36. A megfelelő kötelességvégzés az Isten által ránk bízott küldetésünk

A családom nem volt túl jómódú. Amikor nagyon kicsi voltam, apám az otthonunktól távol dolgozott, hogy pénzt keressen, amiből iskoláztathattak engem és az öcsémet. Takarékosan élt, és még akkor sem pihent, amikor beteg volt. Fiatal és naiv fejjel úgy éreztem, apám sokat szenved azért, hogy felneveljen minket, ezért elhatároztam, hogy ha felnövök, hűségesen támogatni fogom apámat. Bár fiatal voltam, amennyire csak tudtam, segítettem a szüleimnek a házimunkában, mostam, főztem és vigyáztam az öcsémre, a szomszédaink pedig dicsértek, és azt mondták: „Milyen értelmes és szorgalmas kislány!” Amikor felnőttem, minden hónapban csak egy kis zsebpénzt tartottam meg, a keresetem többi részét pedig a szüleimnek adtam, és gyakran vettem nekik ruhát, élelmiszert és egyéb szükségleti cikkeket is. Néha apám felvette az új ruhát, amit én vettem neki, és boldogan mondogatta a rokonoknak és a szomszédoknak: „Nézzétek, mit vett nekem a lányom!” A szüleim boldogságát látva engem is öröm töltött el.

2009-ben megtaláltam Istent, és végül kötelességet vállaltam a gyülekezetben. Akkoriban a hely, ahol a kötelességemet végeztem, közel volt az otthonunkhoz, így gyakran meg tudtam látogatni a szüleimet. 2013-ra a KKP rendőrsége tudomást szerzett a hitemről, és eljöttek a házunkhoz, hogy letartóztassanak, és ez után már nem mehettem haza. 2017 novemberében megtudtam, hogy apám autóbalesetet szenvedett, és eltört a csuklója. Amikor ezt meghallottam, egyszerűen nem volt maradásom, és haza akartam menni, hogy lássam apámat. Azt is hallottam, hogy a sofőr, aki elütötte, nem volt hajlandó vállalni a felelősséget, és hogy bíróságra kell menniük. Nagyon aggódtam, és így gondolkodtam: „Az öcsém nincs otthon, anyámnak pedig ápolnia kell apámat, miközben ezt a sok ügyet intézi. Vajon meg tud birkózni ezzel? Ha otthon lennék, segíthetnék apám ápolásában, de annak ellenére, hogy ilyen súlyos baj történt, nem tudok osztozni a terheikben.” Nagy bűntudatot éreztem velük szemben, és nagyon szerettem volna hazamenni és gondoskodni apámról, de féltem, hogy letartóztatnak, így nem mertem csak úgy, megfontolás nélkül visszamenni. Viszont azt gondoltam: „Ha nem látogatom meg apámat a kórházban, nem fognak-e a rokonaim és barátaim szidni, hogy hiányzik belőlem az emberi mivolt és a lelkiismeret?” Nagyon zaklatott voltam, és nem akartam mást, csak hazamenni. Így hát túlóráztam, hogy befejezzem a feladataimat, és a holdnaptár szerinti tizenkettedik hónap 29. napján megkockáztattam a hazautazást.

Mire hazaértem, apámat már kiengedték a kórházból, és amikor láttam, hogy apám szépen gyógyul, végre megnyugodtam. Apám nagyon örült, amikor meglátott, de nem sokkal később az arca elkomorult az aggodalomtól, mert néhány órával korábban a rendőrség felhívta őt, és arra kérték, hogy térjen vissza a szülővárosunkba, hogy kikérdezzék a hitemről. A rendőrség zaklatásával szembesülve a családunk nagyon elnyomottnak és tehetetlennek érezte magát. Miután apám elment, anyám elmondta, hogy a rendőrség évente többször is felhívta őket, hogy a hollétem felől érdeklődjön, és a rendőrök gyakran a nagyszüleim házához is elmentek és zaklatták őket. Azt is elmondta, hogy a rendőrök minden újévkor és minden ünnep alkalmával megkérdezték, hogy hazajöttem-e. Amikor ezt hallottam anyámtól, nagyon dühös lettem. Nem számítottam rá, hogy a rendőrség ennyi éven át keresett, mióta eljöttem otthonról, és hogy még újévkor is zaklatják a szüleimet. Ugyanakkor azonban féltem, hogy a rendőrség eljön a házunkhoz, hogy letartóztasson, és az otthon töltött két nap alatt végig feszült voltam. Meg akartam várni, amíg apám visszajön, hogy újra láthassam, de a harmadik napon még mindig nem jött vissza. Nagyon nyugtalannak éreztem magam, és úgy gondoltam, minél tovább maradok otthon, annál nagyobb a veszély, ezért gyorsan eljöttem. Amikor visszatértem oda, ahol a kötelességemet végeztem, folyton az otthon történteken járt az eszem, és nem tudtam megnyugodni. Azt gondoltam: „Mások gyermekei hazamennek meglátogatni a szüleiket újévkor, tápláló ételeket visznek nekik, elcsevegnek velük a családi ügyekről, és bensőséges beszélgetéseket folytatnak, de én alig jutok haza látogatóba, és nem tölthetek sok időt a szüleimmel. Ráadásul a rendőrség folyton zaklatja őket miattam. Még azt sem tudom, hogyan bánnak majd a rendőrök apámmal, amikor visszamegy.” Nagyon szomorú voltam. Bár végeztem a kötelességemet, valahányszor a szüleimre gondoltam, zaklatottnak éreztem magam.

Később elolvastam egy részt Isten szavaiból, és az állapotom egy kicsit javult. Mindenható Isten azt mondja: „Néhány szülőnek abban az áldásban és sorsban van része, hogy élvezheti az otthon boldogságát, valamint a gyermekekkel és unokákkal teli otthont. Ez Isten szuverenitása, és egy olyan áldás, amelyet Isten ad nekik. Egyes szülőknek nem ez a sorsuk; Isten nem ezt rendezte el számukra. Nincsenek megáldva azzal, hogy boldog családjuk legyen, vagy azzal, hogy a gyermekeik körülveszik őket. Ez Isten vezénylése, és az emberek nem erőltethetik ezt. Akárhogy is, amikor a gyermeki engedelmességről és tiszteletről van szó, akkor az embereknek legalább az alávetettség mentalitásával rendelkezniük kell. Ha a környezet lehetővé teszi, neked pedig megvannak hozzá az eszközeid, akkor tanúsíthatsz gyermeki tiszteletet és engedelmességet a szüleid iránt. Ha a környezet nem teszi lehetővé, neked pedig nincsenek meg hozzá az eszközeid, akkor ne próbáld erőltetni. Ez az alávetettség. Hogyan jön létre ez az alávetettség? Mi az alávetettség alapja? Az, hogy mindezeket a dolgokat Isten rendezte el, és Isten szuverenitása alá tartoznak. Ezek a dolgok nem az emberek választásán múlnak és az embereknek nincs is joguk választani; alá kell vetniük magukat. Amikor úgy érzed, hogy az embereknek alá kell vetniük magukat, és mindent Isten vezényel, akkor vajon nem érzed magad nyugodtabbnak a szívedben? (De igen.) Akkor a lelkiismereted még mindig érez majd dorgálást? Többé már nem fogja folyamatosan dorgálva érezni magát, az a gondolat pedig, hogy nem viselkedsz tisztelettel és engedelmességgel a szüleiddel, többé már nem fog uralkodni feletted. Alkalmanként lehet, hogy még mindig fogsz erre gondolni – az, hogy lesznek normális gondolatok vagy ösztönök az ember emberi mivoltán belül, olyasmi, amit senki nem tud elkerülni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi az igazságvalóság?). Isten szavait olvasván megértettem, hogy az, hogy a szülők mennyi áldást élveznek a gyermekeiktől ebben az életben, és mennyi szenvedést viselnek el értük, mind Isten által elrendelt dolog. Egyes szülőket a gyermekeik életük végéig elkísérnek, és élvezik a családi boldogságot, míg másoknak nem ilyen élet jut. Mindezekben a dolgokban Isten szuverenitása és elrendezései vannak jelen. Amikor apám autóbalesetet szenvedett, a balesetet okozó sofőr kezdetben nem volt hajlandó vállalni a felelősséget, de egy arra járó újságíró váratlanul nyilvánosságra hozta a balesetet. Később anyám találkozott egy ügyvéddel a kórházban, aki önként jelentkezett, hogy segít a perben, és az ügy simán megoldódott. Ez ráébresztett arra, hogy azt, amit a szülők megtapasztalnak az életükben, az általuk élvezett áldások számát és az elszenvedett gyötrelmek mértékét Isten már előre elrendelte. Ezeknek a dolgoknak semmi közük ahhoz, hogy a gyermekek a szüleik mellett vannak-e, és nekem Isten szavai alapján kellene szemlélnem a dolgokat, Isten kezébe kellene adnom a szüleimet, alá kellene vetnem magam Isten szuverenitásának, és megfelelően kellene végeznem a kötelességemet. Ez a bölcs választás. Arra is gondoltam, hogy azon kívül, hogy némi érzelmi vigaszt nyújtottam a szüleimnek a látogatásom során, semmi mást nem tehettem értük. Ezzel szemben, ha otthon letartóztatnának, nemcsak hogy a kötelességemet nem tudnám végezni, de az az életemre is káros hatással lenne, és ha látnák, hogy letartóztatnak, az még jobban elkeserítené és megszomorítaná a szüleimet. A jövőben többet kell imádkoznom és keresnem Istent, amikor történik valami, és nem szabad többé érzelmi alapon cselekednem.

Egy napon, 2023 augusztusában levelet kaptam az öcsémtől, amelyben azt írta, hogy apámnál két évvel korábban szívkoszorúér-betegség alakult ki, és hogy folyamatosan attól retteg, hogy egy nap talán hirtelen meghal, anélkül, hogy újra látna engem. Azt is említette, hogy apám depressziós lett, mivel mindig arra gyanakodott, hogy engem letartóztattak és megkínoztak a rendőrök, és gyakran álmodott arról, hogy rossz dolgok történnek velem. Gyakran mondogatta a családnak, hogy hiányzom neki, és közben sírt. Amikor elolvastam a levelet, teljesen leblokkoltam. Nem tudtam elhinni, hogy a levélben leírt személy az én apám. Azt gondoltam: „Apám mindig egészséges volt. Hogy lett hirtelen szívkoszorúér-betegsége és depressziója? Valahányszor apám megemlít engem, sír, és folyton azt hajtogatja, mennyire hiányzom neki. Vajon a miattam való aggódás váltotta ki a betegségét? A miattam érzett állandó félelme okozta a depresszióját?” Megszakadt a szívem, és könnyek szöktek a szemembe. Arra gondoltam, hogy a szüleim milyen gondoskodással neveltek fel, és hogy milyen nehéz volt nekik. Nem elég, hogy nem gondoskodtam róluk, de még a KKP zaklatásának is kitettem őket. Miattam aggódtak és félelemben éltek, apám pedig még depressziós is lett. A rokonok és barátok biztosan szidni fognak, azt mondják majd, hogy hálátlan vagyok, és hiányzik belőlem a lelkiismeret. Súlyos lelkiismeret-furdalást éreztem. Arra is gondoltam, hogy a súlyos szívkoszorúér-betegség életveszélyes lehet. Ez a betegség tényleg nem bírja az érzelmi felindulást, és mivel apám mindig aggódik miattam, és rossz a hangulata, az élete bármelyik pillanatban veszélybe kerülhet! Ha ilyen depressziós marad, vajon a józan eszét is elveszíti? Nem mertem tovább ezen gondolkodni. Könnyek csorogtak le az arcomon megállíthatatlanul, és elviselhetetlen szívfájdalmat éreztem. Még arra is gondoltam: „Ha annak idején nem választottak volna meg vezetőnek, nem kellett volna gyakran eljárnom összejövetelekre, és nem végződött volna úgy, hogy a rendőrség megfigyel és üldöz. Ha ez nem történt volna meg, nem kellett volna elhagynom az otthonomat, és amikor a szüleim megbetegedtek, mellettük maradhattam volna, hogy ápoljam őket, apám pedig nem lett volna depressziós a miattam való aggódástól és hiányérzettől.” A következő pár napban a szüleim iránti bűntudatomban dagonyáztam, szörnyű állapotban voltam, és nem vitt rá a lélek, hogy végezzem a kötelességemet. Néha átvillant rajtam egy gondolat: „Ha hazamennék, és apám láthatná, hogy jól vagyok, talán javulna a hangulata, és gyorsabban felépülne.” Ezek a gondolatok teljesen összezavartak. Szenvedésemben Isten elé járultam imádkozni: „Istenem, tudom, hogy ezek a dolgok a Te engedélyeddel történnek, és hogy keresnem kellene a szándékodat, de az érzések korlátoznak, és folyamatosan aggódom a szüleim miatt. Nagy fájdalmat élek át. Kérlek, vezess engem, hogy keressem az igazságot, és kiszabaduljak az érzések korlátai közül.”

Később Isten következő szavait olvastam: „Ha nem hagytad volna el az otthonodat, hogy máshol végezd a kötelességedet, és a szüleid mellett maradtál volna, vajon garantálhattad volna, hogy soha nem betegednek meg? (Nem.) Vajon irányíthatod azt, hogy a szüleid élnek-e vagy meghalnak? Irányíthatod-e azt, hogy gazdagok vagy szegények? (Nem.) Bármilyen betegséget kapnak is el a szüleid, az nem azért lesz, mert annyira kimerítette őket a nevelésed, illetve mert hiányoztál nekik; főleg nem miattad fogják elkapni ezeknek a nagy, súlyos betegségeknek vagy halálos állapotoknak az egyikét sem. Ez az ő sorsuk, és semmi köze hozzád. Nem számít, milyen odaadó vagy, vagy milyen figyelmesen törődsz velük, a legjobb esetben is csak egy kicsit enyhítheted a testi szenvedésüket és a terheiket. De hogy mikor betegszenek meg, milyen betegséget kapnak el, mikor halnak meg, és hol halnak meg – van ezeknek a dolgoknak bármi köze is ahhoz, hogy mellettük vagy-e a gondjukat viselve? Nem, nincsen. Ha odaadó vagy, ha nem vagy nemtörődöm és hálátlan, és az egész napot mellettük töltöd a gondjukat viselve, akkor nem lesznek betegek? Nem fognak meghalni? Ha meg fognak betegedni, akkor nem lesznek így is, úgy is betegek? Ha meg fognak halni, nem halnak meg mindenképpen? Nem igaz?” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). „Mindig azt gondolod, hogy minden, amit a szüleid elviseltek, és amivel szembenéztek, az veled kapcsolatos, és hogy osztoznod kellene ezeken a terheken; mindig magadat hibáztatod, mindig azt gondolod, hogy ezeknek a dolgoknak köze van hozzád, mindig bele akarsz keveredni. Ez jó ötlet? (Nem.) Miért? [...] Az emberi életben nagyon normális dolog a születés, az öregedés, a betegség és a halál megtapasztalása, valamint a különféle, nagy és kis dolgokkal való találkozás. Ha felnőtt vagy, akkor nyugodtan és helyesen kell megközelítened ezeket a dolgokat. Ne hibáztasd magad túlzottan, és ne érezd magad túlzottan az adósuknak azért, mert nem tudsz gondoskodni a szüleidről, és még inkább ne fektess ebbe túl sok energiát, és ne hagyd, hogy ez befolyásolja az igazságra való törekvésedet és a kötelességed megfelelő végzését. Vannak, akik azt gondolják, hogy a szülők azért betegednek meg, mert hiányoznak nekik a gyerekeik. Így van ez? Vannak, akiknek a gyerekei egész évben mellettük vannak; vajon ők nem betegednek meg mégis? Az, hogy az emberek mikor betegednek meg, és milyen betegségeket kapnak az életükben, mind Isten kezének vezénylése alatt áll, és semmi köze ahhoz, hogy a gyerekeik mellettük vannak-e vagy sem. Ha Isten nem rendezte el a szüleid sorsának részeként, hogy megbetegedjenek, akkor semmi sem fog történni velük, még ha nem is vagy velük. Ha a sorsukban az van, hogy valamilyen betegséggel vagy nagy szerencsétlenséggel találkozzanak az életükben, mit tudsz ezen változtatni, még ha mellettük is vagy? Akkor sem fogják tudni elkerülni, igaz? (Igaz.) Csak arról van szó, hogy gyermekükként, mivel ez a vérségi kötelék fűz a szüleidhez, zaklatott leszel, amikor azt hallod, hogy betegek. Ez nagyon normális. Azonban nincs szükséged arra, hogy azon töprengj, hogyan segíts a szüleidnek megszabadulni a fájdalmuktól, vagy hogyan oldd meg a nehézségeiket, mert betegséggel vagy nagy szerencsétlenséggel találkoznak. A szüleid nem egyszer tapasztaltak már ilyen dolgokat. Ha Isten olyan környezetet rendez el, hogy megszabadítsa őket ezektől a problémáktól, akkor előbb-utóbb teljesen el fognak tűnni. Ha ezek a problémák életük akadályai, és olyan dolgok, amelyeket meg kell tapasztalniuk, akkor nem tudják elkerülni őket, és Istenen múlik, meddig kell megtapasztalniuk őket; az emberek ezen nem tudnak változtatni. Ha a saját erődre akarsz támaszkodni, hogy megoldd ezeket a problémákat, és elemezni és vizsgálni akarod az okaikat és a következményeiket, az ostoba gondolat, és felesleges” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten világossá tette, hogyan viszonyuljunk ahhoz, ha a szüleink betegek. Azt, hogy egy ember sorsa hogyan alakul, hogy megbetegszik-e, hány évesen lesz beteg, milyen betegséget kap, belehal-e, milyen hosszú lesz az élete és így tovább – ezeket Isten mind előre elrendelte. Senki sem avatkozhat közbe, és nem változtathatja meg ezeket a dolgokat. A felszínen úgy tűnt, apám azért lett beteg, mert hiányoztam neki, de a valóságban Isten előre elrendelte, hogy életének ebben a szakaszában megtapasztalja ezt az akadályt. Teljesen észszerűtlen volt magamra vállalni a felelősséget apám betegségéért, és ez nem volt összhangban a tényekkel. Arra gondoltam, hogy az unokatestvéreim a szüleikkel éltek és gondoskodtak róluk, de a nagynénémnek néhány éve magas vérnyomása és asztmája lett, és a nagybátyámnál is súlyos betegség alakult ki. Ez azt mutatta, hogy még ha a gyerekek a szüleik mellett maradnak is, az nem változtat semmin. Továbbá az emberek csupán hús-vér lények, és mivel a föld gabonáit eszik, elkerülhetetlen, hogy idővel megbetegedjenek. Apám a hatvanas éveiben járt, és ebben a korban a testi funkciói romlottak, az immunrendszere gyengült, így normális volt, hogy olyan betegségek alakuljanak ki nála, amelyek általában a középkorúakat és időseket sújtják. Sok idős ember szenved magas vérnyomás, cukorbetegség és szívbetegség miatt. Amikor otthon voltam, láttam, hogy apám erősen dohányzik és iszik, és a napirendje rendszertelen volt. Különféle módszerekkel próbáltam segíteni neki leszokni a dohányzásról és az ivásról, és bátorítottam, hogy egyen olyan ételeket, amelyek jót tesznek az egészségének, de soha nem fogadta meg a tanácsomat. Ha még apám egészségtelen szokásait sem tudtam megváltoztatni, hogyan várhatnám el, hogy bármit befolyásoljak a betegségével kapcsolatban? Ezenkívül volt a környezetemben egy nővér, akinek a szülei cukorbetegségben és magas vérnyomásban szenvedtek. Ez a nővér orvos volt, és amikor a szülei megbetegedtek, a legjobb gyógyszereket és drága egészségmegőrző készítményeket adott nekik, és nem kímélte a pénzt, hogy megtalálja a legjobb idősotthont számukra. Szinte mindennap meglátogatta a szüleit, és abszolút minden szükségletükről gondoskodott, az ételtől kezdve a napirendjükig, de az anyjának mégis amputálni kellett mindkét lábát a cukorbetegség szövődményei miatt, az apja pedig Alzheimer-kóros lett. Ismertem egy idős nővért is, akinek a gyermekei nem voltak a közelben. Majdnem nyolcvan éves volt, de még mindig nagyon egészséges volt, és az egészségügyi vizsgálatai minden alkalommal normális eredményeket mutattak. Láttam, hogy az, hogy mindenkinek mennyi mindenen kell keresztülmennie az életében, és hogy megtapasztalja-e a betegség gyötrelmét, mind Isten elrendelésétől függ, és hogy ezen senki sem változtathat. A szülők nem fognak több áldást élvezni vagy elkerülni a betegséget csak azért, mert a gyermekeik ott vannak, hogy gondoskodjanak róluk, és nem fognak többet szenvedni vagy több betegséget elviselni azért, mert a gyermekeik nincsenek ott, hogy gondoskodjanak róluk. Ezekből a tényekből láttam, hogy mindenki élete, a születéstől, az öregedésen és a betegségeken át a halálig előre meghatározott, és hogy apám betegségét illetően, még ha mellette is maradnék, semmin sem tudnék változtatni. Miután ezeket megértettem, a szívem sokkal könnyebb lett.

Egy nap megnéztem egy tapasztalati bizonyságtételről szóló videót, és volt benne egy szakasz Isten szavaiból, ami nagyon sokat segített nekem. Mindenható Isten azt mondja: „A nem hívő világban van egy mondás: »A varjak etetik öregedő anyjukat, a bárányok pedig letérdelnek, hogy szopjanak.« Ez a mondás is van: »Aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat.« Milyen grandiózusan hangzanak ezek a mondások! Valójában az első szólásban említett jelenségek, vagyis hogy a varjak etetik az idősödő anyjukat, a bárányok pedig letérdelnek, hogy szopjanak, valóban léteznek, ezek tények. Ezek azonban egyszerűen csak az élőlények világán belül előforduló jelenségek. Ezek csupán olyan törvények, amelyeket Isten állított fel a különféle élőlények számára. Mindenféle élőlény, beleértve az embereket is, betartja ezt a törvényt, ez pedig tovább erősíti, hogy minden élőlényt Isten teremtett. Egyetlen élőlény sem szegheti meg ezt a törvényt, és egy élőlény sem tudja meghaladni. Nézd, az oroszlánok és a tigrisek meglehetősen vad húsevők, de gondozzák a kölykeiket, és nem bántják őket, mielőtt azok elérik a felnőttkort. Ez állati ösztön. Függetlenül attól, melyik fajhoz tartoznak, akár vadak, akár kedvesek és szelídek, minden állat rendelkezik ezzel az ösztönnel. Mindenféle teremtmény, beleértve az embereket is, csak egy ilyen ösztön és törvény követésével képes tovább szaporodni és élni. Ha nem tartanák be ezt a törvényt, vagy ha ez a törvény és ez az ösztön nem létezne, nem lennének képesek szaporodni és tovább élni. A biológiai lánc nem létezne, és ez a világ sem. Hát nem igaz? (De igen.) Az, hogy a varjak etetik öregedő anyjukat, és a bárányok letérdelnek szopni, pontosan megerősíti, hogy az élőlények világa követi ezt a fajta törvényt. Mindenféle élőlény rendelkezik ezzel az ösztönnel. Amint utódok születnek, a faj nőstény vagy hím egyedei gondozzák és táplálják őket, amíg felnőtté nem válnak. Mindenféle élőlény képes eleget tenni az utódaival szembeni felelősségének és kötelezettségének, lelkiismeretesen és kötelességtudóan nevelve őket. Az emberek esetében ennek még inkább így kellene lennie. Az emberiség az embereket magasabb rendű állatoknak nevezi – ha ők nem tudják betartani ezt a törvényt, és hiányzik belőlük ez az ösztön, akkor az emberek rosszabbak az állatoknál, nem igaz? Ezért nem számít, hogy a szüleid mennyire gondoskodtak rólad, vagy mennyire tettek eleget a felelősségüknek veled szemben, amíg felneveltek, csak olyasmit tettek, amit egy teremtett lénynek tennie kell – ez az ösztönük. [...] Mindenféle élőlény és állat rendelkezik ezekkel az ösztönökkel és törvényekkel, és nagyon jól be is tartják, tökéletesen végrehajtva azokat. Ez olyasvalami, amit egyetlen ember sem tud elpusztítani. Van néhány különleges állat is, mint a tigrisek és oroszlánok. Amikor ezek az állatok felnőttkorba lépnek, elhagyják szüleiket, néhány hím még riválissá is válik, harap, verseng és harcol, ha szükséges. Ez normális, ez törvény. Ők nem figyelnek az érzésekre, és nem az érzések közepette élnek, ahogy az emberek, akik mindig vissza akarják fizetni azt a kedvességet, amelyet a szüleik tanúsítottak irántuk azzal, hogy felnevelték őket, mindig azon aggódva, hogy ha nem tanúsítanak gyermeki jámborságot a szüleik iránt, akkor mások majd elítélik, szidják és kritizálják őket a hátuk mögött. Az állatvilágban nem léteznek ezek az elgondolások. Az embereknek miért vannak ilyen elgondolásaik? Azért, mert a társadalomban és az embercsoportokon belül léteznek különféle eszmék és általánosan vallott nézetek, amelyek nem helytállóak. Miután ezek a dolgok befolyásolták, szétmarták és megrohasztották az embereket, a szülő-gyermek kapcsolat különféle értelmezési és kezelési módjaival kezdenek rendelkezni, és végül úgy bánnak a szüleikkel, mint a hitelezőikkel – olyan hitelezőkkel, akiknek egész életükben soha nem lesznek képesek törleszteni. Még olyan emberek is vannak, akik a szüleik halála után az egész életükben bűntudatot éreznek, amiért nem sikerült meghálálniuk a szüleik jóságát, mert egyszer tettek valamit, ami nem tette boldoggá a szüleiket, vagy ami nem úgy ment, ahogy a szüleik akarták. Mondd meg Nekem, nem szükségtelen ez? Az emberek az érzéseik közepette élnek, ezért elkerülhetetlenül rájuk törnek az ezekből az érzésekből fakadó különféle elgondolások” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten e szavait olvasván végre megértettem, hogy az a gondolat, miszerint „a varjak azzal fizetnek meg az anyjuknak, hogy etetik őt, a bárányok pedig letérdelnek, hogy tejet kapjanak az anyjuktól”, azt az ösztönt tükrözi, amelyet Isten minden teremtménybe beleültetett. Sok állat fiatal korában önállóan még nem képes túlélni, és a túléléshez szükségük van a szüleik gondoskodására. Ez a túlélés törvénye, amely lehetővé teszi minden teremtmény számára a szaporodást és a növekedést. Az emberek is ilyenek: a szülők gyermeknevelése ösztönös, és ezzel szülői felelősségüket és kötelezettségüket teljesítik, nem pedig jótéteményt gyakorolnak a gyermekeikkel. Azt hittem, hogy a szüleim nagy erőfeszítések és nehézségek árán neveltek fel, és különösen, amikor láttam, hogy apám keményen dolgozik, hogy pénzt keressen a család eltartására és az iskoláztatásomra, takarékosan él, és még betegen sem pihen, az árat, amit apám fizetett, és a szenvedést, amit a felnevelésemért elviselt, jótéteményként kezeltem, és ez a szívembe vésődött. Azt gondoltam, hogy ha felnövök, kötelességtudó leszek iránta, különben teljesen hiányozna belőlem a lelkiismeret. Ráadásul olyan eszmék befolyásoltak, mint például: „a gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „aki nem hálás a szüleinek, az alantasabb, mint egy vadállat”, és a szüleim iránti gyermeki hálát tekintettem a legfontosabb dolognak. Amikor hallottam, hogy apám autóbalesetet szenvedett, a letartóztatást kockáztatva elmentem meglátogatni őt. Amikor megtudtam, hogy apám szívkoszorúér-betegségben és depresszióban szenved, úgy éreztem, hogy ez a betegség a KKP zaklatása miatt van, amit én hoztam rá, valamint a miattam érzett félelme és aggodalma miatt. Ennek következtében mély bűntudatot éreztem, és még azt is megbántam, hogy kezdetben elvállaltam a vezetői kötelességet. Bár az imának köszönhetően nem hagytam el a kötelességemet és nem mentem haza, a gondolataim egyáltalán nem a kötelességemen jártak, és elkezdtem csak felületesen végezni a kötelességemet. Most már értettem, hogy a hagyományos eszmék, amelyeket a Sátán az emberekbe ültet, félrevezetőek és megrontóak, és arra késztetik az embereket, hogy az érzéseikben éljenek, elárulják Istent, eltávolodjanak Tőle, és végül elveszítsék az esélyüket Isten üdvösségére.

Később Isten további szavait olvastam: „Isten elrendelte, hogy a szüleid felneveljenek téged, de nem azért, hogy az életedet azzal töltsd, hogy megháláld a gondoskodásukat. Ebben az életben felelősségeid és kötelezettségeid vannak, amelyeket teljesítened kell, és egy utad, amelyen járnod kell; megvan a saját életed. Az életedben nem szabad minden energiádat abba fektetned, hogy gyermeki tiszteletet tanúsíts a szüleid iránt, és megháláld a jóságukat. A szüleid iránti gyermeki tisztelet tanúsítása csupán egy dolog, ami elkísér az életedben. Ez olyasmi, ami elkerülhetetlen az érzéseken alapuló emberi kapcsolatokban. Ami azonban azt illeti, hogy milyen kapcsolatot rendelt a sors neked és a szüleidnek, és mennyi ideig tudtok együtt élni, ez Isten vezényléseitől és elrendezéseitől függ. Ha Isten úgy vezényelte és rendezte el, hogy te és a szüleid különböző helyeken legyetek, hogy nagyon távol legyél tőlük és ne tudjatok együtt élni, akkor eleget tenni ennek a felelősségnek számodra csupán egyfajta vágyakozás. Ha Isten úgy rendezte el, hogy a lakóhelyed nagyon közel legyen a szüleidhez, és hogy mellettük tudj maradni, akkor bizonyos felelősségeknek eleget tenni a szüleid iránt és némi gyermeki tisztelet kimutatása irántuk olyan dolgok, amelyeket meg kell tenned – nincs ebben semmi kivetnivaló. De ha más helyen vagy, mint a szüleid, és nincs lehetőséged vagy nincsenek megfelelő körülményeid arra, hogy teljesítsd a gyermeki kötelességedet, akkor ezt nem kell szégyenletes dolognak tartanod. Az, hogy nem sikerült teljesítened a gyermeki kötelességedet, nem jelenti azt, hogy megbántottad a szüleidet; csak arról van szó, hogy a körülményeid nem teszik ezt lehetővé. Gyermekként meg kell értened, hogy a szüleid nem a hitelezőid. Ha csak a szüleid kedvességének viszonzására figyelsz, ez sok olyan kötelesség útjába fog állni, amelyet el kellene végezned. Sok mindent kell tenned az életedben, és ezek a kötelességek, amelyeket el kell végezned, olyan dolgok, amelyeket egy teremtett lénynek tennie kell, és amelyeket a Teremtő bízott rád, és semmi közük a szüleid kedvességének viszonzásához. A gyermeki jámborság kimutatása szüleid iránt, törleszteni nekik, viszonozni a kedvességüket – ezeknek a dolgoknak semmi közük az életben való küldetésedhez. Azt is lehet mondani, hogy nem szükséges gyermeki jámborságot tanúsítanod a szüleid iránt, törlesztened nekik, illetve eleget tenned bármely felelősségednek velük szemben. Egyszerűen szólva, megtehetsz ebből egy kicsit és eleget tehetsz a felelősségeid egy részének, amikor a körülményeid lehetővé teszik; amikor pedig nem, akkor nem kell ragaszkodnod ahhoz, hogy így cselekedj. Ha nem tudsz eleget tenni a felelősségednek, hogy gyermeki jámborságot mutass a szüleid iránt, ez nem szörnyű hiba, csak némileg ellenkezik a lelkiismereteddel és az erkölcsi igazságossággal, és néhány ember el fog miatta ítélni – ennyi az egész. De legalábbis nem ellenkezik az igazsággal. Ha a kötelességed végzése és Isten akaratának követése érdekében teszed, akkor még Isten helyeslését is elnyered. Ezért, ami a szüleid iránti gyermeki jámborságot illeti, amíg megérted az igazságot és megérted Isten követelményeit az emberekkel szemben, akkor még ha a körülményeid nem is teszik lehetővé, hogy gyermeki jámborságot mutass a szüleid iránt, a lelkiismereted nem fogja magát megrovásban érezni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavait olvasván megértettem, hogy a gyermeki kötelességtudatot nem szabad életem küldetésének tekintenem. A szüleimmel kapcsolatos ügyekben alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és ha lehetőségem van a szüleimmel lenni, minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy gondoskodjak róluk és eleget tegyek a gyermeki felelősségemnek. Ha azonban nincs ilyen lehetőségem, akkor arra kell összpontosítanom, hogy nyugodt szívvel végezzem a kötelességeimet. Nem azért nem tudtam gondoskodni a szüleimről, mert nem voltam hajlandó eleget tenni a gyermeki felelősségemnek, hanem mert a KKP üldözött, és nem térhettem haza, és emiatt nem kellett bűntudatot vagy önvádat éreznem. Isten előre elrendelte, hogy az utolsó napokban szülessek, és a színe elé vezetett, és élveztem Isten oly sok szavának öntözését és ellátását. Döntő pillanat ez a királyság evangéliumának kiterjesztéséhez, nekem pedig a szívemet az evangéliumi munkának kell szentelnem, teljesítenem kell a kötelességemet, és viszonoznom kell Isten szeretetét. Ha csak arra törekszem, hogy kötelességtudó gyermek legyek, és elhagyom a teremtett lényként rám szabott felelősségemet és küldetésemet, akkor hátat fordítanék Isten irántam való ellátásának, gondoskodásának és oltalmának, és ez valóban a lelkiismeret és az emberi mivolt hiánya lenne. Isten szavainak olvasása által megértettem a szülők és gyermekek közötti kapcsolatot, nem éreztem többé, hogy a Sátán hagyományos eszméi megkötöznek vagy korlátoznak, belül felszabadultnak éreztem magam, és képes lettem arra, hogy nyugodt szívvel a kötelességem végzésére összpontosítsak. Teljes szívemből köszönöm ezt Istennek!