54. Gyógyíthatatlan sebek
2008-ban a KKP nagyszabású országos elnyomási és letartóztatási akciót indított Mindenható Isten Egyháza ellen. Abban az időben szinte mindennap letartóztattak testvéreket. Volt, akit összejövetel közben tartóztattak le, másokat pedig éjszaka hurcoltak el, amikor a rendőrök rájuk törtek az otthonukban. Mindennap rettegésben éltem, nem tudva, mikor törnek rám a rendőrök. Akkoriban két nővért láttam vendégül. Egy éjjel tizenegy óra körül, amikor már mindannyian pihentünk, hirtelen kopogtatásra riadtam fel. Az volt az első gondolatom: „Csak nem a rendőrség kopogtat ilyen későn?” Sietve szétváltunk a két nővérrel, hogy elrejtsük az Isten szavait tartalmazó könyveket és a gyülekezeti tárgyakat. Kint az a társaság dörömbölt, és kulccsal próbálták kinyitni az ajtót, majd kisvártatva hallatszott, ahogy feszítik fel a zárat. Nagyon ideges voltam, fel-alá járkáltam, és folyamatosan imádkoztam Istenhez: „Istenem, úgy tűnik, a rendőrök felfeszítik az ajtómat. Mit tegyek? Hogyan védjem meg a két nővért? Istenem, kérlek, segíts lecsendesíteni a szívemet...” Az ima után kicsit megnyugodott a szívem. A kint lévők egy darabig feszegették az ajtót, aztán elkezdtek dörömbölni rajta. A zaj különösen rémisztő volt az éjszaka közepén, de jó ideig hiába próbálkoztak, nem tudták kinyitni az ajtót.
Már éppen hajnalodott, amikor hirtelen meghallottam, hogy valaki kintről kiabál: „Erre, még egy kicsit erre!” Kikukucskáltam a függöny mögül, és láttam, hogy lent egy középkorú férfi felfelé nézve irányítja a tetőn lévőket. Rájöttem, hogy az ablakon keresztül próbálnak bejutni a lakásomba. Az épületünk ötemeletes volt, én pedig a negyediken laktam. Nem tudtam, mikor törnek be az ablakon keresztül. Rettegtem, és a szívem hevesen vert. Ismét kinéztem a függöny mögül, és egy rendőrautót meg egy fehér személyautót láttam parkolni az épület bejáratánál, ami megerősítette a gyanúmat, hogy valóban rendőrök voltak, akik megpróbálták felfeszíteni az ajtót. Visszamentem az ajtóhoz hallgatózni, de kint csend volt, és a kémlelőnyíláson keresztül sem láttam senkit, így sejtettem, hogy felmentek a tetőre. Arra gondoltam: „A két nővér még fiatal. Nem hagyhatom, hogy rendőrkézre kerüljenek, és megkínozzák őket.” Így sietve noszogattam őket, hogy ők menjenek el először. Kinyitottam az ajtót – bár el volt torlaszolva egy nagy kővel és egy hatalmas faasztallal, mégis különösebb erőfeszítés nélkül sikerült kilöknöm. Szívemben hálát adtam Istennek! Miután a nővérek elmentek, úgy tettem, mintha mi sem történt volna, és én is kisétáltam a házból. Ahogy mentem, észrevettem, hogy egy negyvenes éveiben járó férfi követ. Folyamatosan imádkoztam magamban, arra kérve Istent, hogy adjon nekem bölcsességet és bátorságot. Felidéztem Isten néhány szavát: „Ne félj ettől meg attól, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; Ő a ti tartalék erőtök, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). Isten szavainak útmutatása nyomán kicsit megnyugodtam. Kétszer is taxit váltottam, majd elmentem egy bevásárlóközpontba, hogy új táskát és ruhát vegyek, amibe átöltözhetek. Végül sikerült leráznom a férfit, aki követett. Ezután elmentem az egyik rokonomhoz, és ott húztam meg magam három napig. Végül visszatértem a másik városban lévő otthonomba. Az azt követő napon, hogy hazaértem, nyugtalanság fogott el. Folyton azon járt az eszem: „Vajon itt is megtalálnak a rendőrök, és letartóztatnak?” Aznap éjjel nem jött álom a szememre, folyton arra gondoltam, hogy másik rejtekhelyet kell keresnem. Másnap reggel 8 óra körül váratlanul négy rendőr rontott be az otthonomba. Felmutatták az igazolványképemet, és így szóltak: „Maga hisz Mindenható Istenben. Házkutatást tartunk!” Ezután szétváltak, és elkezdték átkutatni a lakást. Mindent fenekestül felforgattak. Találtak 5900 jüan készpénzt, egy mobiltelefont és egy Bibliát, majd rutineljárásra hivatkozva mindet elvitték. Ezután megbilincseltek és a városi Közbiztonsági Hivatalba vittek.
Délután 4 óra körül egy rendőr belökött egy rendőrautóba, és amint beszálltam, szorosan letakarta a fejemet egy vastag ruhadarabbal. Olyan fojtogató volt, hogy alig kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, hová visznek, és hogyan fognak megkínozni. Nagyon féltem, és folyamatosan imádkoztam a szívemben, kérve Istent, hogy óvja meg a szívemet, és hogy bármilyen körülményekkel nézzek is szembe, szilárdan meg tudjak állni a bizonyságtételemben, és ne áruljam el Istent. Egy bő óra múlva megállt az autó. Miután kiszálltam, levették a ruhát a fejemről. Láttam, hogy az autó egy nagy udvaron állt meg. Volt egy kétszintes épület az udvaron, de a környék kihalt volt, alig volt lakóház a közelben, ami hátborzongató érzést keltett. Egy rendőr így szólt hozzám: „Tudod, hol vagyunk? Ez egy koncentrációs tábor, amit kifejezetten nektek, Mindenható Isten hívőinek hoztak létre.” Miután bementünk, egy kínpadhoz kötöztek, és nyolc-kilenc rendőr vett körül. Egy magas, harmincas éveiben járó férfi rendőr azt kérdezte tőlem: „Hol van a gyülekezet pénze? Hol vannak a vezetőitek? Ki hirdette neked az evangéliumot? Hol jársz összejövetelekre?” Visszakérdeztem: „Az egyház pénze áldozat, amit Isten választott népe adott Istennek. Mi közük van hozzá?” A rendőr dühbe gurult, és többször pofon vágott, az arcom pedig égett az ütésektől. Abban a pillanatban kutyaugatást hallottam kintről. Egy rendőr megfenyegetett: „A semmi közepén vagyunk. Itt mindennapos, hogy halálra vallatunk embereket, és ha meghalnak, csak kidobjuk őket a hátsó udvarra, és senki sem tudja meg, aztán a nagy kutyák megeszik őket, így még holttest sem marad!” Rémület fogott el, amikor ezt hallottam. Tudtam, hogy ezek a rendőrök minden gonoszságra képesek, és ha tényleg agyonvernek és megetetnek a kutyákkal ezen az elhagyatott helyen, még a holttestem sem kerül majd elő. Minél többet gondoltam erre, annál rosszabbul éreztem magam. Ekkor hirtelen eszembe jutott egy sor Isten szavaiból: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). Isten irányít mindent, és Ő gyakorol szuverenitást minden felett. Az életem is Isten kezében van. A rendőrök csak a testemet ölhetik meg, de a lelkemet nem pusztíthatják el. Nem árulhatom el Istent a haláltól való félelem miatt. Isten szavai hitet adtak nekem, és a szívem sokkal nyugodtabb lett. Így szóltam: „Ha meghalok, hát meghalok. Nem áll szándékomban életben maradni, most, hogy elkaptatok.” A rendőrség szorongatott a vezetők nevei és címei miatt, de én visszakérdeztem: „Nem mondja ki világosan az alkotmány a vallásszabadságot? Nem tettünk semmi törvényelleneset, akkor miért tartóztatnak le minket?” De alighogy ezek a szavak elhagyták a számat, egy rendőr dühbe gurult, felvett néhány iratot az asztalról, összecsavarta őket, és keményen fejbe vágott, miközben egy másik rendőr mögém lépett, és erősen a bordáim közé vájt. Azonnal úgy éreztem, mintha eltörnének a bordáim, a fájdalomtól lüktetett a fejem, és nehezen kaptam levegőt. Nem bírtam ki, hogy ne kiáltsak fel. Továbbra is szorongattak a bordáim közt, miközben követelték, hogy valljak, de amikor látták, hogy nem beszélek, tovább vájtak a bordáim közé. Addig kínoztak, amíg már mozdulni sem bírtam, és teljesen kimerültem. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, félek, hogy mivel túl kicsi az érettségem, nem leszek képes elviselni, hogy a rendőrség megkínoz, és engedek a Sátánnak, elveszítve a bizonyságtételemet. Kérlek, adj nekem hitet és erőt, hogy legyőzzem a testem gyengeségét!” Az ima után felidéztem Isten szavainak egy himnuszát, melynek címe: „Mindenről le kell mondanod az igazságért”: „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, fel kell áldoznod magad az igazságért, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és még több szenvedésen kell keresztülmenned ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból. Ezt kellene tenned” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavai inspiráltak engem. Ma Krisztust követni azt jelenti, hogy mindenféle szenvedést el kell viselnünk az igazságért. Eltökéltséget és bátorságot merítettem ahhoz, hogy szilárdan megálljak az Isten melletti bizonyságtételemben, és ne engedjek a Sátán sötét erőinek.
A kihallgatás során megtudtam a rendőröktől, hogy azok az emberek, akik azon az éjszakán próbáltak behatolni az otthonomba, a Közbiztonsági Hivatal kirendeltségéről jöttek. Hónapokig figyelték az általam vendégül látott vezetőket, akiket szintén elfogtak, és elkoboztak 9 millió jüan értékű áldozatot. Éppen a kihallgatásom zajlott, amikor belépett egy rendőr, és mosolyogva közölte: „Találtunk még 500 000 jüant.” Dühbe gurultam, amikor ezt meghallottam. Az a pénz áldozat volt, amit a testvérek Istennek ajánlottak fel. Hogy vehették el csak úgy? Ezek tényleg ördögök voltak! Aznap a rendőrök a puha és a kemény módszereket váltogatva késő éjszakáig kínoztak. Látva, hogy nem beszélek, az egyik rendőr fogcsikorgatva így szólt: „Ti, akik Mindenható Istenben hisztek, még a szögnél is keményebbek vagytok. Ha ma nem tanítunk móresre, semmit sem fogsz mondani. Nem hiszem el, hogy nem bírunk veled!” Ezután kinyitotta a bilincset, és a kezeimet a kínpad két oldalán lévő oszlopokhoz bilincselte, majd hátratolták a padot. Az egész testem hátradőlt, és kisvártatva úgy éreztem, mintha a szemeim kiugranának a helyükről, a fejem pedig úgy lüktetett, mintha fel akarna robbanni. A csuklóim a bilincs fogságában voltak, és úgy éreztem, mintha le akarnának szakadni, miközben éles fájdalom hasított belém. A farokcsontom a kínpad egyik kiálló vasdudorának nyomódott, és a szívemben olyan fájdalmat éreztem, mintha késsel vágnák. Nem tudtam, meddig tartott ez. Az egyik rendőr ismét megfenyegetett: „Előtted volt itt egy hatvanas éveiben járó nő, aki másfél óra után vallott. Lássuk, te meddig bírod!” Kis idő múlva gúnyolódni kezdett rajtam: „Hát nem Mindenható Istenben hiszel? Miért nem jön ide, hogy megmentsen? Kérned kellene, hogy mentsen meg!” A rendőr gúnyolódása és istenkáromlása mélységes felháborodással töltött el. Ezek a rendőrök gátlástalanul támadták és káromolták Istent; valóban egy csapat ördög voltak, akik gyűlölték az igazságot, és szembeszálltak Istennel!
A végkimerülésig kínoztak, és több mint két órán át hagytak ott így kifeszítve. A testem elérte a tűréshatárát, és alig kaptam levegőt. Azt gondoltam magamban: „Ha ez így megy tovább, tényleg itt fogok meghalni. A férjem és az apám nemrég hunytak el, otthon pedig ott van a hetven év feletti anyám és a gyermekem, aki még iskolába jár. Ha meghalok, ki fog gondoskodni róluk? A gyerek már elvesztette az apját, és anyám is egy szerettének elvesztése miatt szenved. Ha én is meghalok, el tudják majd ezt viselni?” Szörnyen vívódtam magamban, és az jutott eszembe: „Talán ha mondok nekik valami apróságot, elengednek. De ha bármit is mondok, nem válok olyanná, mint Júdás, aki elárulta Istent?” Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nem bízol Bennem? Vagy attól félsz, hogy az elrendezéseim nem lesznek megfelelőek számodra?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). A menny, a föld és minden dolog Isten irányítása alatt áll, és minden, ami anyámmal és gyermekemmel kapcsolatos, Isten kezében van. Mi más miatt kellene aggódnom? Erre gondolva így imádkoztam Istenhez: „Istenem, anyám és gyermekem sorsa a Te kezedben van. Hajlandó vagyok Rád bízni őket, és Rád tekinteni. Akár élek, akár meghalok ma, hajlandó vagyok alávetni magam a Te vezénylésednek. Inkább meghalok, mint hogy eláruljalak Téged!” Az ima után a szívem sokkal nyugodtabb volt, és készen álltam a halálra. Ezután úgy éreztem, mintha a testem lassan felfelé lebegne, és csodával határos módon sokkal kevesebb fájdalmat éreztem. Látva, hogy mindjárt összeesem, a rendőrök leszedtek a kínpadról. Egész testemben gyengének éreztem magam, és megállás nélkül rángatózni kezdtem. Egész testem kontrollálhatatlanul összegömbölyödött, és éreztem, hogy teljesen megmerevedik. A rendőrök keményen próbálták szétfeszíteni a kezeimet, de nem tudták. Nem tudtam, meddig tartott ez, de közvetlenül hajnal előtt kezdtem végre egy kicsit jobban érezni magam. Egy rendőr azt mondta nekem: „Ha tegnap nem vergődtél volna, megkötöztük volna a végtagjaidat, és felakasztottunk volna!” Ezt hallva csendben megköszöntem Istennek az oltalmát. Aznap éjjel a rendőrök a helyi fogdába vittek.
Érkezéskor egy rendőr tetőtől talpig végigmért, és azt mondta: „Ez az ember egy roncs. Kinek a hibája lesz, ha itt meghal?” A két kísérő rendőr egy ideig egyezkedett velük, és csak azután vettek át nagy vonakodva. Az orvosi vizsgálat során az orvos azt mondta, hogy szívproblémáim vannak, és bármikor meghalhatok. Aznap éjjel utasították a rabtársakat, hogy időről időre ellenőrizzék az orrlyukamat, hogy lélegzem-e még. Egy fél hónappal később a családom egy csomó pénz és kapcsolatok révén elintézte az egészségügyi okokból történő szabadlábra helyezésemet. A fogdából való távozásom napján a rendőrség 10 000 jüan bírságot követelt, és figyelmeztetett: „Nem hagyhatod el a körzetet tetszésed szerint, a telefonodnak napi 24 órában bekapcsolva kell lennie, és mindig elérhetőnek kell lenned. Ha újra elkapunk, nem jössz ki a börtönből!” Amikor hazaértem, a családom és a kollégáim elmondták, hogy a rendőrség elment a munkahelyemre és a rokonaim otthonába, hogy nyomozzon utánam, azt az alaptalan szóbeszédet terjesztve, hogy egy szervkereskedő hálózat vezetője vagyok, és ezt használták ürügyként, hogy ellenőrizzék a bankszámláimat. A családtagjaim mind kritizáltak és panaszkodtak rám, a barátaim és rokonaim pedig gúnyoltak és eltávolodtak tőlem. Nagyon dühös voltam, amikor arra gondoltam, hogy Istenben hinni jó dolog, és hogy ez a helyes út, ezek a rendőrök mégis alaptalan szóbeszédet terjesztettek rólam, emiatt nem tudtam emelt fővel járni a rokonaim és kollégáim előtt. Mélyen megalázva éreztem magam, és legbelül kissé elgyengültem, arra gondoltam, hogy talán nem kellene többé elmennem végezni a kötelességemet, és csak otthon kellene hinnem Istenben. Később eszembe jutott néhány szó Isten szavaiból: „Te egy teremtett lény vagy – természetesen imádnod kell Istent, és értelmes életre kell törekedned. Ha nem imádod Istent, hanem a tisztátalan hús-vér testedben élsz, vajon nem csupán egy emberi ruhába öltözött vadállat vagy? Mivel emberi lény vagy, fel kell áldoznod magad Istenért, és el kell viselned minden szenvedést! Örömmel és bizonyossággal kell fogadnod azt a kis szenvedést, amelynek ma ki vagy téve, és értelmes életet kell élned, mint Jób és Péter. [...] Ti olyan emberek vagytok, akik a helyes útra törekedtek és igyekeztek fejlődni. Felemelkedtek a nagy vörös sárkány országában, és azok vagytok, akiket Isten igazságosnak nevez. Hát nem ez a legértelmesebb élet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (2.)). Isten szavaiból megértettem, hogy egy teremtett lénynek hinnie kell Istenben és végeznie a kötelességét, és hogy csak így élve értékes és értelmes az élet. Hogyan bánhattam meg a kötelességem végzését pusztán azért, mert megaláztak? Hát volt bennem egy szemernyi lelkiismeret vagy józan ész Isten iránt? A rendőrség alaptalan szóbeszédet és rágalmakat terjesztett rólam, hogy eltávolodjak Istentől és eláruljam Őt, de nem eshettem a Sátán csapdájába. A nem hívők gúnyoltak és rágalmaztak, de az igazságosságért szenvedtem el üldöztetést. Ez a szenvedés értékes és értelmes volt! Nem számít, hogyan rágalmazott a rendőrség, hogyan sértette a méltóságomat, vagy rombolta a hírnevemet, soha nem fogom elárulni Istent! Eltökéltem, hogy az Istenbe vetett hit útján fogok járni! Erre gondolva kihúztam magam, és többé nem féltem attól, hogy megaláznak. Később a rendőrség gyakran megkeresett, próbáltak pénzt kizsarolni tőlem, és megfenyegettek: „Attól függően, mennyi pénzt vagy hajlandó rááldozni, az ügyed lehet nagy vagy kicsi, vagy akár meg is szüntethetjük. Ha nem fizetsz, visszavethetünk a börtönbe, bármikor és akármennyi időre!” Dühös voltam. Nem szegtem meg semmilyen törvényt, mégis a rendőrség újra és újra megpróbált pénzt kizsarolni tőlem. Közönséges rablóbanda voltak!
Később visszatértem abba a lakásba, ahová a rendőrség az éjszaka közepén próbált betörni. Amikor kinyitottam az ajtót, megdöbbentem, és olyan dühös voltam, hogy majdnem elájultam. A házban teljes volt a felfordulás; minden értéket, még a ruhákat, takarókat és a mindennapi szükségleti cikkeket is elvitték. Azelőtt volt ott négy laptop, a több mint 3000 jüant érő telefonom, egy tíz grammnál nehezebb arany nyaklánc, négy aranygyűrű, négy pár arany fülbevaló és egy egész köteg készpénz, 10 000 jüan értékben. Ezeket mind elvitték. A megmaradt tárgyakat összetörték vagy szétszaggatták. A hálószobában lévő faágyat összetörték, sőt még az ágydeszkát és a szekrényajtókat is leszakították. A tájkép üvegkeretét és az erkélyüveget betörték, a hűtőszekrényt és a fürdőszobai mosdókagylót összezúzták, és még a lisztet is kiszórták a liszteszsákból. A házban mindent tönkretettek és szétszórtak a padlón, és amikor beléptem a szobába, még lépni sem volt hova. A felforgatott házat látva mély fájdalom és düh vett rajtam erőt, és azt gondoltam: Hogyan tehettek tönkre a rendőrök így egy jó lakást? Szívem mélyéből gyűlöltem a KKP-t, ezt az ördögöt! Eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból: „Mi az, hogy régi ősapák? Mi az, hogy szeretett vezetők? Mind nyomorultak, akik szembeszállnak Istennel! Az ő beavatkozásuk miatt van a mennybolt alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Mi az, hogy vallásszabadság? Mi az, hogy a polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a gonoszság elleplezésére! [...] Miért kell ennyire teljes mértékben akadályoznia Isten munkáját? Miért téveszti meg Isten népét különféle trükkökkel? Hol az igazi szabadság, hol vannak a törvényes jogok és érdekek? Hol a méltányosság? Hol a vigasztalás? Hol a melegség? Miért sző csalárd terveket, hogy csőbe húzza Isten népét? Miért fojtja el erőszakkal Isten eljövetelét? Miért nem engedik, hogy Isten szabadon járjon-keljen az Általa teremtett földön? Miért űzik Istent, amíg már nincs hova lehajtania a fejét? Hol a melegség az emberek között? Hol az Ő befogadása az emberek körében? Miért kelt ilyen kétségbeesett sóvárgást Istenben? Miért kényszeríti Istent újra meg újra arra, hogy felkiáltson? Miért juttatja Istent odáig, hogy aggódnia kelljen az Ő szeretett Fiáért? Ez a társadalom oly sötét – miért nem engedik az ő megvetendő házőrző kutyái, hogy Isten szabadon jöjjön-menjen a világban, amelyet Ő teremtett?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Isten szavain elgondolkozva átláttam a KKP ocsmány ábrázatán, és megláttam, milyen is valójában. Úgy tesz, mintha az igazságosságot szolgálná, „vallásszabadságot” és „a népért való bűnüldözést” hirdet, de a színfalak mögött mindenféle trükköt bevet, hogy letartóztassa és üldözze azokat, akik hisznek Istenben. Kínában a keresztényeknek egyáltalán nincsenek se emberi jogaik, se szabadságuk, és a KKP bármikor beronthat, letartóztathat, átkutathatja az otthonodat, és erőszakkal lefoglalhatja a tulajdonodat. Rosszabb dolgokat művelnek, mint a banditák és a zsarnokok. Korábban nem láttam tisztán a KKP-t, de miután személyesen letartóztatást és üldöztetést szenvedtem el tőle, rájöttem, hogy a KKP démonok csoportja, amely gyűlöli Istent, és ellenáll Neki.
Bár kiengedtek a börtönből, egyáltalán nem volt személyes szabadságom. A rendőrség mindig figyelt és követett, és nem tudtam lerázni őket. Egyszer elindultam otthonról, és már félúton jártam, de eszembe jutott, hogy otthon felejtettem valamit, és vissza akartam menni érte. Megfordultam, és láttam, hogy az a rendőr követ, aki letartóztatott. Amikor elmentem a piacra bevásárolni, egy rendőr odajött hozzám, és megkérdezte: „Miért vásárolsz ennyi élelmiszert egyedül magadnak?” Azt is megkérdezte: „Miért nem kapcsolod fel soha a villanyt éjszaka? Hol tartózkodsz?” A rendőr szavait hallva mélységes undort és ellenérzést éreztem. Nagyon fájdalmas volt úgy élni, hogy a KKP megfigyelés alatt tartott, és állandóan feszült voltam, attól félve, hogy a rendőrség bármelyik pillanatban eljöhet, és zaklathat. Napközben a munkahelyemen az irodám ajtaját mindig szorosan zárva tartottam, és nem mertem csak úgy kinyitni. Éjszaka nem mertem egyedül otthon lenni, nemhogy villanyt gyújtani. A rendőrség gyakran telefonon is hívogatott, hogy a hollétem felől érdeklődjön. Igazán elnyomottnak éreztem magam; szerettem volna találkozni a testvéreimmel, de féltem, hogy veszélybe sodrom őket. Luxusnak tűnt a kötelességem végzése. Azokban az években semmire sem tudtam koncentrálni, és nem tudtam, mikor lesz vége ezeknek a napoknak. Még az is felmerült bennem, hogy így élni rosszabb a halálnál. Miután megkínoztak, követtek, zaklattak, és felforgatták az otthonomat, nemcsak fizikailag gyengültem le, hanem súlyos lelki törést is szenvedtem. Miután kijöttem a fogdából, két évig gyógyszerekre és injekciókra kellett hagyatkoznom, hogy normális életet élhessek; a memóriám jelentősen romlott, és gyakran elfelejtettem dolgokat. A letartóztatásom előtt nagyon egészséges voltam, gyakran beszélgettem Isten szavairól, és végeztem a kötelességemet a testvéreimmel. Azok igazán boldog idők voltak. De amióta letartóztattak, nem olvashattam Isten szavait, és nem mertem kapcsolatba lépni a testvéreimmel. A testem szenvedett, a lelkem pedig gyötrődött. Fájdalmamban és gyengeségemben felidéztem Isten szavainak egy szakaszát: „Mivel bizonyos vagy abban, hogy ez az út igaz, a végsőkig követned kell azt; meg kell őrizned az Isten iránti hűségedet. Mivel láttad, hogy Isten eljött a földre, hogy személyesen tökéletesítsen téged, teljesen Neki kell adnod a szívedet. Ha bármit is tesz Isten – talán kedvezőtlen kimenetelt ad neked a legvégén –, te mégis képes vagy követni Őt, ez azt jelenti, hogy megőrizted a tisztaságodat Isten előtt” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Fenn kell tartanod Isten iránti hűségedet). Isten szavai elmulasztották a fájdalmamat. Isten a hűségemet és a bizonyságtételemet kívánja, és ezt a helyzetet használta fel hitem tökéletesítésére. Nem maradhattam tovább negatív, és bármennyit is szenvedtem, hűségesnek kellett maradnom Istenhez, és szilárdan meg kellett állnom a bizonyságtételemben, hogy eleget tegyek Istennek. Ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem, hajlandó vagyok szilárdan megállni a bizonyságtételemben, és végezni a kötelességemet. Kérlek, adj nekem útmutatást, és nyiss utat számomra!” Később módot találtam arra, hogy kijátsszam a rendőri megfigyelést, és egy másik helyre mentem végezni a kötelességemet.
A KKP általi letartóztatás és üldözés, bár némi szenvedést okozott a testemnek, lehetővé tette számomra, hogy világosan lássam a KKP lényegét: egy démon, amely gyűlöli az igazságot, ellenáll Istennek, és ellenséges Vele szemben, én pedig szívemből teljesen elutasítottam a KKP-t, és fellázadtam ellene. Ezen az élményen keresztül igazán megízleltem Isten szeretetét és üdvösségét, és amikor kínzást szenvedtem el, és a testem már nem bírta, Isten szavai adtak hitet és erőt, útmutatást adva ahhoz, hogy legyőzzem azoknak a démonoknak a kínzásait. Minden alkalommal, amikor negatív és gyenge voltam, sötétséget és fájdalmat éreztem, Isten szavai voltak azok, amelyek megvilágosítottak és eligazítottak, erőt adva nekem. Megtapasztaltam Isten szavainak tekintélyét és erejét, ami megerősítette a Belé vetett hitemet. Bárhogy is üldözzön a KKP, mindvégig kitartóan követni fogom Istent, és nem adom fel a teremtett lényként végzett kötelességemet!
