztem a kötelességemet, hogy áldásokat kapjak Istentől, és az önző és kapzsi romlott beállítottságom egyáltalán nem változott meg. Amikor betegség sújtott, és veszélyeztette az életemet, akaratlanul is zúgolódni kezdtem, és panaszkodni Istenre. Nem volt ez ellenállás és lázadás Isten ellen? Ha továbbra sem törekednék az igazságra, akkor a beállítottságom végül nem változna meg, egyáltalán nem mutatnék igazi istenfélelmet és alávetettséget Isten felé, és semmilyen bizonyságot nem tennék. Ebben az esetben, nem számít, mennyi erőfeszítést teszek, vagy hány kötelességet végzek, minden hiábavaló lenne, és nem tudnék üdvözülni. Jóbra gondoltam. Az ő korában Isten nem végzett sok munkát, és nem is bízott annyit az emberre. Jób élete főleg pásztorkodással telt, de a szívében helye volt Istennek; istenfélő szíve volt. Az életében minden lépésnél Isten szándékát kereste, és soha nem tett olyat, amivel megbántotta volna Istent. Még amikor próbatételek érték, és elvesztette a vagyonát és a gyermekeit, sőt, amikor a testét elviselhetetlenül fájdalmas fekélyek borították, akkor sem panaszkodott soha Istenre. Képes volt alávetni magát Istennek és dicsérni az Ő nevét. Jób tényleges megélése Isten Sátán feletti győzelmének bizonyságtételévé vált, és Jób elnyerte Isten elismerését. Mindig attól féltem, hogy nem tudok több kötelességet végezni, és ki leszek iktatva. Ez volt az elképzelésem. Belegondolva, a kötelességek, amiket végezni tudtam, korlátozottak voltak a betegségem miatt. Isten teljes mértékben tisztában volt a helyzetemmel. Hiszen vannak testvérek, akik nem tudják végezni a kötelességüket, mert börtönben vannak, de Isten soha nem mondta, hogy nem ismeri el őket. Isten nem az alapján méri az embereket, hogy hány kötelességet végeznek; ehelyett azt nézi, milyen úton járnak, és hogy változnak-e a romlott beállítottságaik. Az a környezet, amit Isten most számomra elrendezett, az volt, hogy otthon tapasztaljam meg az Ő munkáját. Ezt el kellett fogadnom, és alá kellett vetnem magam Neki. Arra kellett összpontosítanom, hogy egyem és igyam Isten szavait, és hogy az igazságra törekedjek. Ezt kellett tennem. Isten szavainak következő részletét olvastam: „Ne azon gondolkodj, hogyan mentsd meg magad vagy menekülj el, így gondolkodva: »Mikor gyógyulok meg ebből a betegségből? Amikor meggyógyulok, meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy végrehajtsam a kötelességemet, és odaadó legyek. Hogyan legyek odaadó, amikor beteg vagyok? Hogyan tudom végezni egy teremtett lény kötelességét?« Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, vajon nem vagy képes végezni kötelességedet? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, képes vagy nem hozni szégyent Istenre? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, amíg az elméd tiszta, képes vagy nem panaszkodni Istenre?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés vezet előre). Isten szavaiból megértettem, hogy amikor Isten arra kér minket, hogy végezzük a kötelességünket, az az igazság gyakorlására és a Róla való tanúságtételre utal. Nem akarja, hogy az emberek fáradozzanak Érte. Még ha soha nem is gyógyulok meg a betegségemből, és soha többé nem tudok elmenni, hogy a kötelességemet végezzem, ha el tudom engedni az áldások elnyerésére irányuló szándékomat, abba tudom hagyni azt, hogy megpróbálok üzletelni Istennel, és készségesen alávetem magam Neki függetlenül attól, hogy áldásokat vagy szerencsétlenségeket kapok, ez is egy kötelesség, amit Isten előtt végeznem kell. Nem számít, hogyan alakul a betegségem a jövőben, hogy újra el tudok-e menni és végezni a kötelességemet, vagy hogy milyen környezetet rendez el Isten számomra, továbbra is komolyan kell hinnem Istenben és törekednem az igazságra. Amikor ezt megértettem, a szívem igazán felderült, és többé nem aggódtam amiatt, hogy meggyógyulok-e. Olyan megkönnyebbülést és könnyedséget éreztem, mintha nehéz béklyókat vetettem volna le!

Ezután minden napra tervet készítettem magamnak. Végeztem az áhítatomat, ettem és ittam Isten szavait, himnuszokat énekeltem, és videószerkesztési technikákat tanultam, ami által nagyon teljes életet éltem. Később gyakoroltam az evangélium hirdetésére szolgáló prédikációk írását is. Szinte észre sem vettem, és már meg is feledkeztem a betegségemről, sőt, néha reggelente még a gyógyszerem bevételéről is elfeledkeztem. Hamarosan eltelt egy hónap, és eljött egy újabb vizsgálat ideje. Többé nem voltam ideges, és már nem reménykedtem abban, hogy a betegségem meggyógyul; tudtam, hogy vannak leckék, amiket meg kell tanulnom, akár meggyógyulok, akár nem. Csendben imádkoztam Istenhez, és nyugodtan vetettem magam alá a vizsgálatnak. Amikor elmentem a leletekért, láttam, hogy a transzaminázszintem 34 U/l-re csökkent! Attól féltem, hogy rosszul olvastam, ezért újra figyelmesen elolvastam. Tényleg 34 U/l volt! A májfunkcióm normalizálódott, és a hepatitis B-vírus szintje is a normál tartományba csökkent. Nem tudtam elhinni, amíg ki nem léptem a kórházból; az egész olyan volt, mint egy álom. Ez a hónap volt az, amikor a legkevésbé rendszeresen szedtem a gyógyszeremet. Néha még két napig is elfelejtettem bevenni, de a betegségem szinte észrevétlenül meggyógyult. A szívemben éreztem, hogy ez Isten műve. Eszembe jutottak Isten szavai: „Az ember szíve és lelke Isten markában van, és Isten szeme mindent lát az életében. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e mindezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Így gyakorol szuverenitást Isten minden dolog felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Isten szavaiból rájöttem, hogy Isten szuverenitást gyakorol minden dolog felett, legyen akár élő, akár halott, és minden dolog Isten gondolataival összhangban változik. Nincs rájuk hatással semmilyen más tényező. Ez Isten hatalma. Vegyük például a betegségemet. Amikor helytelen állapotban éltem, nem számít, hogyan kezeltem a betegségemet, az csak rosszabbodott, soha nem javult. Amikor azonban némi megértést nyertem magamról, és az állapotom valamelyest megváltozott, gyorsan felépültem, annak ellenére, hogy rendszertelenül szedtem a gyógyszeremet. Éreztem, hogy Isten oly mindenható, és az Ő tettei oly csodálatosak! A szívem mélyéről dicsértem Istent. Ez a betegség közel egy évig tartott, és sokat szenvedtem ez alatt az idő alatt. Azonban ezen a tapasztalaton keresztül némi megértést nyertem Isten hatalmáról, és az Istenbe vetett hitem megnőtt, ezért úgy éreztem, hogy megérte elkapni ezt a betegséget!

Ezen a betegségen keresztül megértettem az áldásokra törekvő, tisztátalan szándékaimat, és tisztán megláttam a saját csúnya oldalamat is: önző és aljas voltam. Láttam, hogy minden, amit Isten tesz, azért van, hogy megtisztítson engem, az Istenbe vetett hit helyes útjára vezessen, és hogy emberi mivolttal és józan ésszel éljek. Ha nem edződtem volna meg e betegség által, nem értettem volna meg az istenhitemben lévő tisztátalanságokat; még kevésbé értettem volna meg, mit jelent az igazi kötelességvégzés teremtett lényként. Ezen a betegségen keresztül mentett meg engem Isten, és hozott fordulatot a Belé vetett hitemben, éppen időben. Végül megtapasztaltam, hogy ez az engem sújtó betegség valójában Isten áldása volt. Hálát adok Istennek a szívem mélyéről!