85. Kötelességekben nincs státusz- vagy rangbeli különbség

2023-ban a vezetők úgy rendezték, hogy hirdessem az evangéliumot, mert a képességem gyenge volt, és alkalmatlannak bizonyultam a szövegalapú kötelességekre. Akkoriban úgy éreztem, lejárattam magam. Azt gondoltam: „Ha a testvérek megtudják, hogy a gyenge képességem miatt bocsátottak el, mit fognak gondolni rólam?” Szörnyen éreztem magam. Egy nap, amikor hazatértem az evangéliumhirdetésből, levelet kaptam a vezetőktől. Azt írták, emberhiány van, és azt akarták, hogy menjek vissza oda, ahol eredetileg végeztem a kötelességemet. Nagyon boldog voltam ezt látva, és arra gondoltam: „Most újra végezhetek szövegalapú kötelességeket!” De amikor tovább olvastam, azonnal elcsüggedtem. Kiderült, hogy a vezetők azt akarták, hogy menjek oda végezni a vendéglátás kötelességét. Teljesen csalódott voltam. Azt gondoltam magamban: „Vége. Ezt a vendéglátói kötelességet mindig idősebb testvérek végzik. Hogy süllyedhettem idáig, hogy embereknek főzzek? Ez annyira megalázó! Olyan kínos! Emellett a múltban szövegalapú kötelességeket végeztem, most meg egy szempillantás alatt vendéglátást csinálok. Hogy fogok tudni a szemébe nézni azoknak a testvéreknek, akikkel korábban együttműködtem? Vezető voltam és szövegalapú kötelességeket végeztem, és a testvérek a szülővárosomban mind tehetséges embernek tartanak. Mit fognak gondolni rólam, ha megtudják, hogy most vendéglátó vagyok? Teljesen lejáratom magam!” Amikor erre gondoltam, nagy ellenállást éreztem, és nem akartam elfogadni ezt a kötelességet. Azonban vonakodva beleegyeztem, mert aggódtam, hogy a vezetők azt mondanák, nem vagyok engedelmes.

Amikor megérkeztem a vendéglátó otthonba, kicsit nehéznek találtam a szemébe nézni a testvéreknek, akiket a múltban ismertem; alsóbbrendűnek éreztem magam. Hogy elkerüljem a kínos helyzetet, próbáltam a szobámban maradni egyedül, amennyire csak lehet, és minimalizálni a kapcsolatot velük. Amikor láttam őket elmenni végezni a kötelességeiket evés után, miközben én mosogatással, asztaltörléssel és sepregetéssel voltam elfoglalva, kezdtem feszült lenni munka közben. Úgy éreztem magam, mint egy cseléd. Néha félredobtam a seprűt, és pár napig nem takarítottam, és olykor a testvérek segítettek nekem a takarításban. Egy testvérnek egészségügyi problémái voltak, és nem ehetett túl csípős ételt, és sokszor emlékeztetett, hogy ne csináljam túl csípősre az ételt. Azonban nem tudtam ezt helyesen elfogadni, és azt hittem, szolgaként kezelnek, így duzzogtam. Amikor főztem, egyetlen chilit sem tettem bele, és hagytam a chiliket megromlani, ahelyett hogy megettük volna, hogy így vezessem le az elégedetlenségemet. Látva a hozzáállásomat, a testvérek abbahagyták a javaslattételt. Utána önvádat éreztem, és tudtam, hogy nem kellett volna ezt tennem, de egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Egyre felelőtlenebb lettem a kötelességeimben, és vagy túl sokat, vagy túl keveset főztem. Nem kérdeztem meg, hogy a testvérek eleget ettek-e, és állandóan úgy éreztem, ki akarok bújni a kötelesség alól. Azonban féltem, hogy a testvérek azt mondanák, nem vetem alá magam, így nem említettem. Azonban szomorúnak éreztem a szívemet minden alkalommal, amikor lábasokkal és serpenyőkkel, mosogatással és öblítéssel szembesültem. Arra gondoltam, hogy ezt a kötelességet mindig idősebb testvérek végezték, és ha a testvérek, akik ismertek, megtudják, hogy szakács vagyok, senki sem fog felnézni rám. Amikor erre gondoltam, az elfojtott frusztráció nagyon kényelmetlenné tette az érzéseimet. Rájöttem, hogy az állapotom nem helyes, és imádkoztam Istenhez a szívemben: „Drága Istenem, tudom, hogy a Te engedélyed van abban, hogy ez a kötelesség rám hárult. Könyörgöm, vezess engem, hogy alávessem magam!”

Utána elgondolkodtam magamon: „Miért nem akarom soha végezni a vendéglátói kötelességet?” Egy nap a csendességem során olvastam egy passzust Isten szavaiból, ami nagyon releváns volt az állapotomra. Isten azt mondja: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és csak ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. [...] Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az istenhitükben a hírnév és státusz hajszolását jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés; hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nincs hírnevük, nyereségük vagy státuszuk, hogy senki sem néz fel rájuk, értékeli vagy követi őket, akkor nagyon csalódottak, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és ezt mondják maguknak: »Vajon az ilyen hit istenben kudarc? Nem arról van szó, hogy nincs reményem?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és támogassák őket, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – valójában ilyen dolgokra összpontosítanak a szívükben. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok a státuszt és a hírnevet az éltető elemüknek tekintik. Bármilyen kötelességet végeznek az antikrisztusok, soha nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit. Ehelyett csak azt veszik figyelembe, hogy szerezhetnek-e tekintélyt és csodálatot másoktól, és amint képtelenek elérni a hírnevet és státuszt, mintha magát az életüket lopták volna el. Ezt az antikrisztusok lényege határozza meg. A beállítottság, ami megmutatkozott bennem, ugyanaz volt, mint egy antikrisztusé. Azt hittem, vezetőnek lenni vagy olyan kötelességet végezni, aminek technikai összetevője van, tiszteletreméltó és kiemelkedő, és emiatt az emberek csodálni fognak, és csak akkor lenne értékes vagy értelmes az élet. Ezzel szemben azt hittem, hogy a vendéglátói kötelesség végzése alacsonyabb rendű, és hogy senki sem fog felnézni rám. Miután elbocsátottak a szövegalapú kötelességekből, féltem, hogy a testvérek lenéznek majd, ha megtudják, hogy a gyenge képességem miatt helyeztek át, és igazán szégyelltem magam. Különösen amikor arra kértek, hogy végezzem a vendéglátói kötelességet, teljesen bénultnak éreztem magam. Arra gondoltam, hogy amikor korábban vezető voltam a gyülekezetben, gyakran gyűltem össze és beszélgettem a testvérekkel, és hajtottam végre a munkát, de most szakács lettem, és úgy éreztem, teljesen elveszítettem a tekintélyemet. Valahányszor erre gondoltam, elfojtottnak éreztem magam, nehezteltem és nyomorultul éreztem magam, és nem tudtam alávetni magam. Volt egy testvér, aki egészségügyi okok miatt nem ehetett túl csípős ételt, és sok alkalommal emlékeztetett, hogy használjak kevesebb chilit. Ez egy észszerű kérés volt, és olyasmi, amit figyelembe kellett volna vennem, mint valakinek, aki vendéglátói kötelességet végez, és el kellett volna fogadnom. De nem voltam tekintettel rá, sőt azt hittem, lenéz engem, így összetűzésbe kerültem vele, és még a kötelességemen is töltöttem ki a dühömet. Annyira felemésztett a státusz és a hírnév, hogy még a normális emberi mivoltomat is elvesztettem. Nem gondoltam arra, hogyan végezzem jól a testvérek vendéglátásának kötelességét. A fejem tele volt a hírnevem és státuszom gondolataival, és állandóan ki akartam bújni a kötelességem alól. Igazán híján voltam az emberi mivoltnak! Imádkoztam Istenhez a szívemben, hajlandó voltam bűnbánatot tartani és helyesen kezelni a kötelességeimet.

Egy nap olvastam egy passzust Isten szavaiból, és nyertem némi megértést a saját problémáimról. Mindenható Isten azt mondja: „Azokban a dolgokban, amelyekben nem sikerült az embereknek a megfelelő helyükön maradniuk és elérni, amit el kellett volna érniük – vagyis amikor kudarcot vallanak a kötelességük terén –, az görcsöt képez bennük. Ez egy rendkívül gyakorlati probléma – olyan, amit meg kell oldani. Hogyan kell hát megoldani? Miféle hozzáállása kell, hogy legyen az embereknek? Mindenekelőtt hajlandónak kell lenniük megfordulni. És hogyan kell vajon ezt a megfordulásra való hajlandóságot a gyakorlatba ültetni? Például egy illető néhány éven át vezető, de mivel gyenge képességű, nem tudja jól végezni a munkáját, semmilyen helyzetet nem képes tisztán látni, nem tudja, miként használja az igazságot problémák megoldására, és semmilyen valódi munkát nem tud végezni, ezért aztán elbocsátják. Ha az elbocsátást követően képes alávetni magát, folytatja a kötelessége végzését és kész megfordulni, akkor mit tegyen? Először is meg kell értenie a következőt: »Isten helyesen tette, amit tett. Annyira gyenge képességű vagyok, és olyan régóta nem végeztem valódi munkát, hanem helyette csak akadályoztam a gyülekezet munkáját, valamint a testvérek életbe való belépését. Szerencsés vagyok, hogy nem zárt ki egyenesen Isten háza. Valóban elég szégyentelen voltam, végig ragaszkodtam a pozíciómhoz és magamban még el is hittem, hogy remek munkát végeztem. Milyen esztelen voltam!« Ha valaki képes öngyűlöletet és bűntudatot érezni, az vajon annak a kifejeződése, hogy hajlandó megfordulni? Ha képes ezt mondani, az azt jelenti, hogy van rá hajlandósága. Ha ezt mondja a szívében: »A vezetői pozíciómban oly sokáig mindig is a státuszból fakadó előnyökre törekedtem; mindig doktrínát prédikáltam és doktrínával vérteztem fel magam; nem törekedtem az életbe való belépésre. Most látom csak, miután elbocsátottak, hogy mennyire elégtelen és hiányos vagyok. Isten a helyes dolgot tette, és nekem alá kell vetnem magam. A múltban státuszom volt, és jól bántak velem a testvérek; folyton körülvettek, bárhová mentem. Most észre sem vesz senki, és magamra vagyok hagyva; ez a méltó jussom, ezt a megtorlást érdemlem. Azonkívül, hogy is lehetne egy teremtett lénynek bármiféle státusza Isten előtt? Nem számít, milyen magas a státusza valakinek, az nem a sors és nem is a rendeltetési hely; Isten nem azért ad nekem megbízatást, hogy hatalmaskodjak vagy élvezzem a státuszomat, hanem hogy teljesíteni tudjam a kötelességemet, nekem pedig minden tőlem telhetőt meg kell tennem. Alávetett hozzáállást kell tanúsítanom Isten szuverenitása, valamint Isten házának rendelései iránt. Ha nehéz is az alávetettség, muszáj alávetnem magam; Isten helyesen teszi, amit tesz, és még ha ezernyi vagy tízezernyi kifogásom volna is, egyik sem lenne közülük az igazság. Istennek alávetettnek lenni az igazság!« – pontosan ezek a megfordulásra való hajlandóság kifejeződései. Ha pedig valaki birtokában lenne mindezeknek, az ilyen embert vajon hogyan értékelné Isten? Azt mondaná rá Isten, hogy ez egy lelkiismerettel és értelemmel bíró ember. Ez vajon magas értékelés? Nem túlságosan magas; akinek mindössze lelkiismerete és értelme van, az még elmarad az Isten általi tökéletesítés normáitól – de ami az ilyen embert illeti, ez már nem kis teljesítmény. Értékes dolog, ha valaki képes alávetni magát. Az, hogy az ilyen embernek ezek után miként kell törekednie ahhoz, hogy Isten megváltoztassa a róla alkotott nézetét, attól függ, hogy melyik utat választja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (3)). Miután elolvastam Isten szavait, szégyelltem magam és bűntudatot éreztem. Amikor egy lelkiismerettel és értelemmel rendelkező embert áthelyeznek a kötelességében vagy elbocsátanak, képes alávetni magát, elgondolkodni önmagán, és megérteni a hiányosságait. Elfogadja anélkül, hogy próbálná igazolni magát vagy alkudozna a feltételekről, és meg akar változni. Arra gondoltam, hogy gyenge a képességem, és nem voltam alkalmas a szövegalapú kötelességek végzésére. Hónapokig végeztem a kötelességemet, de semmilyen eredményt nem értem el, és teljes mértékben összhangban volt az igazságalapelvekkel, hogy a vezetők kiigazították a kötelességemet. Ha továbbra is azt a kötelességet végeztem volna, hátráltattam volna a munkát, és negatívvá váltam volna az elégtelen képességem miatt. Ez az elrendezés mind a gyülekezet munkája, mind a magam számára előnyös volt. Azonban nem köszöntem meg Istennek, sőt negatív lettem és panaszkodtam, azt híve, hogy a vendéglátói kötelesség végzése teljesen lealacsonyító számomra, mintha nagy megaláztatás érne. Minden nap vonakodva végeztem a kötelességemet. A képességem gyenge volt, de Isten háza nem vetett ki engem, hanem adott még egy esélyt, hogy végezzem a kötelességemet. Ez Isten kegyelme volt, és meg kellett volna köszönnöm Istennek, el kellett volna fogadnom, és feltétel nélkül alá kellett volna vetnem magam. De nem tudva, mi a jó nekem, negatív lettem és lazsáltam, felháborodást és ellenkezést éreztem. Igazán híján voltam a lelkiismeretnek és az értelemnek!

Ezután elgondolkodtam magamon: Miért korlátozott mindig a státusz és a büszkeség a kötelességemben? Elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból, és megtaláltam a problémám gyökerét. Isten azt mondja: „Mindig ki akarjátok tárni a szárnyaitokat és felszállni, mindig egyedül szeretnétek repülni, sas lenni, nem pedig kismadár? Ez milyen beállítottság? Ez a magatartás alapelve? A magatartásotoknak Isten szavain kell alapulnia; csak Isten szavai az igazság. Titeket túl mélyen megrontott a Sátán, és mindig a hagyományos kultúrát – a Sátán szavait – tekintitek az igazságnak, a törekvésetek tárgyának, ami megkönnyíti számotokra, hogy rossz útra térjetek, és az Istennek való ellenállás útján járjatok. A romlott emberiség gondolatai és nézetei, valamint azok a dolgok, amelyekre törekednek, ellentétesek Isten vágyaival, az igazsággal és Isten minden feletti szuverenitásának a törvényeivel, az Ő vezénylésével mindenek felett, és az Ő irányításával az emberiség sorsa felett. Tehát bármennyire is helyénvaló és észszerű ez a fajta törekvés az emberi gondolatok és elképzelések szerint, Isten szemszögéből ezek nem pozitív dolgok, és nincsenek összhangban az Ő szándékaival. Mivel szembemész azzal a ténnyel, hogy Isten szuverenitást gyakorol az emberiség sorsa felett, és mert egyedül szeretnél cselekedni, a saját kezedbe véve sorsodat, mindig falakba ütközöl, olyan keményen, hogy vér folyik a fejedből, és soha semmi sem sikerül neked. Miért nem sikerül neked semmi? Mert az Isten által létrehozott törvényeket egyetlen teremtett lény sem változtathatja meg. Isten hatalma és ereje mindenek felett áll, egyetlen teremtett lény sem sértheti meg. Az emberek túl nagyra tartják a képességeiket. Mi az, ami miatt az emberek mindig meg szeretnének szabadulni Isten szuverenitásától, mindig meg szeretnék ragadni saját sorsukat és megtervezni saját jövőjüket, és vezérelni szeretnék a kilátásaikat, irányukat és életcéljaikat? Honnan származik ez a kiindulópont? (Romlott sátáni beállítottságból.) Mit hoz tehát az embereknek a romlott sátáni beállítottság? (Szembenállást Istennel.) Mi lesz abból, ha az emberek szembeszállnak Istennel? (Fájdalom.) A fájdalom még a fele sem ennek – az pusztulás! Amit közvetlenül a szemed előtt látsz, az a fájdalom, a negativitás és a gyengeség, az ellenállás és a panaszok – mi lesz ezeknek a dolgoknak a kimenetele? Megsemmisítés! Ez nem kis dolog, és nem játék” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A romlott beállítottságok csak az igazság elfogadásával oldhatók fel). Isten szavaiból megértettem, hogy főleg olyan sátáni mérgek kötöztek meg, mint például: „Ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „Az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, és hogy a hírnevért és nyereségért éltem. Fiatal koromban erős vágy élt bennem a hírnév és a státusz iránt. Tizenéves koromban sok embert láttam kőművesként dolgozni, és azt mondtam magamnak: „Még ha nyomorban halok is meg, akkor sem leszek soha kőműves!” Azért gondolkodtam így, mert azt hittem, hogy ezt a munkát olyan emberek végzik, akik képzetlenek, és nincsenek kilátásaik. Igazán irigyeltem azokat, akik nagy üzleteket kötöttek, tiszteletreméltóan öltözködtek, és bárhová mentek, csodálták és irigyelték őket. Később elkezdtem tanulni az üzletelést, és a falubeliek mind dicsértek, mondván: „Talpraesett gyerek ez. Biztosan fényes jövő vár rá.” Nagyon örültem, amikor ezt hallottam. Mindenben, amit tettem, figyelembe kellett vennem, hogy tiszteletreméltó-e vagy sem, és hogy emiatt felnéznek-e rám az emberek. Miután megtaláltam Istent, továbbra is e sátáni mérgek szerint éltem. Azt hittem, hogy átlagos hívőként, fizikai munkával járó kötelességet végezve nem tudom megmutatni az értékemet. Azt hittem, hogy vezetőnek lenni, vagy olyan kötelességet végezni, amely technikai jellegű, reflektorfénybe állítana, és az emberek irigyelnének és csodálnának; csak így lehet értékes és értelmes az élet. Ezért a kötelességem végzése során nagyon aktív voltam, és képes voltam lemondani dolgokról és hátrahagyni dolgokat. Visszagondoltam arra, amikor korábban vezető voltam, és arra, hogyan csodáltak a testvérek, bárhová mentem. Különösen amikor arra kértek, hogy gyakrabban gyűljek össze és beszélgessek velük, olyan boldog voltam, hogy nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem, nagyra tartanak, és nagyon motivált voltam a kötelességem végzésében. Azonban, amikor arra kértek, hogy végezzem a vendéglátói kötelességet, elhervadtam, mint egy száraz falevél. Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség alacsonyabb rendű, ezért ellenállást éreztem, panaszkodtam a szívemben, negatív lettem, és lazsáltam a kötelességemben. Amikor főztem, vagy túl sokat, vagy túl keveset készítettem, és nem volt elég ennivaló. Néha láttam némi maradékot, és csak felületesen összedobtam belőlük valamit, nem törődve azzal, hogy a testvéreknek van-e elég ennivalójuk vagy sem. Főzéskor nem vettem figyelembe a testvér egészségét, és amikor többször emlékeztetett, nem örültem neki. Amikor rossz kedvem volt, még takarítani sem takarítottam. Mivel sátáni mérgek szerint éltem, egyre inkább híján voltam az értelemnek és a normális emberi mivoltnak. Ha nem tartok bűnbánatot, akkor nemcsak a testvérek éreznének ellenszenvet irántam, hanem Isten is elégedetlen lenne, és idővel a Szentlélek elhagyna engem. Amikor ezt megértettem, kicsit megijedtem, ezért imádkoztam Istenhez, hogy hajlandó vagyok alávetni magam az Ő vezénylésének és elrendezéseinek, és jól végezni a kötelességemet.

Később elolvastam még két szakaszt Isten szavaiból, és megértettem, hogyan kezeljem a kötelességeimet. Isten azt mondja: „Isten házában, valahányszor elrendezik, hogy csinálj meg valamit, függetlenül attól, hogy nehéz vagy fárasztó munka-e, vagy hogy szereted-e csinálni vagy sem, az a te kötelességed. Ha Isten által neked adott megbízatásnak és felelősségnek tudod tekinteni, és teljes szívedből és erődből el tudod végezni, akkor elmondható, hogy az általad végzett munka – a kötelesség, amelyet végrehajtasz – kapcsolódik Istennek az embert megmentő munkájához. Ha komolyan és őszintén el tudod fogadni a megbízatást, amelyet Isten adott neked, hogyan fog Ő tekinteni rád? A családja tagjának fog tekinteni. Ez áldás vagy átok? (Áldás.) Ez hatalmas áldás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). „Mi a szerepetek teremtett lényként? Ez a te gyakorlatodhoz és kötelességedhez kötődik. Teremtett lény vagy, és ha Isten megadta neked az éneklés ajándékát, Isten háza pedig elrendeli, hogy énekelj, akkor neked jól kell énekelned. Ha rendelkezel adottsággal az evangélium hirdetéséhez, és Isten háza elrendeli, hogy hirdesd az evangéliumot, akkor jól kell végezned azt. Ha Isten választott népe téged választ meg vezetőnek, akkor fel kell vállalnod a vezetői megbízatást, és vezetned kell Isten választott népét, hogy egyék és igyák Isten szavait, beszélgessenek az igazságról, és lépjenek be a valóságba. Ha így teszel, akkor jól végezted a kötelességedet. A megbízatás, amelyet Isten ad az embernek, rendkívül fontos és jelentőségteljes! Hogyan kellene tehát felvállalnod ezt a megbízatást, és gyakorolnod a szerepedet? Mondhatni, hogy ez az egyik legnagyobb kérdés, amellyel szembesülsz, egy döntő pillanat, amely meghatározza, hogy elnyerheted-e az igazságot és tökéletessé válhatsz-e Isten által. Választanod kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság megértése által ismerhetjük meg Isten tetteit). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten háza kötelességeiben nincs különbség kicsi és nagy, magas és alacsony, vagy nemes és alantas között. A kötelességek Istennek az emberiség megmentéséért végzett munkájából fakadnak. Függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végzel, vagy hogy reflektorfénybe kerülsz-e vagy sem, ha őszintén el tudod fogadni a kötelességedet, komolyan veszed azt, betöltöd a szerepedet Isten követelményei szerint, és gyakorlatiasan, jól végzed a kötelességedet, akkor Isten elégedett lesz. Azonban én a vezetői pozíciót, vagy a szövegalapú, illetve a technikai jellegű kötelességek végzését magas rangú kötelességeknek tekintettem. Azt hittem, hogy azok az emberek, akik ilyen kötelességet végeznek, Isten üdvösségének alanyai lesznek, míg azok, akik vendéglátást és ügyintézést végeznek, csak fáradoznak és szolgálatot teljesítenek. Felosztottam Isten házának kötelességeit magasra és alacsonyra, nemesre és alantasra, valamint különféle fokozatokra. Ez a nézet igazán abszurd volt, és teljesen ellentétes az igazsággal. Arra gondoltam, hogy nincsenek meg a készségeim a szövegalapú kötelességhez, a képességem is gyenge, és hosszú ideje nem értem el semmilyen eredményt a kötelességemben. Ha erőltetném az együttműködést, csak hogy megőrizzem a tekintélyemet, akkor nemcsak hátráltatnám a gyülekezet munkáját, hanem hajlamos lennék a negativitásra is, ami nem válna a saját életem javára. A gyülekezet úgy rendezte, hogy a vendéglátói kötelességet végezzem, ami egy olyan kötelesség, amelyre képes vagyok, és el kellene fogadnom, alá kellene vetnem magam, és teljesítenem kellene a felelősségemet. Csak akkor rendelkeznék azzal a lelkiismerettel és értelemmel, amellyel rendelkeznem kellene.

Később arra is rájöttem, hogy téves nézetem volt, mert azt hittem, hogy ha valaki fontos kötelességet végez, akkor magas státusza van, és ha valaki jelentéktelennek tűnő kötelességet végez, akkor alacsony státusza van. Egy nap olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, amely megváltoztatta a téves nézetemet. Isten azt mondja: „Ha valakinek a társadalmi státusza nagyon alacsony, a családja nagyon szegény, és alacsony a végzettsége, mégis gyakorlatias módon hisz Istenben, és szereti az igazságot és a pozitív dolgokat, akkor Isten szemében az ő értéke magas vagy alacsony, nemes vagy alantas? Értékes. Ebből a szemszögből nézve mitől függ, hogy valakinek az értéke magas vagy alacsony, hogy nemes vagy alantas az illető? Attól függ, hogy Isten hogyan lát téged. Ha Isten olyasvalakiként lát, aki az igazságra törekszik, akkor van értéked, értékes vagy – értékes edény vagy. Ha Isten azt látja, hogy nem törekszel az igazságra, és nem áldozod fel Érte magad őszintén, akkor értéktelen vagy, nem pedig értékes – alantas edény vagy. Bármilyen magasan képzett is vagy, bármilyen magas is a társadalmi státuszod, ha nem törekszel az igazságra és nem érted azt, akkor az értéked soha nem lehet magas; még ha sokan támogatnak, magasztalnak és imádnak, akkor is csak egy megvetésre méltó nyomorult vagy. [...] Most megnézve, milyen alapon ítélhető nemesnek vagy alantasnak egy ember értéke? (Az Istenhez, az igazsághoz és a pozitív dolgokhoz való hozzáállása alapján.) Így van. Először is meg kell érteni, hogy mi Isten hozzáállása. Csakis az igazán pontos, helyes és méltányos, ha az ember megérti Isten hozzáállását és megérti azokat az alapelveket és normákat, amelyek alapján Isten ítéletet mond az emberek felett, majd azon alapelvek és normák alapján méri az embereket, amelyek szerint Isten bánik velük” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Első rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy az, hogy egy személy nemes-e Isten házában, nem attól függ, hogy van-e státusza vagy sem, és nem attól, hogy bárki csodálja vagy imádja-e őt. Ehelyett attól függ, hogy az emberek szeretik-e az igazságot, és hogy törekszenek-e az igazságra. Ha egy személy nem törekszik az igazságra vagy nem szereti az igazságot, akkor bármilyen magas is a státusza, és bármennyi ember gyűlik köré és imádja őt, az nemcsak értéktelen, hanem le is lepleződik, és kivetik a státusz előnyeinek élvezése miatt. Még ha egy személynek nincs is státusza, és senki sem néz fel rá, ha szereti az igazságot, istenfélő szíve van, és képes hinni Istenben, valamint gyakorlatiasan végezni a kötelességét, az ilyen emberek értékesek Isten szemében. A múltban mindig azt gondoltam, hogy a vendéglátás és az általános ügyintézői kötelességek fáradozással járó munkák, amelyekkel mindenki lenéz, és bármilyen jól is végzi az ember ezeket a kötelességeket, az haszontalan. Ezért nem akartam ilyen jellegű kötelességet végezni, és csak arra törekedtem, hogy vezető legyek, vagy olyan kötelességet végezzek, amely technikai jellegű. Most rájöttem, milyen abszurd volt a nézetem! Arra gondoltam, hogyan törekedett Pál eltökélten arra, hogy az összes többi apostol felett álljon. Beutazta Európa nagy részét, hogy hirdesse az evangéliumot, és sok levelet is írt, kivívva mindenki csodálatát és imádatát. Azonban nem nyerte el az igazságot és az életet, és mélyen gyökerező romlott beállítottsága volt. Végül még olyan elbizakodott és áruló dolgot is mondott, hogy „Nekem az élet Krisztus”, és Isten megbüntette őt. Láttam, hogy az út, amelyen járok, Pál útja, és ha nem fordítom meg a dolgokat, akkor végül a sorsom ugyanaz lesz, mint Pálé. Gyorsan bűnbánatot kellett tartanom és megváltoznom. Ezután képes voltam gondosan kezelni a vendéglátói kötelességemet, és minden nap azon töprengtem, hogyan végezzem jól ezt a kötelességet, és hogyan lássam vendégül jól a testvéreket. Többé nem éreztem magam alsóbbrendűnek.

Ez idő alatt, amíg a vendéglátói kötelességet végeztem, megtanultam, hogyan vessek magam alá Isten vezénylésének és elrendezéseinek, nyertem némi megértést a saját romlott beállítottságomról, képes voltam lecsendesíteni a szívemet, hogy végezzem a kötelességemet, és megéltem némi emberi hasonlatosságot. Mindezek olyan leckék, amelyeket a vendéglátói kötelesség végzése során tanultam. Szívemből hálát adok Istennek!