89. A letartóztatásom után

2002 novemberének egyik napján, délben éppen ebédet készítettem otthon, amikor meghallottam, hogy többször, hevesen kopogtatnak. Amikor kinyitottam az ajtót, négy férfi és egy nő állt odakint. Egyikük odalépett hozzám, és megkérdezte: „Maga Vang Lö? Hisz Mindenható Istenben?” Mielőtt válaszolhattam volna, gyorsan felmutatta az igazolványát, és azt mondta: „A Közbiztonsági Hivatalból jöttünk. Valaki feljelentette, hogy hisz Mindenható Istenben, és gyülekezetvezető. Nyomozni jöttünk.” Mielőtt válaszolhattam volna, mind az öten berontottak a házamba, és kutakodni kezdtek az udvaron és a szobákban. Találtak egy 50 jüanos felajánlási elismervényt, Az Ige testet ölt egy példányát, két kazettát és egy kis magnót, majd durván rám szóltak: „Ez a bizonyíték!” Ezt követően betuszkoltak egy rendőrautóba, és elvittek.

Az őrsön a rendőrök felvittek egy második emeleti kihallgatószobába, megbilincseltek, és egy fűtéscsőre akasztották a kezeimet, így csak lábujjhegyen tudtam állni. A teljes súlyom a csuklómra nehezedett, és elviselhetetlenül fájni kezdett. Meghallottam, amint az egyik rendőr azt mondja: „Ezúttal egy vezetőt kaptunk el”, mire a torkomban dobogott a szívem, és arra gondoltam: „Tudják, hogy vezető vagyok, ezért biztosan meg fognak kínozni, hogy információkat szedjenek ki belőlem a testvéreimről. Mi lesz, ha nem bírom ki a kínzást?” Nem mertem tovább erre gondolni, és gyorsan Istenhez imádkoztam, kértem, hogy adjon nekem hitet és bölcsességet, és hogy továbbra is szilárdan megálljak a bizonyságtételemben. Több mint négy órán keresztül lógtam így, a lábam nem érte a földet, a bilincs pedig egyre szorosabb lett. Annyira elszorította a kezemet, hogy lilásfekete lett, a fájdalom elviselhetetlen volt, és a lábam is megdagadt, és érzéketlen lett. Úgy éreztem, nem nagyon bírom tovább, és belső gyengeséget kezdtem érezni, nem tudva, meddig hagynak még ott lógni. Egy pillanatra sem mertem hagyni, hogy a szívem elsodródjon Istentől. Eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető. Ezt el kell mondanom nektek: aki összetöri a szívemet, az másodszor nem kap Tőlem kegyelmet, mindaz pedig, aki hűséges volt Hozzám, örökre a szívemben marad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten szavai rádöbbentettek, hogy Isten természete nem tűri a sértést, és ha elárulom a testvéreimet és elárulom Istent, soha nem nyerem el Isten bocsánatát, és Ő biztosan megvet és kiiktat engem. Elhatároztam, hogy bármennyire is kínoznak a rendőrök, soha nem leszek júdás!

Este 7 óra körül már forgott velem a világ, az egész testemben kínzó fájdalmat éreztem, és nehezen kaptam levegőt. A rendőrök látták, hogy mindjárt elájulok, és végül leengedték az egyik karomat, így végre a lábamra tudtam állni. Ekkor egy rendőr rám kiáltott: „Na, köpd ki, kihez került a gyülekezet felajánlási pénze? Hol lakik az a személy, aki az elismervényen szerepel?” Látva, hogy nem mondok semmit, így folytatta: „Még ha nem is beszélsz, már alaposan kivizsgáltunk téged. Jó ideje követünk téged, és nyomozunk utánad!” Ekkor felvett egy papírt az asztalról, és felolvasta a részleteket arról, mióta hiszek Istenben, hol lakom, milyen kötelességeket végzek, és egyéb információkat. Arra gondoltam: „Honnan tudnak ennyit? Valaki júdásként elárult engem?” Ez a gondolat nagyon nyugtalanná tett, és gyorsan lehajtottam a fejem, azon tűnődve, mit válaszoljak. A rendőr feszülten nézett rám, majd elővett egy fényképet, és megkérdezte, felismerem-e a rajta lévő személyt. Rápillantottam, és azt mondtam: „Nem ismerem fel.” Álmosollyal azt mondta: „Biztos, hogy nem ismeri fel? Tudja, ki jelentette fel ma? A képen látható személy.” Láttam, hogy a képen egy gonosz ember van, akit kiközösítettek a gyülekezetből. A rendőr ezután egy másik nővér nevét említette, megkérdezte, felismerem-e, mire azt mondtam, őt sem ismerem fel. Rám förmedve azt mondta: „Na, figyelj ide! Még ha nem is mondasz semmit, az otthonodban talált vallási anyagok és a tanúink elegendőek ahhoz, hogy három év munkával való átnevelésre ítéljünk. Esélyt adunk a vallomásra, és minél hamarabb vallasz, annál hamarabb mehetsz haza!” Ekkor egy rendőrnő intett neki, hogy engedje le a másik, még mindig felfüggesztett karomat, és tettetett aggodalommal az arcán átnyújtott egy pohár vizet, megfogta a kezem, és azt mondta: „Drágám, üljünk le a kanapéra és beszélgessünk! Láttam, hogy a két gyereke igazán aranyos, és még kicsik, még növésben vannak. Anyaként eleget kell tennie a felelősségének, és gondoskodnia kell, hogy tápláló ételeket egyenek, mert ha nem esznek jól, az a tanulásukra is hatással lesz. Nekünk, anyáknak, sok teher van a vállunkon. A férje jó ember, megszakad a munkában, hogy pénzt keressen, és megengedi, hogy otthon maradjon a gyerekekkel. Hogy bírja elviselni, hogy ilyen jó gyerekeket elhanyagol? Nem érzi úgy, hogy tartozik nekik?” A rendőrnő szavainak hatására egy kicsit elgyengültem, és úgy éreztem, hogy nem gondoskodtam jól a gyerekeimről, és hogy tényleg tartozom nekik. Látva, hogy nem szólok semmit, a rendőrnő odalépett hozzám, megveregette a vállam, és azt mondta: „Drágám, a legjobb az lenne, ha egyszerűen csak vallana. Mondja el, amit tud, és mi azonnal hazaküldjük, és hazamehet gondoskodni a gyerekeiről.” Azt is mondta: „Maga nem ismeri a törvényt, ezért azt gondolhatja, hogy a vallomással tovább rontja a helyzetét, de ez egyáltalán nem így van. Ha egyszerűen elmondja, amit tud, mi csak rögzítjük a vallomását, és mehet haza.” Arra gondoltam: „Ez mind csak hazugság és megtévesztés. Csak azért mondja ezt, hogy rávegyen Isten elárulására, de én nem dőlök be neki! De ha tényleg három év átnevelő munkára ítélnek, mi lesz a gyerekeimmel? Még olyan kicsik, hogyan fognak élni nélkülem, a gondoskodásom nélkül?” Nagyon gyötörtek ezek a gondolatok, ezért csendben Istenhez imádkoztam. Eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Ki az, aki valóban képes teljesen feláldozni magát Értem és felajánlani mindenét Énértem? Ti mindannyian félszívűek vagytok; gondolataitok körbe-körbe járnak, a családra, a külvilágra, az ételre és a ruházatra gondolva. Annak ellenére, hogy itt vagy Előttem, és Értem teszel dolgokat, a szívedben még mindig az otthon lévő feleségedre, gyermekeidre és szüleidre gondolsz. Vajon ők a te tulajdonod? Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nem bízol Bennem? Vagy attól félsz, hogy az elrendezéseim nem lesznek megfelelőek számodra?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Igen, Isten uralkodik mindenek felett. A gyermekeim sorsát és szenvedését mind előre elrendelte Isten, és ezt egyetlen ember sem változtathatja meg. Isten kezébe kellett bíznom a gyermekeimet. Igazán aljas dolog volt a rendőrök részéről, hogy a ragaszkodásomat próbálták felhasználni, hogy Isten elárulására csábítsanak! Ez a helyzet Istentől jövő próbatétel volt, és Ő figyelte, milyen döntéseket hozok. Ez egy lehetőség is volt arra, hogy bizonyságot tegyek Istenről, és szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben, hogy eleget tegyek Istennek Ezt felismerve csendben imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Kész vagyok teljesen a Te kezedbe bízni a gyermekeimet. Kérlek, segíts legyőznöm a hús-vér test gyengeségét, és szilárdan megállnom a bizonyságtételemben, hogy megszégyenítsem a Sátánt!” Az ima után hitet nyertem, és bármennyire is próbáltak a rendőrök megkísérteni, csendben maradtam. Látva, hogy nem szólok semmit, a rendőrnő arckifejezése azonnal megváltozott. Felrántott a kanapéról, vadul meredt rám, és azt mondta: „Próbáltam kedves lenni, de nem hallgattál rám. Ezzel csak sokkal rosszabbá tetted a saját helyzetedet! Majd én megmutatom, hogyan bánok el veled!” Ezt mondva a hajamnál fogva kezdett rángatni, és közben szitkozódott: „Úgy látszik, te egyenesen a verést kéred!” Ekkor egy férfi rendőr felkapta Isten szavainak egyik könyvét, és az arcomba vágta, miközben szitkozódva ütlegelt: „Köpd már ki! Hány éve vagy vezető? Kihez került a gyülekezet felajánlása? Mondd el, amit tudsz! Ha nem vallasz, gondoskodom róla, hogy életed végéig börtönben maradj, és soha többé ne lásd a férjedet és a gyerekeidet!” Nyugodtan azt mondtam: „Nem tudom, miről beszél.” A rendőr arckifejezése elsötétült, és arcon ütött, majd mintha megőrült volna, záporozni kezdtek az ütések az arcomra. Már számolni sem tudtam, hányszor pofozott meg. Az egyik fogam meglazult, az orromból és a szám szegletéből ömlött a vér, a fejem pedig lüktetett és feldagadt. Szédültem, zavarodott voltam és tántorogtam, alig tudtam a falnak támaszkodva megtartani magam. Úgy éreztem, nem bírom már sokáig, és arra gondoltam: „Ha ez így folytatódik, a végén agyonvernek? Még ha nem is ölnek meg, de ha megnyomorítanak, hogyan fogom leélni a hátralévő életemet? Talán csak el kellene mondanom nekik valami lényegelen dolgot?” De éppen amikor szólni akartam, hirtelen eszembe jutott Júdás sorsa, aki elárulta az Úr Jézust. Megrémültem, és gyorsan Istenhez imádkoztam: „Istenem, a testem oly gyenge, kérlek, vigyázz a szívemre, adj hitet és erőt, és adj útmutatást, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben!” Az ima után eszembe jutott egy himnusz, melynek címe: „Kívánom, hogy meglássam Isten dicsőségének napját”: „Isten megbízásaival a szívemben, sosem borulok térdre a Sátán előtt. Bár fejem hullhat és vérem folyhat, Isten népének gerince nem hajlik meg. Harsogó tanúságot teszek Isten mellett, és megalázom az ördögöket és a Sátánt. A fájdalmat és a nehézségeket Isten rendelte el előre, és én hűséges leszek, és alávetem Neki magam mindhalálig. Soha többé nem ríkatom meg Istent, s soha többé nem aggasztom Őt. Istennek ajánlom a szeretetemet és a hűségemet, és teljesítem a küldetésemet, hogy dicsőítsem Őt” (Kövesd a Bárányt és énekelj új énekeket). Ez a himnusz hitet és erőt adott. Nem lehetek gerinctelen gyáva. Ez a szenvedés áldás volt Istentől, és bármennyire is kínoznak a rendőrök, szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben, és soha nem hódolok be a Sátánnak! Úgy éreztem, Isten ott van közvetlenül mellettem, mindenkor segít és útmutatást ad, Ő a sziklám, és a szívem mélyen meghatódott. A rendőr látta, hogy nem fogok semmit mondani, ezért erősen derékon rúgott, amitől fájdalmamban felkiáltottam. Úgy éreztem, mintha eltört volna valamim. Összegömbölyödtem a földön, és mozdulni sem tudtam. A fájdalmon keresztül dühösen felnéztem a rendőrre, és azt mondtam: „Csak azért hiszek Istenben, hogy az igazságra törekedjek és jó ember legyek, és semmi törvénytelent nem tettem, akkor miért vernek így?” A tiszt fogcsikorgatva mondta: „Azért verlek, mert Mindenható Istenben hiszel. Már rád nézni is utálatos. Te és a hozzád hasonlók, mind politikai bűnözők vagytok!” Azt mondtam: „A mi hitünk mindössze abból áll, hogy összegyűlünk, és Isten szavait olvassuk. Egyáltalán nem foglalkozunk politikával. Szemet hunynak azok felett, akik drogoznak, csalnak és másokat átvernek, de minket, akik Istenben hiszünk, üldöznek. Létezik egyáltalán törvény?” A tiszt így válaszolt: „A drogosok és a csalók csak a saját érdekeiket nézik, de ti mások vagytok. Ha nem tartóztatunk le titeket, többé senki sem fog a Kommunista Pártra hallgatni, ha titeket követve Istenben hisznek!” Ekkor a Nemzetbiztonsági Dandár parancsnoka rám mutatott, és azt mondta a többi tisztnek: „Ha nem vall, nem teljesítjük a küldetésünket, és nem kapjuk meg a jutalmunkat. Nem engedhetjük el ilyen könnyen; verjétek, amíg nem beszél!” Ezután két tiszt ököllel kezdte záporozni az arcomat, felrepesztették az ajkamat, ami erősen vérzett. Folyamatosan ütöttek és szidtak: „Ha nem vallasz, vakra, süketre és némára verlek, és egy életre megnyomorítalak! Azt fogod kívánni, bárcsak meghaltál volna!” Több mint tíz perc után a két tiszt, akik vertek, kimerülten, lihegve ültek le a kanapéra dohányozni. Aztán megpróbáltak meggyőzni a férjemre és a gyerekeimre hivatkozva, azzal fenyegetve, hogy ha nem vallok, életfogytiglani börtönre ítélnek. Arra gondoltam: „Az ítéletem hossza nem tőletek függ, hanem Isten kezében van. Még ha életfogytiglani börtönre ítélnek is, szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben!” Késő estére a rendőrök még mindig nem szedtek ki belőlem semmilyen információt a gyülekezetről, és csüggedten elhagyták a kihallgatószobát. Aznap több mint tíz órán át kínoztak, egy csepp víz és egy falat étel nélkül. Az egész testem gyenge volt és fájt, a lábaimban nem volt erő, hogy megálljak. Aztán aznap éjjel két rendőr berángatott egy autóba, és egy fogdába szállítottak.

Mire megérkeztünk, már hajnali 2 óra volt, és a rendőrök közölték az ügyeletes rendőrnőkkel, hogy a Keleti Villámlás tagja vagyok, és utasították őket, hogy a rabok vezére „jól gondoskodjon” rólam. Amikor a zárkába értem, az egyik rendőrnő súgott valamit a rabok vezérének, amit nem hallottam. A rabok vezére felkiáltott, hogy felébressze a többi alvó rabot, és a földre lökött. Rájuk kiáltott: „Verjétek! A Keleti Villámlás tagja.” Hat rab rohant előre. Volt, aki rugdosott, volt, aki a hajamat tépte, én pedig csak annyit tehettem, hogy a fejemet a kezeimmel védtem, összegömbölyödtem, és hagytam, hogy üssenek. A rabok vezére mellettem állt, és szidott: „Ki mondta, hogy csatlakozz a Keleti Villámláshoz? Miért nem jön megmenteni az Istened? Ha abbahagyod az Istenben való hitet, mi is abbahagyjuk a verést.” Miközben vertek és én a földön vonaglottam, rájöttem, hogy amikor a rendőrök azt mondták a rabok vezérének, hogy „jól gondoskodjon” rólam, arra kérték, hogy kínozzon meg. Szívem mélyéből gyűlöltem ezeket az ördögöket! Több mint fél órán át vertek, majd a rabok vezére a vécé mellé ültetett éjszakai ügyeletre. Annyira megkínoztak, hogy még ahhoz sem volt erőm, hogy felemeljem a fejem. Csak lassan tudtam mozogni, és a vécé falának dőltem. Amint elszunnyadtam, időnként hallottam, hogy emberek kelnek fel a vécére menni, és néhányan megrugdostak, miután elvégezték a dolgukat. A vécéből áradó bűztől hánynom kellett. Gyerekkoromtól fogva a szüleim mindig nagyon kedvesek voltak hozzám, és a házasságkötésem után a férjem is jó volt hozzám. Soha senki nem bánt velem így. Csak azért, mert Istenben hiszek, ilyen aljas kínzásnak és megaláztatásnak vagyok kitéve. Úgy éreztem, mély igazságtalanság ért. Nem tudtam, hogy továbbra is verni fognak-e, meddig kell még ezen a helyen maradnom, és hogy ki fogom-e bírni. Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam, és nem tehettem mást, mint hogy sírásban törtem ki. Abban a pillanatban eszembe jutott a „Törekedj szeretni Istent, bármilyen nagy is a szenvedésed” című himnusz: „Ezekben az utolsó napokban bizonyságot kell tennetek Isten mellett. Nem számít, milyen nagy a szenvedésetek, el kell mennetek a legvégsőkig, még utolsó leheletetekkel is hűségesnek kell lennetek Istenhez, és ki kell szolgáltatnotok magatokat Isten vezénylésének; csakis ez az Isten iránti igaz szeretet, és csakis ez az erős és messze hangzó bizonyságtétel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szeretetreméltóságát csak fájdalmas próbatételek megtapasztalása által ismerheted meg). Ahogy elgondolkodtam Isten szavain, rájöttem, hogy amikor nem voltam letartóztatásnak és üldöztetésnek kitéve, mindig úgy éreztem, hogy az Istenbe vetett hitem nagyon erős, és a gyülekezetben mindenben az élen jártam. Kötelességeim végzése közben el tudtam viselni azt a szenvedést, amit mások nem, és mindig azt gondoltam magamról, hogy én vagyok az, aki a legjobban szereti Istent. De most, miután letartóztattak és megkínoztak, láttam, milyen csekély az érettségem. Egy kis szenvedés és megaláztatás hatására máris menekülni akartam ebből a helyzetből, ami azt mutatta, hogy nem volt bennem engedelmesség, és nagyon kevés hitem volt Istenben. Arra is emlékeztem, hogy minden alkalommal, amikor gyenge voltam, Isten a szavait használva adott útmutatást, és vezetett engem, segítve, hogy újra és újra felismerjem a Sátán cselvetéseit. Isten szeretete valóban hatalmas. Így határoztam magamban: „Amíg csak lélegzem, soha nem hódolok be a Sátánnak!”

Másnap hajnalban a rabok vezére felkelt, a vécére ment, és megrúgott, mondván, hogy keljek fel és takarítsam ki a vécét. Miután a rendőrök több mint tíz órán át kínoztak, az egész testem iszonyúan fájt, még beszélni sem volt erőm, nemhogy a vécét kitakarítani. Látva, hogy nem mozdulok, a rabok vezére felszólította a többi rabot, hogy ismét verjenek meg. A földön fekve vertek, alig voltam eszméletemnél. Egy elítélt gyilkos gonoszan azt mondta: „Ne hagyjátok ilyen könnyen békén! Kényszerítsétek, hogy keljen fel, és takarítsa ki a vécét!” Ezt követően néhány rab a vécéhez rángatott, és a kezemet a vécébe nyomták. Lenézve láttam, hogy a vécé tele van ürülékkel, és a förtelmes bűztől émelyegtem, és hánynom kellett. A rabok oldalt álltak, az orrukat befogva harsányan nevettek. A nevetésük hátborzongató és rémisztő volt, mintha a pokolból jött volna. Ezzel azonban nem hagyták abba a megalázásomat. A gyilkos megragadta a karomat, arra kényszerítve, hogy a kezemmel mossam ki a vécét, és így figyelmeztetett: „Ha nem lesz ragyogóan tiszta ez a vécé, megöllek! Senkit sem érdekel, ha a hozzád hasonló hívőket itt agyonverik!” A vécé kitakarítása után letérdeltettek a földre, felmosatták velem a padlót, és amint végeztem az elülső rész felmosásával, a rabok vezére szándékosan újra beszennyezte a frissen feltakarított területet, majd így parancsolt rám: „Menj vissza, és mosd fel újra! Ha nem lesz tiszta, ne is gondolj arra, hogy enni kapsz!” Nem volt más választásom, mint visszamenni és újra felmosni. Étkezéskor, éppen amikor egy gőzgombóc után nyúltam, a rabok vezére kikapta a kezemből, darabokra törte, a földre dobta, és a darabokat rugdosta, mondván: „Ha nem vallasz rendesen, azt hiszed, megérdemled, hogy gombócot egyél? Csak azt érdemled, hogy éhen halj!” Ez így folytatódott, a rabok mindennap kitakaríttatták a vécét és felmosatták a padlót velem, éjszaka pedig nem hagytak aludni.

A negyedik nap reggelén a rendőrök ismét eljöttek kihallgatni. A tél közepén jártunk, és amint beléptem a kihallgatószobába, a rendőrök letépték rólam a vattával bélelt kabátomat, és agresszívan azt mondták: „Ha nem köpsz ki mindent, ma megfagyasztunk!” Csak egy vékony pulóver volt rajtam, és az egész testem reszketett. A rendőrök a falhoz vonszoltak, és felakasztottak a fűtőtestre, a lábujjaim alig érték a földet. Körülbelül egy óra múlva bejött a Nemzetbiztonsági Dandár parancsnoka, leemelt a fűtőtestről, rám mosolygott, és azt mondta: „Én soha nem ütök meg embereket, azt akarom, hogy álljon elő, és mondja el az igazságot. Maga írja meg a vallomását, vagy nekem akarja diktálni? Az elmúlt napokban újra nyomoztunk a helyzete után. Maga egy vezető, és most már tanúink és bizonyítékaink is vannak erre, de azt akarjuk, hogy maga ismerje be. Ha vallomást tesz, azonnal hazaküldjük a családjához.” Egy rendőrnő is leült velem szemben, elismételte a parancsnok szavait, és azt mondta: „Elmentünk a házához, a férje nyomorultul nézett ki, a gyermekei pedig az anyjuk után sírtak. Hogyan tudja anyaként elviselni, hogy elhagyja őket? Méltó arra, hogy anya legyen? Csak siessen, és mondja el, mi történik a gyülekezetben, és mi azonnal hazaküldjük, hogy újra együtt lehessen a családjával.” A rendőrök szavai miatt nagyon vívódtam magamban: „Vallanom kellene, hogy hazamehessek, és gondoskodhassak a gyermekeimről?” Aztán eszembe jutott Júdás sorsa, és rájöttem, hogy ez a Sátán cselvetése. A rendőrök a ragaszkodásomat próbálták felhasználni, hogy rávegyenek Isten elárulására. A módszereik igazán aljasak voltak! Az, hogy nem tudtam gondoskodni a gyermekeimről és eleget tenni anyai felelősségeimnek, mind az ő hibájuk volt. A kötelességem végzése és az Istenben való hit tökéletesen természetes és indokolt, és semmi törvénytelent nem tettem, de ők minden valós ok nélkül letartóztattak és megkínoztak, és most jó embernek tettetik magukat, azt mondva, hogy nem vagyok jó anya, mert nem gondoskodom a gyermekeimről. Eltorzították a tényeket, a feketét fehérnek, a fehéret pedig feketének állították be! A gyermekeim voltak az Achilles-sarkam, ezért többet kellett imádkoznom, és Istenre kellett támaszkodnom. Nem árulhattam el Istent a ragaszkodásom miatt, és nem válhattam lelkiismeret nélküli júdássá. Látva, hogy nem szólok semmit, a Nemzetbiztonsági Dandár parancsnoka igazán szelíd hangon szólt hozzám: „Megéri szenvedni a Mindenható Istenbe vetett hitéért? Mások már tájékoztattak minket az Istenben való hitéről; nem butaság nem vallani és továbbra is másokat fedezni?” Határozottan azt mondtam: „Annak, hogy ők mit mondtak, vagy mit nem, semmi köze hozzám. Nem tudok semmit, és nem ismerek senkit!” Amint ezt kimondtam, a parancsnok dühében az asztalra csapott: „Ha nem vallasz, tényleg három év munkával való átnevelésre fognak ítélni. Azért tartóztattunk le, hogy megváltoztassunk, úgyhogy ne ragaszkodj ennyire makacsul a rosszhoz! Csak siess, és valld be, amit tudsz! Mindent, amit ma ettél és ittál, a Kommunista Párt biztosított, nem igaz?” Ezt hallva szigorúan visszavágtam neki: „Az Isten, akiben hiszünk, az egyedül igaz Isten, aki megteremtette a mennyet, a földet és minden dolgot. A tavasz, nyár, ősz és tél négy évszakát mind Isten irányítja; minden ételét és italát Isten biztosítja, nem igaz? Isten teremtményeinek ellátása és táplálása nélkül élhetett volna idáig?” Amint befejeztem a beszédet, az arca elsötétült a dühtől. Rám mutatott, és a fogai között sziszegve mondta: „Annyi mindent mondtam ma neked, és egyetlen szavamra se hallgattál. Valóban menthetetlen vagy!” Végül dühösen elment. Nem sokkal később bejött még két rendőr, és amint beértek, újra felakasztottak a fűtőtestre. Az egyik rendőr sokkolóval ütötte a hátamat, én pedig ösztönösen próbáltam kitérni, de minden mozdulattal a bilincs fogai a húsomba vájtak, és kínzó fájdalmat okoztak. A rendőr szidott, miközben ütött: „Még mindig mártírt akarsz csinálni magadból? Még ha ma nem is verünk agyon, életfogytiglani börtönre fogunk ítélni!” Ezután megragadta a hajamat, és a fejemet a falba verte. Az ütéstől elkábultam, és zavarodott lettem, a homlokomon azonnal egy nagy púp keletkezett, a szemeim pedig borzalmasan feldagadtak. Aztán újra megragadta a hajamat, és úgy kezdett ütlegelni, mintha bokszzsák lennék. Fájdalmamban felsikoltottam, úgy éreztem, mintha a csontjaim törnének, mintha a mellkasom elzáródna, amitől nehezen kaptam levegőt. Ütlegelt, miközben szitkozódott: „Istenessé tettek. Lássuk, a szád keményebb-e, mint az öklöm! Így vagy úgy, de ma fel fogjuk feszíteni a szád!” Ezt mondva erősen fejbe vágott, minden elsötétült, és azonnal elvesztettem az eszméletemet. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem. A rendőr rám kiáltott: „Még mindig halottnak tetteted magad? Ha nem vallasz, kiviszlek, és az őrkutyákat etetem meg veled!” Tudtam, hogy az, hogy élek vagy halok, Isten kezében van. Isten engedélye nélkül a rendőrök semmit sem tehettek velem. Még ha meg is kínozzák a testemet és elveszik az életemet, a lelkem Isten kezében van. Ez a gondolat enyhítette a félelmemet. Elhatároztam magam: „Még ha agyon is vernek, szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben. Soha nem leszek júdás!”

Három nap és három éjjel lógtam a fűtőtesten. Mivel ilyen sokáig voltam ott fellógatva, a lábam és a lábfejem is feldagadt. A fájdalom a derekamtól a lábaimig elviselhetetlenné vált, ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem, nem tudom, meddig bírom még. Attól tartok, nem fogom tudni elviselni ezt a kínzást. Istenem! Kérlek, vedd el az életemet! Inkább meghalok, mintsem júdássá váljak.” Az ima után hidegrázás futott végig a testemen. A lábam és a lábfejem érzéketlenné vált, és már nem éreztem fájdalmat. Tanúja voltam Isten csodálatos tetteinek, ahogy elvette a fájdalmamat, és a szívemben folyamatosan hálát adtam Istennek. Másnap reggel, amikor a rendőrök látták, hogy még mindig nem szólok semmit, rám kiáltottak: „Mit gondolsz, meddig bírod még? Nézz az arcodra – annyira fel van dagadva, már nem is látszol embernek! Hogy ne áruld el a gyülekezetet, mindezen keresztülmész, elhagyva a férjedet és a gyerekeidet. Tényleg azt gondolod, hogy megéri?” Majd hozzátette: „Ha nem törődsz a saját életeddel, az egy dolog. De gondolj a gyermekeidre és a férjedre; várják, hogy hazamenj! Csak vallj őszintén, és nem kell többé ezt a fájdalmat elviselned.” E szavak hallatán mély dühöt éreztem, és arra gondoltam: „Világos, hogy ti akadályoztok meg abban, hogy Istenben higgyek, letartóztattok, szétszakítjátok a családomat, és lehetetlenné teszitek, hogy hazatérjek. Még kínzással is gyötörtök, aztán azzal vádoltok, hogy a hitem érdekében elhagytam a gyermekeimet és a férjemet. Ez az igazság teljes kiforgatása! Mint amikor a tolvaj kiáltja, hogy »Fogják meg a tolvajt!«” Eszembe jutott, amit Isten mondott: „Ez a föld több ezer éve a mocsok földje. Kibírhatatlanul szennyes, tele nyomorúsággal, mindenütt szabadon portyáznak a kísértetek, becsapva és megtévesztve az embereket, alaptalanul vádaskodva, kegyetlenül és aljasul, tiporva ezt a kísértetvárost és holttestekkel tele hagyva azt hátra; az enyészet bűze lepi el a földet és járja át a levegőt, és szigorú őrizet alatt áll. Ki láthatja az egeken túli világot? [...] A régiek ősapái? Szeretett vezetők? Mind szembeszállnak Istennel! Az ő beavatkozásuk miatt van a menny alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Vallásszabadság? A polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a gonoszság elleplezésére!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). A Kommunista Párt azt állítja, hogy fenntartja a vallásszabadságot, de belül könyörtelenül elnyomja, letartóztatja és üldözi a keresztényeket azzal a céllal, hogy tönkretegye Isten munkáját, hogy az emberek ne higgyenek Istenben és ne imádják Őt, hogy mindenkit irányítson, hogy neki engedelmeskedjenek, és végül vele együtt pusztuljanak el. Miután megtapasztaltam a Kommunista Párt kegyetlenségét és kínzásait, megláttam valódi elvetemült lényegét. Ez egy démon, amely szembeszáll Istennel, árt az embereknek, és én mélységes gyűlöletet fejlesztettem ki iránta. Elhatároztam, hogy alaposan fellázadok a nagy vörös sárkány ellen, és elutasítom azt. Ennél a gondolatnál elfelejtettem a csuklómban érzett fájdalmat, és kétségbeesetten le akartam térdelni, hogy kiöntsem a szívemet Istennek. Abban a pillanatban a testem hirtelen megsüllyedt, és csodával határos módon a bilincs kinyílt. Letérdeltem a földre, sírtam, és csendben imádkoztam: „Istenem! Láttam csodálatos tetteidet. Bár a testem gyenge, Te mindig mellettem voltál, vigyáztál rám és óvtál engem. A szereteted oly valóságos!” A Nemzetbiztonsági Dandár parancsnoka megdöbbenve látta ezt. Miután befejeztem az imát, éppen amikor két rendőr elő akart lépni, hogy visszategyék rám a bilincset, a parancsnok idegesen felkiáltott: „Ne mozduljatok, lépjetek hátra!” A két rendőr annyira megijedt, hogy nem mertek mozdulni. A parancsnok utasította őket: „Imádkozik, és átkoz minket; gyorsan lépjetek hátra!” A két tiszt hátrált egy kicsit, ott álltak, nem mertek mozdulni, és üres tekintettel bámultak rám. Körülbelül fél órán át csend volt a szobában. Később az egyik rendőr felvette a bilincset, és megkérdezte: „Hogyan nyílt ki? Lehetséges, hogy az Isten, akiben hisz, valóban létezik? Ez a bilincs nem törött! Nem hiszem el. Tegyünk rá egy másik bilincset, és akasszuk fel!” Ezt mondva újra megbilincseltek és felakasztottak. A két rendőr ezután hintaként kezdte lóbálni a testemet, és minden lendítésnél a bilincs a húsomba vágott. Úgy éreztem, mintha a kezemet tépné szét a hasogató fájdalom, és nem tehettem mást, mint hogy felkiáltottam. A tisztek mellettem álltak, vigyorogtak, és azt mondták: „Még mindig sírsz? Az Istenednek nem kellene csodákat tennie? Még mindig érzel fájdalmat? Ma eltörjük a karjaidat!” Látva, hogy ezek az ördögök milyen örömüket lelik az emberek kínzásában, abbahagytam a sírást, és elhatároztam: „Még ha halálra is kínoznak, szilárdan meg fogok állni a bizonyságtételemben!” Végül a rendőrök látták, hogy nem kapnak tőlem semmilyen bizonyítékot, és csüggedten azt mondták: „Három nap és három éjjel faggattuk, anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna. Mivel már félig halott, adjunk neki három év munkával való átnevelést!” A rendőrök ezután visszavittek a fogdába.

Visszaérve a zárkába, a rabok megdöbbentek, amikor meglátták, hogy így megvertek, és hitetlenkedve sutyorogtak egymás között: „Hogy verhetnek meg valakit így? Nekünk, gyilkosoknak és drogosoknak kijár az ilyen verés, de ő csak egy hívő, semmi törvénytelent nem tett, és mégis így megverik. Milyen szörnyű hely ez a világ!” Az egyik rab azt mondta nekem: „Nagyon bátor vagy, hogy hiszel Istenben. A szavaidból és tetteidből világos, hogy jó ember vagy. Én öltem embert, így ebben az életben már soha nem lesz lehetőségem hinni Istenben, de a következő életemben én is hinni fogok Istenben, és jó ember leszek.” Hallva, amiket a rabok mondtak, tudtam, hogy ez nem a saját jóságomnak köszönhető, hanem Isten útmutató szavainak a hatása volt.

A rendőrök a kihallgatásom során nem tudtak meg semmit, és végül három év munkával való átnevelésre ítéltek. Amikor megtudtam, hogy még három évet kell letöltenem, nagyon erőtlennek éreztem magam, nem tudva, mikor lesz mindennek vége, ezért Istenhez imádkoztam, kértem, hogy adjon útmutatást, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben. Eszembe jutott Isten szavainak egy himnusza: „Csak a valódi hitűek nyerik el Isten jóváhagyását”: „Amikor Mózes rásújtott a sziklára, és a Jahve által adományozott víz előtört, az az ő hite miatt történt. Amikor Dávid lanton játszott, hogy dicsérjen Engem, Jahvét, és a szíve megtelt örömmel, az az ő hite miatt történt. Amikor Jób elvesztette a hegyeket betöltő jószágait és mérhetetlenül nagy vagyonát, és testét fájdalmas kelések borították, az az ő hite miatt történt. Amikor hallhatta az Én hangomat, Jahve hangját, és láthatta az Én dicsőségemet, Jahve dicsőségét, az az ő hite miatt volt” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A hódítás munkájának valódi története (1.)). Eszembe jutott Jób, Dávid és Mózes, akik a hitük miatt látták Isten csodálatos tetteit. Ma az Istenbe vetett hitem miatt szenvedtem el ezeket a nehézségeket. Ezt Isten engedte meg, és én kész voltam alávetni magam, és megtapasztalni azt.

2003 júniusában a rendőrök átszállítottak a munkatáborba. A munkatáborban töltött idő alatt minden reggel 5-kor keltem, napi tizenhét-tizennyolc órát dolgoztam, és gyakran kellett túlóráznom hajnali kettőig vagy háromig. Ha nem végeztem jól a munkát, büntetésből állnom kellett, meghosszabbították a fogvatartási időmet, és nem pihenhettem, amíg a munka el nem készült. Minden este lefekvés előtt a tábori szabályzatot kellett tanulnom, és ha nem tudtam fejből, nem aludhattam. A hosszú távú, nyomasztó fizikai munkától és a mentális stressztől mindennap szédültem, és a magas vérnyomásom, a gyakori szívfájdalmam, a hirtelen ijedtségre jelentkező pánikrohamom és a porckorongsérvem miatt nagyon súlyos fájdalmaim voltak, de a rendőrök csak némi gyógyszert adtak, mielőtt tovább dolgoztattak volna. A munkatáborban olyanok voltunk, mint a rabszolgák, teljesen ki voltunk szolgáltatva nekik, emberi jogok és szabadság nélkül. Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, az volt, hogy több mint tíz Istenben hívő nővér volt a munkatáborban, és gyakran csempésztünk egymásnak üzeneteket, hogy megosszuk Isten szavait és énekeit, bátorítva egymást. Egy nővér eljuttatott hozzám egy levelet, és amikor megláttam a testvérektől kapott levelet és Isten szavainak kézírásos másolatát, igazán melegség töltött el, és meghatódtam. Isten szavainak ezt a részletét olvastam: „Az, hogy Péter követni tudta Jézus Krisztust, a hitének volt köszönhető. Az, hogy őt Énértem a keresztre szegezhették, és csodálatos bizonyságot tehetett, szintén az ő hitének köszönhető. Amikor János meglátta az Emberfia dicsőséges ábrázatát, az az ő hitének volt köszönhető. Amikor látta az utolsó napok látomását, az még inkább az ő hitének volt köszönhető” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A hódítás munkájának valódi története (1.)). Annyira meghatódtam, hogy nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Isten ismerte a gyengeségemet, és még inkább a lelkem szükségleteit. Ő gondoskodott róla, hogy a nővér elküldje nekem a bátorító és segítő levelet, és Ő a szavaival adott útmutatást nekem és vezetett engem, hitet és erőt adva. Éreztem, milyen igazán hatalmas Isten szeretete, és a szenvedés már nem tűnt olyan szörnyűnek, mint korábban.

2005 szeptemberében szabadon engedtek, és hazamentem. A kínzás következtében súlyos szívbetegségem és magas vérnyomásom lett, és esős napokon a karom, a csípőm és a lábam nagyon fáj, és a sokáig rám rakott bilincs miatt a csuklómmal továbbra sem tudtam nehéz tárgyakat emelni. Bár a büntetésem letelte után kiengedtek a börtönből, a rendőrség továbbra is küldött embereket, hogy kövessenek és megfigyeljenek, és a rokonaimmal és a szomszédaimmal folyamatosan figyeltették a mozgásomat. Időről időre embereket küldtek a házamhoz, hogy megkérdezzék, még mindig hiszek-e Istenben, és ha nem voltam otthon, érdeklődtek, hová mentem. Nem tudtam normálisan végezni a kötelességeimet, sem összejöveteleken részt venni, ami sok stresszt okozott nekem. Miután személy szerint engem letartóztatott és üldözött a Kommunista Párt, megláttam a Kommunista Párt aljasságát és kegyetlenségét, és világosan felismertem az Istennel szembeszegülő és Őt gyűlölő ördögi lényegét. Szívem mélyéből megvetem és elutasítom azt, és ugyanakkor hálát adok Istennek, hogy lépésről lépésre vezetett, hogy átlássak a Sátán cselvetésein, ami megerősítette a hitemet, és képessé tett arra, hogy legyőzzem a démonok ártalmát, és élve kijussak az ördögök barlangjából. Igazán megízleltem Isten szeretetét és megmentését, és el vagyok szánva arra, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek, hogy jól végezzem a kötelességeimet, és viszonozzam Isten szeretetét.