79. Nem takargatom többé a hiányosságaimat

2023 őszén a vezető prédikálási kötelességgel bízott meg. Mivel nem volt tapasztalatom az evangélium hirdetése terén, egy nővérrel kellett társulnom betanulás céljából. Bár sok hiányosságom volt, amikor olyan problémákkal találkoztam, amelyeket nem tudtam megoldani, Isten elé járultam imádkozni és keresni, emellett közösséget is vállaltam, és megbeszélést folytattam a testvérekkel. Miután egy ideig képzésben részesültem, némi fejlődést értem el. Az év végére a vezető megbízott, hogy vegyem át az evangelizációs munka irányítását egy gyülekezetben. Nagyon boldog voltam, úgy éreztem, hogy a vezető értékel engem, és úgy tűnt, hogy van némi képességem.

Egyszer elmentem Han Ting nővérrel, hogy Hsziao Fang nővérnek prédikáljunk. Hsziao Fang már több mint húsz éve hívő volt. Hsziao Fang felvetett néhány vallásos elképzelést, de én már felkészültem ezeknek a vallási elképzeléseknek a megoldásaiból, amikor a prédikációimat írtam, így a közösségem világos és precíz volt. Megtaláltam a Biblia vonatkozó verseit és Isten szavait, hogy beszélgessek Hsziao Fanggal, aki ezek olvasása révén megbizonyosodott Isten utolsó napokbeli munkájáról. Akkoriban Han Ting gyakran mondta ezt a többi testvérnek: „Sokat nyertem abból, hogy Lu Hszivel együtt hirdetem az evangéliumot. A jövőben mindannyiunknak úgy kellene hirdetnünk az evangéliumot, ahogyan ő teszi. Minden igazságról részletesen kell beszélni a hatékony problémamegoldás érdekében.” A nővér e szavait hallva nagyon elégedett voltam. Úgy tűnt, hogy Han Tingnek jó benyomása van rólam, és úgy gondolja, jobban beszélek, mint mások, és hirtelen úgy éreztem, értékesebb lettem. Azután úgy éreztem, hogy az értékelések, melyek szerint az igazságról szóló közösségem világos és részletes, glóriaként öveznek engem, és élveztem az ilyen dicséretet, úgy éreztem, hogy ezzel az önbecsülésem jut kifejezésre. De végül is csak rövid ideje hirdettem az evangéliumot, és még mindig sok olyan vonatkozása volt az igazságnak, amit nem értettem, és amiről nem tudtam világosan beszélni, ezért a szívem mélyén voltak bizonyos aggályaim. Attól tartottam, hogy a jövőben lehet, hogy nem fogok jól beszélni, és hogy a többiek felületesnek látnak majd, olyannak, aki nem ismer sok igazságot, és hogy akkor többé nem fognak nagyra tartani engem. Így hát igyekeztem felkészülni, a tudásomat kiegészíteni, keresni Isten szavait, és a releváns filmeket és videókat, amelyeket megnézhetek, azt gondoltam, hogy ha több igazságot megértek, akkor több részletről tudok beszélni, és képes leszek megtartani a többiek rólam alkotott jó értékelését. Később megvitattam a csapattal az evangélium lehetséges befogadóinak kérdéseit. Ha ismertem az igazságot, habozás nélkül beszéltem róla. Ha azonban az igazság olyasmi volt, amit nem ismertem, és még nem döntöttem el, hogy mi legyen a beszélgetés középpontjában, és milyen megközelítést alkalmazzak, akkor elbizonytalanodtam. Féltem attól, hogy a közösségem tartalmából hiányozni fog a részletesség és a világosság, és hogy mindenki annak lát majd, ami valójában vagyok, és akkor a rólam alkotott korábbi kép, ami szerint tiszta és részletes a közösségem, nagymértékben romlani fog! Hogy ne lássa mindenki a hiányosságaimat, hagytam, hogy mások beszéljenek előbb. Ezt mondtam: „Tartsunk ötletelést, és gyakoroljuk együtt a közösségvállalást! A harmonikus együttműködéssel könnyebben megkapjuk a Szentlélek munkáját.” A nővérek ezután beszélgetni és vitatkozni kezdtek. Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, és mélyreható végkövetkeztetés levonását terveztem. De mivel nem értettem teljesen a vonatkozó igazságokat, a közösségem még mindig zavaros és gyakorlatiatlan volt, és minél többet beszéltem, annál szárazabbá vált. A testvérek nem reagáltak, én pedig nagyon kínosan éreztem magam. Amikor az összejövetel után elmentem, nyugtalanító érzés fogott el. Annak ellenére, hogy nem tudtam, hogyan kell közösséget vállalni, úgy tettem, mintha értenék mindent, és beszéltem, hogy mentsem a tekintélyemet, ezért belül nyugtalanságot éreztem. Ahogy újra lefoglalt a kötelességem, egyszerűen figyelmen kívül hagytam az ügyet.

Egy napon az evangélium hirdetése során az evangélium lehetséges befogadói sok bonyolult kérdést vetettek fel. Féltem, hogy nem tudok összpontosítani, és összevissza beszélek, ezért a szívem nem tudott megnyugodni. Ennek eredményeként a közösségem nagyon rendezetlen volt, és nem volt gyümölcsöző. Később a társam, Csen Hung nővér rámutatott a hiányosságaimra. Miután ezt hallottam, nagyon nyugtalan lettem: „A nővér rájött, hogy a közösségem rendezetlen, és ha a csapattagok is rájönnek, nem fognak dicsérni és felnézni rám, mint korábban. Semmiképp sem hagyhatom, hogy a többiek tudomást szerezzenek erről a hibáról.” Később, amikor összejövetelt tartottunk a csapattal, a vonatkozó alapelveket vettem segítségül, és ezt mondtam: „Amikor prédikálunk, a nehézségek vagy a kérdések alapján kell beszélnünk, de az evangélium lehetséges befogadójának problémáit nem lehet azonnal megérteni. Csak kötetlen társalgást tudunk vele folytatni, és közben a téma természetesen csaponghat, de a végső cél az, hogy megtaláljuk a problémáját, és konkrétan azzal foglalkozzunk.” Amikor láttam, hogy a nővérek bólogatnak, aggódó szívem végre megkönnyebbült. Ezután attól féltem, hogy hibázok és kínos helyzetbe hozom magam prédikálás közben. Így magamban azt terveztem, hagyom, hogy a társam vigye a vezető szerepet a beszédben, míg én figyelmesen hallgatok mellette, úgy éreztem, hogy a legjobb, ha csak akkor szólalok meg, amikor már tisztán értek mindent. Így elkerülhetem a hibákat, és a rólam korábban kialakult jó kép sem változik. Ezután minden alkalommal az evangélium hirdetése előtt ezt mondtam a társamnak: „Te vezeted a beszédet. Ez lehetőséget ad neked arra, hogy képezd magad, és ha bármi hiányosság van, majd én kiegészítem.” Akkoriban mindig találtam különböző kifogásokat, hogy elfedjem a hiányosságaimat, és rettegtem attól, hogy elveszítem a rólam kialakult jó képet. Ahogy sétáltam, a lehetséges hiányosságaimra és a kínos pillanatokra gondoltam. Elnyomottnak és kimerültnek éreztem magam, és az elmém zavaros volt. Még egy prédikációt sem tudtam megírni, és az evangélium hirdetésekor sem tudtam új meglátásokról beszélni. Egy nap olvastam a Bibliában, hogy az Úr Jézus ezt mondta: „Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van” (Máté 13:12). Ekkor végre felismertem, hogy Isten elrejti előlem az Ő arcát, mert én a hírnevet keresem, elvesztettem a Szentlélek munkáját, és még azt sem tudom végrehajtani, amire korábban képes voltam. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, félek, hogy kínos helyzetbe hozom magam, amikor prédikálok, és sok mindent mondtam a hiányosságaim elfedése érdekében. Nem tudom, milyen romlott beállítottság okozta ezt. Istenem! Kérlek Téged, világosíts meg, hogy igazán megértsem magam!”

Ezután elolvastam Isten szavait. „Mindennapi életük során az emberek gyakran beszélnek képtelenségeket, hazudoznak, és olyan dolgokat mondanak, amelyek tudatlanságról árulkodnak, ostobák és védekezőek. A legtöbb ilyen dolgot hiúságból és büszkeségből mondják, saját egójuk kielégítésére. Az ilyen hamisságok szólása felfedi a romlott beállítottságukat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). „Milyen állapotok elvetemültek, amikor megnyilvánulnak? Elvetemült beállítottság-e az, ha az emberek hangzatos kijelentésekkel leplezik a szívük mélyén rejlő elvetemült és szégyenletes szándékokat, majd elhitetik másokkal, hogy ezek a kijelentések nagyon is jók, tisztességesek és helyénvalók, végül pedig megvalósítják hátsó szándékaikat? Vajon miért hívják ezt elvetemültségnek, és nem csalárdságnak? A beállítottság és a lényeg szempontjából a csalárdság nem olyan rossz. Az elvetemültség sokkal súlyosabb, mint a csalárdság, ez egy olyan magatartás, amely alattomosabb és aljasabb, mint a csalárdság, és az átlagember nehezen látja át azt. [...] Az elvetemült emberek a csalárdságra alapozva más módszerekhez folyamodnak, hogy elfedjék csalárdságukat, elrejtsék bűneiket, és palástolják titkos szándékaikat, céljaikat és önző vágyaikat. Ez elvetemültség. Sőt, különböző módszerekkel csábítanak, kísértenek és bájolnak el, hogy rávegyenek arra, hogy az ő kívánságaikat kövesd és kielégítsd önző vágyaikat, hogy céljaikat elérjék. Ez mind elvetemültség. Ez igazi sátáni beállítottság. Megmutatkozott-e nálatok e viselkedésformák valamelyike? Az elvetemült beállítottság melyik aspektusa mutatkozott meg jobban: a kísértés, a csábítás vagy a hazugságok elfedése más hazugságokkal? (Úgy érzem, hogy egy kicsit mindegyik.) Úgy érzed, hogy egy kicsit mindegyik. Vagyis érzelmi szinten úgy érzed, hogy ezek a viselkedésformák meg is mutatkoztak, meg nem is. Nem tudsz semmilyen bizonyítékot felhozni. A mindennapi életedben tehát felismered-e, ha valamivel szembesülve elvetemült beállítottságot társz fel? Valójában ezek a dolgok mindenkinek a beállítottságában ott vannak. Például van valami, amit nem értesz, de nem akarod, hogy mások megtudják, hogy nem érted, ezért különféle eszközökkel félrevezeted őket, hogy azt higgyék, érted. Ez csalás. Ez a fajta csalás az elvetemültség megnyilvánulása” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazságra törekvésben csak az önismeret segít). Isten szavai alapján felismertem, hogy nyilvánvalóan sok hiányosságom van, de aggódtam, hogyha leleplezem őket, az rontja a rólam kialakult képet, ezért pozitív tartalmú kifogásokat használtam, hogy elfedjem magam, hogy mások tévesen azt higgyék, mindent értek, hogy elnyerjem a dicséretüket és csodálatukat. Ez egy elvetemült beállítottság feltárulása volt. Isten leleplezte a pontos állapotomat. Korábban hirdettem az evangéliumot, és tiszta gondolkodással és részletekkel osztottam meg az igazságot, mivel azelőtt már írtam prédikációkat azokról a témákról. Még csak most kezdtem a képzést a prédikálás területén, és sok látomásos igazságot nem fogtam fel, és nem tudtam, hogyan foglalkozzak az evangélium lehetséges befogadóinak sok kérdésével. De aggódtam, hogy később a testvérek világosan látni fogják, hogy sok igazságot nem értek, és hogy nem fognak többé dicsérni engem. Hogy mentsem a tekintélyemet és megóvjam a jó hírnevemet, bizonyos ürügyeket használtam hiányosságaim elfedésére, és valahányszor az igazság egy olyan vonatkozásával találkoztam, amit nem értettem, az ötletelést és az együttműködést használtam ürügyként arra, hogy mások beszéljenek először, majd a végén én összegeztem, elhitettem velük azt a téves gondolatot, hogy az igazságnak ezt a vonatkozását nagyon jól megértettem. Nem értettem tisztán az igazságot, és rendezetlen volt a közösségem. Hogy elfedjem a hiányosságaimat, kifogásokat találtam magamnak, azt állítva, hogy megértem az evangélium lehetséges befogadóinak kérdéseit, hogy félrevezessem a nővéreket. Ugyanezt a trükköt alkalmaztam, hogy ne hozzam ismét kínos helyzetbe magam az evangélium hirdetése közben. A képzés álcája alatt hagytam, hogy mások beszéljenek először, elhitettem velük, hogy én valóban jól tudok közösséget vállalni, és hogy én csak lehetőséget adok nekik a képzésre. A felszínen úgy tűnt, hogy amit mondok, az tisztességes, és az alapelveknek megfelelő, mintha másokra gondolnék, de a valóságban annak a ténynek a takargatása céljából, hogy nem értem az igazságot, és a jó hírnevem megőrzése érdekében ezeket a módszereket merészeltem alkalmazni, hogy nyilvánvalóan becsapjam mind az embereket, mind Istent. Igazán csalárd és elvetemült voltam! Ezt felismerve nem akartam többé csalni, még kevésbé akartam ilyen mocskos módon viselkedni vagy cselekedni. Ettől megundorodtam, és emiatt Isten is megutált engem. Visszagondolva arra, amikor éppen csak elkezdtem a betanulást ebben a kötelességben, amikor hiányosságaim voltak, kerestem, és kommunikáltam másokkal. Tehát miután elértem néhány eredményt és dicséretet kaptam másoktól, miért kezdtem el aggódni, hogy lelepleződnek a hiányosságaim? Ezután elkezdtem keresni Isten szavainak vonatkozó részleteit, hogy megoldjam ezt a kérdést.

Isten szavait olvastam. „Sokak fejét, akik a szekuláris világban egy bizonyos területen elérnek némi sikert és híressé válnak, beborítják a hírnév és a nyereség felhői, és elkezdik nagyra tartani magukat. Tulajdonképpen mások csodálata, dicsérete, megerősítése és elismerése csupán átmeneti megtiszteltetés a számodra. Nem jelképeznek életet, és a legkisebb mértékben sem jelentik azt, hogy valaki a helyes ösvényen jár. Nem többek átmeneti megtiszteltetéseknél és dicsőségeknél. Mik ezek a dicsőségek? Valósak vagy üresek? (Üresek.) Hullócsillaghoz hasonlítanak, felvillannak, majd eltűnnek. Miután az emberek ilyen dicsőségekre, megtiszteltetésekre, tapsra, babérokra és dicséretre tettek szert, attól még vissza kell térniük a valós életbe és úgy élniük, ahogyan élniük kellene. Némelyek képtelenek belátni ezt, és azt kívánják, bárcsak örökre velük maradhatnának ezek a dolgok, ami irreális. Az emberek amiatt szeretnének ilyen környezetben és légkörben élni, amilyen érzést ez kivált bennük; örökre élvezni szeretnék ezt az érzést. Ha képtelenek élvezni, akkor elkezdenek rossz útra térni. Némelyek különböző módszerekkel, például ivással és drogozással kábítják el magukat: így állnak hozzá a Sátán világában élő emberek a hírnévhez és a nyereséghez. Amint valaki híressé válik és kap némi dicsőséget, hajlamos elveszíteni az irányt, és nem tudja, hogyan cselekedjen, vagy mit tegyen. A felhőkben van a feje, és nem tud lejönni onnan – ez veszélyes. Voltatok már valaha ilyen állapotban, vagy tanúsítottatok ilyen magatartást? (Igen.) Mi okozza ezt? Az, hogy az embereknek romlott beállítottságaik vannak. Túlságosan hiúak, túlságosan arrogánsak, nem tudnak ellenállni a kísértésnek vagy a dicséretnek, és nem törekednek az igazságra, illetve nem értik azt. Egyedinek gondolják magukat csupán valamilyen apró eredmény miatt, vagy mert dicsőségben részesültek, azt gondolják, hogy nagy emberré, illetve szuperhőssé váltak. Azt gondolják, mindezen hírnév, nyereség és dicsőség mellett vétek lenne nem nagyra tartani magukat. Azok az emberek, akik nem értik az igazságot, hajlamosak rá, hogy bármikor, illetve bárhol nagyra tartsák magukat. Amikor elkezdik túlságosan nagyra tartani magukat, akkor vajon könnyen le tudnak adni ebből? (Nem.) A némi értelemmel rendelkező emberek nem tartják ok nélkül nagyra magukat. Amikor még semmit nem értek el, nincs mit felajánlaniuk, és a csoportban senki semmi figyelmet nem fordít rájuk, akkor, ha akarnák sem tudnák nagyra tartani magukat. Lehet, hogy kissé arrogánsak és nárcisztikusak, vagy esetleg úgy érzik, hogy némileg tehetségesek és jobbak másoknál, azonban nem hajlanak rá, hogy nagyra tartsák magukat. Milyen körülmények között tartják magukat nagyra az emberek? Amikor mások megdicsérik őket valamilyen teljesítményükért. Úgy gondolják, hogy jobbak másoknál, hogy a többiek hétköznapiak és jelentéktelenek, hogy egyedül ők rendelkeznek státusszal, és nincsenek egy ligában, egy szinten másokkal, hogy felettük állnak. Így szállnak fel a magas lóra” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai nagyon meghatottak. Pontosan olyan ember voltam, mint akit Isten leleplezett. Visszagondolva, mielőtt dicséretet kaptam volna a testvéreimtől, gyakrabban kerestem Isten előtt, amikor olyan kérdésekkel szembesültem, amelyeket nem értettem, és beszélgettem a testvéreimmel. Miután Hsziao Fang nővér megtért, mindenki megjegyezte, hogy az igazsággal való közösségvállalásom világos és részletes, és hogy meg tudom oldani az evangélium lehetséges befogadóinak kérdéseit. Így aztán elkezdtem nagyra tartani magam, és úgy éreztem, hogy hirtelen értékesebb lettem. Később az evangélium más lehetséges befogadói is azt mondták, hogy világos a közösségvállalásom, és még inkább kezdtem érezni, hogy nem vagyok átlagos ember. Úgy éreztem, hogy megoldást kell nyújtanom az evangélium lehetséges befogadóinak minden kérdésére, emellett pedig világosan és részletesen kell beszélgetnem, mivel csak így lehetek méltó a testvéreim dicséretére. Így amikor olyan kérdésekkel találkoztam, amelyeket megértettem, és meg tudtam mutatni a bölcsességemet, akkor normálisan tudtam közösséget vállalni. Amikor zavaros kérdésekkel szembesültem, akkor csak egyszerű, homályos válaszokat tudtam adni, és nem tudtam megmutatni a bölcsességemet, ravaszsághoz és trükkökhöz folyamodtam, hogy elfedjem a hiányosságaimat, és még kifogásokat is találtam, hogy elkerüljem a közösségvállalást. Ezen elgondolkodva beláttam, hogy miután mindenki dicsért, elkezdtem magamat felemelni, és nem voltam hajlandó megmutatni a hiányosságaimat. Mindig álarcot viseltem, és olyan látszatot keltettem, mint aki megérti az igazságot. Mindezt azért tettem, hogy bebizonyítsam, hogy a nővér korábbi dicséretét valóban megérdemlem. A hírnevem és a státuszom megtartása érdekében nagy fájdalomban és gyötrelemben éltem, nem végeztem jól a kötelességemet, és a Szentlélek munkáját is elvesztettem. Felismertem, hogy a hiúságomra összpontosítok, nem pedig a kötelességeimre, és igazán arrogáns vagyok. Szívem mélyén Istenhez imádkoztam: „Istenem, igazán ostoba voltam, és hiányzott belőlem a józan ész! Én csak egy romlott ember vagyok, az érettségem szánalmasan csekély, és sok igazság van, amit nem értek meg, mégis megpróbálok hamis látszatot kelteni, hogy mások csodáljanak és dicsérjenek engem. Igazán szégyentelen vagyok! Istenem, nem akarom többé, hogy a hírnév és a státusz ártson nekem. Kérlek, világosíts meg, hogy megértsem a problémáimat!”

Később, hogy megoldjam a probléma mögöttes okát, sokat olvastam Isten szavából, és volt egy részlet, ami igazán illett az állapotomhoz. Mindenható Isten azt mondja: „A hírnevük vagy a státuszuk ellen intézett támadás és annak elvesztése még annál is súlyosabban érinti az antikrisztusokat, mint ha az életüket próbálnák elvenni. Mindegy, hogy hány prédikációt hallgatnak meg, vagy hogy Istennek hány szavát olvassák el: nem fognak szomorúságot vagy megbánást érezni amiatt, hogy sosem gyakorolták az igazságot, és hogy az antikrisztusok útjára tértek, sem amiatt, hogy az antikrisztusok természetlényegével bírnak. Ehelyett folyton azon törik a fejüket, hogy miként tehetnének szert státuszra és növelhetnék a hírnevüket. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok mindent azért tesznek, hogy felvágjanak mások előtt, nem pedig Isten előtt teszik a dolgokat. Miért mondom ezt? Azért, mert az ilyen emberek annyira szerelmesek a státuszba, hogy az életüknek és az életcéljuknak tekintik azt. Azonkívül, mivel ennyire szeretik a státuszt, soha nem hisznek az igazság létezésében, sőt még az is elmondható róluk, hogy Isten létezésében sincs egyáltalán hitük. Így aztán bármennyire kalkulálnak is a hírnév és a státusz elnyerése érdekében, és bármennyire próbálják is hamis látszatot keltve becsapni az embereket és Istent, a szívük mélyén nincs bennük tudatosság, sem önvád, szorongásról nem is beszélve. Miközben egyre csak a hírnévre és a státuszra törekednek, azt is könnyedén letagadják, amit Isten végzett el. Miért mondom ezt? Az antikrisztusok a szívük mélyén ezt hiszik: »Minden hírnévre és státuszra önerőből lehet szert tenni. Az emberek csak úgy élvezhetik isten áldásait, ha szilárdan megvetik a lábukat az emberek között, és ha hírnevet és státuszt szereznek. Az élet akkor értékes csupán, ha teljes hatalmat és státuszt szereznek az emberek. Csakis ez nevezhető emberi életnek. Ezzel szemben haszontalan lenne úgy élnie az embernek, amiről isten szava beszél – mindenben alávetnie magát isten szuverenitásának és elrendezéseinek, készségesen egy teremtett lény pozíciójába helyezkedni és normális emberként élni –; senki sem nézne fel egy ilyen személyre. Az embernek a saját küzdelmei árán kell státuszra, hírnévre és boldogságra szert tennie; mindenkinek pozitív és proaktív hozzáállással kell kiharcolnia és megragadnia ezeket. Senki más nem fogja megadni neked ezeket – a passzív várakozás csak kudarchoz vezethet.« Így kalkulálnak az antikrisztusok. Ez az antikrisztusok beállítottsága. [...] Az antikrisztusok szilárdan hiszik a szívükben, hogy csak hírnév és státusz birtokában lesz méltóságuk és lehetnek igazi teremtett lények, és hogy csak akkor lesznek megjutalmazva és megkoronázva, akkor lesznek méltók Isten elismerésére, akkor nyerhetnek el mindent és lesznek hiteles személyek, ha van státuszuk. Minek látják az antikrisztusok a státuszt? Azt látják az igazságnak; úgy tekintenek rá, mint a legfőbb célra, amelyre az embereknek törekedniük kell. Hát nem probléma ez? Azok, akik képesek ennyire a státusz megszállottjai lenni, igazi antikrisztusok. Ugyanabból a fajtából valók, mint Pál” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Miután elolvastam Isten szavainak ezt a részletét, úgy éreztem a szívemben, hogy Isten megítélt. Az antikrisztusok különösen nagy becsben tartják a hírnevet és a státuszt, azt hiszik, hogy a státusz és a csodálat méltóságteljessé és értékessé teszi az életet, hogy a hírnév és a státusz elvesztése, és ha mások lenéznek, az nyomorúságossá teszi az életet. Az antikrisztusok hírnevük és státuszuk megóvása érdekében eltitkolják a gonosz tetteiket, elrejtve azokat mások elől, mindenféle módszereket alkalmaznak, hogy megszépítsék magukat, és nagyszerű képet teremtsenek magukról. Amikor magamra tekintettem, láttam, hogy a cselekedeteim azonosak egy antikrisztuséval. Amikor dicséretet és elismerést kaptam a testvéreimtől, megtisztelve éreztem magam, és úgy tűnt, van értéke az életemnek, ezért továbbra is élvezni akartam a dicséretnek ezt az érzését. Attól féltem, hogy a hibáim leleplezése ahhoz vezetne, hogy mások átlátnak rajtam, és ezzel veszélyeztetik a hírnevemet, ezért különböző ürügyeket használtam arra, hogy elfedjem és megszépítsem magam, becsapva és félrevezetve másokat. Visszatekintve, amikor iskolába jártam, jól tanultam, és osztályképviselőnek tettek meg. Az osztálytársaim dicsértek, és a tanáraim is azt mondták, hogy jó lehetőségekkel rendelkezem a tanulásban. Nagyon boldog voltam, és úgy éreztem, mintha glória lenne a fejem felett, amikor az iskola területén sétáltam. Hogy megőrizzem ezt a megtiszteltetést, még keményebben tanultam. De amikor hibáztam a vizsgáimon, és nyilvánvalóan képtelen voltam megválaszolni a kérdéseket, féltem, hogy mindenki megtudja, hogy nem vagyok jobb a többieknél, ezért azt állítottam, hogy nem olvastam el alaposan a kérdéseket, és figyelmetlen voltam, hogy mindenki azt higgye, tudom a választ, és még mindig nagyra tartsanak. Most, hogy már némi eredményt értem el az evangélium hirdetésében, és dicséretet kaptam a testvérektől, nagyon féltem attól, hogy elveszítem az elnyert dicsőséget. Ezért törtem a fejem, hogy megpróbáljam elfedni azt a tényt, hogy nem értem az igazságot, még megvetendő és elvetemült módszerekhez is folyamodtam, hogy félrevezessem a testvéreket, és átverjem őket, hogy csodáljanak és imádjanak engem, miközben egyre csalárdabb lettem, emberi hasonlatosság nélkül éltem. Egy antikrisztus útját jártam, és ha nem tartok bűnbánatot, akkor végül ki leszek iktatva.

Ezután elkezdtem keresni a gyakorlás útját, és olvastam Isten szavait. „Hogyan kellene gyakorolnod, hogy hétköznapi ember legyél, közönséges, normális ember? Először is, meg kell tagadnod és elengedned azokat a dolgokat, amelyekhez ragaszkodsz, amelyekről azt gondolod, hogy olyan jók és értékesek, valamint azokat a felszínes, szép szavakat, amelyekkel mások csodálnak és dicsérnek téged. Ha a szívedben tisztában vagy azzal, hogy miféle ember vagy, mi a lényeged, mik a gyarlóságaid, és milyen romlottságot fedsz fel, akkor ezt nyíltan közölnöd kellene más emberekkel, hogy láthassák, mi a valódi állapotod, mik a gondolataid és mi a véleményed, hogy tudják, milyen ismereted van az ilyen dolgokról. Bármit is teszel, ne színlelj, ne vegyél fel álarcot, ne rejtsd el saját romlottságodat és gyarlóságaidat mások elől, hogy senki ne tudhasson azokról. Ez a fajta hamis viselkedés akadály a szívedben, és egyben egy romlott beállítottság is, és meggátolhatja az embereket a bűnbánatban és a változásban” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). „Az igazságot kell keresned, hogy bármely felmerülő problémát megoldj, legyen az bármi, és semmiképp sem szabad álcáznod magad vagy hamis képet festened magadról másoknak. Ami a hiányosságaidat, tökéletlenségeidet, hibáidat, romlott beállítottságaidat illeti – legyél teljesen nyitott mindegyikkel kapcsolatban, és vállalj közösséget mindegyikről. Ne tartsd magadban őket. Az életbe való belépés felé vezető első lépés az, hogy megtanulsz megnyílni, és ez az első akadály is, amelyet a legnehezebb megugrani. Ha egyszer leküzdötted, könnyű belépni az igazságba. Mit jelent az, hogy megteszed ezt a lépést? Azt jelenti, hogy megnyitod a szíved és megmutatsz mindent, amid van, legyen az jó vagy rossz, pozitív vagy negatív; lecsupaszítod magad mások és Isten számára, hogy lássanak; semmit sem rejtegetve Isten elől, semmit sem titkolva, semmit sem álcázva, csalárdság és csalás nélkül, és ugyanígy nyitott és becsületes vagy másokkal. Ily módon a fényben élsz, és nem csupán Isten fog tüzetesen megvizsgálni, hanem mások is láthatják majd, hogy elvszerűen és bizonyos fokú átláthatósággal cselekszel. Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután olvastam Isten szavait, a szívem felderült. A prédikálással töltött rövid idő után még nem tudtam felfogni az összes igazságot. Még ha megvetendő eszközöket is használnék a hírnevem fenntartása érdekében, mit érnék el ezzel valójában? Ezt a fajta nagyrabecsülést megtévesztéssel szereztem, és hiányzott belőle minden integritás és méltóság, ami miatt sötét és hitvány módon éltem. Emellett ez csak átmenetileg tudja megtéveszteni az embereket, és idővel a testvérek végül meg fognak ismerni engem, és tisztán látják majd a valódi érettségemet. Azáltal, hogy így megjátszottam magam és színleltem, nemcsak hogy nem tudtam kiegészíteni magam az igazsággal és növekedni, hanem ami a legfontosabb, megsértettem Istent és megutáltattam magam Vele. Isten úgy rendezte el ezt a helyzetet, hogy feltárja a hiányosságaimat, remélve, hogy szembenézek magammal, hogy pontosan mi is vagyok én, hogy gyakorlatiasan viselkedem és cselekszem, és hogy ha valamit nem értek, akkor őszintén tudok beszélni, keresni és közösséget vállalni a testvérekkel. Csak így élve tudok integritással és méltósággal élni, magatartásomban és cselekedeteimben egyenes lenni, elnyerni a testvérek tiszteletét, és kivívni Isten elismerését. Habár a prédikálásban korábban elértem eredményeket, ez a Szentlélek útmutatásának köszönhető. Nincs mivel büszkélkednem. Nem volt józan eszem, nem ismertem a saját mértékemet, és mégis mások dicséretére és csodálatára vágytam. Teljesen arrogáns és szégyentelen voltam! Most már megértettem, hogy ha Isten előtt átlátható módon viselkedem, és becsületesen szembenézek a hiányosságaimmal, könnyen többet nyerhetek Isten útmutatásából és ellátásából. Sok igazság van, amit még mindig nem értek, és előrehaladva, a kötelességem végzésekor folyamatosan fel kell készülnöm, és pótolnom kell a hiányosságaimat. Így jobban tisztában leszek az igazsággal, és javulni fog a teljesítményem a kötelességemben. Később, amikor a nővérekkel találkoztam, megnyíltam, lerántottam a leplet arról, hogy korábban hogyan álcáztam magam, és megemlítettem, hogy korábban azért voltak világos gondolataim az evangélium hirdetésében és a közösségvállalásban, mert írtam már prédikációkat ezekről a szempontokról. Azt is említettem, hogy a jövőben szükségem lesz mindenki együttműködésére az evangélium hirdetésében. A nővérek egyetértően bólintottak, amikor ezt hallották tőlem. A szívem mélyén sokkal nyugodtabbnak éreztem magam.

Egyszer Liu Hszin nővérrel együtt vállaltunk közösséget, hogy megoldjuk az evangélium egy lehetséges befogadójának elképzeléseit, és tudtam, hogy beszélnem kell Isten megtestesülésének igazságáról, de nem volt részletes megközelítésem arra vonatkozóan, hogyan beszéljek világosan, hogy megoldjam az alapvető kérdést. Ezért aggódtam, hogy Liu Hszin átlát majd rajtam, és azt gondolja, hogy nem vagyok jobb bárki másnál. Hogy elfedjem a hiányosságaimat, ezt gondoltam magamban: „Miért nem hozok fel egy kifogást, miért nem mondom azt Liu Hszinnek, hogy csak egy általános eszméről fogok beszélni, nem megyek bele túl sok részletbe, mert ha túl sok részletre térek ki, az korlátozni fogja a gondolkodását? Így Liu Hszin nem fogja észrevenni, hogy valójában nem tudok világosan beszélni erről.” Felismertem, hogy megint kifogásokat akarok találni, hogy elfedjem a hibáimat, és bár így egy pillanatra megőrizhetném a tekintélyemet és kielégíthetném a hiúságomat, ez nem tenné lehetővé számomra, hogy megértsem a vonatkozó igazságokat, hogy kiszabaduljak a hírnév és a státusz rabságából. Ezért imádkoztam Istenhez, fellázadtam magam ellen, és őszintén beszéltem Liu Hszinnel. Ezután elolvastuk Isten szavainak vonatkozó részleteit, és megnéztünk egy filmet, hogy felvértezzük magunkat az igazsággal, és megosztottuk Isten szavait az evangélium lehetséges befogadójával. Végül az evangéliumnak ez a potenciális befogadója elfogadta Isten utolsó napokbeli munkáját. A trükkökkel való álcázás nélkül sokkal nyugodtabbnak és felszabadultabbnak éreztem magam. Bár a büszkeségem nem lett kielégítve, képes voltam a nővérrel együtt keresni és bemenni az igazságba, és nemcsak a látomások igazságáról nyertem némi megértést, hanem az evangélium hirdetésében is jó eredményeket értem el.

Később tudatosan gyakoroltam az igazságot, és amikor újra hiányosságokat fedtem fel az evangélium hirdetésében, imádkoztam Istenhez, megnyíltam, lerántottam a leplet magamról, és meghallgattam a nővéreim javaslatait. Úgy éreztem, hogy így élni tisztességes és méltóságteljes. E tapasztalat során Istenre támaszkodva beszéltem az új fényről, és egyre jobban megértettem az igazságot. Éreztem, amit Isten mondott: „Semmilyen módszert nem kell használnod ahhoz, hogy megvédd a hírnevedet, a rólad alkotott képet és a státuszodat, és a hibáidat sem kell leplezned, sem álcáznod. Nem kell ezekkel a haszontalan erőfeszítésekkel foglalkoznod. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, nagyon megkönnyebbülsz majd, korlátok és fájdalom nélkül fogsz élni, és teljességgel a fényben élsz majd” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Hála Istennek!