98. Hogy jutottam ki az elmegyógyintézetből?

2006 második felében elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Azáltal, hogy összejövetelekre jártam és Isten szavait olvastam, megértettem, hogy az emberi lényeket Isten teremtette, és hogy az élet lehelete Tőle jön. Arra is rájöttem, hogy a házasságot és a családot Isten rendeli el, ezért hajlandó voltam elfogadni a boldogtalan házasságomat. Később elkezdtem végezni a kötelességeimet a gyülekezetben a legjobb tudásom szerint, és az életem sokkal tartalmasabb lett. Az elején tudta a férjem, hogy hiszek Istenben, de nem üldözött és azt mondta, mindenkinek megvan a maga hite. De később látta, hogy a KKP az interneten rágalmazza és befeketíti a Mindenható Isten Egyházát, és onnantól a hitem útjába állt.

2009 második felében, miután egyszer hazaértem egy összejövetelről, a nagyapámat, nagybátyámat és nagynénémet találtam az otthonunkban. Az arckifejezésükből tudtam, hogy az istenhitem miatt vannak ott. A legidősebb nagybátyám megvádolt: „Hát nem tudod, hogy a kormány tiltja az istenhitet, és hogy letartóztathatnak? Ha letartóztatnak, börtönbüntetésre ítélnek és megkínoznak, csak magadat okolhatod majd!” A többi rokon is beavatkozott a beszélgetésbe, és egyetértettek vele. A nagybátyám azután megfenyegetett: „Egyszerűen csak nem hallgatsz ránk, ugye? Hát jó! Ha nem tudunk megállítani, akkor majd a törvény elbánik veled! Bevitetünk a rendőrőrsre!” Amikor láttam, hogy így üldöznek, és azzal fenyegetnek, hogy a rendőrőrsre küldenek, nagyon nyugtalan lettem. Azt gondoltam: „Mi lesz, ha tényleg börtönbe juttatnak? A fiam még olyan kicsi, ki fog vigyázni rá? Ha idejönne a rendőrség, és a szomszédaim meglátnák, vajon azt gondolnák, hogy megőrültem, mert hiszek Istenben? Talán csak azt kellene mondanom, hogy már nem is hiszek, csak hogy gyorsan elmenjenek.” Azt mondtam hát, hogy többé nem fogok hinni. Amint ezt kimondtam, abbahagyták a nyomásgyakorlást. Abban a pillanatban megbántam, hogy ezt mondtam nekik. De amikor arra gondoltam, hogy milyen nehéz a hit útja, és eszembe jutott az üldöztetés és a sértések, amiket a családomtól elszenvedtem, elgyengültem belül. Ezért Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy adjon erőt és hitet a folytatáshoz. Később Isten szavait olvastam: „Egyetlen ember sincs köztetek, akit a törvény véd – ehelyett, a törvény szankcionál titeket. Még problémásabb az, hogy az emberek nem értenek meg titeket. Legyen szó a rokonaitokról, a szüleitekről, a barátaitokról vagy a kollégáitokról, egyikük sem ért meg titeket. Amikor Isten magatokra hagy, lehetetlen tovább élnetek a földön, de az emberek még így sem bírják elviselni, hogy távol legyenek Istentől. Ez a jelentősége annak, hogy Isten meghódítja az embert, és ez Isten dicsősége(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Amikor Isten ezen szavait olvastam, mélyen meghatottak, és patakzottak a könnyeim. Úgy éreztem, hogy Isten mellettem van és vigasztal. Isten nem nézte a gyengeségemet és ostobaságomat, és Ő tudja, hogy a Belé vetett hitünket a törvény bünteti, a családunk félreérti, és mi szenvedünk ezektől a dolgoktól. Isten valóban megért minket. Visszanyertem a hitemet, és elhatároztam, hogy nem számít, mi történt, soha nem fogom megtagadni és elárulni Istent, és hogy teljes szívvel fogom követni Istent és végezni a kötelességemet. A férjem azonban továbbra is üldözött.

2013 márciusában egy este 9 óra körül értem haza az evangélium hirdetéséből. Amikor a férjem látta, hogy hazajöttem, azt mondta, hogy elmegy cigarettát venni. Meglepetésemre négy rendőrrel jött vissza. A parancsnok kikérdezett arról, merre jártam az utóbbi időben, de nem mondtam semmit. Megvádoltak „szektában való részvétellel és a rendfenntartó szervek akadályozásával”, és megbilincseltek. Azután elvittek a rendőrőrsre. A kihallgatószobában elkezdtek faggatni az istenhitemről. Amikor nem tudták kiszedni belőlem azt az információt, amit akartak, hízelgéssel próbálkoztak: „Hova jár a fiad iskolába? Milyenek a jegyei? A kormány ellenzi a hitedet, szóval ha továbbra is ragaszkodsz a hitedhez, tönkre fogod tenni a fiad jövőjét!” A rendőrök szavai hallatán azt gondoltam magamban: „A Sátán tudja, hogy a fiamért aggódom a legjobban, ezért az ő jövőjét használja arra, hogy megfenyegessen. Azt akarja, hogy tagadjam meg és áruljam el Istent.” Némán figyelmeztettem magamat: „Semmiképp sem szabad beleesnem a csapdájukba.” Amikor látták, hogy rendíthetetlen vagyok, a rendőrök azt a nagynénémet hozták oda, aki a legközelebb állt hozzám, hogy ő próbáljon meggyőzni. Amikor azt láttam, hogy a nagynéném a rendőrség pártjára áll, elöntött a düh. Azt gondoltam: „Hát korábban nem együtt olvastuk Isten szavait? Tudod, hogy a hívők nem olyanok, mint amilyennek a rendőrség beállítja őket. Most, hogy letartóztattak, nemcsak hogy nem vagy hajlandó felszólalni azért, ami helyes, hanem még a pártjukat is fogod!” Mérgesen odavetettem neki, hogy menjen el, mielőtt befejezhette volna a mondandóját. Később a rendőrség kint beszélt a férjemmel pár percig, majd utána betuszkoltak egy rendőrautóba.

Este 10 körül elvittek egy elmegyógyintézetbe. Amikor kiszálltam az autóból, két harmincas éveiben járó rendőr megragadott a karomnál fogva, bevittek a kórház irodájába, és átadtak az igazgatónak. Nem mondtak semmit, és meg sem vizsgáltak, csak összekötözték a kezeimet egy kötéllel, és belöktek egy szobába, aminek vasból volt az ajtaja. Úgy éreztem, mintha egy ketrecbe vetettek volna, és hogy teljes mértékben ki vagyok nekik szolgáltatva. Nem tudtam, hogy mit fognak csinálni velem. Ideges voltam és féltem, így magamban Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy vezessen. Amikor beléptem a szobába, bűzös szag ütötte meg az orromat, amitől émelyegtem, és hányingerem lett. Azt gondoltam: „Hogy lehet egy ilyen helyen élni?” Egy olyan szobába vittek, ahol női pszichiátriai betegek voltak, majd két ember erőszakkal az ágyhoz kötözött, a csuklómat az ágytámla sarkaihoz erősítették, és a lábamat az ágy másik végén összekötötték. Hat vagy hét beteg állta körül az ágyamat, és bámultak. Volt, akinek borzas volt a haja, mások üres tekintettel bámultak. Azt gondoltam magamban: „Ez nem egy elmebetegeknek fenntartott hely? Mit keresek itt?” Mielőtt tovább gondolhattam volna a dolgot, az igazgató a kezébe vett egy fecskendőt, készen arra, hogy belém szúrja. Amikor megláttam a piros folyadékot a fecskendőben, megrémültem, és fogalmam sem volt, milyen orvosságot akarnak belém fecskendezni. Vajon meg fogok bolondulni tőle? Azt mondtam: „Nem vagyok beteg, nem vagyok őrült. Miért akar beadni egy injekciót?” Próbáltam ellenállni, de nem tudtam megmozdulni, mert le voltam kötözve. Az igazgató az akaratom ellenére beleszúrta a fecskendőt a fenekembe, és azt kiáltotta: „Pofa be! Ha nem vagy őrült, akkor mi vagy?” Azokra a módszerekre gondoltam, amiket a KKP alkalmaz, hogy elpusztítsa Isten választott népét. Vannak, akikbe olyan szereket fecskendeznek be, amiktől idegösszeroppanást kapnak, hogy ne tudjanak hinni Istenben. Nagyon nyugtalan voltam, és féltem. Vajon el fogom veszíteni az eszem ettől az injekciótól? Ha megbolondulnék, nem lennék képes hinni Istenben. Tehetetlenségemben önkéntelenül is kitört belőlem a megállíthatatlan zokogás. Némán, a szívemben imádkoztam Istenhez: „Istenem! Olyan gyengének érzem magam most. Nem tudom, milyen injekciót adnak be nekem, és félek, hogy megőrülök. Kérlek, óvj meg!” Az imádság után rájöttem, hogy Isten kezében van az, hogy meg fogok-e bolondulni, vagy sem, és a szívem egy kicsit megnyugodott. Hajnali egy óra körül az egyik nővér végül lazított a kötéseken, és én nyugtalan álomba merültem.

Hajnali öt körül ébredtem fel másnap reggel, és láttam, hogy több beteg is az ágyam köré gyűlt. Az egyik kinyújtotta a kezét, hogy belecsípjen a fülembe. Ez a látvány rettegéssel töltött el, így gyorsan a fejemre húztam a takarót, és szorosan összegömbölyödtem. Libabőrös lett a fejbőröm, és azt gondoltam magamban: „Régebben kerültem a pszichés betegeket az utcán, de most velük élek. Hogy birkózzak meg ezzel? Fogalmam sincs, mennyi ideig leszek bezárva erre a pokoli helyre.” Ezért Istenhez imádkoztam. Dánielre gondoltam, akit az oroszlánok vermébe vetettek. Ő Istenhez imádkozott, és Isten vele volt. Az oroszlánok nem merték bántani, sőt barátkoztak vele. Végül Dániel teljesen sértetlenül jött ki az oroszlánok verméből. Imádkozott Istenhez, és látta Isten tetteit. Nekem is imádkoznom kellett Istenhez, és bíznom kellett Benne, hogy megtapasztaljam ezt a helyzetet. Erre gondolva már nem féltem annyira. Reggeli után hallottam, hogy az ápoló szólt, hogy vegyük be a gyógyszert, és a szívem megint hevesen dobogott: „Nem vagyok beteg. Vajon a gyógyszerük miatt megbolondulok vagy el fog homályosodni az elmém? Vajon teljesen megszégyenülök végül, mint azok az őrültek az utcán?” Láttam, hogy erőszakkal begyógyszereznek egy körülbelül tizenkét vagy tizenhárom éves kislányt, és teljesen elborzadtam. Gyorsan elbújtam a leghátsó szobában, de az ápoló így is odajött, és szólt, hogy vegyem be a gyógyszert. Durván odaszólt: „Most, hogy itt vagy, úgy bánnak veled, mint egy beteggel, nem számít, hogy az vagy-e, vagy sem.” Én továbbra sem voltam hajlandó bevenni a gyógyszert. Egy idő után valaki odajött egy kötéllel, készen arra, hogy megkötözzön, és megfenyegetett: „Szóval nem veszed be a gyógyszeredet? Ha megtagadod, megkötözünk, és lenyomjuk a gyógyszert a torkodon. Szóval beveszed magadtól a gyógyszert, vagy sem?” Tehetetlen és erőtlen voltam, így Istenhez imádkoztam. Felidéztem Isten szavait: „Térj most vissza Mindenható Isten jelenlétébe, amilyen gyakran csak tudsz. Kérj Tőle mindent. Biztosan megvilágosít téged, és a döntő pillanatokban meg fog védeni. Ne félj! Ő már birtokolja az egész lényedet. Az Ő védelmével és gondoskodásával mitől félhetnél? [...] Az ég egy pillanat alatt megváltozhat, de neked mitől kellene félned? Kezének legkisebb mozdulatára az ég és a föld azonnal megsemmisül. Mit nyerhet tehát az ember azzal, hogy idegeskedik? Hát nem Isten kezében van minden?(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 42. fejezet). Isten szavai hitet és erőt adtak. Hát nem minden Isten kezében van? Az én életem is Isten kezében van, és az is Istenen múlik, hogy megbolondulok-e, miután bevettem ezt a gyógyszert. Isten engedélye nélkül pedig nem fogok pszichés beteggé válni. Erre a gondolatra a szívem megnyugodott. Az ápoló hat vagy hét pirulát adott oda, és én vonakodva bevettem őket. Később az ápoló azt mondta, hogy megint álljunk sorba a gyógyszerekért, én pedig ki akartam dobni a gyógyszereket, amikor nem figyeltek. Nagyon szigorúan szemmel tartottak minket. Egyvalaki a gyógyszereket osztotta ki, egy másik pedig figyelte, hogy bevesszük-e. Az egyik beteg nem vette be a gyógyszert, ahogy mondták neki, erre fejbevágták egy kulcscsomóval, majd ádázul ütötték és rugdosták. Tudtam, hogy ha nem teszem meg, amit mondanak, akkor vagy erőszakkal bevetetik velem a gyógyszert, vagy megvernek. Tehetetlennek éreztem magam, és nem volt más választásom, mint bevenni a gyógyszert. Arra gondoltam, hogy én csupáncsak hiszek Istenben, és követem Őt, a rendőrség mégis elmegyógyintézetbe küldött, ahol injekciókkal és gyógyszerekkel kínoznak. Ezek az emberek tényleg nagyon ádázak voltak. Naponta kétszer kellett bevennem a gyógyszereket mindennap. Borzalmasan éreztem magam, és fogalmam sem volt, mi fog történni velem miután azt a sok gyógyszert bevettem. Amikor magányosnak és tehetetlennek éreztem magam, eszembe jutott néhány himnusz, amit korábban tanultam, és azon kaptam magam, hogy ezeket dúdolom. Azt énekeltem, hogy: „Bár az Isten iránti szeretet útja tele van akadályokkal, hitre fogok jutni azáltal, hogy Isten szavai szerint cselekszem. Bármilyen nagy is a nyomorúság, mindhalálig hűséges maradok, szeretni fogom Istent, és örökké tanúságot teszek Róla!” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket, Isten szavai meghódították a szívünket). Azt is énekeltem, hogy: „Isten szavai nagy hatalommal bírnak, átvezetnek a nehézségeken minket. Mindig utat mutatnak, és megóvnak minket, még jobban érezzük Isten kedvességét és szeretetre méltóságát. A hitünk a nehézségekben tökéletesedik, látjuk Isten bölcsességét és mindenhatóságát. Nem számít a megpróbáltatás, Istent szerető szívünk sosem fog megváltozni” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket, Lássuk, ki tesz jó bizonyságot Isten mellett). Minél többet énekeltem, annál erősebbnek éreztem magam legbelül, és megvolt bennem a hit, amire szükségem volt ennek a helyzetnek a megtapasztalásához. Bár egy elmegyógyintézetben voltam, felügyelet alatt, megfosztva a szabadságomtól, és arra kényszerítettek, hogy mindennap pirulákat vegyek be, és gyógyszerekkel kínoztak, mégis éreztem, hogy Isten nem hagyott el engem. Nem számít, mi jön ezután, bízni fogok Istenben ennek a megtapasztalásában, és soha nem fogom elhagyni és elárulni Istent.

Egy hónappal később súlyos álmatlanságban kezdtem szenvedni. Sem nappal, sem éjjel nem tudtam aludni, ingerlékeny és nyugtalan voltam, és úgy éreztem, hogy a szívem menten kiugrik a helyéből. Nappal pár percig ültem, majd úgy éreztem, hogy fel kell állnom és járkálnom kell, de miután pár percig járkáltam, újra le akartam ülni. Éjjel ugyanez volt a helyzet. Pár perc alvás után újra fel akartam kelni, és amíg mindenki más aludt, én egyedül mászkáltam fel-alá a folyosón a szoba előtt. Alig kaptam levegőt, az elmém ködös volt, és úgy éreztem, hogy az idegösszeroppanás határán vagyok. Amikor láttam az elmebetegeket, akik sem nappal, sem éjjel nem aludtak, és állandóan kiabáltak, amikor rájuk tört egy roham, azt gondoltam magamban: „Vajon azért nem tudok aludni, mert kezdek megbolondulni? Ha tényleg megbolondulok, nem leszek képes többé hinni Istenben, és akkor mi értelme lesz az életnek? Talán meg kellene halnom; akkor legalább nem kellene többé elviselnem ezt a kínzást.” Fájdalmamban Isten elé járultam, és kiöntöttem Neki a szívemet: „Istenem! Úgy érzem, hogy idegösszeroppanást fogok kapni, és nagy a fájdalom a szívemben. Kérlek, óvd meg a szívemet, mert nem hagyhatlak el Téged!” Később felidéztem Isten néhány szavát: „Ha nem tudsz bizonyságot tenni a Sátán előtt, a Sátán ki fog nevetni, úgy fog tekinteni téged, mint valami viccet vagy játékszert, gyakran bolondot csinál majd belőled, és az őrületbe kerget(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Ha a halált választanám, mert nem vagyok képes elviselni a pszichés kínzást, és elveszteném a hitemet Istenben, akkor a Sátán cselszövése sikerrel járna. A Sátán azt akarta elérni, hogy negatívvá, gyengévé váljak, és eltávolodjak Istentől, de nem dőlhettem be a Sátán trükkjeinek és cselszövéseinek. Nem kereshetem a halált, akár valóban megbolondulok, akár nem. Rendesen kell élnem tovább, és hinnem abban, hogy minden Isten kezében van. Később tudtam aludni, és már nem éreztem magam nyugtalannak.

De ahogy teltek a napok, senki nem mondta meg, meddig kell még ott maradnom. A napjaimat ezek között az őrültek között éltem, és olyan érzés volt, mintha az idő csigalassúsággal haladna. Amikor felkelt a nap, csak azt akartam, hogy jöjjön az éjszaka, és amikor leszállt az éj, azt akartam, hogy jöjjön el a reggel. Az éjszaka közepén arra az időre gondoltam, amikor összejövetelre jártam, és végeztem a kötelességeimet a testvéreimmel. Néha még álmodtam is arról, hogy a testvéreimmel vagyok, de amikor felébredtem, láttam, hogy még mindig egy elmegyógyintézetbe vagyok bezárva, és azt kívántam, bárcsak ne ébredtem volna fel azokból az álmokból. Egy nap az igazgató az udvaron sétált, és én megkérdeztem tőle: „Mikor mehetek el?” Ő durván azt felelte: „Ki mondta neked, hogy higgy Istenben? Te hiszel Istenben, és ez olyasmi, amit a kormány ellenez, tehát megbolondultál.” Erre nem adtam egyenes választ. Csak azt akartam tudni, mennyi ideig leszek bezárva, így ismét rákérdeztem. Az igazgató mérgesen rám mutatott és megfenyegetett: „Ha megint megkérdezed, két évre bezárlak!” Amikor azt hallottam tőle, hogy megbolondultam, és hogy két évre be fog zárni, akkor még zaklatottabb lettem. Egy nappal tovább sem akartam ott maradni, hogy bírnék ki akkor két évet? Ha így folytatódnak a dolgok, még ha nem is bolondulnék meg, akkor is addig kínoznának, amíg teljesen el nem veszítem az eszem, és nem leszek képes többé hinni Istenben. Az nem a véget jelentené a számomra? Kétségbeestem, így Istenhez kiáltottam, és az állapotomról és a nehézségeimről beszéltem Neki. Később eszembe jutott Jeremiás próféta, aki Isten akaratát hirdette. Hát nem azt mondta a király, hogy Jeremiás megbolondult? Nem azt mondták az emberek, hogy Noé megbolondult, amikor megépítette a bárkát? És nem azt mondták az ördögök sok őszinte hívőről és istenimádóról, hogy megbolondultak, mert hisznek Istenben? Csak az ördögök használnak ilyen ördögi szavakat! Azután Noéra gondoltam, aki éveket tölött a bárka megépítésével, miután meghallotta Isten szavát, és elviselte, hogy a világ rágalmazza és kigúnyolja. De Noé soha nem panaszkodott, és nem befolyásolta őt a világ sem, hanem építette tovább a bárkát, ahogy Isten megparancsolta. De amikor én azt hallottam, hogy az igazgató azt mondja, hogy megőrültem, és hogy be fog zárni két évre, negatívvá váltam, és gyötrődtem. Hát nem végtelenül gyenge voltam, és nem estem bele a Sátán csapdájába? Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, már nem éreztem magam olyan rosszul, és már nem gondoltam arra, hogy elmeneküljek ebből a helyzetből. Nem számít, meddig tartanak bezárva, és mi történik velem, alá fogom vetni magam, és zokszó nélkül fogom megtapasztalni ezt a helyzetet.

Három hónappal később a férjem odajött, és azt mondta: „A rendőrség azt mondta, hogy ha aláírsz egy nyilatkozatot, miszerint nem hiszel Istenben, bármikor kijöhetsz.” Azután megkérdezte: „Kijössz, és velem dolgozol, vagy továbbra is hinni fogsz Istenben?” Ráhagytam a dolgot, és azt mondtam: „Kijövök, és dolgozom veled.” De féltem, hogy rákényszerítenek, hogy írjak alá egy nyilatkozatot, amelyben lemondok Istenről, és hogy ha ezt aláírnám és elárulnám Istent, akkor örök szégyenfoltot viselnék, és Isten visszautasítana. Semmi esetre sem írhattam alá ezt a nyilatkozatot. De nagyon szerettem volna eljönni erről a pokoli helyről, ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem! A férjem arra kényszerít, hogy írjak alá egy nyilatkozatot, és én nem akarlak elárulni Téged. De gyenge és erőtlen vagyok, és nagyon szeretném magam mögött hagyni ezt a pokoli helyet. Nagyon félek, hogy bent fognak tartani. Istenem! Hiszem, hogy minden a Te kezedben van, és az is a Te kezedben van, hogy kikerülök-e innen, vagy sem. Kész vagyok felnézni Rád, és megbízni Benned, és imádkozom, hogy vezess, és nyisd meg az utat számomra a szabadulásra!” Abban az időben mindennap Isten elé vittem ezt a dolgot imádságban. Pár nappal később éppen ettem, amikor az igazgató váratlanul így szólt hozzám: „Pakold össze a holmidat, és menj haza!” Megkértek, hogy írd alá a nyilatkozatot? Nagyon boldog voltam, és tudtam, hogy Isten meghallgatta az imámat. Isten tudta, hogy túl kicsi az érettségem, irgalmas volt hozzám, és utat nyitott számomra a szabadulásra, én pedig a szívemben nem győztem köszönetet mondani Istennek!

Miután kikerültem, a férjem, attól tartva, hogy újra fogok hinni Istenben, elküldött a szüleimhez, és megkérte az anyámat és a fiútestvéremet, hogy tartsanak szemmel. Amikor a férjem látta, hogy nem tudnak megállítani, arra kényszerített, hogy járjak el vele dolgozni a városon kívül, és mivel nem voltam hajlandó vele menni, mérges lett, és azt mondta: „Azért nem akarsz velem jönni, mert a többi hívővel akarsz találkozni, igaz? Már elmúlt a gyógyszerek hatása? Egy nap visszaküldelek az elmegyógyintézetbe, és igazi elmebajost csinálok belőled!” Amikor ezt hallottam a férjemtől, teljes reményvesztettség és nyomorúság lett úrrá rajtam. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szívtelen lesz, és ilyen dolgokat fog mondani. Önkéntelenül is Isten szavaira gondoltam: „Manapság azok, akik törekednek, és azok, akik nem törekednek, két teljesen különböző típusú ember, akiknek a rendeltetési helye is nagyon különböző. Azok, akik az igazság megismerésére törekszenek és az igazságot gyakorolják, azok, akiknek Isten elhozza az üdvösséget. Akik nem ismerik az igaz utat, azok démonok és ellenségek; ők az arkangyal leszármazottai, és a pusztítás tárgyai lesznek. Még azok is, akik egy homályos Isten jámbor hívei – nem démonok-e ők is? Azok az emberek, akik jó lelkiismerettel rendelkeznek, de nem fogadják el az igaz utat, démonok; az ő lényegük az Istennel szembeni ellenállás. Azok, akik nem fogadják el az igaz utat, azok, akik ellenállnak Istennek, és még ha az ilyen emberek sok megpróbáltatást viselnek is el, akkor is elpusztulnak. Mindazok, akik nem hajlandók lemondani a világról, akik nem bírják elviselni, hogy elváljanak a szüleiktől, és akik nem bírnak megszabadulni a saját testi élvezeteiktől, lázadnak Isten ellen, és mindannyian pusztítás tárgyai lesznek. Aki nem hisz a megtestesült Istenben, az démoni, sőt a pusztulásé lesz(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). A férjem elhitte a KKP alaptalan szóbeszédeit, és arra bátorította a családtagokat, hogy támadjanak és üldözzenek engem. Még a rendőrséggel is összeállt, hogy elmegyógyintézetbe küldjön, elmebajosként kezelve engem. Nem érdekelte, hogy élek-e vagy halok. Most arra kényszerített, hogy vele menjek dolgozni, így próbálta elérni, hogy eltávolodjak Istentől, és eláruljam Őt, vagy különben vissza fog küldeni az elmegyógyintézetbe, és valódi elmebajost csinál belőlem. A férjemet nem érdekelte az a sok év, amit együtt töltöttünk a házasságban, és bármilyen eszközt bevetett, hogy megakadályozza, hogy higgyek Istenben. A férjem lényege az Isten iránti gyűlölet. A férjem egy ördög és Isten ellensége. Akkor már tizennégy éve voltunk házasok, és mielőtt rátaláltam Istenre, fáradhatatlanul dolgoztam, hogy gondoskodjak a családról és a gyerekekről, és hogy pénzt keressek a család megélhetéséért. Régebben a férjem látta, hogy milyen szerepet játszok a családban, és rendesen gondoskodott rólam, de most, hogy rátaláltam Istenre, attól tartott, hogy le fognak tartóztatni, így nem leszek képes pénzt keresni és támogatni a családot, és ez az ő érdekeit is érintette. Ezért időről időre rosszindulatú módszerekkel próbált üldözni, amivel nagy kárt okozott nekem testileg és lelkileg is. Világossá vált számomra, hogy soha nem szeretett igazán, és csak kihasznált. A férjem elhitte a KKP ördögi szavait, és a KKP-t követte, míg én Istenben hittem, az igazságra akartam törekedni és a kötelességemet akartam végezni. Teljesen más úton jártunk. Teljesen más emberek voltunk, és még ha együtt is éltünk, nem beszéltünk közös nyelvet. De az is eszembe jutott: „A fiam még olyan kicsi. Mi fog vele történni, ha elválunk, és én elmegyek? A férjem nem fogja nekem adni a házat, hol fogok majd akkor élni? Ha nem válunk el, akkor úgyis meg fogja akadályozni, hogy higgyek Istenben, szóval nem lenne jobb, ha inkább vele járnék dolgozni?” Abban az időben Istenhez imádkoztam ezzel a nehézséggel kapcsolatban: „Istenem! Nem tudom, melyik utat válasszam ebben a helyzetben. Kérlek, vezess, és adj erőt, hogy elviseljem a szenvedést!”

Egy nap meghallottam Isten szavainak egy himnuszát: „Most van az idő, amikor Lelkem hatalmas munkát végez, és az idő, amikor megkezdem munkámat a pogány népek között. Mi több, most van az idő, amikor az összes teremtményt osztályozom, mindegyiket a megfelelő csoportba helyezve, hogy munkám gyorsabban és hatékonyabban haladhasson előre. És így, amit tőled kérek, még mindig az, hogy teljes lényedet ajánld fel az Én összes munkámnak, továbbá, hogy világosan felismerd és megbizonyosodj mindarról a munkáról, amit benned végeztem, és minden erődet tedd az Én munkámba, hogy az még eredményesebb lehessen. Ez az, amit meg kell értened. Hagyj fel a magatok közti harccal, azzal, hogy visszautat vagy testi kényelmet keress, ami késleltetné a munkámat, ahogyan a te csodás jövődet is. Nemhogy nem óv meg, de ha így teszel, pusztulást hoz rád. Botorság lenne részedről, nemde? Az, amit ma mohón élvezel, pontosan az a dolog, ami tönkreteszi a jövődet, miközben a ma elszenvedett fájdalom épp az, ami megvédelmez téged. Világosan látnod kell ezeket a dolgokat, hogy ne ess olyan kísértések áldozatául, amelyekből csak nehezen szabadíthatod ki magad, és hogy elkerüld, hogy a sűrű ködben tévelyegj, nem találva a napot. Amikor a sűrű köd felszáll, a nagy nap ítélete közepette találod magad(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az evangélium terjesztésének munkája egyben az ember megmentésének munkája is). Isten szavai megihlettek, bátorságot öntöttek belém, és megmutatták a gyakorlás útját. Nem mehettem el a férjemmel máshova dolgozni, csak azért, mert aggódtam a fiamért, és a fizikai kényelemre áhítoztam, mert ha ezt tenném, nem tudnék összejövetelekre járni és végezni a kötelességemet. Akkor eltávolodnék Istentől, és elveszteném az esélyt az üdvösségre. Ha ezt tenném, később megbánnám. Arra gondoltam, hogy mindenki sorsa Isten szuverenitása alá tartozik, mint ahogy a fiam sorsa is. Isten már elrendelte, hogy milyen életet fog élni a fiam, és milyen szenvedéssel fog szembenézni, így feleslegesek voltak az aggodalmaim és félelmeim. Még ha mellette is lennék, akkor sem tudnék segíteni neki, amikor szenved. Az is eszembe jutott, hogy az életem folyása is Isten kezében van. Ezek a gondolatok hozzásegítettek a hithez, amire szükségem volt, hogy szembenézzek ezzel a helyzettel.

2014 februárjában már ismét végeztem a kötelességemet a gyülekezetben. Egy nap a férjem megkért, hogy menjek el vele egy útra, de én elutasítottam a kérését, mire azt mondta: „Ha nem jössz el velem, ez többé nem a te házad, és az autómba sem ülhetsz be többé.” El akart válni tőled! Egyszerre voltam összetört és dühös, és tudtam, hogy eljött az idő: választanom kell. De nem viseltem el azt a gondolatot, hogy mindenünket neki adjam, így Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy vezessen. Épp ekkor tették közzé Isten legújabb szavait. „Ha hinni akarsz Istenben, és ha meg akarod nyerni Istent és el akarod nyerni az Ő megelégedettségét, akkor hacsak nem viselsz el bizonyos fokú fájdalmat és nem teszel bele bizonyos mennyiségű erőfeszítést, akkor nem leszel képes elérni ezeket a dolgokat. Sok prédikációt hallottatok, de pusztán az, hogy hallottátok, még nem jelenti azt, hogy ez a prédikáció a tiéd; magadba kell szívnod és olyanná alakítanod, ami hozzád tartozik. Be kell építened az életedbe, és be kell vinned a létezésedbe, engedve, hogy ezek a szavak és prédikációk irányítsák létezésed útját, és egzisztenciális értéket és értelmet adjanak az életednek. Ha ez megtörténik, akkor megérte számodra, hogy meghallgasd ezeket a szavakat. Ha az Általam elmondott szavak nem hoznak semmilyen fordulatot az életedben, vagy nem adnak hozzá semmilyen értéket a létezésedhez, akkor nincs értelme, hogy meghallgasd őket. Ezt ugye értitek? Miután ezt megértettétek, az, hogy mi történik ezután, csak rajtatok múlik. Nektek kell munkához látnotok! Komolyan kell vennetek mindent! Ne legyetek összezavarodva; az idő csak úgy repül! A legtöbben közületek már több mint egy évtizede hisznek Istenben. Tekintsetek vissza erre az elmúlt tíz évre: mennyit nyertetek? És hány évtizedetek van még hátra ebben az életben? Nincs sok időd. Felejtsd el, hogy Isten munkája vár-e rád, hogy hagyott-e neked egy esélyt, vagy hogy újra elvégzi-e ugyanazt a munkát – ne ezekről a dolgokról beszélj. Meg tudod fordítani életed elmúlt tíz évének folyását? Minden egyes nappal, ami elmúlik, és minden egyes lépéssel, amit megteszel, eggyel kevesebb napod van. Az idő senkire sem vár! Az Istenben való hitet a legjelentősebb dolognak kell tekintened az életedben, még annál is fontosabbnak, mint az étel, a ruha vagy bármi más – ily módon eredményeket fogsz elérni. Ha csak akkor hiszel, amikor van időd, és képtelen vagy teljes figyelmedet a hitednek szentelni, és ha mindig zavarodott vagy a hitedben, akkor semmit sem fogsz nyerni(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló X.). Isten szavaiból éreztem az Ő sürgető szándékát. Isten azt reméli, hogy el tudjuk engedni a testi örömöket, oda tudjuk adni Neki a szívünket, és jól tudjuk végezni a teremtett lényként ránk rótt kötelességeket. Az életnek csak ekkor van értelme. Visszagondolva, bár akkor már sok éve hittem Istenben, nem tudtam eljárni az összejövetelekre és normálisan végezni a kötelességeimet amiatt, mert a férjem üldözött, és bár ettem és ittam Isten szavait, csak gépiesen tettem a dolgomat, és nem voltam buzgó a hitemben. Soha nem kezeltem úgy az istenhitet, mint a legnagyszerűbb dolgot az életemben, és sok lehetőséget elszalasztottam az igazság elnyerésére. Még mindig fiatal voltam, meg kellett becsülnöm az értékes időt, hogy az igazságra törekedjek, és elnyerjem azt. Ha továbbra is arra törekednék, hogy a hús-vér testem elégítsem ki, és olyan zavarosan hinnék Istenben, ahogy korábban, végül semmim sem maradna. Nem folytathatom úgy, ahogy eddig, hogy egy fenékkel ülök meg két lovat, és megpróbálom ellátni a családomat és a hús-vér testemet, miközben az igazságot és az üdvösséget is el akarom nyerni. Az istenhitet kell életem legfontosabb törekvésének tekintenem, mivel csak akkor van az életnek értelme, ha ez ember elnyeri az igazságot. Egy nap, amikor hazaértem egy összejövetelről, a férjem azt kérdezte: „Továbbra is hinni fogsz Istenben? Ha igen, akkor tűnj ebből a házból, és soha ne gyere vissza! Nem hiszem, hogy akár a fiunkat, akár a házat megkapod!” Amikor azt hallottam a férjemtől, hogy nem akarja nekem adni sem a fiamat, sem a házat, úgy éreztem, mintha élve megnyúztak volna – akkora fájdalmat éreztem. Magamban Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy vezessen ennek a helyzetnek a megtapasztalásában, hogy ne dőljek be a Sátán trükkjeinek. Nyugodt hangon azt mondtam a férjemnek: „Ha így gondolod, legjobb lesz, ha elválunk, és mindenki megy a maga útján.” Másnap felkerestük a polgári ügyek hivatalát, hogy elintézzük a válási procedúrát, és amikor kijöttem onnan, igazán úgy éreztem, hogy felszabadultam. Végre szabadon hihettem Istenben, és végezhettem a kötelességeimet.

Később még többet olvastam Isten szavaiból. „A régiek ősapái? Szeretett vezetők? Mind szembeszállnak Istennel! Az ő beavatkozásuk miatt van a menny alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a gonoszság elleplezésére! [...] Miért gördít ilyen áthatolhatatlan akadályt Isten munkája elé? Miért téveszti meg Isten népét különféle trükkökkel? Hol az igazi szabadság, hol vannak a törvényes jogok és érdekek? Hol a tisztesség? Hol a vigasztalás? Hol a melegség? Miért sző csalárd terveket, hogy csőbe húzza Isten népét? Miért fojtja el erőszakkal Isten eljövetelét? Miért nem engedik, hogy Isten szabadon járjon-keljen az Általa teremtett földön? Miért űzik Istent, amíg már nincs hova lehajtania a fejét?(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Isten leleplezése teljesen találó. A KKP egy Istennek ellenálló démon. A mennyet, a földet és minden dolgot Isten teremtett, és Ő az, aki mind a mai napig gondoskodik az emberiségről, és vezeti azt. A KKP nemcsak hogy nem imádja Istent, hanem még az ellenségének is tekinti, és megakadályozza az embereket, hogy higgyenek Istenben mindenféle alaptalan pletykát és ördögi szavakat használva, hogy megtévessze és félrevezesse a tudatlan tömegeket, akik így a KKP-val együtt akadályozni fogják az emberek hitét, és ellen fognak állni Isten munkájának. A férjem elhitte a KKP szóbeszédeit és ördögi szavait, és minden lehetséges eszközt felhasznált, hogy üldözzön a hitem miatt. A KKP-vel összefogva elmegyógyintézetbe záratott, ahol gyógyszerekkel kínoztak, azt remélve, hogy teljesen fel fogom adni a hitemet, és le fogok térni az igaz útról. A KKP titkos terve azonban nemcsak hogy elbukott, hanem világossá tette számomra, milyen torz az arca és elvetemült a lényege, ahogy ellenáll Istennek, és az Ő ellenségeként lép fel, és a szívem mélyéből képes voltam gyűlölni és átkozni a KKP-t. Ezzel együtt ezek a fájdalmas helyzetek növelték a hitemet Istenben.

Visszagondolva arra az időre, amikor fájdalomban és gyengeségben éltem, Isten imádságon keresztül hitet adott nekem, és az Ő szavai vezettek át azokon a gyötrelmes napokon. Úgy éreztem, hogy Isten mindig mellettem van, és soha nem hagy el. Bár elszenvedtem nehézségeket, amikor ezeket a helyzeteket megtapasztaltam, ezeken a nehézségeken keresztül voltam képes tisztán meglátni a férjem és a KKP lényegét, és többé már nem voltam összezavarodva, nem voltam gyenge, és nem voltam képtelen megkülönböztetni a jót a rossztól, mint korábban. Az, hogy ezek a démonok megkínoztak, csak még erősebbé tette az elhatározásomat, hogy kövessem Istent, és úgy éreztem, hogy ennek a fájdalomnak az elviselése értelmes, és hogy ezek olyan dolgok, amiket nem érhettem volna el egy kényelmes környezetben. Hála Istennek!

Előző:  91. Már nem kínoznak félreértések a vétkem miatt

Beállítások

  • Szöveg
  • Témák

Egyszínű háttér

Témák

Betűtípusok

Betűméret

Sorköz

Sorköz

Oldalszélesség

Tartalom

Keresés

  • Keresés ebben a szövegben
  • Keresés ebben a könyvben

Connect with us on Messenger