72. Mit tanultam az üldözés és nyomorúság megtapasztalásából
2022-ben újonnan érkezetteket öntöztem a gyülekezetben. Augusztus elején megtudtam, hogy a KKP letartóztatta az összes körzetvezetőnket. Amint meghallottam a hírt, megdöbbentem. „Hogyhogy ezeket a vezetőket mind letartóztatták? Mi lesz a gyülekezet munkájával?” Aztán eszembe jutott, hogy aznap reggel, mikor letartóztatták őket, két körzetvezető eljött hozzám, és együtt mentünk el újonnan érkezetteket öntözni. Gyakran kommunikáltam velük. Vajon engem is megfigyelés alatt tart a KKP? Nem sokkal később hallottam, hogy további testvéreket tartóztattak le. Szinte mindenki, akit letartóztattak, járt már nálam. Ha nem tudtak szilárdan megállni a bizonyságtételükben, és elárultak engem, akkor nagyon veszélyes helyzetben vagyok. Ráadásul, amikor hívő lettem, feljelentettek, így a rendőrség az elmúlt években folyamatosan keresett. Ha letartóztatnának, a rendőrség biztosan nem engedne el könnyen. Korábban rákban szenvedtem, és meg is műtöttek, ami miatt gyenge volt az egészségem. Hogyan bírnám ki a kínzást? Nem sokkal később kaptam egy levelet. Ebben említették, hogy egy korábban letartóztatott és nemrég szabadult vezető szerint a rendőrség megfigyeli a környéket, ahol lakom, és arra kértek, hogy hagyjam el az otthonomat, és rejtőzzek el, amilyen gyorsan csak lehet. Attól, hogy folyamatosan ilyen hírekkel bombáztak, állandó félelemben éltem. Sietve összeszedtem a holmimat, és elköltöztem. Azt gondoltam magamban: „Jobb, ha otthon maradok, és nem szabad többé kidugnom a fejemet.” De aztán rájöttem, hogy hiszen öntözési csapatvezető vagyok, és most, hogy embereket tartóztatnak le és üldöznek, az újonnan érkezetteknek öntözésre és támogatásra van szükségük. A legsürgetőbb feladat most az, hogy jól támogassuk őket. De vajon követne a rendőrség, ha elmennék öntözni az újonnan érkezetteket? A KKP minden sarkot megfigyelés alatt tart. Ha letartóztatnának, és nem tudnék szilárdan megállni a bizonyságtételemben, hanem júdássá válnék, akkor nem lett volna hiábavaló ennyi éven át hinnem Istenben? Akkor hogyan kaphatnék jó rendeltetési helyet? Hogy elkerüljem a letartóztatást, megkértem Hsziao-lö nővért, aki épphogy elkezdte a képzést az öntözési kötelesség végzésére, hogy gyűljön össze az újonnan érkezettekkel.
Egyszer Hsziao-lö visszatért egy összejövetelről, és azt mondta, hogy az egyik újonnan érkezett nem mer többé hinni Istenben, mert fél a letartóztatástól. Egy másik pedig attól tartott, hogy a letartóztatás hatással lenne gyermeke kilátásaira, ezért nem mert többé hinni. Ennek hallatán eltöltött az aggodalom. Tudtam, hogy Hsziao-lö csak rövid ideje hisz Istenben, és korábban soha nem öntözött újonnan érkezetteket. Nem tudta teljesen megoldani az újonnan érkezettek egyes problémáit és kezelni az állapotukat. Ezeknek a testvéreknek a problémáit gyorsan meg kellett oldani az igazságról való beszélgetés által, különben fennállt a veszélye, hogy visszalépnek a gyülekezetből. Azonban tudtam: ha kimegyek öntözni az újonnan érkezetteket, bármikor letartóztathatnak. Súlyos beteg vagyok. Hogyan bírnám ki a rendőrség kínzását? Eszembe jutottak különböző jelenetek a testvéreim kínzásáról: a rendőrök felakasztották és megverték őket, forró vizet öntöttek rájuk, elektrosokkot adtak nekik, és így tovább. Nem volt olyan aljas módszer, amitől visszariadtak volna. Sok testvért megkínoztak a letartóztatásuk után. Néhányan belerokkantak, néhányukat pedig halálra verték. Ha letartóztatnának, és a rendőrség halálra kínozna, elveszíteném az esélyemet az üdvösségre. Minél többet gondolkodtam, annál jobban féltem. Azt gondoltam: „Talán mégis jobb, ha Hsziao-löt küldöm el az újonnan érkezettek támogatására. Róla nem annyira köztudott, hogy hisz Istenben.” Azonban amikor így gondolkodtam, kissé nyugtalanná váltam. „Hsziao-lö még csak most kezdte a képzést az újonnan érkezettek öntözésére. Nem tud túl világosan beszélni a problémáikról. Ha az újonnan érkezettek nem értik meg az igazságot, hajlamosak visszalépni, és kárt szenved az életük. Ráadásul ezekért az újonnan érkezettekért mindig is én voltam felelős. Mások nem értik a helyzetüket. Az a legmegfelelőbb, ha én megyek és támogatom őket. Ha a személyes biztonságom miatt félreteszem ezt a feladatot, és nem törődöm velük, hát nem felelőtlenség ez a kötelességemmel szemben?” Ugyanakkor féltem, hogy letartóztatnak, ha elmegyek otthonról. Ebben a dilemmában rekedve imádkoztam Istenhez, kérve Őt, adjon útmutatást, hogy megóvhassam a gyülekezet munkáját ebben a helyzetben. Miután imádkoztam, eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Akármilyen »mérhetetlenül hatalmas erejű« is a Sátán, akármilyen arcátlan és nagyravágyó is, akármilyen nagy is a károkozási képessége, akármilyen széles körűek is a képességei az ember megrontására és elcsábítására, akármilyen ravaszak is a trükkjei és cselszövései az ember megfélemlítésére, akármilyen változatos formában is létezik, soha nem volt képes megteremteni egy árva élőlényt sem, soha nem volt képes törvényeket vagy szabályokat lefektetni minden dolog létezése számára, és soha nem volt képes uralkodni és szuverenitást gyakorolni egyetlen dolog fölött sem, legyen az akár élő, akár élettelen. A világegyetemben és az égbolton nincs egyetlen olyan személy vagy tárgy sem, akit vagy amelyet ő hívott volna életre, vagy neki köszönhetné a létét, nincs egyetlen személy vagy tárgy sem, amely fölött ő uralkodna vagy gyakorolna szuverenitást. Épp ellenkezőleg, a Sátánnak nemcsak hogy Isten uralma alatt kell léteznie, hanem ráadásul még engedelmeskednie is kell Isten minden parancsának és utasításának. Isten engedélye nélkül a Sátán akár csak egy csepp vizet vagy egy homokszemet sem tud egykönnyen megérinteni a földön; Isten engedélye nélkül a Sátán még a földön a hangyákat sem zaklathatja, nemhogy az Isten által teremtett emberiséget. Isten szemében a Sátán alacsonyabb rendű, mint a hegy liliomai, mint a levegőben szálló madarak, mint a halak a tengerben és mint a férgek a föld színén. Szerepe a dolgok összessége között az, hogy minden dolgot szolgáljon, az emberiséget szolgálja, valamint hogy Isten munkáját és az Ő irányítási tervét szolgálja. Bármilyen rosszindulatú is a természete, bármilyen elvetemült is a lényege, mindössze annyit tehet, hogy kötelességtudóan betölti funkcióját, amely nem más, mint szolgálatot végezni Istennek – Isten ellenpontjaként jól szolgálni. Ilyen a Sátán lényege és eredeti pozíciója. Lényegének semmi köze az élethez, az erőhöz vagy a hatalomhoz; nem több ő, mint játékszer Isten kezében, csupán egy gép, amelyet Isten szolgálatra használ!” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten szavaiból láttam, hogy bármennyire tombol is a Sátán, mindig Isten kezében van. Hallgatnia kell Isten utasításaira és parancsaira. Isten engedélye nélkül még egy csepp vizet vagy egy homokszemet sem mer megérinteni a földön. Isten szavai hitet adtak nekem abban, hogy minden dolgot és eseményt Isten irányít. Hogy letartóztatnak-e vagy sem, az Istenen múlik. Most ezeknek az újonnan érkezetteknek a problémái sürgős megoldást igényelnek. Nem szabad csak a saját biztonságomra gondolnom. Az újonnan érkezettek problémáinak megoldása létfontosságú. A velük tartott következő összejövetelre el kell mennem. Ha tényleg letartóztatnak, akkor az Isten engedélyével történik majd. Ha Isten nem engedi meg, bármennyire tombol is a Sátán, biztonságban leszek. Az összejövetel napján korán indultam, és tettem néhány kört a környéken, mielőtt az összejövetel helyszínére mentem volna. Az összejövetelen Isten szavainak olvasása és a tapasztalati megértésről való beszélgetés révén az újonnan érkezettek megértették Isten szándékát, és már nem voltak olyan bátortalanok és ijedtek. Mosoly jelent meg az arcukon, és a lelkiállapotuk 180 fokos fordulatot vett. Boldognak és békésnek éreztem magam.
2023-ban elkezdtem gyülekezetvezetői kötelességet végezni. Július 6-án délután Kao Li nővér, aki velem dolgozott, éppen három újonnan érkezett vezetővel és diakónussal tartott összejövetelt, amikor letartóztatták. Amikor meghallottam ezt a hírt, a szívem a torkomban dobogott. „Majdnem mindennap elmegyek Kao Li házához, és gyakran találkozom ezzel a három testvérrel. Ők nem régóta hisznek Istenben, és csak sekélyes a megértésük az igazságról. Képesek lesznek ellenállni a rendőri üldözésnek, és szilárdan megállni a bizonyságtételükben? Mi van, ha nem bírják a kínzást, júdássá válnak, és elárulnak engem? Eleve beteg vagyok, és ha letartóztatnának, mégis hogyan lennék képes kibírni a rendőrségi kínzást?!” Azokban a napokban gyakran kaptam olyan leveleket, hogy ezt vagy azt a testvért, akivel kapcsolatban álltam, letartóztatták. Úgy éreztem, bármikor letartóztathatnak, és nem tudtam lecsendesíteni a szívemet. Mindennap a feszültség emésztett. Legszívesebben kerestem volna egy zugot, ahol elrejtőzhetek, és nem kell többé mutatkoznom. De aztán arra gondoltam, hogy vezető vagyok a gyülekezetben, és a következmények kezelése az én felelősségem. Kao Li konkrétan nagyon jól ismeri azokat a házakat, ahol Isten szavainak könyveit őrzik. A könyveket a lehető leggyorsabban el kell szállítani. Azonban ellenséges közeg vesz körül, és mindenhol megfigyelés van. Belegondolni is szörnyű, mi lenne a következménye, ha a rendőrség felfedezne, miközben ezeket a könyveket szállítom! Nem beszélve arról, hogy vezető vagyok a gyülekezetben. Ha a rendőrség rájönne, hogy vezető vagyok, biztosan halálra kínoznának. Amint eszembe jutottak azok a jelenetek, ahol a testvéreket a rendőrség kínozta, reszketni kezdtem a rémülettől. Ha a rendőrség halálra verne, örökre elveszíteném az esélyemet az üdvösségre, és hiába hittem volna Istenben ennyi éven át. Azonban ha Kao Li nem bírná a kínzást és júdássá válna, és Isten szavainak könyveit nem szállítanánk el időben, akkor könnyen a rendőrség kezére juthatnának. Akkor kötelességmulasztást követnék el. Az súlyos vétek lenne! Isten szavai könyveinek elszállításával egy pillanatot sem lehetett késlekedni. Aznap este többször imádkoztam Istenhez, önvizsgálatot tartottam, és rájöttem, hogy félelemben élek, félek mutatkozni, ami nincs összhangban Isten szándékaival, és hogy a Sátán trükkje az, hogy bátortalanságban és félelemben tart. Eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza, amelyet korábban gyakran olvastam: „Amire most vágyom, az a hűséged és alávetettséged, a szereteted és bizonyságtételed. Még ha ebben a pillanatban nem is tudod, hogy mi a bizonyságtétel vagy mi a szeretet, akkor is hozd Elém mindenedet, és add át Nekem az egyetlen kincsedet, amid van: a hűségedet és az alávetettségedet. Tudnod kell, hogy a tanúságtétel arról, hogy legyőzöm a Sátánt, az ember hűségében és alávetettségében rejlik, ahogyan a tanúságtétele annak is, hogy teljesen meghódítom az embert. A Belém vetett hited kötelessége, hogy tanúságot tegyél Mellettem, hogy hűséges legyél Hozzám és senki máshoz, és hogy mindvégig engedelmes legyél. Mielőtt munkám következő lépését megkezdeném, hogyan kell tanúságot tenned Mellettem? Hogyan kell hűségesnek lenned Hozzám és alávetned magad Nekem? Odaadást fogsz-e tanúsítani a feladatod iránt, vagy egyszerűen feladod? Aláveted-e inkább magad minden rendelkezésemnek (még akkor is, ha az halál vagy pusztulás lenne), vagy inkább elmenekülsz félúton, hogy elkerüld fenyítésemet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten szavainak elolvasása után megértettem Isten szándékát. Isten átvizsgált engem ebben az időben, hogy lássa, tudok-e bizonyságot tenni a Sátánnal szemben, és hogy hűséges és alávetett vagyok-e Istennek. Most a környezet veszélyes volt, és Isten szavainak könyveit sürgősen el kellett szállítani. Mint a gyülekezet vezetőjének, habozás nélkül el kellett végeznem ezt a feladatot. Arra gondoltam, hogy a KKP mennyire elvetemült, aljas és tele van ármánykodással. Nem tudtam, hogy a letartóztatott testvérek képesek lesznek-e szilárdan megállni a rendőrség fenyegetései és csábításai közepette. A lehető leggyorsabban kezelnem kellett a következményeket. A könyvek áthelyezésével egy percet sem lehetett várni. Nem késlekedhettem tovább. Sürgősen megbeszéltem a prédikátorral, hogyan szállítsuk el a könyveket, és imádkoztam Istenhez, Őrá bízva az ügyet. Isten oltalmával zökkenőmentesen biztonságos helyre szállítottuk onnan Isten szavainak összes könyvét. Csak ekkor sóhajtottam fel könnyebbülten.
Később kaptam egy másik levelet, amely azt írta, hogy Li Csie nővért is letartóztatták, hogy egy másik nővért a letartóztatása után három nappal halálra vertek, és hogy a gyülekezeti testvéreket folyamatosan követi és sorra tartóztatja le a rendőrség. Amikor meghallottam ezeket a híreket, újra aggódni kezdtem. Mi van, ha letartóztatnak, megkínoznak és halálra vernek? Akaratlanul is kissé bátortalanná és ijedtté vált a szívem. Azt gondoltam, hogy nem mehetek ki többé a házból, otthon kell elrejtőznöm. Rájöttem, hogy helytelen ilyen gondolatoknak teret engedni, és elkezdtem elgondolkozni magamon. Miért éltem bátortalanságban és félelemben, és miért akartam elmenekülni, amint veszélyes helyzet állt elő? Imádkoztam Istenhez az állapotomról. Imádkozás után elolvastam Isten szavait: „A saját biztonságuk mérlegelése mellett mire gondolnak még bizonyos antikrisztusok? [...] Amint hallanak egy vezetőről, akit feljelentettek a rendőrségen, mivel a hely, ahol élt, nem volt biztonságos, vagy egy vezetőről, aki a nagy vörös sárkány kémeinek célkeresztjébe került, mert túl gyakran eljárt tenni a kötelességét és túl sok emberrel állt kapcsolatban, és meghallják, hogy ezeket az embereket végül letartóztatták és elítélték, azonnal megrémülnek. Erre gondolnak: »Ó ne, vajon én leszek a következő, akit letartóztatnak? Tanulnom kell ebből. Nem szabad túl aktívnak lennem. Ha el tudok kerülni valamennyit a gyülekezeti munkából, nem fogom elvégezni azt. Ha el tudom kerülni azt, hogy mutatkozzam, nem fogom tenni. A lehető legjobban le fogom csökkenteni a munkámat, kerülöm az elmenetelt, kerülöm, hogy érintkezzem bárkivel, és gondoskodom róla, hogy senki ne tudja, hogy vezető vagyok. Ki engedheti meg manapság magának, hogy bárki mással törődjön? Már csak életben maradni is kihívást jelent!« Amióta felvették a vezető szerepét, azon kívül, hogy zsákot cipelnek és rejtőzködnek, semmilyen munkát nem végeznek. Tűkön ülnek, állandó félelemben attól, hogy elkapják és elítélik őket. Tegyük fel, hogy hallják, amint valaki így szól: »Ha elkapnak, meg fognak ölni! Ha nem lennél vezető, ha csak hétköznapi hívő lennél, lehet, hogy mindössze egy kis bírság megfizetése után kiengednének, de mivel vezető vagy, nehéz megmondani. Túl veszélyes! Egyes vezetők, illetve dolgozók, akiket elfogtak, inkább meghaltak volna, mint hogy kiadjanak bármilyen információt, és a rendőrség halálra verte őket.« Amint meghallják, hogy valakit halálra vertek, a félelmük fokozódik és még jobban tartanak a munkától. Mindennap csak arra gondolnak, hogyan kerüljék el, hogy elfogják őket, hogy mutatkozniuk kelljen, hogy megfigyeljék őket, és hogyan kerüljék a kapcsolatot a testvéreikkel. Ezeken a dolgokon gondolkodva törik a fejüket, és teljesen megfeledkeznek a kötelességeikről. Hűséges emberek ezek? Tudnak az ilyen emberek bármilyen munkát kezelni? (Nem, nem tudnak.) Az ilyen emberek csupán gyávák, és csak erre a megnyilvánulásra alapozva nem jellemezhetjük őket határozottan antikrisztusokként, de mi a természete ennek a megnyilvánulásnak? Ennek a megnyilvánulásnak a lényege egy álhívőé. Nem hiszi, hogy Isten meg tudja óvni az emberek biztonságát, és biztosan nem hiszi, hogy ha az ember odaszánja magát, hogy feláldozza magát Istenért, az ugyanaz, mintha az igazságnak szenteli magát, és hogy ez olyasmi, amit Isten elismer. A szívében nem féli Istent; csak a Sátántól és az elvetemült politikai pártoktól fél. Nem hisz Isten létezésében, nem hiszi, hogy minden Isten kezében van, és persze nem hiszi, hogy Isten elismeri az olyan embert, aki mindent feláldoz az Ő kedvéért és azért, hogy az Ő útját kövesse és elvégezze az Ő megbízatását. Semmit sem lát ebből. Miben hisz vajon? Úgy hiszi, hogy ha a nagy vörös sárkány kezébe kerül, rossz vég vár rá, hogy elítélhetik, sőt akár az életét kockáztatja. A szívében csakis a saját biztonságára gondol, nem pedig a gyülekezet munkájára. Hát nem álhívők ezek? (De igen, azok.) Mit mond a Biblia? »[...] aki [...] elveszti életét énértem, az megtalálja azt« (Máté 10:39). Elhiszik vajon ezeket a szavakat? (Nem.) Ha arra kérik őket, hogy vállaljanak kockázatot, mialatt a kötelességüket végzik, szeretnének elbújni, hogy senki ne lássa őket – láthatatlanok akarnak lenni. Ilyen mértékben meg vannak rettenve. Nem hiszik, hogy Isten az ember támasza, hogy minden Isten kezében van, hogy ha valami tényleg rosszul sül el vagy tényleg elfogják őket, azt Isten engedi meg, és hogy az emberekben meg kell lennie az önmagát alávető szívnek. Ezeknek az embereknek nincs ilyen szívük, ilyen megértésük és ilyen felkészültségük. Igazán hisznek ők Istenben? (Nem.) Ennek a megnyilvánulásnak a lényege vajon nem egy álhívőé? (De igen.)” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Pontosan olyan állapotban voltam, mint amit Isten leleplezett. Amióta hallottam, hogy a nővért, akivel együtt dolgoztam, letartóztatták, feszültségben és rettegésben éltem. Tudtam, hogy gyülekezetvezető vagyok, és amikor veszélyes környezetbe kerülünk, elsődleges feladatom az Istennek tett felajánlások és az Isten szavait tartalmazó könyvek védelme. Azonban aztán eszembe jutott, mennyire veszélyes a jelenlegi környezet, és hogy mindenhol megfigyelés van. Ha ilyen környezetben ennyi könyvet szállítanék, akkor a rendőrség nem engedne el egykönnyen, miután letartóztatott. Ha addig vernének, hogy belerokkannék vagy akár bele is halnék, akkor teljesen elveszíteném az esélyemet az üdvösségre. Amikor ezekre a rémisztő következményekre gondoltam, nem mertem elszállítani a könyveket. Át akartam hárítani a feladatot a prédikátorra. Ebben a kulcsfontosságú pillanatban csak a személyes biztonságomat tartottam szem előtt. Lefoglaltak a saját érdekeim, és egyszerűen egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet érdekeit. Túl önző és aljas voltam, és híján voltam az emberi mivoltnak! Mielőtt ez a környezet kialakult volna, gyakran beszéltem a testvéreimmel arról, hogy a nagy vörös sárkány csak egy eszköz, amely szolgálatot tesz Isten munkájának, és hogy Isten a nagy vörös sárkány általi üldözést használja fel arra, hogy felfedje és tökéletesítse az embereket. Azonban amikor a veszély engem is utolért, ez felfedett engem. Egész nap bátortalanságban és félelemben éltem. Féltem attól, hogy a rendőrség halálra kínoz. Nem volt őszinte hitem Istenben. Láttam, hogy általában minden, amiről beszéltem, csak szavak és doktrínák voltak. A legcsekélyebb hitem sem volt Istenben. Egy Isten által leleplezett álhívő voltam!
Később elgondolkoztam magamon. Miért akartam mindig másokra hárítani a kötelességemet, amint veszélyes környezetbe kerültem? Milyen természetlényeg okozta ezt? A keresés során elolvastam Isten ezen szavait: „Az antikrisztusok rendkívül önzők és hitványak. Nem hisznek igazi hittel Istenben, és még kevésbé hűségesek Istenhez; amikor problémával találkoznak, csak magukat védik és óvják. Semmi sem fontosabb számukra, mint a saját biztonságuk. Mindaddig, amíg élni hagyják és nem tartóztatják le őket, nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora kár éri a gyülekezet munkáját. [...] Az antikrisztusok feladják a gyülekezet munkáját és Isten felajánlásait, és nem tesznek arra vonatkozó intézkedéseket, hogy az emberek kezelni tudják az utóhatásokat. Ez ugyanaz, mintha megengednék a nagy vörös sárkánynak, hogy elragadja Isten felajánlásait és az Ő választott népét. Ez vajon nem Isten felajánlásainak és választott népének burkolt elárulása? Amikor az Istenhez hűségesek világosan tudják, hogy veszélyes környezetben vannak, akkor is bátran vállalják a kockázatot, hogy kezeljék az utóhatásokat, és a lehető legkisebbre csökkentsék az Isten házát ért veszteségeket, mielőtt visszavonulnának. Nem a saját biztonságukat helyezik előtérbe. Mondd meg Nekem, a nagy vörös sárkány ezen elvetemült országában ugyan ki tudná biztosítani, hogy egyáltalán ne legyen veszélyben az Istenbe vetett hit és a kötelesség végzése? Bármilyen kötelességet is vállal valaki, az némi kockázattal jár – a kötelesség teljesítése azonban Isten megbízásából történik, és Istent követve az embernek vállalnia kell a kötelessége végzésével járó kockázatot. Az embernek bölcsnek kell lennie, és meg kell tennie bizonyos intézkedéseket a biztonsága érdekében, de nem szabad a személyes biztonságát előtérbe helyeznie. Isten szándékait kell figyelembe vennie, és az Ő házának munkáját, illetve az evangélium terjesztését kell előtérbe helyeznie. Isten megbízatásának teljesítése a legfontosabb számára; ez az elsődleges. Az antikrisztusok számára a személyes biztonságuk a legfontosabb; úgy gondolják, hogy nem is tartozik rájuk semmi más. Nem érdekli őket, amikor valaki mással történik valami, függetlenül attól, hogy ki az. Az antikrisztusok mindaddig nyugodtak, amíg velük nem történik semmi rossz. Hiányzik belőlük mindenféle hűség, ami az antikrisztusok természetlényegéből fakad” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezte, hogy az antikrisztusok csak a saját személyes biztonságukat tartják szem előtt, amikor veszélyben vannak. Nem veszik figyelembe, hogy sérülnek-e Isten házának érdekei, és figyelmen kívül hagyják a testvéreik biztonságát. Mélységesen önzőek és aljasok! Amikor összehasonlítottam az általam feltárt beállítottságot egy antikrisztuséval, láttam, hogy ugyanolyanok. Azon méreg szerint éltem, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”. Veszélyes helyzetekben először a saját érdekeimet vettem figyelembe. Egy évvel ezelőtt egy ilyen helyzet állt elő a gyülekezetünkben. Aggódtam, hogy letartóztatnak és megkínoznak, ezért nem mertem elmenni, hogy megöntözzem az újonnan érkezetteket. Ez azt jelentette, hogy az újonnan érkezettek problémáit nem sikerült időben megoldani. Amikor a velem dolgozó nővért több vezetővel és diakónussal együtt letartóztatták, sürgősen el kellett végeznem az utómunkát. De még mindig féltem, hogy letartóztatnak és megkínoznak vagy halálra vernek, ezért át akartam hárítani a kötelességemet másokra. Mint gyülekezetvezető, felelős voltam a gyülekezet érdekeinek védelméért és a testvéreim biztonságáért. Azonban amikor veszélyes helyzetbe kerültem, folyton meg akartam futamodni a harctérről, csak a saját bőrömet akartam menteni, másokra hárítva a kötelességemet. Gyáván féltem a haláltól, és mohón ragaszkodtam az élethez bármi áron. Csak a hús-vér testemmel törődtem. Túl önző és aljas voltam. Egyáltalán nem voltam hűséges Istenhez. Arra gondoltam, hogy Isten az élete kockáztatásával személyesen lép be a tigrisbarlangba, hogy teljesen megmentse az emberiséget a Sátán hatalma alól. Istent Kína uralkodó pártja kíméletlenül üldözi, de Ő soha nem adta fel a megmentésünket, hanem továbbra is beszél, és szavaival útmutatást nyújt nekünk. Isten szeretete az emberek iránt olyan hatalmas! Azok az emberek, akik igazán hűségesek Istenhez, Isten házának érdekeit helyezik előtérbe. Még ha kockázatot is kell vállalniuk, jól fogják elvégezni az utómunkát. Isten szavai ellátást és pásztorlást nyújtottak nekem, de nem tudtam figyelembe venni Isten szándékait, és nem gondoltam arra, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Igazán híján voltam a lelkiismeretnek és a józan észnek! Nem különböztem egy antikrisztustól: önző és aljas voltam, szemernyi emberség nélkül. Ha nem tartok bűnbánatot, kiváltom Isten gyűlöletét, és kiiktatnak. Amikor erre rájöttem, sietve letérdeltem imádkozni: „Drága Istenem, valahányszor veszélyes helyzetbe kerülök, csak a saját biztonságomra gondolok. Nem veszem figyelembe a gyülekezet érdekeit, se a testvéreim biztonságát. Egyszerűen túl önző és aljas vagyok! A viselkedésem annyira utálatos Számodra! Drága Istenem, nem vagyok hajlandó a romlott beállítottságomban élni. Kész vagyok Rád hagyatkozni, hogy jól végezzem a kötelességemet.”
Később olyan szakaszokat kerestem Isten szavaiban, amelyek azzal voltak kapcsolatosak, hogy állandóan féltem a letartóztatástól és attól, hogy halálra vernek. Elolvastam Isten ezen szavait: „Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsődleges dolgok; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ezt jelenti az, hogy az ember eleget tesz a felelősségének. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember a lehető legjobban végzi a kötelességét. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tegyetek tanúságot Isten mellett és népszerűsítsétek az Ő evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit kötelességed elvégezni. Ma félelem és aggodalom van az emberekben, de mi célt szolgálnak ezek az érzések? Ha Isten nem látja szükségét, hogy így cselekedj, akkor mi haszna aggódni miatta? Ha pedig Isten szükségesnek látja, hogy így tégy, akkor nem szabad kibújnod a felelősség alól, vagy nemet mondanod rá. Akkor proaktív módon együtt kell működnöd, és aggodalom nélkül el kell fogadnod. Nem számít, hogy hal meg az ember, de nem szabad a Sátán előtt meghalnia, és ne a Sátán kezében haljon meg. Ha meg kell halnia az embernek, Isten kezében haljon meg. Az emberek Istentől jönnek, és Istenhez térnek vissza – ilyen józan ésszel és hozzáállással kell bírnia egy teremtett lénynek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavaiból megértettem Isten szándékait és követelményeit. A bizonyságtétel legmagasabb formája az, ha valaki az életével fizet azért, hogy bizonyságot tegyen Istenről. Ezt Isten elismeri. Amikor valaki az életét adja az igazságos ügyért, bár a test meghal, a szellem és a lélek visszatér Istenhez. Ahogy a Biblia mondja: „Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt” (Máté 10:39). Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért, és elveszítette a testi életét, de bizonyságot tett Istenről, és örök életet nyert. Azok a testvérek, akik inkább meghaltak, minthogy júdássá váljanak a nagy vörös sárkány kínzása alatt, szintén azért haltak meg, hogy tanúságot tegyenek Istenről. Isten emlékszik az ilyen halálra. Folyton aggódtam, hogy a rendőrség letartóztat, és halálra ver, miközben a kötelességemet végzem: ez azért volt, mert nem értettem meg az élet és a halál jelentőségét. Az életem Isten kezében van, és Isten szuverén felette; még a leheletet is a tüdőmben Isten adta. Istenre kell bíznom az életemet és a halálomat, és alá kell vetnem magam annak, amit Isten elrendez és levezényel. Még ha a rendőrség le is tartóztatna és halálra kínozna, ez értékes és jelentőségteljes lenne, ha szilárdan meg tudnék állni a bizonyságtételemben Isten előtt. Az Úr Jézus azt mondta: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Máté 10:28). A Sátán csak az ember testének árthat. Még ha a KKP meg is kínoz minket az Istenbe vetett hitünkért, és szenvedünk a testben, vagy akár mártírhalált halunk, ezáltal szilárdan megálltunk a bizonyságtételünkben Isten előtt. Ezt Isten elismeri. Ebben az életben szerencsés voltam, hogy elfogadhattam Isten utolsó napokbeli evangéliumát, és annyi ellátást és útmutatást kaptam Isten szavaiból. Megértettem az élet misztériumait és jelentőségét, és megmenekültem a Sátán ártásától és trükkjeitől. A Teremtő gondoskodása és oltalma alatt élhettem. Ezek voltak a legnagyobb áldások. Most még ha meg is haltam volna, az is megérte volna; az életem nem lett volna hiábavaló. Miután ezt megértettem, nem korlátozott a halál úgy, mint korábban. Kész voltam imádkozni Istenhez, Istenre hagyatkozni, és a bölcsességemet használni, hogy elrendezzem az ügyeket.
Később egy nővér elmondta nekem, hogy a rendőrség rájött a valódi nevemre. Amikor meghallottam ezt a hírt, arra gondoltam, hogy a jövőben még óvatosabbnak kell lennem. Azonban nem sokkal később levél érkezett a felsőbb vezetőktől, amelyben az állt, hogy valamilyen munkát sürgősen végre kell hajtani, és én vagyok az egyetlen, aki találni tud egy hozzáértő személyt. Arra gondoltam, hogy a rendőrség rájött a tényleges helyzetemre, és hogy minden sarkot megfigyelnek. Ha elmennék otthonról, letartóztatnának és halálra vernének, mi történne? Ekkor rájöttem, hogy a hozzáállásom megint helytelen. Eszembe jutottak Isten szavai: „Isten engedélye nélkül a Sátán akár csak egy csepp vizet vagy egy homokszemet sem tud egykönnyen megérinteni a földön; Isten engedélye nélkül a Sátán még a földön a hangyákat sem zaklathatja, nemhogy az Isten által teremtett emberiséget” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Tudtam: hogy letartóztatnak-e vagy sem, az Istenen múlik. Még ha le is tartóztatnának, szilárdan meg kellene állnom a bizonyságtételemben. Még ha a rendőrség halálra is verne, hajlandó lennék elfogadni és alávetni magam. Soha nem válnék júdássá, és nem árulnám el Istent. Isten szavainak útmutatásával és vezetésével ideges szívem lecsendesedett, és nem voltam többé bátortalan és ijedt. Ezért álcáztam magam, kimentem, és zökkenőmentesen elrendeztem a dolgokat. Abban a pillanatban a szívem nyugodtnak és békésnek érezte magát. Ezután, bár a környezet még mindig nagyon veszélyes volt, Isten szavai által vezetve nem éreztem többé bátortalanságot és félelmet. Ehelyett Istenre hagyatkoztam, és a bölcsességemet használtam a munkám befejezéséhez, és a gyülekezeti élet fokozatosan visszatért a normális kerékvágásba.
Miután megtapasztaltam ezeket a sorozatos helyzeteket, láttam Isten bölcsességét és mindenhatóságát, és személyesen megtapasztaltam Isten szuverenitását. Némi megértést nyertem a saját önző és aljas sátáni természetemről is. Megtanultam imádkozni Istenhez és Istenre hagyatkozni, és éreztem, hogy az Istenhez fűződő kapcsolatom szorosabbá vált. Most a nagy vörös sárkány még mindig őrülten tartóztatja le a testvéreket, de én nem élek többé a letartóztatástól való félelemben. Hajlandó vagyok alávetni magam Isten minden vezénylésének és elrendezésének, és jól végezni a kötelességemet a nyomorúságok közepette. Hála Istennek!
