78. Hatalmas megkönnyebbülés volt levenni az álarcomat

2021 márciusában a videós munkáért feleltem. Kezdetben úgy éreztem, hogy sok hiányosságom van. Ha valamit nem értettem, gyakran megkérdeztem a vezetőket vagy más testvéreket. Egyszer véletlenül megláttam egy levelet, amelyet a vezetők írtak valaki másnak. Az állt benne, hogy bár nem régóta végzem ezt a kötelességet, van némi képességem, és a videókészítésben viszonylag gyorsan fejlődöm. Megfelelő jelölt vagyok a művelésre. A levél más testvérekkel kapcsolatos problémákat is említett. Én voltam az egyetlen, akit megdicsértek. A lelkiállapotom árnyalatnyit megváltozott. Úgy éreztem, jobb vagyok a többi testvérnél, és ráadásul felügyelő is vagyok. Tehát a jövőben, ha bármilyen kérdést felvetnek a videós technikákkal kapcsolatban, meg kell tudnom azt oldani. Egyszer éppen a munkát beszéltük meg. Egy nővér felvetett egy kérdést, de én nem tudtam megoldani. Azt gondoltam magamban: „Ha azt mondom, hogy nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és nem értek hozzá, vajon lenéznek majd engem? Azt hiszik majd, hogy nem vagyok nagy szám, és nem is vagyok valójában jobb náluk?” Így megkérdeztem a többi testvért, hogy van-e valamilyen ötletük. Miközben a testvérek a saját véleményükről beszéltek, én sietve anyagokat kerestem. Amikor végeztek, kiegészítettem néhány olyan megoldással, amit ők nem említettek. Amint befejeztem a beszédet, néhány nővér azt mondta: „Ha ezt nem beszéltük volna meg veled, tényleg nem értettük volna ezt a vonatkozását. Ahogy megbeszélted velünk, sokkal világosabbá vált.” Később, amikor bárkinek problémája vagy nehézsége akadt, velem akarta megbeszélni. Nagyon boldog voltam. Azt gondoltam magamban: „Most mindannyian csodálnak engem. Biztosan azt hiszik, hogy jó felügyelő vagyok. Jól kell teljesítenem. Nem hibázhatok.”

Egyszer egy vezető továbbított nekem egy videót. Hsziao Zsan nővér készítette, és volt vele néhány probléma. A vezetők aggódtak, hogy Hsziao Zsan technikai tudása nem üti meg a mércét a videó szerkesztéséhez, ezért megkértek, hogy szerkesszem meg vele együtt. Amikor láttam a problémákat a videóban, támadt néhány szerkesztési ötletem. Azonban néhány technikával kapcsolatban nem volt biztos a tudásom, és valójában nem tudtam, hogyan lehetne jól megszerkeszteni a videót. Azt gondoltam magamban: „Ha elrontom a szerkesztést, mit fognak gondolni rólam a vezetők? Korábban nagyon jó benyomásuk volt rólam. Ha nem tudom jól megszerkeszteni ezt a videót, a vezetők vajon azt hiszik majd, hogy képzetlen vagyok, és nem olyan jó, mint amilyennek hittek? Ezt nem hagyhatom. Nem szabad ilyen benyomást keltenem a vezetőkben.” Akkor eszembe jutott valami. „Végül is ezt a videót Hsziao Zsan készítette. Miért ne szerkeszthetné meg Hsziao Zsan maga? Ha nem sikerül jól a szerkesztés, az az ő problémája. Ha a vezetők később rákérdeznek, csak annyit mondok majd, hogy más fontos munkám volt.” Hsziao Zsan azonban nem tudta, hogyan kell megszerkeszteni a videót, és kikérte a véleményemet. Azt gondoltam magamban: „Ha azt mondom, hogy nem értek a videóhoz szükséges technikákhoz, mit fog gondolni rólam Hsziao Zsan? Azt hiszi majd, hogy felügyelő létemre még erre sem vagyok képes?” Hogy a nővér ne lássa, mi jár a fejemben, csak ötleteket vetettem fel, hogy én hogyan szerkeszteném meg. A konkrét technikai műveletek felett csak nagyvonalúan átsiklottam. Látva Hsziao Zsan zavart arcát, nem mertem tovább kérdezősködni. Féltem, hogy ha további kérdéseket teszek fel, és aztán ő kérdez tőlem olyat, amire nem tudok válaszolni, fogalmam se lesz, mit tegyek. Annyit mondtam csak neki, hogy imádkozzon gyakran Istenhez, és támaszkodjon Istenre. Később Hsziao Zsan még mindig nem tudta elvégezni a szerkesztéseket. Nem volt mit tenni. Össze kellett szednem a bátorságomat, és megszerkesztenem a videót vele együtt. Hogy Hsziao Zsan ne lássa, hogy nem értek hozzá, titokban forrásokat ellenőriztem és oktatóanyagokat néztem. Annyira elfoglalt voltam, hogy szédültem, majd szétcsattant a fejem, és lelkileg nagyon kimerültem. Végül ennek a videónak a szerkesztése közel egy hónapig húzódott, mire elkészült.

Később a vezetők adtak nekünk néhány tananyagot a videós technikákról, hogy megbeszélhessük és közösen tanulhassuk őket. Korábban nem találkoztam ezzel a fajta új videós technikával, és nem értettem a tananyagok egy részét. Azonban nem akartam megnyitni a szívemet a testvérek előtt, és megbeszélni ezt. Emiatt egyre nagyobb erőfeszítésembe telt a tananyagok olvasása. Egyszer éppen az egyik tananyagot beszéltük meg. Li Hszin megkérdezte tőlem, mik egy bizonyos fajta renderelés elkészítésének technikái, alapelvei és követelményei. Nem voltam egészen biztos a válaszban. Aggódtam, mit gondolna rólam Li Hszin, ha nem tudnék mit mondani, ezért megjátszottam a magabiztosat, és adtam egy nagyon felületes választ. Látva Li Hszin tanácstalan arckifejezését, tudtam, hogy a válaszom nem oldotta meg a problémáját, ezért sietve feltettem egy másik kérdést, hogy eltereljem a figyelmét. Li Hszin ezután más ügyekről beszélt velem. Bár akkor éreztem némi önvádat, és tudtam, hogy így viselkedni nem helyénvaló, nem foglalkoztam vele túl sokat, és annyiban hagytam a dolgot. Néha, amikor nehézségek merültek fel, meg akartam kérdezni róluk a vezetőket, de aztán arra gondoltam: „Ha a vezetők azt gondolják, hogy a képességem alapján meg kellene tudnom oldani ezt a problémát, de én levélben tanácsot kérek, mit fognak gondolni rólam? Azt hiszik majd, hogy a képességem nem üti meg a mércét, és nem fejlődöm? Hogy semmiben sem különbözöm a többi testvértől?” Erre gondolva nem kértem segítséget a feletteseimtől, amikor nehézségekbe ütköztem. Ehelyett azon gondolkodtam, hogyan oldjam meg a problémákat magam. Néhány videóval elakadt a munka, mert nem jutott eszembe megoldás. Rendkívül lehangoló volt ilyen lelkiállapotban élni, mintha Isten elhagyott volna. Nem kaptam világosságot Isten szavaiból, és néha a szívem annyira boldogtalan volt, hogy sírni akartam. Meg akartam nyitni a szívemet a nővéreimnek, és beszélni az állapotomról, de aztán meggondoltam magam: „Mindannyiuknak sok nehézsége van a kötelességükben, és mindannyian kissé negatívnak érzik magukat. Ha én is negatív vagyok, az nem taszítja őket még mélyebbre a negativitásba? Én vagyok a felügyelő. Én vagyok a csapat vezetője. Mások lehetnek negatívak, de felügyelőként nekem ki kell tartanom, bármilyen nehézségbe is ütközöm.” Az ilyen gondolatok hatására nem jöttek a számra a szavak. Kényszerítenem kellett magam, hogy üres szavakat és doktrínákat mondjak, hogy bátorítsam a többieket, de ezek még nekem is száraznak tűntek. Abban az időben gyötrődött a szívem, és úgy éreztem, túl nehéz végezni ezt a kötelességet. Néha biciklizés közben könnyekben törtem ki, máskor pedig, amikor meglátogattam a testvéreket az otthonukban, bemenekültem a fürdőszobába sírni. Amikor befejeztem a sírást, letöröltem a könnyeimet, és belenéztem a tükörbe. Amikor újra kijöttem, kényszerítettem magam, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Abban az időben folyamatosan elfojtottam az állapotomat és a nehézségeimet. A szívem nagyon csüggedt volt. Nem tudtam, milyen romlott beállítottságban élek, ami ezt okozhatta. 2022 márciusában egy nap levél érkezett a vezetőktől, amelyben rákérdeztek, hogy pontosan miért nem hozott eredményt a kötelességem már jó ideje. Vajon rossz úton járok? Csak ekkor kezdtem el elgondolkozni magamon. Gondolatban újra és újra lejátszottam minden jelenetet, ami azóta történt, hogy felügyelő lettem. Egy szó jelent meg az elmémben: álcázás.

Később elolvastam Isten ezen szavait: „Van egy közös probléma az emberek romlott beállítottságában, egy közös probléma, amely mindenkinek az emberi mivoltában ott van, egy nagyon súlyos probléma. Ez a közös probléma az emberi mivoltuk leggyengébb, legvégzetesebb része, és természetlényegükben ez az, amit a legnehezebb előásni vagy megváltoztatni. Mi ez a probléma? Az, hogy az emberek mindig kivételes, emberfeletti, tökéletes emberek akarnak lenni. Az emberek eredendően teremtett lények. Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot? Vajon képesek mindenben jártasságot elérni, mindent megérteni, mindent tisztán látni, és képesek-e mindenre? Nem képesek. Ellenben az emberekben van egy romlott beállítottság, egy végzetes gyengeség: amint elsajátítanak egy készséget vagy szakmát, úgy érzik, hogy rátermettek, hogy státusszal és értékkel rendelkező emberek, illetve szakemberek lettek. Nem számít, mi az igazi mércéjük, mindannyian szeretnék magukat valamilyen nevezetes vagy kivételes egyéniségnek beállítani, valamiféle ismert alakká válni és elhitetni másokkal, hogy tökéletesek és hibátlanok, egyetlen hibájuk sincs; azt szeretnék, hogy más emberek ügyes, hatalmas, kivételes, híres és nagyszerű egyénnek lássák őket, nagyszerű és hatásos imázzsal, azzal a képességgel, hogy bármit meg tudnak tenni, és nincs olyan, amire ne lennének képesek. Úgy érzik, hogy ha mások segítségét kérnék, akkor alkalmatlannak és alsóbbrendűnek tűnnének, és az emberek lenéznék őket. Ezért mindig meg akarják őrizni a látszatot. Vannak, akik, ha megkérik őket valamire, azt mondják, hogy tudják, hogyan kell csinálni, holott valójában nem tudják. Utána titokban utánanéznek, és megpróbálják megtanulni, hogyan kell csinálni, de kiderül, hogy több napos tanulmányozás után sem értik, hogyan kell csinálni. Amikor megkérdezik tőlük, hogy haladnak vele, azt mondják: »Majdnem kész, majdnem!« De a szívük mélyén azt gondolják: »Még a közelében sem tartok, hogy kész legyen, fogalmam sincs, nem tudom, mit kell tennem! Nem engedhetem, hogy kibújjon a szög a zsákból, továbbra is álcáznom kell magam, nem hagyhatom, hogy az emberek lássák a hiányosságaimat és a tudatlanságomat, nem hagyhatom, hogy lenézzenek!« Milyen probléma ez? Ez szenvedés, csak hogy mindenáron próbálják megőrizni a látszatot. Miféle beállítottság ez? Az ilyen emberek arroganciája nem ismer határokat, minden józan eszüket elvesztették. Nem akarnak olyanok lenni, mint mindenki más, nem akarnak hétköznapi, normális emberek lenni: szuperemberek, kivételes egyéniségek, rátermettek akarnak lenni. Ez hatalmas probléma! Ami a normális emberi mivoltban lévő gyengeségeket, hiányosságokat, tudatlanságot, ostobaságot és a megértés hiányát illeti, mindezeket beburkolják, és nem engedik, hogy mások lássák – folyamatosan álcázzák magukat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Isten azt mondja, hogy az emberek teremtett lények, és nem érhetik el a mindenhatóságot. Az sem lehetséges, hogy mindenben jártasságot szerezzenek, és mindent megértsenek. Az emberekből azonban hiányzik az önismeret, és amint megtanulnak egy icipicit valamiből, különlegesnek képzelik magukat. Megjátsszák magukat, és nagyszerű embernek álcázzák magukat, aki bármire képes. Bár vannak hiányosságaik és gyengeségeik, hatalmas erőfeszítéssel álcázzák magukat, hogy ezeket senki se lássa. Ezt az emberek arrogáns beállítottsága okozza. Eszembe jutott, hogy amint kaptam egy kis dicséretet a vezetőktől, azt hittem, jobb vagyok, mint a többi testvér. Ráadásul felügyelő voltam, és úgy éreztem, meg kell tudnom oldani a testvérek által felvetett összes problémát. Így elkezdtem azt az álarcot viselni, hogy mindent értek. Ha bármilyen nehézségem vagy hiányosságom volt, nem akartam ezt tudatni az emberekkel. A vezetők megkérték Hsziao Zsant és engem, hogy szerkesszük meg a videót. Nem akartam felfedni a gyengeségeimet és hiányosságaimat, ezért Hsziao Zsanra hárítottam a problémákat. Amikor kikérte a véleményemet, úgy tettem, mintha értenék a dologhoz, és felületesen ámítottam őt. Végül csak akkor szerkesztettem meg vele a videót, amikor már nem volt más választásom. Ez azt eredményezte, hogy a videó egy hónapot késett, mire a szerkesztés befejeződött. Li Hszin egy fogós kérdést tett fel nekem olyan szakmai készségekkel kapcsolatban, amikhez én egyértelműen nem értettem. Mivel azonban aggódtam, hogy a nővérem lenéz majd, válaszként csak odavetettem néhány felületes szót. Később, amikor a nővérem újra kérdezett, féltem, hogy lelepleződöm, és megtévesztéshez folyamodtam, hogy eltereljem a figyelmét. Ha valamit nem értettem a kötelességemben, nem kérdeztem a vezetőimet. Folyamatosan úgy éreztem, hogy ha így tennék, alkalmatlannak tűnnék, így fenntartottam a látszatot, hogy ne bukjak le a vezetők előtt. Álarcot vettem fel, hogy úgy tűnjön, mindent értek. Ez azt eredményezte, hogy néhány probléma hosszú ideig megoldatlan maradt, és közvetlenül befolyásolta a videókészítés előrehaladását. Valójában éppen csak elkezdtem végezni ezt a kötelességet. Bár elértem némi haladást, volt néhány technika, amellyel korábban nem találkoztam, így teljesen normális volt, hogy bizonyos dolgokat nem értek. Bárki, akiben van egy cseppnyi józan ész, tudja, hogy nem tökéletes, és lehetetlen mindent érteni, ezért mások útmutatására és segítségére van szüksége a kötelessége végzésekor. Ha kérdései vannak, kezdeményez és megkérdez másokat – és ez teljesen normális. Azonban ez vált a legnagyobb nehézségemmé. Nem tudtam szembenézni a saját hiányosságaimmal és gyengeségeimmel, és nem akartam normális, hibákkal rendelkező ember lenni. Folyamatosan meg akartam játszani magam, és tökéletes ember akartam lenni. Lépten-nyomon álcáztam magam. Sőt, azt gondoltam, hogy másokat kérdezni, amikor nehézségbe ütközöm, az alkalmatlanság jele, és lehetőséget ad másoknak, hogy lenézzenek. Egyszerűen túl arrogáns és túl képmutató voltam! Amikor az elmélkedéseim eljutottak erre a pontra, legbelül gyűlöltem magam. Úgy éreztem, hogy amit tettem, igazán visszataszító volt.

Később azon is elgondolkodtam, miért álcáztam magam és játszottam meg magam folyamatosan. Elolvastam Isten szavainak egy szakaszát, amitől felvidultam, és tisztábban láttam a dolgokat. Mindenható Isten azt mondja: „Függetlenül a körülményektől, függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez, egy antikrisztus megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő nem gyenge, hogy mindig erős, tele van hittel és soha nem negatív, hogy az emberek soha ne lássák a valódi érettségét vagy valódi hozzáállását Istenhez. Igazából a szíve mélyén tényleg azt hiszi, hogy nincs semmi, amit ne tudna megtenni? Őszintén elhiszi, hogy nincsenek gyengeségei, hogy nincs benne negativitás és nem jellemzik őt a romlottság feltárulásai? Egyáltalán nem. Jól tud színészkedni, és ügyesen leplezi a dolgokat. Az erős és ragyogó oldalát szereti megmutatni az embereknek; nem akarja, hogy lássák azt az oldalát, amely gyenge és igazi. A célja nyilvánvaló: egész egyszerűen az, hogy megőrizze a hiúságát és a büszkeségét, hogy megóvja a helyét az emberek szívében. Úgy gondolja, hogy ha mások előtt nyíltan beszél a saját negativitásáról és gyengeségéről, valamint a lázadó és romlott oldaláról, az súlyos károkat fog okozni a státuszának és a hírnevének, és több gondot fog okozni, mint amennyit megér. Ezért inkább meghalna, mint hogy beismerje, van, amikor gyenge, lázadó és negatív. Még ha el is jön a nap, amikor mindenki meglátja a gyenge és lázadó oldalát, amikor meglátják, hogy romlott és semmit sem változott, akkor is tovább folytatja a színjátékot. Azt gondolja, hogy ha beismeri, hogy vannak romlott beállítottságai, hogy hétköznapi ember, olyasvalaki, aki jelentéktelen, akkor elveszíti helyét az emberek szívében, elveszíti a többiek imádatát és rajongását, és ezáltal teljesen kudarcot vall. És ezért, bármi is történjék, nem fog megnyílni az emberek előtt; bármi is történjék, nem fogja átadni a hatalmát és a státuszát senkinek; ehelyett, amennyire csak lehet, megpróbál majd versenyezni, és soha nem adja fel. [...] az antikrisztusok rendíthetetlennek és erős akaratúnak festik le magukat, akik képesek lemondani és szenvedni, olyanoknak, akik egyszerűen tökéletesek, és nincsenek hibáik, illetve gondjaik. Ha valaki rámutat a romlottságukra és a hiányosságaikra, egyenlőként bánik velük, normális testvérként, valamint megnyílik és beszélget velük, hogyan kezelik a dolgot? Minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy védekezzenek és igazolják magukat, hogy bizonyítsák az igazukat, és végül, hogy azt láttassák az emberekkel, hogy nincsenek problémáik, hogy ők tökéletes, szellemi emberek. Hát nem szélhámosság mindez? Mindazok, akik makulátlannak és szentnek hiszik magukat, szélhámosok. Miért mondom azt, hogy mind szélhámos? Mondjátok meg Nekem, van-e a romlott emberiség között bárki, aki makulátlan? Van-e bárki, aki igazán szent? (Nincs.) Biztosan nincs. Hogyan is érhetné el az ember a makulátlan mivoltot, amikor oly mélyen megrontotta a Sátán, és mellesleg veleszületetten nincs az igazság birtokában? Csak Isten szent; az egész romlott emberiség szennyes. Ha valaki megtestesítene egy szent embert, és azt mondaná, hogy ő makulátlan, mi lenne az az ember? Ördög, Sátán, arkangyal lenne – igazi antikrisztus lenne. Csak egy antikrisztus állítaná, hogy makulátlan és szent ember” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Tizedik rész)). Isten szavainak elolvasása után úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna. Az antikrisztusok a hírnevet és a státuszt fontosabbnak tartják magánál az életnél is. Különösen jók az álcázásban és a trükközésben. Olyan képet alkotnak magukról, mintha tökéletesek lennének, gyengeségek és hiányosságok nélkül, és nem mutatják ki a romlottságukat. Ezt azért teszik, hogy elérjék céljukat: hogy mások imádják őket és felnézzenek rájuk. Én pont ugyanolyan voltam, mint az antikrisztusok, akiket Isten leleplezett. Én is rendkívül szeretem az erős és dicsőséges oldalamat mutatni másoknak, szeretem, ha mások nagyra becsülnek és felnéznek rám, és ha státuszom van mások szívében. Akár a vezetők kértek meg egy videó szerkesztésére, akár a testvérek tettek fel kérdéseket, mindig álcáztam magam, és úgy tettem, mintha érteném, még akkor is, ha nem. Még be is csaptam és félrevezettem a testvéreimet. Amikor a testvérek kérdeztek, és én nem értettem a témához, miért nem tudtam őszinte és egyenes lenni? Vajon nem azért, mert féltem, hogy meglátják a hiányosságaimat, és azt hiszik majd, hogy ugyanolyan átlagos vagyok, mint ők, és nem fognak többé csodálni és felnézni rám? Hogy megvédjem az imázsomat felügyelőként, nem mertem kérdezni azokról a dolgokról, amelyeket nem értettem a kötelességemben. Féltem, hogy a vezetők azt gondolják majd, nem vagyok az a jó képességű ember, akiről korábban beszéltek, és lenéznek majd. Már eleve gyötrődtem, amiért nehézségekbe ütköztem, és nem találtam az utat a kötelességeimben és az életbe való belépésben, de inkább titokban sírtam egyedül, mintsem hogy felfedjem a negativitásomat és gyengeségeimet mások előtt. Halálosan féltem attól, hogy a testvérek meglátják valódi érettségemet és képességemet, és nem csodálnak többé. Tényleg szörnyen képmutató voltam, és remekül értettem a színleléshez! Minden teremtett embernek vannak hibái és gyengeségei. Én azonban nem tudtam elfogadni a saját tökéletlenségemet, és megjátszottam magam, hogy elrejtsem minden hiányosságomat és gyengeségemet. Folyamatosan álarc mögé rejtőztem, és örökké erősnek és hittel telinek mutattam magam. Ezzel az volt a célom, hogy státuszom legyen mások szívében, és elérjem, hogy az emberek csodáljanak és felnézzenek rám. Egész nap a saját hírnevemen és státuszomon törtem a fejem, a saját nyereségemmel és veszteségemmel foglalkoztam, de hanyag voltam a fő kötelességeimet valóban érintő munkával kapcsolatban. Nem tudtam semmilyen valódi munkát végezni. Mivel féltem, hogy lejáratom magam, ha nem tudom jól megszerkeszteni a videót, halogattam, és nem mertem hozzáfogni a szerkesztéshez. Ez hatással volt a videós munka előrehaladására. Felügyelőként a fő feladatom az volt, hogy megoldjam a kötelességeink teljesítése során felmerülő különféle problémákat a testvérekkel együtt, és biztosítsam a videós munka zökkenőmentes haladását. Én azonban nem teljesítettem a saját feladatomat, és folyamatosan álcáztam magam. Túlságosan jellemtelen voltam! Isten ezen szavaira gondoltam: „Vajon elérhetik a teremtett lények a mindenhatóságot? Elérhetik a tökéletességet és a hibátlanságot?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen). Az emberek jelentéktelenek. Egyszerűen nem érhetik el a mindenhatóságot. De leegyszerűsítve azt mondhatjuk, a viselkedésemmel megpróbáltam mindenható, tökéletes emberré tenni magam. Romlott emberként egész nap azon gondolkodtam, hogyan válhatnék mindenhatóvá. A természetem egyszerűen borzasztó elvetemült volt!

Később elolvastam Isten ezen szavait: „Ha a szívedben tisztában vagy azzal, hogy miféle ember vagy, mi a lényeged, mik a gyarlóságaid, és milyen romlottságot fedsz fel, akkor ezt nyíltan közölnöd kellene más emberekkel, hogy láthassák, mi a valódi állapotod, mik a gondolataid és mi a véleményed, hogy tudják, milyen ismereted van az ilyen dolgokról. Bármit is teszel, ne színlelj, ne vegyél fel álarcot, ne rejtsd el saját romlottságodat és gyarlóságaidat mások elől, hogy senki ne tudhasson azokról. Ez a fajta hamis viselkedés akadály a szívedben, és egyben egy romlott beállítottság is, és meggátolhatja az embereket a bűnbánatban és a változásban. Imádkoznod kell Istenhez és el kell gondolkoznod az olyan hamis dolgokon, mint a dicséret, amelyet másoktól kapsz, a dicsőség, amellyel elhalmoznak, és a koronák, amelyeket rád aggatnak, valamint boncolgatnod kell azokat. Látnod kell azt a kárt, amelyet ezek a dolgok okoznak neked. Ha így teszel, ismerni fogod saját mértékedet, öntudatra teszel szert, és többé már nem látod majd magad szuperembernek vagy valami nagyszerű alaknak. Amint ilyen önismereted van, könnyűvé válik elfogadnod az igazságot, a szívedbe fogadnod Isten szavait, és amiket Isten kér az embertől, elfogadnod a Teremtő üdvösségét, könnyű lesz rendíthetetlenül hétköznapi embernek lenned, olyasvalakinek, aki becsületes és megbízható, és könnyű lesz normális kapcsolatot kialakítanod közted – egy teremtett lény – és Isten, a Teremtő között. Pontosan ez az, amit Isten kér az emberektől, és ez olyasvalami, ami teljesen elérhető számukra. [...] Mindössze annyit kell tennetek, hogy gyakoroljátok azt a módszert, amelyet lefektettem. Légy hétköznapi ember, ne álcázd magad, imádkozz Istenhez és tanulj meg egyszerű módon megnyílni, és beszélj szívből másokkal. Az ilyen gyakorlás természetes módon gyümölcsöt fog hozni. Fokozatosan megtanulsz normális ember lenni, az élet nem lesz többé fárasztó számodra, nem gyötrődsz többé, és többé nem kínlódsz. Minden ember hétköznapi ember. Nincs különbség köztük, kivéve, hogy a személyes adottságaik különböznek, és valamelyest eltérhetnek képességben. Ha nem lenne Isten üdvössége és oltalma, mindannyian gonoszságot művelnének és elszenvednék a büntetést. Ha el tudod ismerni, hogy hétköznapi ember vagy, ha ki tudsz lépni az emberek képzelődései és üres illúziói közül és arra törekszel, hogy becsületes ember legyél és becsületesen cselekedjél, ha becsületesen alá tudod vetni magad Istennek, akkor nem lesznek problémáid és teljesen meg fogod élni az emberi hasonlatosságot. Ez ennyire egyszerű, akkor hát miért nincs ösvény?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). „Meg kell tanulnod azt mondani: »Nem tudom«, »Ez meghalad engem«, »Nem látom át«, »Nem tapasztaltam még«, »Egyáltalán semmit sem tudok«, »Miért vagyok ilyen gyenge? Miért nem vagyok jó semmiben?«, »Gyenge a képességem«, »Fásult és nehéz felfogású vagyok«, »Ostoba vagyok«, »Adnom kell magamnak néhány napot, hogy megértsem, mielőtt cselekszem. Meg kell beszélnem másokkal« – ez az, ami igazán megegyezik a tényekkel. Meg kell tanulnod ily módon gyakorolni. Ez annak a megnyilvánulása, hogy beismered, normális ember vagy, és hogy normális ember kívánsz lenni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavainak elolvasása után elkezdtem elmélkedni. Valójában, amikor a múltban dicsértek a vezetők, az csak azért volt, mert abban az időben meglehetősen buzgón tanultam a szakmai készségeket, készítettem néhány videót, és mutattam némi fejlődést. Pont mint egy első osztályos kisiskolás, aki pár napig jól figyelt az órán, és a tanárok néhányszor megdicsérték; ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy jobb lenne az osztálytársainál. Azt sem jelenti, hogy megtanulta volna az összes tudást az összes könyvből. A vezetőktől kapott dicséret nem jelentette azt, hogy a videós technikák szakértője vagyok, és nem lesznek többé problémáim. Valójában még kezdő voltam, aki csak félig értette a technikákat. Még mindig sok hiányosságom és gyengeségem volt. Még sokat kellett tanulnom és elsajátítanom. Helyesen kell kezelnem magam, és tisztán kell látnom a valódi érettségemet és szintemet. Ha egy másvalakitől származó dicsérő szó miatt elfelejtem, hol a helyem, akkor végül csak egy arrogáns emberré válok, aki híján van minden józan észnek. Korábban folyamatosan úgy éreztem, hogy mivel felügyelő vagyok, mások lehetnek negatívak, de én nem. Bármilyen probléma merül fel, ki kell tartanom, és nem hagyhatom, hogy mások lássák a gyengeségemet. Valójában ezzel szuperemberként kezeltem magam; ez nem egy normális jellem megnyilvánulása volt. Bár felügyelő voltam, ez nem jelentette azt, hogy bármivel is jobb vagyok a testvéreimnél: csak a kötelességünkben és a felelősségünkben volt különbség. Akár az életbe való belépésről, akár a szakmai készségekről van szó, mindenkinek vannak gyengeségei és hiányosságai. Teljesen normális volt, hogy nem látok át vagy nem értek néhány problémát. Nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Becsületes hozzáállást kell tanúsítanom, elismerni a hiányosságaimat, és a testvérekkel együtt anyagokat keresni, amiket tanulmányozhatunk. Meg kell kérdeznem a vezetőinket mindenről, amit nem értünk, hogy rájöjjünk a problémák nyitjára, és ne hagyjuk, hogy azok akadályozzák a gyülekezet munkáját.

Egy összejövetelen megnyitottam a szívemet a testvéreimnek. Lelepleztem és boncolgattam a megjátszás és álcázás állapotát, amelyben ebben az időszakban éltem. Beszéltem a gyengeségeimről és hiányosságaimról, hogy a testvérek tisztán lássák a képességemet és az érettségemet. Ezzel egy időben megváltoztattam a kötelességemhez való hozzáállásomat. Amikor videókészítés közben nem volt ötletem, nem játszottam többé meg magam. Ehelyett a testvérekkel együtt kerestem a megoldást. A testvérek mondtak valamit, én is mondtam valamit, és néhány nehézség szinte magától megoldódott. Amikor levettem az álarcomat, nyugodtnak éreztem magam a kötelességeim végzése közben. Nem éreztem magam annyira boldogtalannak és meggyötörtnek. Egyszer egy nővér megkérdezte tőlem, hogyan kell elkészíteni egy új formátumú videót. Mivel nem voltam tisztában a videó alapelveivel és követelményeivel, nem volt ötletem, hogyan kell elkészíteni. Azt gondoltam magamban: „Ha azt mondom, nem értem, akkor a nővér vajon azt fogja gondolni: hogyan lehetek felügyelő, ha még ez a szakmai tudás is meghaladja a képességeimet? Vajon lenéz majd engem?” Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „Meg kell tanulnod azt mondani: »Nem tudom«, »Ez meghalad engem«, »Nem látom át«, »Nem tapasztaltam még«. [...] Meg kell tanulnod ily módon gyakorolni. Ez annak a megnyilvánulása, hogy beismered, normális ember vagy, és hogy normális ember kívánsz lenni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Amikor az álcázás állapotában megélt korábbi kínzó tapasztalataimra gondoltam, nem akartam többé így élni. Meg kellett változtatnom a kötelességem végzésével kapcsolatos helytelen szándékaimat és hozzáállásomat, és normális embernek kellett lennem. Ezután megnyíltam a nővérnek, és ezt mondtam: „Én sem értem ezt, és nem vagyok tisztában az ilyen típusú videók készítésének alapelveivel.” Ezután alapelveket és vonatkozó tananyagokat kerestünk ezen a területen, hogy együtt tanulhassunk, és tisztábban láttam a gyártási elveket. Nyugodtnak és felszabadultnak éreztem magam a szívemben. Egy idő múlva levél érkezett a vezetőktől. Azt írták, hogy több általunk készített videó fejlődést mutat, és arra biztattak minket: csak így tovább. Amikor megláttam a vezetők bátorító levelét, nagyon izgatott lettem, és önkéntelenül is könnyezni kezdtem. Egyrészt szégyelltem magam, mert az álcázás és a megjátszás állapota, amelyben korábban éltem, késleltette a videós munkát. Másrészt megtapasztaltam Isten szentségét. Amikor a romlott beállítottságomban éltem, amelyet hosszú ideig nem változtattam meg, Isten nem adott nekem útmutatást. Amikor Isten felé fordultam, és hajlandó voltam Isten szavaival összhangban gyakorolni, megláttam Isten mosolygó arcát. Most már van némi megértésem a saját romlott beállítottságomról, és valamelyest változtattam azon, hogy megjátszom és álcázom magam. Ezeket az eredményeket mind Isten szavainak útmutatásával értem el.