100. Betegség általi finomítás: Szükségszerűség az életem számára

1999-ben elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Isten szavaiból megtudtam, hogy ez az utolsó szakasza Isten megmentő munkájának, amelyet az emberiségért végez, és hogy csak Isten utolsó napokbeli munkájának elfogadása, az igazságra való törekvés és elegendő jócselekedet előkészítése által lehet az embernek lehetősége túlélni a nagy katasztrófákat. Igazán áldottnak éreztem magam, és úgy éreztem, meg kell ragadnom ezt a soha vissza nem térő alkalmat, hogy megfelelően végezzem a kötelességemet és áldozatot hozzak Istenért. Így elhagytam az otthonomat, és aktívan hirdettem az evangéliumot, fáradhatatlanul dolgozva hajnaltól estig a gyülekezetben. Még amikor a világ rágalmazott és a családom elutasított, akkor sem tekintettem ezeket a dolgokat szenvedésnek. Később, amikor a rendőrség letartóztatott az evangélium hirdetése miatt, nem árultam el Istent, és miután szabadon engedtek, ugyanúgy végeztem a kötelességemet, mint korábban. Úgy éreztem, hogy az évek során sok jócselekedetet készítettem elő, és hogy a jövőben, még ha mások nem is menekülnek meg, én akkor is meg fogok menekülni.

Észre sem vettem, és elérkezett 2015 vége. A derekam elkezdett nagyon fájni, reggelente alig tudtam felkelni támasz nélkül, és még járni sem volt erőm. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de idővel a fájdalom a derekamban egyre rosszabb lett, és elkezdtem sántítani. Egy reggel a fájdalom a derekamban olyan erős volt, hogy egyáltalán nem tudtam felkelni. Arra gondoltam: „Ennyi volt. Fel sem tudok kelni, akkor hát hogyan végezhetném a kötelességeimet? Ha nem tudom végezni a kötelességeimet és jócselekedeteket előkészíteni, akkor is megmenthet még Isten?” De aztán arra gondoltam: „Lehet, hogy ezzel Isten próbára tesz engem, és amíg nem panaszkodom Istenre, és folytatom a kötelességeimet, talán Isten kegyelmet gyakorol és megáld engem, és a betegségem meggyógyul.” De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy reméltem. A betegségem napról napra rosszabbodott, éjszaka alvás közben nem tudtam megfordulni, és néha a fájdalom a derekamban olyan erős volt, hogy egyáltalán nem tudtam mozdulni. Még a gyógyszer sem használt. Később elmentem a kórházba röntgenre, és meglepetésemre Bechterew-kórt diagnosztizáltak nálam. Az orvos azt mondta: „Ezt az állapotot »halhatatlan ráknak« nevezik. Ez egy krónikus, élethosszig tartó betegség, és ha súlyossá válik, maradandó bénuláshoz vezethet.” Az orvos szavainak hallatán minden erő elhagyta a testemet, és azt gondoltam magamban: „Hogy kaphattam ilyen súlyos betegséget? Amióta megtaláltam Istent, lelkesen hoztam áldozatokat és fáradoztam, hát miért nem óvott meg Isten? Ha lebénulok és nem tudom végezni a kötelességeimet, nem válok-e haszontalanná?” A szívem háborgott a gyötrelemtől, és egyszerűen nem értettem, miért tört rám ilyen súlyos betegség. Úgy éreztem magam, mint egy leeresztett lufi, és igazán csüggedt voltam. Ezután hazamentem lábadozni.

Miután hazatértem, az állapotom mélypontra zuhant, és már nem volt meg bennem a hit, ami egykor. Úgy éreztem, nincs többé remény az életben. Azt gondoltam magamban: „Más testvérek egészségesek és aktívan végzik a kötelességeiket, de én szörnyen sántítok járás közben, és nem tudom végezni a kötelességeimet. Talán egy nap a betegségem rosszabbodik, és meghalok, és akkor nem lesz részem Isten üdvösségében.” Minél többet gondolkodtam így, annál inkább úgy éreztem, hogy Isten elhagyott, nem akartam többé törekedni az igazságra, és nem tudtam Isten szavaira koncentrálni, amikor olvastam őket. Zavarodottságban éltem a napjaimat, és elkezdtem dagonyázni a hús-vér testemben. Azt gondoltam magamban: „Ha még életben maradhatok, megkérem a fiamat, hogy vegyen nekem egy lakást, hogy ott élhessek, és kezeltethessem a betegségemet. Csak megpróbálok addig élni, ameddig csak tudok.” Láttam a nem hívő rokonaimat és barátaimat, akik egészségesek voltak, és volt autójuk és házuk, miközben én hittem Istenben, és annyi éven át áldozatokat hoztam és fáradoztam, mégis megbetegedtem, így elkezdtem megbánni minden áldozatot és erőfeszítést, amit tettem. A feleségem látta, hogy az állapotom helytelen, és beszélgetett velem, „Isten szándéka húzódik meg e mögött a hirtelen jött betegség mögött. A Sátán olyan mélyen megrontott minket, és a romlott beállítottságaink mélyen gyökereznek bennünk. Ahhoz, hogy ezeket gyökeresen megoldjuk és megváltoztassuk, nem elég csupán Isten szavait olvasni. Különböző próbatételeken és finomításokon is keresztül kell mennünk. Többet kell keresnünk, hogy megértsük, a romlott beállítottságaink melyik aspektusát szándékozik Isten megoldani egy ilyen súlyos betegség megjelenése által. Gyorsan bűnbánatot kell tartanod és megváltoznod! Nem panaszkodhatsz Istenre!” Miután hallottam a feleségem szavait, a szívem békésebbé vált, és imádkoztam Istenhez: „Istenem, most nagy fájdalmaim vannak. Nem értem a szándékodat, kérlek, világosíts meg engem.”

Imádkozás után kerestem Isten szavait arra vonatkozóan, hogy Ő próbára teszi és finomítja az embereket. Isten szavainak egy szakasza igazán bátorított. Mindenható Isten azt mondja: „Ha te mindig nagyon hűséges voltál, és nagy szeretettel voltál Irántam, mégis betegség gyötrelmétől, anyagi feszültségtől szenvedsz, attól, hogy elhagynak a barátaid és rokonaid, vagy bármely más balszerencsétől az életben – akkor is kitart-e majd az Irántam való hűséged és szereteted?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Egy nagyon komoly probléma: az árulás (2.)). Miközben Isten szavait olvastam, olyan érzésem volt, mintha Isten szemtől szembe kérdőre vonna. Mélységesen szégyelltem magam. A múltban, amikor Isten megáldott és minden simán ment, csapások vagy szerencsétlenségek nélkül, kész voltam végezni a kötelességeimet, hogy eleget tegyek Istennek. Kész voltam enni és inni Isten szavait és törekedni az igazságra, hogy fejlődjek. Még amikor a KKP elfogott, akkor sem hátráltam meg és nem váltam negatívvá, és a szabadulásom után folytattam a kötelességeim végzését. Úgy éreztem, végtelen energiám van. De most, szembesülve ezzel a betegséggel és a bénulás lehetőségével, és látva, hogy az áldás iránti reményeim szertefoszlottak, elvesztettem az Istenbe vetett hitemet, és minden panaszom és félreértésem Istennel kapcsolatban a felszínre tört. Azt hittem, mivel annyi áldozatot hoztam és annyit fáradoztam, Istennek nem szabadna hagynia, hogy betegséget vagy szerencsétlenséget tapasztaljak meg, és hogy Istennek meg kellene áldania, és jó egészséget kellene adnia nekem. Amikor a vágyaim nem teljesültek, azon kaptam magam, hogy elmerültem az Istennek való néma ellenállás állapotában. Nem akartam többé Isten szavait olvasni, és nem volt kedvem elgondolkodni sem, hogy tanulságokat vonjak le. Ehelyett negatívvá váltam és panaszkodtam, és átadtam magam a teljes kétségbeesésnek. A tények feltárulása révén végül megláttam, hogy a korábbi szeretetem és hűségem hamis volt. Isten nem azért engedte meg ezt a betegséget, hogy kivessen engem, hanem azért, hogy ezt a helyzetet a romlottságom megtisztítására használja, és nem szabadna félreértenem Istent. Miután megértettem Isten szándékát, mélyen adósnak éreztem magam Isten felé. Nem maradhattam tovább ilyen negatív, és akár javul az állapotom, akár nem, először alá kell vetnem magam, és tanulnom kell a szenvedésemből.

Egy nap ezt olvastam Isten szavaiban: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyítsam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy erőmmel kiűzzem a tisztátalan lelkeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy még több anyagi gazdagságot követeljenek Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békében töltsék ezt az életet, és hogy az eljövendő világban épségben és biztonságban legyenek. Nagyon sokan hisznek Bennem azért, hogy elkerüljék a pokol szenvedéseit, és megkapják a menny áldásait. Oly sokan csak az átmeneti kényelemért hisznek Bennem, de nem törekszenek arra, hogy az eljövendő világban bármit is nyerjenek. Amikor a dühömet hozom el az embereknek, és elragadom minden örömüket és békéjüket, amivel egykor rendelkeztek, kételkedni kezdenek. Amikor a pokol szenvedéseit hozom el az embereknek és visszaveszem a menny áldásait, haragra gerjednek. Amikor az emberek arra kérnek Engem, hogy gyógyítsam meg őket, nem törődöm velük és utálatot érzek irántuk, elszakadnak Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keressék. Amikor megvonom mindazt, amit az emberek igényeltek Tőlem, mind nyomtalanul eltűnnek. Ezért azt mondom, hogy az emberek azért hisznek Bennem, mert a kegyelmem túl bőséges, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). „Az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által adott jutalmat. Egy ilyen önérdeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak adakozás van és irgalom. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen válságossá vált ez a kapcsolat? Hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldottság örömteli légkörében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen kínos és elviselhetetlen látvány egy ilyen kapcsolat Istennel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). Isten leleplezése közvetlenül az állapotomnak szólt. Csak azért hittem Istenben és végeztem a kötelességeimet, hogy részesüljek Isten kegyelmében, elkerüljem a nagy katasztrófákat, és élvezzem a mennyország áldásait. Visszatekintve arra, amikor először elfogadtam a munkának ezt a szakaszát, azt hittem, hogy amennyiben tudom végezni a kötelességeimet, áldozatokat hozni és fáradozni Istenért, szenvedni és megfizetni az árat, akkor elnyerek egy gyönyörű rendeltetési helyet. Később, hogy elnyerjem Isten áldásait, áldozatokat hoztam, fáradoztam és végeztem a kötelességeimet, és nem számított, mennyire rágalmazott a világ, vagy hogyan utasított el a családom, semmi sem állíthatott meg. Még amikor a rendőrség letartóztatott, akkor sem adtam fel a kötelességeimet. Azt hittem, hogy egy ilyen ár megfizetésével biztosan elnyerem Isten áldásait, és túlélem a nagy katasztrófákat. De amikor a betegség lecsapott, és fennállt annak a veszélye, hogy lebénulok és nem tudom végezni a kötelességeimet, úgy éreztem, elvesztettem minden reményt az üdvösségre. A szívemben folyton panaszkodtam és vitatkoztam Istennel, úgy érezve, hogy mivel oly sokat adtam Istenért, Istennek meg kellene óvnia engem, és nem szabadna hagynia, hogy elszenvedjem a betegség gyötrelmét. Amikor az áldások iránti vágyam szertefoszlott, ellenállást kezdtem érezni az Isten által számomra elrendezett helyzettel szemben, negatívvá és ellenállóvá váltam, egészen addig a pontig, hogy megbántam a múltbeli áldozataimat. Csak most láttam, hogy az Istenbe vetett hitemre üzleti szemlélettel tekintettem, ki akartam használni a látszólagos áldozataimat és erőfeszítéseimet, hogy megpróbáljak alkudozni Istennel az áldásaiért cserébe. Éppen úgy viselkedtem, mint egy béres, azt gondolva, hogy kemény munka után megfelelő jutalmakat kell kapnom Istentől. Nem volt bennem semmi őszinteség Isten iránt. Csak megpróbáltam becsapni és kihasználni Őt. Isten ezen szavaira gondoltam: „Ha hűséged szándékokkal és feltételekkel jár együtt, akkor inkább nem kérek az úgynevezett hűségedből, ugyanis taszítanak az Engem szándékaikkal megtévesztő és feltételekkel zsaroló emberek. Csak azt kívánom, hogy az ember feltétlenül hűséges legyen Hozzám, és mindent egyetlen szóért – és annak bizonyításáért – tegyen: a hitért” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Igazán istenhívő vagy?). Isten természete igazságos és szent. Isten őszinte az emberekkel, és nem kér semmit cserébe. Isten azt is reméli, hogy az emberek osztatlan szívvel tudnak odaadók lenni Iránta, és Isten nem akarja, hogy az emberek hamissággal vagy tisztátalansággal higgyenek Benne. De az ár megfizetése és a fáradozás során megpróbáltam alkudozni Istennel kegyelemért és áldásokért cserébe. A saját céljaim elérésére akartam használni istent, és amikor nem kaptam áldásokat, panaszkodtam Istenre. Hogyan ne utálná és gyűlölné Isten az olyan önző embert, mint én? Ha nem lett volna Isten kinyilatkoztatása, nem ismertem volna meg az Istenbe vetett hitem mögött húzódó hitvány szándékaimat, tovább mentem volna a téves úton, és végül Isten kivetett volna. Ezt felismerve mélyen adósnak éreztem magam Isten felé, és imádkoztam Hozzá: „Istenem, annyi éve hiszek Benned, de nem voltam őszinte. Próbáltam alkudozni Veled és becsapni Téged. Ez a hitem undorító és gyűlöletes Számodra. Istenem, kész vagyok bűnbánatot tartani Előtted. Kérlek, világosíts meg és világíts meg engem, és vezess ki a helytelen állapotomból.”

Ezután elgondolkodtam: Azt hittem, hogy azáltal, hogy hiszek Istenben, áldozatokat hozok és fáradozom Érte, el kell nyernem az Ő oltalmát és áldásait, és nem szabadna betegséggel vagy szerencsétlenséggel szembesülnöm. Pontosan miben volt téves ez a nézet? Isten szavainak néhány szakaszára gondoltam: „Jób elszenvedte a Sátán pusztítását, mégsem hagyta el Jahve Isten nevét. A felesége volt az első, aki előlépett, és a Sátán szerepét emberi szemmel látható formában eljátszva megtámadta Jóbot. Az eredeti szöveg így írja le: »A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!« (Jób 2:9).” „A felesége tanácsával szembesülve Jób nemcsak hogy nem adta fel tisztességét és nem tagadta meg Istent, hanem még ezt is mondta a feleségének: »Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?« Vajon nagy súlya van ezeknek a szavaknak? Itt csak egyetlen tény van, amely képes bizonyítani e szavak súlyát. E szavaknak az a súlya, hogy Isten jóváhagyta őket a szívében, Isten ezekre vágyott, ezeket akarta hallani, és ezek azok az eredmények, melyeket Isten látni kívánt; egyúttal ezek a szavak jelentik Jób bizonyságtételének a velejét” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Miután Jób elveszítette a gyermekeit és a javait, és fekélyek borították az egész testét, nemcsak hogy nem panaszkodott Istenre, hanem azt is mondta a feleségének, hogy el kell fogadniuk Istentől mind az áldásokat, mind a szerencsétlenségeket. Jób tudta, hogy a gyermekeit és a javait Isten adta, és hogy helyénvaló, ha Isten elveszi őket. Bárhogyan is bánt vele Isten, nem volt panasza, és nem támasztott követeléseket, és nem próbált alkudozni Istennel. Jób tapasztalatából megértettem, hogy az Istenbe vetett hit nemcsak Isten kegyelmének és áldásainak élvezetéről szól, hanem az Istentől jövő próbbatételek és nehézségek elfogadásáról is. Hogy áldásokat vagy szerencsétlenségeket kapunk, az mind Isten kezében van, és nekünk el kell fogadnunk és alá kell vetnünk magunkat anélkül, hogy követeléseket támasztanánk Istennel szemben. Azt is megértettem, hogy azért panaszkodtam, amikor megbetegedtem, mert nem értettem Isten igazságos természetét. Olvastam, hogy Isten szavai ezt mondják: „Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy megkapod, amit megérdemelsz a munkádért, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, vagy hogy megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten elpusztította volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Neki: ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, hogy valami nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondanák, hogy Ő igazságos. Valójában függetlenül attól, hogy romlottak-e az emberek, vagy sem, és hogy mélységesen romlottak-e, vagy sem, kell-e Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kell-e magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek a törvényeket, amelyeket elrendelt? Nincs rá szükség. Isten szemében aki romlott és hajlamos Istennek ellenállni, az nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őt, az helyénvaló lesz, és mindez Isten elrendezései szerint van. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, az vajon az Ő igazságossága lenne? Az is az lenne. Talán most még nem vagy képes megérteni ezt a tények szemszögéből, de doktrínában meg kell értened. Mit mondanátok – az, hogy Isten elpusztítja a Sátánt, az Ő igazságosságának egy kifejeződése? (Igen.) És mi lenne akkor, ha megengedné a Sátánnak, hogy megmaradjon? Nem meritek kimondani, igaz? Isten lényege az igazságosság. Habár nem könnyű megérteni, amit Ő tesz, minden, amit tesz, az igazságos; egyszerűen csak az emberek nem értik. Amikor Isten átadta Pétert a Sátánnak, hogyan reagált Péter? »Az emberiség képtelen kifürkészni azt, amit teszel, de mindenben, amit teszel, ott vannak a Te jó szándékaid; igazságosság van mindben. Hogyan ne mondanék dicséretet a Te bölcsességedért és cselekedeteidért?«” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy a nézőpontom eltorzult volt. A szívemben azt hittem, hogy az igazságosság méltányosságot és észszerűséget foglal magában, hogy ez egyenlősdi, és hogy az elvégzett munka mennyiségének meg kell egyeznie a kapott fizetséggel. A hitem évei alatt sok mindent feladtam, lemondtam a családomról és a karrieremről is, ezért úgy éreztem, hogy Istennek meg kell áldania engem, és meg kell óvnia a betegségtől és a csapástól, hogy mindennek simán kell mennie, és hogy végül be kell tudnom lépni a királyságba. Úgy éreztem, ez méltányos és észszerű, és így lenne igazságos Isten. Amikor láttam, hogy más testvérek békében és problémák nélkül élnek, miközben én ilyen súlyos betegségtől szenvedek, panaszkodtam, hogy Isten igazságtalan. Romlott emberi nézeteket, valamint az üzletelés logikáját használtam arra, hogy megmérjem Isten igazságosságát. Ez a nézet eltorzult volt, és nem állt összhangban az igazsággal. Isten a Teremtő, és mindenem Tőle származik, ezért nem szabadna ilyen ésszerűtlen követeléseket támasztanom Istennel szemben. Túlságosan híján voltam az észszerűségnek! Nem számít, hogyan bánik Isten az emberekkel, akár áldást, akár szerencsétlenséget küld rájuk, mindegyik magában foglalja az Ő jó szándékait. Az embereknek el kell fogadniuk és alá kell vetniük magukat, és nem szabad követeléseket támasztaniuk Istennel szemben. Ez az a lelkiismeret és észszerűség, amellyel az embereknek rendelkezniük kell. Miután ezt felismertem, a szívemben sokkal jobban kitisztultak a dolgok. Ezután elkezdtem helyreigazítani az állapotomat Isten szavainak mindennapi evése és ivása által. Egy idő után jelentősen javult az állapotom, a gyülekezet pedig ismét úgy rendezte, hogy végezzem a kötelességemet. Boldognak és hálásnak éreztem magam, és folyamatosan hálát adtam Istennek. Kész voltam megbecsülni a kötelességemet, és többé nem az áldások kedvéért fáradozni és végezni a kötelességemet, ahogy a múltban tettem. Csak teremtett lényként akartam teljesíteni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek.

Hat hónappal később a betegségem kiújult, és a derékfájdalmam rosszabb volt, mint korábban. Botra kellett támaszkodnom, hogy kimenjek a mosdóba, és minden lépés kimerítő volt. A kezelés nem használt. Az orvosom kétségbeesetten felsóhajtott, és azt mondta, hogy a betegségem nehezen kezelhető. Miután hallottam, hogy ezt mondja az orvos, mély fájdalmat éreztem a szívemben. Azt gondoltam magamban: „Tényleg kezelhetetlen a betegségem? Végül le fogok bénulni? Ha így mennek tovább a dolgok, nem válok-e végül haszontalanná?” Aztán arra gondoltam: „Nem hanyagoltam el a kötelességeimet a betegségem miatt, és mindent beleadtam. Az állapotomnak javulnia kellett volna, miért romlott mégis? Isten ki fog vetni engem?” Minél többet gondolkodtam, annál negatívabb lettem, és magamban elkezdtem követelni Istentől, hogy vegye el a betegségemet. Teljes mértékben arra a reményemre összpontosítottam, hogy a betegségem javulni fog, és a hangulatom minden nap a betegségem alakulásával együtt változott. Ha az állapotom akár csak kicsit is javult, boldog voltam, de ha láttam, hogy rosszabbodik, elkeseredtem. Egy nap hirtelen eszembe jutott egy sor Isten szavaiból: „A világegyetem minden dolga között nincs semmi, amiben ne az Enyém lenne az utolsó szó. Létezik bármi is, ami nem az Én kezemben van?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 1. fejezet). Isten szavai világossá tették a dolgokat számomra. Az univerzumban minden Isten uralma alatt áll, beleértve a betegségem állapotát is. Nem szabadna követelnem Istentől, hogy vegye el a betegségemet. Ez ésszerűtlen volt. Alá kell vetnem magam.

Később olvastam Isten ezen szavait: „A finomítás mindenki számára gyötrelmes, és nagyon nehéz elfogadni – ugyanakkor Isten a finomítás során fedi fel igazságos természetét az ember előtt és hozza tudomására az emberrel szemben támasztott követelményeit, valamint nyújt több megvilágosítást és több gyakorlati metszést. A tények és az igazság összevetése révén az ember nagyobb tudást nyer önmagáról és az igazságról, és nagyobb megértést Isten szándékairól, ezzel lehetővé téve az ember számára, hogy Isten iránti szeretete igazabb és tisztább legyen. Ilyen céllal végzi Isten a finomítás munkáját. Isten emberben végzett összes munkájának megvan a maga célja és jelentősége; Isten nem végez értelmetlen munkát, vagy olyat, ami nem szolgálja az ember javát. A finomítás nem jelenti az emberek eltávolítását Isten elől, sem pokolbéli elpusztításukat. Ehelyett az ember beállítottságának megváltoztatását jelenti a finomítás során, szándékainak, régi nézeteinek, Isten iránti szeretetének és annak teljes megváltoztatását, ahogy él. A finomítás az ember gyakorlati próbatétele és a gyakorlati kiképzés egy formája, és az ember szeretete csak a finomítás során töltheti be eredendő funkcióját” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember csak a finomítás megtapasztalása által juthat az igaz szeretet birtokába). Miután elolvastam Isten szavait, a szívem hirtelen megvilágosodott. Kiderült, hogy nem azért betegedtem meg, mert Isten ki akart vetni engem, hanem mert túl nagy volt az áldások iránti vágyam, és ezt ilyen helyzeten keresztül kellett megoldani. Ez Isten szeretete volt rajtam. Bár volt némi megértésem az áldások elnyerésével kapcsolatos szándékaimról és nézeteimről, ezek nem oldódtak meg teljesen, és amikor a betegségem kiújult, újra elkezdtem panaszkodni és félreérteni Istent. Láttam, hogy az áldások elnyerésére irányuló szándékaim mélyen gyökereznek, és hogy több fájdalmon és próbatételen kell keresztülmennem ahhoz, hogy megtisztuljak. Isten természete igazságos és szent, hát hogyan engedhetné meg Isten egy szennyes és romlott embernek, aki még panaszkodott is Rá és ellenállt Neki, hogy belépjen a királyságába? A hitem éveit azzal töltöttem, hogy kizárólag az áldásokra törekedtem, és csak a külsőleges áldozatokra és fáradozásokra összpontosítottam, nem pedig az igazságra való törekvésre. A beállítottságom egyáltalán nem változott meg, mégis be akartam lépni a királyságba, és elnyerni Isten áldásait. Nem puszta vágyálom volt ez? Ha így folytattam volna a törekvést, nemcsak hogy nem üdvözültem volna Isten által, hanem még meg is büntetett volna. Ezen a ponton rájöttem, hogy bár kívülről nézve ez a betegség rossz dolognak tűnt, a valóságban Isten a romlottságomtól tisztított meg, és megmentett engem, és e mögött Isten gondos szándéka húzódott meg. Ezt felismerve mélyen meghatódtam és elteltem megbánással, és úgy éreztem, egyáltalán nem vagyok méltó arra, hogy Isten így megmentsen. Nem értettem meg Isten szívét, és ismételten félreértettem Őt, és panaszkodtam Rá. Igazán híján voltam a lelkiismeretnek és az észszerűségnek!

Ezután olvastam még Isten szavaiból: „Mi az a mérce, amely alapján megítéltetik, hogy az ember tette és viselkedése jó vagy gonosz? Az, hogy a gondolataiban, feltárulásaiban és a tetteiben ott van-e annak bizonysága, hogy az igazságot gyakorlatba ültette, és megéli az igazságvalóságot. Ha nem rendelkezel ezzel a valósággal vagy nem éled meg ezt, akkor kétségtelenül gonosztevő vagy. Hogyan tekint Isten a gonosztevőkre? Isten szemében a gondolataid és a külsőséges tetteid nem tesznek bizonyságot Mellette, és nem alázzák meg, nem győzik le a Sátánt; inkább Őrá hoznak szégyent, és tele vannak az Ő megbecstelenítésének jeleivel. Nem Istenért teszel bizonyságot, nem Istenért áldozod fel magad, nem Isten érdekében teszel eleget a felelősségeidnek és kötelezettségeidnek, hanem a saját érdekedben cselekszel. Mit jelent a »saját érdekedben«? Pontosabban azt jelenti, hogy a Sátán érdekében. Így hát végül Isten azt fogja mondani: »távozzatok Tőlem, ti gonosztevők!« Isten szemében a cselekedeteid nem fognak jótetteknek tűnni, hanem gonosztetteknek fognak számítani. Nem csupán nem nyerik el Isten jóváhagyását, még kárhoztatva is lesznek. Minek az elnyerését reméli valaki az Istenbe vetett ilyen hitből? Vajon a végén nem válik semmivé az ilyen hit?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavaiból megértettem, mik a valódi jócselekedetek. Ha valaki teremtett lényként jól végzi a kötelességét, hogy szeresse Istent és eleget tegyen Neki, saját szándékok és célok nélkül, és nem a saját érdekeiért vagy önző vágyaiért cselekszik, akkor az ilyen gyakorlatot Isten elismeri, és ez egy igazi jócselekedet. A múltban azt hittem, hogy amíg képes vagyok áldozatokat hozni, fáradozni, többet tenni a kötelességemben és többet szenvedni, ez jótettek előkészítésének számít, és biztosan jó rendeltetési helyem lesz a jövőben. Most, Isten szavai alapján rájöttem, hogy a jócselekedetek mérésével kapcsolatos nézeteim tévesek voltak. A kötelességvégzés és a jótettek előkészítése összhangban áll Isten szándékaival, de ha valakinek tisztátalan szándékai vannak és a saját céljai elérésére akarja használni Istent, ez gonosztett, és még ha ez a személy nagy árat is fizet, Isten nem fogja elismerni, hanem inkább gonosztevőnek tekinti őt Isten. Ha ez a személy nem tart bűnbánatot és így folytatja a törekvést, Isten biztosan ki fogja vetni őt, mert Isten azt mondta: „Neked tudnod kell, milyen emberekre vágyom; azok, akik mocskosak, nem léphetnek be a királyságba, azoknak, akik mocskosak, nem szabad bemocskolniuk a szent földet. Még ha sok munkát végeztél is, és dolgoztál sok éven át, végül, ha még mindig sajnálatosan mocskos vagy, akkor a Mennyország törvénye nem tűri majd, hogy be kívánsz lépni az Én királyságomba! A világ teremtésétől kezdve egészen a mai napig soha nem kínáltam ilyen könnyű bejutást a királyságomba azoknak, akik a kedvemben járnak. Ez egy mennyei szabály, és ezt senki sem szegheti meg!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, hogy valaki milyen úton jár). Isten szavainak leleplezése nyomán a dolgokkal kapcsolatos téves nézőpontom némileg megváltozott. Imádkoztam Istenhez, mondván, hogy ezentúl helyes szándékokkal kívánom végezni a kötelességemet, hogy többé nem próbálok alkudozni Istennel, és hogy akár áldásokban részesülök, akár szerencsétlenség ér, hajlandó leszek jól végezni egy teremtett lény kötelességét, hogy viszonozzam Isten szeretetét.

Később elolvastam Isten szavainak egy másik szakaszát: „Teremtett lényként az embereknek végre kell hajtaniuk a kötelességüket, és csak ekkor kaphatják meg a Teremtő jóváhagyását. A teremtett lények a Teremtő uralma alatt élnek, és elfogadnak mindent, amivel Isten ellátja őket, és mindent, ami Istentől származik, ezért eleget kell tenniük a felelősségeiknek és a kötelezettségeiknek. Ez tökéletesen természetes és indokolt, és Isten rendelte el. Ebből látható, hogy az emberek számára a teremtett lény kötelességének végrehajtása igazságosabb, szebb és nemesebb, mint bármi más, amit az életük során tesznek ebben az emberi világban; az emberiség körében semmi sem értelmesebb és méltóbb, és semmi sem ad nagyobb értelmet és értéket a teremtett ember életének, mint a teremtett lény kötelességének végzése. A földön csak az emberek azon csoportja veti alá magát a Teremtőnek, akik igazán és őszintén hajtják végre a teremtett lény kötelességét. Ez a csoport nem követi a világi irányzatokat; Isten vezetésének és útmutatásának vetik alá magukat, csak a Teremtő szavaira hallgatnak, elfogadják a Teremtő által kifejezésre juttatott igazságokat, és a Teremtő szavai szerint élnek. Ez a legigazabb, leghangosabb bizonyságtétel, és ez a legjobb bizonyságtétel az Istenbe vetett hitről. Az, hogy egy teremtett lény képes végrehajtani egy teremtett lény kötelességét, képes eleget tenni a Teremtőnek, a legcsodálatosabb dolog az emberiség körében, és olyasvalami, amit dicsőítendő történetként kellene terjeszteni közöttük. Bármit, amit a Teremtő a teremtett lényekre bíz, feltétel nélkül el kell fogadniuk; az emberiség számára ez egyszerre boldogság és kiváltság, és mindazok számára, akik végrehajtják egy teremtett lény kötelességét, nincs csodálatosabb és megjegyzésre méltóbb dolog – ez egy pozitívum. Ami pedig azt illeti, hogy a Teremtő hogyan bánik azokkal, akik képesek végrehajtani egy teremtett lény kötelességét, és mit ígér nekik, az a Teremtő dolga, a teremtett emberiségnek semmi köze hozzá. Hogy egyszerűbben és világosabban fogalmazzak, ez Istentől függ, és az embereknek nincs joguk beleavatkozni. Azt fogod kapni, amit Isten ad neked, és ha nem ad neked semmit, akkor sem szólhatsz egy szót sem. Amikor egy teremtett lény elfogadja Isten megbízatását, és együttműködik a Teremtővel, hogy teljesítse a kötelességét, és megtegye, amit tud, az nem egy tranzakció vagy üzlet; az embereknek nem szabad megpróbálniuk üzletelni a hozzáállásuk kifejezésével vagy a cselekedeteikkel és viselkedésükkel semmilyen, Istentől származó ígéretért vagy áldásért” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy mivel Isten teremtette az embert és Ő adta neki az élet leheletét, és most megadta nekem a lehetőséget, hogy végezzem egy teremtett lény kötelességét, ez már önmagában Isten kegyelme és kivételes felemelés, és nem szabadna semmilyen követelést támasztanom Istennel szemben. Teremtett lény vagyok, és mindenkor jól kell végeznem a kötelességemet, feltétel nélkül és anélkül, hogy alkudozni próbálnék vagy követeléseket támasztanék. Ez az az észszerűség, amellyel rendelkeznem kell. Továbbá, Isten szándéka nem az, hogy külsőleges áldozatokat hozzunk és fáradozzunk az Ő kegyelmének és áldásainak megszerzése érdekében, hanem az, hogy a kötelességeink végzése által elnyerjük az igazságot, hogy megoldjuk a romlottságainkat, tisztátalanságainkat és sátáni beállítottságainkat, és végül megtisztuljunk és elnyerjük az üdvösséget. Ez az, amit Isten látni remél, és ez az a cél, amire törekednem kell a kötelességemben. Miután megértettem Isten szándékát, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, és bár a betegségem nem javult, már nem éreztem magam annyira korlátozva. Ezután a kezelés alatt elgondolkodtam magamon, elhatározva, hogy nem számít, javul-e a betegségem, vagy az, hogy mi lesz a végső kimenetel, mindent Istenre bízok, és többé nem támasztok követeléseket. Egy idő után az állapotom javulni kezdett, és normálisan tudtam járni. Nem sokkal később újra képes voltam végezni a kötelességemet a gyülekezetben.

Ezen a tapasztalaton keresztül rájöttem, hogy a fájdalmas finomítás szükséges az életem számára, és hogy ilyen finomítás nélkül még mindig a saját elképzeléseimben és képzelődéseimben élnék, és még mindig az áldások elnyerésének szándékával hinnék Istenben és végezném a kötelességeimet. Ha így folytattam volna a törekvést, Isten végül felfedett és kivetett volna. Hálát adok Istennek, hogy valós helyzeteket teremtett, hogy felfedjen, megváltoztasson és megtisztítson engem. Ez volt Isten megmentése számomra!