91. Búcsú a kisebbségi érzéstől

Gyerekkorom óta meglehetősen befelé forduló voltam. Nem szerettem beszélni, és nem is köszöntem szívesen másoknak. Amikor el akartam menni otthonról, és láttam, hogy a szomszédok kint beszélgetnek, nagyon ideges lettem, ezért inkább el se mentem otthonról, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Amikor iskolás voltam, és fel kellett hívnom a tanárokat, hogy megkérdezzek valamit, nem tudtam, hogyan kezdjem, ezért megkértem apukámat, hogy beszéljen helyettem. Apukám ettől nagyon dühös lett, és panaszkodott, hogy nem vagyok olyan magabiztos, mint a többi gyerek. A nagynéném gyakran mondogatta nekem: „Mintha le lenne ragasztva a szád. Ha így folytatod, nem viszed semmire...” A megjegyzéseik gyakran visszhangoztak a fejemben, és néha sírtam, annyira nyomorultul éreztem magam, gyűlöltem magam, amiért nem tudok beszélni, és nem tudok a felnőttek kedvében járni. Gyakran irigyeltem azokat, akik ékesen szóltak, és fel tudták dobni a hangulatot. Az egyetemen elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokban végzett munkáját, és összejövetelekre jártam a testvérekkel, hogy Isten szavait olvassuk. Láttam, hogy mindenki megnyílik, és megosztja a tapasztalati megértését, senki nem gúnyolódik senkin, és én is szabadon megnyílhattam és közösséget vállalhattam anélkül, hogy korlátozva éreztem volna magam. Igazán megnyugtató és felszabadító érzés volt a testvérekkel lenni.

2024 januárjában újonnan érkezetteket öntöztem a gyülekezetben, és Vang Lu nővérrel működtem együtt. A közös munka során rájöttem, hogy ez a nővér jó képességekkel rendelkezik, erős a kifejezőkészsége, és jól érti az igazságot. Az összejövetelek alatt az újonnan érkezettek állapotára építette a közlését, ők pedig hallgatás közben gyakran bólogattak. Ezt látva ösztönösen leszegtem a fejem, és arra gondoltam: „Ez aztán tényleg egy olyan ember, aki sok éve hisz Istenben, tényleg nagyon jól beszél! Nekem viszont sokat kell gondolkodnom, mielőtt közösségvállalás során tudnék válaszolni az újonnan érkezettek kérdéseire, és amit mondok, az nem olyan gördülékeny és részletes, mint amit Vang Lu mond. Miért vannak ilyen nagy hiányosságaim? Ha Vang Lu után vállalnék közösséget, az újonnan érkezettek biztosan észrevennék, hogy nem vagyok olyan jó, mint ő. Hagyjuk is, jobb, ha nem szólok semmit; így legalább hozzá képest nem tűnök majd olyannak, mint egy senki.” Ezután féltem megszólalni az összejöveteleken, amikor Vang Lu is ott volt, mert attól tartottam, hogy ha nem csinálom jól, lenézne engem. Egy alkalommal egy újonnan érkezett nehézségekbe ütközött az evangélium hirdetése közben, Vang Lu pedig kötetlenül beszélt egy megoldási módról. Szerettem volna kiegészíteni, mivel nekem is volt tapasztalatom ezen a téren, de aztán arra gondoltam: „Itt van Vang Lu; ha nem fejezem ki magam jól, vajon nem fogja azt gondolni, hogy túlértékelem magam azzal, hogy közösséget akarok vállalni?” Így, bár már a nyelvemen volt a szó, nem volt bátorságom kimondani, és megvártam, amíg Vang Lu elment, és csak azután vállaltam közösséget. Egy másik alkalommal Vang Luval és Li Hua nővérrel voltam egy összejövetelen az újonnan érkezettekkel. Röviden érdeklődtem az újonnan érkezettek állapotáról, és az egyikük megosztotta a nehézségeit. Épp közösséget akartam vállalni és útmutatást adni az újonnan érkezettnek arról, hogyan tanulhatna leckét ebből a helyzetből, de arra gondolva, hogy a két nővér is ott van, akik jó képességekkel és kifejezőkészséggel rendelkeznek, aggódni kezdtem: „Nem bánok jól a szavakkal, mit fognak gondolni rólam, ha csak összevissza beszélek?” Látva, hogy egy ideje nem szólaltam meg, Li Hua gyorsan átvette a közlést, és bár akkor találkozott először az újonnan érkezettekkel, kötetlenül tudott velük beszélgetni. Miközben néztem, ahogy Vang Lu és Li Hua felváltva vállalnak közösséget, igazán irigy lettem, és arra gondoltam: „Az öntözőknek olyan képességekkel, ékesszólással és extrovertált személyiséggel kell rendelkezniük, mint ezeknek a nővéreknek.” Újra magamra gondoltam; alig szólaltam meg az egész összejövetel alatt, és kívülállónak éreztem magam. Frusztrált voltam, azon tűnődve, hogy miért nem tudok olyan nyíltan közösséget vállalni, mint a többiek. Lehet, hogy egyszerűen nem vagyok alkalmas egy olyan kötelességre, ahol gyakran kell beszélni? Amikor olyan testvérekkel vettem részt összejöveteleken, akik jó képességekkel és erős kommunikációs készségekkel rendelkeztek, nagyon ideges lettem, attól tartva, hogy ha rosszul vállalok közösséget, az emberek lenéznek majd, és még ha volt is valamilyen megvilágosodásom, akkor sem mertem azt megosztani. Nem tudtam úgy végezni a kötelességemet, ahogyan kellett volna, ezért Istenhez imádkoztam, utat keresve, hogy megoldjam ezt az állapotot, és normálisan tudjam végezni a kötelességemet.

Egy nap eszembe jutott Isten szavainak két szakasza, amelyek összecsengtek az állapotommal, ezért megkerestem és elolvastam őket. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak olyan emberek, akik gyermekkorukban átlagos külsejűek voltak, rosszul fejezték ki magukat, és nem volt túl gyors az észjárásuk, ezért mások a családi és társadalmi környezetükben elég kedvezőtlenül értékelték őket, ilyen szavakkal: »Ez a gyerek nehéz felfogású, lassú, és nehezen forog a nyelve. Nézd meg mások gyerekeit, azok olyan jól beszélnek, hogy bárkit az ujjuk köré csavarnak. Ez a gyerek meg egész nap csak duzzog. Nem tudja, mit kell mondani, amikor találkozik valakivel, nem tudja kimagyarázni vagy igazolni magát, ha valami rosszat csinált, és nem tudja szórakoztatni az embereket. Ez a gyerek egy idióta.« Ezt mondják a szülei, ezt mondják a rokonai és barátai, és ezt mondják a tanárai is. Ez a környezet bizonyos láthatatlan nyomást gyakorol az ilyen egyénekre. Azáltal, hogy ilyen környezeteket tapasztalnak meg, öntudatlanul is egy bizonyos gondolkodásmód alakul ki bennük. Milyen gondolkodásmód? Úgy gondolják, hogy nem néznek ki jól, nem túlságosan szerethetőek, és mások soha nem örülnek, ha látják őket. Elhiszik, hogy nem tanulnak jól, lassúak, és mindig zavarba jönnek, ha ki kell nyitniuk a szájukat és mások előtt kell beszélniük. Még ahhoz is túlságosan szégyenlősek, hogy megköszönjék, ha kapnak valamit másoktól, és ezt gondolják magukban: »Miért gabalyodik mindig úgy össze a nyelvem? Mások miért beszélnek olyan gördülékenyen? Egyszerűen hülye vagyok!« Tudat alatt értéktelennek gondolják magukat, ugyanakkor nem hajlandók elismerni, hogy tényleg ennyire értéktelenek és ennyire buták. A szívükben mindig ezt kérdezik maguktól: »Tényleg ennyire buta vagyok? Tényleg ennyire kellemetlen vagyok?« Sem a szüleik nem kedvelik őket, sem a testvéreik, sem a tanáraik, sem az osztálytársaik. Néha a családtagjaik, rokonaik és barátaik ezt mondják róluk: »Alacsony, apró a szeme és az orra. Ilyen külsővel nem lesz sikeres, ha felnő.« Így aztán, amikor a tükörbe néznek, azt látják, hogy tényleg apró a szemük. Ebben a helyzetben a szívük mélyén meghúzódó ellenállás, elégedetlenség, vonakodás és el nem fogadás fokozatosan átfordul saját hiányosságaik, fogyatékosságaik és problémáik elfogadásába és elismerésébe. Bár képesek elfogadni ezt a valóságot, a szívük mélyén egy tartós érzelem támad. Minek nevezik ezt az érzelmet? Ez a kisebbségi érzés” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). „A felszínen a kisebbségi érzés egy, az emberekben megnyilvánuló érzelem; valójában azonban a gyökere ez a társadalom, az emberiség és a környezet, amelyben az emberek élnek. Az emberek saját objektív okai szintén előidézik. Mondani sem kell, hogy a társadalom és az emberiség a Sátántól ered, mivel az egész emberiség a gonosz hatalma alatt vesztegel, mélységesen megrontva a Sátán által, és senki sem képes az igazsággal vagy Isten tanításaival összhangban tanítani a következő nemzedéket, hanem inkább a Sátántól eredő dolgoknak megfelelően. Tehát annak a következménye, hogy a következő nemzedéknek és az emberiségnek a Sátán dolgait tanítják, nemcsak az emberek beállítottságainak és lényegének megromlása, hanem az is, hogy az emberekben negatív érzelmek támadnak. Ha az így keletkező negatív érzelmek ideiglenesek, akkor nem lesz túl nagy hatásuk egy-egy ember életére. Ha viszont egy negatív érzelem mélyen gyökeret ver egy ember szívének és lelkének legmélyén, és ott kitörölhetetlenül megtapad, ha az illető teljesen képtelen megfeledkezni róla vagy megszabadulni tőle, akkor az szükségszerűen hatással lesz az illető minden döntésére, arra, ahogyan mindenféle embert, eseményt és dolgot megközelít, a választásaira, valahányszor komoly elvi kérdésekkel szembesül, és az élete során járt útra – ilyen hatást gyakorol a valós emberi társadalom minden egyes emberre. A másik szempontot az emberek saját objektív okai alkotják. Vagyis az oktatás és nevelés, amelyben a felnövekvő emberek részesülnek, az összes gondolat, eszme és viselkedésmód, amelyet elfogadnak, valamint a különféle emberi mondások mind a Sátántól erednek, olyannyira, hogy az emberekben nincs meg a képesség arra, hogy a megfelelő perspektívából és álláspontról kezeljék és eloszlassák ezeket a problémákat, amelyekkel találkoznak” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavait olvasva végre megértettem. Rájöttem, hogy azért voltam korlátozva a testvérekkel tartott összejöveteleken, mert erős kisebbségi érzésem volt. Gyerekkorom óta a családom mindig azt mondta, hogy nem tudok beszélni, és nem tudok a felnőttek kedvében járni, hogy félénk vagyok és habozok, amikor másokkal beszélek, és hogy nem vagyok olyan, mint mások gyerekei, akik tisztán és magabiztosan beszélnek. E szavak hatására tudatosult bennem, hogy senki sem szereti az olyan gyerekeket, mint én, akik nem tudnak jól beszélni, és csak azokat szeretik, akik ékesszólóak és nyitottak. Ennek eredményeként gyakran éreztem magam kisebbrendűnek, és jobban szerettem a sarokban megbújni, távol másoktól. Most, hogy a gyülekezetben végeztem a kötelességemet, még mindig befolyásolt a kisebbségi érzés. Amikor jó képességű és erős kommunikációs készségű emberekkel vettem részt összejöveteleken, kisebbrendűnek éreztem magam, és gyakran megtagadtam önmagam. Még akkor sem mertem közösséget vállalni, ha értettem bizonyos kérdéseket, és nehezemre esett harmonikusan együttműködni a nővérekkel. A kisebbségi érzésem valóban befolyásolta a kötelességvégzésemet!

Később elolvastam Isten szavainak néhány szakaszát, és valamennyire megértettem, milyen következményekkel jár, ha nem oldom meg ezt a kisebbségi érzést. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor ez az érzelem feltámad benned, úgy érzed, nincs hová fordulnod. Amikor találkozol egy problémával, amelynek kapcsán ki kell fejezned a szemléletedet, ki tudja, hányszor gondolod át a mondandódat és a kifejezni kívánt szemléletet a szíved legmélyén, mégsem tudod rávenni magad még most sem, hogy hangosan kimondd. Amikor valaki ugyanazt a szemléletet fejezi ki, amelyet te is vallasz, engedélyezed magadnak, hogy megerősítést érezz a szívedben, visszaigazolást, hogy te sem vagy rosszabb, mint mások. Amikor azonban újra előáll ugyanez a helyzet, megint azt mondod magadban: »Nem szólalhatok meg csak úgy lazán, nem tehetek semmit elhamarkodottan, nem csinálhatok bohócot magamból. Én nem vagyok jó semmire, buta vagyok, bolond vagyok, hülye vagyok. Meg kell tanulnom rejtőzködni és nem beszélni, csak fülelni.« Ebből láthatjuk, hogy attól kezdve, hogy feltámad a kisebbségi érzés, addig, amíg mélyen belegyökerezik az ember szíve legmélyébe, vajon nem veszíti el az ember a szabad akaratát és az Isten által ráruházott törvényes jogokat? (De igen.) Bizony megfosztották őt mindettől” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). „Mivel alsóbbrendűnek érzi magát, nem mer kiállni az emberek elé, még azokat a kötelezettségeket és felelősségeket sem képes elvállalni, amelyeket el kellene vállalnia, sőt még azt sem, amit a saját rátermettsége és képessége, valamint a saját emberi mivoltának megtapasztalása keretében valójában képes lenne megvalósítani. Emberi mivoltának minden aspektusára hatással van ez a kisebbségi érzés, befolyásolja a személyiségét és természetesen a jellemét is. Amikor más emberek között van, ritkán fejezi ki a saját nézeteit, és alig hallani néha, hogy elmagyarázná a saját álláspontját vagy véleményét. Amikor problémával szembesül, nem mer felszólalni, ehelyett mindig visszaretten és visszahúzódik. Amikor kevesen vannak körülötte, akkor elég bátor, hogy köztük üldögéljen, de amikor sokan veszik körül, keres magának egy sarkot, és oda húzódik be, ahol halovány a világítás, nem mervén a többi ember közé menni. Valahányszor úgy érzi, hogy szeretne pozitívan és aktívan mondani valamit, kifejezni a saját nézeteit és véleményeit, megmutatni, hogy igaza van, még ehhez sincs bátorsága. Valahányszor ilyen ötletei támadnak, a kisebbségi érzés egyszer csak kiárad, átveszi fölötte az irányítást, fojtogatja őt, azt mondja neki: »Te csak ne szólj semmit, te nem vagy jó semmire. Ne fejezd ki a nézeteidet, tartsd meg a gondolataidat magadnak. Ha van a szívedben bármi, ami nagyon kikívánkozik, csak jegyezd fel magadnak a számítógépeden, és töprengj rajta magad. Nem szabad senki más tudtára adnod. Mi van, ha valami rosszat mondasz? Mennyire kínos lenne már!« Ez a hang mindig azt mondja neked, hogy ne csináld ezt, ne csináld azt, ne mondd ezt, ne mondd azt, és eléri, hogy inkább lenyelj minden szót, amit mondani akarsz. Amikor mondani akarsz valamit, amit sokáig forgattál a szívedben, visszavonulót fújsz és nem mered kimondani, vagy pedig túlságosan zavarban vagy ahhoz, hogy kimondd, azt hiszed, nem kellene így tenned, ha pedig mégis megteszed, úgy érzed, mintha megszegtél volna egy szabályt, vagy megsértetted volna a törvényt. Amikor pedig egy nap aktívan kifejezed a saját véleményedet, mélyen a bensődben összehasonlíthatatlanul feldúltnak és nyugtalannak érzed magad. Bár a nagy nyugtalanság érzése fokozatosan elhalványul, a kisebbségi érzésed lassan elfojtja az ötleteket, szándékokat és terveket, amelyek miatt szólni akarsz, ki akarod fejezni a saját nézeteidet, normális ember akarsz lenni, és olyan akarsz lenni, mint bárki más. Akik nem értenek téged, azt hiszik, hogy szófukar, csendes, félénk jellemű ember vagy, aki nem szeret kitűnni a tömegből. Amikor sok ember előtt beszélsz, zavarban vagy, az arcod elvörösödik; kissé introvertált vagy, és valójában csak te tudsz róla, hogy alsóbbrendűnek érzed magad. A szíved tele van ezzel a kisebbségi érzéssel, és ez az érzés nem valami ideiglenes érzés, hanem már régóta veled van. A lelked legmélyéből szoros ellenőrzés alatt tartja a gondolataidat, szorosan lezárja az ajkaidat, ezért bármilyen helyesen is értelmezel dolgokat, bármilyen nézeten vagy véleményen vagy az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal kapcsolatban, csak gondolkodni mersz, forgatni magadban a dolgokat, de hangosan kimondani soha. Akár helyeselnék mások a mondandódat, akár kijavítanának és kritizálnának, te ezzel a végkimenetellel nem mersz szembenézni. Miért van ez így? Azért, mert ott van benned a kisebbségi érzésed, és azt mondja neked: »Ne tedd ezt, nem állsz erre készen. Nincs meg ez a fajta képességed, nincs meg ez a fajta valóságod, inkább ne tedd ezt, te egyszerűen nem ilyen vagy. Most ne tégy semmit és ne gondolj semmit. Csak akkor leszel valódi önmagad, ha kisebbrendűségben élsz. Te nem vagy alkalmas arra, hogy az igazságra törekedj, vagy hogy megnyisd a szívedet és kimondd, amit akarsz, és kapcsolatba lépj másokkal, ahogy más emberek teszik. És mindez azért van, mert nem vagy jó semmire, nem vagy olyan jó, mint ők.« Ez a kisebbségi érzés vezérli az emberek gondolkodását az elméjük mélyén; meggátolja, hogy teljesítsék a kötelezettségeket, amelyeket egy normális embernek teljesítenie kell, és hogy a normális emberi mivolt életét éljék, amelyet élniük kellene, miközben irányítja annak útját-módját, irányát és céljait is, ahogyan az embereket és a dolgokat szemlélik, valamint viselkednek és cselekszenek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Visszagondolva arra az időre, amióta Isten házába jöttem, észrevettem, hogy amikor láttam a testvérek összejönni és nyíltan közösséget vállalni, felszabadultnak éreztem magam. Amikor újonnan érkezetteket öntöztem, meg tudtam osztani a megértésemet, és ez hasznára vált az újonnan érkezetteknek. De amikor olyanokkal találkoztam, akik nyitottak voltak, jó képességekkel és erős kommunikációs készségekkel rendelkeztek, a kisebbségi érzésem felszínre tört. Például, amikor Vang Luval vettem részt összejöveteleken, és láttam, hogy jó a kifejezőkészsége, és nálam tisztábban beszélt az igazságról, kisebbrendűnek éreztem magam vele szemben. Még akkor is, amikor láttam, hogy annak, amit mondott, hiányosságai vannak, és szerettem volna kiegészíteni, nem volt bátorságom megszólalni, attól tartva, hogy ha rosszul beszélek, kinevetnek, ezért inkább visszahúzódtam. Ugyanez történt, amikor Li Huával és Vang Luval vettem részt egy összejöveteleken. Némának és kívülállónak éreztem magam az egész összejövetel alatt, és nem mertem megszólalni, amikor nekem kellett volna közösséget vállalnom. Bár a szám a testem része volt, a döntő pillanatokban egyszerűen nem engedelmeskedett nekem. A gyülekezet lehetőséget adott nekem, hogy gyakoroljam az újonnan érkezettek öntözését, hogy a nővérekkel együttműködve közösséget vállaljak Isten szavaival, és foglalkozzak az újonnan érkezettek állapotával és nehézségeivel. De a kisebbségi érzésem gúzsba kötött, és nem tudtam elmondani azt, amiről beszélni szerettem volna. Még a saját kötelességemet sem tudtam elvégezni. Hát nem voltam én teljesen haszontalan? Ezt felismerve megértettem, hogy ha továbbra is ezekkel a negatív érzésekkel élek, az hatással lesz a kötelességemre, és nagy veszteséget jelentene az életbe való belépésem számára. Ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, nagyon lehangoltnak érzem magam, hogy ezzel a kisebbségi érzéssel élek. Kérlek, vezess engem, hogy levessem ezeket a negatív érzéseket, és betöltsem a szerepemet!”

Később megkérdeztem magamtól: „Miért nincs bátorságom közösséget vállalni, amikor jó képességű nővérek körében vagyok?” Egy nap megnyíltam egy nővérnek az állapotomról, ő pedig elküldött nekem egy szakaszt Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor a család vénjei gyakran mondják neked, hogy »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«, azzal azt akarják elérni, hogy jelentőséget tulajdoníts annak, hogy jó hírneved legyen, büszke életet élj, és ne tegyél olyasmit, ami szégyent hoz rád. Nos, vajon pozitív vagy negatív irányba tereli az embereket ez a szólás? El tud vezetni az igazsághoz? El tud vezetni az igazság megértéséhez? (Nem, nem tud.) Teljes bizonyossággal mondhatod: »Nem, nem tud!« Gondolj bele: Isten azt mondja, hogy az emberek viselkedjenek becsületes emberekként. Amikor vétkeztél vagy valami rosszat, illetve olyasmit tettél, ami lázad Isten ellen és szembemegy az igazsággal, be kell ismerned a hibádat, megértést kell nyerned önmagadról, és folyamatosan boncolgatnod kell magad, hogy valódi bűnbánatot érj el, és ezek után Isten szavaival összhangban cselekedj. Ha tehát az emberek becsületes emberekként viselkednek, az vajon ütközik azzal a szólással, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«? (Igen.) Hogyan ütközik? A szólásnak, hogy »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«, az a célja, hogy arra késztesse az embereket, hogy jelentőséget tulajdonítsanak a ragyogó és színes oldaluk megélésének és annak, hogy több olyan dolgot tegyenek, amitől jól festenek – ahelyett, hogy rossz vagy becstelen dolgokat tennének vagy lelepleznék a rút oldalukat –, illetve, hogy megakadályozza őket abban, hogy büszkeség és méltóság nélkül éljenek. Az ember a jó hírneve, a büszkeség és a becsület kedvéért nem hordhat össze mindenfélét magáról, arról nem is beszélve, hogy a sötét oldaláról és a szégyenteljes aspektusairól beszéljen másoknak, hiszen az embernek büszkeséggel és méltósággal kell élnie. Ahhoz, hogy méltósága legyen, az embernek jó hírnévre van szüksége, a jó hírnévhez pedig színlelnie kell, és jelmezt kell öltenie. Vajon ez nem áll ellentétben a becsületes emberként való viselkedéssel? (De igen.) Amikor becsületes emberként viselkedsz, az, amit teszel, szöges ellentétben áll a szólással, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg«. Ha becsületes emberként akarsz viselkedni, ne tulajdoníts jelentőséget a büszkeségnek; az ember büszkesége fabatkát sem ér. Az igazsággal szembesülve az embernek le kell lepleznie magát, nem pedig színlelnie vagy hamis képet festenie. Az ember fel kell tárja Istennek a valódi gondolatait, az általa elkövetett hibákat, az igazságalapelveket sértő aspektusokat és így tovább, és a testvéreinek is fel kell fednie ezeket a dolgokat. Nem arról van szó, hogy az ember a hírneve kedvéért éljen, hanem inkább azért, hogy becsületes emberként viselkedjen, az igazságra való törekvés kedvéért éljen, azért éljen, hogy valódi teremtett lény legyen, valamint azért, hogy eleget tegyen Istennek és megmeneküljön. Ha azonban nem érted ezt az igazságot és nem érted Isten szándékait, jellemzően a családod által beléd ültetett dolgok dominálnak. Tehát, amikor valami rosszat teszel, leplezed azt és színlelsz, arra gondolván: »Nem beszélhetek erről, és azt sem engedem, hogy bárki más, aki tud róla, bármit is mondjon. Ha bármelyikőtök mond bármit, nem hagyom, hogy egykönnyen megússza. A hírnevem az első. Az élet mit sem ér, ha nem a hírnévért élünk, az ugyanis minden másnál fontosabb. Ha az ember elveszíti a jó hírnevét, az összes méltóságát elveszíti. Tehát nem mondhatod el úgy, ahogy van, színlelned kell, el kell fedned a dolgokat, különben elveszíted a jó hírnevedet és a méltóságodat, az életed pedig értéktelenné válik. Ha senki sem tisztel, akkor csak értéktelen, olcsó szemét vagy.« Azzal, hogy így gyakorolsz, vajon lehetséges becsületes emberként viselkedned? Lehetséges, hogy teljesen nyílt légy és boncolgasd magad? (Nem, nem az.) Azzal, hogy így teszel, nyilvánvalóan ahhoz a szóláshoz tartod magad, miszerint »az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg« – amit a családod ültetett beléd” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Isten szavaiból rájöttem, hogy gyerekkorom óta olyan sátáni mérgek hatása alatt álltam, mint „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. E mondások miatt túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a hiúságnak és a büszkeségnek, és gyerekkorom óta kerültem mindent, ami sérthette a büszkeségemet. A befelé forduló személyiségemre és az ékesszólásom hiányára gondolva elszaladtam és elbújtam, amikor vendégek jöttek hozzánk, mert féltem, hogy megmutatom a suta oldalamat. Most, amikor Vang Luval vettem részt összejöveteleken, és láttam, milyen jól fejezi ki magát, míg én összevissza dadogok, attól féltem, hogy ha közösséget vállalok, a nővérek azt fogják gondolni, hogy rosszul fejezem ki magam, és végül megszégyenülök, ezért nem mertem megszólalni. Isten azt kéri tőlünk, hogy becsületes emberek legyünk, és hűségesek a kötelességeinkben, de nekem nem volt bátorságom közösséget vállalni, amikor problémákat láttam, mert a büszkeségemet akartam védeni. Még azokat a kötelességeket sem tudtam elvégezni, amelyekre képes lettem volna, és láttam, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok a büszkeségemnek. A Sátán gyötört, és emiatt elvesztettem minden tisztességérzetemet és méltóságomat. Titokban elhatároztam, hogy amikor újra ilyen helyzetekbe kerülök, helyes szándékaim lesznek, nem fogom magam álcázni vagy takargatni, és arra fogok törekedni, hogy becsületes ember legyek, és végezzem a kötelességeimet!

Később tovább kerestem a módját, hogyan oldjam meg a kisebbségi érzésemet. Még többet olvastam Isten szavaiból: „Némelyek gyermekkoruk óta meglehetősen introvertáltak; nem szeretnek beszélni, és nehezen teremtenek kapcsolatot másokkal. Még harmincas-negyvenes éveikben járó felnőttként sem tudják legyőzni ezt a személyiségjegyet: még mindig nem erősségük a beszéd, illetve nem tudnak jól bánni a szavakkal, és a másokkal való kapcsolatteremtésben sem jók. Miután vezetővé válnak, mivel ez a személyiségjegy bizonyos mértékben korlátozza és akadályozza a munkájukat, és ez gyakran okoz nekik szorongást és frusztrációt, amitől nagyon korlátozva érzik magukat. A befelé fordulás és az, hogy nem szeretnek beszélni, a normális emberi mivolt megnyilvánulása. Mivel ezek a normális emberi mivolt megnyilvánulásai, vajon Isten előtt véteknek tekinthetők? Nem, nem számítanak véteknek, és Isten megfelelően fog velük bánni. Függetlenül attól, hogy milyen problémáid, hibáid vagy hiányosságaid vannak, ezek egyike sem probléma Isten szemében. Isten csak azt nézi, hogyan keresed az igazságot, hogyan gyakorlod az igazságot, hogyan cselekszel az igazság alapelvei szerint, és hogyan követed Isten útját a normális emberi mivolt eredendő állapotában – ezeket nézi Isten. Ezért az igazság alapelveivel kapcsolatos ügyekben ne hagyd, hogy a normális emberi mivolt alapvető állapotai, mint a képesség, ösztönök, személyiségjegyek, szokások és életmódok korlátozzanak. Természetesen ne fektess energiát és időt abba se, hogy megpróbálod legyőzni ezeket az alapállapotokat, és ne is próbáld megváltoztatni őket. Ha például introvertált személyiséged van, és nem vagy oda a beszédért, valamint nem bánsz jól a szavakkal, és nem vagy ügyes az emberekkel való érintkezés és interakció terén, ez mind nem probléma. Habár az extrovertáltak szeretnek beszélni, amit mondanak, az nem mindig hasznos vagy az igazságnak megfelelő, ezért nem probléma, ha introvertált vagy, és nem kell próbálkoznod azzal, hogy megváltozz. [...] Bármi is volt az eredeti személyiséged, az olyan is marad. Ne próbáld megváltoztatni a személyiségedet az üdvösség elérése érdekében. Ez megtévesztő elképzelés – bármilyen is a személyiséged, objektív tény marad, és nem tudod megváltoztatni. Az objektív okokat tekintve az eredménynek, amelyet Isten a munkájában el akar érni, semmi köze a személyiségedhez. Az, hogy el tudod-e érni az üdvösséget, szintén nem függ a személyiségedtől. Ezen felül annak, hogy olyan személy vagy-e, aki gyakorolja az igazságot és rendelkezik az igazságvalósággal, semmi köze a személyiségedhez. Ne próbáld tehát megváltoztatni a személyiségedet azért, mert bizonyos kötelességeket végzel vagy egy bizonyos munkafeladat felügyelőjeként szolgálsz – ez téves elképzelés. Mit kell tehát tenned? A személyiségedtől vagy a veleszületett adottságaidtól függetlenül ragaszkodnod kell az igazság alapelveihez, és gyakorolnod kell őket. Isten végső soron nem a személyiséged vagy az alapján méri fel, hogy követed-e az Ő útját vagy el tudod-e érni az üdvösséget, hogy milyen eredendő képességekkel, készségekkel, adottságokkal, ajándékokkal vagy tehetségekkel rendelkezel, és természetesen azt sem nézi, hogy mennyire fékezted meg a testi ösztöneidet és a szükségleteidet. Isten inkább azt nézi, hogy miközben Istent követed és a kötelességeidet végzed, gyakorlod és megtapasztalod-e az Ő szavait, megvan-e benned a hajlandóság és az elhatározás, hogy az igazságra törekedj, végül pedig, hogy elérted-e az igazság gyakorlását és Isten útjának követését. Ezt nézi Isten. Értitek ezt? (Igen, értjük.)” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a befelé fordulás az emberek veleszületett állapota, és Isten szemében ez nem probléma. Isten munkája az, hogy megváltoztassa az emberek romlott beállítottságát, nem pedig az, hogy megváltoztassa a képességeiket vagy a személyiségüket. Az embereknek a veleszületett állapotuk alapján kellene gyakorolniuk az igazságot, és a tőlük telhető legjobban végezniük a kötelességeiket, és amikor helytelen szándékokkal szembesülnek, fel kell lázadniuk e szándékok ellen, és Isten szavai szerint kell gyakorolniuk. Isten az ilyen embert szereti. Azt is megértettem, hogy a kötelességeimet Isten előtt kell végeznem, és miközben végzem a kötelességemet, nem kellene állandóan amiatt aggódnom, hogy mások mit gondolnak. Isten elismerését elnyerni a legfontosabb dolog. Bár befelé forduló vagyok és nem beszélek jól, mégis tudtam segíteni megoldani az újonnan érkezettek néhány állapotát és problémáját, és amikor Isten szavaival közösséget vállaltam, az újonnan érkezettek megértették, és hasznukra vált. A személyiségbeli hibáim nem akadályoztak abban, hogy jól végezzem a kötelességeimet. Ráadásul még csak rövid ideje hittem Istenben, így normális volt, hogy voltak hiányosságaim a kötelességeimben. Ezt helyesen kellett megközelítenem, annyit kellett közösséget vállalnom, amennyit megértettem, nem kellett álcáznom vagy takargatnom magam, és tanulnom kellett a társaimul rendelt nővérektől, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Így nemcsak a kötelességeimet tudom elvégezni, hanem a hiányosságaimat is pótolhatom. Ezt felismerve éreztem, hogy csökken rajtam a nyomás, és hajlandó lettem megváltoztatni a helytelen állapotomat, és harmonikusan együttműködni a társaimul rendelt nővérekkel, hogy egy szívvel-lélekkel teljesítsük a kötelességeinket.

Nemsokára gyülekezetvezetőnek választottak, és Li Huj nővérrel működtem együtt. Li Huj prédikátor volt, jó képességgel és munkaképességgel rendelkezett. Amikor először voltam vele összejövetelen, egy nővér rossz állapotban volt, és Li Huj Isten szavaival közösséget vállalt vele, de a nővér nem sokat értett meg belőle. Arra gondoltam, hogy én is épp most mentem keresztül valami hasonló állapoton, ezért szerettem volna kiegészíteni. De amint kinyitottam a számat, hogy beszéljek, hevesen verni kezdett a szívem, és azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg, amit mondani akarok. Aggódtam, hogy mit fog gondolni rólam Li Huj, ha nem beszélek jól, és arra gondoltam: „Hagyjuk is, inkább csak hallgatom a közlését. Ha az ő közlése nem tudja megoldani a nővér problémáit, az enyém mennyivel lenne jobb?” E gondolatok hatására nem éreztem terhet, sőt, még egy kicsit álmos is lettem. Rájöttem, hogy az állapotom helytelen, hogy az én kötelességem is segíteni megoldani a nővér állapotát, és hogy a tőlem telhető legjobban kell közösséget vállalnom arról, amit megértettem. Ezért gyorsan imádkoztam Istenhez: „Istenem, féltem, hogy ha nem beszélnék jól, a nővér lenézne, és végül megint csak követővé váltam. Istenem, nem akarom így folytatni. Kérlek, adj nekem hitet és bátorságot, hogy fellázadjak a testem ellen, és gyakoroljam az igazságot!” Az ima után sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, és arra gondoltam: „Én csak egy újonnan érkezett vagyok, így a közlésemnek biztosan lesznek hiányosságai, de még ha a nővér ki is nevet, akkor is közösséget vállalok Isten előtt arról, amit megértettem.” Végül összeszedtem a bátorságomat, hogy megszólaljak és közösséget vállaljak. Meglepetésemre a közlésemen keresztül a nővér képes volt felismerni, mi vele a probléma, én pedig óriási megkönnyebbülést, valamint szavakkal leírhatatlan felszabadultságot és örömöt éreztem. Őszintén hálát adtam Istennek, hogy elvezetett ehhez a lépéshez. Később, amikor olyan nővérekkel vettem részt összejöveteleken, akik jól beszéltek, már nem korlátozott a büszkeségem miatti aggodalom, mint a múltban, és annyit vállaltam közösséget, amennyit megértettem. Olyan jó érzés így gyakorolni! Hála Istennek!