83. Igaz szeretet a lányom iránti szeretetem?
Vidéken nőttem fel, és a szüleim nem voltak túl iskolázottak, így nem volt más választásuk, mint hajnaltól alkonyatig a földeken fáradozni. Apám gyakran mondogatta nekem: „A családunkban csak a nagybátyád vitte valamire azzal, hogy keményen tanult, és magas rangú tisztviselő lett a városban. Én nem tanultam keményen fiatalkoromban, így most csak a földművelésből tudok megélni. Neked keményen kell tanulnod a jövőben – ne végezd kilátástalanul, mint én!” Amikor láttam a nagybátyámat hazatérni a faluba egy luxusautóval, és hogy mindenki ódákat zeng róla és csodálattal néz rá, hihetetlenül irigy voltam. Aztán láttam, milyen közönnyel kezelik a falubeliek apámat, és rájöttem, hogy csak tanulással juthat előre az ember, és csak így tisztelhetik, bárhová is megy. Elhatároztam, hogy keményen fogok tanulni, hogy a jövőben kitűnhessek, és elnyerjem mások csodálatát. Keményen tanultam, többször annyi erőfeszítést tettem, mint mások, de nem sikerült jól a középiskolai felvételim, és csak egy átlagos szakiskolába vettek fel. Ami még váratlanabb volt, hogy mire leérettségiztem, a kormány leépítéseket, létszámcsökkentést és hatékonyságra törekvő irányelveket vezetett be, így lényegében még azelőtt elbocsátottak, hogy hivatalosan munkába állhattam volna. Úgy éreztem, mintha rám szakadt volna az ég, és semmi reményem nem maradt arra, hogy kiemelkedjek az életben. Miután férjhez mentem, a férjem fizikai munkásként dolgozott az átlagos iskolai végzettsége miatt, és az életszínvonalunk közepes volt. A rokonaimat és barátaimat nézve azt láttam, hogy azok, akik tanultak és diplomát szereztek, csillogó, felsőbbrendű életet éltek, és előkelő helyekre jártak. Ehhez viszonyítva magamat még erősebben éreztem, hogy magas szintű oktatás nélkül az ember nem tud érvényesülni ebben a társadalomban, és hogy az én életem mindig ilyen marad. Ezért úgy éreztem, hogy a jövőben jól kell nevelnem a gyermekemet, és segítenem kell neki magas szintű diplomát szerezni, hogy tiszteletet szerezzen a családunknak. Így én is dicsőséget nyerhetek.
Amikor a lányom négyéves volt, elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Akkoriban hetente kétszer jártam összejövetelre, az idő többi részében pedig a lányommal angol szókártyákat néztünk át, klasszikus verseket szavaltunk, és alapvető összeadásra és kivonásra tanítottam. Azt akartam, hogy kiskorától kezdve megszeresse a tanulást. Amikor harmadik osztályos volt, elkezdtem angolból és matematikából korrepetálni, abban a reményben, hogy jegyei felülmúlják a társaiét, hogy a jövőben bejusson egy jó egyetemre, jó munkát találjon, és dicsőséges és sikeres életet éljen. Gyakran mondtam a lányomnak, hogy tanuljon keményen, hogy a jövőben kitűnjön. Minden alkalommal zavarodottan nézett rám, mintha csak félig értené, de vonakodva belement abba, amit kértem tőle. Néha, amikor láttam, hogy belefárad a tanulásba, türelmesen elmagyaráztam neki, miért kell tanulnia, és hogy csak jó jegyekkel lehet jó jövője és lesznek munkalehetőségei. Látva az arcán a tehetetlenséget, azt gondoltam magamban: „A szülők felelőssége és kötelessége, hogy jól neveljék a gyermeküket. Most talán nem ért meg engem, de ha felnő, meg fogja érteni a gondos szándékaimat.”
Ötödik osztályban a lányom matematika jegyei nagyon rosszak voltak. Bár a tanára türelmesen magyarázott, az osztálytársai korrepetálással segítettek neki, és ő maga is keményen próbálta megoldani a feladatokat, a vizsgaeredményei mégis mindig kiábrándítóak voltak. Néha meg is bukott. Ezt látva rendkívül aggódni kezdtem, és szigorúan azt mondtam a lányomnak: „Jó jegyek nélkül nem fogsz bejutni az ideális iskolába, és semmire sem viszed. Mások szemében egy senki leszel, és egész életed kudarc lesz. Meg kell találnod a módját, hogy gyorsan javíts a matematika eredményeiden, kerüljön bármibe is. Ha nem, nem fogok egykönnyen leszállni rólad.” A lányom félénken nézett rám, félt megszólalni, arca sápadt volt a félelemtől. Így látva őt, kissé megenyhültem – ő keményen próbálkozott, és a rossz matematika jegyei nem azért voltak, mert nem akart tanulni. Azon tűnődtem, nem mentem-e túl messzire. De aztán arra gondoltam: „Ha most nem vagyok szigorú, később talán nem lesznek jó munkalehetőségei. Inkább gyűlöljön most, minthogy ne legyen jövője.” Miután körbekérdeztem, találtam egy sokéves tapasztalattal rendelkező tanárt a lányom korrepetálására. Amikor eljött a korrepetálás ideje, félretettem a munkámat, és én is hallgattam. Feljegyeztem azokat a részeket, amelyeket a lányom nem értett, és amikor hazaértünk, újra átvetettem vele. Amikor még mindig nem tudta megcsinálni őket, dühös lettem, és hangosan kioktattam, mondván: „Azt hiszed, bejutsz egy rangos középiskolába, ha továbbra is ilyen vagy?” A lányom ijedten összerezzent, és a sértettségtől könnyek gyűltek a szemébe. A szívem megenyhült, és arra gondoltam: „Talán hagynom kellene a dolgokat a maguk medrében folyni – tanuljon meg annyit, amennyit tud. Mi van, ha ez a sok nyomás végül depresszióssá teszi?” De aztán azonnal arra gondoltam: „Ha most lazítok az oktatásán, az közvetlenül hatással lesz a jövőjére. Eleget kell tennem szülői felelősségemnek.” Így továbbra is hajszoltam a lányomat a tanulásban. A lányom alapvetően befelé forduló volt, és az általam gyakorolt nyomás alatt az önbecsülése még tovább csökkent. Gyakran riadt fel rémálmokból, a jegyei még tovább romlottak, és a kapcsolatunk egyre távolságtartóbbá vált. Ezt látva nagyon aggódtam. Egyrészt aggódtam, hogy a rossz jegyei hatással lesznek a jövőjére, másrészt viszont megszakadt érte a szívem, és bűntudatot éreztem, amiért ennyire nyomást gyakoroltam rá. Ezek az egymásnak ellentmondó érzelmek mind összekavarodtak bennem, és nem tudtam, mit tegyek. Folyton azon tűnődtem: „Vajon szeretet az, ha így bánok a lányommal? Ha az, nem kellene ettől szabadnak és nyugodtnak éreznie magát? De tisztán érzem, hogy nyomorultabbá vált, és az önbecsülése csökkent. Nemhogy nem javultak a jegyei, de még tovább romlottak, és mostanában folyton rémálmokból riad fel. Lehet, hogy rossz az a mód, ahogyan a gyermekemet nevelem?” Nem tudtam, mit tegyek, így folyamatosan imádkoztam, kérve Istent, hogy adjon útmutatást, hogy megértsem a problémáimat.
Egy nap olvastam Isten szavait, és nyertem némi megértést az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „Valójában nem számít, mennyire nagyszabásúak az ember becsvágyai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amit keres, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó minden ember számára életbevágóan fontos az élete során, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és nem túl agresszív: eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő túlélési módjait és szabályait, életcélokat és az életük számára irányt alakítsanak ki, és az életükkel kapcsolatos becsvágyak támadjanak bennük. Bármilyen magasröptűen írják is le az emberek az életükkel kapcsolatos becsvágyaikat, ezek a becsvágyak mindig a hírnév és a nyereség körül forognak. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test féktelen élvezetében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek boldogan és tudtukon kívül átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul belesüllyedtek ebbe az ingoványba, és képtelenek kiszabadítani magukat” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavai segítettek megérteni, hogy oly sok éven át valójában teljesen a Sátán megtévesztése alatt éltem. Visszaemlékeztem, hogyan nevelték belém ezt a szüleim gyermekkoromtól fogva, és hogy „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik” és az „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét” elveket tettem törekvésem céljaivá. Annak érdekében, hogy kitűnjek, diákként többszörösét dolgoztam másoknak, csak hogy elbukjam a középiskolai felvételin, és később ne találjak jó munkát. Így kezdtem feladni, és elvesztettem az életbe vetett bizalmamat. Miután megszületett a lányom, minden reményemet belé fektettem. Hogy felkeltsem az érdeklődését a tanulás iránt, kiskorától kezdve tudást plántáltam belé, aminek következtében elvesztette a gyermekkor örömét. Amikor iskolába kezdett járni, és láttam, hogy rosszak a matematika jegyei, kényszerítettem, hogy korrepetálásra járjon, hogy javítson a jegyein, és amikor nem javultak, dühös lettem és leszidtam. Egyáltalán nem voltam megértő, sem együttérző vele. Mivel folyamatosan nyomást gyakoroltam rá, fiatal szívére hatalmas stressz nehezedett, és egyre távolabb kerültünk egymástól. Kívülről úgy tűnt, mintha mindezt az ő érdekében tenném, de valójában a saját beteljesületlen álmaimat kényszerítettem rá, azt akartam, hogy ő valósítsa meg azokat az én nevemben, és eszközként kezeltem őt, hogy én kitűnhessek. Igazán híján voltam az emberi mivoltnak! Mindezt felismerve mély bűntudatot éreztem. Nem akartam, hogy a Sátán tovább bolondítson és ártson nekem.
Folytattam a keresést, és olvastam Isten szavait: „Bármennyire is elégedetlen valaki a születésével, felnövésével vagy házasságával, mindenki, aki átesett ezeken a dolgokon, tudja, hogy nem választhatja meg, hogy hol és mikor születik, hogy néz ki, kik a szülei és ki a házastársa, hanem csakis az Ég akaratát fogadhatja el. Mégis, amikor eljön az idő, hogy az emberek felneveljék a következő generációt, az összes olyan vágyat, amelyet életük első felében nem sikerült megvalósítaniuk, kivetítik az utódaikra, abban a reményben, hogy az utódok majd kárpótolják őket a saját életük első felének összes csalódásáért. [...] Az emberek tudják, hogy hiányos képességűek, és semmire sem mentek ebben az életben, és nem lesz több esélyük vagy reményük arra, hogy kitűnjenek a tömegből, s nincs más választásuk, mint elfogadni a sorsukat. Ezért minden reményüket, meg nem valósult vágyaikat és törekvéseiket kivetítik a következő generációra, remélve, hogy az utódaik segíthetnek nekik álmaik elérésében és vágyaik megvalósításában; hogy lányaik és fiaik dicsőséget szereznek a család nevének, előkelő státuszt szereznek, vagy gazdagok vagy híresek lesznek. Röviden, azt szeretnék látni, hogy a gyermekeik nagy magaslatokig szárnyalnak. Az emberek tervei és fantáziái tökéletesek; hát nem tudják, hogy a gyermekeik száma, gyermekeik külseje, képességei és a többi, nem az ő döntésük, azt pedig még kevésbé, hogy a gyermekeik sorsa nem az ő kezükben van? Az emberek nem urai saját sorsuknak, mégis azt remélik, hogy megváltoztathatják a fiatalabb generáció sorsát; nem menekülhetnek saját sorsuk elől, mégis megpróbálják manipulálni fiaik és lányaik sorsát. Vajon nem értékelik túl magukat? Nem emberi ostobaság és tudatlanság ez?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Az, hogy ki milyen foglalkozást folytat, miből él és mekkora vagyona van az életben, nem a szülein, a tehetségén, illetve az erőfeszítésein vagy az ambícióin múlik – a Teremtő előre elrendelésén múlik” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavai leleplezték a valós állapotomat. Valóban a lányomra vetítettem ki a beteljesületlen vágyaimat, azt remélve, hogy ő majd kitűnik, és megvalósítja a vágyaimat. Így mindent megpróbáltam, hogy a saját erőfeszítéseim révén irányítsam a sorsát. Valójában minden ember sorsa Isten kezében van, de én nem ismertem Isten szuverenitását. „A tudás megváltoztathatja a sorsodat” és „az ember sorsa a saját kezében van” téveszméi szerint éltem, és mindig irányítani akartam a lányom jövőjét. Eszembe jutott a körülöttem lévő sok munkás, akiknek volt tudása, a sorsuk mégsem változott meg emiatt. Én magam voltam erre a tökéletes példa. Mindig a tudás révén próbáltam megváltoztatni a sorsomat, de a képesítésem megszerzése után azonnal elbocsátottak, és még arra sem volt esélyem, hogy alkalmazzanak, vagy hasznosítsam, amit tanultam. Láttam, hogy az ember sorsa nincs a saját kezében, mégis téveszmésen próbáltam irányítani a lányom sorsát. Annyira arrogáns és tudatlan voltam, és igazán túlértékeltem magam! A lányom sorsát és pályafutását Isten előre elrendelte, és ezek nem olyan dolgok, amelyeket emberi erőfeszítéssel vagy tanulással meg lehet változtatni. Eszembe jutott a férjem barátja, aki bár csak általános iskolai végzettséggel rendelkezett, mégis sikerült több üzletláncot nyitnia országszerte, és sok főiskolai végzettségű ember keres ott munkát. Ez az éles ellentét még világosabbá tette számomra, hogy a tudás nem változtathatja meg az ember sorsát, és hogy hagynom kellene a gyermekem tanulmányait a maguk természetes medrében folyni. Ezután már nem kényszerítettem a lányomat, hogy az én követeléseim szerint tanuljon, és nem írattam be többé különórákra sem. Ehelyett mindent, ami vele kapcsolatos, Isten kezére bíztam. Hirdettem az evangéliumot a lányomnak is. Amikor ideje engedte, összejött a vele egykorú testvérekkel, és a lelkiállapota folyamatosan javult.
Később olvastam Isten legújabb szavait, és tisztábban láttam a problémáimat. Azt is megértettem, milyen felelősségnek kell valójában eleget tenniük a szülőknek a gyermekeik iránt. Mindenható Isten azt mondja: „A szülők szubjektív tudatában mindenféle feltételezés, terv és elhatározás él gyermekeik jövőjével kapcsolatban, és ennek eredményeként alakulnak ki bennük ezek az elvárások. Ezen elvárásoktól vezérelve a szülők megkövetelik, hogy gyermekeik különféle készségeket tanuljanak, mint például színészetet, táncot, festészetet és így tovább, azt gondolva, hogy miután gyermekeik tehetséges emberekké válnak, könnyebb lesz számukra mások fölé emelkedni, mintsem másoknak alávetve élni, magas rangú tisztviselőkké válni alsóbb szintű beosztottak helyett, menedzserekké, felsővezetőkké és vezérigazgatókká válni, Fortune Global 500-as vállalatoknál dolgozni és így tovább. Ezek mind a szülők szubjektív elgondolásai. [...] Ezek a szülők teljesen a saját tetszésük és vágyaik szerint támasztanak elvárásokat a gyermekeikkel szemben. Hát nem szubjektív ez? (De igen.) Azt mondani, hogy szubjektív, enyhe kifejezés – mi ez valójában? Hogyan lehet még értelmezni ezt a szubjektivitást? Hát nem önzőség? Nem kényszerítés? (De az.) Neked tetszik egy bizonyos foglalkozás, szeretnél tisztviselő lenni, meggazdagodni, ragyogó és sikeres lenni a társadalomban, ezért ráveszed a gyermekeidet, hogy ők is arra törekedjenek, hogy ilyen emberré váljanak, és ilyen úton járjanak. Azt azonban nehéz megmondani, hogy a jövőben képesek lesznek-e végezni azt a munkát, vagy hogy az a munka valóban illik-e hozzájuk. És akkor mi is pontosan a sorsuk? Hogyan gyakorol majd Isten szuverenitást felettük, és hogyan rendezi a dolgokat számukra? Tudod ezeket a dolgokat? Egyesek ezt mondják: »Engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Amíg olyasmi, ami nekem, mint szülőnek tetszik, addig rendben van. Mivel nekem tetszik, ilyen elvárásokat támasztok velük szemben.« Hát nem túl önző dolog ez? (De az.) Szépen fogalmazva ez nagyon szubjektív, csak a saját feje után megy az ember, de mi ez valójában? Ez nagyon önző! Ezek a szülők nem veszik figyelembe gyermekeik képességét vagy tehetségét, és nem törődnek azzal, hogy Isten hogyan rendezi minden egyes ember sorsát és életét. Nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat, csupán vágyálmokból fakadóan ráerőltetik a saját preferenciáikat és terveiket a gyermekeikre. Egyesek ezt mondják: »Ha nem teszem meg ezeket az intézkedéseket, az kihatással lesz a jövőjükre. Fiatalok és naivak, és mire megértik, már túl késő lesz. Szülőként aggódnom kell a gyermekeimért, és mindent el kell rendeznem számukra. Ez egy szülő felelőssége!« Nincs semmi baj ezzel a kijelentéssel, de ha a terveid és intézkedéseid nem azok, amire a gyermekeidnek szükségük van, hanem olyan dolgok, amelyeket rájuk kényszerítesz, akkor az nem helyénvaló. [...] Még ha a szüleik kiskoruktól kezdve azt tanítják is nekik, hogy »tarts meg valamit a tarsolyodban, amikor emberekkel érintkezel«, ők ezt csak egyfajta doktrínának fogják tekinteni. Csak akkor lesznek képesek igazán a szüleik tanácsa alapján cselekedni, amikor már valóban megértették azt. Amikor nem értik a szüleik tanácsát, bárhogyan is próbálják tanítani őket a szüleik, az számukra akkor is csak egyfajta doktrína marad. Ezért, amikor egyes szülők azt gondolják: »Ez a társadalom túl versengő, és az emberek túl nagy nyomás alatt élnek; ha nem gyorsítom fel a gyermekeim oktatását már kiskoruktól fogva, és nem sajátíttatok el velük szilárd tudást, akkor a jövőben fájdalmat és nehézségeket kell elszenvedniük« – vajon tartható ez az elgondolás? (Nem.) Korán ráteszed ezt a nyomást a gyermekeidre, hogy a jövőben kevesebbet kelljen elviselniük abból a nehézségből, és olyan koruktól teszed rájuk ezt a nyomást, amikor még semmit sem értenek. Tényleg az a helyzet, hogy azért viszik majd valamire, mert elviselték ezt a nyomást? Ha nem sikerül semmilyen megfelelő készséget vagy tudást elsajátítaniuk, nem lesz az egész hiábavaló? Ha kiskoruktól kezdve nyomásnak teszik ki őket, az nem válik a testi és lelki egészségük javára. Ha ez betegségekkel és következményekkel jár, az nem árt nekik? Tényleg az ő érdekükben teszed ezt? Nem feltétlenül rossz dolog, hogy nem látják át a dolgokat. Legalább élhetnek néhány évet gondtalanul, egyszerűen és boldogan. Ha kiskoruktól kezdve átlátnák ezeket a dolgokat, és elkezdenék viselni ezt a nyomást, az nem feltétlenül lenne jó dolog számukra” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavainak olvasása után rájöttem, milyen szűklátókörű és önző volt a szeretetem a lányom iránt. Hogy elérjem a saját célomat, hogy kitűnjek, egyoldalúan ráerőltettem a nézeteimet, megterveztem a jövőjét anélkül, hogy figyelembe vettem volna az adottságait vagy a képességét, és kényszerítő módszerekkel vettem rá a tanulásra, nyomást és korlátokat alkalmazva. Amikor láttam, hogy a jegyei nem javulnak, úgy üvöltöttem vele, mint egy őrült, amitől egyre visszahúzódóbb lett, és megfosztottam a szabadságtól és a tértől. Minden, amit tettem, korlátozta és megkötözte őt. Szerettem a hírnevet és a nyereséget, és mindig ki akartam tűnni, így amikor a saját vágyaim nem valósulhattak meg, a lányomra helyeztem őket, kényszerítve őt, hogy teljesítse a vágyaimat, és túlzott nyomást gyakoroltam rá a tanulásban. Soha nem képzeltem magam a helyébe, hogy figyelembe vegyem, mit szeret, vagy miben jó. Még akkor is, amikor láttam, hogy egyre befelé fordulóbb lesz, és a nyomásom miatt egyre inkább kisebbrendűségi érzése van, még akkor is ragaszkodtam hozzá, hogy megfeleljen az elvárásaimnak, amivel folyamatos fájdalmat okoztam neki. Igazán kegyetlen és önző voltam! A lányom még fiatal volt, abban a korban, amikor szórakozni akart, én mégis erőszakkal belé plántáltam a sátáni filozófiákat és törvényeket, arra kényszerítve, hogy olyan nyomást és fájdalmat viseljen el, amit nem kellett volna. Amit a lányommal tettem, az egyáltalán nem szeretet volt, hanem a lelki bántalmazás egy formája. Ha igazán szerettem volna a lányomat, és felelősséget vállaltam volna érte, akkor az érdeklődési körének és képességeinek megfelelően kellett volna nevelnem, helyesen vezérelve őt, ahelyett, hogy a saját vágyaimat erőltettem volna rá. Tetteimen elgondolkodva mély megbánást éreztem, és rájöttem, hogy nincs bennem emberi mivolt. Többé nem erőltethettem rá ezeket a nem helyénvaló elvárásokat.
Ettől kezdve Isten szavainak olvasása révén megértettem azt a felelősséget, amelynek édesanyaként eleget kell tennem. Mindenható Isten azt mondja: „A szülők gyermekeikkel szembeni elvárásainak lényegét boncolgatva láthatjuk, hogy ezek az elvárások önzőek, hogy ellentétesek az emberi mivolttal, és hogy semmi közük a szülők felelősségeihez. Amikor a szülők mindenféle elvárást és követelményt erőltetnek a gyermekeikre, nagy többletnyomást gyakorolnak rájuk – ez nem a felelősségüknek való eleget tevés. Tehát, milyen felelősségeknek kellene a szülőknek eleget tenniük? Legalább arra meg kellene tanítaniuk a gyermekeiket, hogy becsületes emberek legyenek, akik igazat mondanak és becsületesen cselekszenek, és meg kellene tanítaniuk őket arra, hogy jószívűek legyenek, és ne tegyenek rossz dolgokat, pozitív irányba terelve őket. Ezek a legalapvetőbb felelősségeik. Ezenkívül utat kellene mutatniuk a gyermekeiknek a gyakorlati tudás, a készségek és egyebek elsajátításában, a képességük és körülményeik alapján. Ha a szülők hisznek Istenben és értik az igazságot, rá kell venniük gyermekeiket, hogy olvassák Isten szavait és fogadják el az igazságot, hogy megismerjék a Teremtőt, és megértsék, hogy az embereket Isten teremtette, és hogy Isten létezik ebben a világegyetemben; arra kellene vezetniük gyermekeiket, hogy imádkozzanak Istenhez, és egyék és igyák Isten szavait, hogy megérthessenek némi igazságot, hogy miután felnőnek, képesek legyenek hinni Istenben, követni Istent, és végezni egy teremtett lény kötelességét, ahelyett, hogy világi irányzatokat kergetnének, beleragadnának különféle bonyolult emberi kapcsolatokba, valamint elcsábítanák, megrontanák és tönkretennék őket e világ különféle gonosz irányzatai. Valójában ezek azok a felelősségek, amelyeknek a szülőknek eleget kellene tenniük. A felelősségük, amelyet teljesíteniük kell, az, hogy szülői szerepükben pozitív útmutatást és megfelelő segítséget nyújtsanak gyermekeiknek a felnőtté válásuk előtt, valamint hogy fizikai életükben haladéktalanul gondoskodjanak róluk a mindennapi szükségleteiket illetően. Ha a gyermekeik megbetegszenek, a szülőknek szükség esetén biztosítaniuk kell számukra a kezelést; nem szabad – attól félve, hogy késleltetik gyermekeik iskolai előmenetelét – arra kényszeríteni őket, hogy folytassák az iskolába járást és lemondjanak a kezelésről. Amikor a gyermekeiknek lábadozniuk kell, meg kell engedni nekik, és amikor pihenniük kell, azt is meg kell engedni nekik. A gyermekeik egészségének biztosítása kötelező; ha a gyermekek lemaradnak a tanulmányaikban, a szülők később találhatnak módot a felzárkóztatásukra. Ezek azok a felelősségek, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kell. Egyrészt segíteniük kell gyermekeiknek szilárd tudás megszerzésében; másrészt útmutatást kell adniuk és nevelniük kell gyermekeiket, hogy a helyes úton járjanak, és biztosítaniuk kell a mentális egészségüket, hogy ne legyenek rájuk hatással a társadalom egészségtelen irányzatai és gonosz szokásai. Ugyanakkor rá kell venniük a gyermekeiket arra is, hogy a testi egészségük megőrzése érdekében kellő testmozgást végezzenek. Ezeket kell a szülőknek megtenniük, ahelyett, hogy bármilyen irreális elvárást vagy követelményt erőltetnének a gyermekeikre. A szülőknek eleget kell tenniük a felelősségüknek mindazon dolgok tekintetében, amelyekre gyermekeiknek a lelki és testi életükben szükségük van. Át kell adniuk nekik néhány általános ismeretet, például, hogy meleg ételeket egyenek, ne hideget, hogy hideg időben öltözzenek melegen, hogy ne fázzanak és ne kapjanak náthát, segítve őket abban, hogy megtanuljanak gondoskodni a saját egészségükről. Ezenkívül, ha gyermekeik zsenge elméjében gyerekes, éretlen elképzelések vagy szélsőséges gondolatok merülnek fel a jövőjükkel kapcsolatban, a szülőknek – amint ezt felfedezik – helyes útmutatást kell adniuk nekik, helyesbítve azokat a gyerekes fantáziákat és szélsőséges dolgokat, hogy gyermekeik a helyes útra léphessenek az életben. Ez a felelősségük teljesítése. Eleget tenni a felelősségeiknek egyfelől azt jelenti, hogy gondoskodnak a gyermekeik életéről, másfelől vezérlik és kijavítják gyermekeik gondolatait, valamint megadják nekik a helyes útmutatást a gondolataik és nézeteik vonatkozásában” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). „A gyermekeik felnövése során a szülők által teljesítendő felelősségek és kötelezettségek azok, hogy az életben a helyes irány felé vezessék és segítsék gyermekeiket, nem pedig az, hogy nyomást gyakoroljanak rájuk vagy béklyóba verjék őket, terhet róva rájuk, és még kevésbé az, hogy beavatkozzanak gyermekeik választásaiba, vagy rájuk erőltessék a saját reményeiket. Ehelyett, míg a gyermekeik felnőnek, a szülőknek megfelelő segítséget kell nyújtaniuk gyermekeik képessége, preferenciái és törekvései alapján. Függetlenül attól, hogy milyen a gyermekeik személyisége és képessége, a szülőknek a helyes útra kell vezetniük őket az életben. A szülőknek segíteniük kell gyermekeiknek pótolni a hiányosságaikat, és meg kell tanulniuk arra vezetni és terelni a gyermekeiket, hogy pozitív irányba fejlődjenek. Amikor a társadalmi irányzatokból származó téves dolgok félrevezetik és megzavarják a gyermekeiket, a szülőknek haladéktalanul lelki útmutatással, valamint viselkedésbeli eligazítással és helyesbítéssel kell szolgálniuk. Azzal kapcsolatban, hogy hajlandóak-e tanulni a gyermekeik, hogy mennyire tanulnak jól, hogy mennyire érdekli őket az ismeretek és a készségek elsajátítása, és hogy mivel foglalkozhatnak majd, ha felnőnek – ezeket a dolgokat a gyermekek természetes adottságaihoz és preferenciáihoz, valamint az érdeklődésük irányultságához kell szabni, ily módon lehetővé téve számukra, hogy egészségesen, szabadon és erőben nevelkedhessenek. Ez az a felelősség, amelynek a szülőknek eleget kell tenniük. Ez továbbá az a hozzáállás is, amelyet a szülőknek a gyermekeik növekedése, tanulmányai és karrierje iránt tanúsítaniuk kell ahelyett, hogy a saját kívánságaik, ambícióik, preferenciáik és vágyaik valóra váltását kényszerítenék rájuk” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavaiból megtanultam, hogy a szülő felelőssége az, hogy a gyermekei képességei és erősségei alapján vezérelje őket a normális tanulásban, hogy pozitív és aktív útmutatást nyújtson, ha problémák merülnek fel a növekedésük során, hogy fegyelmezze őket, ha valami rosszat tesznek, és hogy megtanítsa őket különbséget tenni a pozitív és negatív dolgok között. Ami pedig a gyermek jövőbeli életét illeti, hogy milyen emberré válik, vagy milyen pályára törekszik, az mind Isten szuverenitása és elrendezései alá tartozik, és a szülőknek el kell fogadniuk Isten szuverenitását, és alá kell vetniük magukat annak. Miután tisztáztam a felelősségemet, tudtam, hogyan neveljem a lányomat. Amikor a lányom nem volt elfoglalva az iskolával, együtt olvastuk Isten szavait és hallgattunk himnuszokat. Amikor problémái voltak a tanulásban, nyugodtan tanítottam, és mondtam neki, hogy ne érezzen nyomást. Váratlan módon a lányom jegyei kissé javultak. Később láttam, hogy a lányom szeret festeni, ezért beírattam egy festőtanfolyamra. Kialakította a saját hobbijait, és a lelkiállapota is javult. A lányommal egyre közelebb is kerültünk egymáshoz.
Egy nap iskola után, amikor hazafelé tartottunk, miután felvettem a lányomat, láttam egy anyát, aki kiabált a lányával, és szidta a rossz jegyei miatt. A kislány remegett a félelemtől. Abban a pillanatban a lányom halkan a fülembe súgta: „Anya, Isten megmentésének hála, már nem szenvedek. Régen te is ilyen kemény voltál velem, de már nem vagy ilyen, és jó anya lettél.” Hallva, hogy ezt mondja, melegséget éreztem a szívemben, és majdnem sírtam. A szívem megtelt hálával Isten iránt. Isten szavai voltak azok, amelyek ráébresztettek, hogy az emberi sors az Ő kezében van. Sőt, Isten szavai mutatták meg nekem, mi a szülők valódi felelőssége a gyermekeik iránt. Már nem kényszerítettem a lányomat a tanulásra, és ez jó anyává tett a szemében. Halkan odasúgtam a lányomnak: „Mindkettőnknek meg kell köszönnünk Istennek az üdvösségét.”
A lányom most ápolóképzőben tanul, és bár néha beszélgetünk a jövőbeli elhelyezkedésről, a szívem békés, és hiszem, hogy minden Isten kezében van. Bármilyen lesz is a gyermekem munkahelyzete, hajlandó vagyok alávetni magam Isten elrendezéseinek. Ez az átalakulás és ezek az eredmények mind Isten szavai útmutatásának köszönhetők. Hála Istennek!
