58. Valóban jó emberi mivolt „toleránsnak lenni másokkal”?
2022-ben az újonnan érkezetteket öntöztem a gyülekezetben, és észrevettem, hogy a gyülekezetvezető, Liu Csing csak a saját elsődleges felelősségeire összpontosít, ritkán követi nyomon a többi feladatot, és nem működik együtt harmonikusan a másik vezetővel, An Hszin nővérrel, ami gyakran hátráltatta a gyülekezeti munkát. Később Liu Csinget elbocsátották, és engem választottak gyülekezetvezetőnek. Titokban azt gondoltam magamban: „Harmonikusan kell együttműködnöm An Hszinnel, hogy megmutassam a testvéreknek, hogy biztosan nem leszek kicsinyes és szűk látókörű, mint Liu Csing, aki csak a saját felelősségére figyelt, és nem törődött más feladatokkal.” A munkahatékonyság javítása érdekében felosztottuk a feladatokat. Én főleg az evangelizációs és a szövegalapú munkáért voltam felelős, míg An Hszin felelt az öntözési munkáért és a tisztogatási munkáért. Hogy a testvérek lássák, hogy jó emberi mivolttal rendelkezem és megértő ember vagyok, kezdeményeztem, hogy átvállalok némi általános ügyekkel kapcsolatos munkát is. Ezután az időmet vagy azzal töltöttem, hogy összejövetelen voltam a többiekkel, vagy nyomon követtem az evangelizációs és szövegalapú munkát. Fokozatosan észrevettem, hogy An Hszinnek kisebb a teherérzete a kötelességeiben, mint korábban, és néhány feladatot csak felületesen kezelt anélkül, hogy megfelelően nyomon követte volna. Ezt szóvá akartam tenni neki, de aztán arra gondoltam: „Senki sem tökéletes; mindenkinek vannak időszakai, amikor felületesen végzi a kötelességét. Nem kellene túl magas mércét állítanom elé. Végül is ha rámutatok, úgy tűnhet, hogy szigorú vagyok. Inkább fennmaradok későig, és nyomon követem a feladatokat, amiket kihagyott.” Így hát magamra vállaltam az összes munkát, amit ő nem fejezett be. Akkoriban többet szerettem volna tanulni az evangélium hirdetésének alapelveiről, de nem volt elég időm. Kissé vonakodtam, de nem akartam, hogy An Hszin azt higgye, csak a saját feladataimmal törődöm, ezért kényszerítettem magam, hogy csináljam.
Egy idő után láttam, hogy An Hszinnek egyre kisebb a teherérzete a kötelességeiben, és nem sietett összegyűjteni az információkat bizonyos emberekről, akiket ki kellett takarítani. Éppen egy sűrű időszak volt az evangelizációs munkában, így ha nyomon követtem volna a tisztogatási munkát is, nem tudtam volna jól irányítani az evangelizációs munkát, ezért emlékeztettem An Hszint, hogy gyűjtse össze az információkat amilyen hamar csak lehet. De utána sem tűnt úgy, hogy sietne, és arra gondoltam, hogy beszélgetek erről vele, de féltem, hogy ha túl sokat mondok, megneheztel rám, így magamba fojtottam a mondandómat. Azt is akartam, hogy An Hszin vállaljon részt a gyülekezet általános ügyeiből, hogy felszabaduljon egy kis időm az evangelizációs munka nyomon követésére, de aztán arra gondoltam: „An Hszin idősebb nálam, és nincs jó egészségi állapotban, így ha megkérném, hogy vállaljon több munkát, úgy tűnne, mintha nem érteném meg a nehézségeit, és nem lenne bennem szeretet. Inkább csinálok egy kicsit többet. Kibírom a fáradtságot.” Legbelül nagyon vonakodtam, de féltem, hogy ha hangot adok ezeknek az érzéseknek, a testvérek azt hiszik majd, hogy kicsinyes vagyok, és arra gondoltam: „Mit mondanának akkor rólam? Inkább annyiban hagyom, és megteszem a tőlem telhetőt azzal a munkával, amit nyomon tudok követni!” A következő napokban gyakran sokáig fennmaradtam, és idővel az elfojtott elégedetlenségem kezdett a felszínre törni, de aztán arra gondoltam, hogy mivel én irányítom az összes munkát, An Hszin biztosan azt hiszi majd, hogy jó emberi mivoltom van, ezért magamban tartottam. Más testvérekkel való érintkezésem során is ugyanígy viselkedtem. Egyes testvérek nem értettek a számítógépes biztonsági beállításokkal és szoftverfrissítésekkel kapcsolatos kérdésekhez, de bár meg tudták volna tanulni pusztán az oktatóanyagok megnézésével, mégis megvárták, hogy segítsek nekik beállítani azokat. Magamban így panaszkodtam: „Annyi vezetői munkám van, miért nem csináljátok meg ezeket a dolgokat ti magatok, ahelyett, hogy megvárnátok, amíg én segítek nektek?” De nem mertem rámutatni a problémáikra, attól félve, hogy túl kicsinyesnek és szőrszálhasogatónak tűnnék, és hogy rossz véleménnyel lennének rólam, ezért úgy döntöttem, hogy segítek nekik egy kicsit többet, ha tudok. Ily módon mindig engedtem másoknak és megalkudtam, szigorú követelményeket támasztva magammal szemben, miközben másokkal toleráns voltam. A testvérek elkezdtek függni tőlem, így úgy gondoltam magamra, mint akinek jó az emberi mivolta, nem kicsinyes, és bárkivel képes együttműködni. Különösen amikor a testvérek azt mondták, hogy nagyon fáradtnak és elfoglaltnak tűnök, egészen megvigasztalódtam legbelül, arra gondolva, hogy megérte szenvednem. A következő néhány hónap során különféle feladatokat vállaltam el a gyülekezetben, így nem maradt időm a lelki csendességre, és nem tudtam nyomon követni az evangelizációs munkát. Ennek eredményeként senki sem ment be az evangélium hirdetésének alapelveibe, nem azonosítottunk eltéréseket a munkában, és az evangelizációs munka nem hozott eredményt. An Hszin előrehaladása a tisztogatási munkában szintén lassú volt, az öntözőkkel kapcsolatos problémák pedig nem voltak nyomon követve, sem megoldva. Ezt látva nagyon aggódtam, és tehetetlennek éreztem magam legbelül. Ezen a ponton Isten elé járultam, hogy imádkozzak: „Istenem, nagy árat fizettem a vezetői kötelességeimben, de a munka nem hozott semmilyen eredményt. Kérlek, világosíts meg és adj útmutatást nekem, hogy felismerhessem a problémáimat!”
Egy nap rábukkantam Isten szavainak egy szakaszára: „Beszélgessünk most az erkölcsi magatartást illető következő mondásról: »Légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben.« Mit jelent ez a mondás? Azt jelenti, hogy magaddal szemben szigorú követeléseket kell támasztanod, míg másokkal légy elnéző, hogy lássák, mennyire nagyvonalú és nagylelkű vagy. Miért is kellene az embereknek ezt tenniük? Mit hivatott ez elérni? Megvalósítható? (Nem.) Valóban a normális emberi mivolt természetes kifejeződése? (Nem.) Igencsak meg kell alázkodnod, hogy ezt magadra vállald! Nem szabad, hogy vágyaid és igényeid legyenek, megkövetelve magadtól, hogy kevesebb örömöt érezz, kicsit többet szenvedj, több árat fizess, és többet dolgozz, hogy másoknak ne kelljen elfáradniuk. És ha mások siránkoznak, panaszkodnak vagy gyengén teljesítenek, nem szabad túl sokat kérned tőlük – a több-kevesebb is megteszi. Az emberek azt hiszik, hogy ez a nemes erkölcs jele – de vajon miért cseng ez hamisan Számomra? Vajon nem hamis? (De az.) Normális körülmények között egy átlagember emberi mivoltának természetes kifejeződése az, hogy önmagával toleráns, másokkal pedig szigorú. Ez tény. [...] Ha az emberekkel szemben az az elvárás, hogy megfeleljenek a »légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben« eszméjének, vajon miféle gyötrelmet kell átélniük? Valóban el tudnák viselni? Hány embernek sikerülne megtenni? (Egynek sem.) És vajon miért? (Az emberek természetüknél fogva önzők. Az alapelv szerint cselekszenek, hogy »mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög«.) Az ember végtére is önzőnek születik, egy önző teremtmény és mélyen elkötelezett a sátáni filozófia mellett, hogy »mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög«. Az emberek úgy vélik, hogy végzetes és természetellenes lenne számukra nem önzőnek lenni, és óvják magukat, amikor valami éri őket. Az emberek ebben hisznek és így cselekszenek. Ha azt várjuk az emberektől, hogy ne legyenek önzők, támasszanak szigorú követelményeket magukkal szemben, valamint hajlandóak legyenek inkább rajtaveszteni, mint kihasználni másokat ha azt várjuk, hogy az emberek boldogan így válaszoljanak, amikor valaki kihasználja őket: »Te kihasználsz, de én nem csinálok nagy ügyet ebből. Toleráns ember vagyok, nem foglak befeketíteni és nem is próbálok bosszút állni, és ha még nem használtál ki eléggé, csak nyugodtan folytasd« – vajon reális elvárás ez? Hány ember tudná ezt megtenni? Általában így viselkedik a romlott emberiség? Nyilvánvalóan abnormális, hogy ez megtörténjen. Miért? Mert a romlott beállítottságú, különösen pedig az önző és hitvány emberek a saját érdekeikért küzdenek, és egyáltalán nem tölti el őket elégedettséggel az, ha másokra gondolnak. Ez a jelenség tehát, még ha meg is történik, rendellenes. »Légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben« – ez az erkölcsi magatartásra vonatkozó mondás egyértelműen egy olyan követelés, amely nem áll összhangban a tényekkel és az emberi mivolttal; olyasmi, amit a társadalom moralistái emberi elképzelések és képzelődések alapján terjesztettek elő, miközben hiányzott belőlük az emberi mivolt megértése. Ugyanolyan ez, mint azt követelni az egértől, hogy ne fúrjon lyukakat, vagy a macskától, hogy ne fogjon egeret. Helyes efféle követelést támasztani? (Nem. Ez dacol az emberiség törvényeivel.) A fenti követelés egyértelműen nem összeegyeztethető a valósággal, és igen üres” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (6.)). Isten azt mondja, hogy az emberi természet eredendően önző, hogy az emberek folyamatosan a saját érdekeikért terveznek, azokon gondolkodnak, és hogy amikor másokkal érintkeznek, csak a nyereséget keresik, és a veszteséget próbálják elkerülni. Ez elég annak bizonyítására, hogy a romlott emberek alapvetően nem képesek elérni azt a szintet, hogy „szigorúak legyenek magukkal és toleránsak másokkal szemben”. Elgondolkodva az An Hszinnel való együttműködésemen a kötelességeinkben, amikor észrevettem, hogy nem siet összegyűjteni és rendszerezni az anyagokat azokról, akiket el kellett takarítani, ezt tényleg szóvá akartam tenni neki, de féltem, hogy azt fogja mondani, túl sokat követelek, és nem vagyok tekintettel rá. Hogy mindenkinek megmutassam, igazán nagylelkű vagyok, és nem kicsinyes ember, folyamatosan elnéztem a viselkedését, szigorúan megkövetelve magamtól, hogy tegyek többet, amikor csak tudok, és mindennap sokat dolgoztam. Így nem maradt időm a lelki csendességre, és az evangelizációs munka, amelyért elsődlegesen feleltem, szintén nem hozott eredményt. A felszínen úgy tűnt, hogy ragaszkodom a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” elvhez, de amikor a testi érdekeim csorbát szenvedtek, egyszerre éreztem neheztelést és ellenkezést, sőt tele voltam panasszal. A nagylelkűség látszatát is keltettem. Ekkor ismertem fel igazán, hogy a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” mondás valójában képmutató, és egyáltalán nem az igazság. Fizikailag és mentálisan is kimerített, hogy e szerint az erkölcsi magatartásról szóló állítás szerint éltem.
Ezután Isten elé járultam, hogy folytassam a magamon való elgondolkodást. Elolvastam Isten szavainak egy másik szakaszát: „Bizonyossággal mondhatjuk, hogy azok többsége, akik megkövetelik maguktól a »légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben« erkölcsének teljesítését, a státusz megszállottjai. Romlott beállítottságuktól hajtva nem tudják megállni, hogy ne törekedjenek tekintélyre az emberek között, társadalmi kiemelkedésre és státuszra mások szemében. Mindezek a státusz iránti vágyukhoz kapcsolódnak, és a jó erkölcsi magatartásuk leple alatt törekednek rájuk. És hogyan jönnek létre ezek a törekvéseik? Teljességgel a romlott beállítottságaikból erednek és azok mozgatják őket. Tehát nem számít, hogy valaki teljesíti-e a »légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben« erkölcsét vagy sem, vagy hogy ezt a tökéletességig műveli-e vagy sem, ez egyáltalán nem képes megváltoztatni emberi mivoltának lényegét. Ez közvetve azt jelenti, hogy semmilyen módon nem képes változtatni az életszemléletén és az értékrendjén, illetve képtelen a hozzáállását és a különböző emberekről, eseményekről és dolgokról alkotott szemléletét vezérelni. Nem ez a helyzet? (De ez.) Minél inkább képes valaki szigorúnak lenni önmagával és toleránsnak lenni másokkal szemben, annál ügyesebben játszik szerepet, álcázza magát és vezet félre másokat a jó viselkedéssel és a kedves szavakkal, és természeténél fogva annál csalárdabb és elvetemültebb. Minél inkább ilyen típusú személyiség, annál mélyebbé válik a szeretete és a törekvése a státusz és a hatalom iránt. Bármilyen nagyszerűnek, dicsőségesnek és helyesnek tűnik is a külsőséges erkölcsi magatartása és bármennyire is jóleső ezt látniuk az embereknek, a szíve mélyén rejtőző kimondatlan törekvés, valamint a természetlényege, sőt akár az ambíciói is bármikor előtörhetnek belőle. Ezért aztán bármennyire jó is az erkölcsi magatartása, az nem tudja leplezni a belső emberi mivoltának lényegét, sem az ambícióit és a vágyait. Nem tudja elrejteni a förtelmes természetlényegét, amely nem szereti a pozitív dolgokat, valamint gyűlöli az igazságot és idegenkedik tőle. Amint ezek a tények mutatják, a mondás, miszerint »légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben«, több mint egyszerűen képtelenség – leleplezi azokat a törekvő típusokat, akik ilyen mondásokat és viselkedéseket igyekeznek használni kimondhatatlan ambícióik és vágyaik leplezésére” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (6.)). Isten szavai leleplezték a valódi énemet. Elgondolkodtam azon, hogy ambícióval és vággyal vállaltam el a vezetői szerepet, azt akarva, hogy jó képet alakítsak ki a testvérek szívében. Amikor láttam, hogy An Hszinből hiányzik a teherérzet a kötelességében, sem nem lepleztem le, sem nem segítettem neki, hanem inkább elnéző voltam vele, és magamra vállaltam a munkát, amit ő nem követett nyomon, a látszólag jó viselkedést a nagylelkűség álcájaként használva. Amikor láttam, hogy a testvérek nem proaktívak a számítógépes ismeretek elsajátításában, és passzívan várják, hogy én intézzem el, szóvá akartam tenni a problémáikat, de féltem, hogy azt mondják majd, nem vagyok tekintettel rájuk, ezért csak folyamatosan engedtem nekik. Amikor elfogyott az energiám, és mentálisan nem bírtam tovább, megkeseredett és kimerült lettem, neheztelést és ellenkezést éreztem. De azért, hogy mindenki lássa, hogy nem vagyok kicsinyes, hogy figyelmes, toleráns vagyok, és mindig törődöm másokkal, mindent elviseltem, és nem tettem szóvá a problémáikat, ami azt eredményezte, hogy az elsődleges felelősségeimet nem végeztem el jól. Mindezt azért tettem, hogy megóvjam az imázsomat és státuszomat az emberek szívében. Igazán képmutató voltam!
Később olvastam Isten szavait, és új felismerésre jutottam magammal kapcsolatban. Isten azt mondja: „Úgy tűnik, egyesek eléggé lelkesen hisznek Istenben. Imádnak gyülekezeti ügyeket intézni, velük foglalkozni, és mindig előre szaladnak. Váratlanul mégis csalódást okoznak mindenkinek, amint vezetővé válnak. Nem összpontosítanak Isten választott népe gyakorlati problémáinak megoldására. Ehelyett mindent megtesznek a saját hírnevük és státuszuk érdekében. Imádnak hencegni, hogy mások megbecsüljék őket, és mindig arról beszélnek, hogy mennyit áldoznak és szenvednek Istenért. Ugyanakkor nem fektetnek energiát az igazságra való törekvésbe és az életbe való belépésbe. Nem ez az, amit bárki is várna tőlük. Bár elfoglalják magukat a munkájukkal, minden alkalommal felvágnak. Prédikálnak néhány szót és doktrínát, elnyerik néhány ember megbecsülését és imádatát, félrevezetik az emberek szívét és megszilárdítják a státuszukat. Végül mi lesz ebből? Függetlenül attól, hogy ezek az emberek apró szívességekkel vesztegetnek meg másokat, adottságaikat és képességeiket fitogtatják vagy különböző módszereket alkalmaznak az emberek félrevezetésére és ezáltal elnyerik a jó véleményüket – függetlenül attól, hogy milyen módszerrel igyekeznek megnyerni az emberek szívét és elfoglalni benne egy pozíciót, mit veszítettek? Elvesztették a lehetőséget, hogy elnyerjék az igazságot, miközben a vezetői kötelességeket végzik. Ugyanakkor a különböző megnyilvánulásaik miatt gonosz tetteket is felhalmoztak, amelyek a végső sorsukra lesznek hatással. Függetlenül attól, hogy apró szívességeket használnak-e fel az emberek megvesztegetésére és behálózására, magukat fitogtatják vagy megtévesztő külsőségeket használnak fel az emberek félrevezetésére, és függetlenül attól, hogy látszólag mennyi előnyre és elégedettségre tesznek szert ebből – ha most megnézzük, vajon helyes ez az út? Ez az igazságra való törekvés útja? Ez az az út, amely elhozhatja az ember üdvösségét? Nyilvánvalóan nem az. Függetlenül attól, hogy ezek a módszerek és fortélyok mennyire okosak, Istent nem tudják megtéveszteni. Isten végső soron mindegyiket elítéli és megveti, mert az ilyen viselkedésmódok mögött az ember mohó becsvágya, az Istennel szembeni ellenséges hozzáállás és lényeg rejtőzik. Isten a szíve mélyén egyáltalán nem ismerné el, hogy ezek az emberek a kötelességüket végzik. Sokkal inkább gonosztevőként jellemezné őket. Milyen ítéletet hoz Isten a gonosztevőkről? »Távozzatok tőlem, ti gonosztevők!« Amikor Isten azt mondja: »Távozzatok tőlem«, hová akarja, hogy az ilyen emberek menjenek? Átadja őket a Sátánnak, a sátánok tömegei által lakott helyekre. Mi a végső következmény számukra? Halálra gyötrik őket a gonosz szellemek, vagyis a Sátán felfalja őket. Isten nem akarja ezeket az embereket, ami azt jelenti, hogy nem fogja megmenteni őket. Ők nem Isten juhai, nemhogy követői, tehát nem tartoznak azok közé, akiket meg fog menteni. Isten így határozza meg ezeket az embereket. Tehát pontosan mi a természete annak, hogy valaki megpróbálja megnyerni mások szívét? Ez egy antikrisztus útján való járás; ez egy antikrisztus viselkedése és lényege. Még ennél is súlyosabb az a lényeg, hogy Isten ellen verseng a választott népéért. Az ilyen emberek Isten ellenségei. Ez az antikrisztusok jellemzése és kategóriákba sorolása, és mindez teljesen pontos” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első tétel: Megpróbálják megnyerni az emberek szívét). Isten leleplezi, hogy az emberek nem törekednek az igazságra, és miután vezetői szerepeket vállalnak, különféle módszereket és trükköket használnak, hogy megnyerjék az emberek szívét, és félrevezessék őket. Úgy tűnnek, mintha megértenék mások nehézségeit, és együttérzők lennének, de a céljuk az, hogy megóvják a hírnevüket és státuszukat, és elérjék, hogy mások felnézzenek rájuk. Ez az antikrisztusok útja. Amit Isten leleplez, az pontosan az én állapotom volt. Gyermekkorom óta a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” mondás befolyásolt. Azt hittem, hogy a másokkal való érintkezés során az embernek megértőnek és toleránsnak kell lennie, figyelmesebbnek másokkal szemben, így némi nehézség vagy fáradtság elviselése semmiség, és ez a nemes jellem jele. A Sátán hagyományos kultúrája szerint éltem. Amikor láttam, hogy An Hszin felületesen végzi a kötelességeit, ezt nem lepleztem le, sőt átvettem a munkát, amit nem követett nyomon. Ennek eredményeként a kötelességei iránti teherérzete fokozatosan csökkent. Amikor láttam, hogy a testvérek lusták, és nem hajlandók erőfeszítést tenni, hogy maguk tanuljanak meg néhány alapvető számítógépes beállítást, nemhogy nem tettem szóvá a problémáikat, de még meg is csináltam helyettük, ami ahhoz vezetett, hogy mindenben gondolkodás nélkül tőlem függtek. Hogy elnyerjem a testvérek csodálatát, bár belül vonakodtam, megértőnek tettettem magam, ezzel félrevezetve másokat. A dolgokat azért tettem, hogy kielégítsem az emberek testi érdekeit, és megnyerjem a szívüket, és így egyre elvetemültebbé, csalárdabbá és képmutatóbbá váltam. Bár elnyertem az emberek csodálatát, kárt okoztam a gyülekezet munkájában, és ártottam a testvéreknek; az evangéliumi munka gyenge eredményeket hozott, a tisztogatási munka pedig késedelmet szenvedett. Nem a kötelességeimet végeztem; gonoszt cselekedtem. Egy antikrisztus útját jártam. Ezt felismerve sírtam, és imádkoztam Istenhez: „Istenem! Mindig a státuszomat próbálom óvni az emberek szívében, késleltetve a gyülekezet munkáját. Méltatlan vagyok a megmentésedre. Bűnbánatot akarok tartani Előtted, és a valóság talaján állva végezni a kötelességeimet.” Később megnyíltam An Hszinnek a legutóbbi állapotomról, és rámutattam azokra a problémákra, amelyeket láttam nála. Miután ezt meghallgatta, hajlandó volt elgondolkodni önmagán, és tanulni a leckéből. Amikor An Hszin ezt mondta, egyszerre éreztem bűntudatot és némi vigaszt. Bűntudatom volt, amiért a Sátán hagyományos kultúrája szerint éltem, és bár tisztán láttam An Hszin problémáit, elmulasztottam rámutatni azokra, de örültem is, mert Isten szavainak útmutatása alatt végre fel tudtam lázadni önmagam ellen, és gyakorolni tudtam az igazságot.
Ezután Isten elé járultam, hogy imádkozzak és elgondolkodjak. Rájöttem, hogy hasonló problémáim vannak a Li Jün nővérrel, az általános ügyek diakónusával való kapcsolattartásomban is. A képessége alapján voltak olyan feladatok, amelyeket jól el tudott volna végezni, de a hús-vér testének kedvezett, és nem volt hajlandó erőfeszítést tenni. Észrevettem a problémáit, de nem mutattam rájuk, hanem inkább a hús-vér testének kedveztem, arra gondolva, hogy én majd egyszerűen kicsit nagyobb árat fizetek és többet dolgozom, így nem mondhatja majd, hogy nem vagyok tekintettel rá. Rájöttem, hogy megint a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” hagyományos kulturális eszme szerint élek. Azt akartam, hogy dicsérjen, amiért jó emberi mivoltom van. Ezért Isten elé járultam és imádkoztam, kérve Istent, vezessen, hogy fellázadjak a rossz szándékaim ellen, és az Ő szavai szerint viselkedjem és cselekedjem. Felidéztem Isten szavait: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve státuszodra, és ne fontolgasd a személyes érdekeidet! Mindenekelőtt Isten házának az érdekeit kell figyelembe venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és mindenekelőtt annak az átgondolásával kezdd, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy odaadó voltál-e, elvégezted-e a felelősségeidet, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai alapelveket adtak nekem arról, hogyan viselkedjek és cselekedjek. A kötelességeim végzése nem szólhat a látszatról, el kell fogadnom Isten vizsgálatát, helyre kell igazítanom a szándékaimat, és a gyülekezet munkáját kell előtérbe helyeznem. Csak így gyakorolva kerülhetek összhangba Isten szándékával. Isten azt akarja, hogy töltsük be a saját szerepünket, és harmonikusan működjünk együtt a kötelességeinkben, hogy idővel jobban végezhessük azokat. Fel kellett lázadnom a rossz szándékaim ellen, és az igazságalapelvek szerint kellett bánnom a testvérekkel. Azoknál, akiknek jók a képességeik, és jól tudnának dolgozni, de nem teszik, lazsálnak vagy felületesek, rá kell mutatni a problémáikra és le kell leplezni azokat, hogy megismerjék a romlottságukat, eleget tegyenek a felelősségüknek, és többet képezzék magukat. A gyenge képességű testvéreknek, ha valóban nehézségeik vannak, türelmes segítségre és támogatásra van szükségük, lehetővé téve számukra, hogy a képességeik határain belül tegyék meg a magukét. Így gyakorolva képes voltam az energiámat az elsődleges kötelességeimre összpontosítani anélkül, hogy késleltettem volna az evangelizációs munkát. Egy nap egy összejövetel után odamentem Li Jünhöz, és miután megértettem a tényleges nehézségeit, tisztáztam a munkát, amit a felelősségi körén belül el kellett végeznie, és rámutattam a problémáira. Li Jün ezt mondta: „Tényleg hiányzott belőlem a teherérzet a kötelességeimben mostanában. Mivel beszéltél nekem erről, már tudom, hogyan gyakoroljak, és hajlandó vagyok vállalni a felelősségemet.” Li Jün szavait hallva mélységesen elszégyelltem magam. Láttam, hogy a gyülekezet munkája számára hasznosabb, ha segítek a testvéreknek, hogy eleget tegyenek a felelősségüknek, és hogy betöltsék a saját szerepüket a kötelességeikben.
Most már nem a „légy szigorú magaddal és toleráns másokkal szemben” hagyományos kulturális eszme alapján érintkezem a testvérekkel, hanem rámutatok a problémáikra és segítek nekik anélkül, hogy a fizikai kapcsolatunkat próbálnám óvni. Úgy találom, hogy ilyen módon viselkedni megnyugtató és felszabadító érzés. Mindezek a változások Isten szavának köszönhetők. Hála Mindenható Istennek!
