68. A rácsok mögött elszenvedett kínzás

2004 novemberének egyik reggelén elmentem egy idősebb nővér házába egy összejövetelre. Éppen amikor kopogni készültem, az ajtó hirtelen kitárult, valaki megragadott két kézzel, és berántott. Egy férfi mély, morgó hangon rám förmedt, és közben szigorúan a szemembe nézett: „Meg se merj mukkanni!” Egy másik férfi torkon ragadott, és sípcsonton rúgott, miközben azt kérdezte, mit keresek ott, és hányan fognak még jönni. Rájöttem, hogy rendőrök, és némi szorongással a hangomban azt mondtam: „Csak vizet hoztam, és a vízszámlát jöttem beszedni.” Egyikük azt mondta: „Te vagy Csen Hao, ugye?” Teljesen váratlanul ért – honnan tudták a nevemet? Mire észbe kaptam volna, már elkezdtek megmotozni, lefoglaltak egy jegyzetfüzetet és a zsebemben lévő több mint 600 jüant, majd megbilincseltek. Hallottam, ahogy valaki azt mondja: „Végül is nem volt hiábavaló egy hónapig figyelni ezt a helyet.” Rájöttem, hogy már jó ideje figyelték a házat. Körülbelül öt perccel később három civil ruhás rendőr érkezett. Az egyikük meglepetten nézett rám, és azt mondta: „Mit keresel itt? Hogy keveredhettél ezek közé az emberek közé?” A férfit Liunak hívták, és a húga munkatársam volt, amikor még az Úr Jézusban hittem. Különösen ádáz és aljas volt, és a beosztottjaival elvitetett engem. Eszembe jutott, hogy amikor korábban más testvéreket letartóztattak, gyakran mindenféle kínzásnak vetették alá őket, sőt, némelyiküket agyon is verték. Nagyon megijedtem. Nem tudtam, hogy a rendőrök meg fognak-e kínozni, vagy akár meg is ölnek majd, ezért Istenhez imádkoztam, és arra kértem, hogy óvjon meg, adjon hitet és erőt, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben Mellette. Akkor eszembe jutottak az Úr Jézus szavai: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). Így van, a rendőrök csak a testemet ölhetik meg, a lelkemet nem vehetik el. Isten szavainak útmutatásával egy kicsit kevésbé féltem.

Ezután a helyi rendőrőrsre vittek. A Liu nevű férfi őszintének tettetett hangon azt mondta a rendőröknek, akik behoztak: „Ne bánjatok vele túl keményen! Ő egy jámbor ember, és régóta ismerjük egymást.” Aztán tettetett komolysággal így szólt hozzám: „Csak mondd el, amit tudsz. Egy kis vallásgyakorlás nem nagy ügy. Ha mindent bevallasz, hazamehetsz. Már több mint egy éve nem voltál otthon, igaz? Gondold át! Majd ha eljön az ideje, csak mondd el, amit tudni akarunk, és garantálom, hogy nem esik bántódásod.” Ennek hallatán egy pillanatra meginogtam, és arra gondoltam: „Mivel jól ismerjük egymást, és ő a különleges nyomozócsoport vezetője, talán elengedne, ha elárulnék néhány kevésbé fontos információt, és elnyerném a bizalmát.” Éppen amikor ezen gondolkodtam, hirtelen eszembe jutottak Isten szavai: „Népemnek mindenkor résen kell lennie a Sátán ravasz cselszövéseivel szemben, [...] hogy elkerüljék azt, hogy a Sátán csapdájába essenek, amikor már túl késő lenne megbánni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 3. fejezet). Rájöttem, hogy majdnem bedőltem a Sátán ravasz cselének. Ez a Liu rendőr egy ravasz és álnok ember volt – hogy hihetném el, amit mond? Csak információt akart kiszedni belőlem a gyülekezetről, és rávenni, hogy eláruljam Istent. Miután erre rájöttem, csendben maradtam. Aztán egy másik rendőr megkérdezte tőlem: „Hol hirdetted az evangéliumot? Kikkel jártál összejövetelekre? Ki a vezetőd? Hol tartja a gyülekezet a pénzét?” De bárhogy is faggatott, egyetlen szót sem szóltam.

Ugyanazon a napon, délután 3 óra körül átszállítottak a megyei fogdába. Ott egy rendőr bevitt egy szobába, és megparancsolta, hogy vetkőzzek anyaszült meztelenre, emeljem fel a karomat, és forogjak körbe. Amikor nem kezdtem el forogni, hirtelen megrúgott, majd azt mondta, csináljak három mély guggolást. Dühösnek és megalázottnak éreztem magam. Ezután bevittek egy börtöncellába, amely alig 20 négyzetméteres volt, és több mint harminc rabbal volt telezsúfolva. Ahogy beléptem a cellába, két rab hátracsavarta a karomat, felfelé húzták, és így toltak maguk előtt, miközben végigvonultattak a szobán, majd egy rúgással a földre taszítottak. Bevertem a homlokomat a padlóba, és vérezni kezdett. A rabok csak nevettek, és az egyikük azt mondta: „Úgy látszik, a repülőgép nem fékezett.” Egy másik hozzátette: „Még sok mindent meg kell tanítanunk neked. Majd fokozatosan elsajátítod.” Arra gondoltam: „Még csak most érkeztem, és máris így gyötörnek. Hogyan fogom ezt itt túlélni? Képes leszek elviselni?” Magamban Istenhez imádkoztam, és könyörögtem Hozzá, hogy védje meg a szívemet, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben. És akkor eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Istennek rendkívül nehéz véghez vinnie munkáját a nagy vörös sárkány földjén – de Isten ezen a nehézségen keresztül végzi munkájának egy szakaszát, kinyilvánítva bölcsességét és csodálatos tetteit, felhasználva ezt a lehetőséget arra, hogy teljessé tegye ezt az embercsoportot. Isten az emberek szenvedésén, képességén és e szennyes föld népének minden sátáni beállítottságán keresztül végzi megtisztító és hódító munkáját, hogy ebből dicsőséget nyerjen, és megnyerje azokat, akik tanúságot tesznek tetteiről. Ez a teljes jelentősége mindannak az áldozatnak, amelyet Isten az emberek e csoportjáért hozott” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy Isten ezt a környezetet használja a hitünk tökéletesítésére. Isten engedélyével tartóztattak le és gyötörtek meg a rendőrök. Isten azt remélte, hogy szilárdan megállok a bizonyságtételemben Mellette, hogy megalázzam a Sátánt. Igazán megtiszteltetés volt, hogy lehetőségem nyílt bizonyságot tenni Isten mellett. Eszembe jutott, hogy az Úr Jézust keresztre feszítették az emberiség megváltásáért, és hogy miután Isten testet öltött az utolsó napokban, hogy megmentsen minket, ki volt téve az uralkodó párt hajszájának és üldöztetésének, a vallásos világ rágalmazásának és elutasításának, és mindenféle megpróbáltatást és megaláztatást szenvedett el. Ennek ellenére Isten mégis kimondja az igazságot és táplál minket. Mit számított ez a kis szenvedés ahhoz a lehetőséghez képest, hogy követhetem Istent, törekedhetek az igazságra, és Ő megmenthet engem? Ezt felismerve egy kicsit erősebbnek éreztem magam, és arra gondoltam: „Bárhogyan is gyötörnek, nem szabad kiadnom semmilyen információt a gyülekezetről, és nem szabad elárulnom Istent.”

A negyedik nap reggelén a rendőrök ismét eljöttek, hogy kihallgassanak. Különböző részletekről faggattak a gyülekezettel kapcsolatban, több ember fényképét is megmutatták, és arra kértek, hogy azonosítsam őket, mondván, hogy ezek az emberek már azonosítottak engem. Tudtam, hogy ez is egy ravasz cselük – rá akartak venni, hogy eláruljam a testvéreimet –, ezért egyszerűen nem vettem róluk tudomást. Végül, látva, hogy nem fogok semmit sem mondani, visszaküldtek, és egy másik cellába zártak. Ahogy beléptem, hallottam, ahogy az őr azt mondja a cellában lévő raboknak: „Ez egy hívő. »Viseljétek jó gondját«!” Ekkor egy fiatal rab odajött hozzám, és azt mondta, hogy „kitisztítja a fülemet”. Egy másik rabbal együtt ellentétes irányba kezdték húzni a füleimet. Próbáltam ellökni őket, de hirtelen elengedtek, és a földre estem. Éppen amikor fel akartam állni, valaki a vállamnál fogva lenyomott, megakadályozva, hogy talpra álljak. Aztán egy másik rab jött oda, és azt mondta, hogy „lehántja a kérget a fáról”. Feltűrte a nadrágszáramat, majd egyik kezével erősen lenyomta a lábamat, miközben a mosóporos zacskóval borított másik kezével erőteljesen dörzsölte a sípcsontom bőrét. Olyan gyorsan dörzsölte, hogy a lábam hamarosan vérvörös lett, és szúró fájdalmat éreztem. A másik rab, aki lenyomott, közben folyamatosan csavargatta a fülemet. Több mint húsz percig kínoztak így. Fájdalom nyilallt a fülembe, a sípcsontom pedig csúnyán bezúzódott, és szivárgott belőle a vér. Ezután a fiatal rab keményen hátba rúgott, amitől előrebuktam. Aztán olyan erővel rúgott gyomron, hogy a hátam ívbe feszült a fájdalomtól. Úgy éreztem, a belső szerveim mindjárt szétszakadnak. Egy másik rab odajött, hátba rúgott, amitől a padlóra zuhantam, majd rám dobtak egy takarót, és ütlegelni és rugdosni kezdtek. Az egész testemet átjárta a fájdalom – a homlokomon vágás keletkezett, és az orromból csöpögött a vér. A hajamba mosóport dörzsöltek, és rákényszerítettek, hogy vetkőzzek le teljesen, és vegyek egy hideg vizes zuhanyt. December volt, és kint havazott. A cellában a vizet a víztornyokban lévő jégből olvasztották, és csontig hatolóan hideg volt. Átfagytam a jeges víztől, és az egész testemben reszkettem. Ezután egy rab fogott egy fél pohár vízben feloldott mosóport, és azt mondta: „Úgy látom, majd megfagysz. Félretettünk neked egy fél pohár »sört«. Na, idd meg!” Amikor nem ittam meg, azt mondta: „Mi az? Nem elég?” – és öntött még bele egy kis hideg vizet. A mosópor habja lefolyt a pohár oldalán. Látva, hogy továbbra sem vagyok hajlandó inni a pohárból, így szólt: „Ha nem iszod meg, hogyan fogunk tudni »petárdáztatni«?” Ekkor két rab leszorított egy ágyra, befogták az orromat, és erőszakkal megitatták velem a mosóporos vizet. A „petárdázás” azt jelentette, hogy rákényszerítenek valakit, hogy igya meg a mosóporos vizet, aztán addig verik, amíg ki nem hányja. Dühödten küzdöttem, és azt kiabáltam: „Meg akartok ölni? Itt nem érvényes a törvény?” Az egyik rendőr, aki őrt állt, meghallotta a kiabálásomat, és rám rivallt: „Mit ordítozol? Csak lezuhanyoznak egy kicsit – nem halsz bele! Ha még egyszer kiabálsz, holnap megismerkedhetsz a sokkolóval!” A szavai dühvel töltöttek el. Egész testemben reszkettem a jéghideg víztől, és libabőrös lettem a hidegtől. Éppen amikor remegő kézzel a ruháimért nyúltam, hogy felvegyem őket, egy rab a földre rúgott. A hátam ívbe feszült a fájdalomtól, és megpróbáltam talpra kászálódni, de két másik rab azonnal a falhoz szorított, majd tizenhárom rab rohant oda hozzám, és úgy kezdtek ütlegelni, mint egy bokszzsákot. Egy halálraítélt rab így kiáltott: „Rendben, mindegyikőtök üsse meg tízszer!” Aztán félreállt, és számolt, miközben minden rab bevitte az ütéseit. Olyan kínokat éltem át, hogy a hátam ívbe feszült, a mellkasomban és a hasamban elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és alig kaptam levegőt. Ezután egy másik rab odajött, és a bilincsével kétszer keményen tarkón vágott. Megszédültem és hányingerem lett, forogni kezdett velem a szoba, a fülem pedig csengeni kezdett, majd otthagytak, én pedig jó ideig hánytam. Végül már csak sárgás vizet hánytam. A kezemet a mellkasomra szorítottam, és nem mertem mély levegőt venni, mert még a légzés is fájdalmas volt. Végül vért kezdtem felköhögni, és úgy éreztem, mintha szétmállana a testem. Arra gondoltam: „Ezek a rabok halálra fognak verni, és sem a családom nem tudja, hogy letartóztattak, sem a testvéreim nem tudják, hová vittek. Ha tényleg megölnek, és a rendőrök csak kidobják a holttestemet valahol a semmi közepén, soha senki nem tudja meg, mi történt.” Ezt felismerve nagyon megijedtem és erőtlennek éreztem magam, ezért így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Már nem bírom sokáig. Ha ez így folytatódik, halálra fognak kínozni. Az oltalmadat kérem, hogy elviselhessem ezt a fájdalmat és gyötrelmet.” Éppen akkor eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Ábrahám felajánlotta Izsákot – ti mit ajánlottatok fel? Jób mindent felajánlott – ti mit ajánlottatok fel? Oly sok ember áldozta fel magát, az életét adva és a vérét ontva azért, hogy az igaz utat keresse. Ti megfizettétek ezt az árat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Móáb leszármazottai megmentésének jelentősége). Ezekkel a kérdésekkel szembesülve szégyen töltött el. A különböző korokban élt szentekre gondoltam. Mivel hirdették az evangéliumot és bizonyságot tettek Istenről, volt, akit halálra köveztek, volt, akit miszlikbe aprítottak, sőt, volt, akit lovakkal vonszoltattak halálra. Feláldozták drága életüket, hogy szilárdan megálljanak a bizonyságtételükben Isten mellett. De miután letartóztattak, megvertek, megkínoztak és az életemet fenyegették, gyenge és negatív lettem, és a halálfélelemtől gyáván ragaszkodtam az élethez. Milyen gyáva voltam! Arra gondoltam, hogy annak ellenére, hogy Isten szavainak oly sok öntözését és táplálását élveztem, milyen lelkiismeretlen volt tőlem, hogy ebben a döntő pillanatban nem tudtam szilárdan megállni a bizonyságtételemben Isten mellett. Mély bűntudatot éreztem, és megfogadtam, hogy soha nem adom meg magam a Sátánnak, bármilyen gyötrelem is vár rám. Csak akkor hagyták abba a rabok a verést, miután látták, hogy mozdulatlanul fekszem a földön.

Körülbelül egy hét múlva Liu rendőr ismét eljött, hogy kihallgasson. Tettetett őszinteséggel így szólt hozzám: „Öreg barátom, átnéztük az aktádat, és nincs benne semmilyen törvénytelen cselekedet. A szüleid már nem fiatalodnak, a gyermeked pedig sír utánad. Mindannyian remélik, hogy otthon leszel az újévi ünnepekre. Gondold át még egyszer! Ha elmondod, amit a gyülekezetről tudni akarunk, azonnal elengedünk.” Amikor nem válaszoltam, taktikát váltott, és azt mondta: „Tudod, még ha egy szót sem szólsz, akkor is elítélhetünk 3–5 évre. Meg kell értened, hogy a dolgok már csak így mennek – ne légy ennyire makacs!” Amikor továbbra sem vettem róla tudomást, visszaküldött a cellába, hogy gondoljam át az ajánlatát. A cellában arra gondoltam, hogy milyen idős már az anyám és az egészsége sem a legjobb. Ha tényleg elítélnének 3–5 évre, és esetleg meghalnék a börtönben, ki fog gondoskodni róla? Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam. Végül arra kezdtem gondolni, hogy talán elárulhatnék valami jelentéktelen dolgot, ami megmenthetne a börtöntől. Éppen akkor eszembe jutottak Isten szavai, amelyek így szólnak: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten szavaiból láttam, hogy Isten igazságos természete nem tűr sértést. Isten mélységesen utálja azokat, akik Júdásokká válnak, eladják a gyülekezetet és elárulják Istent, és soha nem bocsát meg az ilyen embereknek. Világosan megértettem, hogy Liu rendőr egy ravasz és álnok ember, és ha csak egy kevés információt is elárulnék, módot találna rá, hogy még többet csikarjon ki belőlem. Én mégis hittem az ördögi szavainak. Milyen bolond voltam! A családom miatti aggodalomból fontolóra vettem, hogy elárulom Istent. Láttam, hogy a hitem Istenben igazán gyenge. A sorsunk mind Isten kezében van. Istené a végső szó abban, hogy halálra gyötörnek-e, és hogy mi történik a családommal. Mindent Isten kezébe kell adnom, és Rá kell támaszkodnom, hogy átvészeljem ezt a megpróbáltatást. Amikor hajlandó lettem alávetni magam, a 8-as cella rabjai nem vertek meg többé. Látva, hogy a rabok megváltoztatták a velem szembeni hozzáállásukat, az őrök áthelyeztek a 10-es cellába.

A 10-es cella rabjai ugyanúgy vertek, mint a 8-asbeliek. Mielőtt reagálhattam volna, rám dobtak egy takarót, és ütlegelni és rugdosni kezdtek. Ezt „gombóckészítésnek” nevezték. Amikor a rabok rossz hangulatban voltak, mindig rajtam töltötték ki a dühüket. Nagyon szenvedtem, és nagyon nyomasztóan hatott rám az a környezet. Küzdelem volt minden egyes napot túlélni, ezért Istenhez imádkoztam, és kértem, hogy vezéreljen, és adjon hitet. Egy héttel később egy halálraítélt rab azt mondta nekem: „Mesélj nekem az Úrban való hitedről, és énekeld el nekem a himnuszaidat! Ha nem teszed, amit mondok, ezzel a bilinccsel foglak fejbe verni. Abba ne merd hagyni, mostantól az a dolgod, hogy beszélj és énekelj.” Így hát énekeltem, ami csak eszembe jutott, és gondolkodás nélkül belefogtam a következő énekbe: „Ki Jób közületek? Ki Péter? Miért emlegetem ismételten Jóbot? Miért utaltam oly sokszor Péterre? Felfogtátok valaha, hogy milyen reményeim vannak titeket illetően? Több időt kellene töltenetek efféle dolgokról elmélkedve” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 8. fejezet). Isten szavai mélyen megérintettek. Jób jutott eszembe, aki továbbra is dicsérte Isten nevét, miután minden vagyonát elvesztette, és az egész testét fekélyek borították el. Péterre gondoltam, aki egész életében arra törekedett, hogy szeresse Istent, számtalan finomításon és megpróbáltatáson ment keresztül, és végül fejjel lefelé feszítették keresztre. A végsőkig szerette Istent, és a halálig alávetette magát Neki. Mindketten gyönyörű bizonyságot tettek Istenről, és elnyerték az Ő elismerését. Isten azt mondja: „Ki Jób közületek? Ki Péter?” Isten szavaiból megéreztem az Ő elvárásait. Arra gondoltam: „Olyannak kell lennem, mint Jób és Péter, és bizonyságot kell tennem Istenről.” Az Isten szavain való töprengés új erőt adott nekem. Úgy éreztem, mintha Isten mellettem állna, és megújult bennem az elhatározás, hogy minden szenvedést elviselek, és szilárdan megállok a bizonyságtételemben. Ezután elmondtam a rabnak, hogyan gyakorol szuverenitást Isten mindenek felett, hogyan bünteti meg a gonosztevőket és jutalmazza meg azokat, akik jót cselekszenek, bizonyságot téve Isten igazságos természetéről. Elmeséltem neki Lázár és a gazdag ember történetét is. Elmondtam neki, hogy a gonosztevőket utoléri a megtorlás, és a halál után a pokolra vettetnek, hogy megkapják a büntetésüket. Isten már eljött, hogy kimondja az igazságot, és elvégezze az emberiség megmentésének munkáját, és az embereknek el kell fogadniuk az igazságot, hogy megszabaduljanak a bűntől, és ezáltal megtisztuljanak, és beléphessenek a mennyek országába. Miután mindezt meghallotta, a rab felsóhajtott, és azt mondta: „Most már túl késő! Ha korábban találkoztam volna egy olyan emberrel, mint te, soha nem jutottam volna idáig.” Egy másik cellatársam, egy nyugdíjas tanár, szintén helyeslően mondta: „Találkoztam már hozzád hasonló hívőkkel. Soha nem hallottam, hogy bármi törvénytelent tettek volna.” Majd dühösen megjegyezte: „Kínában nincs se igazságosság, se jogállamiság.” Ezután a cellában lévő rabok nem vertek meg többé. Tudtam, hogy ez Isten irgalmának a jele, és hogy megszánt engem a gyengeségemben. Látva Isten mindenhatóságának és szuverenitásának működését, a hitem megkétszereződött.

2004 decemberében a KKP elítélt „a társadalmi rendet megzavaró törvénytelen hittérítésért”, és három év kényszermunka révén történő átnevelést szabott ki rám. Dühös lettem, amikor meghallottam az ítélet felolvasását – hívőként a helyes úton jártam, és soha nem tettem semmi törvénytelent, a KKP mégis rám kényszerített egy hároméves ítéletet. Igazán gonoszak! Később eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból: „Egy ilyen sötét társadalomban, ahol a démonok könyörtelenek és embertelenek, az ördögök királya, aki szemrebbenés nélkül öl embereket, hogyan tűrhetné egy olyan Isten létezését, aki szeretetre méltó, jóságos és szent? Hogyan tapsolhatna és ujjonghatna Isten érkezésén? Ezek a talpnyalók! A jóságért gyűlölettel fizetnek, már régen ellenségként kezdték kezelni Istent, visszaélnek Istennel, rendkívül vadak, a legkevésbé sincsenek tekintettel Istenre, támadnak és fosztogatnak, minden lelkiismeretüket elvesztették, minden lelkiismerettel szembemennek, az ártatlanokat pedig kómába csábítják. A régiek ősapái? Szeretett vezetők? Mind szembeszállnak Istennel! Az ő beavatkozásuk miatt van a menny alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a gonoszság elleplezésére!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). A KKP azt állítja, hogy támogatja a vallásszabadságot, miközben titokban elnyomja és üldözi a keresztényeket, veri, kínozza és bebörtönzi az Istenben hívőket. Csalással szereznek hírnevet, és velejéig gonoszak! Azáltal, hogy személyesen megtapasztaltam, milyen az, ha a KKP letartóztat és üldöz valakit, képes voltam felismerni démoni, Istennek ellenálló lényegét. Ez tovább erősítette az elhatározásomat, hogy a végsőkig kövessem Istent.

2005 januárjában egy munkatáborba szállítottak, és a nyomdába osztottak be. Naponta körülbelül 15 órát kellett dolgoznunk, és gyakran csak 3-4 óránk maradt pihenésre. Minden hónapban 10–15 napon kellett túlóráznunk, és néha még az éjszakát is végig kellett dolgoznunk. Ahogy telt az idő, a nyomtatási normánk 3000-ről több mint 15 000 ívre nőtt. Emiatt egész nap nyomólemezeket kellett hordanom ide-oda, és gyakran tíz vagy akár több tucat kilométert is megtettem naponta. A bal kezemben tartottam a nyomdafestéket, miközben a jobb kezemmel folyamatosan ecseteltem. A festékek szagától szédültem, csípte a szememet, a látásom elhomályosult, és a légzésem nehézzé vált. Egész nap állandó és elviselhetetlen fájdalommal küzdöttem a karomban, a lábamban és a vállamban, és olyan fáradt voltam, hogy állva is el tudtam volna aludni. Emlékszem, egyszer, amikor meg voltam fázva és lázas voltam, annyira megszédültem, hogy majdnem elestem. Amikor a vezető felügyelő ezt meglátta, azt mondta, hogy csak lazsálni próbálok, és hozzátette: „Majd felgyorsulsz, ha kapsz egyet a sokkolómmal.” Eszembe jutott egy tizenhét éves fiú, akit azért sokkoltak, mert nem bírta a nehéz fizikai munkát. Több égési sérülést szenvedett a fülén, és több bőrfelülete is megfeketedett más égésektől. Végül nem bírta tovább, és megpróbált öngyilkos lenni úgy, hogy szögeket nyelt le, de nem halt meg, és még egy hónap munkára ítélték. Tudtam, hogy ezek az emberek démonok, akik szemrebbenés nélkül megölnének minket, és hogy soha nem hagynának pihenni, ezért nem tehettem mást, mint összeszorítottam a fogam és mentem tovább. A túlzott munkaterhelés miatt az ujjaim eldeformálódtak, és a könyökömben tojássárgája nagyságúra nőtt ciszták alakultak ki. Súlyos orrnyálkahártya-gyulladásom is lett, és gyakran szédültem, és légszomjam volt. A túlhajszoltság és az alváshiány együttes hatására annyira szédültem, hogy bizonytalanul inogtam járás közben, és úgy éreztem, bármelyik pillanatban eleshetek. A munkánkon kívül havonta kétszer arra is kényszerítettek minket, hogy részt vegyünk a KKP által szervezett agymosáson. Visszataszítónak találtam a KKP téveszméit és eretnek gondolatait, és nem volt kedvem meghallgatni őket. Nagyon szenvedtem abban a munkatáborban, és hiányoztak azok a napok, amikor a testvéreimmel összejöttünk és Isten szavait olvastuk. A lehető leghamarabb ki akartam szabadulni abból a pokoli, embertelen helyzetből. Istenhez imádkoztam, és kértem, hogy adjon erőt, és segítsen legyőzni ezt a környezetet. Később eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza, amelynek címe: „Hogyan lehet tökéletessé válni?”: „Amikor szenvedéssel szembesülsz, képesnek kell lenned arra, hogy félretedd a testtel kapcsolatos aggályaidat, és hogy ne panaszkodj Istenre. Amikor Isten elrejtőzik előled, kell lennie hitednek ahhoz, hogy kövesd Őt, hogy megőrizd korábbi szeretetedet, és ne hagyd, hogy az meginogjon vagy elapadjon. Nem számít, hogy Isten mit tesz, neked hagynod kell, hogy Ő úgy vezényeljen, ahogy Ő kívánja, és inkább el kell átkoznod a saját hús-vér testedet, minthogy Őrá panaszkodj. Amikor megpróbáltatásokkal kell szembenézned, hajlandónak kell lenned eltűrni annak fájdalmát, hogy lemondasz arról, amit szeretsz, és hajlandónak kell lenned keservesen sírni, hogy eleget tégy Istennek. Csak ez az igazi szeretet és igazi hit” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). Ahogy a himnuszt énekeltem, megértettem Isten szándékát, és nagyon felbátorodtam. Kész voltam alávetni magam ennek a nehéz helyzetnek, és Istenre és a hitemre támaszkodva túljutni rajta. A munkatáborban töltött több mint két évem alatt orrnyálkahártya-gyulladásom, hörghurutom, reumás ízületi gyulladásom, sérvem és gyomorproblémáim lettek. Egyszer, amikor a sérvem kiújult, és a munkatábor egyik őre elvitt az orvosi rendelőbe, láttam, ahogy a kezelőorvos beletör egy tűt egy rab fenekébe, majd vérzéscsillapító csipesszel rántja ki. Rettegtem, amikor ezt láttam, és nem mertem visszamenni abba a rendelőbe. Abban az időben néhány lépésnél többet nem tudtam megtenni anélkül, hogy ne nyilallt volna fájdalom az alhasamba. Amikor megpróbáltam összeszedni magam és dolgozni egy kicsit, úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Az őrök attól tartottak, hogy felelősségre vonják őket, ha meghalok, ezért elvittek a városi munkatábor kórházába egy alaposabb orvosi vizsgálatra. A vizsgálat után az orvos meglepetten mondta: „Miféle munkát végez? Hogy várhatott idáig az orvosi ellátással! A sérvét meg kell műteni. Emellett a mája és az epehólyagja is enyhén megnagyobbodott, így már nem alkalmas fizikai munkára. Ha tovább dolgozik, meg fog halni.” Az őrök azonban csak hoztak nekem néhány gyógyszert, és visszaszállítottak a munkatáborba. Akkoriban nagyon aggódtam, mert tudtam, hogy még egy év van hátra a büntetésemből, és nem voltam benne biztos, hogy kibírom. Ezután arra gondoltam: „Két év börtön alatt gyötörtek a rendőrök, és a rabok majdnem halálra vertek, de mindezen szenvedések ellenére egyszer sem árultam el Istent. Akkor hogyhogy ilyen súlyos betegségem lett? Tényleg az a sorsom, hogy ebben a munkatáborban haljak meg?” Szenvedésem közepette így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Mit tegyek most? Kérlek, vezérelj!” Kis idő múlva eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból. „Tudnod kell, hogy van-e benned igaz hit és igaz hűség, hogy a múltban szenvedtél-e Istenért, és teljesen alávetetted-e magad Istennek. Ha ezek hiányoznak belőled, akkor ott marad benned a lázadó mivolt, a csalárdság, a kapzsiság és a panaszkodás. Mivel a szíved távol áll a becsületességtől, soha nem részesültél elismerésben Istentől, és soha nem éltél a világosságban” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Három intelem). Ahogy Isten szavain töprengtem, elgondolkodtam magamon. Amikor betegséggel és fájdalommal szembesültem, negatív és gyenge lettem, sőt, még Istennel is vitatkozni próbáltam. Megszegtem az eskümet, panaszkodtam és lázadtam. Hol volt az alávetettségem? Hol volt a bizonyságtételem? Emlékeztem, hogy amikor a KKP üldözött és gyötört, és fájdalmaim voltak és gyenge voltam, Isten szavai vezéreltek, adtak hitet és erőt. Isten emberek, helyzetek és dolgok által is utat nyitott számomra. Mindig mellettem volt, vigyázott rám és megóvott. Oly nagy volt a szeretete irántam, és tudtam, hogy többé nem érthetem félre Őt, és abba kell hagynom a panaszkodást. Bármilyen gyötrelem vagy szenvedés is várt rám, akár éltem, akár haltam, Istenre kellett támaszkodnom, hogy tovább haladjak előre! Egy hónappal később a rendőrök egy másik munkára helyeztek át, ahol nem kellett annyit járkálnom, és az egészségem jelentősen javult. Szívem mélyéből adtam hálát Istennek az Ő szeretetéért.

A munkatáborban gyakran énekeltem magamban csendesen himnuszokat. Az, amelyik különösen mély hatással volt rám, a „Mit ajánlottál fel Istennek?” Címet viselte. Így szól: „Ábrahám felajánlotta Izsákot – ti mit ajánlottatok fel? Jób mindent felajánlott – ti mit ajánlottatok fel? Oly sok ember áldozta fel magát, az életét adva és a vérét ontva azért, hogy az igaz utat keresse. Ti megfizettétek ezt az árat? Ehhez képest ti egyáltalán nem vagytok jogosultak arra, hogy ilyen nagy kegyelmet élvezzetek. Ne tartsátok túl nagyra magatokat. Semmid nincs, amivel dicsekedhetnél. Ez a nagyszerű üdvösség, ez a nagy kegyelem ingyen adatik nektek. Semmit nem ajánlottatok fel, mégis ingyen élvezitek a kegyelmet. Nem szégyellitek magatokat?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Móáb leszármazottai megmentésének jelentősége). Minden alkalommal, amikor befejeztem ennek a himnusznak az éneklését, hálával teltem el. Az én megpróbáltatásom semmi sem volt a különböző korokban élt szentek megpróbáltatásaihoz képest. Isten munkájának megtapasztalása során mindannyian gyönyörű bizonyságot tettek Istenről, és elnyerték az Ő elismerését. Isten most nekem is hasonló lehetőséget adott a bizonyságtételre – ez az Ő irántam való szeretete volt! Isten szavai voltak azok, amik folyamatosan bátorítottak és vezéreltek a munkatáborban töltött hosszú és nehéz fogságom során. Ilyen szörnyű körülmények között nem boldogultam volna Isten szavainak útmutatása nélkül.

2007 szeptemberében letöltöttem a büntetésemet, és szabadon engedtek a munkatáborból. Távozáskor arra utasítottak, hogy miután hazaérek, jelentkezzek a helyi rendőrőrsön, különben érvénytelenítik a lakcímbejelentésemet. Azzal is megfenyegettek, hogy ha újra letartóztatnak, sokkal súlyosabb büntetést kapok. A szabadulásom után elköltöztem otthonról, hogy továbbra is hihessek Istenben és végezhessem a kötelességemet. A KKP általi letartóztatás és üldöztetés révén világosan felismertem démoni, Istennek ellenálló lényegüket. Minél jobban üldöztek, annál eltökéltebb lettem, hogy követem Istent, hogy eleget tegyek teremtett lényként kapott felelősségemnek, és hogy jól végezzem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Hála legyen Istennek!