91. Már nem merülök el a félreértésben a vétkem miatt

2018 augusztusában huszonkét éves voltam. Mivel a KKP folyamatosan üldözte és letartóztatta a keresztényeket, azt terveztem, hogy egy szabad és demokratikus országba megyek, hogy ott higgyek Istenben. De váratlanul letartóztattak a repülőtéren. A rendőrök, hogy rákényszerítsenek a gyülekezet információinak eladására, mindennap reggel 6-tól éjfélig zárt állásban állítottak, végig hat vagy hét napon keresztül. Olyan sokáig álltam, hogy elszédültem; a lábam fájt és elzsibbadt, a légzésem pedig szaporává vált. A rendőrök meg is fenyegettek: „Ha nem beszélsz, felakasztunk, és megízleltetjük veled a »jég és tűz kettős lángját«. Először egy magas hőmérsékletű géppel megégetünk, aztán vizet nyomunk beléd, újra és újra megismételve ezt a folyamatot. Akkor már nem fogsz tudni beszélni, még ha akarsz sem.” A rendőrök által megkínzott testvérekre gondolva félelem töltötte el a szívemet: „Vajon kibírom majd, ha megkínoznak?” Némán imádkoztam magamban, kérve Istent, hogy adjon nekem erőt és hitet. Látva, hogy nem mondok semmit, a rendőrök lenyomták a fejemet, és egy parázsló cigarettacsikket tartottak az orrlukaimhoz. A sűrű füst és a forróság az orromba hatolt, és annyira fojtogatott, hogy nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, megfulladok. Meg is égették a bőrt az orrlukaim alatt, és hullámokban törő, éles fájdalmat éreztem. Aztán felhúzták a karomat, meggyújtottak egy öngyújtót, és a lánggal égették a karomat. Ösztönösen próbáltam elhúzni a kezemet, de a rendőrök szorosan tartották, nem engedték, hogy mozduljak. Hosszú másodpercekig égették a karomat. A fájdalom elviselhetetlen volt. A karom alsó részén a bőr feketére és húsig égett; később kisebesedett, és tojás nagyságú hegeket hagyott maga után. Ezután a rendőrök még gonoszul vigyorogtak is rám, engem pedig elöntött a düh, a neheztelés és a félelem, és arra gondoltam: „Ezek az ördögök mindenre képesek. Ki tudja, hogyan fognak ezután megkínozni?” Nagyon gyenge voltam, és minél hamarabb el akartam hagyni ezt a pokoli helyet. De tudtam, hogy nem lehetek júdás, és nem árulhatom el a testvéreimet csak azért, hogy nyomorúságosan tengessem az életemet. Így hát magamban Istenhez imádkoztam, megfogadva, hogy még ha meg is halok, akkor sem árulom el Isten házának érdekeit, és megesküdtem, hogy soha nem leszek júdás. Néhány nappal később a rendőrök elhozták a családomat, hogy aláírassák velem a Három Nyilatkozatot, mondván, hogy elengednek, ha megteszem. Apám, akit a nagy vörös sárkány félrevezetett, azt mondta, hogy kitagad, ha nem írom alá. Tudtam, hogy ez a Sátán trükkje, és megtagadtam az aláírást. A rendőrök ezután megfenyegettek: „Adunk neked egy utolsó éjszakát, de ha holnap sem írod alá, elviszünk valahová, és alaposan elbánunk veled!” Ezt hallva megijedtem. „Ezek mindenre képesek, és különösen azokkal szemben brutálisak, akik hisznek Mindenható Istenben. Ha továbbra is megtagadom az aláírást, ki tudja, hogyan fognak kínozni!” A halálnál is rosszabb szenvedés gondolata megrémisztett. Arra gondoltam: „Mi van, ha nem bírom a kínzást, és júdássá válok? Akkor megsérteném Isten természetét, és soha többé nem lenne esélyem a megmentésre. Ha bölcsességből aláírom a Három Nyilatkozatot, de a szívem nem árulja el Istent, vajon Isten ad nekem még egy esélyt?” Végül nem tudtam legyőzni a hús-vér testem gyengeségét, és aláírtam a Három Nyilatkozatot. Miután aláírtam a Három Nyilatkozatot, a rendőrök hazaengedtek.

Miután hazatértem, nyugtalannak éreztem magam. Bár arra gondoltam, hogy bölcsességet alkalmazok, mégis aláírtam a Három Nyilatkozatot, és Isten szemében ez az árulás jele volt. Vajon Isten még meg fog menteni engem? Később apám el akart vinni dolgozni, és rokonokat, barátokat is áthívott, hogy meggyőzzenek. Azt gondoltam magamban: „Nem mehetek el. Ha elmegyek, a testvérek nem fognak megtalálni. Akkor soha nem lesz esélyem visszatérni Isten házába.” Olyannak éreztem magam, mint egy eltévedt madár, aki teljesen egyedül vár egy ismeretlen válaszra. Két héttel később a testvérek megtaláltak, és beszélgettek velem a kötelességeim végzéséről. Látva, hogy még visszatérhetek Isten házába és végezhetem a kötelességeimet, annyira megindultam, hogy majdnem sírtam, és gyorsan bólintottam, hogy beleegyezem. Ezután bármilyen kötelességet is bízott rám a gyülekezet, mindent megtettem, hogy jól végezzem. De alkalmanként hallottam, ahogy a testvérek a Három Nyilatkozat aláírásának ügyéről beszélgetnek. Azt mondták: „Semmiképpen sem írhatjuk alá a Három Nyilatkozatot. A Három Nyilatkozat aláírása Isten elárulása, és a fenevad bélyegét süti ránk.” Valahányszor hallottam ezeket a szavakat, megfájdult a szívem, különösen, amikor Isten ezen szavait olvastam: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető. Ezt el kell mondanom nektek: aki összetöri a szívemet, az másodszor nem kap Tőlem kegyelmet, mindaz pedig, aki hűséges volt Hozzám, örökre a szívemben marad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Láttam, hogy Isten természete igazságos, fenséges és nem tűri a sértést, és hogy Isten nem irgalmaz többé senkinek, aki elárulja Őt és megsebzi a szívét. Azt gondoltam magamban: „Aláírtam a Három Nyilatkozatot, és elárultam Istent. Vajon Isten már kivetett engem? Ez azt jelenti, hogy még ha a végsőkig hiszek is, Isten soha nem menthet meg?” Különösen Isten házának tapasztalati tanúságtétel-videóiban láttam olyan testvéreket, akik, miután elfogták őket, mindenféle kínzás ellenére szilárdan megálltak a bizonyságtételükben, és határozottan megtagadták a Három Nyilatkozat aláírását. De én aláírtam a Három Nyilatkozatot, hogy elkerüljem a kínzást. Nemcsak hogy elmulasztottam bizonyságot tenni Isten mellett, de a szégyen bélyegét hagytam magamon, lehetővé téve a Sátánnak, hogy kigúnyoljon. Úgy éreztem, Isten biztosan igazán csalódott bennem. Minél többet gondoltam erre, annál negatívabb lettem; a szívem úgy fájt, mintha késsel döfték volna át, és azt kívántam, bárcsak ne írtam volna alá a Három Nyilatkozatot. De ami megtörtént, megtörtént, ahogy a kiömlött vizet sem lehet felszedni. Később Isten háza vizsgálatot indított azok ellen, akik aláírták a Három Nyilatkozatot; én is a vizsgálat alanya voltam. Isten szavaira gondoltam: „Nem azok robbantották fel a bombát és törték apró szilánkokra magukat, akik aláírják a »Három Nyilatkozatot«?” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (5.)). Isten gyűlöli azokat, akik aláírják a Három Nyilatkozatot, és elárulják Őt. Mivel aláírtam a Három Nyilatkozatot, Isten biztosan elítélt és kivetett. Vajon én leszek a következő, akit kitakarítanak? Később, bár a gyülekezet nem takarított ki, én mégis negativitásban éltem. Sokszor, amikor láttam, hogy a testvérek, akikkel együttműködtem, tapasztalati cikkek írásáról vagy az életbe való belépésről beszélgetnek egymással, úgy éreztem, hogy én más vagyok, mint ők, hogy ők mind testvérek, és mindannyiuknak megvan a lehetőségük, hogy törekedjenek az igazságra, és megmentést nyerjenek. De én más voltam. Én elárultam Istent, és Isten biztosan teljesen megundorodott tőlem. Úgy éreztem, hogy az olyan embereknek, mint én, nincs jogosultságuk az igazságra törekedni, és hogy még ha a végsőkig hiszek is, az mind hiábavaló lesz, és lehet, hogy csak egy szolgálattevő vagyok, és semmi közöm nem lesz az üdvösséghez. Negatív állapotban éltem, és mindennap csak gépiesen végeztem a kötelességeimet, miközben a szívem tele volt kimondhatatlan fájdalommal. Abban az időben gyakran hallgattam Isten szavainak egy himnuszát: „Ha szolgálattevő vagy”. Isten azt kérdezi tőlünk: „Ha te igazán szolgálattevő vagy, a szolgálatomra tudsz-e lenni hűségesen, a felületesség vagy negativitás bármilyen nyoma nélkül? Ha úgy találod, hogy soha nem becsültelek meg, akkor is képes leszel maradni és egész életeden át szolgálni Engem?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Egy nagyon komoly probléma: az árulás (2.)). Valahányszor hallottam ezt a dalt, mélyen megindultam. Teremtett lény vagyok, és Istenben hinni és a kötelességeimet végezni tökéletesen természetes és indokolt, és még ha Isten nem is akarna engem, én akkor is hinnék Benne mindvégig. Amíg még egy napom van hátra, hogy végezzem a kötelességeimet, mindent meg kellett tennem, hogy jól végezzem azokat!

Egy nap rábukkantam Isten szavainak egy szakaszára, amely tökéletesen leírta az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Van egy másik oka is annak, hogy az emberek a csüggedtség érzelmébe süllyednek: az, hogy az emberekkel, mielőtt nagykorúvá válnak, vagy miután felnőtté serdülnek, meghatározott dolgok történnek, vagyis vétkeket vagy butaságokat, bolondságokat és ostobaságokat követnek el. Az általuk elkövetett vétkek, ostobaságok és butaságok miatt süllyednek csüggedtségbe. Ez a fajta csüggedtség azt jelenti, hogy az ember elítéli önmagát, és ez valamiképpen azt is meghatározza, hogy miféle ember az illető. [...] Egyesek néha el tudják engedni és maguk mögött tudják hagyni a csüggedtség érzelmét. Őszinteségüket és minden energiájukat latba vetik a kötelességük, kötelezettségeik és feladataik végzése során, teljes szívüket-lelküket is képesek beleadni az igazságra való törekvésbe és az Isten szavain való elmélkedésbe, és Isten szavainak szentelik az erőfeszítéseiket. Csakhogy abban a pillanatban, amikor egy különleges helyzet vagy körülmény adódik, a csüggedtség érzelme ismét úrrá lesz rajtuk, és a szívük mélyén ismét úgy érzik, hogy rájuk bizonyult a bűnük. Ezt gondolják magukban: »Valaha elkövetted azt a dolgot, azelőtt olyan ember voltál. Elérheted te az üdvösséget? Van értelme az igazság gyakorlásának? Mit gondol Isten arról, amit tettél? Megbocsátja neked Isten, amit tettél? Ha most így fizeted az árat, az jóváteheti a vétkedet?« Gyakran róják meg magukat, bensőjükben bűnösnek érzik magukat, és folyton kételkednek, folyton kérdésekkel gyötrik magukat. Soha nem képesek maguk mögött hagyni vagy levetni a csüggedtség érzelmét, és állandó nyugtalanságérzet van bennük a szégyenletes dolog miatt, amit elkövettek. Ezért annak ellenére, hogy oly sok éve hisznek Istenben, olyan, mintha soha nem hallgattak vagy értettek volna meg semmit, amit Isten mondott. Olyan, mintha nem tudnák, hogy az üdvösség elérésének van-e bármi köze hozzájuk, hogy lehetséges-e számukra a felmentés és a megváltás, vagy hogy alkalmasak-e arra, hogy megkapják Isten ítéletét, fenyítését és az Ő üdvösségét. Fogalmuk sincs mindezekről. Mivel nem kapnak választ, és nem kapnak pontos ítéletet sem, mélyen legbelül folyamatosan csüggedtnek érzik magukat. A szívük mélyén újra meg újra felidézik, amit tettek, az elméjükben újra meg újra lejátsszák, visszaemlékezve arra, hogyan kezdődött és mi lett a vége, visszaidézve az egészet elejétől a végéig. Akárhogyan is emlékeznek rá, mindig bűnösnek érzik magukat, ezért folyton csüggedtnek a dolog miatt, éveken keresztül. Még amikor a kötelességüket végzik, még amikor egy bizonyos munkával vannak megbízva, akkor is úgy érzik, nincs reményük a megmenekülésre. Ezért soha nem néznek egyenesen szembe az igazságra való törekvés kérdésével, és nem tekintik azt a leghelyesebb és legfontosabb dolognak. Azt hiszik, hogy azt a hibát vagy dolgot, amit a múltban elkövettek, a legtöbb ember megveti, vagy hogy az emberek elítélik és megvetik őket, sőt, Isten is elítéli őket. Bármelyik szakaszában jár is Isten munkája, akárhány kijelentést is tett Ő, ők soha nem néznek szembe helyesen az igazságra való törekvés kérdésével. Miért van ez így? Nincs bátorságuk hátrahagyni a csüggedtséget. Ez a végső következtetés, amit ez a fajta ember levon az effajta dolog megtapasztalásából, és mivel nem a helyes következtetést vonja le, képtelen maga mögött hagyni a csüggedtségét” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten pontosan leírta az állapotomat. Amióta aláírtam a Három Nyilatkozatot, az ügy olyan volt, mint egy tüske a szívemben, és gyakran éreztem magam megtörtnek és zaklatottnak. Többször is megkérdeztem magamtól: „Mivel aláírtam a Három Nyilatkozatot, és megjelöltek a fenevad bélyegével, vajon Isten még megment egy olyat, mint én? Isten olyan embereket akar, akik bizonyságot tudnak tenni Mellette, de én nemcsak hogy nem tettem bizonyságot Isten mellett, hanem még alá is írtam a Három Nyilatkozatot, és el is árultam Istent, szégyenfolttá válva. Vajon Isten már kivetett engem?” Valahányszor így gondolkodtam, úgy éreztem, mintha késsel szaggatnák a szívemet. Már azt sem tudtam, mit mondjak imáimban. Bár a gyülekezet még mindig lehetőséget adott a kötelességeim végzésére, és én nagyon hálás voltam, és a lehető legjobban akartam végrehajtani azokat, a nyugtalanságom csak nem akart elmúlni. Valahányszor hallottam a testvéreket azokról beszélgetni, akik aláírták a Három Nyilatkozatot, a szívem tompán sajgott. Látva azoknak a testvéreknek a tapasztalatait, akik letartóztatásuk után szilárdan megálltak bizonyságtételükben, a szívem még jobban fájt és sajgott. Azt gondoltam, ezeket az embereket Isten elismeri, de én aláírtam a Három Nyilatkozatot és elárultam Istent, így méltatlanná váltam az Ő üdvösségére. Mivel nem tudtam lerázni magamról a Három Nyilatkozat aláírásának árnyékát, gyakran negatív állapotban éltem, és semmennyire nem tudtam lelkesedni, hogy az igazságra törekedjek, és elérjem az életbe való belépést. Olyannak éreztem magam, mint egy lélektelen test, aki csak arra képes, hogy mindennap letudja a dolgát. Úgy tűnt, csak a dolgok jó elvégzésével tudom jóvátenni a vétkeimet, és csak akkor érezhet a szívem egy kis vigaszt. Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy Isten nem vette el tőlem a lehetőséget, hogy törekedjek az igazságra. Még azt is megengedte, hogy képezzem magam egy vezetői kötelesség végzésében. Ha Isten kivetett volna, hogyan lenne még lehetőségem végezni a kötelességemet? Ha így lenne, még inkább nem lennék képes élvezni Isten szavainak öntözését sem. De én továbbra is félreértettem Istent, és annyi időt pazaroltam el a negativitásban élve! Ha továbbra is ilyen negatív maradnék, nem Isten vetne ki engem, hanem én tenném tönkre magamat azzal, hogy nem törekszem az igazságra. Alaposan el kellett gondolkodnom magamon, és keresnem kellett az igazságot, hogy kijussak ebből a negatív állapotból.

Később láttam Isten szavainak egy szakaszát, amely segített megtalálni a probléma gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében. Talán, amint teljesítik kötelességüket, vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy képesek elhagyni a családjukat, és örömmel feláldoznák magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló motivációjukat, hogy félretették ezt a motivációt, és az többé már nem irányítja vagy korlátozza őket. Akkor azt gondolják, hogy már nincs meg bennük a motiváció, hogy áldottak legyenek, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen tekintenek a dolgokra. Próbatételek nélkül jól érzik magukat. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet, vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak az Istenért való áldozat mellett, addig azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy már nem személyes lelkesedés vagy pillanatnyi impulzusok vezérlik őket kötelességük teljesítése során. Hanem azt hiszik, hogy törekedhetnek az igazságra, és hogy kötelességük teljesítése közben folyamatosan kereshetik és gyakorolhatják az igazságot, így romlott beállítottságaik megtisztulnak, és némi valódi változást érnek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az emberek rendeltetési helyéhez és sorsához, hogyan viselkednek? Az igazság a maga teljességében feltárul” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten leleplezte a valódi állapotomat. Azért voltam annyira negatív, mert az áldások iránti vágyam szertefoszlott. Miután megtaláltam Istent, lelkesen áldoztam fel magam Érte, és közvetlenül a középiskola után elkezdtem teljes időben végezni a kötelességemet azt gondolva, hogy ha így törekszem tovább, biztosan be fogok menni a királyságba, és élvezni fogom a mennyek országának áldásait. Amikor elkaptak, és a kínzástól való félelem miatt aláírtam a Három Nyilatkozatot, úgy éreztem, nincs többé reményem az áldások elnyerésére, és minden kétségem és félreértésem Isten iránt felszínre tört. Azon tűnődtem: „A Három Nyilatkozat aláírása után Isten még megbocsáthat nekem? Ha Isten nem ment meg, akkor van még reményem az áldásokra? Ha nincs remény az áldásokra, akkor mi értelme a végsőkig hinni?” Legbelül igazán negatívvá váltam. Különösen később, amikor a vezetők kivizsgálták a Három Nyilatkozat aláírásának ügyét, gyanakodni kezdtem, hogy a gyülekezet bármikor kitakaríthat, és úgy éreztem, bár még élvezhetem Isten szavának ellátását és végezhetem a kötelességeimet, nem menekülhetek meg attól a sorstól, hogy kivetnek. Azt hittem, nincs reményem az áldások elnyerésére, és úgy éreztem, mintha egy nehéz kő nyomná a szívemet. Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna a lelkemet. Gyakran elborított a negativitás és fájdalom, és nem tudtam erőt gyűjteni az igazságra való törekvéshez és az életbe való belépéshez. Láttam, hogy az áldások iránti vágyam túl erős. Mindazokat az éveket, az önfeláldozásokat és áldozatokat, amiket megtettem, nem azért tettem, hogy Istennek eleget tegyek, hanem hogy megpróbáljak alkudozni Vele. Amikor volt mit nyerni, igazán motivált voltam a kötelességeimben, de amikor nem kaphattam meg az áldásokat, nagyon negatívvá váltam. Mi volt a különbség az én törekvésem és az álhívők törekvése között? Csupán teremtett lény vagyok, még a porhoz sem vagyok méltó, mégis eljöhetek Isten házába, végezhetem a kötelességeimet, és élvezhetem mindazt az igazságot, amit Isten kifejez. Olyan sokat kaptam Istentől. De egyáltalán nem voltam hálás mindazért, amit Isten adott nekem. Még szégyentelenül kértem is Istentől a mennyek országának áldásait, és ha nem kaphattam meg az áldásokat, negatívvá váltam és ellenálltam. Tényleg nem volt bennem emberi mivolt! Ezt felismerve mély megbánást éreztem, ezért imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy elengedjem az áldásokra vonatkozó szándékaimat, és bűnbánatot tartsak.

Ezután elolvastam még két szakaszt Isten szavaiból, és világosabban megértettem az Ő szándékát. Mindenható Isten azt mondja: „A legtöbb ember már vétkezett, és bizonyos módokon beszennyezte magát. Például egyesek ellenálltak Istennek, és istenkáromló dolgokat mondtak; egyesek elutasították Isten megbízatását, nem teljesítették kötelességüket, és Isten visszautasította őket. Néhány ember elárulta Istent, amikor kísértésekkel szembesült. Egyesek elárulták Istent azzal, hogy aláírták a »Három nyilatkozatot«, amikor letartóztatták őket. Mások ellopták a felajánlásokat; némelyek eltékozolták a felajánlásokat. Egyesek gyakran megzavarták a gyülekezet életét, és kárt okoztak Isten választott népének. Egyesek klikkeket hoztak létre és gyötörtek másokat, romhalmazt csinálva a gyülekezetből. Voltak, akik gyakran elképzeléseket és a halált terjesztették, ártva a testvéreknek; néhányan pedig paráznaságba és szexuális szabadosságba keveredtek, és szörnyű hatást gyakoroltak. Elég annyit mondani, hogy mindenkinek megvan a maga vétsége és szégyenfoltja. Egyesek azonban képesek elfogadni az igazságot és megtérni, míg mások nem képesek, és meg is halnak, mielőtt megtérnének. Tehát az embereket természetlényegüknek és következetes viselkedésüknek megfelelően kell kezelni. Akik tudnak megbánást gyakorolni, azok hisznek valóban Istenben, de ami a valóban megátalkodottakat illeti, akiket ki kell közösíteni és ki kell űzni, azok ki lesznek közösítve és ki lesznek űzve. [...] Isten minden embert azon az alapon kezel, hogy milyen az illető aktuális körülményeinek és hátterének tényleges helyzete, milyenek a cselekedetei, a viselkedése és a természetlényege. Isten soha senkivel nem fog rosszul bánni. Ez Isten igazságosságának egyik oldala. Például a kígyó bűnre csábította Évát, hogy egye meg a gyümölcsöt a jó és rossz tudásának fájáról, de Jahve nem tett neki szemrehányást azzal, hogy: »Megmondtam, hogy ne egyél a gyümölcsből! Mégis miért tetted? Meg kellett volna értened! Tudnod kellett volna, hogy a kígyó csak azért mondta, hogy bűnbe vigyen téged.« Jahve nem feddte meg így Évát. Mivel az emberek Isten teremtményei, Ő tudja, hogy milyenek az ösztöneik, mire képesek ezek az ösztönök, milyen mértékben tudnak az emberek uralkodni magukon, és meddig mehetnek el. Isten mindezt egészen világosan tudja. Ahogy Isten kezeli az embert, az nem olyan egyszerű, mint azt az emberek képzelik. Amikor utálattal vagy ellenérzéssel viszonyul egy személyhez, vagy ha arról van szó, hogy az illető mit mond egy adott helyzetben, akkor Ő jól érti az állapotát. Ez azért van, mert Isten átvizsgálja az ember szívét és lényegét. Az emberek mindig azt gondolják: »Istennek csak az Ő isteni mivolta van. Ő igaz, és nem tűr sértést az embertől. Nem veszi figyelembe az ember nehézségeit, és nem képzeli magát az emberek helyébe. Ha valaki ellenáll Istennek, akkor Ő meg fogja büntetni.« A dolgok egyáltalán nem így állnak. Ha valaki így érti az Ő igazságát, az Ő munkáját és az emberekkel való bánásmódját, akkor súlyosan téved. Isten döntése az egyes emberek sorsáról nem az illető elképzelésein és képzelgésein alapszik, hanem Isten igazságos természetén. Ő mindenkinek a tettei alapján fog megfizetni. Isten igazságos, és előbb vagy utóbb gondoskodni fog arról, hogy minden ember teljesen meggyőződjön” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „A Bibliában van egy történet a tékozló fiú visszatéréséről – miért használta az Úr Jézus ezt a példázatot? Azért, hogy megértesse az emberekkel, hogy Isten szándéka az emberiség megmentésére őszinte, és hogy Ő lehetőséget ad az embereknek a bűnbánatra és a változásra. E folyamat során Isten végig megérti az embert, jól ismerve a gyengeségeit, valamint a romlottsága mértékét. Tudja, hogy az emberek minduntalan megbotlanak és kudarcot vallanak. Akárcsak a járni tanuló gyermek, bármennyire erős testileg, mindig lesznek olyan alkalmak, amikor elbukik és megbotlik, és olyan alkalmak, amikor belebotlik dolgokba és átesik rajtuk. Isten minden embert annyira megért, amennyire az anya érti a gyermekét. Érti minden egyes ember nehézségeit, gyengeségeit, valamint szükségleteit. Sőt, Isten érti, milyen nehézségekkel, gyengeségekkel és kudarcokkal szembesülnek az emberek a beállítottságbeli változásba való belépés folyamata során. Ezek azok a dolgok, amelyeket Isten a legjobban ért. Ezért mondják, hogy Isten átvizsgálja az emberek szívének mélységeit. Nem számít, milyen gyenge vagy, ameddig nem tagadod meg Isten nevét, illetve nem hagyod el Őt és ezt az utat, mindig lehetőséged lesz a beállítottságbeli változás elérésére. Ha megvan ez a lehetőséged, akkor van reményed a túlélésre, ezáltal pedig arra, hogy Isten megmentsen” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A gyakorlás útja az ember beállítottságának megváltoztatása felé). Isten szavainak olvasása után némi megértést nyertem Isten igazságos természetéről. Amikor Isten megítéli, hogy egy ember megmenthető-e vagy sem, nem ítél el vagy vet ki egy embert egy pillanatnyi vétek alapján. Isten ismeri az érettségünket, és megértést tanúsít a gyengeségeink iránt. Isten elsősorban a következetes viselkedése alapján méri fel az embert, és az alapján, hogy képes-e elfogadni az igazságot. Ha a kötelességében tanúsított viselkedése következetesen jó volt, és ha egy vétek elkövetése után képes elfogadni az igazságot és őszintén bűnbánatot tartani, Isten irgalmas lesz, és toleranciát tanúsít az ilyen ember iránt. Például Dávid tele volt megbánással, miután elvette Uriás feleségét, és soha többé nem követett el házasságtörést. Még idős korában sem közeledett ahhoz a fiatal nőhöz, akit azért hoztak, hogy melegítse őt. Bár Dávid vétkezett, őszintén megbánta, és Isten attól még elismerte őt. Néhány testvért kiközösítettek, mert egy antikrisztus útját járták, és súlyosan megzavarták a gyülekezet munkáját, de később őszintén megbánták, és újra visszamehettek Isten házába, sőt még tapasztalati cikkeket is írtak, bizonyságot téve Isten rajtuk végzett megmentő munkájáról. Tőlük láttam, hogy Isten hozzáállása azokhoz, akik őszintén megbánják bűneiket és képesek elfogadni az igazságot, az irgalom és a megmentés. Ezzel szemben azokhoz, akik következetesen rosszul teljesítettek, nem fogadják el az igazságot, vagy nem tartottak őszinte bűnbánatot, Isten hozzáállása az elítélés és a kivetés. Például néhányan, akik aláírták a Három Nyilatkozatot, utána nem értették meg, hogy elárulták Istent, és nem tanúsítottak bűnbánatot, sőt még a gyülekezetet és a testvéreiket is eladták. Az ilyen embereknek Isten nem ad plusz esélyeket, mert idegenkednek az igazságtól, és nincs lelkiismeretük, sem józan eszük. Arra gondoltam, hogy nem régóta végeztem a kötelességemet, amikor letartóztattak, a tapasztalatom sekélyes volt, és az érettségem kicsi. A gyengeség pillanatában írtam alá a Három Nyilatkozatot, de utána erős önvádat és megbánást éreztem, és bűnbánatot akartam tartani, és meg akartam változni. A gyülekezet esélyt adott nekem a kötelességemben tanúsított következetes viselkedésem alapján. Ez Isten irgalma volt, és feltárta az Ő igazságosságát. De én nem értettem Isten természetét, és továbbra is félreértettem Őt azt gondolva, hogy pusztán munkát végzek, és miután befejeztem a munkavégzést, kivetnek – mintha Ő arra használna, hogy szolgálatot tegyek. Azt hittem, hogy Isten lépten-nyomon ármánykodik az emberek ellen, pont mint ahogy a romlott emberiség teszi. Nem istenkáromlás volt ez Isten ellen? Egyáltalán nem volt istenfélő szívem! Teljesen tagadtam Isten igazságosságát, és tagadtam Isten azon szándékát is, hogy a lehető legnagyobb mértékben megmentse az emberiséget. Rájöttem, hogy hitemben egyáltalán nem ismertem Istent. Igazán vak voltam! Ha így folytatnám, soha nem nyerném el Isten bocsánatát. Követnem kellett Dávid példáját, nyugodtan szembe kellett néznem a vétkeimmel, és őszintén bűnbánatot kellett tartanom. Függetlenül attól, hogy végül jó kimenetelem lesz-e vagy sem, el kell fogadnom a saját jövőbeli kilátásaimat és utamat, alá kell vetnem magam nekik, és nem szabad aggódnom miattuk.

Ezután azon tűnődtem: „Mi volt a kudarcom kiváltó oka a Három Nyilatkozat aláírásának ügyében, miután letartóztattak?” Isten e szavait olvastam: „Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindent adtam nektek? Akkor miért nem nyertétek el? Mi okotok van panaszkodni? Vajon nem azért nem nyertetek el semmit, mert túlságosan szerelmesek vagytok a testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataitok? Nem azért, mert túlságosan ostobák vagytok? Ha képtelen vagy elnyerni ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? [...] Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed szembenézni Istennel? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). „Ma a világon mindenki megpróbáltatásokon megy keresztül, még Isten is szenved, helyénvaló-e tehát az, hogy ti ne szenvedjetek? [...] Vannak, akik a családjuk miatt szembesülnek a fájdalommal, vannak, akik a házasságuk miatt, vannak, akik üldöztetést szenvednek, és még lakóhelyük sincs. Bárhová is mennek, az valaki másnak az otthona, és fájdalmat éreznek a szívükben. Vajon az a fájdalom, amit most átéltek, nem az a fájdalom, amit Isten szenvedett el? Istennel együtt szenvedtek, és Isten elkíséri az embereket a szenvedésben. Ma mindannyian részesei vagytok Krisztus nyomorúságának, királyságának és kitartásának, és végül dicsőséget szereztek! Ennek a szenvedésnek van értelme. Hát nem így van? Nem hiányozhat belőled ez az elhatározás. Meg kell értened, mit jelent a mai szenvedés, és miért szenvedsz annyit. Keresned kell az igazságot, és meg kell értened Isten szándékát, és akkor meglesz benned az elhatározás a szenvedésre” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavaiból rájöttem, hogy annak a kiváltó oka, hogy aláírtam a Három Nyilatkozatot, az volt, hogy túlságosan dédelgettem a hús-vér testemet. Követtem a „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” sátáni túlélési törvényt, és a saját hús-vér testem érdekeit minden más fölé helyeztem. Istenbe vetett hitemben azt kívántam, hogy egyáltalán ne legyenek nehézségek és fájdalmak, és hogy a hús-vér testem ne szenvedjen, sőt mi több, hogy ne kelljen semmilyen próbatételt vagy nyomorúságot megtapasztalnom. Így amikor a nagy vörös sárkány kínzással fenyegetett, nem az járt a fejemben, hogyan állhatnék meg szilárdan a bizonyságtételemben, hanem inkább a kínzástól való félelmem – azért írtam alá a Három Nyilatkozatot, hogy kevesebb kínzást szenvedjek el. Hogy megkíméljem magam, és elkerüljem a testi szenvedést, meghajoltam az ördög előtt, és lealacsonyodtam a túlélésért, ragaszkodtam szégyenteljes létezésemhez, megtagadtam Istent és elárultam Őt. Miben különbözött a viselkedésem Júdásétól? Isten szavaiból arra is rájöttem, hogy ahhoz, hogy valaki megmentést nyerjen a hitében, sok szenvedést kell elviselnie. Csak fájdalmas helyzeteken keresztül lehet igaz hitünk Istenben. Vegyük például Pétert. Amikor követte az Úr Jézust, élete során több száz próbatételt és finomítást tapasztalt meg. Ezekben a finomításokban arra törekedett, hogy szeresse Istent, és végül elérte az Isten iránti legfőbb szeretetet és a halálig tartó alávetettséget, és fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért, ő lett az első ember a korok során, akit Isten tökéletesített. Ott volt Jób is, aki próbatételekkel nézett szembe. Jób egy pillanat alatt elvesztette hatalmas vagyonát és gyermekeit, testét fekélyek borították, mégis képes volt alávetni magát Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételében, megrémítve a Sátánt, és pánikszerű menekülésre késztetve azt. Jób egy igazán szabad emberré vált. Hozzájuk hasonlítva szégyelltem magam. Teljesen megrémültem és kompromisszumot kötöttem a Sátánnal még úgy is, hogy nem néztem szembe komoly kínzással. Olyan voltam, mint egy üvegházi virág: képtelen voltam elviselni egy kis szelet vagy esőt. Igazán törékeny voltam! Törekednem kellett az igazságra, és nem szabadott többé a hús-vér testemmel törődnöm, és megfogadtam, hogy ha egy nap újra letartóztatnak, szilárdan megállok a bizonyságtételemben, még akkor is, ha a Sátán olyan kegyetlenül megkínoz, hogy az élet rosszabb lesz a halálnál.

2024 júliusának végén, éppen miután megérkeztem a Tongjang Gyülekezetbe, a szomszédos gyülekezet nagyszabású letartóztatási hullámot szenvedett el, és a vezetők úgy szervezték meg, hogy gyorsan segítsünk áthelyezni Isten szavainak könyveit. De épp miután más rejtekhelyre költöztettük a könyveket, felmerült a gyanú, hogy a sofőrt követik. Ráadásul a testvér, akivel együttműködtem, szintén potenciális kockázatoknak volt kitéve a sofőrrel való érintkezés miatt. Nagyon féltem. Arra gondoltam, hogy a közelmúltban hosszú ideig követett a rendőrség, és majdnem letartóztattak, és hogy egy júdás elárult, így a rendőrség kiemelt letartóztatási célpontja voltam. Ha a testvért, akivel együttműködtem, célba vette a rendőrség, nem tudnék elmenekülni; ha a rendőrség elkapna, biztosan nem engedne el. De amikor az előző alkalommal elkövetett vétkemre gondoltam, amikor letartóztattak és aláírtam a Három Nyilatkozatot, erős késztetést éreztem a szívemben: „Ha tényleg elfognak, esküszöm, soha nem tagadom meg Istent, és határozottan bizonyságot teszek Istenről!” Amikor így gondolkodtam, a szívemet többé nem korlátozta ez a környezet. Hogy elfognak-e vagy sem, az Isten kezében volt, és nekem alá kellett vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. A könyveket sürgősen át kellett helyezni, a különféle feladatokat sürgősen végre kellett hajtani, és meg kellett óvnom Isten házának érdekeit. Így hát folytattam a könyvek áthelyezésének elrendezéseiről szóló megbeszélést a társammal. Ezzel egy időben levelet írtam a gyülekezetnek, hogy nyomon kövessem az áthelyezés előrehaladását. Így gyakorolva sokkal nyugodtabbnak éreztem magam a szívemben. Hogy képes voltam elérni ezt a kis megértést és átformálódást, elválaszthatatlan Isten szavainak útmutatásától. Őszintén hálát adok Istennek!