78. Miután tudomást szereztem szüleim haláláról

A szüleim kiskorom óta mindig nagyon szerettek, és kemény fizikai munkát végeztek, hogy a testvéremet és engem iskoláztassanak. Látva, hogy hajnaltól alkonyatig milyen keményen dolgoznak, arra gondoltam magamban: „Amikor felnövök, sok pénzt kell keresnem, hogy jobb életet biztosíthassak a szüleimnek.” Miután elkezdtem dolgozni, minden megkeresett pénzemet a szüleimnek küldtem, remélve, hogy javíthatok az életminőségükön. Később elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, és megosztottam az evangéliumot a szüleimmel, de édesapám felhagyott a hittel, mert félt, hogy a nagy vörös sárkány üldözni fogja. Édesanyám azonban továbbra is támogatott a kötelességemben, és segített gondoskodni a gyermekemről. Úgy éreztem, a szüleim nagyon sokat tettek értem, és minden alkalommal, amikor hazamentem meglátogatni őket, igyekeztem minél többet segíteni nekik a házimunkában, és gyermeki kötelességtudatot mutatni irántuk, ami megnyugvást hozott a lelkemnek. 2022 júniusában a rendőrség az evangelizációs munkám miatt üldözni kezdett, és ezután már nem térhettem haza, hogy lássam a szüleimet és a gyermekemet. Aggódtam amiatt is, hogy a szüleim idősek és rossz egészségi állapotban vannak, és ha megbetegednének, nem lenne senki, aki gondoskodna róluk. Isten szavainak olvasása által megértettem, hogy egy ember életét teljes mértékben Isten rendezi el, és hogy a szüleim sorsa felett is Isten uralkodik, ezért Istenre bíztam a szüleimet, és az állapotomra ez nem volt nagy hatással, így normálisan tudtam végezni a kötelességemet.

2022. november végén levelet kaptam egy nővértől, amelyben az állt, hogy édesanyám kórházban van, és kritikus az állapota. A levél nem tért ki arra, hogy milyen betegsége van, és én nagyon aggódtam, nem tudtam, mi baja lehet anyámnak, és milyen állapotban van. Nagyon szerettem volna hazamenni meglátogatni őt. De aztán eszembe jutott, hogy a rendőrség még mindig üldöz, és hogy mennyire elfoglalt vagyok az utóhatások kezelésével a letartóztatásokkal szembesülő több gyülekezetben, és hogy a távozásom késleltetné a gyülekezet munkáját. Nagyon vívódtam, ezért Istenhez imádkoztam, és Rábíztam édesanyám betegségét. 2023. május közepén levelet kaptam otthonról, amelyben az állt, hogy édesanyám előző évben agyvérzésben elhunyt, és hogy édesapám is meghalt néhány nappal azelőtt egy asztmarohamban. Ezt a hirtelen jött hírt egyszerűen túl sok volt feldolgozni. Amikor arra gondoltam, milyen gyorsan elmentek, és hogy nincsenek többé szüleim, szívembe mart a fájdalom, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást. Arra gondoltam, hogy nem voltam ott, hogy gondoskodjak róluk, amikor betegek voltak, és hogy nem láttam őket utoljára, mielőtt elmentek. Úgy éreztem, biztosan nagyon szomorúak voltak, és csalódtak bennem, a lányukban, és hogy a rokonaim biztosan hálátlan lánynak vagy hálátlan semmirekellőnek neveznek. Annyira gyengének éreztem magam, hogy csak sírni tudtam. Amikor bementem a szobámba és lefeküdtem, a fejem tele volt a szüleim képeivel. A mosolyuk, a kedvességük irántam, és a közös életünk jelenetei mint egy film peregtek le a szemeim előtt újra és újra. Arra gondoltam, milyen nehéz volt a szüleimnek felnevelniük engem, hogyan végeztek kemény fizikai munkát, hogy iskoláztassanak, és hogyan segített édesanyám gondoskodni a gyermekemről, amíg én távol az otthonomtól végeztem a kötelességeimet. Úgy éreztem, minden apró dologért, amit értem tettek, rengeteggel tartozom nekik. Annyira fájt minden, és még az is eszembe jutott, hogy ha nem a kötelességemet végeztem volna, hanem dolgoztam volna, hogy pénzt keressek, segíthettem volna nekik a megélhetési költségeikben, és pénzt adhattam volna az orvosi kezelésükre, amikor betegek voltak, és talán nem haltak volna meg ilyen hamar. Amikor arra gondoltam, hogy az évek során nem voltam mellettük, hogy gondoskodjak róluk, és hogy nem teljesítettem a lányukként rám háruló felelősséget, bűnösnek éreztem magam, és úgy éreztem, rengeteggel tartozom nekik! Azokban a napokban nagyon csüggedt állapotban voltam, enni és aludni sem tudtam, bűntudatban és fájdalomban éltem. Bár továbbra is végeztem a kötelességemet, a szívem mélyen nyugtalan volt. Hiányzott belőlem a teherérzet is, hogy nyomon kövessem az evangelizációs munkát, amelyért felelős voltam, és ez a munkámra is kihatott. Fájdalmamban Istenhez imádkoztam: „Istenem, a szüleim elhunytak, és nagy fájdalomban és gyötrelemben vagyok. Kérlek, segíts nekem, és óvd meg a szívemet a zaklatottságtól!” Az ima után egy kicsit békésebbnek éreztem magam. Eszembe jutottak Isten szavai arról, hogyan kell kezelni a szülők halálát, ezért megkerestem őket, hogy elolvassam.

Mindenható Isten azt mondja: „Amikor a szüleik elhalálozására kerül sor, az embereknek akkor is helyes és racionális hozzáállással kellene rendelkezniük. [...] Akkor, mielőtt ez megtörténne, hogyan kellene elhárítanod azt a váratlan csapást, amelyet ez rád mér, hogy az ne befolyásolja, ne zavarja, illetve ne érintse a kötelességed végrehajtását, illetve az általad járt utat? Először is nézzük meg, pontosan miről is szól a halál, és pontosan miről is szól az elmúlás – vajon nem azt jelenti, hogy az ember elhagyja ezt a világot? (De igen.) Azt jelenti, hogy az az élet, amelyet az ember birtokol, amelynek fizikai jelenléte van, kitörlődik az emberek által látható anyagi világból, és eltűnik. Ez az ember ezután egy másik világban, egy másik formában él tovább. A szüleid életének távozása azt jelenti, hogy az a kapcsolat, amely ebben a világban köztetek van, feloldódott, eltűnt és véget ért. Ők egy másik világban, más formákban élnek. Azt, hogy miként folytatódik az életük abban a másik világban, hogy visszatérnek-e ebbe a világba, találkoztok-e újra, vagy lesz-e bármilyen testi kapcsolat vagy érzelmi összefonódás köztetek, Isten rendelte el, és semmi köze hozzád. Összegezve, az elmúlásuk azt jelenti, hogy a küldetésük ebben a világban véget ért, és pontot tettek utánuk. A küldetésük ebben az életben és ebben a világban véget ért, ezért a velük való kapcsolatod szintén véget ért. Van bármi köze is hozzád annak, hogy a jövőben reinkarnálódnak-e, illetve szembesülnek-e bármiféle büntetéssel vagy megszorítással, vagy bármiféle kezeléssel és intézkedéssel abban a másik világban? Dönthetsz te erről? Semmi köze hozzád, nem dönthetsz efelől, és nem fogsz tudni hírt szerezni erről. A velük való kapcsolatod ebben az életben akkor véget ér. Vagyis akkor az a sors, ami összekötött benneteket, míg 10, 20, 30 vagy 40 évig egymás mellett éltetek, a végére ér. Ezután ők ők, te pedig te vagy, és egyáltalán semmiféle kapcsolat nem létezik köztetek. Még ha mindannyian hisztek is Istenben, ők végrehajtották a saját kötelességeiket, te pedig a tiédet végzed; amikor már nem élnek többé ugyanabban a térbeli környezetben, nincs többé közöttetek semmiféle kapcsolat. Egyszerűen már teljesítették azokat a küldetéseket, amelyeket Isten rájuk bízott. Amikor tehát az érted teljesített felelősségeikről van szó, azok aznap érnek véget, amikor elkezdesz tőlük függetlenül létezni – többé semmi dolgod a szüleiddel. Ha ma elhunynak, akkor csupán érzelmi szinten fogsz hiányolni valamit, és kettővel kevesebb szeretted lesz, akik után vágyakozhatsz. Soha többé nem látod őket viszont, és soha többé nem hallhatsz majd újra híreket felőlük. Ahhoz, ami ezután velük történik, valamint a jövőjükhöz, semmi közöd, nem lesz köztetek vérségi kötelék, még csak nem is lesztek ugyanolyan fajta lények többé. Ez már csak így van. A szüleid eltávozása egyszerűen csak az utolsó hír lesz, amelyet ebben a világban felőlük hallasz, és az utolsó azon szakaszok közül, amelyeket akkor látsz vagy hallasz, amikor a megszületésük, megöregedésük, megbetegedésük és haláluk élettapasztalatairól van szó, ennyi az egész. A haláluk semmit nem fog elvenni tőled, illetve semmit sem fog adni neked, egyszerűen csak meghaltak, az emberként való utazásuk véget ért. Ezért amikor sor kerül az eltávozásukra, nem számít, hogy ez véletlen halál, normális halál, betegség miatti halál és így tovább, mindenesetre, ha ezek nem Isten szuverenitása és az Ő intézkedései lennének, akkor egyetlen ember vagy erő sem vehetné el az életüket. Az elhalálozásuk csupán a fizikai életük végét jelenti. Ha hiányoznak neked és vágyakozol utánuk, vagy szégyelled magad az érzéseid miatt, nem kellene ezeket érezned, és nem is szükséges, hogy érezd őket. Ők már eltávoztak ebből a világból, ezért fölösleges hiányolni őket, nem igaz? Ha azt gondolod: »Hiányoztam a szüleimnek ennyi év alatt? Mennyivel többet szenvedtek, amiért nem voltam mellettük, hogy gyermeki jámborságot tanúsítsak irántuk oly sok éven át? Ezek alatt az évek alatt mindig azt kívántam, hogy bárcsak eltölthetnék velük egy pár napot, soha nem számítottam arra, hogy ilyen hamar meghalnak. Szomorú vagyok és bűntudatom van.« Nem szükséges, hogy így gondolkodj, a haláluknak semmi köze hozzád. Miért nincs semmi köze hozzád? Azért, mert még ha gyermeki jámborságot tanúsítottál is irántuk, vagy kísérgetted is őket, ez nem az a kötelezettség vagy feladat, amelyet Isten adott neked. Isten rendelte el, hogy a szüleid mennyi szerencsével és mennyi szenvedéssel találkoznak majd a részedről – ennek egyáltalán semmi köze hozzád. Nem fognak tovább élni azért, mert velük vagy, és nem fognak rövidebb életet élni azért, mert távol vagy tőlük és nem tudtál gyakran velük lenni. Isten rendelte el, hogy meddig fognak élni, és ennek semmi köze hozzád. Ezért ha az életed során a szüleid halálhírét hallod, nem kell bűntudatot érezned. Helyesen kell megközelítened ezt a dolgot, és el kell fogadnod” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). „Ha nem hagytad volna el az otthonodat, hogy máshol végezd a kötelességedet, és a szüleid mellett maradtál volna, vajon megelőzhetted volna, hogy megbetegedjenek? (Nem.) Vajon irányíthatod azt, hogy a szüleid élnek-e vagy meghalnak? Irányíthatod-e azt, hogy gazdagok vagy szegények? (Nem.) Bármilyen betegséget kapnak is el a szüleid, az nem azért lesz, mert annyira kimerítette őket a nevelésed, illetve mert hiányoztál nekik; főleg nem miattad fogják elkapni ezeknek a nagy, súlyos és esetleg halálos betegségeknek az egyikét sem. Ez az ő sorsuk, és semmi köze hozzád. Bármennyire odaadó vagy, a legtöbb, amit elérhetsz, hogy egy kicsit csökkented a testi szenvedésüket és a terheiket, de hogy mikor betegszenek meg, milyen betegséget kapnak el, mikor halnak meg, és hol halnak meg – van ezeknek a dolgoknak bármi köze is hozzád? Nem, nincsen. Ha odaadó vagy, ha nem vagy nemtörődöm és hálátlan, és az egész napot velük töltöd, szemmel tartod őket, akkor nem lesznek betegek? Nem fognak meghalni? Ha meg fognak betegedni, akkor nem lesznek így is, úgy is betegek? Ha meg fognak halni, nem halnak meg mindenképpen? Nem igaz?” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy az, hogy egy ember mikor születik, mikor hal meg, és milyen hosszú az élettartama, mind Isten szuverenitásának és eleve elrendelésének a része. Azt, hogy a szüleink mikor és hogyan halnak meg, szintén mind Isten rendezi el és uralja. Én nem Isten szavai alapján szemléltem a dolgokat, és nem ismertem fel az Ő szuverenitását. Azt gondoltam, hogy ha nem mentem volna el végezni a kötelességemet, gondoskodhattam volna a szüleimről, és biztosíthattam volna számukra az orvosi kezelést, amikor betegek voltak, és hogy ezáltal talán még élhettek volna néhány évet, és nem halnak meg olyan hamar. A dolgokról alkotott nézeteim megegyeztek egy nem hívőével, és azonosak voltak egy álhívőével. Eszembe jutott, hogy amikor a szüleim korábban betegek voltak, hazamentem meglátogatni őket, de csak annyit tehettem, hogy vigasztaló szavakat mondtam nekik, tanácsoltam, hogy vigyázzanak magukra, és odaadtam nekik a kevés pénzemet, hogy gyógyszert vegyenek. De a betegségük nem javult, és nem tudtam enyhíteni a szenvedésüket. Különösen, amikor Isten ezen szavait olvastam: „Bármilyen betegséget kapnak is el a szüleid, az nem azért lesz, mert annyira kimerítette őket a nevelésed, illetve mert hiányoztál nekik; főleg nem miattad fogják elkapni ezeknek a nagy, súlyos és esetleg halálos betegségeknek az egyikét sem. Ez az ő sorsuk, és semmi köze hozzád.” Jöttem rá végül, hogy a szüleim halálának semmi köze hozzám, és hogy amikor az élettartamuk a végéhez ért, Isten által eleve elrendelt időben kellett elhagyniuk ezt a világot. Ez volt a sorsuk. Eszembe jutott, hogy anyám azt mondta, apámat több alkalommal is kritikus állapotban szállították kórházba életmentő kezelésre, és mindenki azt hitte, hogy hamarosan meghal, de végül túlélte. Sokan évekig a szüleik mellett vannak és gondoskodnak róluk, de mégsem tudják megakadályozni, hogy meghaljanak, amikor megbetegszenek. Semmi pénz nem mentheti meg őket. Láttam, hogy Isten uralkodik mindenki sorsa felett, és hogy még ha én a szüleim mellett lettem volna is, hogy gondoskodjak róluk, akkor is megkapták volna azokat a betegségeket, amelyek nekik rendeltettek, és mindegy, mennyi pénzt költöttem volna a kezelésükre, az sem menthette volna meg az életüket. Ráadásul a szüleim mindketten hatvan év felettiek voltak, és apám már több éve asztmában szenvedett, és mindennap gyógyszerek segítségével maradt életben, és nagy fájdalmai voltak. Most, hogy elhunyt, már nem szenvedett a betegségtől, ami egyfajta megkönnyebbülés volt számára. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben némileg megkönnyebbültem, az állapotom javult egy kicsit, és elkezdtem normálisan végezni a kötelességemet.

Egy nap, miközben a kötelességemet végezve úton voltam, megláttam egy idős párt a buszon, akik nagyjából a szüleimmel egyidősek voltak, és újra a szüleimre gondoltam, és arra, hogy elhunytak, és már nincsenek velem egy világban. Erre gondolva könnyek szöktek a szemembe, és nagyon mélabús állapotba kerültem. Különösen Újévkor gondoltam újra a szüleimre, és hálátlannak éreztem magam, amiért nem tudtam kényelmes életet biztosítani nekik. Ez egy olyan akadály volt, amin egyszerűen nem tudtam túljutni, és mélységesen adósuknak éreztem magam. Tudtam, hogy az állapotom helytelen, és Istenhez imádkoztam: „Istenem, a szüleim elhunytak, és tudom, hogy ez a Te szuverenitásod és elrendezésed, de mégsem tudom elengedni, és azt veszem észre, hogy bűntudatban és önvádaskodásban élek. Kérlek, segíts nekem feloldani az állapotomat!”

Ezután elolvastam egy részletet Isten szavaiból: „Ami a szülői elvárások kezelését illeti: világos, hogy mely alapelveket kell követni, és hogy milyen terheket kell elengedni? (Igen.) Melyek tehát pontosan azok a terhek, amelyeket ezen a téren cipelnek az emberek? Hallgatniuk kell a szüleikre, és lehetővé kell tenniük, hogy jó életük legyen a szüleiknek; a szüleik mindent az ő érdekükben tesznek, nekik pedig ahhoz, hogy hűséges gyermekek legyenek, azt kell tenniük, amit a szüleik mondanak. Azonkívül felnőttként meg kell tenniük dolgokat a szüleikért, viszonozniuk kell a szüleik jóságát, hűségesnek kell lenniük hozzájuk, kísérniük kell őket, nem szomoríthatják el őket, és nem okozhatnak nekik csalódást, nem hagyhatják cserben őket, és mindent meg kell tenniük azért, hogy minimálisra csökkentsék vagy akár teljességgel meg is szüntessék a szüleik szenvedését. Ha nem tudod ezt elérni, hálátlan és hűtlen vagy, megérdemled, hogy beléd csapjon a villám, és hogy megvessenek, és akkor rossz ember vagy. Vannak ilyen terheid? (Igen.) Mivel ezek a dolgok teherként nehezednek az emberekre, az embereknek el kell fogadniuk az igazságot, és megfelelően szembe kell nézniük ezekkel a dolgokkal. Csak az igazság elfogadásával lehet elengedni ezeket a terheket és helytelen gondolatokat, valamint változtatni rajtuk. Ha nem fogadod el az igazságot, van számodra másik út? (Nincs.) Így aztán akár a családból, akár a testből eredő terhek elengedéséről van szó, minden a helyes gondolatok és nézetek elfogadásával és az igazság elfogadásával kezdődik. Ahogy elkezded elfogadni az igazságot, fokozatosan ízekre fogod szedni, fel fogod ismerni és át fogod látni ezeket a helytelen gondolatokat és nézeteket, azután pedig fokozatosan el fogod utasítani őket. E helytelen gondolatok és nézetek ízekre szedése, felismerése, majd elengedése és elutasítása során fokozatosan meg fogod változtatni a hozzáállásodat és megközelítésedet ezekhez a dolgokhoz. Az emberi lelkiismeretedből vagy érzéseidből eredő gondolatok fokozatosan gyengülni fognak; nem fognak többé zaklatni vagy megkötözni téged az elméd mélyén, nem fogják uralni vagy befolyásolni az életedet, és nem fogják akadályozni a kötelességed teljesítését. Például, ha elfogadtad a helyes gondolatokat és nézeteket, és ha elfogadtad az igazságnak ezt az aspektusát, akkor a szüleid halálhírének hallatán mindössze könnyeket fogsz ontani értük, de nem fogsz azon gondolkozni, hogy az elmúlt évek során mennyire nem viszonoztad nekik, hogy jók voltak hozzád és felneveltek, hogy mennyi szenvedést okoztál nekik, hogy a legkevésbé sem kárpótoltad őket, vagy hogy nem biztosítottál jó életet a számukra. Nem fogod többé vádolni magad e dolgok miatt – helyette a normális emberi érzések szükségleteiből eredő, normális kifejeződéseket fogsz mutatni; könnyezni fogsz, azután pedig egy kicsit vágyódni fogsz utánuk. Ezek a dolgok hamarosan természetessé és normálissá válnak, és gyorsan elmerülsz a normális életben és a kötelességeid teljesítésében; nem fog bántani ez a dolog. Ám ha nem fogadod el ezeket az igazságokat, akkor a szüleid halálhírét hallva vég nélkül sírsz majd. Sajnálni fogod a szüleidet, azt, hogy egész életükben nehéz soruk volt, és hogy ilyen hűtlen gyermeket neveltek, mint te; amikor betegek voltak, nem szolgáltál feléjük az ágyuk mellett, és amikor meghaltak, nem sírtál a temetésükön, és nem gyászoltad őket; cserben hagytad őket, csalódást okoztál nekik, és nem biztosítottál jó életet a számukra. Hosszú időn át fogsz majd ezzel a bűntudattal élni, és valahányszor eszedbe jut, csak sírsz, és tompa fájdalom hasít a szívedbe. Valahányszor ezzel kapcsolatos körülményekkel, emberekkel, eseményekkel vagy dolgokkal találkozol, érzelmi reakciót mutatsz; lehet, hogy életed hátralévő részében végig elkísér majd ez a bűntudat. Mi ennek az oka? Az, hogy sohasem fogadtad el életedül az igazságot, sem a helyes gondolatokat és nézeteket; helyette mindmáig a régi gondolataid és nézeteid uralkodnak feletted és befolyásolják az életedet. Így aztán egész hátralévő életedet a szüleid halála miatt érzett fájdalomban fogod tölteni. Ez a folyamatos szenvedés a testi kényelmetlenséget jóval meghaladó következményekkel jár majd; kihatással lesz az életedre, a kötelességeid teljesítéséhez való hozzáállásodra, a gyülekezet munkájához való hozzáállásodra, az Istenhez való hozzáállásodra, valamint a lelkedet megérintő bármilyen emberhez vagy dologhoz való hozzáállásodra is. További dolgokkal kapcsolatban is elcsüggedhetsz és elkeseredhetsz, levertté és passzívvá válhatsz, elveszítheted az életbe vetett hitedet, bármi iránt elveszítheted a lelkesedésedet és a motivációdat, és így tovább. Idővel nem korlátozódik majd a hatás az egyszerű, hétköznapi életedre; a kötelességeid teljesítéséhez való hozzáállásodra és az életben választott utadra is ki fog hatni. Ez nagyon veszélyes. Az lehet e veszély következménye, hogy teremtett lényként nem tudod majd megfelelően teljesíteni a kötelességeidet, sőt, akár fel is hagyhatsz a kötelességeid teljesítésével félúton, vagy ellenálló kedélyállapotot és hozzáállást táplálhatsz magadban az általad teljesített kötelességek iránt. Röviden: idővel óhatatlanul rosszabbodni fog ez a fajta helyzet, és rossz irányba alakul majd miatta a hangulatod, az érzelmi állapotod és a mentalitásod. Érted? (Igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy azért éltem fájdalomban és bűntudatban, mert elfogadtam a Sátán hagyományos eszméit, mint például: „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, „gondoskodnod kell a szüleidről idős korukban, és végig kell kísérned őket életük végéig”, és „aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat”. Azt hittem, hogy gyermeki kötelességtudattal viseltetni szüleink iránt, idős korukban gondoskodni róluk, és életük végéig elkísérni őket a lelkiismeretes és emberséges ember ismérve, és ha valaki nem teszi meg ezeket a dolgokat, az lelkiismeretlen és embertelen, ezért a szívem tele volt bűntudattal, és a lelkiismeretem nyugtalan volt és elítélt engem. Amikor tudomást szereztem mindkét szülőm haláláról, arra gondoltam, milyen nehéz volt nekik felnevelniük, és mennyi mindent áldoztak értem. Én mégsem tettem kényelmessé az idős korukat, és nem gondoskodtam róluk, amikor betegek voltak, sőt, még utoljára sem láttam őket, mielőtt elhunytak. Folyamatosan hálátlannak éreztem magam, és úgy éreztem, nem teljesítettem gyermeki felelősségemet, és hogy emiatt mások elítélnek és megvetnek, ezért nem tudtam megbocsátani magamnak. Az olyan eszméket, mint „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl”, „gondoskodnod kell a szüleidről idős korukban, és végig kell kísérned őket életük végéig”, és „aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat”, pozitív dolgoknak tartottam, de nem Isten szavai szerint szemléltem a dolgokat. Valójában Isten az alapján ítéli meg, hogy egy embernek van-e lelkiismerete és embersége, hogy képes-e teljesíteni teremtett lényként a kötelességét, és eleget tenni Neki. Ha egy ember mindent fel tud adni, hogy Istenért áldozza magát, és teljesítse teremtett lényként a kötelességét, az ilyen ember hűséges Istenhez, és nagy lelkiismerettel és emberséggel rendelkezik. Ezzel szemben, ha egy ember gyermeki kötelességtudatból elhagyja a kötelességét, még ha nagyon jól gondoskodik is a szüleiről, és mindenki dicséri őt mint hálás gyermeket, az ilyen ember a testi érzéseiért él, önző, megvetendő, és hiányzik belőle az emberség. A történelem szentjeire gondoltam, akik elhagyták a családjukat és a munkájukat, hogy az Úr evangéliumát hirdessék. Azért, hogy az embereket Istenhez vezessék, és így azok elnyerhessék az Ő üdvösségét, elhagyták a hazájukat és a családjukat. Az emberek szemében érzéketlennek tűnhettek, amiért nem gondoskodtak a családjukról, és nem voltak hálásak a szüleiknek, de Isten szemében teljesítették teremtett lényként a kötelességüket, és volt lelkiismeretük és emberségük. Tetteikre Isten emlékezett. Én az Istenbe vetett hit helyes útját követtem, üldöztetést szenvedtem el a KKP-től, és nem térhettem haza. Az, hogy nem tudtam gondoskodni a szüleimről, a körülményeknek volt köszönhető, nem a gyermeki kötelességtudat vagy a lelkiismeret hiányának. Mindegy, hogyan nézett rám a családom, vagy hogyan szidtak a nem hívők, az út, amin jártam, nem volt rossz. Nem fontos, hogy mások hogyan néznek rám, az számít, hogy elnyerhetem-e Isten jóváhagyását. Ez a legfontosabb. A szüleim halála miatt adósnak éreztem magam, és a bűntudat állapotában éltem, panaszt és lázadást tápláltam Isten ellen, és nem voltam hűséges a kötelességemben. Hogyan lett volna nekem bármi emberségem vagy lelkiismeretem? Isten adott nekem életet, vigyázott rám és oltalmazott, és minden szükségemet kielégítette, én mégis panaszkodtam Rá. Igazán képtelen voltam megkülönböztetni a jót a rossztól, és észszerűségnek nyoma se volt bennem! Amikor rájöttem ezekre a dolgokra, Istenhez imádkoztam: „Istenem, nem akarok fájdalomban élni a szüleim elmúlása miatt, bűnbánatot akarok tartani Előtted.”

Később elolvastam egy részletet Isten szavaiból: „Nézzük meg annak a kérdését, hogy a szüleid hoztak a világra téged. Ki volt az, aki úgy döntött, hogy ők hozzanak a világra téged: te vagy a szüleid? Ki választott kit? Ha Isten szemszögéből tekintesz erre, a válasz: egyikőtök sem. Sem te, sem a szüleid nem választották azt, hogy ők hozzanak a világra téged. Ha megnézed ennek a kérdésnek a gyökerét, ezt Isten rendelte el. Most egyelőre félreteszük ezt a témát, mivel ezt a kérdést könnyen megértik az emberek. A te szemszögedből nézve, passzívan születtél a szüleidhez, anélkül, hogy bármilyen választásod lett volna ebben a dologban. A szüleid szemszögéből nézve, ők saját független akaratukból hoztak a világra, igaz? Más szóval, félretéve Isten elrendelését, amikor a születésed kérdéséről van szó, a szüleidnél volt minden hatalom. Ők választották, hogy világra hoznak téged, és minden döntést ők hoztak. Nem te választottad, hogy ők hozzanak a világra téged, hanem passzívan születtél meg hozzájuk, és semmilyen választásod nem volt ebben a kérdésben. Mivel tehát minden hatalom a szüleidnél volt, és ők választották, hogy életet adnak neked, kötelezettségük és felelősségük, hogy felneveljenek téged, hogy felnőtté neveljenek, hogy oktatásban részesítsenek, élelemmel, ruhákkal és pénzzel lássanak el – ez az ő felelősségük és kötelezettségük, és ez az, amit tenniük kell. Minthogy abban az időszakban, amikor neveltek téged, állandóan passzív voltál, nem volt jogod választani – nekik kellett felnevelniük téged. Mivel fiatal voltál, nem voltál képes arra, hogy felneveld saját magad, nem volt más választásod, mint hogy passzívan, a szüleid által nevelkedj fel. Olyan módon nevelkedtél, ahogy a szüleid választották, ha jó ételt és italt adtak neked, akkor jó ételeket ettél és jó italokat ittál. Ha a szüleid olyan életkörnyezetet biztosítottak számodra, ahol pelyván és vadnövényeken éltél túl, akkor pelyván és vadnövényeken éltél túl. Mindenesetre, amikor nevelkedtél, passzív voltál, és a szüleid eleget tettek a felelősségüknek. Ez ugyanolyan, mint ahogy a szüleid egy virágot gondoznak. Mivel egy virágot akarnak ápolni, műtrágyázniuk, öntözniük kell, és biztosítaniuk, hogy kapjon napfényt. Az embereket illetően tehát nem számít, hogy a szüleid pedánsan vigyáztak-e rád vagy nagy gondodat viselték-e, mindenesetre csak a felelősségüknek és kötelezettségüknek tettek eleget. Függetlenül attól az októl, amiért felneveltek téged, ez volt a felelősségük – mivel ők hoztak világra, felelősséget kell vállalniuk érted. Ennek alapján tekinthető-e kedvességnek mindaz, amit a szüleid érted tettek? Nem tekinthető, igaz? (Igaz.) Nem számít kedvességnek az, hogy a szüleid eleget tesznek a veled szembeni felelősségüknek, ezért ha egy virág vagy egy növény iránt tesznek eleget a felelősségüknek, öntözve és trágyázva azt, az vajon kedvességnek számít? (Nem.) Ez még távolabb áll a kedvességtől. A virágok és a növények jobban növekednek odakint – ha a földbe ültetik őket, széllel, nappal, esővízzel, akkor virágoznak. Ha odabent cserépbe ültetik őket, nem növekednek olyan jól, mint odakint, de bárhol is vannak, élnek, igaz? Nem számít, hol vannak, azt Isten rendelte el. Élő ember vagy, és Isten minden életért felelősséget vállal, lehetővé téve, hogy életben maradjon és kövesse azt a törvényt, amelyet minden teremtett lény betart. De emberként te abban a környezetben élsz, ahol a szüleid nevelnek téged, ezért abban a környezetben kell felnövekedned és létezned. Az, hogy abban a környezetben élsz, nagyobb mértékben Isten elrendelésének tulajdonítható, kisebb mértékben viszont annak, hogy a szüleid nevelnek téged, igaz? Mindenesetre a felneveléseddel a szüleid felelősséget és kötelezettséget teljesítenek. Felnőtté nevelni téged az ő kötelezettségük és felelősségük, és ez nem nevezhető kedvességnek. Ha nem nevezhető kedvességnek, akkor ez nem olyasvalami, amit élvezned kellene? (De igen.) Ez egyfajta jog, amit élvezned kellene. A szüleidnek kell felnevelniük téged, mivel mielőtt eléred a felnőttkort, az a szerep, amelyet játszol, a felnövő gyerek szerepe. Ezért a szüleid csupán egyfajta felelősségnek tesznek eleget veled szemben, te pedig csak elfogadod azt, de kegyelmet és kedvességet biztosan nem kapsz tőlük. A gyermekszülés és a gyerekgondozás, a szaporodás és a következő generáció felnevelése minden élőlény számára egyfajta felelősség. Például a madaraknak, a teheneknek, a birkáknak, sőt még a tigriseknek is gondoskodniuk kell az utódaikról, miután szaporodtak. Nincs olyan élőlény, amely ne nevelné az utódait. Lehetséges, hogy van néhány kivétel, de nem sok van belőlük. Ez egy természetes jelenség az élőlények létezésében, ez az élőlények ösztöne, és nem lehet kedvességnek tulajdonítani. Egyszerűen csak betartják azt a törvényt, amelyet a Teremtő írt elő az állatoknak és az emberiségnek. Ezért az, hogy a szüleid nevelnek téged, nem egyfajta kedvesség. Ezen az alapon elmondható, hogy a szüleid nem a hitelezőid. A veled szembeni felelősségüknek tesznek eleget. Mindegy, hogy mennyi erőfeszítést vagy pénzt fordítanak rád, nem kérhetik tőled, hogy ezt fizesd vissza nekik, mivel szülőként ez az ő felelősségük. Mivel ez felelősség és kötelezettség, ingyenesnek kell lennie, és nem szabadna ellentételezést kérniük” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy az ő felelősségük és kötelességük volt, hogy felneveljenek, miután világra hoztak, és ez nem tekinthető kedvességnek. Nem értettem az igazságot, és a szüleim gondoskodását és nevelését kedvességnek tekintettem, azt gondolva, hogy oly sokat adtak nekem, és jók voltak hozzám, ezért viszonoznom kell a kedvességüket. Amikor a szüleim betegek voltak, nem tértem haza, hogy gondoskodjak róluk, és amikor elhunytak, még csak nem is láttam őket utoljára. Mélységesen adósuknak éreztem magam, de Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy a szülőknek az a dolguk, hogy felnőtté neveljék a gyermekeiket. Ez az ő felelősségük. Ahogyan annak, aki egy cserepes növényt gondoz, felelőssége, hogy öntözze és táplálja azt, ez sem tekinthető kedvességnek. A szüleim jósága és minden, amit értem tettek, Isten szuverenitásából és elrendezéséből fakadt, és ezt Istentől valónak kell elfogadnom. Nem tartoztam a szüleimnek semmivel, semmit sem kellett visszafizetnem, és nem kellett kárpótolnom őket. Miután ezt megértettem, a szívemben lévő fájdalom némileg csillapodott.

Azzal kapcsolatban, hogyan kezeljem a szüleimet, utat találtam Isten szavaiban. Isten ezen szavait olvastam: „A szüleid nem a hitelezőid – azaz nem kellene folyton azon tűnődnöd, hogyan kell viszonoznod nekik, csak azért, mert olyan sok időt töltöttek a felneveléseddel. Ha nem vagy képes viszonozni nekik, ha nincs lehetőséged vagy nincsenek megfelelő körülményeid arra, hogy viszonozd nekik, akkor mindig szomorúnak fogod érezni magad és bűntudatod lesz, olyannyira, hogy még akkor is szomorú leszel, ha azt látod, hogy valaki a szüleivel van, törődik velük, vagy olyasmit tesz, amivel gyermeki jámborságot tanúsít irántuk. Isten azért rendelte el, hogy a szüleid neveljenek fel téged, hogy lehetővé tegye számodra, hogy felnőtté válj, nem pedig azért, hogy azzal töltsd az életedet, hogy törlessz nekik. Vannak felelősségeid és kötelezettségeid, amelyeket ebben az életben teljesítened kell, van egy út, amelyen járnod kell, és megvan a saját életed. Ebben az életben nem szabad minden energiádat abba fektetned, hogy visszafizesd a szüleid kedvességét. Ez egyszerűen olyasvalami, ami végigkísér az életeden és az életutadon. Az emberi mivolt és az érzelmi kapcsolatok vonatkozásában ez olyasvalami, ami elkerülhetetlen. De az, hogy miféle kapcsolatra rendeltettél te és a szüleid, hogy vajon képesek lesztek-e együtt élni az életetek hátralevő részében vagy pedig különváltok, és a sors nem köt össze benneteket, Isten vezénylésén és intézkedésein múlik. Ha Isten úgy vezényelte és rendezte, hogy ebben az életben más helyen leszel, mint a szüleid, hogy nagyon távol leszel tőlük, és gyakran nem tudtok majd együtt élni, akkor az, hogy eleget tegyél a felelősségeidnek velük szemben, számodra csupán egyfajta vágyakozás. Ha Isten úgy rendezte számodra, hogy ebben az életben nagyon közel élj a szüleidhez, és mellettük tudj maradni, akkor a szüleid iránti felelősséged egy részének teljesítése és némi gyermeki jámborság tanúsítása irántuk az, amit ebben az életben tenned kell – nincs ebben semmi kritizálni való. De ha más helyen vagy, mint a szüleid, és nincs lehetőséged vagy nincsenek megfelelő körülményeid arra, hogy gyermeki jámborságot tanúsíts irántuk, akkor ezt nem kell szégyenletes dolognak tartanod. Nem szabad szégyellned a szüleid szemébe nézni azért, mert képtelen vagy gyermeki jámborságot tanúsítani irántuk; csak arról van szó, hogy a körülményeid nem teszik ezt lehetővé. Gyermekként meg kellene értened, hogy a szüleid nem a hitelezőid. Sok dolog van, amit meg kell tenned ebben az életben, és ezek mind olyan dolgok, amelyeket egy teremtett lénynek meg kell tennie, amelyekkel a teremtés Ura bízott meg téged, és semmi közük a szüleid kedvességének viszonzásához. A gyermeki jámborság kimutatása szüleid iránt, törleszteni nekik, viszonozni a kedvességüket – ezeknek a dolgoknak semmi közük az életben való küldetésedhez. Azt is lehet mondani, hogy nem szükséges gyermeki jámborságot tanúsítanod a szüleid iránt, törlesztened nekik, vagy eleget tenni bármely felelősségednek velük szemben. Egyszerűen szólva, megtehetsz ebből egy kicsit és eleget tehetsz a felelősségeid egy részének, amikor a körülményeid lehetővé teszik; amikor pedig nem, akkor nem kell ragaszkodnod ahhoz, hogy így cselekedj. Ha nem tudsz eleget tenni a felelősségednek, hogy gyermeki jámborságot tanúsíts a szüleid iránt, ez nem valami rettenetes dolog, csupán egy kissé ellenkezik a lelkiismereteddel, emberi erkölcsöddel és emberi elképzeléseiddel. De legalábbis nem ellenkezik az igazsággal, és Isten nem fog érte elítélni. Ha megérted az igazságot, akkor nem lesz lelkiismeret-furdalásod emiatt. Hát nem érzi a szívetek szilárdnak magát most, hogy megértettétek az igazságnak ezt az aspektusát? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy a szüleim nem a hitelezőim. Isten nem azért rendelte el eleve, hogy az utolsó napokban szülessek meg, hogy a szüleimnek törlesszek, vagy hogy hálás gyermekük legyek, hanem hogy teljesítsem azt a küldetést, amit be kell töltenem: hogy emberként és teremtett lényként végezzem a kötelességemet. A gyermeki kötelességtudatnak az ember saját körülményein kell alapulnia. Ha ez nem késlelteti a kötelességet, az ember meglátogathatja a szüleit, hogy eleget tegyen gyermeki felelősségének. De ha, miközben az ember a kötelességét végzi, nincs lehetősége a szülei mellett lenni, hogy gondoskodjon róluk, nem kell adósnak éreznie magát, sem bűntudatot éreznie. A kritikus időkben a kötelesség az első. Ez különösen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Isten ezen szavait olvastam: „Az emberi faj tagjaiként és odaadó keresztényekként mindannyiunk felelőssége és kötelezettsége az, hogy az elménket és a testünket felajánljuk Isten megbízatásának beteljesítésére, mivel teljes lényünk Istentől jött, és Isten szuverenitásának köszönhetően létezik. Ha az elménket és a testünket nem Isten megbízatásának és az emberiség igaz ügyének szánjuk oda, akkor a lelkünk szégyellni fogja magát azok előtt, akik vértanúhalált haltak Isten megbízatásáért, és még inkább szégyellni fogja magát Isten előtt, aki mindent megadott nekünk” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten szuverenitást gyakorol az egész emberiség sorsa felett). Isten az emberi élet forrása. Az életemet Istentől kaptam, és az, hogy ma is élek, szintén Isten gondviselésének és oltalmának köszönhető. Teremtett lényként a kötelességemet végezni az én felelősségem és kötelezettségem. Ezt megértve helyesen tudom kezelni a szüleim elmúlását.

Bár még mindig gondolok időnként a szüleimre, ez már nem korlátoz, és képes vagyok a kötelességeimre összpontosítani. Isten szavai vezettek rá, hogy megértsem, hogyan kezeljem helyesen a szüleim elmúlását, és hogy megtanuljam a szüleimmel való bánásmód gyakorlati alapelveit. Kilábaltam a fájdalmamból. Hálát adok Isten üdvösségéért!