64. Hogyan álljunk helyt a kötelességünkben veszély közepette
2023 júliusában lettem vezető a gyülekezetben. Augusztus 13-án, miután befejeztem a munkámat, visszatértem a vendéglátó családomhoz. Amint kinyitottam az ajtót, a szemem elé táruló látványtól ijedtemben összerezzentem. Odabent mindent felforgattak, teljes volt a zűrzavar, a konyhában és a nappaliban pedig égve hagyták a villanyt. Hirtelen belém hasított a felismerés: „Jaj ne – történt valami! A nővértársamat, Szun Fej prédikátort és a minket vendégül látó nővért talán letartóztatták.” Berohantam a hálószobába, és láttam, hogy ezt a szobát is felforgatták. Nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek el idegeskedni: „Ha a rendőrség kamerát szerelt fel a házban, és látják, hogy idejövök, tudni fogják, hogy fontos kötelességet végzek. Biztosan idejönnek és letartóztatnak.” Pánikomban sietve összepakoltam néhány ruhát, és távoztam. Egy másik vendéglátó házba mentem. Aznap éjjel hánykolódtam, nem tudtam aludni. Azt gondoltam magamban: „A letartóztatott nővérek ismerik a részleteket több gyülekezet tagjairól, és tudnak arról a házról is, ahol a könyveket tartják. Ráadásul a számítógépeik információkat tartalmaznak a testvérek személyazonosságáról. Ha nem volt idejük kikapcsolni a számítógépeket, ezek az információk a rendőrség kezébe kerülhettek, és még több testvért tartóztathatnak le. A kialakult helyzetet az első lehetséges pillanatban kezelni kell. Először értesítenem kell azokat a testvéreket, akik biztonsági kockázatnak vannak kitéve, hogy gyorsan rejtőzzenek el, majd át kell szállítanom Isten szavainak könyveit.” De aztán arra gondoltam, hogy elő kell állnom, és egyedül kell megbirkóznom ezzel az egész helyzettel, anélkül, hogy bárkivel is megbeszélhetném. Nem régóta végeztem ezt a kötelességet, és sok feladatot nem értettem, vagy nem fogtam fel. Hogyan fogom kezelni a kialakult helyzetet? Amikor ezekre a valós nehézségekre gondoltam, úgy éreztem, mintha egy tonnányi súly nehezedne a vállamra; nyomasztónak éreztem a helyzetet. Kicsit féltem is. Attól tartottam, hogy a rendőrség ellenőrzi a térfigyelő kamerák felvételeit, felfedeznek és letartóztatnak. Ha letartóztatnának, és nem bírnám a rendőrségi kínzást, elárulnám Istent és júdássá válnék, akkor a halálom után a pokolba vettetnék, hogy bűnhődjek. Már egy évtizede hittem Istenben, és nem akartam, hogy ez legyen a végkimenetelem. A végsőkig követni akartam Istent, és látni akartam a napot, amikor Isten megdicsőül. E valós nehézségekkel és a jövő ismeretlenségével szembesülve szorongásban és pánikban éltem, és így töltöttem egy hosszú éjszakát.
Másnap egy másik prédikátor, Li Hszüe elmondta nekem, hogy Szun Fej prédikátort és a nővértársamat valóban letartóztatták. Amikor meghallottam ezt a hírt, tudtam, hogy Isten oltalma segített megmenekülnöm ettől a szerencsétlenségtől. Különben én is a letartóztatottak között lettem volna. Azonban amint arra gondoltam, hogy át kell szállítanom a könyveket, kicsit megijedtem: „Ha azok, akiket letartóztattak, júdássá válnak, és elárulják az otthont, ahol a könyveket őrzik, nem sétálok akkor egyenesen az oroszlán barlangjába, ha odamegyek? A múltban néhány letartóztatott Júdássá vált. Egyesek aláírták a »Három Nyilatkozatot«, és elárulták Istent. Megbélyegezték őket a fenevad bélyegével. Ők mindannyian régebb óta hittek Istenben, mint én. Ha ők nem tudtak szilárdan megállni, amikor letartóztatták őket, én hogyan reménykedhetnék ebben? Ha letartóztatnak, és júdássá válva elárulom Istent, akkor semmi esélyem nem lesz az üdvösség elnyerésére. Nem volt hiábavaló a hitem ennyi éven át?” Amikor erre gondoltam, elvesztettem a bátorságomat, és nem mertem elmenni. De aztán arra gondoltam: „Most én vagyok az egyetlen, aki tudja, melyik házban őrzik a könyveket. Ha nem megyek el, és nem szállítom át Isten szavainak könyveit, és a rendőrség lefoglalja azokat, akkor a lelkiismeretem soha nem nyugszik meg életem hátralévő részében, és megbánásban, bűntudatban és önvádban fogok élni halálom napjáig.” Eszembe jutottak Isten szavai: „Rendkívül fontos, hogy miként kell kezelnetek Isten megbízatásait. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten rád bízott, akkor nem érdemled meg, hogy az Ő jelenlétében élj, és el kell fogadnod a büntetésedet. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek teljesítik a megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legmagasabb rendű felelőssége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha könnyelműen kezeled Isten megbízatásait, az a legsúlyosabb elárulása Istennek. Ha így teszel, szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned. Az embereknek alapos megértést kell nyerniük arról, hogy hogyan kezeljék Isten megbízatását, és legalább ezt meg kellene érteniük: az, hogy Isten megbízatásokat ad az embernek, annyit tesz, hogy felmagasztalja őt, és egyfajta különleges kegyelmet mutat az embernek, ez a legdicsőségesebb dolog mind közül, és minden másról le lehet mondani, még az ember saját életéről is – de Isten megbízatásait teljesíteni kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavai megértették velem, hogy Isten embernek adott megbízatása az ember felelőssége és küldetése. Az embert a kötelessége kötelezi, hogy ne utasítsa vissza a felelősségét, hogy bátran szembenézzen a veszélyes környezettel, felajánlja hűségét, és megóvja Isten szavainak könyveit. Én azonban nem kezeltem hűségesen a kötelességemet. Én voltam az egyetlen személy, aki tudott a házról, ahol a könyveket tárolták. A lehető leghamarabb el kellett volna szállítanom onnan Isten szavainak könyveit, de azért, hogy megóvjam magam, nem voltam hajlandó kezelni a kialakult helyzetet, nem vettem figyelembe a veszélyt, hogy a könyveket elviszi a rendőrség. A viselkedésem Isten elárulása volt. Hol volt bennem akár egy szemernyi lelkiismeret és józan ész? Egy olyan személy, aki valóban rendelkezik lelkiismerettel és józan ésszel, amikor veszélyes környezetbe kerül, képes kiállni, hogy megóvja Isten házának érdekeit, és Istenre támaszkodik, hogy jól végezze a kötelességét. Ha nem merném átszállítani a könyveket, mert félek a haláltól és ragaszkodom az élethez, és emiatt a könyvek a nagy vörös sárkány kezébe kerülnének, akkor korszakokon át elítélt bűnös lennék, aki átkot érdemel, és még Júdásnál is megvetendőbb. Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „Tudnod kell, hogy a téged körülvevő környezeted egészét Én engedélyeztem és Én rendeztem el. Legyél tisztában ezzel, és elégítsd meg a szívemet abban a környezetben, amelyet Én adtam neked. Ne félj ettől meg attól, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; Ő a ti tartalék erőtök, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). „Nem kell félned ettől meg amattól; nem számít, mennyi nehézséggel és veszéllyel szembesülhetsz, képesnek kell lenned szilárdan megmaradni Énelőttem, gátló körülményektől nem korlátozva, hogy akaratom akadálytalanul végrehajtható legyen. Ez a te kötelességed, különben haragommal sújtalak, és az Én kezemmel foglak... Ezután végtelen lelki szenvedést fogsz elviselni. Mindent el kell viselned; Értem készen kell állnod arra, hogy lemondj mindenről, és minden erőddel kövess Engem, készen kell állnod arra, hogy minden árat megfizess. Itt az ideje, hogy próbára tegyelek téged: Felajánlod-e Nekem hűségedet? Tudsz-e hűségesen követni Engem az út végéig? Ne félj; Velem mint támaszoddal ki tudná valaha is eltorlaszolni ezt az utat? Emlékezz erre! Emlékezz! Mindenben ott vannak az Én jó szándékaim, és minden az Én átvizsgálásom alatt áll. Követi minden szavad és tetted az Én szavamat? Amikor a tűzpróbák rád törnek, letérdelsz-e és felkiáltasz-e? Vagy meglapulsz és képtelen vagy továbblépni?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Isten szavaiból megértettem, hogy az egyház Isten engedélyével szenvedi el a KKP letartóztatásait és üldözését, hogy hinnünk kell abban, hogy Isten velünk van, és hogy az ilyen környezet felmerülése a mi próbára tételünket szolgálja. Most, hogy letartóztatások sújtották a gyülekezetet, a kötelességem az volt, hogy jól kezeljem a kialakult helyzetet, és megóvjam Isten szavainak könyveit. Ez egy felelősség és kötelezettség volt, amelynek eleget kellett tennem. Nem élhettem a bátortalanság állapotában; hinnem kellett abban, hogy minden Isten kezében van. Aztán rájöttem, hogy amikor az történt, épp csak kimentem elintézni valamit, és a nővéreimet másnap letartóztatták. Csak Isten szuverenitásának és elrendezéseinek volt köszönhető, hogy megmenekültem a letartóztatástól, és ott tudtam maradni, hogy kezeljem a kialakult helyzetet. Amikor ezt felismertem, volt hitem, és erő áradt szét a szívemben. Azt gondoltam: „Hogy letartóztatnak-e ma, amikor átszállítom a könyveket, az Istenen múlik. Minden Isten kezében van. Ez most versenyfutás az idővel. Egy másodpercet sem késlekedhetek. Minél hamarabb szállítjuk át a könyveket, annál hamarabb lesznek biztonságban. Különben a rendőrség bármelyik pillanatban lefoglalhatja őket.” Ezután megbeszéltem az ügyet a nővéreimmel, és szétváltunk, hogy cselekedjünk. A könyvek átszállítása közben az úton folyamatosan imádkoztam. Nem mertem hagyni, hogy a szívem egy másodpercre is elhagyja Istent. Isten oltalmának köszönhetően biztonságosan elszállítottuk onnan a könyveket. Körülbelül két héttel később hallottam, hogy a rendőrség eljött átkutatni a házat, de semmit nem találtak. Amikor meghallottam ezt a hírt, nagyon örültem. Ha a könyveket lefoglalta volna a rendőrség, életem végéig tartó megbánás maradt volna bennem. Örök vétek lett volna!
Szeptember 3-án reggel Li Hszüe újabb hírekkel érkezett. Azt mondta, hogy két napja letartóztattak valaki mást, aki júdássá vált, és elárulta azoknak a házaknak a címeit, ahol a gyülekezet a könyveket tartotta. Azt a házat is eladta, ahová épp átköltöztettem a könyveket. A könyveket sürgősen, újra át kellett szállítani. Amikor meghallottam ezt a hírt, megdöbbentem, és nem tudtam, mit tegyek. Önkéntelenül ideges lettem: „Ez valóban egyik csapás a másik után. Most sürgősen el kell szállítanom a könyveket, különben amikor a júdás idevezeti a rendőrséget, túl késő lesz.” De aztán arra gondoltam: „Az a júdás már elárulta a házakat, ahol a gyülekezet a könyveket tartja. Csak azt nem tudom, mely házaknál volt már a rendőrség, és melyiknél nem. Ha most belefutok a rendőrségbe, miközben szállítom át a könyveket, nem tudok majd elmenekülni, akárhogy akarok. Ha letartóztatnak, és a rendőrség rájön, hogy vezető vagyok, biztosan nem engednek el egykönnyen. Ha ez megtörténik, és nem bírom a kínzást és júdássá válok, akkor egyáltalán nem lesz jó kimenetelem és rendeltetési helyem.” Amikor erre gondoltam, már nem mertem elmenni és átszállítani a könyveket. Ahogy ezen gondolkodtam, önvádat éreztem a szívemben, ezért imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem! Ezzel a hirtelen jött helyzettel szembesülve bátortalan lett a szívem. Félek, hogy ha letartóztatnak, nem fogom bírni a kínzást, el fogom árulni Istent, és akkor nem lesz jó kimenetelem és rendeltetési helyem. Most Isten szavainak könyvei veszélyben vannak, és át kell őket szállítani, de én önző és aljas vagyok, és a saját menekülésemmel foglalkozom. Tényleg nincs lelkiismeretem, sem józan eszem! Drága Istenem, kérlek, adj nekem hitet és erőt, hogy eleget tegyek Neked ebben az ügyben!” Ezután eszembe jutottak Isten szavai: „A hit olyan, mint egy egyetlen fatörzsből álló híd. Azok, akik ragaszkodnak az élethez és félik a halált, nehezen fognak átkelni rajta, de azok, akik készek odaadni az életüket, biztos lábbal és gond nélkül átkelhetnek. Ha az emberek bátortalan és félénk gondolatokat dédelgetnek, az azért van, mert a Sátán bolonddá teszi őket; attól fél, hogy átmegyünk a hit hídján, hogy belépjünk Istenbe” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Túl kevés hitem volt Istenben. Valahányszor veszélyes környezetbe kerültem, csak a hús-vér test érdekeit vettem figyelembe; aggódtam, hogy ha letartóztatnak, nem bírom a kínzást és júdássá válva elárulom Istent, akkor elveszítem a megmentés esélyét. Nem gondoltam arra, hogyan óvjam meg a testvéreimet és Isten szavainak könyveit, és hogyan óvjam meg Isten házának érdekeit. Láttam, hogy a gondolataim túl aljasok és szennyesek, és láttam, hogy nem értem Isten mindenhatóságát és szuverenitását. Arra gondoltam, hogy a legutóbbi alkalommal is félelem volt a szívemben, amikor átszállítottam a könyveket, és hogy Isten szavai hitet és bátorságot adtak nekem, és végül biztonságosan elszállítottam onnan a könyveket. Nem sokkal később a rendőrség elment ahhoz a házhoz, ahol a könyveket tartották. Láttam, hogy Isten engedélye nélkül a Sátán még egy fél szabálytalan lépést sem mer tenni, és minden ember, esemény és dolog Isten kezében van. Amikor ezt felismertem, volt hitem, hogy kezeljem a kialakult helyzetet.
Aznap este visszagondoltam arra, mi nyilvánult meg bennem ebben az időszakban, és Isten szavait olvastam: „A kontinentális Kína környezetében lehetséges vajon elkerülni a kockázatvállalást, valamint biztosítani, hogy semmi rossz ne történjen, mialatt az ember a kötelességét végzi? Még a legelővigyázatosabb ember sem garantálhatja azt. Az elővigyázatosság azonban szükséges. Ha az ember előre jól felkészült, az egy kicsit javít a dolgokon és segíthet a veszteségek lehető legkisebbre csökkentésében, ha valami tényleg balul üt ki. Ha egyáltalán nincs előkészület, a veszteségek jelentősek lesznek. Világosan látjátok a különbséget e két helyzet között? Ezért akár összejövetelekről, akár bármiféle kötelesség végzéséről van szó, a legjobb az elővigyázatosság, és szükség van néhány megelőző intézkedésre. Amikor egy hűséges ember végzi a kötelességét, egy kicsit átfogóbban és alaposabban tud gondolkodni. A tőle telhető legjobban akarja intézni ezeket a dolgokat, hogy ha valami rosszul sül el, a lehető legkisebb legyen a veszteség. Úgy érzi, hogy ezt az eredményt kell elérnie. Az olyan ember, akiből hiányzik a hűség, nem törődik ezekkel a dolgokkal. Úgy gondolja, hogy ezek nem számítanak, és nem kezeli őket felelősségeként, illetve kötelességeként. Ha valami balul üt ki, egyáltalán nem érzi úgy, hogy hibáztatnia kellene magát. Ez a hűség hiányának megnyilvánulása. Az antikrisztusok nem tanúsítanak hűséget Isten iránt. Amikor munkát osztanak rájuk, egész boldogan elfogadják és tesznek pár szép nyilatkozatot, amikor azonban veszély közeleg, ők futnak el a leggyorsabban; ők az elsők, akik futnak, az elsők, akik menekülnek. Ez azt mutatja, hogy az önzőségük és a hitványságuk különösen súlyos. Egyáltalán nincs bennük felelősségérzet és hűség. Amikor problémával szembesülnek, csak azt tudják, hogyan kell menekülni és hogyan kell elbújni, csak a saját védelmükre gondolnak, a feladataikat és a kötelességeiket soha nem mérlegelve. A saját személyes biztonságuk miatt az antikrisztusok folyamatosan megmutatják önző és hitvány természetüket. Nem helyezik előtérbe Isten házának munkáját és a saját kötelességeiket, Isten házának érdekeit pedig még ennél is kevésbé teszik az első helyre. Ehelyett a saját biztonságuk az első” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezi, hogy amikor az antikrisztusoknak státuszuk van, a szívük tele van örömmel, nagy becsben tartják a státuszukat, és élvezik a státuszukat. De ha arra kéred őket, hogy kockázatot vállaljanak, az első lehetséges pillanatban elrejtőznek vagy elmenekülnek, hogy megóvják a saját biztonságukat, a hűség szikráját sem mutatva kötelességük iránt, és teljesen elfeledkezve Isten házának érdekeiről. Rendkívül önzők és aljasok. Vajon nem pontosan ez az állapot tárult fel bennem? Isten kegyelemben részesített azzal, hogy vezetői kötelességet végezhetek, és lehetőséget adott a képzésre. Isten azt remélte, hogy hűséges és alávetett leszek a kötelességemben. De vezetőként, amikor Isten szavainak könyveit a rendőrségi lefoglalás fenyegette, és meg kellett óvnom Isten házának érdekeit, és bizonyítanom kellett a hűségemet, az első dolog, amire gondoltam, nem az volt, hogyan szállítsam át a könyveket a veszteségek minimalizálása érdekében. Ehelyett féltem, hogy ha letartóztatnak, nem bírom a kínzást, és júdássá válva elárulom Istent, és akkor nem lesz jó kimenetelem és rendeltetési helyem. Így hát meghátráltam. Mutattam bármi jelét a lelkiismeretnek vagy józan észnek? Pontosan ugyanolyan voltam, mint az Isten által leleplezett antikrisztusok – rendkívül önző, aljas, és híján az emberi mivoltnak. Még több szót olvastam Istentől: „Ha soha nem gyakorolod az igazságot, és vétkeid száma egyre csak szaporodik, akkor a sorsod el van döntve. Nyilvánvaló, hogy az összes vétked, a helytelen út, amelyen jársz, és a bűnbánat makacs megtagadása gonosz cselekedetek sokaságává adódik össze, és hogy a sorsod az, hogy megérdemled, hogy a pokolra juss, és büntetést kapj” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután Isten szavait olvastam, félelmet éreztem a szívemben. Bár a felszínen hittem Istenben és végeztem a kötelességemet, a kritikus pillanatban nem védtem meg a gyülekezet munkáját, és semmi hűséget nem mutattam Isten iránt. Hogyan nyerhetnék így még megmentést? Nem akartam tovább az önző és aljas romlott beállítottságomra támaszkodva élni. Nem akartam teknős lenni, aki a páncéljába bújik, a saját biztonságát védve. Meg fogom védeni a gyülekezet érdekeit, amíg csak lélegzet van a testemben.
Azon is elgondolkodtam, hogy azért voltam félénk és riadt, mert féltem, hogy ha letartóztatnak, nem bírom a kínzást, és júdássá válok, akkor nem lesz jó kimenetelem vagy rendeltetési helyem. Miközben kerestem a választ, olvastam Isten szavait: „Istennek minden követője számára vannak elrendezései. Isten mindegyikük számára előkészítette a maga környezetét, hogy abban tegye a kötelességét, és mindegyikük élvezheti Isten emberek iránt való kegyelmét és jóindulatát. Különleges körülményeik is vannak, amelyeket Isten készít elő nekik, és sok szenvedésen is keresztül kell menniük – nem sétagalopp ez, mint ahogy az emberek képzelnék. Ezen túlmenően, ha elismered, hogy teremtett lény vagy, akkor fel kell készülnöd arra, hogy szenvedj és megfizesd az árat azért, hogy eleget tégy az evangélium hirdetésére vonatkozó felelősségednek, és hogy megfelelően végezd a kötelességedet. [...] hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a halál különféle formái érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon azért, mert valami rosszat tettek és utána a törvény által kivégezték őket? Nem. Az Úr evangéliumát népszerűsítették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték és gyalázták őket, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. [...] Szívfájdalmat okoz az embereknek, ha azoknak a mártíroknak a halálára gondolnak, mégis ezek a tények. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy Istenben hívő emberek ilyen módon halnak meg? Amikor szóba kerül ez a téma, beleképzelitek magatokat a helyükbe, feldúlt-e ezért a szívetek, és éreztek-e egy kis rejtett fájdalmat? Ezt gondoljátok: »Ezek az emberek Isten evangéliuma népszerűsítésére vonatkozó kötelességüket tették, és jó embereknek kell tekinteni őket, akkor hogy juthatott nekik ilyen vég és ilyen sors?« Valójában a testük halt meg és hunyt el így; ily módon távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, és hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ez pontosan az a mód volt, amellyel kárhoztatták a világot és tanúságot tettek Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – arra használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei helyesek, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült hús-vér teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és bizonyítsák az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus a Krisztus, hogy Ő Isten megtestesült hús-vér teste, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsődleges dolgok; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ezt jelenti az, hogy az ember eleget tesz a felelősségének. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember a lehető legjobban végzi a kötelességét. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tegyetek tanúságot Isten mellett és népszerűsítsétek az Ő evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit kötelességed elvégezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavaiból megértettem, hogy a kiváltó oka annak, hogy féltem a letartóztatástól, és attól, hogy nem bírom a kínzást és júdássá válok, az volt, hogy túlságosan nagy becsben tartottam az életemet. Bár a szavaimmal elismertem, hogy az ember élete Isten kezében van, a szívem nem hitte ezt őszintén, ezért menekülni akartam, amikor veszélyes környezetbe kerültem. Valójában az, hogy letartóztatnak-e, mennyire kínoznak meg, és hogy agyonvernek-e, mind Isten szuverenitásán belül van: alá kell vetnem magam, és el kell fogadnom mindezt. Eszembe jutottak az Úr Jézus tanítványai. Volt, akit lovak után kötve vonszoltak a haláláig, és volt, akit fejjel lefelé feszítettek keresztre. A kínzás minden formáját elszenvedték, de halálukig hűségesek maradtak, és szilárdan megálltak az Isten melletti bizonyságtételükben. Nem féltek a haláltól, és az Úr evangéliumának terjesztését saját felelősségüknek és küldetésüknek tekintették. Képesek voltak mindent feladni Istenért, és nem törődni a saját életükkel és halálukkal. Arra is gondoltam, hogy bár néhány testvért letartóztattak, ők mégis képesek voltak imádkozni Istenhez az alávetettségért, és Istenre támaszkodva tapasztalták meg ezt a környezetet, látva Isten vezetését és útmutatását. Néhányan imádkoztak Istenhez, amikor addig a pontig kínozták őket, amit már nem bírtak elviselni; a lelkük ideiglenesen elhagyta a testüket, és a test nem érzett fájdalmat. Néhányukat letartóztatták, és bár testüket halálra kínozták, elnyerték Isten jóváhagyását. Ezzel szemben azok, akik júdásként tárultak fel, amikor letartóztatták őket, elárulták Isten házának érdekeit és elárulták Istent, mert nagy becsben tartották a saját életüket, és meg akarták óvni magukat. Bár a hús-vér testben tovább élnek, Isten szemében már halottak. Két lábon járó holttestek, akik örök büntetést szereztek maguknak. Ahogy az Úr Jézus mondta: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 16:25). Arra gondoltam, hogy állandóan meg akartam óvni magam, és nem védtem a gyülekezet munkáját, elárulva Istent a kritikus pillanatban. Nem volt a viselkedésem természete ugyanolyan, mint egy júdásé? Ahogy Isten szavain elmélkedtem, valamennyire átláttam a halál kérdését, és többé nem aggódtam és féltem a letartóztatástól. Hittem abban, hogy minden Isten kezében van, és hajlandó voltam alávetni magam Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. Ezután minden erőfeszítésemet a kialakult helyzet kezelésére fordítottam.
Este megtudtam, hogy még több testvért tartóztattak le. Láttam, hogy a környezet egyre rosszabb, és hogy sietnem kell, és el kell szállítanom Isten szavainak könyveit. Most nem volt idő kapcsolatba lépni más gyülekezetekkel, és majdnem elemésztett az aggodalom. Hirtelen eszembe jutott, hogy azok az emberek, akiket letartóztattak és júdássá váltak, nem tudtak az otthonomról. Ha hazaviszem a könyveket, akkor legalább egyelőre biztonságban lesznek, és aztán felvehetem a kapcsolatot más gyülekezetekkel, és átszállíthatom őket egy biztonságos házba. Másnap átszállítottam a könyveket a házamba. Ezután Istenre támaszkodtunk, hogy biztonságosan elszállítsuk a könyveket, és a szívem, amely addig szorongott, némileg megnyugodott.
Visszatekintve az ebben az időszakban szerzett tapasztalataimra, láttam Isten mindenhatóságát és szuverenitását, és nyertem némi megértést a saját önző és aljas romlott beállítottságaimról. Ugyanakkor megértettem a halál értelmét és értékét is, és a szívem felszabadult. Hogy elnyerhettem ezt a tapasztalatot és megértést, az Isten kegyelmének köszönhető.
