34. Miután megtudtam, hogy anyám beteg

2023 májusában az otthonomtól távol végeztem a kötelességemet. Egy nap levelet kaptam hazulról, amelyben az állt, hogy anyám pár évvel korábban agyvérzést kapott, és nehezen mozog. Képtelen voltam elhinni, hogy ez igaz. Amikor megjelent előttem az agyvérzést szenvedett anyám képe, megállíthatatlanul sírni kezdtem. Azt gondoltam magamban: „A KKP üldözése és hajtóvadászata miatt már közel kilenc éve nem tértem haza. A nem hívő családtagjaim és rokonaim biztosan kerestek engem. Lehetséges, hogy folyton faggatták őt, és azért kapott agyvérzést, mert akkora nyomás nehezedett rá? A családtagjaim közül senki sem hisz Istenben, sőt, még üldözik is anyámat. Vajon tényleg jól gondját viselik majd? Konkrétan a testvérem és a sógornőm jutott eszembe: most, hogy anyám agyvérzést kapott, nemcsak hogy nem tud dolgozni és pénzt keresni, de a gyerekeikről való gondoskodásban sem tud segíteni nekik. Ehelyett ő szorul a bátyámék gondoskodására. Ahogy a mondás tartja: »Nincs kötelességtudó gyermek az ágyhoz kötött beteg mellett.« Ahogy telik az idő, továbbra is lesz türelmük gondozni őt? Vajon a rokonok, barátok és szomszédok mondanak majd neki bántó dolgokat? Ha ez megtörténik, akkor anyámnak nemcsak a betegség kínjait kell elszenvednie, hanem a lelki fájdalmat is el kell viselnie. Képes lesz ezt átvészelni?” Akkoriban nagyon szerettem volna azonnal hazatérni, hogy gondoskodjak anyámról, de nem mehettem, mert a KKP üldözött, és le akart tartóztatni. Arra gondoltam, hogy ő szült, ő nevelt fel, és ő támogatott a tanulmányaim során. Nehéz volt az élet otthon, anyám pedig kuporgatott, és még a magas kamatozású hitel terhét is vállalta, hogy egyetemre küldhessen. Az elmúlt kilenc évben nem tudtam gondoskodni anyámról, és még most, az agyvérzése után sem mehetek haza ápolni őt. Anyám olyan nagy árat fizetett értem, de én, a lánya, semmit sem teljesítettem gyermeki kötelességeimből. Úgy éreztem, igazán sokkal tartozom neki. Ennyi éven át mindig azt vártam, hogy egy nap újra láthatom anyámat, és hosszan, őszintén elbeszélgethetek vele. De ez az álom most teljesen szertefoszlott. Az agyvérzése után anyám már beszélni sem tudott rendesen, nemhogy hosszú és meghitt beszélgetést folytatni. Minél többet gondoltam erre, annál jobban gyötrődtem. Még a kötelességem végzése közben sem tudtam megnyugtatni a szívemet. Újra és újra felvillant az elmémben a betegségtől szenvedő anyám képe, és csak sírtam megállíthatatlanul.

Este hánykolódtam az ágyban, nem tudtam aludni. A gondolataimban folyton az anyám képe volt az agyvérzés után, és teljesen az iránta érzett ragaszkodásban éltem. Rájöttem, hogy az állapotom nem megfelelő, és ha így folytatom, biztosan nem fogom tudni jól végezni a kötelességemet. Az evangélium terjesztésének döntő szakaszában vagyunk. A lehető leggyorsabban helyre kell hoznom az állapotomat, és újra a kötelességemnek kell szentelnem a szívemet. Ekkor eszembe jutott Jób tapasztalata. Egyetlen éjszaka alatt elvették tőle a hegyoldalakat borító nyájait és gulyáit, a gyermekei meghaltak, és testét fájdalmas fekélyek lepték el. Ilyen hatalmas próbatétel és ekkora fájdalom közepette Jób soha nem mondott egyetlen Istenre panaszkodó szót sem. Sőt, azt mondta: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Most, amikor anyám agyvérzést kapott, bár nem értettem teljesen Isten szándékát, tudtam, hogy ezzel az eseménnyel Isten megpróbál és próbára tesz engem. Követnem kellett Jób példáját. Bármi történjék is, nem vétkezhetek az ajkaimmal azzal, hogy panaszkodom Istenre, és nem hagyhatom el a kötelességemet, és nem árulhatom el Istent. Amikor erre gondoltam, a szívem lassan megnyugodott.

Egy reggel megnéztem egy tapasztalati tanúságtétel-videót, amelynek címe: „Miután édesanyámnál rákot diagnosztizáltak”. Mélyen megérintett egy szakasz Isten szavaiból, melyet ebben idéztek. Mindenható Isten azt mondja: „Ha a szüleid súlyosan megbetegednek, vagy valamilyen nagy szerencsétlenséggel találkoznak, akkor ez az, amit meg kell tapasztalniuk. Az emberi életben nagyon normális dolog a születés, az öregedés, a betegség és a halál megtapasztalása, valamint a különféle, nagy és kis dolgokkal való találkozás. Ha felnőtt vagy, akkor nyugodtan és helyesen kell megközelítened ezeket a dolgokat. Ne hibáztasd magad túlzottan, és ne érezd magad túlzottan az adósuknak azért, mert nem tudsz gondoskodni a szüleidről, és még inkább ne fektess ebbe túl sok energiát, és ne hagyd, hogy ez befolyásolja az igazságra való törekvésedet és a kötelességed megfelelő végzését. Vannak, akik azt gondolják, hogy a szülők azért betegednek meg, mert hiányoznak nekik a gyerekeik. Így van ez? Vannak, akiknek a gyerekei egész évben mellettük vannak; vajon ők nem betegednek meg mégis? Az, hogy az emberek mikor betegednek meg, és milyen betegségeket kapnak az életükben, mind Isten kezének vezénylése alatt áll, és semmi köze ahhoz, hogy a gyerekeik mellettük vannak-e vagy sem. Ha Isten nem rendezte el a szüleid sorsának részeként, hogy megbetegedjenek, akkor semmi sem fog történni velük, még ha nem is vagy velük. Ha a sorsukban az van, hogy valamilyen betegséggel vagy nagy szerencsétlenséggel találkozzanak az életükben, mit tudsz ezen változtatni, még ha mellettük is vagy? Akkor sem fogják tudni elkerülni, igaz? (Igaz.) Csak arról van szó, hogy gyermekükként, mivel ez a vérségi kötelék fűz a szüleidhez, zaklatott leszel, amikor azt hallod, hogy betegek. Ez nagyon normális. Azonban nincs szükséged arra, hogy azon töprengj, hogyan segíts a szüleidnek megszabadulni a fájdalmuktól, vagy hogyan oldd meg a nehézségeiket, mert betegséggel vagy nagy szerencsétlenséggel találkoznak. A szüleid nem egyszer tapasztaltak már ilyen dolgokat. Ha Isten olyan környezetet rendez el, hogy megszabadítsa őket ezektől a problémáktól, akkor előbb-utóbb teljesen el fognak tűnni. Ha ezek a problémák életük akadályai, és olyan dolgok, amelyeket meg kell tapasztalniuk, akkor nem tudják elkerülni őket, és Istenen múlik, meddig kell megtapasztalniuk őket; az emberek ezen nem tudnak változtatni. Ha a saját erődre akarsz támaszkodni, hogy megoldd ezeket a problémákat, és elemezni és vizsgálni akarod az okaikat és a következményeiket, az ostoba gondolat, és felesleges. Nem szabad így cselekedned. Nem kell túl sok energiát fordítanod arra, hogy embereket keress, akik segítenek, vagy hogy a legjobb orvosokat találd meg, vagy hogy a legjobb kórházi ágyat rendezd el nekik – nem kell mindezeken törnöd a fejed. Ha tényleg van némi fölösleges energiád, akkor jól kellene végezned azt a kötelességet, amelyet most végre kell hajtanod. A szüleidnek megvan a maguk sorsa. Senki sem kerülheti el azt a kort, amikor meg kell halnia. A szüleid nem a sorsod urai, és ugyanígy, te sem vagy a szüleid sorsának ura. Ha valami sorsszerű, hogy megtörténjen velük, mit tudsz kezdeni vele? Milyen eredményt érhet el az, ha ideges vagy és megoldásokat keresel? Semmit nem érhet el; ez Isten szándékain múlik. Ha Isten el akarja venni őket, hogy neked ne legyen miért aggódnod otthon, és nyugodt lélekkel végezhesd a kötelességedet, bele tudsz-e ebbe avatkozni? Tudsz-e feltételeket szabni Istennek? Mit kellene tenned ebben az időben? Alá kell vetned magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Ha valaki töri a fejét a megoldásokon, vizsgálódik, elemez, és magát hibáztatja, bűntudatot érezve a szülei iránt, vajon ezek azok a gondolatok és cselekedetek, amelyekkel egy embernek rendelkeznie kell? (Nem.) Ezek mind az Istennek és az igazságnak való alávetettség hiányának megnyilvánulásai; irracionálisak, balgák és Isten ellen lázadóak. Nem szabadna, hogy az embereknek ilyen megnyilvánulásai legyenek. Érted ezt? (Igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavaiból megértettem, hogy azt, hogy az ember mennyi szenvedést visel el élete során, milyen súlyos betegségeket kap el, és mennyi buktatót kell átélnie, mindezt Isten már rég elrendelte, és mindennek semmi köze az objektív tényezőkhöz. Meg volt írva anyám sorsában, hogy megbetegszik. Ami pedig azt illeti, hány évig kell tapasztalnia ezt a betegséget, hogy teljesen meggyógyulhat-e vagy sem, és hogy végül maradnak-e utóhatásai, mindezt Isten már rég előre elrendelte. Én azonban nem értettem Isten szuverenitását, és tovább elemeztem és vizsgálódtam, miközben azt hittem, hogy mivel annyi éve nem tértem haza, és a nem hívő családtagjaim és rokonaim üldözték az anyámat, ő nem bírta elviselni a rá nehezedő nyomást, és ennek eredményeként kapott agyvérzést. Aggódtam amiatt is, hogy a családom nem fog gondoskodni anyámról az agyvérzése után, és hogy a rokonok, barátok és szomszédok bántó dolgokat mondanak majd neki, kettős gyötrelmet okozva ezzel a testének és lelkének egyaránt. A KKP általi üldöztetés és a letartóztatás veszélye miatt nem mehettem haza ápolni őt, ezért folyamatosan úgy éreztem, tartozom neki, és a szívemet teljesen lefoglalta anyám betegsége. Még a kötelességem végzése közben sem tudtam megnyugtatni. Most rájöttem, hogy anyám agyvérzése függetlenül történt attól, hogy mellette voltam-e vagy sem. Akkor sem kerülhette volna el a betegséget, ha vele lettem volna, és ha hazatérnék ápolni őt, akkor sem enyhülne vagy gyógyulna meg teljesen a betegsége. Olyan volt ez, mint amikor a nagymamám nyelőcsőrákot, a nagynéném pedig májrákot kapott. Akkoriban anyám törte a fejét a kezelésük módjain, sok pénzt költött, és gyakran látogatta őket. Végül mégis elhunytak. Ez azt mutatta, hogy Isten már rég előre elrendelte, milyen betegségeket kap el az ember élete során, és mikor hal meg. Bármennyire próbálkoznak is az emberek, illetve bárhogyan gondoskodnak is a betegekről, ezen a legkevésbé sem tudnak változtatni. Még ha anyám mellett is maradtam volna és gondoztam is volna, akkor is elérte volna ez a betegség. E tények feltárulása révén láttam, hogy bár sok éve hiszek Istenben, a szemléletmódom még mindig olyan, mint egy nem hívőé. Nem értettem Isten szuverenitását. Amikor erre gondoltam, szégyelltem magam a szívemben, és kész voltam visszafordulni Istenhez, teljesen Istenre bízva anyám betegségét, és kiszolgáltatni magam Isten vezénylésének abban a tekintetben, hogy javul-e vagy sem, és semmilyen esetben sem panaszkodni. Lassacskán sokat javult az állapotom. Néha még eszembe jutott anyám betegsége, de a szívem már kevésbé fájt, és képes voltam a szívemet a kötelességeimnek szentelni.

Egy nap beszélgettem néhány nővérrel, és véletlenül megemlítettem anyám agyvérzését. Könnyek kezdtek gyűlni a szemem sarkában, és az elmém megtelt azzal a képpel, ahogy anyám gondoskodik rólam, és támogatja az Istenbe vetett hitemet. Később kerestem a választ: Miért éreztem akkora fájdalmat, amikor megtudtam, hogy anyám agyvérzést kapott? Hogyan lábaljak ki ebből az állapotból? A keresés során elolvastam két szakaszt Isten szavaiból: „Isten teremtette ezt a világot, és belehelyezte az embert, egy élőlényt, akinek életet adott. Az embernek pedig szülei és rokonai lettek, és többé nem volt egyedül. Amióta az ember először pillantotta meg ezt az anyagi világot, az volt a sorsa, hogy Isten elrendelése szerint létezzen. Az Istentől származó élet lehelete az, ami minden egyes élőlényt támogat a felnőtté válás során. E folyamat során senki sem érzi, hogy az ember Isten gondviselése alatt létezik és nő fel; inkább úgy gondolják, hogy az ember a szülői nevelés kegyelme alatt nő fel, és a saját életösztöne vezérli a növekedését. Ez azért van, mert az ember nem tudja, hogy ki adományozta neki az életét, vagy hogy honnan származik, még kevésbé azt, hogy az életösztön milyen módon hoz létre csodákat. Csak azt tudja, hogy élete az élelem alapján folytatódik, hogy a kitartás az élete létezésének forrása, és hogy az elméjében lévő hiedelmek jelentik azt a tőkét, amelytől a túlélése függ. Isten kegyelméről és ellátásáról az ember mit sem tud, és ily módon pazarolja el az Istentől kapott életet...” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). „Beszéljünk arról, hogy pontosan hogyan kellene értelmezni azt, hogy »a szüleid nem a hitelezőid«. A szüleid nem a hitelezőid – vajon ez nem tény? (De az.) Mivel ez tény, teljesen indokolt alapon kell elmagyaráznunk a benne foglalt kérdéseket. Nézzük meg annak a kérdését, hogy a szüleid hoztak a világra téged. Te voltál az, aki úgy döntött, hogy hozzanak a világra téged, vagy a szüleid voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy életet adnak neked? Ha Isten szemszögéből tekintesz erre, nem az emberek dolga, hogy döntsenek. Nem a te választásod volt, hogy a szüleid világra hozzanak téged, és nem is az övék. Megnézve ennek a kérdésnek a gyökerét, ezt Isten rendelte el. Most egyelőre félretesszük ezt a témát, mivel ezt a kérdést könnyen megértik az emberek. A te szemszögedből nézve te passzívan születtél meg a szüleidhez, anélkül, hogy bármilyen választásod lett volna ebben a dologban. A szüleid szemszögéből nézve ez az ő arra való szubjektív hajlandóságuk volt, hogy gyermekeik legyenek és felneveljék őket. Más szóval, félretéve Isten elrendelését, amikor a gyerekvállalás és a gyereknevelés kérdéséről van szó, a szüleidnél volt minden hatalom. Ők választották, hogy világra hoznak téged. Te passzívan születtél meg hozzájuk. Semmilyen választásod nem volt ebben a kérdésben. Mivel tehát minden hatalom a szüleidnél volt, és mivel életet adtak neked, kötelezettségük és felelősségük, hogy felnőtté neveljenek téged. Akár arról van szó, hogy oktatásban részesítenek, vagy ellátnak élelemmel és ruházattal, ez az ő felelősségük és kötelezettségük, és ez az, amit tenniük kell. Ezzel szemben abban az időszakban, amikor neveltek téged, állandóan passzív voltál, nem volt jogod választani – nekik kellett felnevelniük téged. Mivel fiatal voltál, nem voltál képes arra, hogy gondoskodj magadról, nem volt más választásod, mint hogy passzívan hagyd, hogy a szüleid neveljenek fel. Bárhogyan is neveltek fel a szüleid, az nem rajtad múlt. Ha jó ételt és italt adtak neked, akkor jó ételekben és italokban volt részed. Ha a szüleid olyan életkörnyezetet biztosítottak számodra, ahol kenyéren és vízen éltél túl, akkor kenyéren és vízen éltél túl. Mindenesetre, amikor nevelkedtél, passzív voltál, és a szüleid eleget tettek a felelősségüknek. Ez ugyanolyan, mint ahogy a szüleid egy virágot gondoznak. Mivel hajlandóak törődni a virággal, műtrágyázniuk, öntözniük kell, és biztosítaniuk, hogy kapjon napfényt. Amikor tehát emberekről van szó, függetlenül attól, hogy a szüleid pedánsan vigyáztak-e rád vagy nagy gondodat viselték-e, mindenesetre csak a felelősségüknek és kötelezettségüknek tettek eleget. Függetlenül attól, hogy mi volt a céljuk a felneveléseddel, ez volt a felelősségük – mivel ők hoztak világra, felelősséget kell vállalniuk érted. Ennek alapján tekinthető-e jószívűségnek mindaz, amit a szüleid érted tettek? Nem tekinthető, igaz? (Igaz.) Nem számít jószívűségnek az, hogy a szüleid eleget tesznek a veled szembeni felelősségüknek, ezért ha egy virág vagy egy növény iránt tesznek eleget a felelősségüknek, öntözve és trágyázva azt, az vajon jószívűségnek számít? (Nem.) Ez még távolabb áll a kedvességtől. A virágok és a növények jobban növekednek odakint – ha a földbe ültetik őket, széllel, napfénnyel, esővízzel, akkor még jobban virulnak. Ha odabent cserépbe ültetik őket, nem növekednek vagy alakulnak olyan jól, mint odakint! Bármilyen családba is születik valaki, azt Isten rendelte el. Te élettel rendelkező ember vagy, és Isten minden életért felelősséget vállal, képessé téve az embereket, hogy életben maradjanak és kövessék azt a törvényt, amelyet minden teremtmény betart. Csak arról van szó, hogy emberként te abban a környezetben éltél, ahol a szüleid felneveltek, ezért abban a környezetben kellett felnövekedned. Az, hogy abban a környezetben születtél, Isten elrendelésének tulajdonítható; az, hogy a szüleid neveltek felnőtté, szintén Isten elrendelésének tudható be. Mindenesetre a felneveléseddel a szüleid felelősségnek és kötelezettségnek tesznek eleget. A felnőttkorig való felnevelésed az ő kötelezettségük és felelősségük, és ez nem nevezhető jószívűségnek. Mivel nem nevezhető jószívűségnek, elmondható, hogy ez olyasmi, aminek az élvezete megillet téged? (Igen.) Ez egyfajta jog, amelyet élvezned kell. Megérdemled, hogy a szüleid felneveljenek, mert mielőtt eléred a felnőttkort, az általad betöltött szerep a felnevelés alatt álló gyermeké. Ezért amit kapsz, az egyszerűen az, hogy a szüleid eleget tesznek a veled szembeni felelősségüknek, nem pedig szívesség vagy jószívűség tőlük” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten az emberi élet forrása, és az életem leheletét Isten adta nekem. Még mielőtt megszülettem volna, Isten már elrendezett számomra egy családot és szülőket, és mindig vigyázott rám és oltalmazott, miközben felnőttem. Úgy rendezte, hogy testvérek hirdessék nekem az evangéliumot, így abban a szerencsében volt részem, hogy meghallhattam Isten hangját, és elnyerhettem Isten üdvösségét. Ettől kezdve felhagytam a világi hírnév és nyereség hajszolásával. Mindez Isten szuverenitása és elrendezése volt. A felszínen úgy tűnt, mintha anyám nevelne fel, de ez Isten szuverenitásából és előre elrendeléséből fakadt. Apám többre tartotta a fiúkat a lányoknál, és születésem napjától fogva sosem szeretett. Ha a legkisebb rosszat tettem, megvert, és anyám volt az, aki minden alkalommal mellém állt és megvédett. Apám nem engedte, hogy középiskolába menjek, de anyám ragaszkodott hozzá, sőt, még a magas kamatozású kölcsön terhét is vállalta, hogy egyetemre járhassak. A diplomázás után, mikor állást kerestem, mindenhol falakba ütköztem, nyomorúságban és kétségbeesésben éltem. Egy éjjel anyám megkért néhány nővért, hogy beszélgessenek velem Isten szavairól, hogy segítsenek és támogassanak, így kilábalhattam a nyomorúságból és a kétségbeesésből. Amikor elmentem hazulról, hogy végezzem a kötelességeimet, anyám sok anyagi támogatást nyújtott, és tartotta a hátát miattam otthon is, hogy a családtagok ne üldözzenek és akadályozzanak. Mindaz, amit anyám tett értem a felnőtté válásom és az Istenbe vetett hitem útja során, az ő felelősségének és kötelezettségének teljesítése volt. Ez az ő felelőssége volt, amelyet viselnie kellett, miután megszült engem; nem pedig kedvesség, vagy olyasvalami, amit visszonoznom kell. Én azonban mindig egyfajta kedvességnek tekintettem azt, ahogy anyám felnevelt, és az árat, amit értem fizetett. Ehhez társult még az a tény is, hogy kiskoromtól fogva mélyen megmérgeztek az olyan hagyományos kulturális értékek, mint „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „A hálátlan ember kevesebbet ér egy vadállatnál”, így végül úgy éreztem, hogy viszonoznom kell anyám kedvességét. Ha nem viszonoznám, cserbenhagynám őt, és a lelkiismeretem vádolna. Amikor megtudtam, hogy anyám agyvérzést kapott, és nem mehetek haza gondoskodni róla, a szívemet elárasztotta az érzés, hogy tartozom neki, és még a kötelességem végzése közben sem tudtam megnyugtatni a szívemet. Most, hogy a nagy katasztrófák lesújtottak ránk, Isten sürgető szándéka az, hogy minél több ember hallja meg a hangját, térjen vissza Isten trónja elé, és nyerje el az Ő üdvösségét. Az evangélium terjesztésének ebben a kritikus időszakában, ha kizárólag az anyám iránti ragaszkodásban élnék, félvállról és felületesen véve a kötelességemet, az Isten súlyos elárulása lenne. Igazán lelkiismeretlen és hálátlan ember lennék. Isten életet adott nekem, abban a kegyelemben részesített, hogy elé járulhatok, és ellátott az élet szavaival. Két autóbalesetben is megvédett, kimentve engem a veszélyből. Isten gondoskodása és oltalma nélkül nem tudom, hányszor haltam volna meg. Isten üdvössége nélkül még mindig úgy élnék, mint egy nem hívő, ürességben és fájdalomban. Isten irántam való szeretete egyszerűen túl nagy. Elsősorban Istennek kellene köszönetet mondanom, és amit leginkább tennem kellene, az az, hogy jól végzem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét.

Ezután elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, és megtaláltam bennük a gyakorlás alapelveit a szüleimmel való bánásmódra vonatkozóan. Mindenható Isten azt mondja: „Ha az életkörülményed és a környezeted alapján a szüleid megbecsülése nem áll ellentétben azzal, hogy teljesítsd Isten megbízatását és végezd a kötelességedet – vagyis, másképp fogalmazva, ha a szüleid megbecsülése nem befolyásolja az odaadásodat a kötelességed iránt – akkor egyszerre mindkettőt gyakorolhatod. Nem kell formálisan elválnod a szüleidtől, és nem kell formálisan lemondanod róluk, illetve elutasítanod őket. Milyen helyzetben érvényes ez? (Amikor a szülők megbecsülése nem áll ellentétben az ember kötelességének végzésével.) Helyes. Vagyis, ha a szüleid nem próbálják akadályozni az Istenbe vetett hitedet, és ők maguk is hívők, és valóban támogatnak és bátorítanak abban, hogy odaadóan végezd a kötelességed és teljesítsd Isten megbízatását, akkor a szüleiddel való kapcsolatod nem tipikus értelemben vett, a hús-vér testen alapuló rokoni kapcsolat, hanem inkább a gyülekezet testvérei közötti kapcsolat. Ebben az esetben amellett, hogy a testvéreidként érintkezel velük, néhány gyermeki felelősségedet is teljesítened kell velük szemben. Az is helyes, ha egy kicsit több törődést tanúsítasz irányukban. Amíg ez nincs hatással a kötelességed végzésére, vagyis ameddig nem korlátozzák a szívedet, felhívhatod a szüleidet, hogy megkérdezd, hogy vannak, illetve, hogy törődj velük egy kicsit, segíthetsz nekik megoldani pár nehézséget, és kezelheted néhány élettel kapcsolatos problémájukat, és segítheted őket az életbe való belépésüket illető nehézségek megoldásában – mindezt megteheted. Azaz, ha a szüleid nem akadályozzák az istenhitedet, fenn kell tartanod ezt a kapcsolatot velük és teljesítened kell a felelősségeidet irántuk. És miért kell törődnöd velük, gondoskodnod róluk és érdeklődnöd a hogylétük felől? Mert a gyermekük vagy. Mivel ilyen kapcsolatban vagy velük, másféle felelősséggel tartozol, ezért egy kicsit többet kellene érdeklődnöd a hogylétükről, és több segítséget kellene nyújtanod nekik. Mindaddig, amíg az nem befolyásolja a kötelességed végzését, és amíg a szüleid nem akadályozzák és nem zavarják az istenhitedet és a kötelességed végzését, és nem is hátráltatnak, addig természetes és megfelelő, hogy teljesíted az irántuk való felelősségedet, és ezt oly mértékben kellene tenned, hogy a lelkiismereted ne tegyen szemrehányást – ez a legalacsonyabb mérce, amelynek meg kellene felelned. Ha a körülményeid hatása és az általuk való akadályoztatás miatt nem tudod otthon biztosítani a szüleid számára a megbecsülést, akkor nem kell ragaszkodnod ehhez az előíráshoz. Ki kell szolgáltatnod magad Isten vezénylésének, és alá kell vetned magad az Ő rendezésének, s nem kell ragaszkodnod ahhoz, hogy becsüld a szüleidet. Isten elítéli ezt? Isten nem ítéli el ezt; nem kényszeríti az embereket arra, hogy ezt tegyék. [...] Megvan az a felelősséged, hogy becsüld a szüleidet, és ha a körülmények engedik, akkor eleget kell tenned ennek a felelősségnek, ám nem szabad, hogy a ragaszkodásod állandóan korlátozzon, és nem szabad vakon gyermeki hűséget mutatnod irántuk és ennek következtében halogatnod a kötelességed végrehajtását. Például, ha az egyik szülőd megbetegszik és kórházba kerül, téged pedig túlságosan leköt a kötelességed ahhoz, hogy hazamenj, mit kell tenned? Ilyen alkalmakkor nem korlátozhat a ragaszkodásod. Imádságban Isten elé kell vinned az ügyet, rá kell bíznod Istenre, és ki kell szolgáltatnod Isten vezénylésének. Ilyen hozzáállással kell rendelkezned. Ha Isten el akarja venni a szülőd életét, és el akarja venni őt tőled, akkor is alá kell vetned magad. Egyesek azt mondják: »Bár alávetettem magam, még mindig nyomorultul érzem magam, és napokig sírni fogok emiatt – vajon ez ragaszkodás?« Normális, ha szomorúnak és zaklatottnak érzed magad, amikor a szüleid megbetegszenek. Sírhatsz; ez a normális emberi mivolt megnyilvánulása, és Isten nem ítéli el. De ha annyira sírsz, hogy napokig nem alszol és nem eszel, nincs kedved a kötelességedet végezni, és még haza is akarsz menni, hogy meglátogasd a szüleidet, akkor lehetetlen, hogy jól végezd a kötelességedet, és nem ültetted gyakorlatba az igazságot. Ebben az esetben azzal, hogy tiszteled a szüleidet, nem a felelősségednek teszel eleget, hanem a ragaszkodásodnak élsz. Ez nem Isten szavainak betartása, mert lemondtál Isten megbízatásáról, és nem vagy olyan valaki, aki követi Isten útját. Amikor olyan dolog történik veled, mint a szüleid megbetegedése, mindaddig, amíg ez nem késlelteti a kötelességed végrehajtását, és nem befolyásolja azt, hogy odaadással hajtsd végre, megtehetsz néhány dolgot, amire lehetőséged van, hogy gyermeki tiszteletet mutass irántuk, és eleget tehetsz azoknak a felelősségeknek, amelyekre képes vagy – vagyis megteszed azt, amit meg kell tenned, és amire képes vagy a lehetőségeid határain belül. De ha annyira rabjává válsz a ragaszkodásodnak, hogy az hátráltatja a kötelességed végrehajtását, akkor az teljesen ellentétes Isten szándékaival. Isten nem követeli meg tőled, hogy ezt tedd; Isten csak azt követeli meg tőled, hogy tegyél eleget a szüleid iránti felelősségednek, és ez minden. Ezt jelenti az igazi gyermeki tisztelet. Megvan a maga kontextusa »a szülők megbecsülésének«, amiről Isten beszél. Csupán néhány felelősségednek kell eleget tenned a különféle szempontokból megvalósítható dolgok határain belül. Ami pedig azt illeti, hogy milyen lesz a szüleid élete a jövőben, hogy súlyosan megbetegszenek-e, mikor halnak meg, vagy hogyan halnak meg – vajon te döntesz ezekről a dolgokról? Van-e bármi közük ahhoz, hogy megbecsülöd-e őket vagy sem? (Nincs.) Ezeknek semmi közük hozzád” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (4.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a szüleim tisztelete nem Istentől kapott megbízatás, és nem is az én küldetésem. Az én mennyei elhívatásom csupán annyi, hogy teljesítsem egy teremtett lény kötelességeit, mert Isten azt mondta: „Nem a kötelességed végzése a dolgod amúgy is? Mennyből küldött hivatás ez, olyan felelősség, amely nem vethető le. Tenned kell a kötelességedet akkor is, ha senki más nem teszi. Ilyen elhatározással kell rendelkezned” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb dolog). Bár a gyermekeknek felelősségük tisztelni a szüleiket, ez nem egy teremtett lény kötelessége. Meg kell találnunk a gyakorlás helyes útját a különböző körülményeknek és háttereknek megfelelően, és mindent, amit teszünk, arra az előfeltételre kell alapoznunk, hogy az nem akadályozza a kötelességünket. Ha a környezet és a feltételek megengedik, teljesítenem kell gyermeki felelősségemet, és tőlem telhetően gondoskodnom kell anyámról. Azonban nem térhettem haza, mivel a KKP üldözött és le akart tartóztatni, így nem maradhattam mellette, hogy gondoskodjam róla. A KKP még attól a jogomtól is kíméletlenül megfosztott, hogy lássam őt, vagy felhívjam telefonon, hogy érdeklődjem az állapota felől. Ráadásul elfoglalt voltam a kötelességemmel, és nem volt időm visszamenni, hogy gondoskodjam anyámról. Ha hazatérnék, hogy gondoskodjam anyámról, és késleltetném a gyülekezet munkáját, az nem lenne összhangban Isten szándékával. Amikor mindezt végiggondoltam, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam a szívemben, és Isten elé járultam, hogy imádkozzak: „Drága Mindenható Isten, most már tudom, hogyan kezeljem anyám betegségének ügyét. Hajlandó vagyok elengedni az iránta érzett ragaszkodásomat, és kitartani a kötelességem mellett. Nem térhetek haza, hogy gondoskodjam róla, ezért a Te kezedre bízom őt. Bármi történjék is vele a jövőben, hajlandó vagyok alávetni magam neki.” Imádkozás után felszabadultabbnak éreztem a szívemet. Képes voltam a szívemet a kötelességemnek szentelni, és többé nem korlátozott és foglalt le anyám agyvérzése. Hálát adok Istennek, hogy kialakította ezt a helyzetet, lehetővé téve számomra, hogy némi felismerésre jussak a bennem lévő hagyományos eszmékkel kapcsolatban, és ráébredjek, hogyan kell helyesen bánnom a szüleimmel.