57. Már nem gyötrődöm a betegségem miatt

2022 decemberében arcidegzsábám lett. A műtét után a fejem jobb oldala továbbra is zsibbadt, gyakran szédültem, és nem éreztem jól magam. Járás közben néha olyan érzésem támadt, mintha részeg lennék, és annyira szédültem, hogy alig bírtam talpon maradni. Az orvosok azt mondták, hogy ez az agy elégtelen vérellátása miatt van. Enyhe agyi érelmeszesedést is diagnosztizáltak nálam, és azt mondták, hogy nem szabad túlhajszolnom magam, sem későn lefeküdnöm. Ennek hallatán azt gondoltam magamban: „Mindkét szomszédomnak agyvérzése volt az elmeszesedett erek miatt, végül vegetatív állapotba kerültek, és röviddel később elhunytak. Mi van, ha egyik nap megszédülök, véletlenül elesem, elpattan egy agyi erem, és végül vegetatív állapotba kerülök?” A szívproblémáim is eszembe jutottak, és úgy éreztem, hogy a jövőben nem szabad túlhajszolnom magam. Végtére is, ha összeesnék a túlhajszoltságtól, és nem tudnám végezni a kötelességeimet, az nem hátráltatná az életbeli növekedésemet? Akkor hogyan nyerném el az üdvösséget? Így hát elkezdtem mindennap tornázni, remélve, hogy amilyen hamar csak lehet, felépülök. 2023 áprilisára valamelyest felépültem, ezért önként elvállaltam néhány általános ügyekkel kapcsolatos gyülekezeti kötelességet. A nővérek, akikkel együttműködtem, figyelmesek voltak, és csak könnyű, egyszerű feladatokat adtak. Nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, hogy a kötelességem egészen jó, hogy nem is kell aggódnom, sem túlhajszolnom magam, és hogy a kötelességem végzése nem fogja késleltetni az üdvösségre való törekvésemet.

2023 májusában az általános ügyekkel foglalkozó diakónus és a nővértársaim biztonsági aggályok miatt nem tudták tovább végezni a kötelességeiket, és hirtelen minden felelősség egyedül rám maradt. Éreztem egy kis ellenállást, és azt gondoltam: „Még nem épültem fel teljesen, és annyi a munka. Mi van, ha a betegségem újra előjön, megszédülök, és elesem az úton?” Aztán arra gondoltam, hogy a gyülekezet nem talált mást, aki alkalmas lenne az általános ügyekkel kapcsolatos munkára, és hogy én vagyok az egyetlen, aki ismeri a munkát, így nem utasíthatom vissza. Úgy gondoltam, ha aktívan együttműködöm a gyülekezeti munka fenntartásában, Isten meg fog védeni. Így hát alávetettem magam. Sok intéznivaló volt, és mindennap sok volt a dolgom. Egy idő után a szédülésem rosszabbodott, és néha a napközben végzett fizikai munka után este a végtagjaim nem engedelmeskedtek. Ráadásul a porckorongsérvem is kiújult, és fájt a derekam. Azt gondoltam magamban: „Ha továbbra is így megerőltetem magam, vajon végül nem leszek ágyhoz kötött beteg, és nem kerülök vegetatív állapotba, mint a szomszédaim? Akár az életemet is elveszíthetem. Ha még egyszerű kötelességeket sem tudok végezni, hogyan fogom elnyerni az üdvösséget? Azt hittem, hogy azáltal, hogy vállalom a felelősséget, Isten megóv, vigyáz rám, és segít gyorsan felépülni. De most ahelyett, hogy javulna, az állapotom rosszabbodott. Úgy tűnik, nem aggódhatok túl sokat a kötelességek miatt, az egészségemet kell előtérbe helyeznem.” Akkoriban a gyülekezet még nem választott általános ügyeket intéző diakónust, és néhány dolgot sürgősen el kellett intézni, de úgy gondoltam, hogy ezeknek az ügyeknek a kezelése megerőltetést és erőfeszítést követelne, ezért nem hajlottam rá. Azt gondoltam: „Az egészségem nem jó, és ha összeesem a kimerültségtől, az nem érné meg. Különben sem én vagyok az általános ügyek diakónusa, szóval az egészségemet kell előtérbe helyeznem.” Következésképpen csak a testi egészségemet vettem figyelembe, és nem foglalkoztam ezekkel az ügyekkel. Később csak azután dolgoztam végül néhány testvérrel ezeknek az elintézésén, miután a vezető nyomon követte a dolgot és rákérdezett. Ezután a vezető megkért, hogy ideiglenesen vegyem át néhány általános ügyekkel foglalkozó munkatárs gyülekezeti életének irányítását. Azt gondoltam magamban: „Nem igazán értem ezeket az embereket. Ha valaki rossz állapotban van, meg kell találnom a vonatkozó igazságokat, hogy társalogjak velük, és megoldást kínáljak. Már így is eléggé kimerítenek a kötelességeim, a szédülésem az utóbbi időben rosszabbodott, és fáj a derekam. Inkább pihennék a szabadidőmben. Nem lenne még kimerítőbb számomra, hogy összejöveteleket tartsak nekik?” Így hát visszautasítottam a kérést, mondván, hogy nem vagyok felügyelő. Később megtudtam, hogy egy nővér közülük egy betegséggel él együtt, és egy ideje már rossz lelki állapotban volt. Egy kis bűntudatot éreztem. Volt ugyan egy kis időm, de egyszerűen féltem, hogy túlhajszolom magam, és rontok az állapotomon. Mivel soha nem hoztam helyre az állapotomat, valahányszor a kötelességeim egy kicsit sűrűbbek lettek, vagy végeztem némi fizikai munkát, és fáradtnak vagy rosszul éreztem magam, aggódni kezdtem, és arra gondoltam: „Megint rosszabbodik az állapotom? Mi van, ha egyik nap leesem a biciklimről, és meghalok az úton?” Minél többet gondoltam erre, annál jobban féltem. Féltem, hogy az állapotom rosszabbodik, és megakadályoz abban, hogy végezzem a kötelességeimet, vagy ami még rosszabb, elveszítem az életemet és az esélyemet az üdvösségre. Így hát folyton sürgettem a vezetőt, hogy válasszon egy diakónust az általános ügyek intézésére, amilyen hamar csak lehet. Így nem kellene aggódnom és túlhajszolnom magam. Meglepetésemre 2023 augusztusában egy napon megválasztottak az általános ügyek diakónusává. Amikor meghallottam a hírt, nagy ellenállást éreztem, és arra gondoltam: „Azt hittem, hogy ha megválasztanak egy diakónust az általános ügyek intézésére, visszatérhetek a könnyű, egyszerű kötelességek végzéséhez, mint korábban. Nem számítottam rá, hogy engem tesznek meg az általános ügyek diakónusának. Az általános ügyek diakónusának nyomon kell követnie a gyülekezet minden ügyét, és néha fizikai munkát is kell végeznie. Ha károsítom az egészségemet, vagy akár elveszítem az életemet, hogyan érhetem el az üdvösséget? Semmiképpen sem végzem ezt a kötelességet.” Így kerestem egy kifogást, mondván: „A képességem nem felel meg egy általános ügyeket intéző diakónus kötelességének.” A vezető beszélgetett velem Isten szándékáról, és megkért, hogy keressek tovább. Egy kis bűntudatot éreztem, és rájöttem, hogy az, hogy a testvérek engem választottak diakónusnak, Isten engedélyével történt. Nem állhattam tovább ellen, így imádkoztam Istenhez, és egyelőre elfogadtam ezt.

Később rájöttem, hogy a betegségemre való állandó összpontosítás azt mutatta, hogy nem értem Isten szuverenitását, ezért kerestem Isten szavait ezzel kapcsolatban. Egy nap láttam egy tapasztalati tanúságtételről szóló videót, amely Isten szavainak egy olyan szakaszát tartalmazta, ami sokat segített. Mindenható Isten azt mondja: „Aztán vannak olyanok, akiknek rossz az egészségi állapotuk, gyenge az alkatuk és nincs energiájuk, akik gyakran betegeskednek kisebb-nagyobb kórok miatt, akik még a mindennapi élethez szükséges alapvető dolgokat sem tudják elvégezni, vagy akik nem tudnak úgy élni vagy mozogni, mint a normális emberek. Az ilyen emberek gyakran érzik magukat kényelmetlenül és rosszul a kötelességeik végzése közben; egyesek fizikailag gyengék, másoknak valódi betegségeik vannak, és természetesen vannak olyanok is, akiknek valamilyen ismert vagy lappangó betegségük van. Az ilyen emberek, mivel ilyen gyakorlati nehézségeik vannak, gyakran süllyednek negatív érzelmekbe, és gyötrelmet, szorongást és aggodalmat éreznek. Mi miatt éreznek gyötrelmet, szorongást és aggodalmat? Azért aggódnak, hogy ha továbbra is így végzik a kötelességüket, így áldozzák fel magukat és rohangálnak Istenért, és mindig ilyen fáradtnak érzik magukat, akkor vajon az egészségük egyre jobban meg fog romlani? Amikor elérik a 40 vagy az 50 éves kort, vajon ágyhoz lesznek kötve? Helytállóak ezek az aggodalmak? Ha igen, akkor fog valaki konkrét megoldást adni arra, hogyan lehet ezt kezelni? Ki fog ezért felelősséget vállalni? Ki lesz a felelős? A fizikailag gyenge és rossz egészségi állapotú emberek gyötrelmet, szorongást és aggodalmat éreznek az ilyen dolgok miatt. A betegségben szenvedő emberek gyakran gondolják: »Ó, én elszánt vagyok, hogy jól végezzem a kötelességemet. Van ez a betegségem, és kérem Istent, hogy óvjon meg. Isten oltalmával nem félek, de ha kimerülök, miközben a kötelességemet végzem, nem fog kiújulni a betegségem? Mit fogok tenni, ha a betegségem tényleg kiújul? Ha kórházba kell mennem, hogy megműtsenek, nincs pénzem, hogy kifizessem. Ha nem veszek fel kölcsönt, hogy kifizessem a kezelésemet, vajon még rosszabb lesz az állapotom? És ha igen súlyossá válik, meg fogok halni? Normális halálnak tekinthető-e egy ilyen halál? Ha tényleg meghalok, Isten emlékezni fog-e az elvégzett kötelességeimre? Vajon úgy tekint majd rám, mint aki jót cselekedett? Üdvösségre jutok-e majd?« Olyanok is vannak, akik tudják, hogy valamilyen valódi betegségük van, például gyomorbetegség, derék- és lábfájás, ízületi gyulladás, reuma, bőrbetegség, nőgyógyászati betegség, májbetegség, magas vérnyomás, szívbetegség és így tovább. Ők azt gondolják: »Ha továbbra is végzem a kötelességemet, vajon Isten háza kifizeti-e a betegségem kezelését? Ha a betegségem súlyosbodik, és az befolyásolja a kötelességem teljesítését, meggyógyít-e Isten? Mások meggyógyultak, miután hittek Istenben – akkor vajon engem is meggyógyít Isten ugyanúgy, ahogy másokkal is kedvesen bánik? Ha odaadóan végzem a kötelességemet, Istennek meg kellene gyógyítania engem, de ha csak a saját vágyálmomból fakadóan kérem Istent, hogy gyógyítson meg, és Ő nem teszi, akkor mit teszek majd?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, mélységes szorongás támad a szívükben. Annak ellenére, hogy soha nem hagyják abba a kötelességük végzését, és mindig megteszik, amit kell, állandóan a betegségükre, az egészségükre, a jövőjükre, az életükre és a halálukra gondolnak. Végül egy olyan következtetésre jutnak, amely csak a saját vágyálmaikon alapul: »Isten meggyógyít engem, Isten megóv engem. Isten nem fog elhagyni, és Isten nem fogja tétlenül nézni, ha látja, hogy megbetegszem.« Az ilyen gondolatoknak semmi alapjuk sincs, sőt mondhatni, ezek egyfajta elképzelések. Ilyen elképzelésekkel és képzelődésekkel az emberek egyáltalán nem képesek megoldani a gyakorlati nehézségeiket, és legbelül bizonytalanul gyötrődnek, szoronganak és aggódnak az egészségük és a betegségeik miatt; fogalmuk sincs, hogy ki fog felelősséget vállalni ezekért a dolgokért, vagy hogy egyáltalán vállalja-e valaki a felelősséget” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Összevetve magamat Isten szavaival láttam, hogy pontosan olyan ember vagyok, amilyet Isten leír. Miután a műtét fizikailag legyengített és erősen szédültem utána, és amióta elégtelen agyi vérellátást és enyhe agyi érelmeszesedést diagnosztizáltak nálam, állandó szorongásban és aggodalomban éltem mindig attól tartva, hogy az állapotom rosszabbodhat, ami miatt lebénulhatok, ágyhoz leszek kötve, és képtelen leszek végezni a kötelességeimet, ami azt jelentené, hogy elveszítem az esélyemet az üdvösségre. Különösen azután, hogy elkezdtem a kötelességemet a gyülekezeti ügyekben, az állapotom javulás helyett rosszabbodott. Aggódtam, hogy a kötelességeimben való túlhajszoltság egy nap oda vezethet, hogy összeesem, és vegetatív állapotba kerülök, ezért nem voltam hajlandó olyan feladatokat végezni, amelyek erőfeszítést és figyelmet igényeltek. Csak meg akartam őrizni az erőmet, és többet pihenni. Még a gyülekezeti ügyeket sem akartam elintézni, sőt vonakodtam attól is, hogy összejöveteleket tartsak a testvéreknek, attól félve, hogy kimerítem magam. Ennek eredményeként nem tudtam időben megoldani egy nővér állapotát, késleltetve az életbe való belépését. A kötelességemben mindig a testemre gondoltam, és a lehető legkevesebb erőfeszítést akartam tenni, hogy megvédjem az egészségemet. Nem volt semmilyen teherérzetem a kötelességem iránt. Miután az általános ügyek diakónusának választottak, még jobban tartottam attól, hogy annyira ki fog meríteni az aggodalom, hogy megbetegszem, emiatt pedig elveszítem az üdvösségre való esélyemet, ami ellenállást szült bennem. Még csalárdságot is elkövettem, azt állítva, hogy a rossz képességem miatt nem vagyok alkalmas erre a kötelességre. Valójában az, hogy az állapotom rosszabbodik-e vagy sem, és hogy életben maradok-e vagy meghalok, mind Isten kezében van. De én szorongásban és gyötrelemben éltem, a saját módszereimre támaszkodva próbáltam megvédeni a testemet. Nem bíztam Isten szuverenitásában, és pont úgy viselkedtem, mint egy álhívő. Ennek felismerése után hajlandó lettem Isten kezébe helyezni az állapotomat, és keresni az igazságot, hogy megoldjam a problémáimat.

Ezután elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „Amikor Isten úgy rendezi el, hogy megbetegedj, legyen az súlyos vagy enyhe, ezzel nem az a célja, hogy megtapasztaltassa veled a betegség minden velejáróját, a kárt, amit a betegség okoz neked, a különféle kényelmetlenségeket és nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazokat a különféle érzéseket, amelyeket a betegség vált ki belőled – nem az a célja, hogy megtapasztald a betegséget a betegség folyamatában. Inkább az a célja, hogy leckéket tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan fogd fel Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságokat, amelyeket felfedsz, és a helytelen hozzáállásokat, amelyeket Isten iránt tanúsítasz, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan vesd alá magad Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, hogy elérhesd az Istennek való igaz alávetettséget, és képes legyél szilárdan állni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit akar megtisztítani benned? Meg akar tisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől, amelyeket Istennel szemben támasztasz, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és az életben maradásod érdekében mindenáron előállsz. Isten nem engedi, hogy terveket készíts, nem engedi, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy bármilyen túlzó dolgot kívánj Tőle; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint, hogy megismerd a személyes kívánságaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így alakította számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor betegség tör rád, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan szabadulhatsz meg tőle vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan utasíthatod el” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten azt mondja, hogy a betegség nem azért ér minket, hogy szorongásban és gyötrelemben tartson bennünket, sem azért, hogy arra késztessen minket, hogy megpróbáljuk elkerülni, hanem inkább azért, hogy lehetővé tegye számunkra, hogy tanuljunk belőle, hogy megismerjük a romlottságot, a tisztátalanságokat és a helytelen szándékokat, amelyeket a betegség idején felfedünk, hogy azután alávethessük magunkat Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Elgondolkodva magamon láttam, hogy a betegséggel szembesülve állandóan aggódtam, hogy a kötelességeim végzése és a túlhajszoltság miatt lebénulok, ágyhoz kötött beteg leszek, és akkor még az egyszerű kötelességeket sem tudom majd végezni, és így elveszítem az esélyemet az üdvösségre. Később, a kötelességeim végzése során, mindig a lehető legkevesebb erőfeszítést próbáltam tenni, és még akkor is megpróbáltam csalárd lenni és elkerülni az erőfeszítéseket, amikor az általános ügyek diakónusának választottak. Mindig nyugtalanított az egészségem, mert aggódtam a jövőbeli kilátásaim és útjaim miatt anélkül, hogy csak egyszer is a gyülekezet munkájára gondoltam volna. Olyan önző és aljas voltam! Ha nem lett volna ez a betegség, a belső lázadó mivoltom és romlottságom nem tárult volna fel, nemhogy megtisztult és átalakult volna. Alá kellett vetnem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és keresnem kellett az igazságot, hogy tanuljak a leckéből.

Később elolvastam Isten szavainak e szakaszát: „Mi az értéke egy ember életének? Pusztán a testi örömök, például az evés, ivás és a szórakozás? (Nem.) Akkor mi? Osszátok meg a gondolataitokat! (Egy embernek legalább annyit kell elérnie az életében, hogy jól végezze egy teremtett lény kötelességét.) Úgy van. Mondd meg Nekem, ha valakinek a mindennapi gondolatai és cselekedetei egész életében csakis a betegség és a halál elkerülésére, a testi egészség és a betegségektől való mentesség megőrzésére, valamint a hosszú életre való törekvésre irányulnak, van bármilyen értéke, bármilyen értelme annak, hogy így él? (Nincsen.) Nincs értéke annak, ha így él valaki. [...] Amikor az ember erre a világra jön, az nem a test élvezetéért történik, és nem is azért, hogy egyen, igyon és szórakozzon. Az embernek nem szabadna ezekért a dolgokért élnie; nem ez az emberi élet értéke, és nem is ez a helyes út. Az emberi élet értéke és a követendő helyes út valamilyen értékes dolog megvalósításában és egy vagy több értékes munkaelem elvégzésében áll. Ez nem nevezhető karriernek, hanem helyes útnak és a helyes feladatnak is. Mondjátok meg Nekem, megéri az embernek megfizetni az árat azért, hogy valamilyen értékes munkát végezzen, értelmes és értékes életet éljen, továbbá az igazságra törekedjen és elnyerje azt? (Igen.) Ha valóban vágysz arra, hogy törekedj az igazság megértésére, hogy az életben a helyes útra lépj, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, és értékes és tartalmas életet élj, akkor nem fogsz habozni, hogy minden erődet beleadd, megfizess minden árat, és minden idődet és a napjaid egészét odaadd. Ha ebben az időszakban megtapasztalsz egy kis betegséget, az nem számít majd, nem fog megtörni téged. Nem sokkal magasabb rendű ez, mint egy egész életen át tartó kényelem, szabadság és semmittevés, a fizikai test etetése addig a pontig, amíg jól táplált és egészséges lesz, majd végül a hosszú élet elérése? (De.) E két lehetőség közül melyik értékes élet? Melyik hozhat vigaszt és melyik nem okoz megbánást az emberekben, amikor a legvégén szembenéznek a halállal? (Ha értelmes életet élünk.) Értelmes életet élni azt jelenti, hogy elnyerted az igazságot; a szívedben vigaszod és örömöd lesz. Mi a helyzet azokkal, akik jól tápláltak, és rózsás arcbőrük van halálukig? Nem törekednek értelmes életre, mit éreznek hát, amikor meghalnak? (Mintha hiába éltek volna.) Ez a két szó találó: hiába élni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy képesnek lenni hinni Istenben, követni Őt, és elvégezni egy teremtett lény kötelességét ebben az életben, jól végezni az ember kötelességét, és kiérdemelni a Teremtő elismerését, értelmes és értékes dolog, még akkor is, ha szenvedéssel és kimerültséggel jár. Ha nem végezném szorgalmasan a kötelességemet, és csak a testi kényelmet keresném, még ha meg is őrizném az egészségemet és sokáig élnék, akkor is értéktelen és értelmetlen életet éltem volna. Azáltal, hogy végezhetem az általános ügyek diakónusi kötelességét, Isten felmagasztalt. Bár ez időnként aggodalommal és kimerültséggel járhat, ha az alapelvek szerint jól tudom végezni a kötelességemet, az alapelveknek megfelelően jól meg tudom óvni a gyülekezeti javakat, és biztosítani tudom, hogy a felajánlások és Isten szavának könyvei veszteség nélkül megmaradjanak, akkor a szívem békés és nyugodt lesz. Azonban, ha csak az egészségem megőrzésére összpontosítanék, és nem lennék hajlandó semmilyen olyan feladatot elvégezni, ami gondolkodást és erőfeszítést igényel, akkor még ha sikerülne is megőriznem az egészségemet, ha nem végezném jól a kötelességemet, és károsítanám a gyülekezet érdekeit, ha vétségek és szégyenfoltok nyomát hagynám magam után Isten előtt, végül Isten csak visszautasítana, és elveszítem az esélyemet az üdvösségre. Megértve Isten szándékát, már nem akartam úgy élni, mint korábban. Megfelelően akartam végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Néha, amikor felhalmozódtak a feladatok, továbbra is féltem, hogy túl sokat kell aggódnom és túlhajszolom magam, de imádkoztam Istenhez, hajlandó lévén alávetni magam a körülményeknek, amelyeket Ő rendezett el. Már nem aggódtam amiatt, hogy a betegségem rosszabbodik-e, vagy hogy összeesem-e a kimerültségtől, és csak arra összpontosítottam, hogyan végezzem jól a kötelességemet.

Egy összejövetel során megtudtam, hogy egy másik nővér is beteg, ezért megosztottam vele a tapasztalatomat. Ezután meghallgattuk Isten szavainak egyik himnuszát:

Az ember élettartamát Isten előre elrendelte

[...]

2  Amikor betegségben szenvednek, gyakran jöhetnek Isten elé, körültekintően és elővigyázatosan ügyelhetnek arra, hogy megtegyék, amit meg kell tenniük, és másoknál nagyobb odafigyeléssel és szorgalommal kezelhetik a kötelességüket. Ez inkább oltalom az emberek számára, nem pedig béklyó. Ez egy negatív oldalról közelítő hozzáállás. Azonkívül, Isten mindenki élettartamát előre elrendelte. Egy betegség orvosi szempontból halálos lehet, ám ha Isten álláspontja szerint az élettartamod még nem ért véget, és még nem jött el a te időd, akkor nem halhatsz meg, akkor sem, ha akarnál.

3  Ha van egy megbízatásod Istentől, és a küldetésed még nem teljesült, akkor nem fogsz meghalni, még akkor sem, ha olyan betegségben szenvedsz, amit halálosnak tartanak – Isten nem fogja még elvenni az életedet. Még ha nem is imádkozol, és nem keresed az igazságot, és nem törődsz a betegséged kezelésével, sőt, ha elhalasztod a kezelésedet, akkor sem fogsz meghalni. Ez különösen igaz azokra, akiknek fontos megbízatásuk van Istentől. Amikor a küldetésük még nem teljesült, bármilyen betegség érje is őket, nem fognak azonnal meghalni; a küldetésük teljesítésének utolsó pillanatáig élni fognak.

[...]

(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész)

Isten szavaiból megértettem, hogy az emberi élettartam Isten kezében van, és az életet és a halált Isten eleve elrendelése határozza meg. Még ha egy betegség súlyos is, ha valakinek nem jött el az ideje, nem fog meghalni még ápolás nélkül sem, de ha lejárt az ideje, még a leggondosabb ápolás mellett is el fog hunyni. Eszembe jutott a bátyám szívbetegsége, amit tíz éve a cukorbetegség váltott ki. A kórház többször is közölte, hogy válságos az állapota, mondván, hogy nem lehet megmenteni. Azonban miután egy ideig otthon pihent, az egészsége fokozatosan helyreállt, és a mai napig él. De a fia, egy húszas éveiben járó, erős fiatalember, hazajött a katonaságtól szabadságra, mert rosszul érezte magát, és a kórházban akut leukémiát diagnosztizáltak nála. A legjobb gyógyszereket és felszereléseket használták, és vezető szakemberekkel konzultáltak, de egy héten belül elhunyt. Ezek az események megmutatták, hogy az emberi életet és halált valóban Isten rendeli el. De én mindig attól féltem, hogy a kemény munka ronthat az állapotomon, ezért könnyű és egyszerű feladatokat választottam a kötelességem végzése során, azt gondolva, hogy ez megakadályozza a betegségem rosszabbodását. Nem hittem igazán abban, hogy az élet és a halál Isten kezében van. Valójában Isten már előre elrendelte az élettartamomat, és felesleges emiatt aggódni, mivel ez csak megkötöz és bánt, és visszatart attól, hogy hűséges legyek a kötelességemhez, és jól végezzem azt a kötelességet, amit képes vagyok jól végezni. Ennek megértése hitet adott nekem. Ezután a szokásos módon szedtem a gyógyszereimet, és tornáztam, amikor tudtam, és már nem korlátozott a halálfélelem. Bár továbbra is mindennap lefoglaltak a kötelességeim, nem éreztem, hogy romlana az állapotom. Sőt, napról napra energikusabbnak éreztem magam.

Később, miközben egy nővérrel beszélgettem a közelmúltbeli állapotomról, a figyelmeztetései által beláttam, hogy az állandó aggodalmaim és szorongásom mögött az a szándék állt, hogy áldásokat kapjak. Isten ezen szavait olvastam: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyítsam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy erőmmel kiűzzem a tisztátalan lelkeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy még több anyagi gazdagságot követeljenek Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békében töltsék ezt az életet, és hogy az eljövendő világban épségben és biztonságban legyenek. Nagyon sokan hisznek Bennem azért, hogy elkerüljék a pokol szenvedéseit, és megkapják a menny áldásait. Oly sokan csak az átmeneti kényelemért hisznek Bennem, de nem törekszenek arra, hogy az eljövendő világban bármit is nyerjenek. Amikor a dühömet nyújtom az embereknek, és elragadom minden örömüket és békéjüket, amivel egykor rendelkeztek, kételkedni kezdenek. Amikor a pokol szenvedéseit nyújtom az embereknek és visszaveszem a menny áldásait, haragra gerjednek. Amikor az emberek arra kérnek Engem, hogy gyógyítsam meg őket, nem törődöm velük és utálatot érzek irántuk, elszakadnak Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keressék. Amikor megvonom mindazt, amit az emberek igényeltek Tőlem, mind nyomtalanul eltűnnek. Ezért azt mondom, hogy az emberek azért hisznek Bennem, mert a kegyelmem túl bőséges, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). „A romlott emberek mind önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez foglalja össze az emberi természetet. Az emberek mind saját magukért hisznek Istenben; lemondanak dolgokról és feláldozzák magukat azért, hogy áldásban részesüljenek, és a szenvedés, amit elviselnek, valamint az ár, amit fizetnek kötelességük végzése során, szintén a jutalom elnyerése érdekében van. Röviden, mindez az áldás, a jutalom és a mennyek országába való belépés céljából történik. A világban az emberek saját hasznukért dolgoznak, Isten házában pedig azért végeznek kötelességet, hogy áldásokat nyerjenek. Az áldások elnyerése érdekében az emberek mindenről lemondanak és sok szenvedést képesek elviselni. Mindez a legvilágosabb bizonyíték arra, hogy az emberek sátáni természettel rendelkeznek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten leleplezi, hogy azzal a szándékkal hiszünk Benne, hogy különféle előnyöket követeljünk Tőle. Emögött tisztátalanságok és indítékok húzódnak meg. Isten szavain elgondolkodva láttam, hogy pontosan olyan ember vagyok, amilyet Isten leleplez. Azért hittem Istenben, hogy áldásokat és kegyelmet kapjak. Alkudozni próbáltam Istennel. Amikor rátaláltam Istenre, az évek óta tartó allergiás náthám meggyógyult, így úgy tekintettem Rá, mint egy mindenható gyógyítóra, aki nemcsak betegségeket képes gyógyítani, hanem lehetővé teszi számunkra, hogy elkerüljük a csapásokat, megmeneküljünk és életben maradjunk, ezért hajlandó voltam szorgalmasan végezni a kötelességemet. Az agyműtét után féltem, hogy nem tudom majd végezni a kötelességeimet, és nem fogok üdvözülni, ezért a gyengeségem ellenére önként elvállaltam kötelességeket. Azt gondoltam, amíg végezni tudom a kötelességemet, van remény az üdvösségre. Amikor az általános ügyek diakónusa és a nővértársaim biztonsági aggályokkal szembesültek, és el kellett rejtőzniük, a gyülekezet érdekeit kellett volna előtérbe helyeznem, és vállalnom kellett volna azokat az általános ügyekkel kapcsolatos kötelességeket, amelyeket képes voltam ellátni, de féltem, hogy a túlhajszoltság miatt képtelen leszek folytatni a kötelességeimet, és ezzel elveszítem az esélyemet az üdvösségre, ezért nem akartam együttműködni. Még amikor vonakodva átvettem az általános ügyekkel kapcsolatos munkát, azt is abban a reményben tettem, hogy Isten megóv, és hamarabb meggyógyít. Később a betegségem nemhogy nem javult, hanem még rosszabbodott is, így már nem akartam megfizetni az árat, és passzívvá váltam a kötelességemben, gyakran sürgetve a vezetőt, hogy gyorsan találjon egy általános ügyekért felelős diakónust, hogy visszatérhessek egy könnyű kötelességhez. Láttam, hogy az Istenbe vetett hitem csak Isten kegyelmének és áldásainak kereséséről szól. Mindig többet akartam kapni, mint amennyit adtam, és nem gondoltam arra, hogyan végezzem jól a kötelességemet, és hogyan vegyem figyelembe Isten szándékait. A természetem nagyon önző és aljas volt. Csak azért hittem Istenben, hogy áldásokat és békét nyerjek. A teremtett lények felelőssége a kötelességek végzése, de én csak azért hittem Istenben, hogy a kötelességeimet az üdvösség és a túlélés elnyerésére használjam. Ez a fajta hit kísérlet Isten becsapására és manipulálására. Egyáltalán nem volt istenfélő szívem. Az ilyen viselkedést Isten gyűlöli és megveti! Isten megadta nekem a lehetőséget, hogy végezzem a kötelességemet, ezért figyelembe kell vennem Isten szándékait, és a lehető legjobban kell vállalnom a felelősségeimet. Függetlenül attól, hogy milyen kimenetelt vagy rendeltetési helyet szán nekem Isten, vagy milyen a fizikai állapotom, nem akarok többé alkudozni Istennel. Csak teljesíteni akarom a kötelességemet teremtett lényként.

Ezen a betegségen keresztül megláttam Isten üdvösségét a számomra. Isten ezt a betegséget használta fel arra, hogy az igazság keresésére vezessen, lehetővé téve, hogy némi megértést nyerjek a romlott beállítottságomról. Ez valóban rejtett áldás volt!