A vezetők és a dolgozók felelőssége (25.)

Tizennegyedik tétel: Mindenféle gonosz ember és az antikrisztusok azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása (Negyedik rész)

A különféle gonosz emberek felismerésének mércéi és alapjai

Ma folytatjuk a beszélgetést a vezetők és a munkások tizennegyedik felelősségéről: „Mindenféle gonosz ember és az antikrisztusok azonnali felismerése, majd kitakarítása, illetve kizárása.” Az előző néhány alkalommal arról a többféle vonatkozásról beszélgettünk, amelyeket a vezetőknek és a dolgozóknak fel kell ismerniük, valamint azokról a főbb igazságokról, amelyeket meg kell érteniük, amikor ezt a munkát végzik; vagyis arról beszélgettünk, hogyan kell megkülönböztetni a gonosz emberek mindenféle fajtáját. Mi a gonosz emberek mindenféle fajtájának meghatározása? Ők azok, akik az Istenbe vetett hit álcája alatt beszivárognak Isten házába, mégsem fogadják el az igazságot, és megzavarják a gyülekezet munkáját is; minden ilyen ember a gonosz emberek kategóriájába tartozik. Ők azok, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania vagy ki kell zárnia, vagyis akik nem létezhetnek a gyülekezetben. Három fő mérce segítségével különböztetjük meg és boncolgatjuk a gonosz emberek mindenféle fajtáját. Mi ez a három mérce? Az első az ember Istenbe vetett hitének célja. A második az ember emberi mivolta – az ember emberi mivoltának boncolgatása, hogy felismerje és tisztán lássa a gyülekezet, hogy azok közé tartozik-e az illető, akiket ki kell takarítania. Mi a harmadik mérce? (Az ember kötelességeihez való hozzáállása.) A harmadik mérce az embernek a kötelességeihez való hozzáállása. Az első mércéről korábban már beszélgettünk. Ami a második mércét illeti – az ember emberi mivoltát –, két pontról beszélgettünk. Mi volt az első pont? (A tények elferdítésének kedvelése és valótlanságok.) És a második? (A kihasználás kedvelése.) E két pont a tartalma alapján elégtelennek tűnhet ahhoz, hogy ezekre a gonosz emberek megnyilvánulásaiként lehessen tekinteni, de a részletes megnyilvánulások alapján, amelyekről korábban beszéltem, ez a két embertípus évek óta úgy hisz Istenben, hogy valójában nem tértek meg; a különféle megnyilvánulásaik már zavarásokat és pusztítást okoztak a gyülekezeti életben, Isten választott népének életbe való belépésében és a kapcsolatokban Isten választott népén belül. Megnyilvánulásai és természetlényege alapján ez a két embertípus a gonosz emberek kategóriájába tartozik. A gyülekezet vezetőinek és Isten választott népének fel kell ismernie és jellemeznie kell őket, és időben ki kell takarítania őket. Helyénvaló ez? (Igen.) Teljesen helyénvaló. E két embertípus viselkedése nagyon negatív hatású a gyülekezetben; egyáltalán nem érdekli őket az igazság, és egyáltalán nem vetik alá magukat Isten munkájának. Úgy tűnik, amit a testvérek között megélnek, az nem különbözik a nem hívőktől; gyakran hazudnak és becsapnak másokat, a kötelességeiket felületesen, a legcsekélyebb felelősségérzet nélkül végzik, és az ismételt figyelmeztetések ellenére sem változnak meg. Nemcsak a gyülekezeti életre vannak kihatással, hanem súlyosan megzavarják a gyülekezet munkáját is. Kétségkívül azok közé tartoznak, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania vagy ki kell zárnia, és teljesen helyénvaló őket gonosz emberekként jellemezni és az ilyen emberek közé sorolni – egyáltalán nem túlzás ezt tenni. Ami az első típust illeti, azokat, akik kedvelik elferdíteni a tényeket és a valótlanságokat, az ő problémájuk nem olyan egyszerű, mint hogy nem éppen helyénvaló dolgokat mondanak vagy nehézségeik vannak a többiekkel való kommunikáció terén stb., hanem a beállítottságukkal van a probléma. A beállítottságuk problémája mélyebb szinten a természetlényegük problémája. Egy felszínesebb szinten ez az emberi mivoltukkal kapcsolatos probléma; vagyis az emberi mivoltuk rendkívül aljas és megvetendő, ami lehetetlenné teszi számukra, hogy normálisan érintkezzenek a többiekkel. Nemcsak az olyan pozitív megnyilvánulások hiányoznak belőlük, mint a másokról való gondoskodás, a segítségnyújtás vagy a szeretet, hanem a cselekedeteik és a viselkedésük is csak megzavarásra, pusztításra és rombolásra szolgál. Ha egyesek rendszeresen tények elferdítésébe és valótlanságokba bocsátkoznak, és ezt akár nyíltan, akár titokban, de folyamatosan teszik, súlyos negatív hatást gyakorolva a gyülekezet munkájára és a testvérekre, akkor ők azok közé tartoznak, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania. A másik típusba azok tartoznak, akik kedvelik a kihasználást. A helyzettől függetlenül mindig előnyhöz akarnak jutni, és mindig a saját érdekeiket tartják szem előtt. Nem arra összpontosítanak, hogy belépjenek az igazságvalóságba, sem arra, hogy jól végezzék a kötelességeiket, vagy eleget tegyenek a saját felelősségüknek. Még kevésbé összpontosítanak arra, hogy normálisan érintkezzenek a testvérekkel, hogy mások erősségeire támaszkodva ellensúlyozzák saját hiányosságaikat, és normális kapcsolatokat építsenek ki, vagy normális gyülekezeti életet éljenek. Nem összpontosítanak e dolgok egyikére sem – csupán kihasználni jönnek a gyülekezetbe és a testvérek közé. Mindaddig, amíg jelen vannak a gyülekezetben, és amíg a testvérek kapcsolatban állnak velük, a testvérekben kellemetlen érzések fognak támadni. A testvérek nem csupán ellenszenvet éreznek a tetteik és a viselkedésük iránt, hanem elsősorban gyakran és jelentős mértékben érzik a szívükben megzavarva és korlátozva magukat. Mire utal az, hogy „jelentős mértékben”? Ez azt jelenti, hogy valós élethelyzetekben, amikor álhívők vagy gonosz emberek zaklatásával szembesülnek, egyeseket az érzelmeik korlátoznak, és képtelenek kiszabadulni, míg mások, bár nem tetszik nekik, nem mernek szólni, de belül mindig korlátozva érzik magukat, és nincs békességük. Nem zavarja ez komolyan a testvéreket? (De igen.) Ezért Isten választott népének fel kell ismernie ezt a kétféle embertípust; mindegyikük azok közé a gonosz emberek közé tartozik, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania. Az ilyen egyénekkel való bánásmód konkrét alapelveiről már a legutóbbi összejövetelen is beszélgettünk, ezért most nem fogunk újra részletesen beszélgetni róluk. Összefoglalva, a fent említett kétféle embertípus nemcsak a testvérek gyülekezeti életében okozott zavarásokat, hanem a kötelességeik rendezett elvégzésében is; könnyen előfordulhat, hogy némelyikük viselkedése akár botlásra is késztethet néhány új hívőt, akiknek nincs meg az alapjuk. Ezért a cselekvési módjaik és eszközeik, valamint az emberi mivoltuk különböző megnyilvánulásai és az e megnyilvánulások által okozott káros következmények alapján ez a két embertípus azok közé tartozik, akiket ki kell takarítani, és egyáltalán nem túlzás őket a gonosz emberek közé sorolni. Bár azok viselkedése, akik kedvelik a tények elferdítését és a valótlanságokat, és azoké, akik kedvelik a kihasználást, talán nem tűnik olyan túlságosan durvának vagy ádáznak, mint az emberi elképzelésekben meghatározott gonosz embereké – bár nincsenek ilyen nyilvánvaló megnyilvánulásaik –, a viselkedésük és emberi mivoltuk káros következményei szükségessé teszik a gyülekezetből való kitakarításukat. Ezek voltak a kétféle embertípus megnyilvánulásai, és a velük való bánásmód alapelvei, amelyekről a legutóbb beszélgettünk.

II. Az ember emberi mivolta alapján

C. Züllöttség és féktelenség

Ma folytatjuk a beszélgetést több más embertípus megnyilvánulásairól az emberi mivoltuk tekintetében, kezdve a harmadik embertípussal. Mi jellemzi elsősorban ezeknek az embereknek az emberi mivoltát? A züllöttség és a féktelenség. A züllöttség és a féktelenség szó szerinti értelmének megértése meglehetősen egyszerű; azt jelenti, hogy ezeknek az egyéneknek a viselkedése, magatartása és beszéde helytelennek tűnik – nem méltóságteljes, nem rendes emberek. Az ilyen típusú emberek megnyilvánulásainak ez egy alapvető szintű megértése. Elkerülhetetlen, hogy a gyülekezetben néhány embernek az istenhitről vallott nézetei és az utak, amelyeket járnak, eltévelyedéseket vagy hibákat tartalmazzanak. A beszédükből és a magatartásukból hiányzik minden jámborság, az életük megnyilvánulásai és az emberi mivoltuk minősége egyáltalán nem felel meg a szentek illendőségének, és teljesen hiányzik belőlük az istenfélő szív. A beszédük, viselkedésük és magatartásuk összességében csak züllöttként és féktelenként írható le. Természetesen a konkrét megnyilvánulások számosak, mindenki számára láthatóak és könnyen felismerhetőek. Ezek az egyének az álhívőkkel és a nem hívőkkel rokon jellegűek; konkrétan, különösen züllött viselkedést mutatnak. Az összejövetelek alkalmával az öltözékük és az ápoltságuk nagyon hanyag. Némelyek nem vesződnek azzal, hogy rendbe tegyék magukat, mielőtt elhagyják az otthonukat, és zilált állapotban, fésületlen hajjal és mosdatlan arccal érkeznek az összejövetelekre. Egyesek slamposan öltöznek, kopott papucsot vagy akár pizsamát viselnek az összejöveteleken. Mások slamposan élnek, nem fordítanak figyelmet a személyi higiéniára, és nem zavarja őket, hogy koszos ruhát viselnek az összejöveteleken. Ezek az emberek mind rendkívül lazán kezelik az összejöveteleket, mintha csak átugranának a szomszédba, nem veszik komolyan. Az összejövetelek során a beszédük és a magatartásuk is féktelen, és mindenféle gátlás nélkül hangosan beszélnek, sőt, ha boldogok, még izgatottá is válnak, és vadul gesztikulálnak, és rendkívüli módon átadják magukat az érzéseiknek. Függetlenül attól, hogy hányan vannak jelen, ők nevetgélnek, viccelődnek, szélesen gesztikulálnak, keresztbe tett lábakkal ülnek és úgy tesznek, mintha mindenki más felett állnának; különösen hivalkodók, sőt fennhéjázók, és soha senkinek nem néznek közvetlenül a szemébe, amikor beszélnek hozzájuk, a tekintetük inkább ide-oda csapong. Nem züllött viselkedés ez? (De igen.) Nagyon átadják magukat az érzelmeiknek, és a legkisebb mértékű visszafogottságot is nélkülözik. Természetesen a nem hívők az ilyen emberek beszédmódját és magatartását a jó nevelés hiányának tudhatják be, de mi ezt másként fogjuk fel; itt nem pusztán a jó nevelés hiányáról van szó. Felnőttként az embernek egyértelműen tudnia kellene, hogyan kell helyesen és megfelelően beszélni, viselkedni és másokkal érintkezni – különösen tudnia kellene ezt a szentek illendőségéhez illő, a testvéreket építő és a normális emberi mivoltot megtestesítő módon tenni – anélkül, hogy ezt mondani kellene neki. Különösen a gyülekezeti életben, a testvérek jelenlétében, bár nincs szükség színlelésre, mégis visszafogottnak kell lenni. Mi tehát ennek a visszafogottságnak a mértéke és a megkövetelt mércéje? Meg kell felelnie a szentek illendőségének. Az ember öltözködésének és ruházatának méltóságteljesnek és rendesnek kell lennie, kerülve a bizarr viseletet. Isten jelenlétében jámbornak kell lenni, és nem szabad szélesen gesztikulálni; természetesen mások előtt is meg kell őrizni a jámborságot és az emberi hasonlatosságot, hogy úgy mutatkozzon be az ember, ahogyan az a többiek számára helyénvaló, hasznos és építő. Ez teszi Istent elégedetté. Azok, akik züllöttek és féktelenek, egyáltalán nem figyelnek arra, hogy megéljék az emberi mivolt legalapvetőbb vonatkozásait, és a közömbösségük egyik határozott oka az, hogy egyáltalán nem tudják, hogyan kell jámbor embernek vagy tiszteletet parancsolóan tisztességesnek és méltóságteljesnek lenni; egyszerűen nem értik ezeket a dolgokat. Ezért a gyülekezet ismételt előírásai és követelései ellenére, miszerint az összejöveteleken tisztán, méltóságteljesen és rendes öltözetben, a bizarr ruhák viselését mellőzve kell megjelenni, továbbra sem veszik komolyan ezeket a szabályokat, gyakran papucsban, ziláltan vagy akár pizsamában érkeznek. Ez az egyik megnyilvánulása azoknak, akik züllöttek és féktelenek.

Akik züllöttek és féktelenek, azok egy másik viselkedésmódot is tanúsítanak, mégpedig azt, hogy divatosan öltözködnek és vastagon felvitt, csábító sminket használnak az összejöveteleken. Már két nappal az egyes összejövetelek előtt elkezdenek kiöltözni és elkezdik kicsípni magukat, azon töprengve, hogy milyen sminket viseljenek, milyen ékszereket vegyenek fel, milyen frizurát válasszanak, milyen ruhát viseljenek, milyen táskát vigyenek magukkal, és milyen cipőt vegyenek fel. Egyes nők még csábító rúzst, szemhéjfestéket és orrkontúrt is használnak, szélsőségesebb esetekben pedig egyesek túlzottan csábító módon kiöltöznek, a vállukat és a hátukat mutogatva, bizarr ruhákat viselve. Az összejöveteleken nem hallgatják figyelmesen a testvérek beszélgetését, és nem is imádkoznak; még kevésbé vesznek részt a beszélgetésben vagy osztják meg a személyes megértésüket és a tapasztalati bizonyságtételeiket. Ehelyett mindenki máshoz hasonlítgatják magukat, azzal foglalkoznak, hogy ki öltözik náluk jobban vagy rosszabbul, ki visel különösen divatos, márkás ruhát, ki visel olcsó, utcai árustól vett ruhát, mennyibe került valakinek a karkötője, és így tovább; csak ezekre a kérdésekre összpontosítanak, gyakran még nyíltan tesznek is ilyen összehasonlításokat. Ezeknek az egyéneknek az öltözködéséből, valamint a beszédükből, a viselkedésükből és a magatartásukból kitűnik, hogy a gyülekezeti életben való részvételük és a testvérekkel való érintkezésük nem az igazság megértését célozza, és még kevésbé törekednek arra, hogy az életbe való belépéssel elérjék a beállítottságuk megváltozását; ehelyett arra használják fel az összejöveteleken töltött időt, hogy a pénz és az anyagi élet élvezetét fitogtassák. Vannak, akik márkás ruhákban jönnek az összejövetelek helyszínére, hogy felvágjanak, és a testvérek között teljes mértékben átadják magukat a divat és a társadalmi irányzatok iránti vágyaiknak, másokat is arra csábítva, hogy kövessék ezeket az irányzatokat, és azért, hogy mások irigykedjenek és felnézzenek rájuk. Annak ellenére, hogy észreveszik néhány testvér feléjük irányuló undorodó tekintetét és hozzáállását, továbbra is elutasítóak maradnak, továbbra is a maguk módján teszik a dolgokat, magas sarkú cipőt viselnek, és dizájner táskákat hordanak. Egyesek még jómódú, gazdag embernek is megpróbálják kiadni magukat, gyenge minőségű parfümöt viselve az összejöveteleken, úgyhogy miután belépnek a terembe, a parfüm, az arcpirosító és a hajolaj keveredő illata átható és kellemetlen szagot képez. Az összejövetel sok más résztvevője felháborodik, mégsem mernek megszólalni, undorodnak ezeknek az embereknek a látványától, és azok, akik valóban hisznek Istenben, távol tartják magukat tőlük. Akár meglehetősen előkelő, akár meglehetősen hétköznapi az öltözködésük és az ápoltságuk, az ilyen egyének jellegzetessége a rendkívül felszabadult és fegyelmezetlen beszéd, viselkedés, magatartás és életmód, nemcsak az összejöveteleken, hanem a testvérekkel való mindennapi érintkezéseik, illetve a mindennapi életük során is. Pontosan fogalmazva, különösen átadják magukat az érzelmeiknek, a legcsekélyebb önmérséklet nélkül. Nincsenek szabályos minták a mindennapi életükben; mondják, ami eszükbe jut, meggondolatlanul és akaratosan cselekednek, soha nem beszélnek személyes tapasztalatokról, ritkán osztják meg az Isten szavaival kapcsolatos megértésüket, és alig beszélnek a kötelességeik végzése során felmerült nehézségekről. Melyek azok a kizárólagos témák, amelyekről beszélgetnek? Társadalmi irányzatok, divat, ínyenc ételek, a társadalomban híres alakok, sőt sztárok magánélete, valamint szokatlan történetek és anekdoták a társadalomból. Ezekből a természetes megnyilatkozásaikból nem nehéz észrevenni azt, hogy az ilyen emberek Istenbe vetett hite csupán az életen való átevickélésüket szolgálja. Az életük teljes mértékben az evésre, ivásra és szórakozásra összpontosul, nem pedig az olyan dolgokra, mint a gyülekezeti élet, a kötelességük végzése vagy az igazságra való törekvés. A „züllött és féktelen” kifejezés azt jelenti, hogy ezeknek az egyéneknek az életmódja, az, amit emberi mivoltukban megélnek, és az is, ahogyan a dolgokat kezelik, ahogyan másokkal bánnak, és ahogyan másokkal érintkeznek, az mind züllött és féktelen. Gyakran szajkózzák a társadalomban népszerű kifejezéseket; függetlenül attól, hogy a testvérek szeretik-e hallani, vagy egyáltalán értik-e azokat, ők csak folyamatosan beszélnek. Sőt, gyakran utánozzák egyes társadalmi hírességek, valamint híres zenészek és filmsztárok mondásait is. Az Isten házában és a testvérek között gyakran alkalmazott pozitív szóhasználat iránt soha nem mutatnak érdeklődést; soha nem beszélgetnek az igazságról a mindennapi életükben. Amit bálványoznak, azok a világi irányzatok; különböző híres személyiségek és sztárok a bálványozásuk és utánzásuk tárgyai. Például gyorsan felkapják a népszerű kifejezéseket és fordulatokat az internetről, és használják azokat az életükben és a testvérekkel folytatott beszélgetésekben. Természetesen ezek a kifejezések semmiképpen sem pozitívak vagy építő jellegűek; mind negatív, semmilyen értékkel nem bírnak, és még kevésbé jelentenek bármit is azok számára, akik hisznek Istenben. Ezek olyan népszerű kifejezések, amelyeket a romlott és gonosz emberiség hozott létre, és teljes mértékben a gonosz erők gondolatait és nézeteit képviselik. Azok az álhívők a gyülekezetben, akik kedvelik a gonosz irányzatokat, gyakran felfigyelnek az ilyen szavakra, elfogadják és használják őket. Teljesen elzárkóznak Isten házának lelki szóhasználata és szókincse elől, nem figyelnek azokra, és nem tanulnak róluk komolyan. Ezzel szemben gyorsan felkapják és használatba veszik a nem hívő világ negatív dolgait, és azokat a dolgokat, amelyekre a hitvány emberek figyelnek oda. Így ezek az egyének, akár a külsődleges öltözetük, beszédük és magatartásuk, akár az általuk felfedett különböző gondolatok és nézőpontok, valamint a dolgokhoz való hozzáállásuk alapján ítéljük meg őket, rendkívül különbözőként tűnnek ki a testvérek közül. Mit jelent az, hogy különbözőek? Azt jelenti, hogy beszédük, viselkedésük és magatartásuk olyan, mint a nem hívőké, nem mutatnak semmiféle változást; ők egyszerűen álhívők. Vannak például, akik elénekelnek két éneket Isten házának színpadán, és ezzel mindenki elismerését kivívják, emiatt elkezdik magukat sztároknak vagy nagymenőknek tartani, és mindig megkövetelik az erőteljes sminket a fellépésekhez, ragaszkodnak ahhoz, hogy egy bizonyos híresség hajviseletét hordják, szokatlan színekre festve. Amikor a többiek azt mondják: „a hívőknek méltósággal és rendesen kellene öltözködniük; a te stílusod nem felel meg Isten háza követelményeinek”, akkor ők így panaszkodnak: „Isten házának szabályai túl szigorúak; ez igazán terhes! Miért is ilyen nehéz sztárnak lenni?” Már két ének eléneklése után sztároknak képzelik magukat, és azt hiszik, hogy fantasztikusak, és amikor éppen nincsen dolguk, állandóan így töprengenek: „Hány ujjal tartják a mikrofont a nem hívő világ sztárjai? Hány lépést tesznek meg a színpadig? Miért nem kapok virágot, amikor ilyen jól énekelek? Odakint a világban a sztároknak ügynökeik és asszisztenseik vannak; a legtöbb ügyet nem maguknak kell intézniük vagy megoldaniuk, mindent az asszisztenseik csinálnak. De isten házában élő énekesként nekem magamnak kell gondoskodnom az olyan hétköznapi teendőkről, mint az étel beszerzése, az öltözködés és a bevásárlás. Isten háza túl konzervatív!” A szívükben mindig boldogtalanok, hogy Isten házában élnek; rendkívül sértődöttek, mindig elégedetlenek, és tele vannak panaszokkal. Vajon képes az ilyen ember szeretni az igazságot? Vajon gyakorolni fogja az igazságot? Miért nem gondolkodik el önmagán? A dolgokról alkotott nézetei annyira torzak, a nem hívőkével rokon jellegűek; hogyhogy nem veszi ezt észre? Isten háza nem akadályozza meg őt abban, hogy sztárrá váljon, de vajon ezek a nézőpontjai és megközelítései – amelyek az álhívőké – megvalósíthatók Isten házában? Ezek alapvetően tarthatatlanok. A szokásos beszéde és magatartása a legtöbb ember szemében megvetésre méltó. „Nyitott szemléletmódjuk” miatt, és mert szélsőségesen átadják magukat érzelmeiknek, bármit is mondanak vagy tesznek az ilyen emberek, az züllött és féktelen, és nem mást tár fel, mint a Sátán beállítottságát.

Isten háza folyamatosan hangsúlyozza, hogy a testvéreknek határokat kell tartaniuk a férfiak és a nők között, és nem bonyolódhatnak kapcsolatba az ellenkező neműekkel. Vannak azonban olyanok, akik züllöttek és féktelenek, és egyáltalán nem fogadják meg ezt a tanácsot, sőt, titokban megpróbálnak elcsábítani vagy randevúra vinni másokat, megzavarva a gyülekezeti életet. Élvezik a kapcsolatot az ellenkező nemmel, sőt, okokat és ürügyeket keresnek a kapcsolatfelvételre és a játékos érintkezésre. Ha meglátnak valakit az ellenkező nemből, aki vonzó, vagy akivel jól kijönnek, elkezdenek ráakaszkodni, flörtölnek vele és ugratják, összekuszálják a ruháját, kócolják a haját, sőt télen még hógolyókat is dobálnak a ruhájába; állatok módjára enyelegnek egymással, határok és becsületérzet nélkül, nem éreznek szégyent. Némelyek azt mondják: „Ugyan hogy lehetne ezt enyelgésnek tekinteni? Ők szeretetet mutatnak ki; ezt hívják úgy, hogy szerelmesnek, romantikusnak lenni.” Ha romantikát keresel, rossz helyet választottál. A gyülekezet az a hely, ahol a testvérek a kötelességüket végzik; ez Isten imádatára szolgáló hely, nem pedig flörtölésre. Az ilyen viselkedés nyilvános, mindenki előtt történő megnyilvánulása a legtöbb emberben undort és visszatetszést vált ki. A legfontosabb probléma vele az, hogy nem építi a többieket, és te is elveszíted a becsületedet és a méltóságodat. Mégis hány éves vagy? Nem tudod megkülönböztetni a jobb kezedet a baltól? Nem érted a férfiak és nők közötti különbséget? És mégis flörtölsz! A hét-nyolcéves gyerekek esetében normális, hogy a testiséggel játszadoznak; az ilyen viselkedés és érdeklődés jellemző az ő korukban. Ha viszont felnőttek mutatnak ilyen viselkedést, az gyerekes dolog, nem? Egyszerűen fogalmazva, ez pontosan az. A lényeget tekintve mi ez? (Elmerülés az érzelmekben, féktelenség.) Ez az egész túlságosan züllött! Ha valaki hisz Istenben, tudnia kell, hogy rendelkezzen a tisztesség érzésével. Még a nem hívők között is kevesen viselkednek ennyire züllötten. Milyen ledérek és megvetendők az ilyen züllött egyének! Az izgalom kedvéért hógolyókat dobálnak az ellenkező nem képviselőjének ruhájába, nem csak játékosan kergetőznek vele, hanem még a fenekébe is belerúgnak – amikor valaki leleplezi, hogy az ilyen viselkedés túlságosan züllött, és összemossa a határokat a férfiak és nők között, ők így vágnak vissza: „Csak azért játszadozunk így, mert olyan közel állunk egymáshoz; az embereknek ezt meg kellene érteniük.” Olyan mértékben belemerülnek az érzelmeikbe, hogy nemcsak maguknak engedik meg ezt, hanem másokat is arra csábítanak, hogy csatlakozzanak a kicsapongásukhoz. Miféle hitványság ez? Mondjátok meg nekem, a gyülekezetben maradhatnak-e az ilyen emberek? (Nem.) Az ilyen típusú emberek közelében lenni mindig kényelmetlen és kínos. Ha meglátnak valakit, nem köszönnek neki normálisan, hanem csak odacsapnak neki egyet, ezt kérdezve: „Hol a fenében voltál te ennyi éven át? Azt hittem, eltűntél a föld színéről! Hogy megy sorod?” Még a köszönési módjuk is olyan barbár és gőgös; nemcsak, hogy barbár stílusban beszélnek, de még testileg sem tartják meg a távolságot. Nem a huligánok és banditák viselkedésére hasonlít ez? Kedvelitek az ilyen embereket? (Nem.) Jó érzés, amikor gúnyolódnak és játszadoznak veletek? (Nem.) Kellemetlen, és még csak ki sem tudod fejezni, muszáj elviselned, és amikor legközelebb meglátod, akkor messziről elkerülöd őket. Összefoglalva, mit mond ez el az ilyen emberek emberi mivoltának minőségéről? (Azt, hogy gyenge minőségű.) Akármilyen szemszögből is nézzük őket – legyen szó a beszédükről és a magatartásukról, a személyes viselkedésükről, a világhoz való viszonyulásuk módjáról és a másokkal való érintkezésükről, a nem hívő világ irányzataival kapcsolatos szemléletükről, vagy arról a módról, ahogyan Istenben hisznek, és az Istenhez és az Ő szavaihoz való hozzáállásukról –, nem nehéz észrevenni, hogy ezekből az egyénekből hiányzik mindenféle jámborság vagy istenfélő szív. Azt sem látni, hogy őszintén keresnék vagy elfogadnák az igazságot. Ami megfigyelhető, az a züllöttségük és a féktelenségük, a sztárok és bálványok állandó utánzása, és a jó útra térés szándékának teljes hiánya, függetlenül attól, hogy milyen módon közlik velük az igazságot. Miként foglalhatók össze az emberi mivoltuk jellemzői? Züllöttség és féktelenség. Határozottan kijelenthető tehát, hogy ők olyan nem hívők, akik beszivárogtak Isten házába; álhívők.

A züllött és féktelen emberek, valamint a nem hívő világ banditáinak és huligánjainak szóhasználata megegyezik; különösen szeretik a sztárok és a társadalom negatív figuráinak beszédét és stílusát utánozni, nyelvezetük nagy része olyan hitvány hangnemet hordoz, mintha egy huligán vagy egy gengszter mondaná. Például, amikor egy nem hívő megérkezik, és mond néhány furcsa kifejezést, miután bekopogott az ajtón, a testvérek azt mondják: „Valami nem stimmel; miért van az, hogy ez az ember felderítőnek vagy kémnek tűnik?” Bár egyelőre nem lehetnek biztosak benne, a legtöbb embert nyugtalanítja ez. A züllött és féktelen egyén azonban lenyűgözően beszél, sőt, bizonyos fölénnyel, azt mondva: „Felderítő? Engem nem ijeszt meg! Miért kell félni tőle? Ha féltek, nem kell kimennetek. Megyek és megnézem, mizu van vele.” Nézd csak, milyen bátor és merész. Te így beszélnétek? (Nem, a normális emberek nem így beszélnek; ez olyan, mint amit egy bandita mondana.) A banditák másképp beszélnek, mint a normális emberek; különösen erőszakosak. Az emberek megtanulják a hozzájuk hasonlók nyelvét; az utcai életben jártasak különösen átveszik a társadalom népszerű nyelvezetét, a banditák és a huligánok a saját zsargonjukat szeretik használni, az álhívők pedig pont olyanok, mint a nem hívők, és mindazt mondják, amit a nem hívők. A jó, méltóságteljes, rendes emberek undort és utálatot éreznek a nem hívők beszédének hallatán; egyikük sem próbálja utánozni az ilyen beszédet. Egyes álhívők még tíz vagy húsz évnyi hívői lét után is a nem hívők nyelvezetét használják, szándékosan választva az ilyen beszédet, és beszéd közben még utánozzák is a nem hívők magatartását, arckifejezéseit és gesztusait, valamint a tekintetüket is. Lehetnek-e az ilyen emberek kedvesek a gyülekezetbeli testvérek szemében? (Nem.) A legtöbb testvér ellenszenvesnek találja őket, és olyannak, akire kellemetlen ránézni. Mit gondoltok, Isten mit érez velük kapcsolatban? (Megvetést.) A válasz egyértelmű: megvetést. Nyilvánvaló abból, amit megélnek, a törekvéseikből, valamint a szívükben nagyra becsült emberekből, eseményekből és dolgokból, hogy emberi mivoltuk nem testesít meg méltóságot és tisztességet, valamint messze elmarad a jámborságtól és a szentek illendőségének való megfeleléstől. Ritkán hallani a szájukból azokat a szavakat, amelyeket a hívőknek vagy a szenteknek mondaniuk kellene, és azokat a szavakat, amelyek másokat építenek, valamint integritást és méltóságot fejeznek ki; nem valószínű, hogy ők kimondják ezeket. Amit nagyra becsülnek, amire vágyakoznak és amire törekednek a szívükben, az alapvetően összeegyeztethetetlen azzal, amire a szenteknek törekedniük és vágyakozniuk kellene, ez pedig megnehezíti azt, hogy fékezzék magukat abban, amit kifelé megélnek, a beszédükben és a magatartásukban. Magas követelmény azt kérni tőlük, hogy fékezzék magukat, ne legyenek züllöttek, ne adják át magukat az érzelmeiknek, és őrizzék meg a méltóságot és az illemtudást. Nem is szólva arról, hogy úgy éljenek, mint az, akinek van emberi mivolta és józan esze, aki megérti az igazságot és belép az igazságvalóságba. Még azt sem tudják elérni, hogy normális, integritással rendelkező és méltóságteljes emberek legyenek, aki megfelel a szentek illendőségének, betartja a szabályokat, és kívülről szemlélve racionálisnak tűnik. Volt korábban valaki, aki vidékre ment hirdetni az evangéliumot, és azt látta, hogy néhány testvérnek elszegényedett családja van, és lepusztult házakban laknak. Gúnyosan és csúfondárosan azt mondta: „Ez a ház annyira lepusztult, hogy nem alkalmas emberek számára; még disznóknak is alig felel meg. Gyorsan ki kellene költöznötök!” A testvérek így válaszoltak: „Kiköltözni elég könnyű, de ki ad nekünk másik házat, ahol lakhatunk?” Felelőtlenül és önfejűen beszélt, kimondta, ami éppen eszébe jutott, anélkül, hogy figyelembe vette volna, ez milyen hatással lehet másokra. Ilyen, amikor valakinek hitvány a természete. A testvérek megkérdezték: „Ha kiköltözünk, ki ad nekünk házat, ahol lakhatunk? Neked van házad?” Nem volt válasza. Látva, hogy az emberek nehézséggel szembesülnek, meg kellett volna tudnia oldani a nehézségüket, mielőtt megszólal. Milyen következményei voltak annak, hogy felelőtlenül beszélt anélkül, hogy képes lett volna megoldani a nehézségüket? Az volt a probléma, hogy túl őszinte és szókimondó volt? Egyáltalán nem. A probléma az volt, hogy túlságosan súlyos volt a hitványsága; züllött és féktelen volt. Az ilyen emberekből teljesen hiányzik az integritás, a méltóság, a figyelmesség, a tolerancia, a törődés, a tisztelet, a megértés, a rokonszenv, a könyörület, a figyelmesség, a segítségnyújtás stb. fogalma. Ezek azok a normális emberi mivolthoz nélkülözhetetlen tulajdonságok, amelyekkel az embereknek rendelkezniük kellene. Nemcsak, hogy nem rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, de amikor azt látják a másokkal való érintkezéseik során, hogy valaki nehézségekkel szembesül, még képesek vigyorogni rajta, csúfolni, kigúnyolni és nevetség tárgyává tenni őt; nemcsak arra képtelenek, hogy megértsék vagy segítsenek neki, hanem még szomorúságot, tehetetlenséget, fájdalmat, sőt bajt is okoznak neki. Az ennyire hitványak esetében elmondható, hogy a legtöbb ember tisztán látja őket, és ismételten eltűri őket. Mit gondoltok, képesek az ilyen emberek valódi megbánásra? Nem tartom valószínűnek. A természetlényegükből adódóan nem szeretik az igazságot, hogyan fogadhatnák hát el a megmetszésüket és a fegyelmezésüket? Az ilyen emberek leírására a nem hívők olyan kifejezéseket használnak, mint „tartja magát a saját útjához” vagy „a saját útját járja, mondjanak bármit is a többiek” – milyen nevetséges logika ez? Ezeket az úgynevezett híres mondásokat és szófordulatokat gyakran tekintik pozitív dolgoknak ebben a társadalomban, ami kiforgatja a tényeket, és összekeveri a helyest a helytelennel. Ami a züllött és féktelen emberek emberi mivoltának megnyilvánulásait illeti, ez alapvetően lefedi azt.

Függetlenül attól, hogy a züllött és féktelen egyének befolyásolják-e a gyülekezeti életet, a testvérek közötti normális kapcsolatokat, vagy Isten választott népének normális kötelességteljesítését, mindaddig, amíg az emberi mivoltuk megnyilvánulásai és megnyilatkozásai káros hatásokat és következményeket okoznak, megzavarva a testvéreket, ezeket a kérdéseket meg kell oldani, és meg kell tenni a megfelelő lépéseket az ilyen egyénekkel szemben, ahelyett, hogy csak hagynánk őket akadálytalanul cselekedni. Enyhébb esetekben felajánlható segítségnyújtás és támogatás, vagy meg lehet őket metszeni és figyelmeztetni. Súlyos esetekben, amikor a viselkedésük és a magatartásuk különösen züllött, mint a nem hívőké vagy az álhívőké, és hiányzik belőlük a szentek illendőségének a foszlánya is, a gyülekezet vezetőinek és dolgozóinak megfelelő megoldásokkal kell előállniuk az ilyen személyekkel való bánásmódra. Ha a testvérek többsége egyetért vele, és a körülmények lehetővé teszik, ezeket a személyeket ki kell takarítani; a legkevesebb, hogy nem szabad megengedni nekik, hogy teljes munkaidőben kötelességet végző gyülekezetben végezzék a kötelességeiket. Mire utal a kifejezés, hogy „enyhébb esetekben”? Ez azt jelenti, hogy egyesek új hívők, eredetileg nem hívők, akik soha nem hittek a kereszténységben, és nem értik, mivel jár az Istenbe vetett hit. A beszédük és a magatartásuk a nem hívők szokásait fedi fel. Azonban Isten szavának olvasása, az igazságról való beszélgetés és a gyülekezeti élet által fokozatosan megfordulnak és megváltoznak, a hívőkhöz hasonlóvá válnak, némi emberi hasonlatosságot mutatva. Ezeket az embereket nem a gonosz emberek közé kell sorolni, hanem azok közé, akiken lehet segíteni. Egy másik kategória a húsz év körüli fiatalok, akik annak ellenére, hogy három-öt éve hisznek Istenben, a fiatal koruk miatt még mindig elmerülnek a játékosságban, nincsenek teljesen megállapodva, némi gyermekiességet mutatnak a külsődleges beszédükben és magatartásukban – úgy beszélnek, viselkednek és cselekszenek, mint a gyerekek –, és így tovább. Ezeknek az embereknek szeretettel kell segítséget és támogatást nyújtani; elegendő időt kell adni nekik a fokozatos változáshoz anélkül, hogy túlságosan szigorú követelményeket állítanátok eléjük. Természetesen azoknál a felnőtteknél, akik már sok éve hisznek Istenben, de még mindig olyan züllött és féktelen beszédet, magatartást, viselkedést és cselekedeteket mutatnak, mint a nem hívők, és akik az ismételt intések ellenére sem hajlandók megváltozni, más megközelítés indokolt; velük Isten házának előírásai szerint kell bánni. Ha az ilyen személyek beszéde, magatartása és az emberi mivoltuk megnyilatkozásai megzavarják a többséget, és kedvezőtlen hatást gyakorolnak a gyülekezetben, sokan undorodnak a látványuktól, nem akarják hallgatni a beszédüket, nem akarják látni a beszéd közbeni arckifejezésüket, és nem akarják látni az öltözéküket sem, és a legtöbbjük boldogabb és jobb állapotban van akkor, ha az ilyen egyének nem vesznek részt az összejöveteleken – mert kényelmetlenül érzik magukat és visszataszítónak találják már a puszta részvételüket is a gyülekezeti életben és a puszta jelenlétüket a testvérek között, mintha valami kórokozó okozna zavarásokat –, akkor az ilyen egyének kétségtelenül gonosz emberek. Vagyis valahányszor gyülekezeti életet élnek és a kötelességüket végzik a testvérekkel együtt, ez a legtöbb embert megzavarja, és különösen undorodnak tőle. Ilyen esetekben ezeket az egyéneket a lehető leghamarabb kezelni kell, nem szabad békén hagyni őket, hogy azt tegyenek, amit akarnak, és nem kell további megfigyelésnek alávetni őket. Az a legkevesebb, hogy ki kell őket tisztítani a teljes munkaidőben kötelességet végző gyülekezetből, és hagyományos gyülekezetbe kell őket küldeni, hogy bűnbánatot tartsanak. Miért kell így kezelni a dolgot? (A legtöbb embernek zavarásokat és kedvezőtlen következményeket okoztak, megzavarták a gyülekezeti életet.) Mert a megnyilvánulásaik következményei és hatásai annyira aljasak! Ennek megfelelően a vezetőknek és a dolgozóknak, valamint Isten választott népének nem szabad szemet hunynia felettük, és vakon engedni viselkedésüknek. Nem helyénvaló, ha még akkor sem tesznek semmit a vezetők és a dolgozók, amikor az ilyen emberek zavarásokat okoznak a többségnek; az ilyen embereket Isten házának szabályai szerint el kell takarítani a gyülekezetből – ez a legbölcsebb döntés.

Kezelt-e már a gyülekezet korábban olyan embereket, akik züllöttek és féktelenek? (Igen.) Amikor kezelték az ilyen embereket, néhányuk sírva mondta: „Nem volt szándékos. Csak néha viselkedem úgy, nem vagyok az a fajta ember. Kérem, adjatok még egy esélyt! Ha nem végezhetem a kötelességemet, nem fogok tudni hinni istenben, ha egyszer hazatérek, ahol senki sem hívő.” Olyan megnyerően beszélnek, és úgy tűnik, őszintén el vannak keseredve, kifejezik, hogy nem akarják elhagyni Istent, és kérik Isten házát, hogy kapjanak még egy esélyt a bűnbánatra. Lehetséges még egy esélyt adni nekik, de a bökkenő az, hogy képesek-e megváltozni vagy sem. Ha egyértelműen érzékelhető, hogy az illetőből hiányzik az emberi mivolt foszlánya is, nincs lelkiismerete vagy józan esze, alapvetően szív és lélek nélküli lény, akkor nem szabad újabb esélyt adni neki; hiábavaló lenne. Ha viszont az illető lényege jó, és csak fiatal kora miatt éretlen az emberi mivolta, és biztosan megváltozik néhány éven belül, akkor meg kell adni neki a lehetőséget a bűnbánatra. Semmiképpen sem szabad őt kitakarítani a gyülekezetből; egyetlen jó ember sem tehető tönkre. Egyes emberek eredendően álhívők; eredendően züllött, tudatlan és ostoba lények, és az emberi mivoltukból eredendően hiányzik a becsület fogalma, nem ismerik a szégyenérzetet. A legtöbb ember szánná a dolgot és zavarban érezné magát a többiek előtt, miután faragatlanul viselkedett a nyilvánosság előtt. Sőt, ha ilyen dolgokat akarnak tenni, akkor képesek tekintettel lenni a testvérek érzéseire és véleményére, és szem előtt tartani a saját integritásukat és méltóságukat, és nem fognak így viselkedni; legfeljebb talán csak otthon, a gyerekeikkel vagy a testvéreikkel fognak balhézni. Kint az utcán, idegenekkel érintkezve az embereknek érteniük kell, hogy mit jelent a becsület, a tisztesség, a szabályok és a méltóság iránti érzék. Aki nem érti ezeket a fogalmakat, az képes vajon megváltozni, akár a te segítségeddel is? Még ha most fékezi is magát, vajon meddig bírja ki? Nem fog sokáig tartani, és visszatér a régi szokásaihoz. Az ilyen emberek emberi mivoltából hiányzik a méltóság és a szégyenérzet, nem tudják, mit jelentenek a szabályok, a tisztesség vagy a szentek illendősége, és az emberi mivoltuk eredendően nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, ezért nem tudsz segíteni rajtuk. Akiken nem lehet segíteni, azok olyan emberek, akik nem tudnak megváltozni, akiket nem lehet tanítani vagy befolyásolni. Az ilyen személyeket a lehető leggyorsabban és leghamarabb el kell takarítani, hogy megakadályozzátok azt, hogy zavarásokat okozzanak a testvérek között, hogy gyalázatot hozzanak ide. Isten házának senkire nincs szüksége csak azért, hogy meglegyen a létszám. Ha Isten nem fog megmenteni valakit, akkor semmi haszna nem lesz annak a személynek abból, ha vele megvan a létszám. Akit Isten nem ismer el, azt ki kell takarítani – el kell takarítani azt, akinek nem szabad Isten házában maradnia, nehogy ennek az egy személynek a jelenléte hátrányosan hasson sok másra, ami igazságtalan a többséggel szemben. Ha átlátjátok azoknak a lényegét, akik züllöttek és féktelenek, akkor kezeljétek és takarítsátok ki őket minél hamarabb, mintsem hogy a végtelenségig tűrjétek őket. Néhányan azt mondják: „Időnként azért produkálnak némi eredményt, amikor a kötelességüket végzik. A munkának ehhez a vonatkozásához továbbra is szükség van rájuk. Elég szerető a szívük is, és képesek megfizetni egy kis árat.” Viszont az Isten házában maradók közül ki az, aki nem tud megfizetni egy kis árat? Ki nem tud elérni némi eredményt, amikor a kötelességét végzi? Ha mindenki képes némi eredményt felmutatni, akkor a kötelességek elvégzésére miért ne választanátok jó embereket, akik méltóságteljesek és rendesek? Miért kellene ragaszkodni ahhoz, hogy a teljes munkaidőben kötelességet végző gyülekezetben megtartsanak olyan embereket, akik hitványok, zsiványok, tökfejek, és zavarásokat keltenek? Miért kellene ragaszkodni ahhoz, hogy Isten házában maradjanak dolgozni azok az álhívők, akik úgy élnek, mint a nem hívők? Isten háza nem szűkölködik munkásokban; Isten háza csak becsületes embereket akar, akik szeretik az igazságot, egyenes derekú embereket, és olyanokat, akik képesek törekedni az igazságra, hogy feláldozzák magukat Istenért.

A jelenleg kötelességeket végzők többsége olyan ember, aki már több mint öt-hat éve hisz Istenben, és a kötelességeik teljesítése során már mindenféle ember lett teljes mértékben feltárva – álhívők, zavaros fejű emberek, hamis vezetők, gonosz emberek és antikrisztusok egyaránt fel lettek tárva. Isten választott népe közül sokan világosan látták, hogy a legtöbb ilyen ember az ismételt figyelmeztetések ellenére sem hajlandó megváltozni, miután már komoly zavarásokat és akadályozásokat okoztak Isten házának munkájában. Eljött az idő, amikor ezeket az álhívőket, gonosz embereket és antikrisztusokat el kell takarítani. Ha nem takarítják el őket, az kihat a gyülekezet munkájának működésére és Isten országa evangéliumának terjesztésére. Ha nem takarítják el őket, az hatással lesz Isten választott népének az életbe való belépésére; a gyülekezeti élet továbbra is megzavart lesz, és soha nem talál nyugalmat. Ezért a gyülekezet vezetőinek és dolgozóinak minden szinten el kell kezdeniük a gyülekezet megtisztítását Isten szándékai szerint és Isten szavai alapján. Úgy látom, hogy elég sok emberből hiányzik az emberi mivolt. Az összejövetelek során egyesek mindenféle illetlen viselkedést tanúsítanak, és sem ülve, sem állva nem megfelelő a magatartásuk, miközben teát, mobiltelefont, arckrémet és parfümöt készítenek maguk mellé. Vannak, akik szeretnek csinosnak látszani, állandóan ellenőrzik a tükörben a külsőjüket, és javítgatják a sminkjüket, mások pedig állandóan vizet isznak, a nem hívő világ híreit olvassák vagy videóit nézik a telefonjukat görgetve, keresztbe tett lábbal beszélnek és társalognak, testüket kígyóformán két ívbe csavarják, és még egy megfelelő testtartást sem képesek megőrizni. Azt is hallottam, hogy vannak, akik éjszaka visszatérnek a hálószobájukba, és úgy fekszenek az ágyra, hogy még a cipőjüket sem veszik le, és alszanak hajnalig. Reggelente nem azért nyitják ki a szemüket, hogy imádkozzanak vagy lelki áhítattal foglalkozzanak, hanem azért, hogy először a híreket nézzék meg a mobiltelefonjukon. Étkezéskor, amikor finom ételeket látnak, vagy ha húst látnak, mohón túrnak bele – nem törődve azzal, hogy jut-e másoknak, a lényeg, hogy ők jóllakjanak –, majd egyenesen visszamennek aludni. Bármit is tesznek, hiányzik belőlük az emberi hasonlatosság, züllötten és féktelenül viselkednek, mint a nem hívők, egyáltalán nem tartanak be semmi szabályt, cseppnyi engedelmesség vagy alávetettség sincs bennük, pont olyanok, mint a fenevadak. Mondjátok meg Nekem, meg lehet-e menteni az olyan típusú embereket, akiknek ilyen súlyosan hitvány a természete? (Nem.) Akkor van-e értelme hinniük Istenben? Olyan képességgel, amely túlságosan gyenge ahhoz, hogy egyáltalán megmérettessen az igazsággal, vajon képesek-e megérteni Isten szavait, amikor olvassák azokat? Így, hogy nem rendelkeznek semmiféle szabállyal a viselkedésüket illetően, vajon lehet a munkájuk megfelelő színvonalú? Amikor prédikációkat hallgatnak és az igazságról szóló beszélgetést hallgatnak, lelkiismeret és józan ész hiányában vajon el tudják fogadni? (Nem.) Azok, akik ilyen magatartást tanúsítanak, alapvetően nélkülöznek minden emberi mivoltot, így hogyan tudnák elnyerni az igazságot? Akiknek nincs ember mivoltuk, azok fenevadak, ördögök, lélek nélküli halottak, akik nem képesek megérteni az igazságot, amikor hallják, és nem is érdemlik meg, hogy hallják az igazságot. Azon igyekezni, hogy megértsék és elnyerjék az igazságot, olyan, mintha a halakat arra kényszerítenénk, hogy a szárazföldön éljenek, vagy a disznókat arra, hogy repüljenek – lehetetlen! Korábban, amikor arról beszéltünk, hogy az emberek mely fajtái fenevadak, a „fenevadak” szó elé gyakran odakerült a „kutya” szó, így a nevük „kutyafenevadak” volt. Miután azonban kutyákat neveltem fel, és szoros kapcsolatban voltam velük, rájöttem, hogy a kutyák rendelkeznek azokkal a legjobb dolgokkal, amelyek hiányoznak az emberekből: A szabályok szerint viselkednek, engedelmesek, és van önbecsülésük. Meghúzol egy határvonalat, amelyen belül mozoghatnak, és csak azon belül fognak mozogni, és kivétel nélkül, soha nem fognak olyan helyekre menni, amelyeket megtiltasz nekik. Ha véletlenül átlépik a határt, gyorsan visszavonulnak, folyamatosan csóválják a farkukat, bocsánatért könyörögve és hibájukat beismerve. El tudja ezt érni az ember? (Nem.) Az emberek alulmaradnak. Bár a kutyák talán nem értenek meg annyit, mint az emberek, egy dolgot felfognak: „Ez a gazda területe, a gazda otthona. Oda megyek, ahova a gazda megengedi, és elkerülöm azokat a helyeket, ahová nem szabad bemennem.” Még ha nem is ütik meg őket, tartózkodnak attól, hogy odamenjenek; van önbecsülésük. Még a kutyák is tudják, mi a szégyen, akkor az emberek miért nem tudják? Túlzás-e fenevadnak minősíteni azokat, akik nem ismerik a szégyent? (Nem.) Egyáltalán nem túlzás, a legtöbb ember még a kutya erényeivel sem rendelkezik. A jövőben, amikor azt mondjuk, hogy egyes emberek fenevadak, nem nevezhetjük őket többé „kutyafenevadaknak”; ez sértés lenne a kutyákra nézve, mivel ezek az emberek, ezek a fenevadak még a kutyáknál is rosszabbak. Ezért amint az ilyen emberek zavarásokat okoznak a gyülekezet életében vagy a testvérek kötelességeinek elvégzésében, azonnal ki kell őket takarítani – ez teljességgel észszerű, indokolt, és egyáltalán nem túlzás. Ez nem szívtelenség; ez az alapelvek szerinti cselekvés. Még ha mutatnak is némi eredményt a kötelességeik terén azok, akik züllöttek és féktelenek, vajon megmenthetők ők? Olyan emberek ők, akik elfogadják az igazságot? Még a saját cselekedeteiket sem tudják megfékezni, akkor vajon el tudják fogadni az igazságot? Nem tudják megőrizni a saját integritásukat és méltóságukat, akkor vajon be tudnak lépni az igazságvalóságba? Ez lehetetlen. Így hát ezekkel az emberekkel ilyen módon bánni egyáltalán nem túlzás; ez teljes mértékben az alapelvek alapján történik, és teljes mértékben azt a célt szolgálja, hogy megóvja Isten választott népét a Sátán zavarásaitól. Összefoglalva, ilyen személyek észlelésekor őket ennek megfelelően, az általam imént említett alapelvek szerint kell kezelni. Túlzás-e a nem hívők és az álhívők közé sorolni az olyan embereket, akik valóban züllöttek és féktelenek, és akik valóban minden szent illendőség nélkül elmerülnek a test örömeiben? (Nem.) Mivel a nem hívők és az álhívők kategóriájába tartoznak, nem túlzás őket a különböző típusú gonosz emberek közé sorolni, akiket a gyülekezetnek ki kell takarítania. Azok, akik még a saját viselkedésüket és magatartásukat sem tudják megfékezni, bizonyosan nem tudják elfogadni az igazságot. Akik nem tudják elfogadni az igazságot, azok vajon nem az igazság ellenségei? (De igen, azok.) Túlzás-e gonosz embereknek minősíteni azokat, akik az igazság ellenségei? (Nem.) Egyáltalán nem túlzás. Ennélfogva teljesen megfelelőek a kezelésükre vonatkozó alapelvek.

D. Bosszúvágy

A harmadik embertípus – a züllöttek és féktelenek – megnyilvánulásairól szóló beszélgetésünk véget ért. Az ilyenfajta embereken kívül még sokan mások is a gonosz emberek kategóriájába tartoznak, és a gyülekezetnek fel kell ismernie és ki kell takarítania a gonosz emberek összes ilyen fajtáját. Most a negyedik típust beszéljük meg. A különböző gonosz emberek közül, akiket a gyülekezetnek fel kell ismernie és ki kell takarítania, a negyedik típus jelentős kihívást és gondot jelent. Kik is ők? Ők a bosszúállók. A „bosszúálló” kifejezésből nyilvánvaló, hogy ezekből az emberekből semmi jót nem nézhetünk ki; mondhatni fekete bárányok. Az emberi mivoltuk következetes megnyilvánulásaiból és kinyilvánításaiból, valamint a cselekvésük alapelveikből ítélve nem kedves a szívük. Ahogy mondani szokás: „piszok alakok.” Mi azt mondjuk, hogy nem a kedves fajtából valók; pontosabban, ezek az egyének nem jószívűek, hanem ádázságot, rosszindulatot és kegyetlenséget hordoznak magukban. Ha valaki olyasmit mond vagy tesz, ami érinti ezeknek az embereknek az érdekeit, tekintélyét vagy státuszát, vagy olyat, ami sérti őket, akkor egyrészt ellenséges érzelmeket táplálnak a szívükben. Másrészt pedig ezekből az ellenséges érzelmekből kiindulva cselekednek; azzal a céllal és szándékkal cselekednek, hogy levezessék a gyűlöletüket és a haragjukat, ez a bosszúállásra törekvésként ismert viselkedés. Az emberek között mindig akad néhány ilyen. Akár kicsinyesnek, hatalmaskodónak vagy túlságosan érzékenynek nevezik az emberek, függetlenül attól, hogy milyen kifejezésekkel írják le vagy foglalják össze emberi mivoltukat, a másokkal való érintkezéseik közös megnyilvánulása az, hogy bárki, aki véletlenül vagy szándékosan megbántja vagy megsérti őket, annak szenvednie kell, és szembe kell néznie a megfelelő következményekkel. Úgy van, ahogy egyesek mondják: „Ha megsérted őket, kamatostul kapod vissza. Ha provokálod vagy megbántod őket, ne gondold, hogy könnyen megúszhatod.” Léteznek ilyen személyek az emberek között? (Igen.) Határozottan léteznek. Függetlenül attól, hogy mi történik, hogy érdemes-e amiatt dühösnek vagy kicsinyesnek lenni, vagy sem, a bosszúállók ezt a mindennapi napirendjükre tűzik, és kiemelten fontos kérdésként kezelik. Bárki is sérti meg őket, az elfogadhatatlan, és ennek megfelelő ár megfizetését követelik, ez az alapelvük az emberekkel való bánásmód, az általuk ellenségnek tekintett valamennyi emberrel való bánásmód tekintetében. Például a gyülekezeti életben néhányan az állapotukról beszélnek, avagy normálisan társalognak, és megosztják tapasztalataikat, az állapotukat és a romlottságukat fejtegetve. Eközben akaratlanul is belekeverik mások állapotát és romlottságát. Lehet, hogy a beszélő nem szándékosan teszi ezt, viszont a hallgató a szívére veszi. A meghallgatást követően ez a személy nem képes azt helyesen értelmezni vagy megközelíteni, és hajlamos lesz bosszúálló mentalitást kialakítani. Ha nem hagyja annyiban ezt a dolgot, és ragaszkodik a támadáshoz és a bosszúálláshoz, akkor ez gondot fog okozni a gyülekezet munkájában, ezért ezt a dolgot azonnal kezelni kell. Amíg vannak gonosz emberek a gyülekezetben, addig elkerülhetetlenül adódnak zavarkeltések, ezért nem szabad félvállról venni a gyülekezetet megzavaró gonosz emberekkel kapcsolatos incidenseket. Ha provokálod vagy megbántod őket, akár szándékosan, akár nem, azt nemigen fogják annyiban hagyni. Azt gondolják magukban: „A saját romlottságodról beszélsz, akkor miért említesz engem? A saját önismeretedről beszélsz, akkor engem miért leplezel le? A romlottságom leleplezése csorbítja a tekintélyem és a méltóságom, pellengérre állít a testvérek között, veszítek miatta a presztízsemből, és sérül a hírnevem. Akkor hát bosszút állok rajtad, ezt kamatostul kapod vissza! Ne hidd, hogy engem könnyű megfélemlíteni, ne hidd, hogy velem erőszakoskodni lehet csak azért, mert rosszak a családi körülményeim, és a társadalmi státuszom nem magas. Ne hidd, hogy könnyű préda vagyok, velem nem lehet packázni!” Ne foglalkozzunk azzal, hogy miképp hajtják végre a bosszújukat; nézzük csak magukat ezeket az embereket: Amikor ezekkel a jelentéktelen ügyekkel találkoznak – ilyen ügyek a gyülekezeti életben gyakran előfordulnak –, akkor nemcsak, hogy nem tudják helyesen kezelni vagy értelmezni ezeket az ügyeket, még gyűlölet is támad bennük, és várják az alkalmat, hogy bosszút álljanak, akár gátlástalan eszközökhöz folyamodva a bosszújuk megvalósítása érdekében. Mit mond ez el az emberi mivoltukról? (Azt, hogy rosszindulatú.) Kedves emberek ők? (Nem.) Azok a legjobbfajta emberek, akik képesek elfogadni az igazságot. Amikor hallják, ahogy mások beszélgetnek és megosztják tapasztalataikat, elgondolkodnak: „Bennem is megvan ez a romlottság. Amit leírnak, az olyannak tűnik, mint az én állapotom. Akár engem lepleznek le szándékosan, akár minden szándék nélkül beszélnek valamiről, ami történetesen hasonlít az én állapotomra, helyesen fogom értelmezni – azt fogom hallani, hogy ők hogyan tapasztalták meg, hogyan keresik az igazságot annak érdekében, hogy feloldják ezt az állapotot, illetve hogyan gyakorolnak és lépnek be.” Ő az, aki tényleg elfogadja az igazságot. A némileg silányabb ember ugyanezt hallva esetleg azt gondolná: „Hogy lehet, hogy az általuk felismert romlott beállítottság pont olyan, mint az én állapotom? Rólam beszélnek vajon? Nos, hadd beszéljenek. Végül is ettől nem szenvedek semmilyen kárt, és a legtöbb ember valószínűleg amúgy sem tudja. Talán csak magukról beszélnek, és ez történetesen egybeesik az én állapotommal; mindannyian ugyanabban az állapotban vagyunk.” Nem veszi komolyan, nem táplál gyűlöletet a szívében, és nem dédelget magában bosszúálló mentalitást. Más a helyzet azonban a nem kedves, gonosz emberekkel. Mások ugyanezt hétköznapi dolognak tekintenék, és ennek megfelelően kezelnék és foglalkoznának vele. Természetesen a jó emberek, akik elfogadják az igazságot, proaktív módon és pozitív hozzáállással megoldanák a dolgot. A hétköznapi emberek, bár nem oldják meg a dolgot pozitív hozzáállással, nem is táplálnak gyűlöletet, és még kevésbé törekednek bosszút állni. De a nem kedves emberek számára egy ilyen közönséges és teljesen hétköznapi dolog belső zűrzavart tud okozni, emiatt képtelenek megnyugodni. Az általuk létrehozott dolgok nem pozitívak vagy hétköznapiak, hanem ádázak és elvetemültek; bosszúra törekednek. Mi az oka a bosszúvágyuknak? Úgy gondolják, hogy az emberek szándékosan rágalmazzák őket rosszindulatú megjegyzésekkel, valós helyzeteket tárva fel róluk, leleplezve a rossz oldalukat és a romlottságukat. Szándékosnak veszik, amit az emberek mondanak, ezért az ellenségüknek tekintik őket. Ezután jogosnak érzik, hogy bosszúval rendezzék az ügyet, és különböző eszközöket alkalmaznak bosszúálló céljaik eléréséhez. Vajon nem ádáz beállítottság ez? (De igen.) A gyülekezeti életben, amikor a testvérek a saját állapotukról beszélnek, a legtöbb hallgató azonosulni tud azzal, és elfogadja azt Istentől. Ezek hallatán csak azokban alakul ki ellenséges, sőt bosszúálló gondolkodásmód, akik idegenkednek az igazságtól és elvetemült beállítottságúak, ami teljességgel felfedi a természetük lényegét. Amint kialakul a bosszúálló gondolkodásmód, azt bosszúálló viselkedések és tettek sorozata követi. Mi történik az emberek közötti kapcsolatokkal, amikor kibontakoznak a bosszúra törekvés cselekedetei? Ezek többé már nem megfelelőek. És ki az igazi áldozat ebben az egészben? (Az a személy, akin bosszút akarnak állni.) Így van. Az igazi áldozatok azok, akik megosztják a többiekkel a tapasztalati tanúságtételüket. A bosszúállók aztán megítélik, és különféle helyzetekben szavakkal vagy cselekedetekkel megtámadják, sőt hamis váddal illetik vagy megrágalmazzák azokat, akikről úgy vélik, hogy őket leplezik le, vagy ellenséges érzelmeket táplálnak velük szemben. A bosszúállók nem csupán átmenetileg táplálnak gyűlöletet a szívükben, és kész; ők keresik az alkalmat, sőt, teremtenek is mindenféle alkalmat arra, hogy bosszút álljanak a bosszúvágyuk célpontjain, azokon, akikkel szemben ellenségesek, és azokon, akikről úgy vélik, hogy rossz szemmel néznek rájuk. Például vezetőválasztás során, ha az a személy, akivel szemben ellenségesek, megfelel az emberek Isten házában való használatára vonatkozó alapelveknek, és alkalmas arra, hogy vezetővé válasszák, őket az ellenségességük arra fogja késztetni, hogy megítéljék, elítéljék és megtámadják ezt a személyt. Még az is előfordulhat, hogy a háta mögött áskálódnak ellene, vagy olyan dolgokat tesznek, amelyek ártanak az adott személynek, hogy így álljanak bosszút. Összefoglalva, a bosszúállásuk eszközei sokrétűek. Például előkereshetnek olyan dolgokat, amelyeket felhasználhatnak valaki ellen, és rosszat mondhatnak róla, túlzások és alaptalan szóbeszédek révén pletykákat gyárthatnak az illetőről, vagy viszályt szíthatnak az illető és mások között. Még az is előfordulhat, hogy hamisan megvádolják az illetőt a vezetők előtt, azt állítva, hogy az illető hűtlen, negatív és ellenálló a kötelességei végzésében. Ezek valójában mind a semmiből előrángatott, szándékos koholmányok. Nézzétek meg, milyen sok indokolatlan viselkedés és cselekedet származik az adott személy iránti gyanakvásukból és félreértéseikből; mindezek a megközelítések a bosszúálló természetükből fakadnak. Valójában, amikor az a személy megosztotta a tapasztalati tanúságtételeit, az egyáltalán nem ellenük irányult; egyáltalán nem volt rosszindulatú szándék velük szemben. Csupán azért, mert idegenkednek az igazságtól és ádáz, bosszúálló a beállítottságuk, nem hagyják, hogy leleplezzék őket, és azt sem engedik, hogy mások beszélgessenek önmaguk megismeréséről, romlott beállítottságokról vagy valakinek a saját sátáni természetéről. Amikor ilyen témák kerülnek szóba, feldühödnek, mert azt feltételezik, hogy őket vették célba és leplezik le, ebből fejlődik ki és formálódik a bosszúálló gondolkodásmódjuk. Az ilyesfajta ember megnyilvánulásai egyáltalán nem korlátozódnak csupán egyetlen körülményre. Miért mondom ezt? Azért, mert az ilyen személyek ádáz természetűek; senki nem piszkálhatja, illetve provokálhatja őket. Eredendően agresszívek bárkivel és bármivel szemben, hasonlóan a skorpiókhoz vagy a százlábúakhoz. Ennélfogva, akár szándékosan, akár akaratlanul provokálja vagy bántja meg őket valaki a beszédével, amennyiben úgy érzik, hogy a büszkeségük vagy a tekintélyük odaveszett, meg fogják találni a módját, hogyan állítsák helyre a büszkeségüket és a tekintélyüket, ami bosszúálló cselekedetek sorához vezet.

Ezután a bosszúállók más megnyilvánulásairól fogok beszélni. Egyeseket megmetszenek a vezetők, mert felületesen végezték a kötelességeiket, amitől ők elégedetlenkedni kezdenek. Mondjátok meg Nekem, indokolt-e a megmetszésük? (Igen.) Teljes mértékben indokolt és normális. Ha felületesen végzed a kötelességedet, ártva ezzel a gyülekezet munkájának, és nem az alapelveknek megfelelően cselekszel, majd valaki kiáll, hogy leleplezzen és megmetsszen, az indokolt, és el kell fogadnod. A bosszúállók azonban nemcsak, hogy nem hajlandók elfogadni a metszést, hanem még elégedetlenkednek is. Amint távoznak a vezetők, elkezdenek gyalázkodni: „Mire vágsz fel? Hát nem csupán arról van szó, hogy van egy hivatalos pozíciód? Ha nekem lenne ilyen pozícióm, jobban csinálnám, mint te! Megmetszeni, engem? Mégis kinek képzed magad? Gyűlöllek, amiért megmetszettél. Megátkozlak, hogy elgázoljon egy autó, hogy megfulladj az italodtól, hogy megfulladj az ételedtől. Elátkozlak, hogy nyomorultul halj meg! Te merészelsz megmetszeni engem? Nincs senki a Földön, aki engem meg mer metszeni!” Amikor a felsőbb szintű vezetők megmetszik ugyanezeket a vezetőket valami miatt, a vezetők balsorsán ők jól szórakoznak, és rendkívül boldogok lesznek tőle, dudorásznak, és ezt gondolják magukban: „Ehhez mit szólsz? Nagyképűsködtél, és most megkaptad a büntetésed! Aki megmetsz engem, annak megkeserítem az életét!” Mit gondoltok az ilyen emberekről? (Azt, hogy rosszindulatúak.) Bármennyire is indokolt a megmetszésük, nem tudják elfogadni. Kitartóan vitáznak és védekeznek, és utána is csak felületesen végzik a kötelességeiket, javíthatatlanok maradnak az ismételt intések ellenére. Ha Isten házában folyton felületesen tevékenykedsz, akkor is csupán megmetszenek; ha a világi életben, a munkahelyeden felületesen teszed a dolgod, akkor lehet, hogy a végén kirúgnak és elveszíted a megélhetésed. Isten házában a legtöbbször az az alapelv, hogy beszélgetünk az igazságról és szeretető támogatást nyújtunk, ami lehetővé teszi a legtöbb ember számára, hogy törekedjen az igazságra és normálisan végezze a kötelességeit. Valójában a vezetők és a dolgozók közül csak egy kisebbséggel fordulhat elő az, hogy kemény megmetszéssel szembesül. A legtöbb ember a hit, a tudatosság, a lelkiismeret és az észszerűség alapján cselekszik, elfogadva Isten vizsgálódását, és nem követ el súlyos hibákat, így nem szembesül kemény megmetszéssel. Ugyanakkor az, hogy megmetszenek, jó dolog; hány embernek adatik meg, hogy megmetszéssel nézhessen szembe, különösen a Fennvaló által? Ez nagyszerű lehetőséget kínál az önismeretre és az élet növekedésére. A hívőknek legalább a megmetszés jelentőségét meg kell érteniük, fel kell ismerniük, hogy ez valami jó dolog. Még ha a bizonyos személyek által végzett megmetszés nincs is teljesen összhangban az alapelvekkel, keveredik a személyes hajlamokkal és a forrófejűséggel, akkor is meg kell vizsgálnod magad, hogy lásd, a cselekedeteid mely vonatkozásai nincsenek összhangban az alapelvekkel, és ezt pozitívan el kell fogadnod; hasznodra válik, ha ezt teszed. Ezek a gonosz emberek viszont még az indokolt megmetszést sem képesek elfogadni. Még ha nem is tesznek bosszúálló lépéseket, a szívük tele van mérhetetlen elégedetlenséggel, átkozódnak és káromkodnak. Amikor azok néznek szembe a saját megmetszésükkel, vagy csapásokkal szembesülnek, akik őket megmetszették, akkor boldogabbak, mint egy újévet ünneplő gyermek. Ez a gonosz emberek megnyilvánulása. Akadnak olyan emberek is, akik versengenek a kötelességük teljesítésében; gyakran nem követik az alapelveket, és felületesen tevékenykednek, ami eredménytelen kötelességteljesítéshez vezet. Amikor a vezetők a problémáikról beszélnek, és megmetszik őket, a bosszúállók nem tudják helyesen kezelni ezt a dolgot. Még ha magukban be is ismerik, hogy a kötelességeik teljesítése felületes és alapelvek nélküli volt, mégis bosszúálló gondolatokat és tetteket alakítanak ki a megmetszésre válaszul. Ezt követően leveleket írnak a felsőbb vezetőknek, amelyekben hamisan vádolják a vezetőket, megragadják néhány gyakorlásukat és a romlottságról szóló kinyilatkoztatásaikat, és ezekről eltúlozva számolnak be, megkísérelve, hogy elérjék a vezetők elbocsátását. Ha nem érik el a céljukat, akkor a hátuk mögött áskálódnak és zavarásokat okoznak, makacsul ellenállva a vezetők intézkedéseinek. Nem veszik figyelembe a gyülekezet munkáját, az Isten háza által megkövetelt alapelveket vagy a kötelességvégzésük hatékonyságát; csak azzal foglalkoznak, hogy levezessék a haragjukat. Nem hajlandók senkire sem hallgatni, még a vezetők és a dolgozók intéseit is visszautasítják. Bár szemtől szembe nem szólnak vissza, és nem állnak ellen, a színfalak mögött képesek a negativitást levezetni, az ellenkezésüket illető felelősségüktől megszabadulni, és bármilyen eszközt megragadni, amivel Isten házának munkarendje vagy a vezetők és a dolgozók ellen fordulhatnak. Még elképzeléseket is terjesztenek; bár ők maguk negatívak és vonakodnak a kötelességük végzésétől, emellett még másokat is megpróbálnak belerángatni a negatív és nemtörődöm hozzáállásba, és a kötelességeik elhanyagolásába. Mi az alapelvük? „Nem félek a haláltól; találnom kell valakit, akit magammal ránthatok. A vezetők megmetszenek, mondván, hogy a kötelességvégzésem nem megfelelő színvonalú – én meg akkor majd gondoskodom arról, hogy senki se végezze jól a kötelességét. Ha én nem csinálom jól, akkor egyikőtök se fogja jól csinálni! Engem a vezetők megmetszenek, ti pedig mindannyian kinevettek; meg fogom keseríteni mindannyiótok életét!” Amikor felületesen, vagy az alapelvek ellenében végzik a kötelességüket, és ezt valaki jelenti a vezetőknek, ők nyomoznak az ügyben: „Ki jelentett fel? Ki árulkodott rólam a vezetőknek? Ki áll szoros kapcsolatban a vezetőkkel? Ha megtudom, hogy ki jelentett engem a felsőbb vezetőknek, egyáltalán nem leszek udvarias azzal az emberrel! Soha nem fogom elengedni ezt!” Nemcsak durva kijelentésekre képesek, hanem természetesen be is tudják váltani ezeket a fenyegetéseket. Ezek az emberek számos mocskos és alattomos taktikát alkalmaznak a bosszúállás érdekében, nem csupán az által, hogy megragadják a lehetőséget, hogy másokat megítéljenek és elítéljenek; egyesek szánt szándékkal ellopják annak a személynek a laptoptöltőjét, akin bosszút akarnak állni, így az nem tudja feltölteni a laptopját, ami megakadályozza a kötelessége elvégzését. Mások szándékosan sok sót tesznek valakinek az ételébe, hogy az ehetetlenné váljon. A bosszúnak ezeket a durva eszközeit, amelyek gyakoriak a nem hívők körében, a gyülekezeten belüli is alkalmazzák a gonosz emberek. A bosszújuk végrehajtásának módszerei messze túlmutatnak ezeken, beleértve néhány olyan gátlástalan taktikát, amelyet még soha nem láttunk; mi csupán néhány egyszerű példát említünk. Közülük egyesek szándékosan okoznak bajt, állítanak akadályokat és nehézségeket mások elé; ez gyakori jelenség. Minden csoportban, mindenféle körülmények között és környezetben, folyamatosan lelepleződik a bosszúállók ádáz beállítottsága. A gonosz emberek és az antikrisztusok bosszúálló megnyilvánulásai még nyilvánvalóbbak. Amíg gonosz emberek és antikrisztusok vannak a gyülekezetben, addig Isten választott népét, azokat, akik valóban hisznek Őbenne és az igazságra törekednek, meg fogják zavarni. Minden egyes nap, amikor gonosz emberek és antikrisztusok vannak jelen, olyan nap, amikor a gyülekezet nem ismeri a békét – a jó embereket megtámadják és kirekesztik; különösen azok fognak szembesülni a gonosz emberek és az antikrisztusok ellenségeskedésével és bosszújával, akik az igazságra törekednek. Hogyan gyötörnek másokat, és hogyan hajtják végre bosszújukat a gonosz emberek és az antikrisztusok? Először is azokat veszik célba, akik az igazságra törekednek és ragaszkodnak az alapelvekhez. Ezek a gonosz emberek világosan érzékelik, hogy igazán csak azok árthatnak nekik, akik az igazságra törekednek. Elsősorban azok az emberek tudják felismerni őket, akik értik az igazságot; tehát amennyiben valami rosszat tesznek, akkor azok, akik értik az igazságot, át fognak látni rajtuk. Másodszor, az igazságot értő emberek jelenlétében valamelyest korlátozva lesznek a gonosz tetteik, ami megnehezíti számukra a céljaik elérését. Ebből a nézőpontból csak az igazságra törekvők a gyülekezet munkájának védelmezői. Az igazságra törekvők jelenlétében az antikrisztusok és a gonosz emberek nem mernek zsarnoki módon fellépni, és némi önmérsékletet kell gyakorolniuk. Így tehát az igazságra törekvők szálkát jelentenek az antikrisztusok és a gonosz emberek szemében, és púpot a hátukon, és ezért dolgozzák ki ők a bosszújuk megvalósításának módjait.

Amikor a gonosz emberek megvalósítják a bosszújukat, ádáz beállítottságot tanúsítanak, észszerűtlenek, és hiányzik belőlük a racionalitás. Akik már eltöltöttek velük némi időt, és értik őket, azok bizonyos mértékig félnek tőlük. A velük való beszélgetés a legnagyobb óvatosságot és udvariasságot igényli, és eltúlzott mértékű tiszteletet követel. Folyamatosan békítgetni kell őket és alkalmazkodni kell hozzájuk, és az esetleges problémáikra vagy hibáikra nem lehet közvetlenül rámutatni. Ehelyett kerülő úton, hízelgő módon kell megbeszélni ezeket a kérdéseket, és az elmondottak után meg is kell dicsérni őket, mondván: „Ugyan van ez a hibád vagy hiányosságod, viszont te gyorsabban sajátítod el a készségeket, mint mi, a szakmai képességeid erősebbek, mint másoké, és a munkahatékonyságod nagyobb, mint a miénk. Én a hibáidat erősségnek látom.” Még hízelegniük is kell nekik. Miért teszik ezt? A bosszúállásuktól való félelemből. Így ezek a gonosz emberek elégedetté válnak, és a szívük megenyhül. Hogy elkerüljék a bosszújukat, a legtöbb ember fél szemtől szembe felvetni nekik az észlelt problémákat, és jelenteni sem merik ezeket a problémákat. Még ha nyilvánvaló is az, hogy ártanak Isten háza érdekeinek, és a gyülekezet munkája késlekedést szenved a makacsságuk és a vakmerő akaratosságuk miatt, vagy akár amikor észrevesznek némi torzulást az irányultságukban és az alapelveikben, akkor sem mer senki ellenkezni, vagy jelenteni őket a felsőbb vezetőknek. Ádáz beállítottságuk és bosszúálló emberi mivoltuk miatt a többiek kissé félnek tőlük, és bár haragszanak, túlságosan félnek beszélni róla. A velük folytatott beszélgetésnek különösen udvariasnak és tapintatosnak kell lennie, kivételesen kedves, szelíd és kifinomult hozzáállást tanúsítva az irányukban. Amikor tisztelettel és udvariasan beszélnek velük, engednek nekik az emberek, az jó érzéssel töltik el őket. Ha azonban valaki egyenesen beszél, feltárja a problémáikat és javaslatokat tesz, akkor elutasítóvá válnak, tiszteletlenségként fogva fel ezt, akképp, hogy másoknak ellenvetéseik vagy ellenséges érzéseik vannak velük szemben. Ez arra készteti őket, hogy bosszút álljanak az illetőn, és meggyötörjék; le kell rombolniuk és meg kell gyalázniuk a nevét. Ha az illetőt a markukba kaparintják, annak nem lesz jó vége. Félelmetesek az ilyen emberek? (Igen.) Ha nem érted őket, és megsérted őket, akkor neheztelni fognak rád, és még evés és alvás közben is bosszút fognak forralni ellened. Ha egyszer a célkeresztjükbe kerültél, a baj elkerülhetetlen, mivel ők elszántan törekednek a bosszúra. Előfordulhat, hogy látszólag ugyanúgy beszélnek veled, mint korábban, de attól a pillanattól fogva, hogy a bosszúra készülnek, minden korábbi tetted és mondatod munícióvá válik számukra. Ellenségként fognak kezelni téged, és apránként hajtják végre a bosszújukat, amíg úgy nem érzik, hogy kellőképpen bosszút álltak és teljesen elégedettek. Ez a következménye a gonosz emberekkel való érintkezésnek.

A bosszúvágyó emberek a különböző viselkedésmódjaik, valamint a cselekedeteik és viselkedésük alapelvei és módszerei alapján szinte mindenkire veszélyt jelentenek, kivéve azokat, akik jószívűek és mindenkihez kedvesek, és akiknek nincsenek alapelveik, akárkivel is legyen dolguk – az ilyen emberek biztonságban vannak az ádáz emberek közelében. Azok azonban, akiknek akár csak egy csekély lelkiismereti érzékük vagy igazságérzetük is van, különböző mértékben és többé-kevésbé fenyegetve érzik magukat, amikor bosszúvágyó emberek jelenlétében vannak. Súlyos esetekben testi sértéssel vagy akár halálos fenyegetéssel is szembesülhetnek, míg enyhébb esetekben szóbeli támadásoknak, rágalmazásnak vagy hamis vádaknak lehetnek kitéve. Ezek a bosszúvágyó emberek ádáz beállítottságának általános megnyilatkozásai és megnyilvánulásai közé tartoznak. Általános megnyilvánulásaik alapján az ilyen emberek zavart okoznak a testvérek között és a gyülekezeten belül is. Szinte mindenki, aki kapcsolatba kerül ezekkel a bosszúszomjas emberekkel, az a bosszújuk célpontjává, és szinte kivétel nélkül áldozattá válik. A bosszúvágyók ádáz beállítottságúak, ketyegő időzített bombák, amelyek bármelyik pillanatban felrobbanhatnak. Bár a tömeget követve képesek végezni a kötelességeiket és normális gyülekezeti életet élni, az emberi mivoltukból ítélve bármikor bosszúra törekedhetnek és fenyegetést jelenthetnek másokra, illetve félelmet keltenek az emberekben, és arra késztethetik őket, hogy óvakodjanak tőlük. Vajon nem jelent már ez is zavarást a többség számára? (De igen.) Ahhoz, hogy ne sértsék meg őket, hogy a kedvükben járjanak, és hogy elkerüljék a haragjukat és a bosszújukat, az embereknek állandóan figyelniük kell az arckifejezésüket és a burkolt jelentéseket a beszédükben, megpróbálva kitalálni a szándékaikat, céljaikat és irányaikat, amikor beszélnek. Ebből a szempontból nemcsak zavarják a legtöbb embert, hanem irányítják is őket, ugye? (Igen.) Következésképpen, az ügy természetéből ítélve, vajon nem gonosz emberek az ilyen bosszúszomjas egyének? (De igen.) Teljesen egyértelmű, hogy gonosz emberként kell jellemezni őket. Ha valaki megpróbálja megérteni az ilyen személyek helyzetét, a legtöbben félnek kimondani róluk az igazságot, és minden rájuk vonatkozó kérdést hárítani fognak olyan semmitmondó válaszokkal, mint például hogy a „rendben van”, és nem merik sem jelenteni a problémáikat, sem beszélni róluk, sem értékelni őket. Aggasztó egy helyzet ez, ugye? Egyesek azt mondják: „Az ilyen gonosz emberek bármikor és bárhol képesek bosszúra törekedni; ki merné provokálni őket? Ráadásul folyton hangoztatják, hogy az alvilágban és a törvényes körökben egyaránt vannak kapcsolataik, és azzal fenyegetőznek, hogy ha bárki megsérti őket, az nagyon ráfizet, mert megleckéztetik, és a családja nyomorúságos halált hal. Ezért aztán senki nem meri provokálni őket. Hagyjuk őket békén, magunkat illetően pedig reménykedjünk a legjobbakban.” Látod, ilyen helyzet alakul ki a gyülekezetben, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy már irányítják ezeket az embereket. A bosszúszomjas ádáz beállítottságuk láttán az emberek nem merik megvádolni vagy megmetszeni őket, és nem merik kimondani róluk a valódi értékelésüket sem. A beszélgetéseknél ügyelni kell, hogy még véletlenül se vehessék magukra az elhangzottakat, mert félő, hogy megsértődnek, és még a hátuk mögött is borzasztóan félelmetes konkrétan beszélni a valódi megnyilvánulásaikról. Mitől félnek az emberek? Attól félnek, hogy a szavaik eljutnak a bosszúszomjas ember fülébe, aki ellenük irányuló bosszúra fog törekedni. Megszólalásuk után a homlokukra csapnak, és azt mondják: „ajaj, ma meggondolatlanul beszéltem. Figyeld meg, ezért még pórul járok. Miért nem tudom befogni a számat?” Ettől kezdve állandó félelemben és szorongásban élnek, minden lépésüket megfontolják, és amikor az adott személy közelében vannak, folyton azt lesik, és azon gondolkodnak: „Vajon tudja, hogy mit mondtam? Eljutott már a fülébe? Ugyanúgy viselkedik velem, mint korábban?” Minél többet töprengenek, annál nyugtalanabbá válnak, és minél tovább tart ez az egész, annál nagyobb lesz a félelmük, ezért úgy döntenek, hogy jobb, ha teljesen elkerülik őt, így gondolkodva: „nem kockáztathatom meg, hogy provokáljam, de legalább el tudom kerülni. Akár tudja, mit mondtam, akár nem, megtehetem, hogy egyszerűen távol maradok tőle, nem igaz?” Ez a félelem annyira elhatalmasodik rajtuk, hogy még összejöveteleken sem mernek részt venni, és mivel halálra vannak rémülve, még akkor is elkerülik azokat a helyeket, ahol ez az ádáz személy megfordulhat, ha ott kell a kötelességüket végezniük.

Hogyan kell bánni azokkal a gonosz emberekkel, akik bosszúvágyók? (Ki kell takarítani őket.) Nagyon egyszerű: mindössze három szó – takarítsátok ki őket – és kész. Ha a kitakarításuk után a többség ünnepel, és mély elégedettséget érez, akkor helyes döntés volt a kitakarításuk. Korábban az összejövetelek során a gonosz emberek jelenléte azt jelentette, hogy a legtöbb ember korlátozva volt a beszélgetéseken; attól féltek, hogy egy rossz szó megsértheti a gonoszokat, ezért óvakodtak tőlük, és elkerülték őket beszéd közben. Kialakult egy ki nem mondott szabály az összejövetelek során: Ha valaki a szemével jelzett, gyorsan témát váltottak. Ilyen tényállás alakult ki. A bosszúvágyók kitakarítása után a gyülekezetben béke honolt, a gyülekezeti élet helyreállt, és az emberek közötti kapcsolatok is visszatértek a normális kerékvágásba. A testvérek most már szabadon oszthatták meg és olvashatták imádkozva Isten szavait, és szabadon oszthatták meg tapasztalati tanúságtételeiket, anélkül, hogy bárki is irányította volna őket, anélkül, hogy bárkitől féltek volna, és anélkül, hogy bárki megnyilvánulásaira figyelniük kellett volna. Ezen eredmény alapján helyes volt-e kitakarítani az ilyen gonosz embereket? (Igen.) Teljességgel. Ki kell kitakarítani őket. Ha nem takarítanák ki őket, az élet mindenki számára elviselhetetlenné válna, és sokan túlságosan meg lennének rémülve ahhoz, hogy összejöveteleken vegyenek részt. Néhány félénk személy még rémálmoktól is szenvedhet, folyton arról álmodva, hogy gonosz démonok fojtogatják. Az összejöveteleken mindig túlságosan óvatosak volnának, nem mernének megszólalni, képtelenek volnának felszabadultnak és szabadnak érezni magukat. A gonosz emberek kitakarítása óta teljesen megváltoztak: Már meg mernek szólalni az összejöveteleken, a beszélgetések során aktívabbak lettek, felszabadultnak és szabadnak érzik magukat. Hát nem jó dolog ez? (De igen.) Könnyű felismerni az ilyen bosszúszomjas, ádáz beállítottságú embereket. Általánosságban elmondható, hogy hathónapnyi érintkezés után mindenkinek képesnek kell lennie arra, hogy érzékelje és világosan lássa, hogy az illető ilyen fajta ember-e; ez nyilvánvalóvá válik, miután egy kis időt együtt töltött vele. A gyülekezet vezetőinek és dolgozóinak nem szabad passzívnak lenniük az ilyen gonosz emberek kezelésében. Mit jelent nem passzívnak lenni? Azt jelenti, hogy nem szabad megvárni, amíg mindenkit felháborítanak azzal, hogy félrevezetnek egyeseket, és rossz cselekedeteket követnek el azelőtt, hogy foglalkoznának velük – ez túl passzív lenne. Tehát, mikor a legjobb a gonosz emberekkel foglalkozni? Akkor, amikor néhány embernek már ártottak, akik erős ellenszenvet éreznek velük szemben, és óvakodnak tőlük, és amikor már tüzetesen gonosz emberként írták le őket. Ezen a ponton azonnal kezelni kell őket, és ki kell takarítani őket, annak megelőzése végett, hogy még több embernek ártsanak, és annak elkerülése végett, hogy a félénk emberek halálra rémüljenek vagy megbotoljanak miattuk. Mi itt a leglényegesebb? Ha a gonosz embereket túl sokáig hagyják, hogy zavarásokat okozzanak a gyülekezetben, a végeredmény az lesz, hogy ők irányítják a gyülekezetet és Isten választott népét. Ha a probléma eléri ezt a mértéket, mindenki szenved. Annak érdekében, hogy ne szenvedjen mindenki kárt, a gyülekezetvezetőknek azonnal ki kell takarítaniuk őket, amikor az emberek egy része kárt szenvedett, vagy amikor egyesekben erős ellenszenv alakult ki az ilyen személyek iránt, és átláttak rajtuk bosszúvágyó gonoszokként azonosítva őket. Nem szabad megvárniuk, hogy a gonosz emberek számtalan gonoszságot kövessenek el és közfelháborodást váltsanak ki, mielőtt a cselekvés mellett döntenek – ez túl passzív volna; és nem lennének-e semmirekellők az ilyen gyülekezetvezetők? (De igen.) A gyülekezetvezetőknek az ilyen munka során különösen fogékonyaknak kell lenniük az ilyen emberek állapotaira, megnyilvánulásaira és megnyilatkozásaira, és gyorsan át kell látniuk a beállítottságukat, majd meg kell állapítaniuk, hogy gonosz emberek, akiket ki kell takarítani, és a lehető leghamarabb kezelni kell. Ha az elején nem lehet eldönteni, akkor a megfigyelésre kell összpontosítani, nagyon figyelni kell a beszédüket, a viselkedésüket és a magatartásukat, meg kell érteni a gondolkodásukat és a cselekedeteik irányait. Amint kiderül, hogy véghez szándékozzák vinni a bosszújukat, azonnali intézkedéseket kell hozni a kitakarításukra, annak megkadályozása végett, hogy még több embernek ártsanak és még többen szenvedjenek a bosszúálló cselekedeteiktől.

Vannak gyülekezetvezetők, akik azt mondják: „Mi nem félünk a gonosz emberektől; attól eltekintve, hogy Istentől rettegünk, senkitől sem félünk. Mit nekünk a gonosz emberek? Még a Sátántól sem félünk, sem a nagy vörös sárkány általi letartóztatásoktól és üldöztetéstől, miért kellene hát félnünk a gonosz emberektől? Egy gonosz ember csak egy jelentéktelen démon, miért kellene félni tőle? Megtartjuk a gyülekezetben, és hagyjuk, hogy a testvérek többsége sérelmet szenvedjen. A szenvedés után majd megnő a tisztánlátásuk, és a tisztánlátás birtokában nem lesznek többé gúzsba kötve és korlátozva az ilyen gonosz emberek által. Az nagyszerű volna!” A többség vajon el tudja érni ezt az érettséget? (Nem.) Nem, nem tudják. Túl gyenge a hitük, túl kevés igazságot értenek, és túl csekély az érettségük. Elkerülik a gonosz embereket, amikor csak meglátják őket, nem merik megsérteni őket. A legtöbb ember amellett, hogy fél a haláltól és nagyra tartja az életét, a különböző testi érdekeit is óvja; képtelen tisztánlátásra szert tenni, vagy tanulságokat levonni a gonosz emberek által megtett különböző dolgokból. Így ez az elképzelés alapvetően kivitelezhetetlen, és nem hozhat semmilyen eredményt. Amikor gonosz ember jelenik meg egy gyülekezetben, miután a legtöbben már felismerték és megállapították, hogy az illető gonosz, vajon hány emberben van meg az igazságérzet, hogy felálljon és szakítson a gonosszal, küzdjön ellene, és megóvja Isten házának érdekeit? Hány százalék ez? 10%? Ha nem 10%, akkor 5%? (Körülbelül annyi.) Ez azt jelenti, hogy egy húszfős csoportban talán egy ember akad, aki feláll harcolni egy gonosz ember ellen, hogy leleplezze és felelősségre vonja Isten szavaival, vitába szálljon vele, és kitakarítsa a gyülekezetből. Az ilyen személyek hősök Isten választott népe körében, a gyülekezet tiszteletre méltó alakjai. Egyes vezetők és dolgozók félnek kezelni a gonosz embereket. Alkalmasak-e az ilyen emberek a szerepkörükre? Alkalmasak arra, hogy tanúságot tegyenek Istenről? Amikor olyan gonosz emberről hallanak, akit ki kell takarítani a gyülekezetből, azt mondják: „kicsit aggasztó, hogy ki kell takarítani. Egy időben egészen jól ismertem. Tudja, hol élek, és hogy a családomban ki hisz Istenben. Ha kizárom, biztosan bosszúra fog törekedni ellenem.” Mit gondoltok, megérdemlik az ilyen emberek, hogy vezetők és dolgozók legyenek? (Nem.) Miután felfedeztek egy gonosz személyt, akit ki kell takarítani, az első gondolatuk a saját érdekeikre irányul, mert félnek a gonosz személy bosszújától. Nem azzal foglalkoznak, hogy a gonosz személy, aki ismer néhány összejöveteli helyszínt, és tudja a testvérek elérhetőségét, a kitakarítása után elárulhatja a gyülekezetet vagy a testvéreket, sem azzal, hogy ezt hogyan kellene megakadályozni. A fő aggodalmuk nem Isten házának érdeke, hanem az a félelem, hogy a gonosz ember, aki ismeri a családi helyzetüket, esetleg beárulja a családjukat, és negatív hatással lesz arra. Tanúságot tesznek az ilyen vezetők és dolgozók? (Nem.) Néhány vezető és dolgozó látja, hogy gonosz emberek zsarnoki módon viselkednek, és megpróbálják irányítani a gyülekezetet, mégsem mernek felszólalni. Ehelyett megalkusznak és kitérnek, nem mernek elbánni a gonosz emberekkel. Amikor gonosz embereket látnak, annyira megrémülnek, mintha egy háromfejű és hatkarú gonosz démont látnának, és nem óvják meg Isten házának érdekeit. Eközben néhány hétköznapi testvérnek van némi igazságérzete, van bátorsága és hite, hogy kiálljon és leleplezze a gonoszokat azt követően, hogy felfedezte őket, nem félve attól, hogy a gonoszok bosszúra fognak törekedni ellenük. Az ilyen emberek azonban túl kevesen vannak a gyülekezetben. Az általatok korábban említett 5% talán túlzás is, nem pedig óvatos becslés. Ebből a szempontból hogyan viszonyul a többség az ádáz beállítottságú, bosszúvágyó emberekhez? (A legtöbb ember saját magát védi.) Az első gondolatuk az önvédelem, és nem foglalkoznak azzal, hogy hogyan álljanak ki és küzdjenek a gonoszok ellen, hogy megóvják Isten háza és a testvérek érdekeit, csak a maguk védelmére összpontosítanak. Milyen problémára utal ez az önvédelem? (Az ilyen emberek nagyon önzőek.) Egyrészt mélységesen önző emberi mivoltot tükröz, másrészt pedig azt mutatja, hogy a legtöbb embernek túl gyenge az Istenbe vetett hite. Szavakban azt állítják, hogy „Isten szuverenitást gyakorol mindenek felett; Isten a mi támaszunk,” de a valósággal szembenézve úgy érzik, hogy nem támaszkodhatnak Istenre, és önmagukra kell hagyatkozniuk, saját maguk védelmét helyezve előtérbe, amit a legfőbb bölcsességnek tekintenek. Ez a következőre utal: „Senki nem tud megóvni engem, még Isten sem megbízható. Hol van Isten? Nem látjuk Őt! Ráadásul nem tudom, hogy Isten meg fog-e óvni engem vagy sem. Mi van, ha nem óv meg?” Az emberek hite annyira szánalmas. Folyamatosan azt hirdetik: „Isten szuverenitást gyakorol mindenek felett; Isten a mi támaszunk,” de amikor helyzetek adódnak, csak az önvédelemre törekednek, képtelenek kiállni a Sátán elleni harcra és szilárdan megállni a tanúságtételükben, még ennyi hit sincs bennük. Az emberek hite annyira szánalmas, ez a dolog szintén teljesen leleplezi ezt. Ennyire kicsi az érettségük. Ami a bosszúvágyó, gonosz embereket illeti, ha van néhány ember, aki le akarja leplezni őket, de elszigeteltnek és tehetetlennek érzik magukat, és félnek attól, hogy a gonoszok elnyomják őket, akkor egyesüljenek több vezetővel és dolgozóval vagy tisztán látó testvérrel. Miután egyesítik erőiket, teljesen biztosak lesznek a győzelemben. Ekkor képesek lesznek leleplezni és boncolgatni az ilyen gonosz emberek cselekedeteit és viselkedését, lehetővé téve a legtöbb ember számára, hogy felismerjék és tisztán lássák a gonosz emberek igazi arcát, így mindenki képes lesz egyesíteni a szívét és az elméjét, és közösen kitakarítani a gonosz embereket. Korábban említettétek, hogy amikor gonosz emberek jelennek meg, Isten választott népe közül talán minden huszadiknak van annyi igazságérzete, hogy elmondja az igazságot, és ki merjen állni és kitakarítani az ilyen gonosz embereket. Egy a húszból az egy kicsit kevés; ha egy gyülekezet csak tíz emberből áll, hogyan takarítanák el a gonosz embereket? Erre nem lennének képesek; az a tíz ember a gonoszok irányítása alatt állna, és el kellene viselnie a rossz bánásmódot tőlük, ami elfogadhatatlan. Jó lenne célul kitűzni, hogy minden tizedik vagy akár minden ötödik embernek legyen bátorsága kiállni és harcolni a gonosz emberek ellen! Ha valaki állandóan arra törekszik, hogy megvédje magát, az nem csak azt eredményezi, hogy elveszíti a tanúságát a Sátán előtt, de ami még rosszabb, elveszíti a lehetőséget, hogy Isten előtt elérje az igazságot. Egy olyan gyülekezetben, ahol egy gonosz egyén van, néhány embert biztosan bántódás ér; ha két gonosz egyén van, akkor a többségnek bántódása fog esni; és ha egy antikrisztus kezében van a hatalom, több cinkossal és kegyenccel maga alatt, akkor a gyülekezetben Isten választott népéből mindenkinek bántódása lesz. Ez a helyzet? (Igen.) Egy ember, aki kiáll a gonoszok ellen, egy egységnyi erőt képvisel, míg tíz ember, aki kiáll a gonoszok ellen, tíz egységnyi erőt képvisel. Vagyis szerintetek egy embertől vagy tíz embertől félnek jobban a gonosz emberek? (Tíz embertől.) Akkor ha húsz, harminc vagy ötven ember mind kiáll a gonoszok ellen, ki fog végül győzni? (A testvérek.) Végül a testvérek fognak győzni. Nem teszi ez sokkal könnyebbé a gonosz emberek kitakarítását? Tömegben az erő – ennek az egyszerű elgondolásnak mindannyiótok számára világosnak kell lennie. Következésképpen a gonosz emberek felismerése és kitakarítása nem kizárólag egy bizonyos vezető vagy dolgozó felelőssége, hanem Isten választott népe összességének közös felelőssége a gyülekezetben. A vezetőknek és a dolgozóknak a gonosz emberek kitakarítására irányuló erőfeszítései, valamint Isten választott népének együttműködése által mindenkire jó idők jöhetnek. Ha a gonosz embereket nem takarítják ki, hanem a megtérésük reményében meghagyják őket a gyülekezetben, de hat hónap vagy egy év után sem látható javulás, és továbbra is elviselhetetlen zavart okoznak Isten választott népének, ez a gonoszok iránti irgalom tanúsításának a következménye. Amikor valaki hagyja, hogy gonosz emberek zsarnokoskodjanak és irányítsák a gyülekezetet, az egyenértékű azzal, hogy kiszolgáltatja magát a gonoszoknak, éppúgy, ahogy a testvéreket is a kezükre adja, és megengedi nekik, hogy szabadon irányítsák Isten választott népét, és súlyosan ártsanak neki. Könnyű-e megérteni és elérni az igazságot egy olyan környezetben, ahol gonosz emberek és antikrisztusok vannak hatalmon? (Nem.) Az idő értékes. A gonosz emberek mielőbbi kitakarításával a lehető leghamarabb helyreállíthatod a békét, és élvezheted a megfelelő gyülekezeti életet, és többet megérthetsz az igazságból. Ha nem takarítod ki a gonosz embereket, akkor azok veszett kutyaként fognak zavarást és pusztítást okozni az emberek között, azt mondanak és csinálnak, amit csak akarnak. Ez megfoszt az igazság elérésére fordítható időtől, ami azt jelenti, hogy az idődet és a kötelességed elvégzését a gonoszok irányítják. Ez vajon jó vagy rossz dolog? (Rossz dolog.) Elméletben mindenki tudja, hogy ez rossz dolog, de amikor szembesülnek a gyülekezetet megzavaró gonosz emberekkel, már nem így gondolkodnak, csak arra összpontosítanak, hogy a gonoszok ne ármánykodjanak ellenük, és ne okozzanak nekik komoly bántódást. Ha egy gyülekezetben Isten választott népének minden tagja így fél a gonosz emberektől, akkor a gyülekezet könnyen a gonosz emberek és az antikrisztusok irányítása alá kerül, és Isten választott népét is ők fogják irányítani. Akkor megmentheti-e őket Isten? Ezt nehéz megmondani. Ha egy gyülekezetben nincs két-három olyan ember, aki megérti az igazságot, és egy szívvel és elmével tesz tanúságot Istenről és szolgálja Istent, akkor az egy reménytelen gyülekezet, és az egy tragikus helyzet.

A bosszúvágy a gonosz viselkedés egyik megnyilvánulása, és ez az egyik olyan viselkedés és megnyilvánulás, amelyet az ádáz beállítottság eredményez. Az ilyen embereket, amikor ezt a konkrét viselkedést tanúsítják, gonosz emberekként kell jellemezni. Persze néhányan, mivel kicsinyesek voltak, belátás híján, vagy új hívők, akik nem értették az igazságot, mindig szőrszálhasogatók voltak a többiekkel, gyűlöletet tápláltak azok iránt, akik rossz szemmel néztek rájuk vagy ártottak nekik, esetleg egyszer valamilyen eszközzel bosszút álltak bizonyos személyeken – de amikor meghallják, hogy a bosszúvágyók gonosz emberek, és ki kell őket takarítani a gyülekezetből, akkor megváltoztatják a gondolkodásukat, titokban belül megfordulnak, és némi mértékletességet és önmérsékletet tanúsítanak a viselkedésükben. Mondjátok meg Nekem, az ilyen emberek a gonoszok soraiba tartoznak? (Nem.) Mi jelzi ezt? (Az, hogy képesek megfordulni.) Mit szemléltet az a képességük, hogy képesek megfordulni? Azt szemlélteti, hogy el tudják fogadni az igazságot; ez egy jó jelenség. Miért mondjuk, hogy el tudják fogadni az igazságot? Mert miután hallották az igazságot ebben a vonatkozásban, és felismerik, hogy a bosszú a gonosz emberek megnyilvánulása, elgondolkodnak saját romlott állapotukon, beismerik romlott lényegüket, majd megbánják Isten előtt, Isten szavai szerint cselekednek, és megfékezik a viselkedésüket. Ez az igazság elfogadásának egy megnyilvánulása. A gonosz emberek, akikről itt beszélünk, nem fogadják el az igazságot. Nem számít, milyen világosan beszélsz nekik az igazságról, nem fogadják el; megmakacsolják magukat, és nem hajlandóak senkire hallgatni. Még ha figyelmezteted is őket, hogy „a tetteid a kitakarításodhoz fognak vezetni”, akkor sem törődnek vele, és folytatják a maguk módján, senki sem változtathatja meg őket. Amikor leleplezed őket, nem ismerik be a tévedéseiket. Ha elmondod nekik, hogy ők bosszúvágyók, gonoszak, és ki kell őket takarítani, akkor sem fognak felhagyni a gonosz cselekedeteikkel, és biztosan nem fognak megfordulni. Miféle emberek ezek? Ők azok, akik idegenkednek az igazságtól. Egyáltalán nem fogadják el az igazságot – mindegy, hogyan jellemezhető a beállítottság-lényegük, hogyan lepleződnek le a gonosz tetteik, vagy hogyan kezelik őket, ők nem mozdulnak, egyáltalán nem fognak fejet hajtani és beismerni a hibáikat, és semmiképpen sem engednek. Ez a megfordulásra való képtelenség. Mi a lényege a meg nem fordulásnak? Az igazság elfogadásának megtagadása. Ha akár egyetlen helytálló kijelentést vagy az igazság egyetlen aspektusát is el tudnák fogadni, nem mennének tovább a rossz úton anélkül, hogy megfordulnának. Visszafordulnának, beismernék a hibáikat, és bizonyos mértékig elengednék azt, amihez korábban ragaszkodtak. Mivel ők gonosz emberek, mivel ádáz beállítottságú gonosz egyének, miután a bosszúra törekvő viselkedésük ilyen beállítottságból fakad, nemcsak nem hajlandók elfogadni azt, amit Isten szavai lelepleznek, sem a megmetszést, vagy az ilyen jellegű jellemzést, hanem éppen ellenkezőleg, a végsőkig ragaszkodnak a saját útjukhoz. Nem tervezik elfogadni, hogy jellemezzék vagy leleplezzék őket, és nem is szándékoznak beismerni a romlottságukat. Természetesen anélkül, hogy beismernék a romlottságukat, azt sem tervezik, hogy felhagyjanak a bosszúra törekvő viselkedésükkel és tetteikkel, sem pedig a magaviseletükre vonatkozó alapelveikkel. Végérvényesen és teljes mértékben gonoszak. Vajon nem ördögök az ilyen gonosz emberek? (De igen.) Ördögök ők, akik teljesen birtokolják a Sátán lényegét. Nem tudod megváltoztatni őket. Miért nem lehet őket megváltoztatni? Az alapvető ok az, hogy teljességgel elutasítják az igazság elfogadását. Elutasítják a legkisebb igazságot is, bármilyen helytálló kijelentést, pozitív szót vagy pozitív dolgot. Még ha szóban el is ismerik Isten szavait igazságként és pozitív dolgokként, a szívük egyáltalán nem fogadja el az igazságot, és nem is tervezik, hogy Isten szavait gyakorolják és megtapasztalják, annak megváltoztatása végett, ahogyan viselkednek és a dolgokat teszik. Néha szóban talán beismerik, hogy a cselekedeteik teljes mértékben a Sátán filozófiáján alapulnak, de még mindig egyáltalán nem fogják elfogadni az igazságot. Bárki, aki az igazságról beszélget velük, a szélsőséges ellenszenvükkel, sőt gyűlöletükkel és ítélkezésükkel szembesül, és bárki, aki leleplezi és felismeri őket, a gyűlöletük és bosszújuk célpontjává válik, függetlenül attól, hogy ki ő – még a saját szüleiket sem kímélik. Vajon nem menthetetlenek ők? (De igen.) Menthetetlenek. Kár kitakarítani őket? (Nem.) Az ilyen személyeket ki kell takarítani vagy ki kell zárni. Alapvetően ezek a bosszúvágyók összes megnyilvánulásai; ezek a jellemzőik, a beállítottságaik, a cselekedeteik módjai és módszerei, a gondolkodási folyamataik, valamint az igazsághoz való hozzáállásuk – alapvetően erről van szó. A gyülekezetre és a testvérekre gyakorolt hatásukról már beszéltünk, így nincs szükség arra, hogy újra beszélgessünk róla. Ezzel zárul a negyedik embertípus – a bosszúvágyók – megnyilvánulásairól szóló beszélgetés.

E. Arra való képtelenség, hogy az ember vigyázzon a szájára

Most az ötödik embertípusról fogunk beszélgetni, azokról, akik nem tudnak vigyázni a szájukra. Ez komoly probléma? Szó szerinti értelemben véve nem tűnik jelentős problémának, ha valaki nem képes vigyázni a szájára. Előfordulhat, hogy némelyeknek vannak bizonyos gondolatai azzal kapcsolatban, hogy ezeket a személyeket gonosz embereknek minősítsék: „Mivel az embereknek van szájuk, arra hivatottak, hogy bármikor és bárhol beszéljenek; bármikor és bárhol megvitathatnak dolgokat. Nem túlzás egy kicsit a kitakarítandó gonoszok közé sorolni azokat, akik nem tudnak vigyázni a szájukra?” Mit gondoltok erről? (Ha megzavarásokat és bomlasztásokat okoznak a gyülekezeti életben vagy a gyülekezet munkájában, aminek káros következményei vannak, akkor őket is ki kell takarítani.) Az ilyen emberekkel nem az a probléma, hogy nem vigyáznak a szájukra; az emberi mivoltukkal van probléma. Ha zavarásokat okoznak a testvéreknek, a gyülekezeti életben és a gyülekezeti munkában, vagy a szavaik árulással és a gyülekezet eladásával érnek fel, és még szégyent is hoznak Isten házára és Isten nevére, akkor az ilyen egyéneket kezelni kell. Először is beszéljünk azok megnyilvánulásairól, akik nem tudnak vigyázni a szájukra, majd arról, hogy miképpen kezeljük őket. Lehet-e „nagyszájúnak” nevezni azokat az embereket, akik nem tudnak vigyázni a szájukra? (Igen.) Így van ez? Ez jellemzője az ilyen embereknek? Nagyszájúnak lenni vajon azt jelenti, hogy ostoba vagy, és nem tudod, mit szabad és mit nem szabad mondani, és azt mondod, ami éppen eszedbe jut, anélkül, hogy mérlegelnéd a következményeket? Ezt jelenti az, hogy nem vigyáznak a szájukra? (Nem.) Egyes emberek jól tudnak beszélni és kommunikálni; szókimondóak, és viszonylag egyszerűek és becsületesek. Gyakran megosztják másokkal a belső gondolataikat és ötleteiket, a saját romlottságuk feltárulásait, a megtapasztalásaikat, sőt még a hibáikat is. Ezek az emberek azonban nem feltétlenül ostobák vagy képtelenek vigyázni a szájukra. Úgy tűnik, hogy mindenről beszélnek, és elég egyszerűek és becsületesek; de ami a kritikus kérdéseket illeti, olyan kérdéseket, amelyek szégyent hozhatnának Istenre vagy Isten házára, vagy olyan kérdéseket, amelyek a testvérek vagy a gyülekezet elárulásával járhatnának, és ezáltal ők Júdássá válhatnának, ezekről egy szót sem ejtenek. Ezt hívják úgy, hogy vigyáz a szájára. Tehát nem arról van szó, hogy a szókimondó emberek, a nagyszájúak, vagy azok, akik jól tudnak beszélni, nem tudnak vigyázni a szájukra. Mit jelent az itt, hogy valaki nem képes vigyázni a szájára? Az, hogy valaki nem képes vigyázni a szájára, azt jelenti, hogy alapelvek nélkül beszél, és meggondolatlanul beszél, anélkül, hogy figyelembe venné a hallgatóságot, az alkalmat vagy a kontextust. Valamint azt is magában foglalja ez, hogy egyáltalán nem tudja megóvni a gyülekezet munkáját és Isten házának érdekeit, vagy egyáltalán nem törődik azzal, hogy ez a testvéreknek vagy a gyülekezeti életnek hasznára válik-e, és csak úgy mond bármit. Mi a következménye annak, ha „csak úgy mond bármit”? Isten háza érdekeinek és a testvérek érdekeinek gondatlan elárulása. Akaratlanul, meggondolatlan beszédük révén, valamint azzal, hogy képtelenek vigyázni a szájukra, muníciót adnak a nem hívők számára Isten háza ellen, lehetővé teszik a nem hívők számára, hogy kigúnyoljanak bizonyos testvéreket, valamint a nem hívők és a nem Istenben hívő emberek tudomására hoznak sok olyan dolgot, amelyet nem kellene. Ennek eredményeként ezek az emberek szabadon nyilvánítanak véleményt és tesznek tiszteletlen megjegyzéseket Isten házának ügyeiről és a gyülekezet belső ügyeiről, és olyan dolgokat mondanak, amelyek rágalmazzák és káromolják Istent. Még az is előfordulhat, hogy pletykákat gyártanak a testvérekről, a gyülekezetről és Isten házának munkájáról, káros következményeket idézve elő. Ez megzavarja Isten házának munkáját, és gonosztettnek minősül. Egyesek különös figyelmet fordítanak arra, hogy megismerjék és kinyomozzák, hogy kik a gyülekezet vezetői és dolgozói, a családi lakcímüket, a testvérek személyes adatait, a gyülekezet pénzügyi és számviteli munkáját, a könyvelőszemélyzetet, valamint a gyülekezetből kitakarított vagy kizárt személyek listáit. Különös figyelmet fordítanak a gyülekezet munkarendjének megismerésére is. Az ilyen viselkedés rendkívül gyanús, és arra is utalhat, hogy a nagy vörös sárkány besúgói vagy kémei. Ha ezek a részletek kiszivárognak a nem hívő ördögökhöz, lehetővé téve azt, hogy a nagy vörös sárkány tudomást szerezzen róluk, a következmények elképzelhetetlenek lennének. Egyesek ostobaságból és tudatlanságból megosztják esetleg ezt az információt vagy ennek egy részét a nem hívő családtagjaikkal, akik azután terjesztik azt, vagy átadják a nagy vörös sárkány ügynökeinek. Ez potenciális kockázatokat rejthet magában, és sok bajt hozhat a gyülekezet munkájára, elképzelhetetlen következményekkel. A gyülekezet e belső dolgait gyakran gondatlanul osztják meg nem hívő családtagjaikkal olyanok, akik fenntartás nélkül nyilvánosságra hoznak mindent. És ezeket még a nem hívő rokonaikkal és barátaikkal is megosztják. Ez ahhoz vezet, hogy szavaik által folyamatosan kiszivárognak a gyülekezet belső ügyei a külvilágba. Milyen következményekkel járnak ezek az információszivárgások? Sok nem hívő családtagjuk, rokonuk és barátjuk tudomást szerez a gyülekezet számos olyan belső dolgáról, amelyekről talán még a testvérek sem tudnak, illetve a testvérek lakcíméről, valódi nevükről és magánjellegű házassági dolgaikról. Hogyan szivárognak ki ezek a gyülekezeti dolgok? Hogyan szereznek tudomást róluk a nem hívők? A gyülekezetben „tudósítók” vannak! Hogyan nevezik az ilyen embereket? (Ők azok, akik nem tudnak vigyázni a szájukra.) Pontosan. A nem hívő családtagjaikkal mindent megosztanak, ami a mindennapi gyülekezeti életben történik, vagy a testvéreket illető dolgokat, mint például, hogy egy bizonyos nővér válik, egy másik nővér férjének veszteséges a vállalkozása, vagy szófogadatlan fia van, vagy egy bizonyos testvér házat vásárol, és így tovább. Beszélnek azokról a testvérekről is, akiket a nagy vörös sárkány letartóztatott, és júdások lettek, illetve azokról, akik szilárdan megálltak a bizonyságtételükben, és még azt is megemlítik, hogy a gyülekezet vezetői megmetszették őket. Otthoni beszélgetéseik teljes egészében e témák körül forognak. A családtagjaik még tanácsokat és stratégiákat is kínálnak, hogy segítsenek nekik fellépni a vezetők, a testvérek vagy bárki ellen a gyülekezetben, akivel nem jönnek ki, aki kihívást jelent számukra vagy leleplezte őket. A testvérek közötti összejöveteleken az ilyen egyének különösen engedelmesnek és jól neveltnek tűnnek, keveset beszélnek, nem ügyesek a társalgásban, soha nem beszélnek a saját romlott beállítottságaikról, soha nem beszélnek a tapasztalati megértésükről, és még imádkozni is ritkán szoktak. A testvérekkel zárkózottan viselkednek, miközben a nem hívő családtagjaikat úgy kezelik, mintha azok Isten házának tagjai lennének. A családtagjaiknak minden egyes részletet maradéktalanul elmondanak a gyülekezettel kapcsolatban, mindent megosztanak velük, még azt is, hogy a gyülekezet könyveket nyomtat Isten szaváról, hogy ki milyen tehetséggel rendelkezik a gyülekezetben, és így tovább – ezeket mind megbeszélik a családtagjaikkal és olyan emberekkel, akik nem hisznek Istenben. Függetlenül attól, hogy milyen céllal teszik ezt, a végső következmény az, hogy elárulják a gyülekezet és a testvérek munkáját. A gyülekezet összes kulcsfontosságú tagjának helyzetéről tájékozottak. Természetesen ezek az emberek a hátuk mögött folytatott beszélgetések és ítélkezések alanyai is, és még az is előfordulhat, hogy titokban elárulják őket. Ha valaki jó kapcsolatban van velük, akkor azt a személyt szüntelenül dicsérik a családjuk előtt. Ezzel szemben, ha valakivel rossz a kapcsolatuk, akkor szüntelenül szidalmazzák az illetőt a családjuk előtt, sőt a családjukat is arra késztetik, hogy csatlakozzanak a szóbeli bántalmazáshoz, idiótának nevezik a testvéreket, vagy azt mondogatják róluk, hogy hasznavehetetlenek. Ezek az egyének ugyanazokkal a becsmérlő szavakkal sértegetik a testvéreket, amelyeket a nem hívők használnak. Olyanok, mint a nem hívők; tisztán álhívők ők, semmi hasznuk nem vehető, és az ilyen embereket azonnal ki kell takarítani.

A nagy vörös sárkány országában titokban kell tartani mindazok adatait, akik hisznek Istenben, és az adataiknak titokban kell maradniuk még akkor is, amikor Isten választott népe a tengerentúlra költözik. Ez azért van, mert a nagy vörös sárkány kémei a világ minden országában szétszóródtak, és mindenhová beszivárognak azzal a konkrét céllal, hogy információkat gyűjtsenek azokról, akik hisznek Istenben. A szárazföldi Kínában nagyon nehéz és veszélyes az Istent követő testvérek helyzete. Még ha külföldre mennek is, akkor is fennáll egy bizonyos szintű veszély. Ha a nagy vörös sárkány kémei begyűjtik az adataikat, akkor egyrészt fennáll a kiadatás veszélye, másrészt pedig az a legkevesebb, hogy belekeverhetik a szárazföldi Kínában élő családtagjaikat és rokonaikat. Biztonsági okokból és az egyének iránti tiszteletből mindenkinek bizalmasan kell kezelnie a testvérek személyes adatait, és nem szabad megosztaniuk azokat olyanokkal, akik nem hisznek Istenben. Még az Istenben hívők körében sem szabad személyes adatokat csak úgy, az illető beleegyezése nélkül közölni másokkal. Teljességgel megengedhetetlen, hogy a testvérekről, a gyülekezeti munkáról, az egyén által végzett kötelességekről, a beszélgetések során megosztott tapasztalatokról vagy más hasonló részletekről szóló információkat beszélgetési témaként valaki a szabadidejében nem hívőkkel megossza. Milyen következményekkel jár, ha ezeket a dolgokat megbeszéljük velük? Van bármi pozitív vagy építő jellegű eredménye? (Nincs.) Az ilyen eszmecserék következménye az, hogy ezek a nem hívő ördögök ennek révén tőkét kovácsolnak, gúnyolódnak, megítélnek, sőt átkozódnak és rágalmaznak. Vajon ez jó? (Nem.) Meg kell vizsgálnotok, hogy vannak-e olyan személyek a gyülekezetben, akiknek hátsó szándékaik vannak, akik nem hívőkkel és hitetlen családtagokkal fenntartás nélkül olyan részleteket vitatnak meg, mint a gyülekezeti munka és a gyülekezeti élet aktuális helyzete – valamint azt, hogy ki hisz igazán Istenben, ki törekszik az igazságra, ki végzi a kötelességét, ki nem végzi a kötelességét, ki az, aki gyakran negatív, kinek zavaros a hite, sőt még a testvérekkel kapcsolatos személyes jellegű információkat és helyzeteket is. Ellenőrizzétek, vannak-e ilyen személyek. Vannak olyan dolgok, amelyekről még a gyülekezeten belüli embereknek sem kell tudnia, ám az ilyen személyek nem hívő családtagjai többet tudnak ezekről az ügyekről, mint a gyülekezeten belüliek – és jobban tisztában is vannak ezekkel. Hogyan történik ez meg? Ez egy beépített besúgó „hozzájárulása”. Ez a besúgó úgy bánik a családtagjaival, mintha azok gyülekezeti vezetők volnának, és mindenről, amit a gyülekezetben lát, beszámol otthon a „vezetőiknek”, megpróbálva behízelegni magát és elmélyíteni a családjával fennálló érzelmi kapcsolatát. Nyilvánvaló, hogy a gyülekezet összes ilyen ügyét ezek a besúgók árulták el, akik nem tudnak vigyázni a szájukra. Nem tisztelik a testvéreket, és Isten házának munkáját és érdekeit sem óvják. Úgy kezelik Isten házát és a gyülekezetet, mint a társadalmat vagy egy nyilvános helyet, és olyan félvállról tesznek megjegyzéseket és ítélkeznek a testvérek felett, mintha nem hívők lennének, sőt az álhívőkkel és a nem hívőkkel közösen, tartózkodás nélkül mondanak ítéletet a testvérekről. Továbbá, egyesek, miután a vezetők megmetszették őket, vagy miután összetűzéseik, vitáik és békétlenségek alakultak ki a testvérekkel, hazamennek, és jelenetet rendeznek, gondoskodva arról, hogy a családjuk mindent megtudjon a történtekről. Ennek az a következménye, hogy a családjuk bosszút akar állni a vezetőkön vagy a testvéreken, arra törekedve, hogy eladják és lebuktassák a gyülekezetet. Ez jó jelenség? (Nem.) Fenntartás nélkül megosztják a családtagokkal, rokonokkal és barátokkal a gyülekezet belső ügyeit, és olyan dolgokat, hogy hány testvér él gyülekezeti életet, és ki milyen kötelességeket végez – miféle nyomorultak ezek? Igaz hívők ők? (Nem.) Isten házának tagjai ők? Lehet őket testvéreknek nevezni? (Nem.) Az ilyen besúgók és megbúvó árulók megtartása a gyülekezetben jelentős bajt hoz Isten házára és a testvérekre, akár a múltban, akár a jelenben, akár a jövőben. Még ha látszólag nem is követnek el sok gonosz cselekedetet a gyülekezeti életben, rendkívül káros következményekkel és hatással jár az, hogy titokban különféle részleteket adnak ki Isten házáról a nem hívőknek, a Sátánoknak és az ördögöknek! Szabad-e ilyen söpredéknek a gyülekezetben maradnia? (Nem.) Megérdemlik, hogy Isten háza tagjainak nevezzék őket? Méltók arra, hogy testvérként kezeljék őket? (Nem.) Hogyan kell kezelni az ilyen embereket? (Minél hamarabb ki kell takarítani őket.) Minél hamarabb ki kell takarítani őket. Rúgjátok ki őket! az indíték a kitakarításukra: „Nem tudsz vigyázni a szádra, nem vagy képes felismerni, hogy mi a jó neked, beleharapsz a kézbe, amelyik etet. Hiszel Istenben és élvezed az Ő kegyelmét, valamint a testvérek segítségét, szeretetét, türelmét és gondoskodását, mégis így eladod a testvéreket és a gyülekezetet. Hasznavehetetlen vagy; takarodj!” Nem szabad felfedni a testvérek dolgait, a gyülekezet dolgait és Isten házának semmiféle munkáját a nem hívők előtt, és céltalan beszélgetések témájaként sem szabad felhasználni őket. Nem szolgáltak rá! Aki ilyen információkat terjeszt, abból elátkozott alak lesz, akit a gyülekezetnek ki kell takarítania, a testvéreknek pedig el kell utasítaniuk. Egyszerűen azon cselekedeteik alapján, hogy eladták a testvéreket és a gyülekezetet, könnyed beszélgetés céljából megosztották a gyülekezet belső dolgait nem hívőkkel, ők kétségtelenül árulók, besúgók és gonosz emberek, akiket ki kell takarítani a gyülekezetből. A testvérek szabadon beszélgethetnek és vitatkozhatnak szükség szerint a gyülekezeten belül végzett bármilyen munkáról – például arról, hogy kit kellene kitakarítani, vagy bizonyos események bekövetkezéséről –, de ezt nem szabad megosztani nem hívőkkel, és nem lehet beszélni róla a nem hívő családtagokkal. Különösen a csekély érettségű új testvérek személyes és családi helyzetét nem szabad felfedni kívülállók előtt. Ha nehezen tudod magadban tartani, imádkozz Istenhez, és hagyatkozz Őrá, hogy megtanuld az önuralmat, és menj, foglalkozz valami értelmes tevékenységgel. Ha tényleg nem tudsz uralkodni magadon, akkor először a gyülekezetnek kell jelentened, hogy megoldást keressenek, hogy megelőzzék a káros következményeket, mert az ilyen információk terjesztése hajlamos a leginkább problémákat okozni. Például a személyes telefonszámok, lakcímek, az, hogy valaki hány éve hisz Istenben, a személyes családi információk, a családi állapot és így tovább, érzékeny témák. Semmi közük az igazsághoz vagy az életbe való belépéshez; ezek a magánélethez tartoznak. Csak az ügynökök és a besúgók vizsgálódnak kifejezetten ezekben a kérdésekben. Ha élvezed az ilyen dolgok megismerését és terjesztését, milyen beállítottságra utal ez? Ez némiképp aljas beállítottság! Nem az igazságra törekedni, hanem a pletykákra összpontosítani, besúgóként vagy kémként tevékenykedni, és a nagy vörös sárkánynak szolgálatot tenni – hát nem aljas és alávaló dolog ez? Bárki, aki kifejezetten érzékeny témákról és mások magánügyeiről érdeklődik, nyomoz, és meggondolatlanul terjeszti azokat, az hátsó szándékot rejteget, és álhívő. Isten választott népének különösen óvatosnak kell lennie az ilyen személyekkel szemben. Ha az ilyen emberek nem térnek meg, meg kell szüntetni a gyülekezeti életüket, mert a testvérek eladása a legerkölcstelenebb, legmegvetendőbb és legszégyenletesebb cselekedet. Isten választott népének távol kell tartania magát ezektől az egyénektől. A gyülekezeti életben az embereket korlátozni kell abban, hogy ezekről a kérdésekről érdeklődjenek és beszélgessenek, mivel ezeknek semmi közük az igazságról való beszélgetéshez, és az ezekről való beszéd semmiféle hasznot nem hoz másoknak.

Isten házában különféle adminisztratív rendeletek és előírások vannak, amelyeket Isten választott népének be kell tartania. Többek között az olyan témákat, mint a gyülekezet belső ügyei, a vezetők és a dolgozók személyzeti kiigazításai, a gyülekezet tisztító munkája és a Fennvalótól származó intézkedések, nem szabad könnyelműen terjeszteni a gyülekezeten belül, azt megelőzendő, hogy az álhívők és gonosz emberek elárulják azokat a Sátánnak. Ennek az az oka, hogy Isten háza más, mint a társadalom; Isten megköveteli az emberektől, hogy törekedjenek az igazságra, olvassák többet Isten szavát, elmélkedjenek és beszélgessenek többet. Csak Isten szavainak terjesztése és az Istenről való tanúságtétel teremthet megfelelő légkört; csak a több tapasztalati tanúságtétel megosztása teremthet ilyen légkört. Emellett sok új hívő van Isten házában, akik csak rövid ideje hisznek Istenben. Elkerülhetetlen, hogy néhány álhívő felfedése még várasson magára. Különösen a hit első öt-tíz éve az, amikor feltárul az emberek valódi énje; ez idő alatt bizonytalan, hogy ki tud szilárdan megállni, és ki nem, és az is, hogy hány olyan gonosz ember létezik még, aki képes megzavarni a gyülekezetet. A személyes információk és az ilyen külső ügyek, valamint az igazságról való beszélgetéshez nem kapcsolódó dolgok állandó, meggondolatlan terjesztése sok káros következménnyel járhat. Előfordulhat például, hogy valaki megkérdezi: „Honnan származik egy bizonyos vezető? Hol lakik?” Isten választott népének nem kell ismernie ezt a kényes információt. Valaki más esetleg azt kérdezi: „Mennyibe kerül Isten házának, hogy kinyomtasson egy könyvet Isten szavaiból?” Hasznos ezt tudni? (Nem.) Van bármi közöd a nyomdaköltséghez? Kifizettették veled? Úgy tűnik, nincs köze hozzád, ugye? Némelyek esetleg megkérdezik: „Kik most a felső szintű vezetők Isten házában?” Ha nem közvetlenül vezetnek téged, akkor van-e hatással rád az, hogy nem tudod ezt? (Nincs.) A szárazföldi Kínában problémát jelenthet ezeknek a dolgoknak az ismerete. Ha elfog a nagy vörös sárkány, és súlyos kínzásoknak vetnek alá, akkor, ha nem tudod ezeket a dolgokat, akárhogyan is ütlegelnek, nem tudsz semmit sem elárulni, és így nem fogsz Júdássá válni. De ha tudod, és nem bírod elviselni a durva veréseiket, akkor lehet, hogy végül elmondod, és Júdássá válsz. Abban a percben talán majd azt gondolod: „Miért tettem fel akkor meggondolatlanul ezeket a kérdéseket? Sokkal jobb lett volna nem tudni. Még ha agyon is vertek volna, akkor sem tudtam volna ezeket a dolgokat; még ha kitalálni akartam volna válaszokat, akkor sem tudtam volna egyet sem kitalálni. Abban az esetben nem váltam volna Júdássá. Megtanultam a leckét; a legjobb, ha nem tudok túl sokat ezekről a dolgokról, amelyek nem kapcsolódnak az igazsághoz. Az ilyen dolgok firtatása nem hasznos; jobb, ha nem tudom.” Mások pedig talán azt kérdezik: „Hány csapat van Isten házában, akik speciális munkát végeznek?” Mi közöd van hozzá? Csak végezd el azt a munkát, amelyet a saját csapatodra bíztak. Hogy ezt nem tudod, az nem befolyásolja a kötelességed normális végzésére, a hitedben az igazságra való törekvésre, vagy a gyülekezeti élet megélésére irányuló képességedet; nem befolyásol semmit. Ha ezt nem tudod, az nem akadályoz meg abban, hogy törekedj az igazságra, vagy, hogy hívőként elérd az üdvösséget, akkor miért vesződsz a kérdéssel? „Városi területekről vagy vidéki területekről származik a legtöbb testvér? Iskolázottak vagy iskolázatlanok?” Hasznos tudni ezeket a dolgokat? (Nem.) Akkor mi van, ha mind vidéki területekről származik? És akkor mi van, ha mind városokból származik? Ennek semmi köze az igazsághoz. Némelyek talán megkérdezik: „mennyire terjed most az evangéliumi munka?” Ha kérdezünk erről egy kicsit, az rendjén van, de némelyek kíváncsiságból részletesen rákérdeznek arra, hogy pontosan hány országba terjedt el az evangéliumi munka, ami felesleges. Még ha tudnák is ezt, az milyen hatással lenne rájuk? Mi haszna volna az ilyen részletek ismeretének? Ha nem rendelkezel az igazságvalósággal, akkor továbbra sem fogsz rendelkezni vele, még ha tudod is; ez az ismeret egyáltalán nem fog segíteni abban, hogy jól végezd a kötelességeidet, és nem nyújt semmilyen segítséget az életbe való belépésedhez. Nem baj, ha nem érdeklődsz bizonyos általános ügyekről; sőt, jobb nem tudni. Túl sokat tudni teher. Ha az ilyen információ egyszer kiszivárog, az problémává és vétekké válik. Nem jó tudni ezeket a dolgokat: Minél többet tudsz, annál több bajt okozhat. Azok, akik megértik az igazságot, tudják, mit kell mondani, és mit nem szabad. A zavarodottak, akiknek nincs lelki megértésük, nem tudnak különbséget tenni bennfentesek és kívülállók között, amikor beszélnek, és csak ostobaságokat beszélnek. Ezért ezeket a dolgokat nem szabad jelenteni azok felé a gyülekezetben, akik nem értik az igazságot. Ezeknek a dolgoknak az ismerete semmiféle előnnyel nem jár. Egyrészt ezek az emberek nem tudnak segíteni a problémák megoldásában. Másodszor, nem tudják megóvni a gyülekezet munkáját. Harmadszor pedig, nincs szükség arra, hogy jót mondjanak Isten házáról. Isten minden szava az igazság, és Isten minden cselekedete igazságos – van-e bármi szükség azoknak az álhívőknek és nem hívőknek a talpnyalására és hízelgésére, akiknek hiányzik a lelki megértése? Nem, nincsen. Még ha az egész világon egyetlen teremtmény sem követné Istent vagy imádná Őt, Isten státusza és lényege akkor is változatlan maradna. Isten az Isten, örökké változhatatlan, a körülmények semmilyen változása által meg nem változó. Isten identitása és státusza örökké változatlan. Ezek olyan igazságok, amelyeket érteniük kell azoknak, akik hisznek Istenben. Azok az álhívők és nem hívők úgy beszélnek és cselekszenek, hogy nem tesznek különbséget bennfentesek és kívülállók között – vajon hasznos-e Isten házának munkájára nézve, ha túl sokat tudnak? Szükséges-e, hogy tudjanak Isten házának munkájáról? Nem méltók erre a tudásra. Egyesek talán azt kérdezik: „Ezek a dolgok mind titkok, és ezért nem lehet tudni róluk?” Ti, akik egészen mostanáig hittetek Istenben, úgy gondoljátok, hogy ezek a dolgok titkokat tartalmaznak? (Nem.) Isten választott népe azonban rendelkezik integritással és méltósággal; nem szabad őket kitenni a nem hívők általi értekezésnek vagy gúnyolódásnak. Isten háza, a gyülekezet és a testvérek, akár csoportként, akár egyénekként, mind méltósággal bírnak; mind pozitívak, és senki sem próbálhatja meg bemocskolni őket. Aki úgy cselekszik, hogy azáltal lehetővé teszi a Sátánoknak és az ördögöknek, hogy felelőtlenül bemocskolják és mintegy mellékesen becsméreljék vagy megrongálják Isten házának hírnevét, vagy ártsanak a testvérek hírnevének, az átkozott! Ennélfogva a gyülekezet egyáltalán nem engedi meg azoknak a létezését, akik nem tudnak vigyázni a szájukra. Ha egyszer azonosították őket, ki kell őket takarítani! Összhangban van ez a megközelítés az alapelvekkel? (Igen.)

Vannak, akik különösen óvatosak és körültekintőek, amikor a testvérekkel beszélnek, kommunikálnak, érintkeznek vagy cimborálnak, de amint hazaérnek, fecsegővé válnak, és mindent, még a testvérek személyes adatait is kifecsegik olyan módon, hogy a családtagjaik, a hitetlen, nem hívő emberek, valamint azok, akik csak névleg hisznek, sokat tudnak a gyülekezet ügyeiről. Az ilyen ember besúgó, áruló – egy Júdás –, és pontosan az a fajta ember, akit a gyülekezetnek ki kell takarítania. Minél tovább marad a gyülekezetben, annál több információt tud majd meg a testvérekről, annál több árulást fog elkövetni, és annál több olyan dolog lesz, amelyet megragadnak a nem hívők, hogy tőkét kovácsoljanak belőle és rágalmazásra használják. Ha nem félsz attól, hogy elárulják ezeket az információkat a nem hívőknek, akkor tartsd meg őket; ha nem szeretnéd, hogy a személyes információidat és a gyülekezet belső ügyeit ország-világnak kifecsegjék, akkor a lehető leghamarabb takarítsd ki ezeket a besúgókat. Helyénvaló ez? (Igen.) Az ilyen emberekkel szemben nem szabad engedékenységet tanúsítani; nem táplálnak jó szándékot, és ők maguk sem jók semmire. Hogyan viszonyíthatók az ilyen emberek a korábban említett két embertípushoz, a bosszúvágyókhoz, valamint a züllöttekhez és féktelenekhez? Jobbak vagy rosszabbak? (Rosszabbak.) Ezek az emberek még talán a kötelességeiket is végzik, valamennyi erőfeszítést is tesznek, és némi nehézséget is elviselnek; az is lehet, hogy együttműködnek bármiben, amit Isten háza kér tőlük, és nem tagadják meg, de van egy probléma: Mindent elárulnak Isten házáról a nem hívőknek. Mindennap eljátsszák az áruló, a besúgó szerepét. Éppen ezért nem tűrheti meg őket a gyülekezet, és ki kell takarítani őket. Érted? (Igen.) Függetlenül attól, hogy boldogok vagy boldogtalanok a gyülekezetben, hogy ki provokálja őket, ki jön ki velük, megválasztják-e őket gyülekezetvezetőnek vagy elbocsátják őket – bármi is történik, mindig minden részletet meg kell osztaniuk a nem hívő családtagjaikkal. Gondoskodnak a nem hívő családtagjaik és a nem hívők azonnal tájékoztatásáról, hogy azok azonnal felfogják a gyülekezet belső helyzetét. Az ilyen egyénekkel szemben semmiképpen nem szabad sem engedékenységet, sem irgalmat tanúsítani; amint felfedeztek egyet, takarítsátok ki. Milyen ez a megközelítés? (Helyénvaló.) Kegyetlenség így cselekedni? (Nem.) Ez nem kegyetlenség. Testvérként kezeled őket, de ők egyáltalán nem óvják sem Isten házának, sem a testvéreknek az érdekeit. Ehelyett minden adandó alkalommal eladják Isten házának, illetve a testvéreknek az érdekeit. Családtagnak tekinted őket, de vajon ők is családtagnak tartanak téged? (Nem.) Akkor ne mutass engedékenységet velük szemben; ha ki kell őket takarítani, akkor takarítsátok ki őket. Találkoztatok valaha ilyen emberekkel? (Igen. Mindent megosztottak a testvérekről a családtagjaikkal, és néha az első adandó alkalommal tájékoztatták a családtagjaikat bizonyos dolgokról és a gyülekezeten belüli konkrét intézkedésekről is. A családtagjaik ezután muníciót gyűjtöttek, hogy a háta mögött pletykáljanak a gyülekezetről.) Ki lettek takarítva ezek az emberek? (Igen.) Miután ki lettek takarítva, panaszkodtak? Előfordulhat, hogy igazságtalannak érzik ezt, és azt gondolják: „Nem tettem semmit, ez nem minősül az adminisztratív rendeletek megsértésének, nem okoztam bomlasztásokat vagy megzavarásokat sem, akkor miért takarítottak ki?” Úgy gondoljátok, hogy a cselekedeteik jellege súlyosabb annál, mint bomlasztásokat és megzavarásokat okozni? (Igen.) Meg lehet váltani az ilyen embereket? Vajon könnyen meg tudnak változni? (Nem.) Miért mondjátok, hogy nem lesz könnyű? Milyen vonatkozás mutatja, hogy nehezen tudnak megváltozni? (Ők nem részei Isten házának, nem testvérek; a lényegük az álhívőké és a nem hívőké.) Ez a lényegük. Nos, honnan tudjátok, hogy nem hívők és álhívők? (Bármilyen érzelmeik támadnak a gyülekezetben, a családjukban vezetik le, azt jelezve, hogy bármi is történik, nem fogadják el azt Istentől, még kevésbé vonnak le bármilyen tanulságot. Az ilyen emberek nem tapasztalják meg Isten munkáját, és nem fogadják el az igazságot, tehát lényegük az álhívőké.) Ez a lényegük most már világos. Érzelmeiket a családjukban vezetik le, és mindent az érzelmeik alapján kezelnek. Honnan tudjátok, hogy nem Isten házához tartoznak, hanem nem hívők ők, akik beszivárogtak Isten házába? (Onnan, hogy képesek eladni Isten házának érdekeit, árulóként és besúgóként viselkedve, és mert alapvetően nem olyan emberek, akik megóvják Isten házának munkáját és érdekeit. Tehát ezeknek az embereknek nem egy a szíve Isten házával.) Ez a magyarázat nem talált célba. Hadd magyarázzam meg Én. Bár részt vesznek a gyülekezeti életben és elvégzik a kötelességeiket ezek az emberek, vajon tekintették-e valaha is családjuknak a testvéreket? Egyszerűen fogalmazva: tekintették-e sajátjuknak a testvéreket? (Nem.) Akkor minek tekintik a testvéreket? (Kívülállóknak.) Így van, kívülállóknak, ellenfeleknek. Minek tekintik akkor Isten házát és a gyülekezetet? Ez nem csak egy munkahely számukra? (De igen.) Isten házát és a gyülekezetet úgy tekintik, mintha azok a nem hívő világ vállalatai vagy szervezetei lennének, a testvérekre kívülállókként tekintenek, olyanokként, akiktől óvakodni kell, ellenfelekként. Ezáltal könnyedén képesek különböző információkat és különféle aktuális helyzeteket elárulni a testvérekről azoknak, akik alapvetően nem hisznek Istenben. Tisztában vannak azzal, hogy ezeknek a nem hívő embereknek nem lesz egy jó szavuk sem, sőt, meg is rágalmazhatják a testvéreket, és becsmérelhetik Isten házát – mindezt tudják, mégis felelőtlenül, a legcsekélyebb fenntartás nélkül közlik a testvérek és a gyülekezet helyzetét ezekkel a nem hívőkkel. Nyilvánvaló, hogy a testvérekre kívülállókként, ellenfelekként tekintenek, és amikor bármilyen kellemetlenség merül fel, azonnal összefognak a nem hívőkkel, hogy a hátuk mögött kigúnyolják és rágalmazzák a testvéreket, és fellépjenek ellenük, így elégítve ki a saját vágyaikat. Úgy érzik, hogy a gyülekezetben kivitelezhetetlen lenne bármelyik testvér megítélése, mert ha a gyülekezet dolgairól vagy a testvérekről maguk a testvérek előtt beszélnek, akkor az érzéseik szerint viselniük kellene ennek következményeit, ami számukra nem lenne kedvező. Viszont az, hogy ezeket a dolgokat a családjukkal beszélik meg, teljesen kielégíti a személyes indulataikat, vágyaikat és érzelmeiket, anélkül, hogy bármilyen következményt kellene elviselniük, hiszen a család mégiscsak a család, aki nem adná el őket. Nem így van azonban a testvérekkel, akik bármikor és bárhol jelenthetik, leleplezhetik és megmetszhetik őket, sőt, akár a kötelességeik és pozíciójuk elvesztését is okozhatják. Egyáltalán nem hamis tehát a kijelentés, hogy ellenfeleikként tekintenek a testvéreikre. Az ellenfél olyasvalaki, akitől óvakodni kell. Ezért nem szólnak a testvérekhez, nem beszélgetnek velük, és nem tárnak fel semmit előttük. Ehelyett otthon, a nem hívő családtagjaikkal „élik a gyülekezeti életet”, ott mindent elmondanak, és kiöntik a szívüket. A gondolataikat, véleményüket, frusztrációjukat, elégedetlenségüket és az összes torz nézetüket fenntartások és mindenféle gátlás nélkül fejezik ki, felszabadulást és örömöt találva ebben. A családtagjaik nem vetik meg őket, hanem segítik őket és együttműködnek velük. Ha így beszélnének a gyülekezetben, akkor teljes mértékben lelepleződne a valódi, álhívő természetük, és a gyülekezetnek ki kellene takarítania őket. Ezért a testvérekre nem családtagokként, hanem ellenfelekként tekintenek. Ez az egyik vonatkozás. A másik vonatkozás az, hogy soha nem tekintik magukat a gyülekezet részének, így bármi, ami a gyülekezettel történik, legyen az rágalmazás és istenkáromlás a vallásos világ részéről, alaptalan pletykák és gúnyolódás a nem hívők részéről, vagy koholt vádak és üldöztetés az ország kormánya részéről, ez nekik személy szerint lényegtelen és jelentéktelen. Tegyük fel, hogy igazából így éreznének: „Ha sérül a gyülekezet megítélése, és Isten nevét meggyalázzák, akkor hívőként a mi méltóságunk is komolyan megkérdőjeleződik. Emiatt soha nem beszélnék gyülekezeti dolgokról vagy Isten házának ügyeiről nem hívőkkel, így nem is teszem lehetővé számukra, hogy pletykáljanak és nevessenek rajta. Még abból a célból sem beszélnék könnyelműen Isten házának dolgairól a nem hívő családtagjaimmal, hogy magamat megóvjam” – ha ilyen tudatossággal rendelkeznének, vajon akkor sem tudnának vigyázni a szájukra? Akkor miért nem tudják ezt megtenni? Világos, hogy alapvetően nem tartják magukat Isten háza részének, és nem is tartják magukat hívőnek. Egyesek azt mondják: „Nem helytállóak a szavaid. Ha nem tartják magukat Isten háza részének, ugyan miért járnának még mindig összejövetelekre?” Mindenféle ember akad azok között, akik hisznek Istenben. Ugye korábban már beszélgettünk erről? Sokan vannak, akik különféle nem helyénvaló indítékokkal és célokkal jutnak el az Istenben való hitre, és ez az egyik ilyen típus. Szórakozásból, unaloműzésként vagy lelki táplálékhoz jutás céljából hinni Istenben – ugye gyakoriak az ilyen álhívők? Ugye, hogy bőséges számban találhatók ilyen embereket? (Igen.) Még csak nem is vallják magukat istenhívőknek. Természetesen egyáltalán nem érdekli őket a gyülekezet munkája, sem az, hogy Isten választott népe a kötelességét végzi, ezeknek nem szentelnek figyelmet. Emiatt képesek lazán és könnyedén megbeszélni a nem hívőkkel a gyülekezet munkájának helyzetét, a gyülekezet belső ügyeit, sőt, még a testvérek között felmerülő problémákat is. Miután befejezték a mondandójukat, a nem hívők pletykálkodásba fognak, rágalmaznak és gúnyolódnak, de ez őket a legkevésbé sem zavarja. Még talán csatlakoznak is a nem hívőkhöz, és együtt szidalmazzák a testvéreket, ítélkeznek Isten háza felett, és tesznek megjegyzéseket Isten házának munkájára és munkarendjére. Istenhívők vajon ők? (Nem.) Egy igaz hívő soha nem tenne így. Még ha a saját méltósága és érdekei megóvása lenne is a tét, soha nem harapná meg az őt etető kezet, és nem állna a gyülekezeten kívüliek oldalára. Nem így van ez? (De igen.) Ennélfogva az ilyen személyek gonosz emberek és álhívők, akiket ki kell takarítani. Minél hamarabb lesznek kitakarítva, annál hamarabb lesz nyugalom a gyülekezetben.

Beszéljünk rólatok. Példának okáért, ha a szüleid nem hisznek Istenben, vagy ha a testvéreid vagy a legjobb barátaid nem hisznek Istenben, de nem ellenzik a hitedet, és valójában nagyon is támogatják azt, beszélnél-e velük mindenről, ami a gyülekezetben történik? Tegyük fel, hogy az egyik barátnőd megkérdezi: „Vannak olyan férfiak a gyülekezetetekben, akik társat keresnek? Van közöttük olyan, aki különösen jámbor, valamint magas, gazdag és jóképű?” A nem hívők között is vannak tisztességes emberek, akik szeretnének tisztességes társat találni, akivel együtt tölthetik napjaikat. A barátnőd szeretne találni valakit, aki hisz Istenben, hajlandó leszel mondani neki ilyet? (Nem.) Azt kell mondanod neki: „a hívők iránti vonzalmad értelmetlen. Te nem vagy hívő, és alapvetően összeférhetetlen vagy a hívőkkel. Nincs közös nyelvetek, különböző utakon jártok! Nézd csak, milyen feltűnően öltözködsz – a gyülekezetünkből melyik testvérnek tetszenél meg?” Nem tartod sokra őt, akkor vajon tudnál vele gyülekezeti dolgokról beszélni? (Nem.) Már néhány szó után megtörne a beszélgetés a teljesen eltérő álláspontok miatt. Még ha néhány nem hívőnek jó benyomása is van a hívőkről, és még ha meg is tartják veled a barátságot, miután hívővé váltál, vajon hajlandó lennél megosztani velük a gyülekezet belső ügyeit vagy a kötelességeid végzése során felmerülő nehézségeket? (Nem.) Még ha támogatják is az Istenbe vetett hitedet, mi értelme volna gyülekezeti dolgokról beszélgetni velük? Például néhány testvér kiállta a nagy vörös sárkány kínzásait és kihallgatásait anélkül, hogy Júdássá vált volna. Ez egy olyan bizonyságtétel, amelyet még a nem hívők is csodálnak – hajlandó lennél megosztani ezt velük? (Nem.) Miért nem lennél hajlandó beszélni róla? (Az ilyen dolgok nem lényegesek számukra, és nem is érthetik ezeket a tapasztalati tanúságtételeket.) Nem tudnák megérteni. Milyen negatív hatásai lehetnének e dolgok megbeszélésének? (Lehet, hogy a végén inkább a gyülekezetet ítélnék el.) Így ítélkeznének: „Miért teszitek ki magatokat ennek? Miért kell szembeszegülni az ország kormányával?” Látod, egyetlen megjegyzés is leleplezheti a természetüket. Hogyan tekinthető ez az ország kormányával való szembeszegülésnek? Világos, hogy az országot uraló ördögkirály komolyan árt Isten választott népének, és nem hagyja élni őket. Még ha tanúi is ennek, úgy tesznek, mintha nem tudnának róla. Egyértelműen úgy beszélnek, hogy ellenkezőjére fordítják az igazságot, és kiforgatják a tényeket. Ugyan mi egyebet beszélhetnél még meg velük? Nem beszélhetsz velük semmiről, ami az Istenbe vetett hittel kapcsolatos; erről semmit nem mondhatsz nekik. Akik nem tudnak vigyázni a szájukra, azok képesek mindent elmondani a gyülekezetről a nem hívőknek. Ők nyilvánvalóan álhívők; ördögök, akik csak téblábolni jönnek Isten házába, fenevadak, akik egy cseppnyi lelkiismeret, illetve józan ész nélkül harapnak abba a kézbe, amelyik eteti őket. Szerintük Isten háza vagy a gyülekezet érdekeinek vagy hírnevének bármilyen sérelme egyáltalán nem hat rájuk, nem érinti a saját érdekeiket, és a legcsekélyebb bánatot sem érzik; ezért a legcsekélyebb gátlás nélkül, gondtalanul beszélhetnek a gyülekezet belső ügyeiről a nem hívőknek és azoknak az embereknek, akik nem hisznek Istenben. Gyűlöletesek az ilyen emberek? (Igen.) Vajon képes elfogadni az igazságot az az álhívő, aki nem tekinti családtagnak a testvéreket, de családtagnak tekint nem hívőket? (Nem.) Képes elismerni, hogy Isten az igazság? (Nem.) Egy olyan ember, aki nem tartja magát gyülekezeti tagnak, vajon félre tudja tenni saját érdekeit, hogy az igazságra törekedjen és belépjen az igazságvalóságba, amikor meghallja Isten szavait az ember megmentéséről? (Nem.) Mindennapi tevékenységük csak abból áll, hogy eladják a gyülekezet érdekeit, kívülállók pártján állnak, és besúgóként, Júdásként, árulóként szolgálnak, mintha csak ez lenne a küldetésük. Nem megfelelő úton járnak, hanem azért élnek, hogy gonoszságot műveljenek; megérdemlik a halált és az átkot! Ezek a júdások, árulók és a Sátán szolgái, akik beleharapnak abba a kézbe, amelyik eteti őket, negatív nyomorultak, ártalmasak az emberiségre, és mindenki megveti őket. Nem teljesen helyénvaló-e tehát, hogy a gyülekezet kezelje őket, és kitakarítsa őket? (De igen.) Teljesen helyénvaló! Ti talán örülnétek, ha eladnak benneteket? Ha valaki eladná a gyülekezetet vagy Isten házát, a legtöbben talán nem éreznének mélyen együtt, és nem lennének túlságosan elkeseredve; csak belül egy kicsit kényelmetlenül éreznék magukat, elvégre ők is tagjai. De mi volna, ha a gyülekezetből valaki téged adna el a nem hívőknek, és mivel eladott téged, a nem hívők kiforgatnák a tényeket, rágalmaznának, gúnyolnának, megítélnének és elítélnének téged? Akkor hogyan éreznéd magad? Nem tapasztalnád meg azt a megaláztatást és szégyent, amit a gyülekezet és Isten háza szenvedett el? (De igen.) Ebből a szempontból helyénvaló kitakarítani az ilyen személyeket? (Igen.) Ki kell kitakarítani őket; nem szükséges engedékenységet tanúsítani velük szemben. Ami azokat illeti, akik nem tudnak vigyázni a szájukra, a viselkedésük és megélésük különböző megnyilvánulásai alapján ők álhívők a gyülekezeten belül, egyfajta gonosz emberek, akiket ki kell takarítani. Függetlenül attól, hogy a cselekedeteiket titokban vagy nyíltan végzik, ha egyszer kiderül, hogy valaki nem tud vigyázni a szájára, és az emberi mivoltának lényege a mélységesen álhívőé, akkor azonnal jelentsd őket a vezetőknek és a dolgozóknak, és értesítsd a testvéreket. Az ilyen személyeket időben és pontosan fel kell ismerni, majd a lehető leghamarabb ki kell őket takarítani a gyülekezetből. Ne engedd, hogy bármi közük legyen a gyülekezethez, annak munkájához vagy a testvérekhez; a helytálló lépés a teljes kitakarításuk. Ezzel zárul az emberi mivolt e megnyilvánulásáról szóló beszélgetés – az arra való képtelenségről, hogy az ember vigyázzon a szájára.

Vajon a ma megbeszélt három embertípus súlyosabb eset, mint az előzőleg megbeszélt két típus? (Igen.) Az ő körülményeik rosszabbak, az emberi mivoltuk aljasabb és megvetendőbb, és nagyobb a károkozásuk és a hatásuk a gyülekezet és minden testvér érdekeire. Ezért ne vegyétek félvállról ezt a három embertípust; éberen kell óvakodni tőlük, és nem szabad elnézni a viselkedésüket. Ha valakit e három típus egyikeként azonosítanak, azonnal le kell leplezni és fel kell ismerni, majd a lehető leggyorsabban meg kell szabadulni tőle. Ha fontos kötelességet végez, azonnal találjatok valakit, aki átveszi a kötelességét, majd távolítsátok el őt abból a kötelességből, és takarítsátok ki őt. Megértettétek? (Megértettük.) A gyülekezet testvéreinek különböző állapotait, a különböző megnyilvánulásaikat az egyes időszakokban, a gyülekezet munkáját, sőt egyes belső ügyeit is csak a testvérek között szabad megvitatni és velük lehet beszélgetni róla. Azért, hogy Isten választott népe világosabban megértse és belássa az Isten háza által megkövetelt alapelveket, és ezáltal képessé váljon arra, hogy az igazságalapelvek szerint cselekedjen. Egy alapelvnek azonban világosnak kell lennie: Legyen szó Isten választott népének életbe való belépésére vonatkozó igazságokról vagy alapelvekről, vagy az általános ügyekre vonatkozó előírásokról, ezekről semmiképpen sem szabad beszélni a nem hívőkkel, mert ez azt eredményezné, hogy a nem hívők megjegyzéseket tennének és ujjal mutogatnának. Ez teljes mértékben tilos. Némelyek esetleg megkérdezik: „ha ez teljes mértékben tilos, akkor ez azt jelenti, hogy ez egy adminisztratív rendelet?” Úgy is fogalmazhatunk, hogy aki információt szivárogtat ki, az viselni fogja a vele járó következményeket. Miért kell viselniük a következményeket? Mert azok, akik kiszivárogtatják a gyülekezet belső dolgait, azok nem óvják meg a gyülekezetet és a testvéreket, és könnyen elárulhatják a gyülekezetet és a testvéreket. Mivel árulóként és Júdásként viselkednek, nem szabad tovább engedékenységet tanúsítani irántuk, sem testvéreknek vagy családtagoknak tekinteni őket. Árulókként és júdásokként meg kell szabadulni tőlük, és azonnal ki kell őket takarítani a gyülekezetből. Némelyek azt mondják: „Régebben rossz szokásom volt, hogy fecsegtem, hajlamos voltam meggondolatlanul beszélni. Most, hogy látom az ilyen cselekedetek következményeit, nem merek többé meggondolatlanul beszélni.” Jó. Mivel ezt elmondtad, a viselkedésed megfigyelés alá kerül. Ha igazán megbánást tanúsítasz és megfordulsz, nem továbbítasz többé meggondolatlanul információkat, illetve nem árulod el a testvérek érdekeit, és tudsz vigyázni a szádra, Isten háza adni fog neked egy esélyt. Ha ismét kiderül, hogy ezt tetted, hogy te voltál az, aki valamilyen információt terjesztettél, akkor nem fognak irántad elnézést tanúsítani – a testvérek összefognak a gyülekezetben, hogy kitakarítsanak téged. Ha ez megtörténik, ne sírj, és ne panaszkodj, hogy nem kaptál előzetes figyelmeztetést. Most, hogy a dolgokat világosan elmagyaráztam, ha ez még egyszer megtörténik, Isten háza egyáltalán nem lesz elnéző. Megértetted? (Megértettem.) Ha láttok valakit, aki nem értette meg, magyarázzátok el neki; adjatok neki támpontokat a ma megbeszéltek alapján. Ha észrevesztek valakit, aki ilyen viselkedés jeleit mutatja, vagy aki már korábban így viselkedett, beszéljetek vele, figyelmeztessétek, és tájékoztassátok az ilyen cselekedetek természetéről és következményeiről, valamint Isten házának az ilyen dolgokhoz és emberekhez való hozzáállásáról. Miután egyértelművé tettétek a dolgokat, figyeljétek meg őket, hogy képesek-e megbánni, és mit fognak tenni a jövőben. Ha megváltoznak, és többé nem viselkednek így, akkor vissza lehet őket fogadni, és testvérként lehet kezelni őket. De ha makacsul nem tanúsítanak megbánást, és továbbra is így viselkednek titokban, takarítsátok ki őket, amikor csak rábukkantok egy ilyen személyre. Ha egy párt találtok, akkor takarítsátok ki mindkettőjüket, ha egy csoportot találtok, akkor takarítsátok ki mindannyiukat. Ne tanúsítsatok semmi engedékenységet. Némelyek azt kérdezik: „Beszélhetek azokkal a családtagjaimmal, akik egykor hittek, de később kitakarították őket?” Úgy tűnik, hogy azok, akik szeretik jártatni a szájukat és pletykálkodásba bonyolódni, nem könnyen uralkodnak magukon, mindig makacsul megkérdezik, hogy szabad-e azt tenni. Mit gondoltok, szabad? (Nem.) Nem szabad senkivel sem beszélni, mert az könnyen következményekhez vezet. Meg kell szabadulni az összes ilyen embertől mint júdásoktól. Nem szabad beszélni azokkal, akik nem hívők, akiket kitakarítottak, akik közel állnak hozzád, akik megbízhatóak, akik támogatják az Istenbe vetett hitedet, akiknek kedvező benyomása van az Istenbe vetett hitről, és azokkal sem, akik névlegesen hisznek Istenben, akik pusztán gyülekezeti életet élnek, és olvasnak egy kicsit Isten szavaiból, de egyáltalán nem végzik a kötelességüket – ha valaki mégis beszél velük, akkor meg fognak szabadulni tőle mint Júdástól. Megértettétek? (Megértettük.) Ki tartozik még azok közé, akik nem végzik a kötelességeiket? Vajon idetartoznak a közönséges gyülekezeti tagok is? (Igen.) Ne felejtsétek el ezt a dolgot; ne legyetek ostobák. Jól fel kell fognotok az alapelveket. Ne haladjatok tovább a hitetekben csupán avégre, hogy aztán Júdássá váljatok, és eláruljátok Isten házát, eláruljátok a testvéreket úgy, hogy észre se veszitek, sőt még büszkék is vagytok rá. Ha valaki nem képes vigyázni a szájára, és még a gyülekezet munkáját és a testvéreket is elárulja, az súlyos vétek. Isten számontartja azokat, akik ilyen gonoszságot követnek el. Most, hogy ezt világosan elmagyaráztam neked, és te megértetted, ha még egyszer megteszed ezt, az már nem egyszerű vétség; az az adminisztratív rendelet megsértése, ami téged a kitakarítás célpontjává tesz, és meg leszel fosztva az üdvösséghez való jogodtól. Megértetted? (Megértettem.)

2021. december 11.