79. Nem akartam vezető lenni – Miért aggódtam annyira?
A 2023-as gyülekezeti választás során hallottam, hogy néhány testvér rám akar szavazni, de a szívem mélyén nem akartam vezető lenni. Eszembe jutott, hogy valamivel korábban egy vezető megbízott néhány testvért a felajánlások szállításával, de mivel rossz embereket választottak ki, a felajánlásokat a nagy vörös sárkány lefoglalta, és több testvért le is tartóztattak. A gyülekezet vizsgálta a pontos okokat. Bár ezt a vezetőt nem bocsátották el, ez mégis nagy véteknek számít. Eszembe jutott egy nővér is, akit korábbról ismertem, és aki vezetőként a saját akarata szerint cselekedett, és hátráltatta a munkát, végül hamis vezető lett, és elbocsátották. Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, aggodalom fogott el, mert úgy hittem, hogy a vezetők felelőssége óriási, és bármikor elbocsáthatják őket, ha a tetteikkel megsértik az alapelveket. Arra gondoltam: „Most Isten munkája a végső szakaszába érkezett, és ez az az idő is, amikor Isten meghatározza minden ember kimenetelét. Ha ebben a kritikus pillanatban nemcsak hogy nem készítek elő jótetteket, hanem gonoszat is cselekszem és elítélnek, hogyan lehetne jó kimenetelem? Jobb lenne egy egyfeladatos munkát vállalni, kockázat nélkül.” Ezt szem előtt tartva vonakodtam elvállalni a vezetői szerepet. Néhány nappal később a gyülekezeti választáson megválasztottak vezetőnek. Az eredményt látva nem éreztem örömöt; inkább lehangoltnak éreztem magam, gyötrődtem, és arra gondoltam: „Ha nem fogadom el, az az alávetettség hiányát mutatná. Ha elfogadom, nemcsak hogy keményebben kell dolgoznom és többet kell elviselnem, mint másoknak, hanem ha elrontom a munkát, az sem lesz kis probléma. Ha megsérteném Isten természetét, az Istenben való hitem útja véget érne, és nem lennének hiábavalók mindazok az évek, amióta hiszek Istenben? Jobb lenne a jelenlegi kötelességemet két lábbal a földön járva, jól végezni.” Amikor így gondolkodtam, szemrehányást éreztem a szívemben, de amikor a vezetői tisztséggel járó óriási felelősségre gondoltam, és arra, hogy a vezetők milyen gyorsan lelepleződnek és kiiktatódnak, ha hibáznak, továbbra sem akartam elvállalni a vezetői szerepet. Folyamatos belső küzdelmet éreztem, mint egy kötélhúzást. Ezért Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy vezessen, és adjon útmutatást.
Egy nap elolvastam egy részletet Isten szavaiból, ami mélyen megérintett. Mindenható Isten azt mondja: „Ha úgy érzed, képes vagy egy bizonyos kötelességet végezni, de közben félsz attól, hogy hibát vétesz és ki leszel rekesztve, és ezért félénk vagy, stagnálsz és nem haladsz előre, az vajon engedelmes hozzáállás? Ha például téged választanak a testvérek vezetőjükül, kötelezve érezheted magad e kötelesség teljesítésére, hiszen megválasztottak, de talán nem viszonyulsz proaktívan ehhez a kötelességhez. Miért nem vagy proaktív? Azért nem, mert gondolsz bizonyos dolgokat erről a kötelességről és így érzed: »Vezetőnek lenni egyáltalán nem jó dolog. Olyan, mint a kés pengéjén vagy vékony jégen járni. Ha jó munkát végzek, nem lesz jutalma, de ha rossz munkát végzek, akkor megmetszenek. És ha megmetszenek, az még nem is a legrosszabb eshetőség. Mi van, ha elbocsátanak vagy kirekesztenek? Ha ez megtörténne, nem lenne vajon vége mindennek a számomra?« Ezen a ponton ellentmondásos érzéseid támadnak. Mi ez a hozzáállás? Óvatoskodás és félreértés. Nem ez az a hozzáállás, amellyel a kötelességükhöz kell viszonyulniuk az embereknek. Ez negatív hozzáállás. Milyennek kellene hát lennie egy pozitív hozzáállásnak? (Nyitott szívű, egyenes embereknek kellene lennünk, és elég bátraknak ahhoz, hogy terhet vállaljunk.) Az alávetettség és az aktív együttműködés hozzáállásának kell lennie. Amit ti mondotok, egy kissé üres. Hogyan lehettek nyitott szívű és egyenes emberek, amikor ennyire féltek? És mit jelent az, hogy elég bátrak vagytok terhet vállalni? Milyen mentalitásból nyerhettek bátorságot ahhoz, hogy terhet vállaljatok? Ha mindig attól félsz, hogy valami balul sül el, és nem tudod kezelni, és sok belső gát akadályoz, akkor alapjaiban hiányzik belőled a tehere vállalásához szükséges bátorság. Az, amiről ti beszéltek, a »nyitott szívű és egyenes emberek«, akik »elég bátrak ahhoz, hogy terhet vállaljanak«, vagy az, hogy »még a halállal szemben sem hátráltok meg«, kissé úgy hangoznak, mint azok a szlogenek, amelyeket dühös fiatalok szoktak kiabálni. Meg lehet oldani gyakorlati problémákat ilyen szlogenekkel? A helyes hozzáállás az, amire itt szükség van. Ahhoz, hogy helyes hozzáállásod legyen, meg kell értened az igazságnak ezt az aspektusát. Csakis így oldhatod meg a belső nehézségeidet, és csak így sikerülhet gond nélkül elfogadnod ezt a megbízatást, ezt a kötelességet. Ez a gyakorlás útja; és egyedül ez az igazság. Vajon hatásos lesz a félelmeiddel szemben, ha olyan kifejezéseket használsz, mint hogy »nyitott szívű és egyenes«, és hogy »elég bátor terhet vállalni«? (Nem.) Ez azt mutatja, hogy ezek a dolgok nem nevezhetők igazságnak, sem a gyakorlat útjának. Talán ezt mondod: »Nyitott szívű és egyenes vagyok, rendíthetetlenül érett jellemű, nincsenek más gondolatok és szennyező dolgok a szívemben, és elég bátor vagyok terhet vállalni.« Látszólag elvállalod a kötelességed, ám később, miután gondolkodtál rajta egy ideig, mégiscsak úgy érzed, hogy nem tudod vállalni. Talán még mindig félsz. Ráadásul talán azt is látod, hogy másokat megmetszenek, és még inkább félni kezdesz, mint aki a saját árnyékától is fél. Egyre inkább azt kezded érezni, hogy túl kevéssé vagy érett, ez a kötelesség pedig hatalmas, áthidalhatatlan szakadék, és végül mégsem leszel képes magadra vállalni ezt a terhet. Ezért nem lehet gyakorlati problémákat szlogenek hangoztatásával megoldani. Akkor hát miként tudod ténylegesen megoldani ezt a problémát? Aktívan keresned kell az igazságot, és engedelmes, együttműködő hozzáállást kell magadévá tenned. Ez teljességgel meg tudja oldani a problémát. A félénkség, a félelem és az aggódás nem használ. Van bármi kapcsolat aközött, hogy lelepleznek és kirekesztenek-e és aközött, ha vezető vagy? Ha nem vagy vezető, el fog tűnni a romlott beállítottságod? Előbb vagy utóbb meg kell oldanod a romlott beállítottságod problémáját. Azonkívül, ha nem vagy vezető, akkor nem lesz több alkalmad gyakorolni, lassan fogsz előrehaladni az életben, és kevés esélyed lesz a tökéletesedésre. Noha valamivel több szenvedés jár együtt azzal, ha vezető vagy dolgozó valaki, sok előnnyel is jár, és ha képes vagy az igazságra törekvés útján járni, tökéletesedhetsz. Milyen hatalmas áldás ez! Alá kell tehát vetned magad és aktívan együtt kell működnöd. Ez a kötelességed és a felelősséged. Nem számít, milyen út van előtted, alávetett szívednek kell lennie. Ezzel a hozzáállással kell teljesítened a kötelességed” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). Isten szavai annyira alaposan leleplezték a szívemben lévő gondolatokat, hogy elszégyelltem magam, és zavarba jöttem. Elgondolkodtam azon, hogy miért is féltem annyira attól, hogy vezető legyek. Azért, mert láttam, ahogy egy vezető rossz embereket választott ki a felajánlások szállítására, aminek következtében a nagy vörös sárkány lefoglalta azokat, több testvért letartóztattak, Isten háza pedig vizsgálta és kezelte az ügyet. Ezért aggódtam, hogy ha vezetővé válok, és nagy hibát követek el a munkában, az nemcsak károkat okoz a gyülekezetnek, hanem a testvérek életbe való belépését is késlelteti. Az nagy vétek lenne, én pedig gyorsan lelepleződnék és kiiktatódnék. Biztonságosabb lenne inkább egy egyfeladatos munkát végezni. Folyamatosan a saját érdekeimet néztem, és nem mertem elfogadni a vezetői kötelességet. Láttam, hogy túl önző voltam, és nyoma sem volt bennem az alávetettségnek. Bár a vezetői lét több munkával jár, több lehetőséget kínál a képzésre, több esélyt az igazság elnyerésére és gyorsabb életbeli növekedést. Ebben Isten őszinte szándéka rejlett, de én nem értettem Isten szándékait, és ehelyett bizalmatlanságot és félreértéseket tápláltam Istennel szemben a szívemben. Hát nem volt ez mélységesen bántó Isten számára? Alá kell vetnem magam, és aktívan együtt kell működnöm, keresve az igazságot, hogy feloldjam az Istennel szembeni bizalmatlanságomat és félreértéseimet.
Ezután elolvastam egy másik részletet Isten szavaiból: „Még akkor is, ha teljesen beleteszi magát a kötelességébe, feladja a munkáját és lemond a családjáról, de nem adja Istennek a szívét, és védekezik Istennel szemben, ez jó állapot? Ez az igazságvalóságba való belépés normális állapota? Nem félelmetes ennek az állapotnak a jövőbeni alakulása? Ha valaki ebben az állapotban folytatja, megkaphatja-e az igazságot? Elnyerheti-e az életet? Be tud-e lépni az igazságvalóságba? (Nem.) Tudatában vagytok annak, hogy ti magatok pont ezzel az állapottal rendelkeztek? Amikor ráébredtek, elgondolkoztok-e magatokban: »Miért óvakodom mindig Istentől? Miért gondolkodom mindig így? Olyan ijesztő így gondolkodni! Ez szembeszáll Istennel és elutasítja az igazságot. Az Istennel szembeni védekezés ugyanaz, mint ellenállni Neki«? Az Istentől való óvakodás állapota olyan, mintha tolvajok lennétek – nem mertek a fényben élni, féltek, hogy leleplezitek démoni arcotokat, ugyanakkor megijedtek: »Istennel nem lehet packázni. Bármikor és bárhol megítélheti és megfenyítheti az embereket. Ha feldühíted Istent, enyhe esetekben meg fog metszeni, súlyos esetekben pedig megbüntet, megbetegít, vagy szenvedést okoz neked. Az emberek nem tudják elviselni ezeket a dolgokat!« Nincsenek vajon ilyen félreértéseik az embereknek? Ez egy Istent félő szív? (Nem.) Nem rémisztő ez a fajta állapot? Amikor az ember ebben az állapotban van, amikor védekezik Isten ellen, és folyton ilyen gondolatai vannak, amikor mindig ilyen módon viszonyul Istenhez, akkor Istenként kezeli Istent? Ez Istenbe vetett hit? Ha valaki így hisz Istenben, ha nem Istenként kezeli Istent, az nem probléma? Az emberek legalábbis nem fogadják el Isten igazságos természetét, és nem fogadják el az Ő munkájának a tényét sem. Azt gondolják: »Igaz, hogy Isten irgalmas és szerető, de haragos is. Amikor Isten haragja eléri az embert, az katasztrofális. Bármikor lesújthat az emberekre, elpusztítva bárkit, akit csak akar. Ne hívd ki Isten haragját. Igaz, hogy az Ő fensége és haragja nem engedi meg a sértést. Tarts távolságot Tőle!« Ha valakinek ilyen hozzáállása és elgondolásai vannak, vajon teljes mértékben és őszintén Isten elé tud járulni? Nem tud” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazság gyakorlásával vetheti le a romlott beállítottság béklyóit). Ahogy Isten szavain töprengtem és magamba néztem, rájöttem, hogy bár már sok éve hiszek Istenben, és látszólag lemondtam a családomról és a karrieremről, hogy a kötelességemet végezzem, a szívemet soha nem adtam át igazán Istennek. Mindig a Sátán túlélési szabályaihoz ragaszkodtam, mint például „minél magasabbra mászol, annál nagyobbat esel” és „a csúcson mindenki magányos”, ezeket maximáknak és bölcs szavaknak tekintve. A Sátán túlélési szabályai szerint éltem, nem hittem Isten igazságos természetében. Isten házát olyannak láttam, mint a világot, amelyből hiányzik a méltányosság és az igazságosság, és Istent romlott emberekhez hasonlítottam, azt gondolva, hogy még egy apró, véletlen hiba is elítéléshez és kiiktatáshoz vezet. Így amikor láttam, hogy másokat megmetszenek vagy elbocsátanak, a szívemben még bizalmatlanabbá váltam Istennel szemben. Aggódtam, hogy ha vezető leszek, és nem végzem jól a munkámat, akkor elbocsátanak és kiiktatnak, és hogy biztonságosabb lenne csak egy egyfeladatos munkát végezni. Ezen téves nézetek miatt nem tudtam alávetni magam annak, amit Isten levezényelt és elrendezett. A valóságban annak, hogy valaki lelepleződik és kiiktatódik-e, semmi köze a státuszához. Ezt az határozza meg, hogy milyen úton jár. Ha valaki nem törekszik az igazságra, még ha nincs is státusza, akkor is lelepleződik és kiiktatódik. Néhány vezetőnek és dolgozónak lehetnek eltérései vagy kudarcai a munkájában, de utána tudják keresni az igazságot és elgondolkodni magukon, minden erőfeszítést megtesznek, hogy az alapelvek szerint cselekedjenek, és minél inkább végzik a kötelességüket, annál mélyebb megértést nyernek az igazságról. Az ilyen emberek számára a vezetői szerep elvállalása egy eszköz, amely által tökéletesedhetnek. Azt a vezetőt, akit korábban ismertem, azért bocsátották el, mert nem fordított időt és energiát az igazságalapelvekre, akadályozta és megzavarta a munkát, és makacsul nem volt hajlandó megismerni önmagát. Még amikor a problémáit leleplezték és közösséget vállaltak vele, ő akkor is vitatkozott és védekezett a bűnbánat helyett. Ez vezetett az elbocsátásához. Továbbá azokat az antikrisztusokat, akiket Isten háza kiközösített, nem a státuszuk tette tönkre, és nem is egyetlen vétek miatt iktatták ki őket. Azért történt, mert vezetői idejük alatt meggondolatlanul és önkényesen cselekedtek, klikkeket hoztak létre, hogy független királyságokat alapítsanak, ami súlyosan megzavarta a gyülekezet munkáját. Még a metszés és a figyelmeztetések után is makacsul visszautasították, hogy bűnbánatot tartsanak. Azért közösítették ki és iktatták ki őket, mert azoknak az embereknek a kategóriájába tartoznak, akik idegenkednek az igazságtól, és gyűlölik azt. A kudarcukat a természetlényegük és az általuk járt út határozta meg. Isten házában valakinek az elbocsátásáról vagy kiiktatásáról szóló döntés nem az illető pillanatnyi viselkedésén vagy egyetlen elkövetett hibáján alapul, hanem a természetlényegén és a következetes viselkedésén. Ráadásul Isten minden embernek többszörös lehetőséget ad a bűnbánatra. Nem arról van szó, hogy bárkit, akiről kiderül, hogy hibázott, kiközösítenek vagy kiiktatnak. Például a mi gyülekezetünk vezetőjének esetében, bár komoly probléma volt azzal, ahogy a felajánlások szállítását megszervezte, utána kereste az igazságot, elgondolkodott magán, és hajlandóságot mutatott a bűnbánatra. Ennek eredményeként a mai napig nem bocsátották el. Beláttam, hogy a „minél magasabbra mászol, annál nagyobbat esel” hiedelmem alapvetően nem volt összhangban az igazsággal, és rájöttem, mennyire eltorzult a nézőpontom! Folyamatosan a saját jövőmmel és sorsommal voltam elfoglalva, attól tartva, hogy ha vezető leszek, és elrontom a munkát, nem lesz jó kimenetelem és rendeltetési helyem. Ha ezeket a téves törekvéseket és helytelen nézőpontokat nem oldom fel az igazság keresésével, akkor még ha nem is válok vezetővé, mélyen gyökerező, Istennel szemben ellenálló természetemmel végül úgyis kiiktatnának. Abban a pillanatban éreztem, hogy a Sátán filozófiája szerint élni igazán veszélyes, mivel az bármikor és bárhol arra késztethet, hogy fellázadjak Isten ellen, és eltévelyedjek Tőle.
Ezután elolvastam Isten ezen szavait: „Az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. Ezt gondolják: »Gondosnak kell lennem, nem lehetek gondatlan! Isten házára, a testvérekre, a vezetőkre és a dolgozókra, de még istenre sem lehet számítani. Egyikükben sem tudok megbízni. Saját magad vagy az, akire a leginkább számíthatsz, és aki a leginkább méltó a bizalomra. Ha te nem szősz terveket saját magadnak, akkor ugyan ki fog törődni veled? Ki gondol majd a jövődre? Ki gondol majd arra, hogy nyersz-e áldásokat vagy sem? Éppen ezért alapos terveket és számításokat kell készítenem a saját érdekemben. Nem hibázhatok és egy kicsit sem lehetek gondatlan, máskülönben mit fogok tenni, ha valaki megpróbál kihasználni engem?« Ezért aztán őrizkednek Isten házának a vezetőitől és dolgozóitól, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy megfelelő színvonalú teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldottsággal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten szavaiból láttam, hogy bármilyen helyzettel is találkozzanak az antikrisztusok, először azt fontolgatják, hogy nyerhetnek-e áldásokat vagy sem. Amennyiben valami előnyös az áldások elnyeréséhez, megteszik, míg ha nem az, akkor nem teszik meg. Soha nem veszik figyelembe a felelősségüket vagy a kötelességeiket, sem Isten házának érdekeit. A saját viselkedésemen elgondolkodva rájöttem, hogy én is ugyanígy cselekedtem. A testvérek vezetővé választottak – ezzel Isten felemelt, és lehetőséget kaptam arra, hogy képezzem magam. Aktívan együtt kellett volna működnöm, de túl nagy jelentőséget tulajdonítottam az áldások elnyerésének, a saját jövőmet és sorsomat helyezve előtérbe. Amint a vezetői léttel járó hatalmas felelősségre gondoltam, és arra, hogy egy esetleges vétek milyen negatív hatással lehet a jövőmre és a rendeltetési helyemre, vonakodni kezdtem a szerep elvállalásától. Az áldások elnyerését fontosabbnak tartottam a saját kötelességeimnél és felelősségemnél. Igazán önző voltam, híján minden emberi mivoltnak! Ezt felismerve bűnbánó imát mondtam Istennek, és aktívan elvállaltam a vezetői kötelességet.
Nem sokkal később engem bíztak meg a felajánlások szállításának irányításával. Még mindig éreztem némi félelmet a szívemben, aggódtam, hogy a nem megfelelő szervezésem miatt hiba történhet, ezért meg akartam hátrálni. Abban a pillanatban felismertem, hogy ez az állapot nem helyes, ezért Isten elé járultam imádkozni: „Ó, Istenem, látom, hogy túl önző vagyok, és megint a saját jövőmre és sorsomra összpontosítok. Ez a kötelesség, ami ma rám talált, a Te próbatételed számomra. Nem szabad félelemben élnem, a saját érdekeimet nézve. Rád kell támaszkodnom, és az alapelvek szerint kell együttműködnöm, aktívan vállalva ezt a terhet, többé nem törődve a személyes nyereséggel vagy veszteséggel.” Az ima után eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból: „Miféle ember mer felelősséget vállalni? Miféle ember az, akinek van bátorsága súlyos terhet viselni? Olyasvalaki, aki vállalja a vezetést, aki bátran megy előre a legkritikusabb pillanatban Isten házának munkájában, aki nem fél súlyos felelősséget viselni és nagy nehézséget elviselni, amikor a legfontosabb és döntő jelentőségű munkát látja. Ez olyasvalaki, aki hűséges Istenhez, aki Krisztus jó katonája. Vajon mindenki, aki fél felelősséget vállalni a kötelességében, azért tesz így, mert nem érti az igazságot? Nem: ez az emberi mivoltukkal kapcsolatos probléma. Nincs igazságérzetük, illetve felelősségérzetük, önző és hitvány emberek, nem igaz szívű istenhívők, és a legkevésbé sem fogadják el az igazságot. Emiatt nem lehet megmenteni őket” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Ahogy Isten szavain töprengtem, megértettem, hogy azok, akik őszintén hisznek Istenben és jó emberi mivolttal rendelkeznek, felelősségtudattal végzik a kötelességüket. Védelmezik Isten házának érdekeit, nem törődve a személyes nyereséggel vagy veszteséggel. Különösen a kritikus fontosságú munkában néznek szembe a nehézségekkel, képesek nehéz terheket vállalni és figyelembe venni Isten szándékait. Bármekkora is a kockázat, nem hátrálnak meg, hanem képesek Istenre támaszkodva megtapasztalni a dolgokat. Az ilyen embereknek valóban van lelkiismeretük és józan eszük. Ők a gyülekezet oszlopai, és ők azok, akikben Isten gyönyörködik. De ami azokat illeti, akik a kötelességük végzése közben állandóan a saját nyereségüket és veszteségüket fontolgatják, és egyáltalán nem védelmezik Isten házának érdekeit, belőlük hiányzik az emberi mivolt, és önzők és aljasok. Isten szemében ők álhívők és nem hívők. Mindezeken elgondolkodva gyötrődtem és önvádat éreztem, és hajlandó lettem elvállalni ezt a felelősséget, és aktívan együttműködni, hogy a felajánlásokat minél hamarabb biztonságos helyre szállítsuk. Miután így gyakoroltam, békét és megnyugvást éreztem a szívemben.
Ha Isten nem rendezett volna el olyan környezeteket, amelyek lelepleznek engem, nem ismertem volna meg önző és aljas romlott beállítottságomat és téves nézőpontjaimat arról, hogy mire kell törekedni, és nem értettem volna meg Isten gondos erőfeszítéseit az emberek megmentésében. Hálás vagyok Istennek, hogy elrendezte ezeket a környezeteket, és a szavai általi megvilágosításért és útmutatásért, amelyek ehhez a tudáshoz és átalakuláshoz vezettek.
